Nem igazán tudtam, hogyan is kell megküzdeni valamiért vagy valakiért. Egy előre kitaposott úton jártam, amit az apám készített elő Nadia-nak és nekem, és ugyan még így sem volt könnyű, mert lemondással és áldozattal járt, de a nevünknek köszönhetően számos dolgot szinte az ölünkbe ejtettek. Az egyetlen viszont, amiért talán régen még hajlandó voltam küzdeni, az az apám elismerése, de mára már ez a célkitűzés is jócskán megkopott, vagy inkább csak nem érdekelt már. Iris zökkentett ki ebből a kényelmes állapotból, mert elég gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy bármit is akarok tőle, azért tennem kell, bár akkoriban még csak egy laza kalandot kalkuláltam kettőnk kapcsolatába, mára viszont nem volt olyan, amit ne tettem volna meg érte. Mondjuk, ezt talán kellőképp sikerült bebizonyítanom.
Arra viszont nem is akartam gondolni, hogy Ő bármit is hasonlóképp bizonyítson, mert míg az én lelkemen már túl sok ember vére száradt, Ő talán nem bírná ki azt a terhet, ami rá nehezedne, miután megtenné. Nem volt olyan törékeny és gyenge, mint a többi hétköznapi nő, de a féltést, amit éreztem vele kapcsolatban, valószínűleg soha nem leszek képes levetkőzni, főleg a mai után, amikor végül bebizonyosodott, hogy nem feltétlenül az én világomban leselkedik rá a legnagyobb veszély, van elég szörnyeteg a sajátjában is, de amint a fejembe kúszott volna a gondolat, hogy mi minden történhetett volna, ha erre az egészre nem derül fény, ha az a féreg csak egy ujjal is hozzáért volna, már rögtön el is hessegettem. Nem akartam újra befeszülni, miután végre sikerült megkönnyebbülnöm, szavai furcsa megnyugvást idéztek elő, én pedig nem is várattam tovább egyikünket sem, úgy menekülve a csókjába, mintha csak most hinném el, hogy még mindig velem van.
- Tudom, hogy nem vagy részeg - vigyorodtam el én is. - Viszont én láttalak felfelé jönni azon a lépcsőn - tettem hozzá szemtelenül, és ahogy ismét a szemeim elé kúszott a jelenet, nem bírtam ki, hogy ne nevessem el magam halkan. A helyében nagy eséllyel én is rögtön vodkához nyúltam volna, csak hogy valami lenyugtasson vagy legalább tompítson, aztán pedig hozzásegítsen az álomhoz, de ahhoz képest, amennyi vodkát legyűrhetett, tényleg elég tiszta volt a tekintete.
Amint kiszállt, megcsapott valami kellemetlen hideg azok után, hogy eddig melegített a testével. Követtem tekintetemmel, ahogy maga köré csavart egy törülközőt, közben kicsit el is nyúltam a kádban, csak hogy én is komolyabban vegyem a fürdést, kézbe fogva a szivacsát. - Szóval liliom - ismételtem halkan, alakját fürkészve, de nem hagyott túl sok időt arra, hogy még tüzetesebben szemügyre vehessem, egy incselkedő mosoly után el is hagyta a fürdőt. Maradt valami furcsa kis mosoly a szám szélében, amit még én sem tudtam hová tenni, de nem kellett sok idő ahhoz, hogy kövessem Őt a szobába, miután a derekam köré tekertem egy törülközőt. Már az egy szélében ült, és nem is vesztegettem az időt, hogy megtörjem azt a pár lépésnyi távolságot. - Nem is tűntél egy rózsás típusnak - fűztem még hozzá az iménti gondolathoz szemtelen vigyorgással, miközben megálltam előtte. A nyugalom ugyan már jó pár perce eluralkodott rajtam, és bár tudtam, hogy ezt az egészet nem mostanában fogjuk elfelejteni, de valahol mélyen még mindig nehezen hittem el, hogy végül nem az a forgatókönyv valósult meg, ami egész nap a gondolataimat kínozta. - Fejben már megágyaztam a saját szobámban - sóhajtottam fel keserédes mosollyal, miközben egyik kezem gyengéden a vállára simult, a másikkal pedig álla alá nyúltam, csak hogy lehajolva egy apró, gyengéd csókot leheljek ajkaira. Még mindig egyértelmű volt, hogy nem érdemlem meg, nem voltam elég jó ember hozzá, és valószínűleg minden pillanatban köszönetet kellene mondanom, amiért mégis velem van, és engem szeret.

 Ugyan csak az agyát akartam húzni a mellény megemlítésével, de válaszát hallva szinte rögtön saját ajkamba kellett harapnom, csak hogy elfojtsam az ösztönös megjegyzésemet, és egy megjátszott rosszalló pillantás tekintetében meg is csóváltam a fejemet. Ahhoz valószínűleg nagyon de nagyon meg kéne bántanom, hogy le akarjon lőni, bár úgy őszintén, a lecke ellenére sem akartam hagyni, hogy valaha is a keze ügyébe akadhasson fegyver. Nem olyan dolog ez, ami csak úgy a táskájába való lenne.
- Hmm - gondolkodtam el szavain, mikor Kirillről és arról a bizonyos ebédről beszélt, de ekkor már esélytelennek tűnt, hogy eltüntessem pimasz vigyoromat. - Talán a kajával amúgy is jobban meghatod, mint egy orrba veréssel - vontam meg vállaimat könnyedén, bár azt is be kellett látnom, hogy bármilyen ügyes lány is, Kirill-nek több év gyakorlat sorakozott a háta mögött, és nem volt egyszerű mutatvány csak úgy ököllel az arcának rontani. Amúgy sem gondoltam komolyan azt a bizonyos büntetést, mert bár akkor és ott kibaszottul fájt megálljt parancsolni magamnak, és hagyni Őt felöltözni, mert minden porcikám utána kiáltott, vele és benne akartam megnyugodni, mielőtt elindultam volna megölni valakit, de talán így volt ez rendjén. Nem kaphattunk meg mindig mindent, még egymást sem, bár az így elfojtott vágy kielégítetlen maradt, és még nem voltam biztos abban, hogy meg tudom állni a ma estét csak úgy, minden további nélkül.
