Mads & Anja

Hátradöntöttem a fejem. Nem éreztem magam fáradtnak, hiszen nem olyan rég tértem magamhoz, mégis mintha kiszipolyozták volna az erőmet. Ennek ellenére túl nyugtalan voltam ahhoz, hogy pihenni tudjak. De Madsnek igaza volt abban, hogy a rendőrség nyom nélkül tényleg nem tudott elindulni semerre. Felvehettek egy jegyzőkönyvet, és ennyi, bármire jutottak volna csak akkor lehetett volna eredmény, ha történtek már ilyen esetek, és még akkor se tudtam volna lőre mozdítani a nyomozást. Mire bármire juthattak volna én már remélhetőleg messze jártam, a világ másik felén.
- Tudja, otthon én vagyok az, aki fiatal nőket felkészít ilyen helyzetekre. Hogy ne fogadjanak el italt senkitől, használják a ginára kifejlesztett szívószálakat vagy körömlakkot, ha pedig megtörtént a baj, hogy fussanak el, kiket kell felhívni… De most, hogy én keveredtem ilyen helyzetbe, teljesen tanácstalan vagyok.
Az órák persze arról nem szóltak, mit kell tenni, ha mindez egy idegen országban történik meg valakivel, ahol ráadásul minden annyira más volt, amennyire más Norvégiától csak lehetett. Az ajánlatra viszont felcsillant a szemem legalább egy kicsit.
- Az a néhány telefon nagyon jó lenne. Tényleg, nem is tudom, hogy háláljam meg, hogy ilyen kedves hozzám és segít, pedig biztos lenne jobb dolga is egy hosszú nap után, főleg, ha tárgyalása volt, meg sokáig dolgozott. Pihenni viszont nem hiszem, hogy tudnék. Akkor tudnám visszanyerni a magabiztosságom, ha elkaphatnám a rohadékot, aki ezt tette velem, és megetethetném vele a bogyóit. – csóváltam meg a fejem. Ez a vágy persze lehetetlen volt, csak a harag beszélt belőlem. Felálltam, és lesimítottam a pólómat, a hajamat is megigazítottam, afféle pótcselekvésképp, hogy legalább a külsőm egy fokkal összeszedettebb legyen, ha már az agyam nem is volt az. Nagy levegőket próbáltam venni, igyekeztem logikusan gondolkodni, mi kellett ahhoz, hogy hazajussak.
- Szállásra tényleg szükségem lesz, keresek valami olcsót valahol… Ki gondolná, hogy telefon nélkül minden ennyivel nehezebb? Ha pedig nem keres senki, akkor tényleg nézek egy repülőt haza, csak megy egy holnap, vagy holnapután, remélem…
Nem akartam hetekig itt ragadni. Persze biztos volt repülőjegyem haza, de az is a telefonomon kellett, hogy legyen, ami… Nem volt meg. Esetleg felhívhattam a repteret, volt-e foglalásom. Tehát vennem kellett egy telefont is végső soron. Azt hiszem nem gondoltam, hogy ennyire drága lesz ez a kiruccanás, mert persze a kórházban is fizetni kellett, majd küldik a számlát, az adataimnál megadtam a címet is. Nem mintha anyagi gondjaim lettek volna, de akkoris.
- Már túl késő van azokhoz a telefonokhoz, igaz? Gondolom így este már a konzulátuson sem dolgoznak. Akkor viszont kell nekem legalább átmenetileg egy telefon, hogy holnap fel tudjon hívni ha kiderített valamit, vagy tudnia kéne a hotel címét, ahol megszállok hirtelen, hogy tudjon üzenetet hagyni. – próbáltam a következő lépésekre gondolni, miközben elindultam kifelé a kórházból. Ez után viszont azt se tudtam merre forduljak. Lehet csak el kellett volna indulnom egy irányba, megtalálni a legközelebbi útba eső kis szállodát vagy panziót, egy-két estére bármi jó lesz alapon.

With great power comes

great irresponsibility

Hazudni olyan volt, mint lyukat ásni a földbe. Minden szóval egyre mélyebbre és mélyebbre érkeztünk, egyik hazugság szülte a másikat és egy idő után, mikor a lyuk túl mély lett már nem volt kiszállás. Nem volt más út, csak lefelé, egyre mélyebbre és mélyebbre, míg egyszer a nyakunkba nem borult az egész, maga alá temetve. Ennek ellenére én pofátlan könnyedséggel hazudtam, ha úgy kívánta az érdekem vagy a szórakozásom - vagy valaki más nyugalma, mint most.
- Sajnos a semmin a rendőrség sem tud elindulni. Ha ettől jobban érzi magát, megteheti, hogy bemegy elmesélni, mi történt, de én a helyében nem számítanék semmi... eredményre.
Persze a logikus, emberi szemmel szinte magától értetődő következő lépés az lett volna, hogy besétál a konzulátusra és mint állampolgár, segítséget kér. Ott pedig elmondják neki a tényt, hogy ő bizony Mads Karlsen kamarás felesége, és az én bejelentésem szerint mindketten együtt utaztunk Tokióba, hogy lazacok eladásáról tárgyaljak míg ő... nem is tudom, mit vártak, mit fog csinálni. Erre viszont egyértelműen nem emlékezett, én pedig eltitkoltam előle, tehát a következő logikus következtetés szerint vagy én drogoztam be, amitől kitörlődtem az emlékei közül, vagy csak szórakoztam vele. Mindkét esetben egy utolsó rohadék lettem volna, ő pedig egyedül vágott volna neki a világnak, hogy tovább élje Anja unalmas életét.
- Szerintem a legjobb most az lenne, ha kicsit összeszedné magát. Keressen egy szállást, nézzen be egy fürdőbe, nyugodjon meg és nyerje vissza a magabiztosságát. Ha akarja én megereszthetek néhány telefont... - Manapság így mondták "trendi" kifejezéssel. - ...hátha valamelyik hivatalos szerv tud róla, hogy kivel érkezett és miért. Aztán holnap reggel utánajárhatunk mindennek. És ha biztosan nem hagy itt senkit, aki esetleg hiába keresné, akkor holnap foglalhat is jegyet a következő gépre haza.

