Mads & Anja

Kifújtam a levegőt. Most éreztem meg, hogy mennyire feszült volt minden izmom, mennyire ugrásra készen álltam még a whiskey után is. Így, hogy egy fokkal nagyobb biztonságban éreztem magam, és nem kellett attól tartanunk, hogy elrabolnak minket, vagy pisztolyt fognak a fejünkhöz ez rossz szóra, az alkohol forrósága átjárta a tagjaimat, és kicsit ellazított.
- Már-már klisé, nem igaz? – mondtam a férfinak, miközben elnyomtam egy kuncogást. Mert tényleg. A japán éjszakában, egy füstös játékteremben, jakuzákkal, akik ráadásul sárkányos kódokban beszéltek. Fantasztikus. Tényleg, mintha egy filmbe csöppentem volna.
De nem csodáltam, hogy ez után Mads is nyugalmasabb környezetre vágyott. Nagyon lazán kezelte ezt az egészet, de biztos voltam benne, hogy az ő idegei is pattanásig feszültek az imént, főleg, hogy mióta találkoztunk, mintha a feladatának érezte volna, hogy engem is megvédjen. Persze ezektől a maffiózóktól aligha tudott volna, ha tényleg belelendülnek, jobb volt elkerülni ezt az eshetőséget. És sikerült is.
- Nincs tériszonyom, a tetőbár jól hangzik. Letudjuk a városnézést egyben fentről. – vontam vállat mosolyogva. Már csak találnunk kellett egyet. - De olyat keressünk, ahol nincs dresszkód. Nem vészes ez sem, de mégse koktélruha. – néztem le magamra. Igazából elegánsabb voltam, mint sokan akik az utcákat rótták, nem volt rajtam semmi csiricsáré, a nadrágom is szöveg volt, nem pedig farmer, de egy menő bárba azért jobban kicsíptem volna magam.
Az utcán elővettem a most kapott telefonomat, és gyorsan be is írtam a megfelelő keresőszavakat a google-be. Kiváló volt a 4G-s internetszolgáltatás, és szinte megkönnyebbültem, hogy végre a világ minden információja ott volt a zsebemben.
- Ismer egy jót? Mert ha nem, akkor itt azért van választék, több is van két-három saroknyi távolságban. – mutattam meg Madsnek a térképet, de ha volt bevett helye, akkor szívesebben mentem oda, amit ismert, és ahol biztosan nem tesznek megint ginát az italomba.

With great power comes

great irresponsibility

Ryosei tekintete alig láthatóan összeszűkült egy pillanatra, ahogy Anja és én távozást sejtetve kiittuk a nekünk öntött whiskey-t, de az előbbi bemutatkozás után reméltem, hogy nem volt mersze ellenkezni. Meg hát, felerészt tényleg japán lehetett, egyébként sem volt illendő tartóztatnia minket. Vagy elveszítenie a sztoikus, biztosan ezer éve gyakorolt maszkját, ami az arca helyett viselt.
- Örülök, hogy segíthettem, kisasszony. - felelte végül. - Őrizni fogom a reményt, hogy nem is olyan sokára újra találkozhatunk. A Sárkány emlékére.
Ez valami titkos köszönés lehetett, vagy egy jelszó egy számítógéphez. Vagy csak utalgatni akart, mert nem volt benne biztos mennyire is lehetett nyílt az emlékei hiányában szenvedő Frigg előtt. Bármelyik is volt, én csak szemet forgattam és ahogy a talpasai kinyitották a V.I.P. terem ajtaját csak a vállam fölött intettem neki. Anja minden várakozásom ellenére nem ájult el, még csak nem is sietett ki, bár jól láthatóan megkönnyebbült, ahogy a játékterem ajtaja becsukódott mögöttünk.
- Egy játékterem, amit yakuzák vezetnek. Ki gondolta volna. - néztem vissza pislogva, próbálva lerázni magamról az élményt. Ráadásul nem csak yakuza volt, de az unokaöcsém, ha tényleg Vili félvér fattya volt. Amint Frigg visszanyerte az emlékeit - mert még mindig fel sem merült bennem, hogy máshogy végződhetett a dolog -, biztosan lesz erről egy-két megjegyzése. Én pedig alig vártam őket. - Hogy hová? Ez egy jó kérdés. A benti zaj után talán valami csendesebb helyre. Mit szólna például egy tetőbárhoz valamelyik felhőkarcoló tetején? Már ha nem fél a magasban, Lindqvist kisasszony.

Mads & Anja

Hát végső soron így lehetett széles körben barátokat szerezni és kapcsolatokat építeni. Az alvilági emberek aligha fordultak meg jótékonysági eseményeken, ahol az elit szokott ismerkedni egymással, máshogy kellett elérniük, hogy lekötelezzenek másokat. Az én szakmámban szerencsére teljesen mindegy volt, hogy ki mivel kereste a kenyerét, az emberi kapcsolatok azok emberi kapcsolatok maradtak. Legyen valaki maffiózó, pincér vagy akár maga a norvég király, mindenki szeretetre vágyott, jól működő kapcsolatra, esetleg családra, én pedig ebben utaztam.
- Végülis az embernek tényleg sose lehet elég barátja. Jól van Mr. Ryosei, hívjon fel engem is nyugodtan, ha szüksége lenne rám Osloban, és bármikor, ha párkapcsolati, vagy családi tanácsra van szüksége. Otthon eléggé megbecsült tagja vagyok a szakmának. – megengedtem magamnak egy mosolyt a férfi felé. Ha csak ennyit akart, nekem nem esett nehezemre segíteni. Madsnek már sokkal nehezebb dolga volt, diplomataként volt politikai befolyása is valamennyire, országok közötti kapcsolatokat is ápolnia kellett, neki sokkal nagyobb probléma lehetett, ha esetleg egy harmadik fél érdekeit is néznie kellett… Ám hogy később, hogy fogja ezt megoldani, az nem a ma problémája volt. Ma tényleg az volt a legbölcsebb döntés, hogyha mosolyogtunk, bólogattunk és elfogadtunk mindent.
Többek között a telefont is, amit előhoztak. Nem volt vadonatúj, de ilyen szükséghelyzetben nem is kellett annak lennie.
- Köszönöm szépen. – néztem hálásan a férfira, aki hozta, majd utána Mr. Ryoseire is. Elvettem a telefont és rögtön bekapcsoltam. Nem kért semmit. Sem újlenyomatot, sem jelszót, se jelkódot, semmit. Nyilván gondjuk volt rá, hogy kiüssék a telefonból a biztonsági védővonalakat. Nekem most csak addig kellett, ameddig intézkedtem rajta. Eltettem a táskámba, mert nem most akartam elkezdeni böngészni a repülőjáratokat, az igazán udvariatlanság lett volna. Azért azt megjegyeztem magamban, hogy a bankkártya adataimat ne adjam meg rajta, még ha valószínűleg ezek a japánok gazdagabbak is voltak nálam.
Mads lehúzta a whiskey-t így én is hasonlóan tettem. Legfeljebb mint a kettőnket bedrogoznak és egy helyre megyünk ami… nem is hangzott annyira rosszul.
- Nem óhajtok semmi többet. Igazából tényleg csak hálás vagyok, hogy segítettek. – mosolyogtam rájuk újra. - A viszont látásra M. Ryosei. – köszöntem el, majd amikor hallótávolságon kívül kerültünk felpillantottam Madsre. - Lehet jobb lesz, ha máshol folytatjuk az estét, itt szerintem végig árgus szemekkel figyelnének minket ami… nem az igazi. Ön hova menne?
A játéktermet én választottam, legalábbis azt, hogy menjünk játékterembe egyáltalán, úgy volt fair, ha most ő dönthetett mit szeretne. Lehet táncolós fajta volt, vagy a füstös kocsmákat részesítette előnyben… Ez is sok mindent elmondott egy ember jelleméről.