Némi megnyugvással töltött el, mikor hallottam nevetni, bár ez még nem jelentett semmit, és próbáltam nem olyan témát kerülgetni, ami újra és újra emlékezteti a mai nap történéseire, de halk kérdését nem tudtam figyelmen kívül hagyni. Éreztem a hangjában, hogy félt megkérdezni, én pedig nem is számítottam rá egyáltalán, ennek ellenére egy nagy sóhajt követően hátradőltem, lelki szemeim előtt pedig szinte rögtön megjelent az emlék, amit kérdésével felidézett. A mai napig nem tudtam volna eldönteni, hogy büszke vagyok-e erre vagy sem, mert először kudarcot vallottam, és csak az apám kegyetlenkedése volt képes áttörni azt a bizonyos falat, ami aztán elindított ezen az úton. Utána pedig minden jött magától, minden egyre könnyebbé vált, és miközben törtem előre, egyre kevesebb érzés, és egyre kevesebb megbánás követte a tetteimet, míg végül teljesen ki nem fogytam.
Nem is igazán fogtam fel, hogy melyik gondolat után éreztem soknak ezt az egészet, talán elég lett volna annyit megosztanom vele, hogy helyén tudtam kezelni az ilyesmit, és bármit is gondolt rólam, soha nem ok nélkül gyilkoltam. Ez nem egy kibaszott hobbi, hanem... üzlet. Az enyémmel együtt mintha az ő levegővételei is megváltoztak volna, és csak akkor fedeztem fel fátyolos tekintetét, mikor oldalra fordult, lábait pedig kilógatta a kád peremén. Mióta csak otthagytam az irodában, attól tartottam, hogy mi fog várni, ha hazajövök. Egyáltalán vár-e még valami, vagy valaki, mert ugyan hol hibáztathattam volna azért, ha inkább nem kér ebből az egészből? Napról napra mélyebbre süllyedt az életem mocsarában, neki ez az egész újdonság volt, és még mindig nem tudtam megmondani, hol van az a bizonyos határ, amit még képes elviselni. - Azon lepődnék meg, ha nem rokkannál bele. Nem az a nő lennél, akit megismertem - mosolyodtam el halványan, némi keserédes éllel, mert éppen erről szólt ez az egész. Tőle távol állt minden, amit ma csináltam, és talán most még nem érezte, de ki tudja, mikor válik számára teherré együtt élni ezekkel a titkokkal. Közben éreztem simogató ujjait a nyakamon, ez némileg elvette a gondolataim élét, már nem kínoztak annyira, mint az imént, de még távolálltam attól, hogy teljesen megkönnyebbüljek. És még mindig nem a féreg halála miatt éreztem pocsékul magam, de amit utána mondott, szinte rögtön hatott a zakatoló szívemre. Még ha nem is akartam hagyni, hogy valaha bemocskolja a kezét miattam, de erre szokás azt mondani, hogy a szándék a fontos, nem? - Te csak próbáld meg tisztán tartani ezeket a kezeket - fogtam meg ujjait, míg másik kezével bőrömet simogatta. Furcsa volt ennyi év után végre igazán fontosnak érezni valamit. Annyira fontosnak, hogy akár tűzbe is mentem volna érte, sőt. Akár a világ végére is, ha nem maradna más megoldás. Nem is nagyon ellenkeztem, mikor arcomon éreztem meleg tenyerét, és ahogy közelebb húzott, tekintetem megállás nélkül pásztázta íriszeit. Szükségem volt arra, amit mondott, hogy bármi is történt, bármit is tettem, nem írtam át vele semmit, és nem változott meg közöttünk semmi. Hirtelen megint csak ketten voltunk ebben az egészben, Ő és én, és nem is tudtam visszafogni egy megkönnyebbült kis sóhajt. - El sem tudod képzelni, mennyire szükségem volt most erre - súgtam neki válaszként, minden porcikámban érezve, ahogy lassan visszatér belém a nyugalom, ahogy végre eltűnik a fejemből minden düh, a félelem és a bizonytalanság, ami eddig ólomsúlyként nehezedett rám. - És erre is - nyúltam én is arca után, ujjaim hajába kapaszkodtak, így kapva el hirtelen ajkait, egy tüzes csókban forrva össze vele. Ekkor már más okból felejtettem el levegőt venni, hirtelen úgy tűnt, már nincs is szükség oxigénre, egyik karom dereka köré fonódott, csak hogy még szorosabban vonjam magamhoz, de csak később húzódtam el tőle. - Nem akarsz lefeküdni?

 Háta mellkasomhoz simult, én pedig nem hagytam ki az alkalmat, hogy még közelebb vonjam, közben érezve, hogyan járja át minden porcikámat a víz okozta kellemes melegség. Bár talán nem is a vizet éreztem, inkább Őt, a közelségét, ami amúgy sem hagyott soha hidegen, most mégis inkább másra fordítottam a figyelmemet. Már régóta tudhatta, hogy nemcsak a teste érdekel, hanem Ő maga is, mindenével együtt akartam Őt, ez a mostani helyzet pedig talán meg is teremtette a tökéletes alkalmat arra, hogy bebizonyítsam, nem mindent szexszel akarok orvosolni. Még ha foggal-körömmel küzdenem is kellett az ösztön ellen, ami már régen a combjai közé terelte volna ujjaimat.