Mads & Anja

Bármennyire is nem voltam az a mufurc, magába forduló, senkiben sem megbízó ember, azért mégis volt valami kényelmetlen és kellemetlen abban, hogy teljesen elveszítettem az irányítást a sorsom felett, és csak Herr Karlsen japántudásában bízhattam, és hogy tényleg azt mondja, amit a japánok is mondtak. De hát miért is tett volna másképp? Nem volt oka rá, hogy hazudjon nekem akár a vizsgálatokról, akár a diagnózisról. A várakozás közben a bugyuta, túl színes reklámokat bámultam üveges tekintettel. Beszélgethettem volna a férfival, de valahogy nem jött a nyelvemre semmi, se értelmes kérdés vagy üres csevej, pedig szívesen megismertem volna, ha már tényleg ilyen kedves volt hozzám és segített, meg egyébként még mindig piszkosul jóképű is volt, neonfényben is, nem csak az étterem melegszínű világításában.
Ám mire összeszedtem magamat az ázsiai gépezet olajozottan működve elért hozzám is, és így egy kedves, rózsaszín ruhás nővér kísért el engem azokra a vizsgálatokra, amik ilyenkor szükségesek voltak. Nyugodtan tűrtem, ahogy vért vettek tőlem és elküldték a vizsgálóba, majd újabb rövid várakozás után már be is hívtak röntgenre és CT-re, hogy kizárják a traumás sérüléseket. Hiába nem éreztem fájdalmat, ezt jobb volt kizárni. Megkérdezték azt is, hogy akarok-e nőgyógyászati vizsgálatot, de ezt udvariasan visszautasítottam. Ha az megtörtént volna, azt éreztem volna.
Majd újabb várakozás következett végül kijött egy fehér köpenyes japán orvos, aki szinte rám sem nézett, hanem egyenesen Mads-nek kezdte magyarázni a dolgokat, és adta oda a papírjaimat. A drog diagnózisra megkönnyebbülten dőltem hátra. Mármint, ez nem olyan dolog volt, ami miatt meg szoktak könnyebbülni, de sokkal jobb volt, mint a másik lehetőség, hogy valami komoly neurológiai problémám volt.
- Köszönöm. Bár ezzel csak még rejtélyesebb lett az egész, ha tényleg ennyire ritka, de ennek már nem tudok utána menni azt hiszem. Tényleg nem emlékszem semmire, így a rendőröknek se tudnék támpontot adni. – húztam el a szám. A legnagyobb baj az volt, hogy fogalmam sem volt, mihez kezdjek most. Ha bedrogoztak abba a szállodába nem mehettem vissza, de fogalmam sem volt, én hol szálltam meg, hol volt a telefonom, hol volt a poggyászom, egyáltalán egyedül jöttem-e ide… - Nem tudom mihez kezdjek. Ön mit gondol? Ha valakihez jöttem biztos keresnek, de ha konferenciára… Azt se tudom van-e konferencia a városban, vagy lesz-e máshol japánban és csak átutazóban vagyok-e. Nem tudom érdemes lenne-e még elmenni a rendőrségre, hátha kerestetnek, ha esetleg a barátnőmmel jöttem ide, ő biztosan keresne.
Kétségbeesetten néztem a férfira.
- Sajnálom, tényleg nem szoktam ennyire bizonytalan lenni, ez most egy teljesen új helyzet. Talán meg kéne néznem mikor indul a legközelebbi gép Osloba, az lesz a legjobb.
Persze telefon nélkül ez sem volt egyszerű, de talán ennyi szívességre még megkérhettem a férfit, hogy nézze meg nekem a repülőgép járatokat.

With great power comes

great irresponsibility

Okos, megfontolt, de két valószínűtlen lehetőség közül végül mégis a bátrat válaszotta. Az volt az én királyném, valkűrök úrnője, istenek között uralkodó, aki előtt térdek hajoltak meg akkor is, ha csupán a szeme sugarába kerültek. Ez volt az, amit az Átok sosem vehetett el tőle, bármilyen lény is alkotta meg. Semmi nem volt elég erős hozzá.
- Igyekszem majd rászolgálni. - feleltem tovább mosolyogva. - Végülis ez egy igen finom leves volt, nem mehet egy ilyen ajándék kárba.
Az éjszaka kezdett hűvös lenni, ami legalább ismerős volt. Nem volt hóvihar vagy északi fény, mint néhány túlromantizált reprezentációban, de legalább kellemesen lúdbőrzöttem a vékony kabát alatt. Taxit fogni meglepően gyorsan sikerült, ráadásul a kocsis mintha már unta volna a kórház címét, mint úti célt, szóval alig néhány perc volt, mire odaértünk. Persze ez is kocka alakú volt, simára csiszolt, mint minden ebben az országban és ez is tele volt cikázó elektromos berendezésekkel.
Röviden összefoglaltam, mit szeretett volna Frigg, aztán az utasítást követve - bár legalább udvarias kérésnek álcázták, szóval nem kellett a sértésért bosszút állnom - leültünk a foghíjas váróba. A japánok komolyan vették a menetrendet és a hatékonyságot, így nem sokat várakoztunk, épp csak annyit, hogy egy képernyőn mellettünk újra kezdődjenek a reklámok.
- Jöjjön, Linqvist kisasszony, elvileg ön következik. - fordítottam az egyik ajtó fölött felvillant feliratot. Szinte éreztem a kétségbeesést Frigg tekintetén át, ahogy felmerült a lehetősége, hogy magára hagyom, de szerencsére erre nem volt szükség. Röviden tájékoztattam az itt dolgozó emberkéket, hogy a hölgy nem beszélt japánul és angolul is csak töredékesen, ezért vagy engedték, hogy maradjak, vagy Norvégia ott és akkor hadat üzent a Felkelő Nap országának. Ez mindig bevált.
A vérvétel és a gépes vizsgálatok is gyorsan lezajlottak, mintha csak egy futószalagon lettünk volna, így hát visszakerültünk a váróba, a reklámokhoz. Akkora már felettébb idegesítettek, mint a liftes zene a szállodában, de szerencsére alig negyed óra várakozás után meg is jelent egy fontoskodó, fehér köpenyes orvos az eredményekkel. Amik - micsoda meglepetés - nem mutattak semmit. Sem a vérében, sem a testében nem volt semmi baj, az Átok pedig nem olyasmi volt, amit halandó módokon kimutathattak.
Némi japán párbeszéd után az orvos magunkra hagyott minket, én pedig ott maradtam egy dilemmával. Frigg Anjaként nem értette a tájékoztatást, így nem tudta, hogy nem találtak semmit. Viszont emlékeztem, mennyire megrémült a lehetőségtől, hogy a feledését valami alattomosabb, hosszabban lappangó kór okozhatta és a legutolsó dolog, amire most szüksége volt az még több rémület.
- Hát, vannak jó és rossz híreim. - kezdtem, beletúrva a hajamba. - Egyrészt sajnos igaza volt. Elvileg kimutattak valami a vérében, ami okozhatta az emlékezetkiesést, de nem jegyeztem meg a nevét. Állítólag valami kifejezetten ritka anyag, nem olyasmi, amit egyszerű emberrablók megszerezhetnek, de mostanra elkezdett kitisztulni a szervezetéből, szóval mostantól rendben lesz. Viszont így továbbra sem tudjuk, hogy ki mérgezte meg, miért és pontosan mit is keres Japánban.