With great power comes

great irresponsibility

Anja még mindig értelmet keresett az értelmetlen mögött. Okot a yakuza vezér nyájasságára, valami célt, amit el akart érni a látszólag indokolatlan segítségnyújtásával, hátha az visszazökkentette a világot a normálisba. Mert Anjának így létezett a világ, mindenki üzleteket kötött, senki nem adott őszintén és senkinek nem járt csak úgy semmi. Frigg tudta volna, hogy ez nem volt igaz. Hogy nekünk igen is járt a hódolat, a szolgálat az ilyen félvérektől, mint Ryosei Jin, pusztán azért, amik voltunk. Akik voltunk.
- Gondolom Mr. Ryosei úgy hiszi, ha netalántán ő keveredne olyan helyzetbe, hogy mi tudunk segítséget nyújtani neki, hajlandóbbak leszünk, ha az adósai vagyunk. - feleltem belekortyolva a whiskey-be.
A féljapán yakuza elmosolyodott, mintha az arcát adó maszk elrepedt volna.
- Valakinek sosem lehet elég barátja, tengeren innen és túl. Még egy sárkánynak sem.
Valaki halkan kopogott - meglepő módon ő volt az első, aki vette erre a fáradságot -, majd egy rövid "gyere" után az előbbi lótifuti lépett be és a kabátja egy belső zsebéből Frigg felé nyújtott egy telefont. Nekem nem mondott sokat, ugyanolyan lapos tégla volt, mint az összes többi, kissé lekopott színű dobozzal, de karcolásmentes kijelzővel.
- Parancsoljon, kisasszony. Ne aggódjon, nem vagyok olyan arcátlan, hogy a követőim szintjére alacsonyítsam. - felelte Ryosei Frigg kijelentésére a munkájukról. - Biztosan meg van a saját birodalmuk, a saját munkájukkal és a saját erejükkel. Hiszen így színes a világ. Viszont én maradok a sakénál, az én gyomrom nem kívánja az amerikai italokat.
Nem akartam felvilágosítani, honnan is jön a whiskey, helyette inkább felhajtottam a sajátomat.
- Nos, igazán örültünk a találkozásnak, Mr. Ryosei. Ha esetleg Osloban járna, mondja, hogy az italait Mads Karlsen fizeti. Vagy ön óhajt még valamit, kisasszony?

Mads & Anja

Nem tartottam magam ostobának. Általában azonnal átláttam az emberek többségén, hamar megfejtettem a motivációikat, a viselkedésük mögött az elvárásaikat, esetleg a lelki gyökereit. Az egy dolog, hogy ezt tanultam, de egyébként is rendkívül jó érzékem volt hozzá, ez tett terapeutaként annyira sikeressé, ezért voltak olyan komoly ügyfeleim, ezért ismerhette a nevemet még Mads Karlsen is azelőtt, hogy egyáltalán találkoztunk volna. Most is próbáltam Mr. Ryoseit és az embereit ilyen szemmel nézni, de különösen nehéz feladatnak bizonyultak.
- Köszönöm, tényleg igazán hálás vagyok. Mondhatni életet ment ezzel. De mostmár elárulhatja, mi miben lehetünk a szolgálatára? Vagy legalább én, amivel meghálálhatom a kedvességét. Ma egészen különös napom van, hogy minden tapasztalat ellenére ennyien a segítségemre siettek. – pillantottam itt a mellettem ülő Madsre. De tényleg, először ő, most ezek a különös japánok… Ilyesmi nem szokott csak úgy történni, főleg nem véletlenül, és mégis, nem volt rá semmilyen más magyarázatom. Felmerült bennem egy pillanatra, hogy talán ismerték egymást, de a norvég férfi olyan tökéletesen játszotta el, hogy nem ismeri Mr. Ryoseit és az embereit, még egy szemrebbenéssel sem árulta el magát, hogy vagy Oscar-díjat kellett volna kapnia az alakításáért, vagy valóban most találkozott velük először ő is.
Valami akkor sem stimmelt. Valami hiányzott a képből, és nem jöttem rá, hogy micsoda, de azok után, hogy koraeste bedrogozva ébredtem fel egy ismeretlen helyen, ráadásul nem emlékeztem, hogy kerültem ebbe az országba, az ilyen apróságok határozottan nyugtalanítottak. Mintha egy hatalmas összeesküvés közepére csöppentem volna, pedig nem hittem az ilyesfajta elméletekben. Ahhoz túlságosan jól tudtam, hogy mi idézte elő őket mások fejében.
Mr. Ryosei válasza, hogy mivel foglalkoztak, ismét nem illett a képbe. Nagyon szépen becsomagolta, hogy hírszerzők voltak, vagy a kormányuknak, vagy még inkább az illegális szerveknek, de akkor már tényleg ötletem sem volt, mit akarhattak tőlünk… Hacsak nem Madsből akartak valamiféle információt kihúzni. Igen, ennek így volt értelme. Behízelegték magukat, segítettek nekem, hogy jó színben tűnjenek fel, mert ki tudja, hogy milyen kapcsolatban voltunk egymással a férfival, csak hogy esetleg fontos dolgokat kotyogjunk el nekik az üzletről, esetleg a norvég-japán kapcsolatokról, vagy hagyjunk nekik egy kiskaput a terjeszkedésre. Úgy sejtettem a három sárkány is három területe lehetett a hírszerzésnek, vagy a japán alvilági titkosszolgálatnak vagy ilyesminek.
Egy fokkal nyugodtabban dőltem hátra így, hogy úgy gondoltam megfejtettem a rejtélyt, és vettem kezembe a whiskey-t.
- És úgy gondolják, mi jó kapcsolat lehetünk önöknek Európához? Bármennyire is érdekes a munkájuk, sőt izgalmas, és kifejezetten csapnivaló lennék abban, amit csinálnak, tudja, a stessz… – pedig egy pszichológus jó kém is lehetett volna. Ahogy a pácienseimből, úgy az ellenfeleimből is tudtam volna, hogy hogyan szedjek ki információt.
Hozzákoccintottam a poharamat Madséhez, de mielőtt beleittam volna, kérdőn néztem a féljapán férfira.
- Ön nem iszik?

With great power comes

great irresponsibility

Ryosei újratöltött magának a rizsborból, miközben Anja kérdéseit hallgatta, aztán megint mondott valamit az anyanyelvén. Abból ítélve, hogy egy másik kiscserkésze nézett be az ajtón, az előbbi egy név lehetett, amit egy rövid beszélgetés követett. Igazából érthettem volna, ha akarom, végülis a tudás istene voltam, de most nem vettem a fáradságot. Ugathattak, amit csak akartak, a lényeget úgy is tudtam.
Miután a párbeszéd befejeződött, Ryosei Jin Frigg felé fordult.
- Nemsokára érkeznek, kisasszony. Mindig van tartalékban néhány lekövethetetlen telefon, ha esetleg... bizalmasan beszélnék valakivel valamiről. - magyarázta, mintha bárkinek kérdés lett volna, mi is az a valami. Mármint azt nem tudtam, hogy pontosan melyik bűn a sok közül, de határozottan nem törvényes dolgokról csevegtek lekövethetetlen telefonokon.
- A Sárkánynak három fia van a Felkelő Nap országában. Észak, Kelet és Nyugat. És vannak azok, akik felismerték a nagyságot bennünk, ők követni kezdtek minket. A Sárkány vére jár bizonyos előnyökkel, ami sikeressé, gazdaggá, hatalmassá teszi azokat, akik tisztelik. Már ha ezt akarják.
Az ajtó megint kinyílt és egy fiatal lány lépett be rajta egy üveg whiskey-vel és két pohárral, amit letett elénk és két ujjnyit ki is töltött. Elégedetten vettem magamhoz az egyiket, a poharat Anja felé tartva egy koccintásra.
- Ha már itt tartunk, ön melyik sárkány fia, Mr. Ryosei?
- Az elsőé. - felelte késlekedés nélkül, mintha számított volna a kérdésre. Az első. Vili. Az ész, a ravaszság, az érzékszervek istene. Nem is tudtam hogy az öcsikémnek voltak félvér gyermekei. - Az én követőim üzlettel foglalkoznak, kisasszony. Új technológiákkal, módszerekkel, és hírekkel.
Tehát ipari kémek voltak, meg csempészek talán. Szépen csomagolták, de a dolog végülis ennyi volt.