Ehelyett a szivacsra fogtam, gyengéden húztam végig karján a szivacsot, de tekintetemmel az övét fürkésztem, mikor hátrasandított. - Egyre csábítóbb gondolat az a golyóálló mellény - vágtam vissza pimaszul, nem fukarkodva a vigyorgással, bár tudtam, hogy egyelőre nem ez a legfőbb projekt, amit meg kellett valósítanunk, de tény, hogy pimaszkodás ide vagy oda, megígértem neki. És időt kell szakítanom rá a közeljövőben, mert bár remélem, soha nem kerül rá sor, hogy fegyver akadjon a keze ügyébe. Az viszont nem árt, ha tud bánni vele. - Azt gondoltam - biccentettem, mikor Kirill eddigi teljesítményéről beszélt. Ezt nem is akartam elvitatni, bár minden bizonnyal a mai nap után már Kirill is tudni fogja, hogy milyen trükköket tanítson meg grátiszban, köztük olyan fogásokart, amiket eddig talán kihagyott a repertoárból. - Bár, a következő órátokon verd orrba a nevemben, amiért ma félbeszakított minket - utaltam az irodájában történtekre egy széles vigyorral, igaz, ezt inkább a vicc kedvéért tettem hozzá. Tény, hogy Kirill-nek is megvoltak a maga hibái, csinált már hülyeséget, de még mindig ő számított az egyik legmegbízhatóbbnak itt. Nem is mertem volna másra bízni Iris-t, így legalább biztonságban tudtam, amíg nekem mással kellett foglalkoznom.
Ujjai bevizezték a karomat, de közben végig a hangjára figyeltem, főleg ahogy ismét hátrafordult, én pedig leeresztettem a szivacsot. - Nem akarom, hogy azt hidd, ellenőrizni akarlak - sóhajtottam fel, utalva arra, hogy ha ezek után rendszeresen megjelennék az irodájában, bizonyára azt gondolná, hogy nem véletlenül teszem. És még csak nem is tévedne, mert a mai nap után egy pillanatig sem akartam felügyelet nélkül hagyni, legalábbis nem szívesen, de mégsem ülhettem a nyakába, ahogy Kirillt sem utasíthattam arra, hogy Iris irodájának egy kelléke legyen. Bíznom kellett benne, és abban is, hogy ha újra ilyesmi történik, azonnal szól. Egyelőre úgy tűnt, hogy nem akar többé titkolózni. Fogalmam sincs, hogy alakult volna ez a nap, ha ott, azon a ponton tényleg kisétálok az irodájából, és hagyom, hadd eméssze magát egészen estig, míg el nem intézem, amit el kellett. Olyan volt, mint egy kibaszott mérföldkő, ahol ha rosszul döntök, örökké rám sütött volna egy bélyeget. Újabb kérdésre azonban kizökkentett, annak ellenére, hogy halk volt, szinte suttogott, mégis, a furcsa szóhasználata ellenére is tudtam, hogy nem a szüzességem elveszítésére kíváncsi. Vagy, attól függ, minek tekintjük életem első gyilkosságát. - Igen, emlékszem - bólintottam, ekkor viszont már megkomolyodtak arcizmaim, és egy apró sóhajt követően hátrébb is dőltem. - Nehezebb volt, mint ahogy számítottam rá. Először nem is voltam... nem is voltam képes megtenni - ismertem be, miközben komótosan vontam egyet vállaimon. - Aztán az apám egy kiadós fejmosása és kegyetlen szónoklata után megtört a jég. Egy idő után pedig már nem is éreztem semmit - vallottam be, majd megköszörültem a torkomat. Az őszinteségnek is megvolt az előnye, de talán nem kellett volna ennyire egyértelműen a tudtára hoznom, hogy nem érzek semmit, ha meg kell ölnöm valakit. Ez alól talán a mai kivétel volt, mert a mérhetetlen harag minden mozdulatomon uralkodott, miközben végignéztem annak a féregnek a halálát. - Érted bármit megtennék - jegyeztem meg halkan, pár másodpercre még levegőt venni is elfelejtettem, mert még mindig nem tudtam, hogyan fog reagálni az elé táruló életemre. Arra, amiről előtte szándékosan nem beszéltem, mert nem akartam, hogy csak a vért lássa rajtam.

 Megjátszott rosszallással csóváltam a fejemet, bár vitathatatlan, hogy a kissé spicces oldala is eléggé szórakoztató. Örültem volna, ha ez egy más apropóból derül ki, méghozzá egy olyan helyzetben, ahol bűntudat nélkül nevethettem volna rajta és a felbátorodott szavain, de talán majd máskor, a nem túl távoli jövőben ismét megkínálom abból a vodkából.
Nem is kellett kétszer szóvá tenni, megindult az emelet irányába, majd megint megtorpant. Magam sem tudtam, hogy honnan jött ez az ösztönös érzés, de biztonságban akartam tudni, és ez már azelőtt is így volt, hogy bármit is éreztem volna iránta. Eleinte bizonyára közrejátszott apám szerződése is, amiben egy komoly kikötésként szerepel, hogy a lánynak soha nem eshet semmi baja, főleg nem általam, de már régóta nem arról a nyamvadt papírról szólt az életünk. Papírral vagy nélküle, szerettem ezt a nőt, és akkor is szeretni fogom, ha valaki egyszer széttépi azt a kibaszott megállapodást. - Lebuktam. A távollétedben végig azt gyakorlom, hogyan lehetnék jobb férj - válaszoltam tovább szemtelenkedve, szám szélében azzal a jellegzetes, sunyi vigyorral, amit előtte soha nem szégyelltem, bár talán nem is tudnék olyat mondani, amit takargatni akarnék előle. Már az üzleti ügyek kivételével, de a mai nap után már valószínűleg úgyis megvannak az elképzelései.