Mads & Anja

Felkacagtam a tányér, mint vitéz fegyver emlegetésén, és valóban, a vikingek csatái sokkal hősiesebbek voltak, mint az a harcmodor, amit az első világháború alatt kitaláltak. Viszont nem volt annyira hatékony, ezért is váltottak az emberek más féle megoldásokra. Mads Karlsen talán régimódi volt, és jobb világ lehetett az, amire vágyakozott, mint a mostani, bár azt is meg kellett hagyni, hogy bár még voltak háborús övezetek, a világ még sosem volt ilyen békés és biztonságos. Ez persze nem korunkat dícsérte, inkább az előzőeket szidta.
A bizalomra félrebillentettem a fejem. Tényleg nem kellett, hogy segítsen nekem, tényleg jobb lett volna kételkedni, az volt a helyes, az ésszerű, de valahogy… Ösztönösen megbíztam benne. Elemezgethettem volna hosszasan a pszichológiáját, hogy miért érezhettem így, miért akartam bízni benne, de nem tettem. Az messzire vezetett volna, és hajnalig itt ülhettünk volna ebben a ramenezőben, ha most nekiálltam volna boncolgatni a dolgot.
- Egy idegenben megbízni ostobaság volna. – válaszoltam. - Ugyanakkor az sem vezet sehova feltétlenül, hogy mindenkit gyanakodva méregetünk, minden felajánlott segítségre vonakodva válaszolunk, így úgy döntöttem, hogy megelőlegezem önnek a bizalmat. Végülis egy leves nem nagy dolog, nem a tartozásom rovom le, hanem baráti hangulatot alapozok meg vele. – mondtam végül. A vendégszeretet nagyon fontos volt a norvégoknak, bár ezen a helyen, ahol mindketten idegenek voltunk nem beszélhettünk ilyesmiről, a levesmeghívással csak jóindulatú és kedves akartam lenni. Nekem az is jól esett, hogy egyáltalán felajánlotta a segítségét, és nem gondoltam, hogy most hirtelen magamra hagyna.
Ezt bizonyítandó ki is kérdezte a felszolgálót, hogy merre volt a legközelebbi kórház. Lenyűgöző volt, hogy mennyire folyékonyan beszélt Herr Karlsen japánul, mintha a második anyanyelve volna. Hiába, voltak, akiknek remek volt a nyelvérzékük, akár négy-öt nyelven is könnyedén megtanultak. Egy diplomatának ez pedig még nagyobb előny volt, talán követelmény is.
- Köszönöm. Induljunk. Tizenöt perc gyalog vagy taxival? – kérdeztem, de már sétáltam kifelé. Abba az irányba indultam, amelyiket mondta, taxit kerestem, ha az utóbbi volt igaz, de az éjszaka kellemes volt, így gyalogolni sem esett volna nehezemre.
Végül a taxira esett a választásunk, ami rövid időn belül elvitt minket ahhoz a klinikához, igazán nagyon magyarázni sem kellett neki, hogy mit akartunk, bizonyára gyakran furikázott turistákat az éjszakában, és biztos, hogy nem egyet kellett elvinnie már a kórházig, legalább detoxikálóba, vagy a traumára, ha baleset érte őket.
A kórház egy nagyon modern épület volt – mi mást vártunk a japánoktól – bent pedig szerencsére nem voltak olyan sokan. Még fiatal volt az este, a kocsmai verekedések és részeg esések pár órát még várattak magukra. A recepcióhoz sétáltam, majd bizonytalanul néztem fel Mads-re.
- Elmagyarázná nekik kérem, hogy mit szeretnék? Vérvizsgálatot, drogtesztet, talán CT-t… Bár ha elmondja, hogy szerintem tegnap bedrogoztak és nem olyan rég tértem magamhoz biztos tudnák fogják mi a teendő…
Bizonytalan voltam és kétségbeesett, amit utáltam. Annak sem örültem, hogy ennyire kiszolgáltatott voltam egy idegen országban egy idegen férfinak, akármennyire szimpatikus is volt, és eddig kedvesen és előzékenyen viselkedett velem.

With great power comes

great irresponsibility

Egy nőnek nem lehetett bókolni, ha az nem akarta, erre már eonokkal ezelőtt ráeszméltem. Még a végtelen bölcsességem sem kellett hozzá. Frigg pedig kifejezetten remekelt abban, hogyan fordítson ki minden kedves szót valami sértéssé - Asgard örökös flyt bajnokától nagyon mást nem is várhatott senki -, és úgy látszik ezt az erőt Anja is örökölte.
- Szerencsére. - feleltem a megállapítására. - A háború kiveszőben van a világból, mióta bankókkal vívják és nem kardokkal. Aki feltalálta a rakétákat biztosan megbánta a dolgot, legalább is nagyon remélem. Ha engem kérdez, a tányérok sokkal vitézebb fegyverek.
Rettenet volt, amit az emberek műveltek a háborúval. Hol volt már a bátorság, ha egyszerűen egy gombot kellett nyomnod ahhoz, hogy megsemmisíts egy sereget? Hol volt a harci láz egy árokban ülve, egy hideg csövet markolva, ami azelőtt a halálba küldte az ellenfelet, hogy a harcos szemébe nézhetett volna? Botrány volt. Gyalázat.
Persze azonnal ellenkeztem volna, ahogy a kor megkívánta. Régebben sértésnek számított, ha egy nő nem vendégelt meg egy férfit, manapság azonban a férfi gyengeségéről tanúskodott, ha a nő fizetett helyette. Ellenkeztem volna, de Frigg időt sem hagyott rá.
- Még nem is tettem semmit, már leróná a tartozását? Csak nem bízik bennem, Lindqvist kisasszony? - kérdeztem mosolyogva, miközben az izgága japán eladó eltakarított utánunk és elvette a fizetségét. Kissé túljátszotta a hálát, mintha épp az éhhaláltól mentettük volna meg, de hát mind olyanok voltak. Mielőtt azonban tovább pattoghatott volna más felé elkaptam a csuklóját és közelebb hajoltam. Ha Frigg mindenképp végig akarta játszani ezt a kórházas badarságot, jobb volt gyorsan túl esni rajta, ahhoz pedig nem ártott némi útbaigazítást. A fiú sokáig csak hümmögött meg habogott, de végül kinyögött valami irányt.
- A barátunk szerint kelet felé van egy klinika, olyan tíz-tizenöt percre, de ebben nem volt túl konkrét. Egyébként sajnos lebuktam, tényleg világuralomra akarok törni. Nem bírom tovább nézni, hogy egyes országokban cipőben mennek be a házba és kihagyják a horoszkópok közül a Kígyót, szóval jobb, ha én uralok mindent és ezen sürgősen változtatok.

Mads & Anja

Felvontam a szemöldökömet.
- Szerencséje, hogy pszichológus vagyok, így értem mire gondolt, és nem feltételezem, hogy rosszat akarna nekem.
Persze tudtam én, hogy ez csak egy újabb bók volt, afféle „örülök, hogy magával hozott össze a vakszerencse”, de azért csak nem adhattam át magamat a szűzies pironkodásnak. Azt azért elhittem, hogy egyedül volt egy üzleti úton és unatkozott, így akár segíthetett is másoknak, meg akár ismerkedhetett is, már ha otthon nem várta egy Mrs. Karlsen epekedve és szomorúan.
- Nem, a maga ügyfelei alig nyolcvan éve még rakétával dobálták egymást. Egyesek még most is, bár Norvégia szerencsére pont nem. – nevettem fel. - Akkor már nekem egyszerűbb dolgom van a tányérokkal.
Ekkor odalépett hozzánk a japán felszolgáló és elvitte a tányérjainkat, majd nagyon tört angollal megkérdezte, hogy hozhat-e még valamit. Nemet intettem a fejemmel, majd hasonló tört angollal a számlát kértem.
- Meghívom magát is, hacsak előbb nem kér még valamit. Viszonzásul, hogy felajánlotta a segítségét. – mármint, akkor is meghívtam volna, ha még kér valamit, ez esetben megvártam volna.
Viszont mivel ő sem kért semmit, a fiú hozta a számlát, én pedig kifizettem. Nem tűrtem ellentmondást, és ha ellenkezett volna, akkor is odanyújtottam a pincérnek a bankkártyám, hogy húzza le róla az összeget. Ez után felálltam.
- Tudja, merre van a legközelebbi kórház? Út közben meg mesélhetne arról a bizonyos célról, már ha nem szupertitkos. Engem köt a szakmai titoktartás, még magánemberként is szeretem betartani, szóval ha világuralomra tervez törni, azt se mondanám el senkinek. – mondtam miközben kiléptem a kellemes, japán éjszakába.