Mads & Anja

Kicsit megilletődve néztem fel a kis lótifutira, aki Mr. Ryosei egy intésére már mellettem is termet, még fejet is hajtott, mintha valami modern kori rabszolga lett volna. Szerencsére minden kényelmetlen csevej nélkül kísért ki a mosdóig. Miután elvégeztem, amit el kellett a tükörbe néztem. Nyúzott voltam, mint egy űzött őz, még ha olyat még soha nem is láttam, de sejtettem, hogy ugyan olyan lehetett a tekintetük, mint az enyém volt éppen. Arcot mostam, még ittam is egy korty vizet, hátha kicsit felfrissít, de nem éreztem sokkal jobban tőle magam. Talán még a drog utóhatása volt, vagy inkább a vérvételé, nem igazán tudtam. Vagyis, igazából tudtam, csak nem akartam bevallani. A stressz látszott rajtam, a szorongás a helyzetem miatt, a sok idegen ember jelenléte egy teljesen ismeretlen és kiszolgáltatott helyzetben. Adtam a lazát, az alkalmazkodót, igyekeztem a kiváló emberismeretemmel kivágni magam a zűrös helyzetekből, mindezt csak azért, hogy holnap egy repülőn ülhessek, de emellett pedig ne is maradjak egyedül a gondolataimmal.
Nagyon szánalmasnak láttam a nőt, aki a tükörből visszanézett rám.
Ott is hagytam, inkább kiléptem a mosdóból, és visszakísértettem magam az asztalhoz, ahol Mr. Ryosei és Mads beszélgettek valamiről. A hangulatban beállt változás szinte tapintható volt, ahogy a japán a diplomatára nézett az a korábbi partnerség és bizalmaskodás helyett egyenesen meghunyászkodó volt. Vajon mi a fejével fenyegethette meg őt a kísérőm? Nem mertem feltenni ezt a kérdést.
- Egy töménynek én is tudnék örülni. Kicsit… nehéz napom van, azt hiszem. Amiben tényleg tudhat segíteni, és nagyon-nagyon hálás lennék érte, az egy új telefon. Nem kell drága, csak el tudjak vele intézni olyan dolgokat, mint egy repülőjegy foglalás, meg ilyenek. Szörnyű, hogy mennyire függünk manapság már ezektől a szerkezetektől. – nevettem fel kicsit zavartan. - Egyébként mivel foglalkoznak a Sárkány fiai? Egy szervezetbe tömörülnek, akik érzik magukban ezt az erőt vagy meglátják egymásban? – kérdeztem ártatlanul. Minden bűnbandának volt végülis profilja, de ők nem a yakuza voltak, akkor úgy mutatkoztak be. Vagy lehet mégis de egy oldaláguk.

With great power comes

great irresponsibility

Ryosei mondott valamit japánul elég hangosan, hogy az odakint várakozó szolgái meghallják. Az egyik rögtön be is dugta a fejét, mint jó öleb, kézhez kapva a feladatot egy újabb adag japán nyelvpörgetés közepette. A férfi Frigg mellé lépett és meghajtotta a fejét egy halk "Kövessen"-t mormolva. Miután becsukódott mögöttük, kiittam a sakét és a félvérre néztem.
- Téved. Mi nem a sárkány gyermekei vagyunk, ahogy maguk. Mi a sárkányok vagyunk.
Ryosei Jin továbbra is tartotta a maga csöndes, megfontolt arckifejezését, mintha számított volna erre a válaszra. Talán számított is, végülis nem volt hatalmas feladat elkülöníteni egy félvér ragyogását egy ázétól. Az enyémtől pedig különösen egyszerű volt.
- Mit keresnek hát a sárkányok Tokyoban? - kérdezte egy kis hallgatás után, miközben újratöltötte a poharamat.
- Olyanokat, akik hisznek. Rosszul és tévesen ugyan, de mégis csak hisznek.
Ryosei kiitta a saját poharát és hátradőlt a kanapén.
- És mit szeretne egy sárkány hívőkkel?
- Holnap megkeresem és elmondom. Ma nem vagyok sárkány, mert ő sem az. Ma csak egy ember.
Ez végre felkeltette a yakuza érdeklődését, ugyanis a tekintete egy pillanatra kitágult, de ugyanolyan gyorsan vissza is tért az eredeti állapotába.
- Mi történt?
- Anja, ahogy hívja magát, beteg. Nem emlékszik arra, micsoda. De ez nem olyan, amivel foglalkoznia kell, csak tartsa tiszteletben. Remélem ezt nem kell kétszer kérnem.
Csak hogy megmutassam hogyan kellett volna félelmetesnek lennie korábban mélyen a szemébe néztem és hagytam, hogy a megmaradt isteni erő elöntse egy pillanatra. Ryosei Jin nem volt ostoba, bármennyire is a saját trónján ült épp, tisztelettudóan lesütötte a pillantását.
- Ahogy akarja.
Nagyjából ennyi időnk volt, mielőtt az ajtó újra kinyílt, Frigg pedig visszatért nyomában a kísérőjével, aki főnökének egyetlen intésére gyorsan el is szivárgott. Sárkányok, na persze. Inkább tűntek nagyon fenyegető egereknek.
- Szóval, kitalálta mit szeretne? - kérdeztem tőle. - Én egyelőre megelégednék valami töményebbel. Meg talán egy jó szálloda címével, ahol nem lopják ki az ember szemét is.

Mads & Anja

Sokan mondják, hogy minden mitológiának ugyan az az alapja, ugyanazokat a történeteket mesélték el, csak kicsit máshogy. Az emberi elmének szüksége volt bizonyos válaszokra, mi csinálja a villámot, az esőt, mitől van élet és halál, mi történik mielőtt megszülettünk és mi lesz velünk akkor, amikor eltemetnek majd. A tudomány pedig még ma sem volt képes mindenre választ adni, ezért volt hát szükség a hitre. Mr. Ryosei sárkányai egyenesen a világ teremtésére kerestek választ, ősrobbanás és vakszerencse helyett mítikus lényeknek tulajdonította az élet és az elme misztériumát. Igazából nem utasítottam el ezeket a nézeteket, amire nem volt bizonyítékunk, ott bármi lehetséges volt.
- Pont mint Vili, Vé és Odin a norvég mitológiában. Már a sárkányaik. – jegyeztem meg. - De valójában ha így vesszük, közvetve mindannyian az ő gyermekeik vagyunk, hiszen nélkülük nem létezne semmi.
Tettem még hozzá, noha ezt a nagy szívélyességet továbbra sem értettem. Úgy nézett ránk, mintha nem is a sárkány gyermekei lennénk, hanem maguk a sárkányok, akiket már akkor szolgálni kell, amikor meglátják őket. Ez… különös volt. És valahogy mégsem.
- Elnézést, megmutatnák merre van a mosdó? Utána jobban el fogom tudni mondani mit szeretnék. – válaszoltam röviden noha a vágyaim igen sekélyesek voltak. Szerettem volna egy mobiltelefont, egy szállást, és jegyet a legközelebbi oslo-i gépre. Jobban örültem volna, ha Mads-el kettesben tölthettem volna ezt az estét, de igazából nem is bánkódtam, főleg ha otthon valóban lesz folytatás. Az új barátok meg sosem ártottak.
Hogyha az egyik japán mellém lépett, hogy kikísérjen, akkor elindultam a mosdó irányába.