A háta mögött lépkedve nem bírtam ki, hogy ne vigyorodjak el újfent, leginkább a túlontúl magabiztos lépéseit látva, bár bizonyára sokat dobott a dolgon, hogy itt álltam mögötte szinte készenlétben, hogy utána kapjak, ha szüksége lenne segítségre. Végül egyedül teljesítette a ma este egyik legkomolyabb kihívását, én pedig mentem is előre, megnyitottam a vizet, a megfelelő hőfok megtalálása után pedig kiválasztottam az egyik tusfürdőjét. - Akkor gyere közelebb - súgtam neki halkan, ujjaimmal csalogatva közelebb, ő pedig megtámaszkodott a vállamon, ajkaival apró csókot hintve a homlokomra. Míg én a szoknyája gombjait lazítottam, majd gyengéden lecsúsztattam derekáról az anyagot, ő feltalálta saját magát, és lebontotta magáról a blúzt. Átfutott rajtam a ma félbeszakított kis kikapcsolódásunk emléke, ahogy ujjaim csupasz bőrét érintették, és tagadni sem tudtam volna, hogy mint mindig, most is milyen hatást gyakorolt rám a közelsége, mégis próbáltam elvonatkoztatni tőle, erre pedig főleg akkor volt szükség, mikor a szoknyája után lehúztam róla a bugyiját is. Egy szál semmiben állt meg előttem, majd elhelyezkedett a forró vízben, a saját ruháim ledobolása után pedig én is követtem őt. Háta mellkasomhoz simult, karjaimat köré fontam, államat pedig feje búbjának támasztottam, miközben a forró víz jólesően beborította a testünket. Kézbe fogtam a szivacsot, majd belemártottam a vízbe, de mielőtt végigsimítottam volna vele bőrét, még szorosabban magamhoz húztam. - Talán eljött az ideje, hogy komolyabban vegyük azt az edzést. Vagy... nevezzük inkább önvédelmi oktatásnak - jegyeztem meg egy keserű mosoly társaságában, ekkor már karján húzva végig a nedves szivacsot. - Beszélek Kirill-lel, hogy vegye komolyabban - tettem hozzá, bár nem akartam azt a látszatot kelteni, hogy még ebben is felügyelni akarom. Ha másra nem is, de egy kis időnyerésre jók lehetnek a trükkök, amiket elleshet, és egy szar helyzetben a másodperceknek is nagy ereje lehet. Azok után, ami Philip-pel történt, talán ő is óvatosabban fog bánni ezekkel az erőszakos nyomulásokkal, és ugyan nem azt akartam elérni, hogy ne bízzon senkiben, de ma megtapasztalhatta a saját bőrén, hogy milyen az, ha túl naivan közelít meg valakit, csak mert ő biztos nem olyan. A szadisták értettek a látszathoz. - Szerintem egy ideig nem küldök neked virágot az irodádba... még azt hinnéd, hogy az egész kezdődik elölről - húztam el aztán a számat játékos élcelődéssel, gyengéden ráharapva a fülére.

 Ha nem róla lett volna szó, kicsit sem válogatnám meg a szavaimat, és nem törném magam azon, hogy valamelyest lazítsak a  hangulatán. Távol állt tőlem az ilyesmi, egy kezemen meg tudtam volna számolni az ehhez hasonló alkalmakat, de ha vele voltam, nem is akartam az a másik Dimitriy lenni, azt meg akartam hagyni mindenki másnak. Az olyanoknak is, mint amilyen Philip volt. Iris-szal azonban nem tehettem meg, hogy csak legyintek rá, azt várva, hogy majd csak úgy megoldódik magától, feldolgozza egyedül, elvégre... ő sem hagyott egyedül, mikor nekem szükségem volt valakire, és az a valaki talán már akkor is éppen Ő volt. Senki másnak nem hagytam volna, hogy gyengének lásson, de valószínűleg ő sem gyengeségnek fogta fel, ami Nikolaj halálának éjszakáján történt. - Azt hittem, jobban tetszik, ha nincs rajtam semmi - válaszoltam pimaszkodására egyértelmű vigyorgással, mikor feszülős, testhezálló ruhákról beszélt, és bár tény, hogy engem is megvadított minden alkalommal, mikor valamelyik ruhanemű szorosan a testére simult, de még mindig jobban értékeltem, ha nincs rajta semmi, mert bár ezerszer láttam már, de továbbra sem tudtam, és nem is akartam betelni vele. Minden alkalommal, amikor a szemem elé kúszott a meztelen sziluettje, szinte bevadultam, és alig bírtam ki, hogy újra a karjaim között tartsam.
Annak ellenére, hogy elengedtem a kezét, még rajta tartottam a szememet, miközben felállt, készen állva arra, hogy utána nyúljak, ha szüksége lenne rá, de úgy tűnt, hogy egyelőre nem fenyegeti ilyen veszély. Vagyis, majd a lépcsőnél kiderül, hogy pontosan mennyi vodkát sikerült benyakalnia itt egymagában. Én is eltüntettem a sajátomat még indulás előtt, majd ekkor már lazán keze után nyúltam, de még azelőtt utána nyúltam, hogy az emelet felé vehette volna az irányt. Valószínűleg még holnap is vár ránk egy kellemetlen, de szükséges beszélgetés, amikor már nem zsibbasztja teljesen a vodka hatása, és ugyan nem akartam minden nap minden percében arra emlékeztetni, ami ma történt, de tudnom kellett, hogy hol találhatnak rést azon a bizonyos pajzson. Megváltoztatni nem akartam Őt, de építeni igen, legalábbis ami az ilyen ügyeket illette. Még ennek ellenére sem bírtam ki viszont, hogy ne vigyorodjak el szóhasználatán, mire meg is csóváltam a fejemet. - Felbátorodott a nyelved. Ez is a vodka? - kérdeztem vissza, miután apucinak szólított, de ennek ellenére szavai őszintén csengtek. Egyszerűen tudtam, hogy nem hazudik és nem csap be. Lehet, hogy nem is lenne képes rá, ez pedig valahol mélyen még melengette is a mellkasomat. - Irány a fürdő - adtam ki a gyengéd utasítást aztán, miután apró csókot lehelt az arcomra, már ki is tártam a karomat a lépcső felé, mintha kalauzolni akarnám, de biztosabbnak tűnt előre engedni. Ha netán megbotlana valamelyik lépcsőfokban, legalább közbe tudtam lépni. Már vártam is, hogy elindul felfelé, de ezúttal ő torpant meg, egy pillanatra meg is fordult a fejemben, hogy talán nem érzi jól magát, és mégis megütötte a vodka, helyette azonban rám nézett, attól pedig, amit mondott, halványan elmosolyodtam. - Többek között... ez a férjek dolga, nem? Jóban és rosszban - simítottam végig karján, majd hátára simult a tenyerem, így ösztökélve, hogy folytassa az utat, alkalmazkodva az általa diktált tempóhoz, eszemben sem volt sürgetni.