With great power comes

great irresponsibility

- Óh, én rendkívül kedves vagyok. - feleltem hátradőlve a széken. - És rendkívül egyedül, szóval éppen ráérek, akkor pedig miért ne segítenék? Bárki került volna ilyen helyzetbe, annak segítenék, de köztünk szólva kifejezetten örülök, hogy ön az.
Ha valaki elégszer adta már el magát másnak, mint ami, szinte természetessé vált. A hazugság, a megkomponált élet úgy omlott rám, mint egy ruha és alig egyetlen pillanat volt magamra ölteni. Thor mindig kegyesebb volt az emberekkel, ő tényleg segítette őket a bajuk közepette. Én nem. Csak ha kiérdemelték, vagy ha épp úgy hozta az őrületem. Ezt viszont Frigg pontosan tudta, Anja viszont nyugodtabb volt, ha nem ezzel a személyiségemmel találkozott. Persze könnyű volt őszintén tenni a szépet, mikor a mosolya megolvasztotta volna a fjordokat is, és nem volt olyan átok, ami ezt elvehette volna tőle.
- Ha ez igaz, úgy kifejezetten mérgező, haszonleső kapcsolatokat látok csak. De legalább az én ügyfeleim nem dobálják egymást tányérokkal. Általában. Viszont én nem is tudok ilyen lelkesen mesélni a sikereimről, az legfeljebb több eladást jelent és kisebb vámokat.
Óh, ha tudta volna az igazságot. Ha emlékezett volna, milyen dolgokat tettem, milyen kalandokba vontam bele őt is, milyen őrültségek tengerében hánykolódtunk mi ketten. Ehhez képest az emberek politikája gyermekjáték volt csupán, vagy még rosszabb. Az a keserves állapot, mikor a gyereket még játszani sem engedték.
- Néha a munka csak egy eszköz egy célhoz. A cél pedig sokszor fontosabb, mint az odavezető út. De igaza van, csupán egyszer élünk... - feleltem fapofával, minden erőmet latba vetve a vigyorgás ellen. - ...ezért végtelenül megbánnám, ha pusztán az unalom miatt végül nem érem el a célt.

Mads & Anja

Állt rendelkezésemre. Nem tudtam miért, de ez tetszett. Persze nem ringattam magam abba a hitbe, hogy éppen egy romantikus film főszereplője voltam, az igazán túlzás lett volna ráadásul a valóság messze állt Hollywood történeteitől, ezt én tudtam a legjobban, aki azzal foglakozott, hogy a nagy finálé és a stáblista után is egyben tartsa azokat a nagyon jól, nagyon romantikusan nagy lánggal induló kapcsolatokat.
- Ön tényleg nagyon kedves. Vagy talán a régmúlt tanulmányozása mellett a hobbija a bajba jutott hölgyek megmentése is?
Igazából semmi oka nem volt rá, hogy segítsen nekem. Nem tudtam volna neki mit adni, a pénzre nyilván nem volt szüksége, ha pedig így akart privát időponthoz jutni, vagy nem akarta kivárni a kéthónapos várólistát, akkor legalább már említette volna, vagy utalt volna rá, hogy ilyesmit szeretne. De nem. Semmi. Semmi más, csak érdeklődés a munkám és az állapotom felől. Racionális embernek tartottam magam, mert túl jól ismertem másokat, de Mads Karlsen vagy olyan jó ember volt, amilyet ritkán hordott a hátán a föld, vagy remek színész, akin nem tudtam átlátni. Szerettem volna hinni, hogy az előbbi. Hogy tényleg szívjóságból segített bármennyire ritka is volt ez manapság.
- Akkor maga diplomataként végső soron az országok párterapeutája. – jegyeztem meg mosolyogva. Tehát nem elég, hogy igéző kék szeme volt, érdekes hobbijai és filozofálgatott, segíteni akart rajtam, és még a munkája is egyrészt érdekes volt, másrészt fontos. Túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. - Ráadásul az országunk érdekeit képviselni, bírni a király bizalmát nagy kiváltság. De én sem panaszkodhatok. Mindig nagy öröm, ha kiderül, hogy a tanácsaimnak hála megmenekült egy kapcsolat. Sokszor éppen csak egy kicsi kell, máskor valamivel több, eltemetett érzések jönnek a felszínre, sérelmek, amiket sosem beszéltek meg, máskor pedig az a gond, hogy elvesztették magukat a kapcsolatukban, és már nem képesek önálló emberként funkcionálni, ami nem tűnik kívülről nagy gondnak, de nagyon sok problémának itt a gyökere.
Szerettem a munkámat, ez tisztán hallatszott a hangomon. A sikerélmény örömöt, szinte már eufóriát okozott, és valóban érdekes volt belelátni mások életébe és a lelkükbe.
- Ha nem szereti, amit csinál, miért nem vált? Biztos remekül keres vele, és kívülről egészen lenyűgözőnek tűnik, de a vak is látja, hogy untatja. Csak ez az egy életünk van, ki kell használni mindent, amit adhat. A pácienseim is az elszalasztott lehetőségeket bánják a legjobban és hogy megragadtak egy olyan helyzetben, ami nem teszi boldoggá őket.
Közben befejeztem a levesemet, így eltoltam magamtól az üres tányért, de türelmesen vártam, hogy a pincér magától elvigye. Nem rohantam sehova igazából, ha kórházba akartam eljutni, akkor már most is csak az esti ügyelet volt, meg egy óra múlva is csak az lesz.

With great power comes

great irresponsibility

- Mint minden, a hit is kétélű fegyver. - feleltem az eszmefuttatására. Frigg most tényleg Anja volt, mindent a saját emberi álcájának szemén keresztül látott és minden csodát... hogy is mondták az emberek? Racionalizált, talán. Még mindig nem voltam hajlandó elfogadni, hogy végleg megszakadt a kapcsolata a természetfelettivel, de úgy tűnt jelenleg ezzel nem értem célt. Nem hatott sem a mágia, sem az utalgatás, nyíltan beszélni pedig értelmetlen volt. Az egyetlen, utolsó lehetőségem az idő volt, hogy talán holnap reggel, vagy egy hét múlva talán az istennő benne erőre kapott eléggé, hogy ledobja magáról az Átkot. Addig viszont vigyáznom kellett rá. Most sebezhető volt, és ő hiába felejtette el önmagát, a világ nem volt ilyen kegyes.
Persze észszerű volt, hogy a valóság lehetősége megrémítette. Hogy nem csupán egy egyszeri alkalom volt, nem egy támadás áldozata lett, vagy legalább is nem most. Hogy ez egy hosszú ideje lappangó rontás, egy kegyetlen betegség tünete volt, amit senki nem kívánt még az ellenségeinek sem. Habár akkor éppen én csak ezt kívántam nekik.
- Ne aggódjon, nem sietek. De azért remélem holnapra megoldódik a gondja. Nem miattam, inkább ön miatt. Viszont ameddig bármilyen problémája van, állok rendelkezésre.
Próbálkozhattam volna mással, megpróbálhattam volna a tizennyolc rúna varázslatait, de ahhoz nyugalom kellett - és hogy ne akarjon rendőrt hívni utána. Talán majd ha elaludt.
- Diplomata vagyok, a kormánynak dolgozom. - feleltem a kérdésre, miközben kényelmesebben belehelyezkedtem a szerepembe. Úgy tűnt ma estére már Karlsen kamarás maradok, jobb volt leküzdeni az undort. - Bődületesen nagy hasznot remélve feleslegesen hosszú, unalmas tárgyalásokra járok, hogy nemzetek eladhassák egymásnak a dolgaikat. Most például lazaccal kereskedem, a király nevében. De biztosan nem olyan érdekes, mint egy-egy különlegesebb kapcsolat, amibe belelát.