With great power comes

great irresponsibility

Lassan kezdtem kapizsgálni, honnan is fújt a szél és mégis mi zajlott ennek az elmeháborodottnak a fejében, de nem akartam nagyon előre sietni. A maga őrült módján felettébb szórakoztatott saját magunkról hallani valaki más szemén keresztül. Ráadásul ha valaki értékelte a kreatív őrületet, az én voltam.
Ryosei Frigg felé fordult, bár rajta legalább látszott valami tiszteletteljes visszakozás, mintha a belőlünk sugárzó isteni fény meghátrálásra késztette volna.
- Én csupán méltón akartam köszönteni önöket és biztosítani, hogy amíg itt tartózkodnak, szívesen állok bármiben a szolgálatukra. A Sárkány emlékére.
Emlék. Arra épp mindig szükség volt. Továbbra sem tudtam kilátni a vérében vibráló erő színét, így nem lehettem biztos, hogy melyikünk utódja volt - kivételesen nem az enyém -, de talán ez a Ryosei Jin segíthetett nekünk a maga módján.
- Ha már ilyen nyíltan beszélgetünk, Mr. Ryosei, én szívesen meghallgatnám hogy mit hisz, kik is vagyunk. Csak hogy lássuk valóban ugyanarra gondolunk-e.
A fél-japán félvér elmosolyodott, bár ettől az arckifejezése alig változott meg, mintha a komoly áhitat lett volna az egyetlen érzelem, amit érezni tudott.
- Arra kíváncsi bolond vagyok-e. Nem vagyok. Tudom, hogy a világ többi részén máshogy nevezik a dolgokat, ahogy a sárkányokat is másnak látják, mert az erejük túl nagy ép ésszel felérni. Ezért perspektívákat alkotunk. Mi úgy tartjuk, a világot három sárkány teremtette. - kezdett bele Ryosei, miközben megtöltött néhány porcelánpoharat egy üvegből, aminek gyenge alkohol illata volt. - Az egyik az égről a földre lehelt és életet hozott, ravaszságot és havat. A másik a Napból szállt alá, tüzet okádott és meggyújtotta az emberek szívét vele. A harmadik villámokon utazott és azokkal ereszkedett alá, lehelete pedig akaratot adott nekünk. De ha szétnéznek ott, ahol látják az igazságot, megtalálják ennek a történetnek valamilyen formáját.
Érdeklődve dőltem előre és elvettem egy sakés poharat. Az első sárkány Vilinek hangzott, a következő, ha az emberek szívének felgyújtását nem szó szerint értelmeztük lehetett Vé helyi elképzelése. A harmadik kizárásos alapon én voltam.
- Ez egy rendkívül érdekes történet. És honnan gondolja, hogy mi is a gyermekei vagyunk ezeknek a... sárkányoknak?
- A sárkány tüze átvilágít a bőrön annak, akinek van szeme meglátni. - felelte nagyon rejtélyesen. Lehet, hogy mégis csak az én fiam volt? Pedig sosem jártam még Ázsiában, de ez a bölcselkedés eléggé árulkodó volt. - Tagadhatják, ha szeretnék. Vagy elmondhatják, miben lehetek a szolgálatukra.

Mads & Anja

Gyorsan felmértem a terepet. Amikor Mads is beleegyezett a sakéba, akkor hirtelen zártak körbe minket, pont csak annyira, hogy ne legyen kellemetlen. Egy előttünk, egy mögöttünk, de láttam, hogy mind a két oldalról is figyeltek minket, még ha próbáltak is nem feltűnőek lenni. Noha részemről az ajánlat elfogadása tűnhetett butaságnak, igazából az életösztön diktálta így. Bármit akartak tőlünk ezek a japán nehézfiúk, nem lett volna szerencsés keménykednünk velük, biztos, hogy túlerőben voltak, így pedig a kedves gesztus elfogadása, sőt udvarias megköszönése volt az a stratégia, amivel elkerülhettük, hogy bárki megsérüljön. Nem lett volna kedvem még egy körhöz a kórházban, biztos, hogy nagyon elítélően néztek volna rám.
Követtük hát a vezetőinket a VIP részlegbe. Igazából jól esett a levegő a játékterem fülledtsége után, a bársonykanapék és fotelek kellően kényelmesnek tűntek. Elöntött egy furcsa érzés, ami azt súgta, hogy ez volt az, amit alapvetően megérdemelnék, és hogy nekem legalább ilyen környezetben volt a helyem, nem lent, mindenki mással a fülledt, füstös, emberszagú teremben. Ám ezt az érzést azonnal el is homályosította Mr. Ryosei. Igen különös férfi volt, biztos, hogy nem volt egészen japán, inkább félig fehér, és volt egy fajta érdekes kisugárzása. Mintha szikrák pattogtak volna tőle a bőrömön, egészen különös érzés volt. Vonzó is volt a maga módján, ám érdekes módon Mads mintha… Elhomályosította volna. De persze lehet, hogy csak elfogult voltam, mert alapvetően a norvég pasik jöttek be. Kényelmesen elhelyezkedtem az egyik fotelben, az után Mr. Ryosei belefogott a mondandójába, nekem pedig minden egyes mondattal feljebb vándorolt a szemöldököm a homlokomon. Eleinte azt hittem, hogy az angoltudásommal volt a baj, de azért ennyire nem volt rossz, amikor pedig még Mads is visszakérdezett akkor már elfogadtam, hogy a férfi beszélt teljesen érthetetlenül, rébuszokban.
Szerencsére a munkám itt is a segítségemre volt. Egészen az utolsó mondatáig azt hittem, hogy be akar szervezni minket valami maffia szerű szervezetbe, a Sárkány Gyermekeibe vagy ilyesmi, és azzal, hogy meglátta bennünk a tüzet valamiféle beavatási szertartásra célozgat. Viszont amikor megkérdezte, hogy céllal jöttünk-e, akkor az egész elméletem borult.
- Elnézést, lehet én nem értem önt egészen jól. De ha ide hívott minket a VIP szobába, ami mellesleg nagyon szép, és igazán köszönjük… Akkor nem önnek volna valami célja velünk? – kicsit össze voltam zavarodva. De talán segíthetett, hogy kiderítsük, hogy ki tett drogot az italomba, és hogy esetleg várt-e engem valami konferencia itt, keresett-e valaki… Bár az imént már elengedtem ezt a gondolatfonalat, ha nagyon célról faggatózott, akár ez is lehetett az.