Csak akkor előztem be, mikor végre felértünk az emeletre, kinyitottam előtte a szobája ajtaját, aztán bevárva őt, indultam vele a fürdő felé. A kád szélére ültem, onnan nézve fel rá, tekintetem végigsimított alakján, majd halkan fel is sóhajtottam. Ez egy elbaszott nap volt, de már azt is haladásnak könyveltem el, hogy egyáltalán nem húzódott el az érintésem elől, és közös fürdésre invitált. - Vetkőztesselek is? - kérdeztem sunyi vigyorral, közben megnyitva a vizet, másik kezemmel pedig már nyúltam is a habosbabos tusfürdője után, csak hogy locsoljak belőle a vízbe is.

 Jól emlékeztem arra az estére, mikor szó szerint visszaráncigálták az életembe, én pedig már a legelső alkalommal megpróbáltam kikezdeni a sziklaszilárd keménységű, biztos alapokon nyugvó határokat. Nem is hagytuk, hogy bármelyikünk vakon, sötétben tapogatózzon, rögtön lefektettük a legszükségesebb szabályokat, de nem is én lettem volna, ha nem ezzel indítok, és talán így utólag már ő is belátta, hogy akkor adtam csak igazán önmagam, mikor pimaszkodva ki akartam csalni tőle egy csókot, méghozzá a zongorázásért cserébe. Már akkor bebizonyította, hogy nem olyan, mint a többi nő, nem tette magát szabad prédává előttem, nem hódolt be, mint a többi, egy apró puszival próbálva meg kikerülni azt a bizonyos csókot, amit végül zokszó nélkül sikerült bezsebelnem. Akkor még nem tudtam, mire számíthatok tőle, leginkább arra akartam gondolni, hogy ha nem várok ettől az egésztől sokat, majd nem is érhet csalódás, de elég hamar rá kellett ébrednem, hogy ez nem ennyire fekete vagy fehér. A szivárvány minden kicseszett árnyalatát megismertette velem.
Mosolya csak akkor halványult el, mikor nyíltan rákérdeztem, mi jár a fejében, ő pedig először a támlára hajtotta a fejét, de közben egy pillanatra sem eresztettem ujjait. Nem akartam bilincsbe verni, valószínűleg ha ki akart volna szabadulni, könnyen megtehette volna, de úgy tűnt, hogy nem éri olyan kellemetlenül az érintésem, mint ahogy arra az érkezésemkor számítottam. Mégis csak... egy gyilkos kezei voltak, amik viszont tényleg beszennyeződtek vérrel. - Ha rajtam múlik, azok is maradnak - súgtam neki halkan, miután apró csókot hintettem kezére. Nem akartam, hogy részt vegyen ezekben az ügyekben, főleg nem, hogy szerepet vállaljon, sőt, az lett volna a legjobb, ha nem is tud ezekről semmit. Kicsit sem segített volna kettőnk kapcsolatán, ha tudja, hogy egy-egy estén miért jövök csak később.
Tekintetem végül a poharára téved, a halk nevetés még valamennyire meg is nyugtat, még ha nem is az igazi, tiszta jókedv szülte. Elképzelni sem tudnám, vajon milyen reakcióval várt volna itthon, ha nem önti magába a vodkát, amitől teljesen kipirult az arca, de nem volt okom rosszat feltételezni róla. Ujjaim egy pillanatra a hajába simultak, ahogy vállamra dőlt, és szavait hallva röviden én is felnevettem. - Cuki vagy becsiccsentve - jegyeztem meg, mikor szóvá tette, hogy nem részeg, de a módszerével még valahol egyet is értettem. A vodka engem is segített lelazítani, ha feszült voltam, és mikor, ha nem most? - Nem vagyok lovag, bébi - sóhajtottam fel, egy pillanatra lehunyva a szemeimet. - Max valami antihős lehetnék egy hülye szuperhősös filmben - vigyorodtam el, egy bólintással véve tudomásul, hogy nem akar egyedül maradni, és inkább venne egy forró fürdőt. Ahogy így elnéztem őt, talán egyedül a vodka fog segíteni neki abban, hogy könnyedén elaludjon, a fürdő pedig talán kellőképpen el is lazítja majd.
Nem szívesen engedtem el a kezét, miközben felállt, bizonytalannak tűntek a mozdulatai, és nem szerettem volna végignézni, hogy orral törli fel a padlót, úgyhogy még gyorsan kiittam a saját poharam tartalmát is, és utána követtem a mozdulatban, ekkor már ismét a kezét fogva. - Veled tartok . Mára már csak egy dolgom maradt. Te - válaszoltam halkan, de nem engedtem elindulni, helyette szembefordítottam magammal, szabad kezem pedig gyengéden ismét arcára simult. - Gondolom mondanom sem kell, hogy erről nem beszélhetsz senkinek - kezdtem bele, a hangom azonban továbbra is gyengéd maradt. Talán hagyhattam volna holnapra a szent beszédet, mert ki tudja, mennyire gondolja majd azt, hogy ostobának nézem. - És legközelebb... gondolkodás nélkül szólsz, nem titkolsz el előlem semmit. Oké? - eresztettem el lassan arcát, tekintetemmel nyomatékosan fürkészve pillantását. - Megígérem, hogy ha komolytalan dologról van szó, nem reagálom túl.