Mads & Anja

Amiről beszélt az már majdnem pszichológia volt, azt pedig ismertem. Ahogyan annak is a pszichológiához volt köze, hogy ha az ember túlságosan sokáig tanulmányozott valamit, akkor hajlamos volt rá, hogy elkezdjen hinni is benne, talán Mads is így járhatott. Abban viszont igaza volt, hogy minden mese mögött ott rejtőzött az igazság egy morzsája, csak a szájhagyomány eltorzította, kivette a tanulságot, átformálta, és a végén már alig maradt meg valami az eredeti történetből. Ahogyan a prakitkáknak is meg volt a maguk haszna és szerepe a társadalomban. Sok hagyomány a gyakorlatiasságban gyökerezett, például a zsidók körülmetélése, vagy a húsvétot megelőző nagyböjt betartása. A norvégok hagyományait már nem őrizték meg, nagyon keveset tudtunk róla, ahogyan a seidr-ről is, de valahogy úgy képzeltem, mint a modern jövendőmondók praktikáit.
- Ne tudja meg, hány páciensem hisz az ilyesmiben. Jósnőkhöz járnak, meg olyanokhoz, akik szerelmi kötéseket tudnak feloldani. Egyébként a gyakorlat azt mutatja, hogy sokszor tényleg segít. Ha hisznek abban, hogy már nem egy külső tényező árt nekik, vagy ha elhiszik, hogy van kontrolljuk a sorsuk felett, akkor pozitívabban állnak a kapcsolataikhoz is, és a terápiához is. Én magam nem foglalkoznék ilyen praktikákkal, egyszerűen nem ez az imázsom, de nem is vetek meg semmit, ami segíthet. A baj ott kezdődik, hogyha ez túlmutat a lélektan határain, és azt hiszik mágiával gyógyíthatók orvosi esetek is. A barátnőm pszichiáter, sokat tudna mesélni arról, hogy mennyire meg tudja keseríteni az ilyesmi a betegekkel való haladását.
Reméltem elég udvarias volt a visszautasításom, és nem sértettem meg ezzel. Tényleg úgy gondoltam, hogy minden ilyesmi hasznos lehetett a pácienseimnek, de hozzám azért jönnek, mert profi voltam, szakember tanulmányokkal, diplomával, jóhírnévvel, és modern módszerekkel. És ahhoz, hogy engem válasszanak ügyelnem kellett rá, hogy ne terjedhessen olyasmi rólam, hogy ezotériával foglalkoztam, és az ügyfeleimről sem terjedhetett el, hogy ilyen módszerekhez folyamodtak. Sajnos több volt ezen a világon, mint az, hogy én miben hittem, vagy mit lettem volna hajlandó elfogadni.
A kérdésére megráztam a fejem.
- Nem, különös módon mindenem megvan. De ha nem drog, akkor mivel magyarázza az emlékezet kiesést? Az a baj, hogy bármi más, ami eszembe jut, az nagyon súlyos diagnózis, és jobb lenne, ha kiderülne, hogy ez csak valami szer volt, ami majd kiürül a szervezemből.
Korai Alzheimer, Parkinson, de akár valami általánosabb demencia, esetleg stroke képes lehet ilyesmire, de ezek nem magyaráznák a hotelszobát. Hacsak nem a saját hotelszobám volt, de az végképp különös lett volna…
- Ám a segítségének nagyon örülnék, főleg ha beszél japánul. Sajnos még az angolom is rozsdás, más nyelven meg nem tudok, és hát az ő angoljuk sem a legjobb… De ezt biztosan tudja. Viszont feltartani sem szeretném, ha holnap vidékre utazik tovább, ígérem el fogja érni a vonatot.
Szomorúan vettem tudomásul, hogy holnap már tovább is áll, pedig… Egészen szimpatikus volt. Értelmesnek tűnt, valahogy tetszett a szemtelensége, és volt benne valami piszkosul vonzó. Csak hát nem éppen a legjobb pillanatban hozott össze minket a végzet. Ráadásul nekem még azt is ki kellett találnom, hogy én mit kerestem japánban, kellett-e mennem valahova, találkoznom kellett-e valakivel. Nem tudtam semmit. Ezért is kellett egy orvosi látlelet, az megfelelő indok lett volna még a japán császárnak is. Remélhetőleg.
Most, hogy már biztos nem akartam elfutni Mads elől, határozottabban ettem a levesem. Egy ponton elővettem a kanalat is.
- Ez az első japán útja? Bár ha beszéli a nyelvet biztosan nem, mivel foglalkozik? – kérdeztem.

With great power comes

great irresponsibility

Tévedett. Fogalma sem volt, kicsoda Frigg, ugyanis ha lett volna, most nem ültünk volna ebben a japán konyhában, két emberi álca mögül beszélgetve. Meglehet, hogy ugyanitt kötöttünk volna ki, de mint két isten, aki kíváncsi volt az acélfák gyökereire. És az emberekre, akik közöttük robotoltak.
- Kicsit mindkettő. - feleltem a kérdésre. - Ha valaki eleget foglalkozik a régi korokkal, akaratlanul is elgondolkozik rajta, hogy vajon mennyi lehetett igaz. Minden történetnek van magja, egy csepp igazság a mesék mögött, még ha nem is úgy, ahogy azt hisszük. Például a seidr, a jövendőmondás, a sors befolyásolása könnyen lehetett egy elveszett módszere a... hipnózisnak, talán. A tudat alatti szuggesztiónak, amivel valakit a jó vagy a balszerencse felé lehet terelni. Csak olyan régen elhagytuk a használatát, hogy már nem is emlékszünk rá.
Persze ennél a seidr jóval több volt. Mély, ösztönös sugalmazás volt, ami a lelkek között feszülő húrokat pengette vagy épp követte. De ha a tapasztalása nem volt elég ahhoz, hogy visszazökkentse Frigget önmagához, akkor más módszer kellett.
- Szerintem az ön képzettségével akár használhatná is. Csak túl különösnek hangzik, hogy megpróbálja.
A telefonja különös sarokba szorított. Persze tudtam, hogy az övé ott várt még mindig a szálloda zuhanyzójában, a képernyőjén a neki írt üzenetemmel. Az enyémben ott voltak azok a telefonszámok, amik talán segíthettek volna, köztük Muninn emberi álcájának elérhetősége, de az csupán megrémítette volna. Kérdéseket ébresztett volna, amire nem volt megnyugtató válaszom.
- Nem tesz semmit. Végülis én ültem ide egyetlen "hé, leülhetek?" nélkül, az a legkevesebb, hogy meghallgatom. De őszintén én nem hiszem, hogy bedrogozták volna. Vagy eltűnt esetleg valami értéke, esetleg az útlevele? Viszont ha szeretné, Linqvist kisasszony, én segíthetek. Legalább a nyelv nem lesz akadály. Egyébként nem, nem élek itt, csupán üzleti úton vagyok. De holnap éppen tovább akartam indulni vidékre.