With great power comes

great irresponsibility

El nem tudtam képzelni, mégis miért keresett minket ez a rejtélyes főnök. Talán felismertek, mint a norvég királyi család kamarása? Nem mintha rá tudtak volna kényszeríteni bármire, amit nem akartam, de a dolgok ilyesfajta véletlenszerűsége kifejezetten bosszantott. Anja viszont sokkal kevésbé illetődött meg, mint arra számítottam azután, hogy éppen megmérgezték, de így legalább kiderülhetett, mit is akart tőlünk ez a Mr. Ryosei.
- Akkor hát sake. De csak mert a kisasszony így akarja. - vontam vállat, amit a körtáncos japánok jó jelnek vettek és elindultak egy irányba. Persze kínosan egyértelműen figyeltek arra, hogy mindig legyen valaki előttünk és mögöttünk is, nehogy véletlenül meggondolhassuk magunkat.
A V.I.P. terem nem volt annyival különlegesebb, mint a játékterem többi része, leszámítva attól, hogy sokkal szellősebb volt, mindössze néhány őrködő yakuza ácsorgott a sarkokban, hátul pedig egy alacsony asztal mögött bársonyos kanapén ült vélhetően Mr. Ryosei személyesen. Magas volt, hosszúkás arcú, és bármennyire szerette volna az ellenkezőjét elhitetni, csak felerészben volt Japán. És csak felerészben volt ember.
A félvér bandavezér felpillantott ránk, de ahelyett, hogy színpadiasan szétterpeszkedett volna két gyors pillantással magára vonta az emberei figyelmét és egy fejbiccentéssel kiküldte őket a szobából. Vagy nagyon bízott bennünk, vagy nagyon bízott magában.
- Elnézést a méltatlan meghívásért. - kezdte a szolgáinál valamivel magabiztosabb angollal. És kevesebb magánhangzóval ott, ahol nem kellett volna, hogy legyenek. - Ryosei Jin vagyok, a Kelet Sárkánya. Legalább is így neveznek, de ahogy önök, én is csak gyermeke vagyok a Sárkánynak.
A bemutatkozásra hosszan és lassan pislogtam.
- Elnézést, de... mi?
Sárkány. Miféle sárkány? Niddhöggr? Jörmungandr? Mégis kinek hitte magát ez a háborodott? Azt ugyan nem éreztem, hogy melyik isten volt annyira kalandos kedvű, hogy egészen idáig utazott fattyat csinálni, de határozottan áznak érződött, esetleg vánnak. Sem Loki átkozott porontya, sem az Yggdrasil gyökereit rágó féreg lenyomata nem látszott rajta. Egyáltalán ő feljött onnan?
- Masakazu megérezte önökön a Sárkány vérének tüzét. - felelte teljesen magabiztosan, mintha lett volna bármi értelme annak, amit mond. Masakazu a gülüszemű lehetett, aki nekem jött az utcán, de ez a sárkányozást... Lehet így folytunk bele a mitológiájukba? - Kevesen vannak, akik ismerik az igazságot. Csak a Sárkány Fiai és néhányan a szolgálatunkban. De itt nem kell titkolózniuk, ha valami céllal jöttek hozzánk, hallgatom.
Ryosei Jin az asztal túloldalán lévő fotelekre mutatott. Talán azt akarta, hogy üljünk le, de én inkább állva hallgattam volna a magyarázatát. Biztosan rendkívül szórakoztató lesz.

Mads & Anja

Nem is vártam tőle, hogy elismerje, hogy csak simán nem ment nekünk a műanyagpisztollyal lövöldözés virtuális zombikra.
- Biztos vagyok benne. De van ott egy dinoszauruszos is, hátha nagyobb célpontra jobban lövünk. – nevettem el magam. Végül Mads belement a közös napfelkelte nézésbe, de hát ő hívott randira későbbre, úgyhogy remélte, hogy ezt fogja majd az elsőnek számítani. Az úgy illett volna hozzá, bár nem tudtam volna megmondani miért.
Ez után készségesen követtem őt a bárpult felé. Én is szomjas voltam, bár abban nem voltam biztos, hogy a drog után mertem-e alkoholosat inni, vagy jobb lett volna csak víz. Pár koktéllal gyorsabban ment volna el az este, kiűzte volna a tagjainkból a fáradtságot, ha esetleg fel akartuk volna adni azt a napfelkelte-nézést, de tartottam tőle, hogy olyan hatással lett volna rám, amitől megint elveszítem az emlékezetemet, vagy jobb esetben csak elkezdek ostoba csitri módjára viselkedni. A férfi mellett mint a kettő rossz opciónak tűnt.
Mielőtt azonban megoldhattam volna a dilemmámat, hirtelen nagy lett a tömeg, és valahogy nem olyan arcokból állt, mint azok az egyetemisták, vagy színes ruhás fiatalok, akik eddig a gépeknél játszottak. Nem tűntek fenyegetőknek, már csak a méreteikből kiindulva sem, de nagyon keménynek próbáltak látszani, a kisebbségi komplexusból pedig egyenes ág vezetett sokszor a kegyetlenségig, ezt tanultuk az egyetemen is. Félrebillentett fejjel próbáltam a dübörgő zene mellett megérteni a japán akcentussal beszélt angolt, de szerencsére nagyrészt sikerült. Valami nagykutya az asztalához hívott mind a kettőnket. Ez kicsit furcsa volt, de sajnos továbbra is túlságosan feltűnők voltunk már csak a külsőnk miatt is, ráadásul Mads-et ismerhették diplomataként. Kevésbé valószínűbb, de lehetséges volt, hogy nem is őt ismerték, hanem engem, és ennek a Mr. Ryosei-nek éppen romokban hevert a házassága.
- A te ügyfeleid, vagy az enyéim? – pillantottam fel Madsre hátha neki volt ötlete, hogy kik voltak ezek és mit akarhattak tőlünk. - De egy ilyen meghívást aligha utasíthatunk vissza. A sakét meg bírjuk.
Tulajdonképpen a japán rizsbor egy norvég májnak meg se kottyant, mintha vizezett sört ittunk volna, így azzal jobban mertem kísérletezni, mint mondjuk egy adag vodkával vagy whiskey-vel. Még úgy is az asztal alá ittam volna őket, de ez így biztonságosabbnak tűnt. Ha pedig elfajultak a dolgok… Az előbbiek után valószínűleg nem a lövész-tehetségünkkel fogjuk kivágni magunkat a bajból, de verekedni azért még tudtam, harcművészek vagy sem.

With great power comes

great irresponsibility

- Óh, elnézést, talán nem voltam elég egyértelmű. - feleltem a költői kérdésre, mert azokra szerettem a legjobban felelni. Tudom, hogy az emberek azt hitték az ilyen kérdésekre nem illett választ mondani, de én voltam a költészet istene (is). Arra mondtam választ, amire csak akartam. - Addig gondolkodjon, melyik hangzik a legjobban. Bár úgy sejtem ön az a fajta, aki ott és akkor dönt, ahogy éppen a kedve hozza.
Sok ciklusnyi házasság azért járt némi előnnyel, például pontosan értettem mik voltak Frigg lelkének azok a sarokpontjai, amik sosem változtak, számtalan Ragnarök és sorscsapás alatt sem. Például hogy mindig azt tette, amit éppen akart, és a fiaink voltak az egyedüliek, akikért ezt talán háttérbe szorította. Egy kicsit.
Ez a bugyuta - bár kifejezetten élethű - játék nehezebb volt, mint először hittem. Én, a Zord Odin, akinek lándzsája sohasem téveszt célt olyan otrombán hibáztam el a felénk törő fénypontokból rajzolt élőholtakat, hogy minden varázserőmet arra koncentráltam, nehogy Tyr vagy esetleg bármelyik óriás véletlenül láthassa a jelenetet. De az egyre nagyobbra duzzadó ellenség-horda egészen magával ragadott, harci lázban forogtam jobbra-balra, mintha tényleg egy csatatéren lettem volna, és végül mikor a kijelző bejelentette a játék végén teljesen átszellemülve adtam hangot a nemtetszésemnek.
- A játék biztosan elromlott, különben most taroltunk volna. - jelentettem ki magabiztosan, aztán Frigg felé fordultam. Végülis az alku az alku maradt, és bár mindketten csúfosan leszerepeltünk, ő egy kissé kevésbé. Tehát ő kérhetett valamit tőlem, ráadásul nem siette el.
- A naplementét? - kérdeztem vissza, mikor végül választott. - Ez esetben úgy sejtem hosszú éjszakánk lesz. Addig biztosan lesz időnk valahogy visszaszerezni a becsületünket.
Amit legkönnyebb volt alkohollal, de mielőtt végre elérhettem volna a bárpultot, hirtelen sűrűbb lett a tömeg körülöttünk. És tele lett fekete inges, tetovált japánokkal, köztük a sietős figurával, aki nemrég az utcán nekem jött és nagyon meresztette utána a szemét.
- Elnézést a zavarásért. - kezdte az egyikük angolul, arcán egy nyájasnak szánt mosollyal. - A főnököm, Mr. Ryosei üdvözletét küldi és szeretné meghívni önöket a V.I.P. részlegre.
Hihetetlenül furcsán hangzott, ahogy egy japán angolul beszélt, az pedig még inkább, hogy egy nálam két fejjel alacsonyabb emberke próbált fenyegető lenni.
- Gyanítom nem a játékban elért sikereink miatt. - feleltem nyugodtan. Lehet, hogy tényleg megtaláltuk a yakuzát? Pedig még senkinem nem is törtük el a karját. - Megmondaná a főnökének, hogy inkább innánk valamit?
- Mr. Ryosei ragaszkodik hozzá. - vágta rá a szócsőként szereplő lótifuti azonnal. - A szándékaink abszolút szívélyesek, a főnököm pusztán nagyon szeretne beszélni önökkel. Mindkettejükkel. És ezer örömest fizetné az italaikat.