 Hiába tettem rá próbát, nem tudtam beleképzelni magam a helyzetébe. Engem ebben a szellemben neveltek, szemem sem rebbent, ha végig kellett néznem valaki haláltusáját, vagy éppen valaki mellettem tárgyalta ki a viselt dolgait. Ez voltam én, a férfi, akitől minden óva intette, aki kegyetlen és vad, és aki soha nem bánt meg semmit. Mondjuk, mióta az életem részét képezte, több érzelem szorult belém, ez pedig az elején kicsit sem tetszett. Végig is kellett néznie azt a furcsa, már-már mániákus csatát, amit magammal szemben vívtam, míg sikerült elfogadnom, hogy amit érzek, az nem ördögtől való, nem tesz majd gyengévé, főleg nem sebezhetővé. A félelem azonban, ami mellette várt rám, nem hagyott csak úgy, mázsás súlyként telepedett rám, amiért bárhol bárki bánthatja, de valahogy ezt is meg kell majd tanulnom kezelni. Philip esete viszont nem segített rajta túl sokat.
Tekintetem a zongorára tévedt, mikor említést tett róla, szám sarkában egy halvány, némileg bátortalan mosoly jelent meg, majd halkan felsóhajtottam. - Aztán rájöttél, hogy nem tudsz rajta játszani? - kérdeztem vissza, mintha csak oldani akartam volna a feszültséget, hangomban megbújt némi játékosság és pimaszság, de míg az irodájában én voltam a hajthatatlan, most úgy festett, hogy szerepet cseréltünk. Csak ő éppen nem dühösen tajtékzott, pedig talán azzal még tudtam is volna mit kezdeni. Csak ült, egy erőtlen mosollyal próbálkozott, és ahogy elkaptam tekintetét, valami sokkal mélyebbet láttam, mint amennyit hajlandó volt nekem elmondani. Valószínűleg szándékosan hallgatott, vagy fogalmam sincs, mi szülte részéről ezt a döntést, de még mindig borzalmasan színészkedett. Nem tudta volna megjátszani, hogy nem érintette meg ez az egész, valószínűleg meg is ijednék, ha nem lenne véleménye erről. Vagy ha ridegen fogadná egy olyan férfinak a halálhírét, aki néhány napja még a bugyijába akart furakodni. Ez a gondolat mondjuk nekem sem segített, a harag egy apró csóvája ismét végigvágott gerincemen, de rögtön elhessegettem a fantáziaképet. Már vége, többé nem emelhet rá kezet. Sem így, sem úgy.
Éreztem térdét a combomnál, ujjai az enyémre fonódtak, de szavait hallva csak megcsóváltam a fejemet. - Emiatt nem kell aggódnod. Mármint, a rendőrök miatt - tettem hozzá, egyértelműsítve, hogy mire is gondolok. - Nem fognak faggatni, mert nincs nyoma, hogy közöd lett volna a... hozzá - módosítottam a mondatom befejezését. Az, hogy éppen tervezett neki valamit, vagy igazából ötletem sem volt, milyen üzleti ügyük keresztezte egymást, még nem szolgáltatott okot arra, hogy megkeressék. És elég hosszú lenne az a bizonyos lista, ha minden üzleti partnert kihallgatnának vagy megvádolnának. Az viszont, amit utána fűzött hozzá, már inkább megállta a helyét, értelmet adott mindennek, amit magam előtt, a tekintetében láthattam, mire egy újabb halk, erőtlen sóhaj társaságában újra rászorítottam ujjaira. Csak most fogtam fel igazán, mennyire figyelnem kell arra, mit is mondok neki, vagy milyen szavakat használok, mert megint úgy éreztem magunkat, mintha egy vékony jégpáncélon táncolnék vele, ami bármelyik pillanatban beszakadhat. - Ez volt az ára, hogy soha ne bánthasson - jegyeztem meg csendesen, közelebb csúszva hozzá, közben letettem a poharat, csak hogy tenyeremet arcára simíthassam. - A te kezeid patyolat tiszták - emeltem ajkaimhoz ujjait, gyengéd csókot lehelve kézfejére, közben tovább fürkészve tekintetét, de mintha még mindig elfojtott volna valamit. Bár ki tudja, talán csak képzelődtem. - Mennyit ittál ebből? - böktem orrommal a pohara felé. - Talán jobb lenne, ha lefeküdnél. Vagy... inkább egyedül lennél? - kérdeztem, bár kicsit sem tetszett az ötlet, hogy egyedül hagyjam ilyen és ehhez hasonló gondolatok kellős közepén.

 Nem létezett olyan forgatókönyv, amiben esélyt kapott volna arra, hogy kimaradjon ebből, még ha próbáltam is távoltartani az életem ezen részétől. Vagyis, egyetlen módja talán lett volna, ha tartjuk magunkat az eredeti tervekhez, és a látszatházasságunk végén Ő tényleg a távozás mellett dönt, de tanulva abból, hogy mit éreztem, mikor csak a város túlsó felére menekült előlem... nem akartam, hogy elmenjen. Sem most, sem akkor, mikor az apám közli velünk, hogy kiszórakozta magát a kibaszott szerződésével.
Nem avattam be olyan részletekbe, amikről tudtam, hogy rosszul érinthetik, amik újra és újra szembesítették volna azzal, hogy én nemcsak papíron vagyok bűnöző, és nyakig benne voltam. A zaklatója ügyéből mégsem tudtam volna csak úgy kizárni, mert nem volt ostoba, átlátott volna a szitán, hogy egyik nap még őt pesztrálja és neki küldözget virágokat, másnap pedig, miután a férje tudtára hozza ezeket, a férfi rejtélyes körülmények között meghal. Akkor már inkább próbáltam nyílt lapokkal játszani, bár túl sok részletet ezúttal sem akartam elárulni. Valószínűleg amúgy is hallani fogja őket, vagy netán olvashatja majd valahol a reggeli kávéja mellett, és szívesen megkíméltem volna ezektől is, de tényleg nem zárhattam be csak úgy, elvágva őt a külvilág minden fonalától. Feleségként, azon belül is inkább nőként volt rá szükségem, nem pedig fogolyként.