Mads & Anja

Amikor hozzámért, melegség futott végig a testemen, a kezéből kiindulva. Egyszerre volt olyan, amitől elolvadtam és amibe beleborzongtam, az agyam hátuljában egy vékony hang szinte sikítva követelt belőle még többet. Még az ajkaim is elnyíltak egy pillanatra, olyan volt, akár a bűvölet. Még senki sem volt rám ilyen hatással, ezt úgy is tudtam, hogy az emlékeim éppen homályosak voltak.
- Ön hagyományörző, vagy tényleg az ősi vallást követi? Vagy néprajzkutató? Volt az egyetemen néhány ezzel kapcsolatos órám, szabadon választhatók a kötelező pszichológia órák mellett. Szóval tudom kicsoda Frigg, csak mivel még sosem láttam, nem tudom megmondani, ő-e a legszebb. Egyesek azt mondják, Freya istennő a legszebb mind közül, de mások feltételezik, hogy egy és ugyanaz a személy. – mondtam, miközben nagy nehezen elengedtem a kezét. Furcsa lett volna, ha csak úgy maradunk, pedig a testem, az önkéntelen vágyaim újra át akarták érni azt az érintést. Inkább beszéltem, azzal is eltereltem a figyelmem, na meg nem akartam, hogy ostobának tartson, ami a norvég történelmet és ősvallást illette. Az elég kínos lett volna, még ebben a modern világban is illett mindenkinek ismerni a gyökereit és az őseik vallását.
A kérdésére megráztam a fejem.
- Eltűnt a telefonom. Ott hagyhattam, ahol ébredtem, de nem merek visszamenni. Igazából abban se vagyok biztos, hogy visszatalálnék, nem jegyeztem meg a buszmegálló nevét, ahol felszálltam, sem a járat számát. Majd veszek másik telefont, de fejből nem tudok egy számot sem. Ráadásul kell bizonyítékot szereznem róla, hogy bedrogoztak, tudniuk kell, hogyha valami ilyen erős dolog terjed az éjszakában… Biztos vannak olyan kórházak, ahol a külföldieket látják el, angolul tudó orvosokkal, vagy személyzettel. – ettem még pár falatot, majd megráztam a fejemet. – Elnézését kérem, még nem is ismerjük egymást, én meg máris a problémáimmal terhelem. Sajnálom, csak nagyon megrémültem. – mondtam. Jól esett most pár kedves szó, vagy legalább annyi, hogy valakivel az anyanyelvemen tudtam beszélni. A közvetlenségével pedig valahogy elérte, hogy őszintén válaszoljak a kérdéseire, a kíváncsisága érthető volt, hiszen ez nem volt egészen mindennapi, inkább csak egy hatalmas szerencsétlenség.
- Önt mi szél hozta japánba? Itt él esetleg? – kérdeztem, csak hogy tereljem a témát.

With great power comes

great irresponsibility

Reméltem, hogy a neve, a valódi neve majd áttöri a feledés ködét, de úgy tűnt az Átok ennél erősebb volt. Gyávák voltak, akik ezt tették, és ezért olyan mélyen vetettem meg őket, ami szinte égetett belülről. Nem mertek tisztességesen elém állni, fegyverrel kézben, ahogy a régi időkben. De arra sem voltak elég bátrak, hogy engem válasszanak az Átok célpontjának, vállalva a csatát az én mágikus fortélyaim ellen. Helyette azokat támadták, akik még csak nem is vették észre.
- Frigg a leggyönyörűbb az istennők között. - feleltem a halk nevetésre. - Végülis Odin házastársa kevesebb nem lehet. Ráadásul nem csak szép, de eszes és bátor is. Ráadásul nagy tudója a ván istenek seidr mágiájának.
Talán a seidr segíthetett, de ahhoz el kellett érnem, hogy megérintsen, például egy kézfogáson keresztül. Nem voltam olyan erős most, mint ciklusokkal ezelőtt, de az én erőm sosem kophatott meg teljesen. Ameddig emberek éltek, addig nem. A tenyerem nyomán ősi erő áramlott végig Anja erein, ugyanaz az érzet, ami az esküvőnkön is. Nem nyújtottam túl hosszúra a gesztust, alig csak egy pillanat volt, utána visszahelyezkedtem az előbbi pozícióba és belekóstoltam a levesbe. Ugyan megtanultam ezekkel az apró botokkal enni, de megérteni sosem fogom őket.
- Nem vagyok benne biztos, hogy japántudás nélkül értelmesen ellátnák. Nincs esetleg valaki, akit felhívhat? Aki talán válaszokat tud adni?
Bárki, akit Frigg fel akart hívni talán eszébe juttathatta, ki is ő. Akár Muninn, akár Skadi, Rán, a fiaink... Bárki. De lehet, csak a kétségbeesés beszélt belőlem.

Mads & Anja

Tehát nem személyesen ismert csak a híremet. Valóban elég jó ügyfélkört alakítottam ki, akik között voltak politikusok és celebritások is, dolgoztunk egy könyvön is, szóval szájhagyomány útján bőven belefért, hogy ismerje a nevem, és az arcomat sem titkoltam, megtalálhatta. Azt már nem gondoltam volna, hogy ennyi alapján lesz is bátorsága ideülni hozzám bárkinek is, miközben ebédelek, de azt már az első pillanatban megállapítottam, hogy pofátlan volt. És sajnos valamiért imponált nekem ez a szemtelenség, pedig pontosan tudtam, hogy az ilyen férfiak milyenek, számos esettanulmányt tudtam írni belőlük. Hiába én sem voltam tökéletes, a hormonoknak és a vágyaknak csak annyira tudtam parancsolni, hogy tudatukban voltam, és csak komoly mérlegelés után engedtem, hogy beleszóljanak a döntéseimbe.
A hasonlatára felkuncogtam. A természetes reakciókat azért nagyon nehéz volt kordában tartani.
- Frigg istennő szépségéről nem tudok nyilatkozni, de én valóban Anja Lindqvist vagyok, örvendek Herr Karlsen. – tettem le az evőpálcikát, hogy kezet rázhassak vele, utána visszatértem az ebédemhez. Próbáltam átgondolni, hogy értelmes választ adhassak a kérdéseire, mert ez az egész tényleg nagyon furcsa volt nekem is.
- Lássuk csak, mi az utolsó emlékem. Edzést tartottam, tudja ilyen női önvédelmi edzést. Aztán hazamentem… Az mondjuk mintha rémlene, hogy csomagolok, de halványan. Sajnos ennyi. Nem tudom, miért utazhattam ide, sem a repülőútra, még arra sem, hogy egyáltalán megszervezem az utazást. Gondoltam rá, hogy vacsora után keresek egy ambulanciát, ahol megvizsgálnak. Nem fáj sehol, szerintem nem trauma, de hátha vérvétellel tudnak mondani valamit.
Igyekeztem felelősségteljes lenni, mert ez az egész nagyon ijesztő volt.