Mads & Anja

Hát ennyit arról, hogy én óvatosan flörtölni próbáltam, ő pedig mély filozófiával válaszolt. Sebaj, valószínűleg ilyen típus volt, hogy amit boncolgatni lehetett, azt felboncolta, aminek a mélyére lehetett nézni, annak pedig a mélyére is nézett és ki is elemezte azt. Végülis az én munkám is ilyesmi volt, csak én időnként el tudtam engedni, még úgy tűnt, ő kevésbé. Szerencsére Japán színpompás éjszakája elterelte a figyelmünket és a gondolatainkat is a mélabúról. És a következő, még mindig elég óvatos szavait hallva úgy tűnt, azok az enyhe flörtnek szánt elejtett mondataim mégis célt értek valamennyire, noha korábban már ő is célozgatott rá, hogy tetszettem neki.
- Ön most randevúra hív engem, amikor mindketten hazaértünk? – tettem fel a költői kérdést, de mielőtt visszakozhatott volna folytattam. - Ha nem lesz elege belőlem a mai este után, hogy kísérget egész éjjel, akkor… örömmel. Mindegyik ötlet jól hangzik.
Tudtam, hogy ez attól is függött, hogy hogyan zárjuk majd ezt az estét, és azt is, hogy ez még mindig lehetett üres ígérgetés, amivel a férfiak szokták szédíteni a nőket, hogy könnyebben adják be a derekukat, könnyebb legyen velük akár azonnal kalandozni, hogyha ott lógott a levegőben a folytatás ígérete. Ezzel tisztában voltam, de ennek ellenére, ha mégis szeretett volna folytatást, igazából álltam elébe. Egy randevú volt a legkevesebb, egy esély, amit adhattam neki azért cserébe, mert most kihúzott a bajból, és megsegített.
Ezek után még jobban reméltem, hogy jól fogunk szórakozni. Kicsit túlságosan is határozottan irányítottam kettőnket az első játék felé, szereztem zsetont is út közben, hogy utána zombikra vadászhassunk egy egészen jó grafikájú képernyőn, két nevetséges színű műanyagpisztollyal.
- Jól van, versenyezzünk.
Kegyelemből elvettem én a rózsaszínt, Madsnek pedig maradt a narancssárga, majd nagy számokkal elindult a visszaszámlálás.
Ichi, ni, san…
Szinte rögtön bekerültünk a katakombákba, ahol éhes zombik vártak rá, hogy megegyék az agyunkat, mi pedig a hatalmas játékfegyvereinkkel igyekeztük lelőni őket. És mind a ketten bénák voltunk benne.
- Vigyázz! – sikoltottam fel nevetve egy ponton, majd beleeresztettem egy tárat a férfire támadó zombiba.
Az egész rövidebb volt mint számítottam rá, de azért egynek vicces volt. A végén az eredményjelző főleg a rekordokhoz képest siralmasan alacsony számot mutatott.
- Szóval igen… Egy kicsit tudok lőni én is. De ezek után szerintem kicsivel több időt kéne a lőtéren töltenem. Én nyertem. Két ponttal, de én nyertem, tehát akkor kérhetek valamit?
Igazából fogalmam sem volt, mit akartam kérni, hiszen már így is annyi mindent tett értem. A kék szeme úgy világított ebben a fényben, mintha az is neon lett volna, és hirtelen szerettem volna most egy csókot kérni tőle, de… nem. Az egyrészt közönséges és nyomulós lett volna, még úgy is hogy már elhívott randira, meg voltam annyira romantikus, hogy arra vágytam, hogy a megfelelő pillanatban történjen meg, még ha fogalmam sem volt arról a bizonyos megfelelő pillanatról.
- Azt kérem, hogy nézze meg velem a napfelkeltét, ha vége az estének. – mondtam végül. Ezzel legalább annyit elérhettem, hogy addig velem maradjon, és adtam esélyt neki, hogy valahogy alakuljanak a dolgot.

With great power comes

great irresponsibility

- Mikor szembesültem utoljára azzal, hogy nem vagyok mindenható? - kérdeztem megemelve az egyik szemöldököm. Persze tudtam, hogy költői kérdésnek szánta, hiszen eddig hibátlanul alakítottam a szerepet, ami az emberek között hatalommal járt. Anja valószínűleg arra próbált rávilágítani, hogy szerinte felesleges volt fitogtatnom, hiszen bármit megtehettem - de sajnos tévedett. - Nem olyan rég óta, mint hinné. Vannak dolgok, amik még egy királynak is kihívást jelentenek. Egy diplomatának pedig végképp, főleg, ha az ellenség alattomos. Olyankor pedig, mikor minden kilátástalan és mintha az egész világ összeesküdött volna ellenem, jó visszaemlékezni, hogy azért valamit még megtehetek. Például megmenthetek bajba jutott gyönyörű hölgyeket.
Úgy tűnt nagyon filozofikusra vettük a hangulatot, bár velem minden pillanat az volt. A végtelen idő folyása és az emberi örömök múlandó keserűsége szinte helyet sem kapott a villogó neonfényű káoszban, ami körülöttünk vibrált, kisöpörve minden gondolatot, ami nem vette fel a kellő tempót. Szóval én is elengedtem a mélabút, helyette inkább felöltöttem a legmagabiztosabb vigyoromat.
- Szerencsére minden más nap után jön még egy, amikor mindketten Oslóban leszünk. Például lehetünk mindketten egy helyen, ha van kedve. Egy étteremben, egy színházban, egy múzeumban, a határ a csillagos ég. Vagy a fjordok széle.
Gyűlöltem a múzeumokat. Az emberek mindig csak a felszínét kapargatták a múltnak, engem pedig legtöbbször öregnek ábrázoltak. Öregnek.
Csak hogy rácáfoljak erre a gondolatra, úgy léptem be az aranysárkányos műanyagvárba, mintha az enyém lett volna a hely és természetesen első pillantással kinéztem magamnak a bárpultot, de Anjának más ötletei voltak.
- Tudok, egy kicsit. - feleltem, miközben kézbe vettem az elnagyolt utánzatot, ami itt egy fegyvert szimbolizált. Bár az ilyen lőfegyverek eredetije sem volt sokkal különb, csak játékszerek voltak gyáváknak, akik nem mertek igazi fegyvert fogni. - Ön tud lőni, Lindqvist kisasszony?
A tizennyolc varázsének egyike teljes hatalmat adott mindenfajta repülő nyíl fölött, és mint néhány éve kiderült, ez az ólomgolyókkal sem volt másképp. Ez a játékszer viszont nem lőtt semmit, csak áramot szórt egy kábelen, szóval kivételesen nem tudtam csalni. Még szerencse, hogy egy kicsit tényleg tudtam lőni.
- Akar versenyezni? Ha legyőz, kérhet valamit. Ha én győzök, akkor én kérek.