Már egész más hangulat uralkodott rajtam, mikor hazaértem, ellazult minden arcizmom és testrészem, így céloztam meg a kanapé hátulját, csak hogy megtámaszkodva a támlájába, lenézzek rá. Szerettem volna azt hinni, hogy lezártnak tekinthetjük ezt az egészet, mert már legalább attól a fasztól nem kellett félnie, de már tudtam, hogy milyen fából faragták. Éppen emiatt meg is lepődtem volna, ha csak úgy legyintve tovább tud lépni. - Hát, minden a tervek szerint, igen - biccentettem, tekintetemmel követve alakját, míg hozott egy másik poharat, majd megtöltötte, de nem hagyta ki saját poharát sem. Megbecsülni se tudtam volna, eddig vajon hány körrel marta le a torkát, de ha ez segítette őt az ellazulásban, inkább jobbnak láttam nem megjegyzést tenni rá.
Ujjaim közé fogtam a poharat, de még nem kortyoltam bele, helyette felegyenesedtem, és a kanapé másik végébe ültem, jólesően hátra is dőlve, ekkor küldve le az első kortyot a torkomon. Szavaira ugyan halványan bólintottam, bár a fáradtság nem fizikailag gyötört, inkább fejben szívott le a sok agyalás, a kontroll nélküli harag és az ingerültség, amit az egész kialakuló helyzet miatt éreztem. De ezeket már szépen lassan sikerült elengednem. - Gondolom nem tudtál a munkára koncentrálni, miután Kirill hazahozott - jegyeztem meg egy halk sóhaj kíséretében, újra ajkaimhoz emelve a pohár peremét, de már az arcom sem rezdült attól, ahogy a vodka végigégette a torkomat. Ahogy elkaptam utána a tekintetét, próbáltam valamit kiolvasni belőle, de már az első pillanattól kezdve nem tetszett, amit látni véltem, úgyhogy egy laza mozdulattal előrébb dőltem, csak hogy meg tudjam fogni kezét, gyengéden szorítva meg ujjait. - Mi jár a fejedben? - kérdeztem rá nyíltan, mert bár volt egy megérzésem, de nem akartam sötétben tapogatózni. Mégis hogy várhattam volna el tőle, hogy jópofát vágjon ehhez az egészhez?

 Minden dac ellenére, az ilyen helyzetekben mindig próbáltam belegondolni abba, hogy mit tenne az apám, és bár számos kérdésben nem értettünk egyet, de bármilyen oldalról is közelítettem meg ezt a mostani problémát, mindig ugyanarra jutottam, hogy ő is ugyanezt tenné. Ennél jóval kevesebbért is ölt már meg embert, csak úgy, ahogy én is, bár bizonyára hidegen hagyna az egész, és másként tekintenék rá, ha nem Iris-ről lenne szó. Minden más esetben szarnék erre a szadista állatra, mert semmi közöm nem lenne viselt dolgaihoz, és nem az én tisztem volt igazságot szolgáltatni, legalábbis addig a pontig, míg szemet nem vetett a feleségemre. Minden bizonnyal nem is sejtette, hogy milyen szerencsétlen választást hozott, hogy mibe tenyerelt bele, és hogy ezért nem a törvény előtt kell majd felelnie. Itt már kibaszottul nem léteztek törvények, olyanok legalábbis biztosan nem, amik felmentést adtak volna neki.  
A rossz érzés azonban nem múlt, és ugyan próbáltam elhessegetni minden jelenleg másodlagos gondolatot, de tudtam, hogy ez az érzés nem a férfi megölésének szól. Amit vele kapcsolatban éreztem, inkább volt a nyers, állatias agresszió és erőszak megtestesülése, mintsem bárminemű bizonytalankodásé, a düh pedig, ami egész délután bennem időzött, már kitörni készült. Esélyt sem akartam adni neki, mert tudtam, hogy nincs más megoldás. A hozzá hasonló állatok soha nem változnak, gondoltam én, majd szinte ugyanabban a pillanatban jutott eszembe, hogy Iris előtt én is ugyanilyen kibaszott állat voltam, mint akit most holtan akartam látni. Olyan volt, mint egy villámcsapás, tudatosult bennem, hogy éppen megölök valakit azért, amit régen én is megtettem, arra alapozva, hogy Ő úgysem képes megváltozni. De én képes voltam. Vagy ez is csak egy kurva illúzió?

Kis kitérőt tettem a klubba, csak hogy átöltözzek, mielőtt hazafelé vettem volna az irányt, lemosva magamról ezt az egész napot, a stresszt és az őrjítő haragot, ami csak lassacskán, de már csillapodott bennem. Talán mert már tudtam, hogy vége, és hogy az a féreg már nem jelent veszélyt a feleségemre, és bár minden bizonnyal a legegyszerűbb utat kellett volna választanom, csak hogy véletlen és szerencsétlen balesetnek, netán öngyilkosságnak tűnjön a férfi halála, de ehelyett inkább a rögösebb megoldást választottam. Nem érdemelt kegyes halált, és az, hogy számtalanszor belegondoltam, hogy képes lett volna úgy bánni Iris-szal, mint azokkal a nőkkel a fotókon, minden alkalommal megfeszítette izmaimat. Bár tény, hogy talán nem is ő jelentette a legnagyobb veszélyt Iris-ra, ez pedig bénítóan hatott rám.