With great power comes

great irresponsibility

Tehát nem leütöttem, helyette inkább sokkal gyávábban az önkívületbe küldtem valami modern bódítószerrel. Igazán alattomosnak nézhetett, bár logikusabb megoldás volt, mint a nyers brutalitás. Vagy hát az lett volna, ha istennőként hatottak volna rá az olyan egyszerű emberi dolgok, mint amit az előbb említett. Nem akartam rögtön azzal kezdeni, hogy a régi korokban az emberek sokkal erősebb praktikákhoz nyúltak, hogy vele kapcsolatba léphessenek a mámoros ködön át, ami olyankor a szemükre hullott. Az azért eléggé hidegzuhany lett volna.
- Mondhatjuk, hogy ismerem. De legalább is felismerem, hiszen a munkássága egészen híres Oslóban, néhányan már ódákat zengtek önről. Ráadásul kevés ilyen gyönyörű nő él a világban, szóval ön vagy Anja Lindqvist, vagy Frigg istennő maga. - feleltem hátradőlve, egyrészt, hogy ne fenyegessem, másrészt mert közben megérkezett az, amire hagytam magam rábeszélni. A változatosság kedvéért ez is leves volt, méregdrága rákokkal és egy szerintem csak dísznek használt virágalakú tésztadarabbal, amin rózsaszín cikornyák futottak körbe.
- Egyébként Mads Karlsen, örvendek. Tehát nem emlékszik semmire? Arra sem, hogyan jutott ide vagy hogy miért? Mi az utolsó emléke?
Lassan, apránként csöpögtettem el a valóság darabjait, hátha valamelyik elég erős volt, hogy leküzdje az Átok hatását. Nem voltam hajlandó elfogadni, hogy valami kígyó mesterkedése véglegesen kitörölte Frigg emlékeit. Biztosan csak ideiglenes, múló pillanat volt, egy borús este, aminek igyekeztem minél hamarabb véget vetni.

Mads & Anja

Néha elég volt csak kiállnunk magunkért, határozottan, erősen, szavakba önteni a felháborodottságunkat. Sokan ezzel nem tudtak mit kezdeni. Ez is az önvédelem része volt, az első lépés, közvetlenül a futás előtt. Ha pedig a futás is kudarcot vallott, akkor következtek azok a fogások, amiket szintén megtanítottam azoknak, akik eljöttek hozzám edzésre. Veszélyes világban éltünk, és nem várhattuk el, hogy mindig legyen mellettünk valaki, aki majd megvédett minket. Bár a törvényben érdemes volt bízni, ahogyan abban is, hogy igazságot szolgáltatnak azoknak, akiket kár ért, mégis az volt a legbiztosabb, ha ezeket a helyzeteket elkerüljük.
A velem szembe ülő férfi is rögtön hangnemet váltott, ami viszont meglepett, hogy tudta a nevemet, és azt is, hogy össze lehettem zavarodva, de honnan? Időnként eszembe jutott, hogy jól jött volna, ha lett volna a táskámban kézifegyver, vagy legalább egy paprikaspray, de ahogy belesüllyesztettem a kezemet, nem találtam meg az utóbbit, amivel legalább rendelkeztem.
- Ismer engem? – kérdeztem gyanakodva, összehúzott szemekkel. - Ami azt illeti, valóban össze vagyok zavarodva. Szerintem valaki tegnap este ginát tett az italomba. Vagy valami még rosszabbat mert nem emlékszem arra sem, hogy mit keresek japánban egyáltalán. – válaszoltam neki. Ennyit még elmondhattam neki… pedig így, hogy tudta a nevemet erősen megugrott annak az esélye, hogy pont ő volt az, aki drogot adott nekem. Úgy is nézett ki, az ilyen kékszemű sármőrökben nem lehetett megbízni. Eleget láttam a típusból a párterápiákon. Hiába beszélik le a bugyit az ember lányáról, hosszútávon megteszik ezt másokkal is, nem csak a feleségükkel, ráadásul a megnyerő külső és hangnem a munkájukban is sikeressé szokta őket tenni, amit pontosan tudnak is magukról. A férfinek a ruhája arról árulkodott, hogy ő sem turkálóból öltözködik, tehát valószínűleg elég sikeres volt.
Közelebb húztam magamhoz a levesem, hogy véletlenül se tudjon beletenni semmit, majd lassan elkezdtem eszegetni. Korgó gyomorral nem lehetett hatékonyan futni, sem verekedni, ha arra került volna a sor. Tele hassal sem persze, valahol a kettő közötti állapot volt az ideális, azt akartam elérni.
- Tudom, hogy ez hatalmas bunkóságnak tűnhet a részemről, de önre sem emlékszem, pedig nyilván találkoztunk mióta itt vagyok.
Reménykedtem benne, hogy meg fogom tudni állapítani, ha hazudik, végülis pszichológus voltam, a munkám része volt, hogy tudjam az ilyesmit. Csak abban nem voltam biztos, hogy az érzékeim elég élesek voltak, hogy észrevegyem a jeleket.

With great power comes

great irresponsibility

A balsejtelem, ami a szállodában kezdődött, mint egy alattomos méreg most kiteljesedett, ahogy leültem a nővel szemben, akinek most Frigg hitte magát. Mert hogy nem Asgard királynője, a családok, a jóslatok és a seidr istennője volt, az elég egyértelművé vált abból, ahogy válaszolt. Az Átok, a zúzmara verte Átok éppen most hatalmasodott el rajta. Nem lehetett ennyire gyors. Tyr sokkal régebb óta nyögte a terhét és bár napról napra többet veszített el magából, az ősi emlékeiből még ő is tudta, kicsoda. Nem vehette el tőlem Frigget ilyen egyszerűen. Kizárt dolog volt.
VIszont így is túl sokáig hallgattam és néztem rá döbbenten és gyanítottam, hogy alig egy rossz mozdulat kellett, hogy segítségért kiáltson és az egész japán hadsereget ide csődítse. Semmi értelme nem volt megrémítenem. Frigg Anjaként is megőrizte a makacsságát, akkor pedig nem segíthettem volna neki.
- Elnézést, Lindqvist kisasszony, szabad esetleg leülnöm? Olyan elveszettnek nézett ki, gyanítom jól jönne valaki, aki beszéli a nyelvet.
Csak lassan. Óvatosan. Mintha vadásztam volna, a világ legértékesebb és legveszélyesebb trófeájára és bármelyik pillanatban a saját halálába szaladhatott volna.
- Jól sejtem, hogy kissé össze van zavarodva?
Vajon mit hitt, hogyan került Japánba? Elraboltam? Foglyul ejtettem egy útja során és olyan ütést kapott a fejére, hogy elfelejtette a múlt napokat? Bármelyik is volt, nyugodtnak kellett maradnom. Úgy tűnt egy katasztrófa felé zuhantunk éppen és még időben meg kellett kapaszkodnom, az pedig kifejezetten nehéz volt, ha a megmentendő nő kapálódzott.