Mads & Anja

Igaza volt, ennyit tehettem. A japánokkal pedig ezek után extrán vigyáztam, ahogy a kínaiakkal is, mert ki tudja ki volt a jakuza, vagy a triád tagja az ázsiai éjszakákban… Otthon bezzeg elég volt az orosz és az ukrán maffiától tartani. Valószínűleg azért járhattam meg, mert gyanútlan külföldinek néztek és túl feltűnő voltam, így könnyen kipécéztek. Ám mindez már csak eső után köpönyeg volt. Tényleg csak elengedni tudtam, esetleg levonni a tanulságokat és legközelebb jobban csinálni.
Mads Karlsen viszont most először zavarba hozott, pedig már nem voltam az a szende szűzlány. Tudtam kezelni mások közeledését, csak kevesen csinálták ennyire simulékonyan, ennyire becsomagolva, mint ahogy ez a férfi. Bár ezt talán el is lehetett várni tőle, ha már diplomata volt… Viszont még most is, úgy becsomagolta azt, hogy tetszettem neki, rám bízva a választást két lehetőség közül, hogy bármit is mondtam rá, azzal elárultam a saját szándékaimat. Hiszen ha az első verziót hittem el, ha mertem kicsit örülni annak, hogy tetszettem neki, azzal azonnal azt is a tudomására hoztam volna, hogy ő is tetszett nekem. Ha viszont az unatkozó diplomata magyarázatot fogadtam el, az felért egy nyílt visszautasítással.
- Ugyan mikor szembesült utoljára azzal, hogy nem tehet meg valamit? Annak a típusnak tűnik, aki előbb utóbb mindig meg szokta kapni, amit akart. – ütöttem el végül a választást egy kérdéssel, tovább fűzve a gondolatot ahelyett, hogy elárultam volna, hogy tetszett. Mert hogy ezt magam előtt kár is lett volna tagadni. Ha felvetette volna, hogy elmehetnénk Osloban is vacsorázni, gondolkozás nélkül igent mondtam volna. Na jó, kicsit úgy tettem volna, mintha gondolkoznék, de csak hogy annyira ne bízza el magát.
- Viszont van, hogy csak ennyi jut, mint most. Színes neonreklámok, dübörgő zene, mindenhol kifröccsenő ital… Mikor pedig meg lehetne csodálni az országot napfényben is, fürdőzni a kultúrában és a történelemben, akkor már egy másik nap lesz, amikor maga egy vonaton fog ülni, én meg egy repülőn. Ez az egy éjszakánk van, azt pedig úgy kell kihasználni, ahogy lehet. – vontam meg végül a vállam. Meg volt a szépsége annak is, ami túl rövid volt, csak elég intenzívvé kellett tenni. Teljessé, hogy ne érezzük, hogy akármi kimaradt volna, vagy hogy elszalasztottunk egy lehetőséget. Mint a filmekben, ott is sokszor öt percen, egy órán, egy éjszakán múlott az élet. Vagy a történet. - És egyet értek. Legalább kapok némi bosszút.
Vigyorogtam rá. Nem akartam persze nyíltan elkezdeni vadászni a japán maffiára, és nem tudtam Mads valójában mennyire volt nyitott a verekedésre pár nehézfiúval, de viccelni jó volt vele, ha már mást nem is. Végül megálltunk egy játékterem előtt. Ez is nagyon… színes volt. Nagyon hivalkodó a sárkánymintákkal, a kanjikkal, annyira, hogy otthon egy paródiának tűnt volna, a nyolcvanak évek akció filmjeit akarta volna idézni, ám itt teljesen komolyan gondolták.
- Jó lesz, pont ilyenre gondoltam! – válaszoltam, aztán már mentem is befelé. Alig láttam, a mennyezetre aggatott diszkógömb csak úgy szórta magából a színes fényt, többen sikongattak a gépeknél, amikor az egyik barátjuk több és több pontot szerzett, mások ittak, valahonnan zene is szólt, amire lányok ugráltak, két barátnős-koktélos szelfi között. Valahogy… Idegennek éreztem magam ebben a közegben, mintha nem harmincöt, hanem háromszázötven éves lettem volna, egy öregasszony, aki nevetséges módon próbált újra fiatalnak látszani. Viszont akkor is ki akartam próbálni a táncgépet, hiszen ahogy mondtam, ez az egy éjszakánk volt.
- Tud lőni, Herr Karlsen? Mintha az ott éppen felszabadulna, ha jól látom zombis játék… – kérdeztem, de már húztam is arra. - Utána meg igyunk valamit!
Ihattunk volna most is, de akkor elfoglalták volna előlünk a játékot és állhattunk volna sorban.

With great power comes

great irresponsibility

- Akkor a legjobb tényleg az, ha túllép rajta és menti a menthetőt. Végülis az egy igen elegáns bosszú, ha azt a rengeteg erőfeszítést, amit ebbe a kellemetlen helyzetbe fektettek semmissé teszi azzal, hogy nem hagyja magát további csapdákba esni. Legközelebb pedig figyelmeztetheti a tanítványait, hogy a japánokkal vigyázni kell. - feleltem a séta közben. Szinte meglepő volt, milyen könnyedén helyezkedtem bele egy teljesen kitalált helyzetbe. Még kellően közhelyes, de valahol a maguk módján bölcs meglátásaim is voltak valamiről, ami sosem történt meg.
- Honnan veszi, hogy önzetlen vagyok? Talán szimpatikusnak tartom, sőt, lehet, hogy tetszik nekem és ezzel akarom megalapozni a kapcsolatunkat a jövőre nézve. Semmi nem olyan megnyerő, mint segítséget nyújtani egy rászorulónak. Vagy csak egy hóbortos diplomata vagyok, aki keresi az izgalmat és élvezi, ha segíthet másoknak mert ezzel visszaigazolom magamnak, hogy még ezt is megtehetem. Ami egyébként a legjobb módja az erőfitogtatásnak.
Vagy mindkettő. Vagy még annál is több, aminek az ecsetelésébe egyrészt beleőszültünk volna, ha tudunk olyat, másrészt Anja nem tudta volna ésszel felfogni. Hogyan is érthette volna eonok távlatából, hogyan nyerte el az őszinte imádatomat, hogyan emeltem ki őt még az istenek közül is? Azok az emlékek most ott szunnyadtak benne és rajtam állt, hogy előhívjam őket. Valahogy.
- A kultúra távlatokat mutat, megértem, ha az jobban leköti. Az, amit most magunk körül látunk csak egy pillanatkép. Szép, persze, érdekes, de rövid. Van, akit nem elégít ki, mert többre kíváncsi. Ahogy én is. De ne aggódjon, egy drogdíler valószínűleg nem futna a rendőrséghez, szóval nyugodtan eltörheti a karját. - nevettem fel én is. - Talán a nyakunkba akad a yakuza, de annyi baj legyen.
Igaza volt, Japán olyannyira híres volt a füstös játéktermeiről, ami néhány évtizede még ópiumgőztől volt ködös, hogy lépten-nyomon előjöttek. Volt, amelyik még őrizte a baljós légkört, néhány már sokkal újabb volt és csillogóbb. Az egyik pont az utunkba esett, villogó arany sárkányokkal a bejárata fölött, meg japán betűkkel.
- Mit szólna ehhez? - kérdeztem, látványosan végignézve a helyiségen. A sárkányminták a bejárat fölött húzódó boltív oszlopain is körbefutottak és nagyon marcona kidobók álltak az ajtóban - legalább is itteni viszonylatban -, bentről pedig alvászavarral küzdő emberek zaja és villódzó fények szűrődtek ki.