Már besötétedett, mikor megálltam a ház előtt, de csak lassan tettem meg az ajtóhoz vezető utat. Nem éreztem bűntudatot azért, amit tettem, pedig minden bizonnyal holnap azzal lesz tele minden, hogy ismeretlenek fejbelőtték a gazdag és sikeres üzletembert a saját házában. A legjobbtól tanultam a nyomok eltüntetését, ahogy azt is, hogyan kell tévútra vinni az ostoba rendőröket, így emiatt nem aggódtam. Azért már inkább, ami az ajtó mögött várt rám, mert elképzelni sem tudtam, mi minden futott végig Iris agyán, míg engem várt haza. Ezek árnyékában tessékeltem be végül saját magamat, a kulcsokat a közeli komód tetejére csúsztatva, csak hogy a következő pár lépést már a nappali felé tegyem meg. Mivel égett még a villany, meglepődtem volna, ha nem itt találom, egy pár másodpercig tekintetem el is időzött a kanapén nyugvó alakján, bár nem kerülte el a figyelmemet a dohányzóasztalra csúsztatott pohár és mellette a vodkás üveg sem. Hirtelen nekem is kedvem támadt leöblíteni ezt a napot egy nagy pohárral, de ehelyett inkább a kanapé mögé léptem, és lehajolva két karommal és állammal megtámaszkodtam a bútorban, innen nézve le rá. - Megkínálsz engem is? - kérdeztem, ekkor azonban már rátaláltam a megszokott hangszínemre, messziről száműzve azt a rideg és mufurc ént, amivel az irodájában beszéltem vele.

 Alig pár perccel ezelőtt még nem gondoltam, hogy kettőnk kicsit sem könnyed beszélgetése átfordul valami egészen másba, még ha a zakatoló vágy és a heves érzelmek szinte szünet nélkül dolgoztak bennem. Azt gondoltam, van olyan kitartó és erős a düh, ami lobogott bennem, hogy ne tudjak mással törődni, rá is inkább akartam haragudni, mert addig sem terelte el a gondolataimat a Philip nevű ficsúrról, de mint annyi mindenbe, most ebbe is belebuktam. Nem tudtam tartani magamat a saját tervemhez, már azzal felülbíráltam azt, hogy visszafordultam az ajtóból, csak hogy egy rövid vigaszt nyújthassak neki. Ahhoz képest most a szőnyegen feküdtem, teljesen magam alá szorítva, mellei mellkasomnak feszültek, és nem kellett sokat kérlelnem, hogy megemelje magát a bugyija eltűntetéséhez. Velem együtt vesztette el a józan gondolkodás képességét, talán éppen annyira volt szüksége erre, mint nekem, hogy legalább egy kicsit nyugtassak a már pattanásig feszült idegeken. Nem mintha ettől az egésztől ne feszültem volna, csak éppen egy egészen más értelemben, ami sokkal kellemesebb élményt ígért, mint a lihegő toporzékolás és dühöngés.
Nem kímélt, ahogy én sem őt, ajkamba harapott, és ő tudta a legjobban, hogy ez milyen hatással van rám. Nem is tudtam visszatartani egy erőteljesebb morranást, csak ezután haladva lentebb, ajkaim végigbarangolták nyakát, kulcscsontja vonalát, míg kikerülve melltartóját, rá nem találtam mellbimbójára, szavai nyomán pedig csak még inkább megfeszültem. Imádtam minden hangot, amit kiadott, a szavakat, amik egyértelműbbek már nem is lehettek volna, és amit lábai között kitapintottam, csak tovább korbácsolták bennem a már amúgy is emésztő tüzet. Tudtam, éreztem, hogy vágyik rám, ez pedig csak türelmetlenebbé tett, szinte egy másodperc alatt képes lettem volna leszakítani a saját farmeromat, csak hogy mielőbb elmerülhessek benne, de ebből a lázas pillanatból egy női hang kényszerített vissza. Ami történetesen nem az Övé volt.
Tekintetemmel már az övét fürkésztem, miközben rájöttem, hogy a recepción megismert nő hangját hallom, a mozdulataim lelassultak, majd teljesen megálltam, egy hangos, lemondó sóhajtással véve tudomásul, hogy valószínűleg kénytelen leszek lemondani arról a bizonyos megnyugvásról. Főleg mikor elhangzott Kirill neve, mert tudtam, hogy ha róla van szó, úgysem megy el. Az időzítése, mint mindig, most is páratlannak bizonyult. - Nem egy aggódó típus - jegyeztem meg halkan, újabb sóhajt követően pedig felemelkedtem, csak hogy begombolhassa a blúzát, én pedig kicsit sem szívesen, de egy laza mozdulattal nyúltam a földre dobott bugyija után, csak hogy ismét magára vehesse. Én is kiegyenesedtem, húzva magammal az időközben ledobott kabátot, csak hogy lassan, komótos mozdulatokkal magamra vegyem, majd ismét csípőre szorítottam mindkét kezemet. - Megyek és beszélek vele - törtem meg a pár másodpercre beálló csendet, bár még lekötött az, hogy valamennyire csillapítsam a bennem tomboló vágyat, a felgyorsult légzésemről már nem is beszélve. Kirill nyilván okkal ért ide máris, talán megtudott még valamit, és ha új hírei akadtak, hát nem akartam, hogy Iris is hallja őket. Elég volt az, amit azokon a fotókon látott, és talán ha nem lettem volna olyan kurva mérges, meg sem mutattam volna neki. - Utána itt marad veled, amíg... be nem fejezed a munkád - tettem hozzá, végignézve az asztalán, bár jobban örültem volna, ha lehetőleg minél előbb hazafelé veszi az irányt.
Zsebre vágtam mindkét kezemet, majd ekkor már rendezett arcvonásokkal léptem vissza elé, ezúttal szándékosan kerülve, hogy újra hozzáérjek. Így sem hűltem még le teljesen, és amúgy is a pokolba kívántam Kirill-t, amiért nem tudott öt perccel később jönni. - Nem szívesen hagylak magadra, de - akadtam meg a mondat kellős közepén, és lassan vontam egyet a vállamon. - Sietek haza - másítottam meg végül az eredeti befejezést, a mondat végére szinte teljesen megszakítva a szemkontaktust. Az ajtó felé fordultam, a testemet ismét átjárta az a jeges indulat, amit nem is olyan régen éreztem, és ugyan még az ajtóból hátrapillantottam Rá, de már most valami rossz érzés bontakozott a gyomromban, és ezzel az érzéssel együtt csuktam be végül magam mögött az irodája ajtaját.