Mads & Anja

A leves határozottan jó ötletnek tűnt. Szerettem a rament, itt pedig annyi variációban kínálták, hogy alig tudtam választani. Norvégiában többnyire csak egy féle volt, némiképp az európai ízlésre hangolva, így végülis bármelyiket választhattam, nem tudtam, ízleni fog-e. Nagy nehezen elmutogattam a pincérnek, hogy mit szeretnék, csak úgy az étlapról, amin szerencsére voltak képek is. Szegény fiú nagyon igyekezett velem angolul kommunikálni, de se én nem voltam túl jó benne, se ő, a japán akcentus ráadásul valami egészen furcsa volt, ahogy próbáltak kényszeresen minden mássalhangzó után valami magánhangzót oda erőltetni, és lehetőleg igyekeztek azzal is befejezni a szavakat. Végül a srác mosolyogva és hajlongva felvette a rendelésem.
Ameddig vártam próbáltam úrrá lenni a zaklatottságomon. Mielőtt hazarepülnék, mindenképpen el kellett mennem egy kórházba, hogy igazolják a drogokat, majd pedig a rendőrségre feljelentést tenni, még akkor is, ha értelmetlen volt, és csak kinevetnek. A lányoknak is ezt szoktam tanácsolni, ne legyen rá soha szükségük, de ha mégis ez volt a legfontosabb. Ha elegen voltunk, hátha elkapták azokat a rohadékokat. Igazából tényleg csak az nem fért a fejembe, hogy hogyan nem tettek rajtam erőszakot, vagy ha tettek, hogy nem éreztem belőle semmit. Telefonom ugyan nem volt, de vehettem újat, a lényeg az volt, hogy pénzem legyen és útlevelem. Minden más pótolható volt, és csak ezekkel hazajuthattam.
A levesem hamar megjött, mellé pedig érkezett egy férfi is, aki csak úgy leült elém. Norvégul szólalt meg, ami már önmagában elég volt a meglepetésekhez, de az a pofátlanság, amivel csak így ide tessékelte magát, az még otthon sem volt szokás.
- Már elnézést, de nem gondolja, hogy ez igen furcsa módja a beszélgetés kezdeményezésének? Mármint, értem én, hogy kiszúrta az egyetlent, aki norvégnak tűnt a sok ázsiai között, és talán úgy nézek ki, mint akinek bejön ez a meghökkentő nyitány, de egy „Hello, leülhetek?” azért nem ártott volna.
Mondjuk a szavaiban volt valami nyugtalanító. Mondjuk helyesen feltételezte, hogy egy szállodában kellett, hogy lakjak, és tényleg nem nagyon voltak más külföldiek ebben a kis étteremben, de akár ő is lehetett, aki előző este bedrogozott… A szemem gyorsan villant körbe, keresve a kijáratot, mielőtt még realizáltam volna, hogy mennyire ostoba is voltam. Bárki is rabolt el, az nem tudott volna ilyen gyorsan követni, még a mobilomat se mérhették be, hiszen nem volt nálam. Sokkal nagyobb volt az esélye, hogy a fickó, aki csak így letette magát elém, tényleg így próbált meg ismerkedni. Biztosan valami nagy dumás világjáró lehetett.

With great power comes

great irresponsibility

Nem tetszett az a pittyenés. Baljós hangzata volt, mint egy távolból búgó kürtnek, lassan előre kúszó rémületet ontva magából. Csak éppen nem az okozója voltam, hanem az elszenvedője, és, ahogy említettem, ez egyáltalán nem tetszett.
Visszasétáltam a fürdőszobába és alaposabban körülnéztem, keresve a pittyegés forrását. Nem kellett sokáig nézelődnöm. Frigg telefonja ott hevert a mosdókagyló mellett, a sötét márvány takarásában és a képernyőn ott villogott az üzenet, amit én írtam.
Frigg többre értékelte a modern dolgokat, mint én, és sokkal inkább magáévá tette a mai ember függését ettől a feleslegesen egyszerű szerkezettől. Ráadásul üzenet hiányában, a telefonját hátra hagyva ezek szerint úgy ment el a szállodából, hogy nem követhettem. Legalább is nem követhettem volna, ha egyszerű ember vagyok, de nem is ez volt a fontos. Egyszerűen nem értettem, mi oka volt egyetlen szó nélkül eltűnni éppen Tokióban. Persze számos okot adtam rá a múltban, hogy ne akarjon látni, de ez egy felettébb bonyolult módja volt ennek. Maradhatott volna Oslóban is. Nem, itt valami más működött a háttérben.
Visszasétáltam az erkélyhez és újra végignéztem az előttem terpeszkedő fém és üvegerdőn, de most máshogyan. Más szemmel. Vakon. Emberek milliói keringtek alattam, zordak és szelídek, érdektelenek, harcos lelkek, gyengék és erősek, de ezúttal egyikük sem érdekelt. Minden élet elsiklott előttem, kavargó forgataggá omolva, csak porszemmé a szélben, míg meg nem pillantottam a ragyogást, ami Asgard királynője volt. Úgy tündöklött a szürke halandók között, mint egy villámlás a fekete felhők között, vad, ősi gyönyörűséggel - de nem úgy, ahogyan szokott. Valami árnyékot vetett rá. Valami.
Oldalra pillantottam, keresve bármilyen kamerát, ami rám láthatott, de egyet sem láttam. Megkapaszkodtam a korlátban, aztán egy mély lélegzetet véve levetettem magam a nyaktörő magasból. Nem értem földet. A csontjaim formálódtak, a test meghasonlott és mint annak idején Suttungr elől, széles szárnyú sasként kapaszkodtam bele az idegen szelekbe. Jötün varázslat volt, anyám öröksége, de sokszor volt már hasznomra. A felhőkarcolók csúcsa körül repültem, kerülve az emberek tekintetét, míg el nem értem az utcát, ahol királynőm ragyogását láttam. Ekkor ereszkedni kezdtem néhány tető takarásában, bár itt már elkerülhetetlen volt, hogy néhány gyermek riadtan mutasson a levegőt szelő madár felé. Szerencsére nem voltak elég gyorsak, miután eltűntem egy kihalt sikátorban, az ellenkező oldalon már Mads Karlsen kamarás sétált elő, kissé zilált hajjal, de egészen emberként.
Egy hanyag pöccintéssel eltüntettem a szakállamba akadt árulkodó tollat, aztán  beléptem az étterembe. Odabent hangosan köszönt rám a pult mögött álló férfi, amit kénytelen voltam viszonozni. Végülis Frigg itt volt, épségben volt, és láthatóan éhes volt. Ami azt illeti, én is tudtam volna enni. Ráhagytam a tulajra, hogy ajánljon valamit, aztán teljes nyugalommal leültem ugyanahhoz az asztalhoz, ahol drága feleségem is várakozott.
- Nem tetszett a szálloda étterme? - kérdeztem, miközben körülnéztem. - Bár be kell vallanom, van valami megnyerő ezekben az apró, családias helyekben. Igazán autentikus.