Mads & Anja

Mit tanácsoltam volna, hogyha ezt nekem mesélték volna. Nem volt könnyű kérdés, mert én mindig a harcias verziót tanácsoltam mindenkinek, azt amiről most pontosan tudtam, hogy nem vitt volna előrébb.
- Én a rendőrséget tanácsoltam volna annak, aki ezt elmeséli nekem, mert sosem lehet tudni, nem-e találnak valamit. De most… Csak túl nagy erőfeszítésnek tűnik, főleg úgy, hogy ahogyan már mondtam, én semmit nem tudok nekik segíteni a puszta tényen kívül. A fő tanácsom főleg az, hogy ne kerüljenek sose ilyen helyzetbe, mindig tegyék meg a megfelelő óvintézkedéseket. Tényleg nem tudom, nálam most mi csúszhatott félre.
Egyszerűen ügyesebbek voltak nálam. Semmilyen védelem nem volt száz százalékos, és most bejött az a nagyon kevés. Egy pillanatra nézhettem csak félre, és már megtörtént a baj, sőt, akár maga a pultos is belekeverhetett az italomba bármit egy kis mellékesért cserébe.
Meglepetten néztem a férfira, amikor azt mondta, úgy hálálhatom meg, ha nem rázom le rögtön. Ő segít nekem, jelenleg egyáltalán nincs itt más kapaszkodóm, és még ő tart attól, hogy leráznám? Pedig biztos voltam benne, hogy tisztában volt a saját adottságaival, nem hittem, hogy sok nő lett volna a világon – vagy legalábbis annak a fehér bőrű részein – aki lerázta volna.
- Én… Nem akarom lerázni magát. Tényleg nem. Csak nem értem miért segít nekem ilyen rengeteget, manapság már az ember lánya nincs hozzászokva az önzetlen kedvességhez és segítséghez. Mindig azt nézzük, mit akar a másik ezért cserébe. Ám ha tényleg ennyire önzetlen és segítőkész, azt sem akarom kihasználni, hiszen biztos kell pihennie, készülnie arra, hogy holnap tovább indul.
Örültem volna, ha marad, ha nem kell egyedül lennem, de ez nagyon önző lett volna a részemről. Nem akartam ráakaszkodni, mint valami szánalmas pióca, mit gondolt volna rólam akkor?
-A séta jól hangzik. És közben ha útba esik egy hotel kiveszek egy szobát. – egyeztem bele végül.
A kórházból visszaértünk az utcára és találomra elindultunk arra, ahonnan jöttünk a belváros felé, ahol a reklámok a legfényesebbek voltak, amerre nagyobb volt a forgalom, amerre annyian siettek. Az érdekes dolgok végülis ott történtek, és még mindig nem bántam, hogyha mindenki fel volt készülve az elveszett külföldiekre és tanácstalanságukra. A japánok magukba forduló emberek voltak, nehezen teremtettek kapcsolatot, és úgy tűnt már ők is annyira belemerültek a modern technikába, hogy egy majdnem neki is ment Madsnek, azután annyira döbbenten nézett az ő szemével bizonyára hatalmas norvégra, hogy akaratlanul is felkuncogtam. Szegény teremtés.
Megint mások érdekes, színes ruhákba öltöztek, volt minden, loliták, visual kei, minden extremitás kirajzott a tokiói éjszakába, amilyen kavalkádot otthon, Osloban sem látni. Nálunk az egyetlen tömegből kitűnő szubkultúra a death metálosoké volt.
- Hm? – néztem fel Madsre, mert kérdezett valamit miközben én el voltam foglalva az idegen kultúra figyelésével. - Nem, még nem voltam. Azt hiszem. Igazából a világ minden szegletére kíváncsi volnék, mindenre, amit csak adhat mert annyira színes. Bár inkább a kultúrát kedvelem, a történelmi negyedeket, múzeumokat, az éjszakai életbe kevésbé vetettem bele magamat, mondjuk nem tudom miért. Biztos az is érdekes. És mivel már minden zárva van, nem is nagyon van más választásunk, mint a híres japán játéktermek, diszkók, meg ilyesmik. Bár kicsit tartok attól, hogy ha most drogdílert látnék eltörném a csontjait, és akkor tényleg megyünk a rendőrségre, csak más miatt. – nevettem fel. Lehet, hogy ez túl erőszakosra sikerült. - Lenne kedve? Játékteremre gondoltam, ahol van táncgép, meg olyan lövöldözős, de lehet kapni valamit inni is, igazából megszomjaztam, és vérvétel után sokat kell inni. De tényleg csak ha nem bánja, vagy nem tart tőle, hogy reggel túl fáradt lesz.

With great power comes

great irresponsibility

Frigg, örökké a nők védelmezője. Már amikor megismerkedtünk is azt kérte tőlem, hadd tanuljon úgy harcolni, ahogy a háború és halál istenei és azóta cseppet sem tompult a penge, ami a lelkében villogott. Szinte azt kívántam, bár tényleg mérgezte volna meg valaki, csak hogy láthassam a harci dühét, ahogyan bosszút állt a feltételezett rosszakaróján. Sajnos ő nem létezett, sem a méreg, sem bármilyen hasonló, amin kitölthette volna a haragját. Legalább is a tényleges felelőst ez eddig nem találtuk meg, bármennyire is kerestem.
- Gondoljon rá úgy, mintha valaki mesélné önnek. Ha valaki épp önt hívná fel, hogy bajba került. Ha valaki más lenne ugyanabban a helyzetben, ahol most ön van, mit tanácsolna neki? De ha szeretné meghálálni, talán megteheti úgy, hogy nem akar azonnal lerázni. Például ha segítenék hotelt találni, akkor egyszerre tudnám is a címét és akkor nem kellene amiatt is aggódni. De ha pihenni nem tud, mit szólna egy sétához?
Végülis Átok ide vagy oda, Tokióban voltunk, egy városban, amit mindketten annyira ismertünk, mint a Ginnungagap-i tehén a Milkát. Valami közünk csak volt hozzá valahogy, de végérvényesen tele volt újdonságokkal. Vibráló fényekkel, eldugott boltokkal, amik még kapaszkodtak a múltba a sok modernitás közepette, és különös emberekkel, akik mind látványosságként bámultak meg minket.
Az egyikük ráadásul éppen belém botlott, miközben a telefonja képernyőjébe szippantva ténfergett át az életen, aztán mikor felém fordult a szeme hirtelen kerekedett el - ami elég látványos volt az ő arcával -, mielőtt tovább sietett volna. Az egész túl gyorsan történt, még Mímir ajándéka sem tudta kiolvasni belőle, mi rohant át a fején, de egyelőre nem is érdekelt.
- Egyébként sosem járt még Japánban? - kérdeztem közben Anját, csak hogy ne gondolja, hogy békén terveztem hagyni bármeddig. - Mert ha nem, de szeretett volna, gondoljon úgy a dologra, mintha kifogást kapott volna az önfeledt városnézésre. Ha van konferencia, ha nincs, ha várják, ha nem, most mindent szabad. Legalább is holnap reggelig biztosan.