Mads & Anja

Vili. Odin fivérének említésére összerándult a gyomrom. Noha korokkal ezelőtt történt, még emlékeztem rá, Loki mivel vádolt, pedig a dolgok ennél sokkalta árnyaltabbak voltam, mint hogyan a csínytevés istene előadta. Például, hogy halottnak hitték a fivérüket vagy hogy kardot szegeztem a torkuknak mielőtt bármi olyat tehettek volna, amit én nem akartam. Egy család voltunk, így túlléptünk rajta, de attól még jobb szerettem nem kettesben maradni egyikükkel sem. Egyedül az első Ragnarök után estem gondolkozóba, amikor még nem tudtuk, hogy Odin vissza fog térni, és kétségbeesett voltam, hogy mi lesz velem és a még életben maradt fiainkkal. Ám mindez régen volt. Most pedig most volt, Vili fiai pedig lehetőséget jelentettek. Ehhez óhatatlanul beszélni kell majd vele is, ám ez már Odin dolga volt.
Elég volt lépésenként haladnunk egyről a kettőre.
- Jól van, úgyis illendő megköszönnöm az ajándékot, rendesen is. – bólintottam végül rá, hogy talán tényleg alig várta Ryosei a hívásunkat.
Feloldottam a képernyőt, majd elkezdtem pörgetni a névjegyzéket. Minden féle fedőnevek voltak benne, hülyék lettek volna az igazit odaírni, hogyha esetleg rossz kezekbe kerülne, de a „Kelet” fedőnév elég bíztató volt, ha már Ryosei volt a keleti sárkány. Vettem egy nagy levegőt és rányomtam a hívásra, majd vártam. Közben azért kortyolgattam a sörömet, a lábamat jólesően kinyújtottam keresztbe Odinon. Már pont le akartam tenni, amikor végül beleszóltak.
- Örülök, hogy sikerült elérnem, Ryosei-san. – szóltam bele a telefonba tökéletes japánsággal. - Szerettem volna illendően is megköszönni, hogy kisegített. Igen, köszönöm, jobban érzem magam, a kedvességét pedig nem fogom elfelejteni. Holnap tovább utazunk Naganoba, szerettem volna megkérdezni, hogy önnek, vagy önöknek volna-e kedvül elkísérni minket.
Röviden hallgattam, majd a kérdésére a telefonban elmosolyodtam.
- Csodákra, Ryosei-san. Csodákra.
Még váltottunk néhány rövid szót, utána pedig letettem a telefont, és visszaraktam az éjjeli szekrényre.
- Nagyon igyekezett visszafogni a lelkesedését és diszkréten kijelenteni, hogy természetesen elkísérnek. – mosolyogtam rá Odinra. Egészen megnyugtató volt egy ilyen szervezetet a hátunk mögött tudni, akár csak egy rövid idegenvezetés erejére is. - Kérdezte, mire számíthat tőlünk… Gondoltam fel akarta mérni, hogy éppen le akarunk-e sújtani a hitetlenekre, vagy nem tudom, de hallottad, mit válaszoltam rá. Lehet ki kell bővítenünk a foglalásunkat az onsenbe.

Mads & Anja

Sejtettem, hogy királynak lenni nem volt könnyű feladat. Sok minden kellett hozzá egyszerre, hogy valaki jól csinálja, és amit nem vettem számításba, amikor felvetettem, hogy akár lehetne Forseti is, az az emberek elégedettsége volt. Azt hinnénk, hogy létezett egyetemes igazság, de a világ nem volt fekete-fehér, az igazság istene viszont nem olyan volt, aki képes lett volna meghajolni mások akaratának. Ha Odin merevként jellemezte magát, hát Baldur fiára ez még inkább igaz volt. Ám ezért voltunk ketten, a férjem olyasmit is látott a korokon átívelő tapasztalata és végtelen bölcsessége miatt, amit én nem. Ha ő azt mondta Hermod lenne a legjobb a feladatra – egyelőre – akkor hittem neki, noha abban úgy éreztem továbbra is egyet értettünk, hogy ő csak az elérhető legjobb volt, de messze nem volt ideális, és talán ő maga sem lett volna boldog királyként. Az üzenetek és az információ isteneként sokat utazott a Kilenc Világban, bár az apja sem ült mindig a trónján.
- Igazad van. Forsetit te látod milyen mostanában, hogy dolgozik az emberek kormányában, így ha te őt nem látod elég… megnyerőnek ahhoz, hogy emberek tömegei higgyenek benne és a kegyetlen igazság láttán se forduljanak el, akkor az biztos, hogy úgy is van. Hermod… beszélnünk kell vele. Hátha kiderül, hogy mindeddig csak az alkalomra vágyott, és az erő, amit meg tudott tartani ebben a világban is, az ébresztett a lelkében némi ambíciót.
Persze mind a ketten tudtuk, hogy volt még egy lehetséges megoldásunk egy teljesen új isten személyében, ha a nornák is úgy fonták a szálakat, akkor ő alkalmas király lehetett volna. Vagy legalábbis az első pillanattól kezdve mindent megtettünk volna, hogy azzá váljon.
Amikor koccintottunk a terveinkre, Odint mintha megszállta volna valami optimizmus. Még nem tett meg mindent, még nem ment el a legvégsőkig. Jó volt tudni, hogy volt még trükk a tarsolyában, csak reméltem, hogy nem késik el velük. Bízni akartam, és hinni benne, hogy tényleg meg fogja oldani ezt is mindannyiunkért. Még egy utolsó nagy dobás, még egy utolsó áldozat, és utána majd minden rendben lesz, legalábbis ameddig el nem jön a Ragnarök, de az már… Mondhatni kezdtük megszokni.
- Melletted állok, mint mindig. Ha pedig mindennek vége, megénekeltetjük Bragival ezt a történetet is.
Én nem voltam ennyire derűlátó, mint ő, de a nehézségekről ma már sok szó esett. Túl sok is. Túlságosan testközelbe került, milyen lesz, ha az Átok átveszi felettem az uralmat, és a többiekre is hasonló sors várt. Nem kellett ecsetelnem a férjemnek, hogy mennyire fontos volt, hogy ezt legyőzzük, lehetőleg még az előtt, hogy őt is utólérné.
A mochi ragacsos volt, én nem mertem egészben bekapni nehogy megfulladjak így csak aprót, nőieset haraptam belőle. Nagyon édes volt, de a tölteléke jóízű, pedig a doboz alapján babból volt. Babból édesség, ilyet is ki látott már… Inkább Odinra figyeltem, és a további terveinkre. Ezt a furcsa félisten csapatot talán fel lehetett használni, hogyha megmutattuk nekik, hogy eljöttek a „sárkányok”, ők készséggel hittek volna bennünk, sőt talán még terjeszthették volna is a hitet. A maffia felépítés működőképes volt, és nem lett volna nehéz szektává alakítani.
- Körülnézve akár csak ebben a városban, meg amilyen tempóban Ázsia fejlődik nem is meglepő, hogy ő van a háttérben. Szóval Vili fia Jin. Ő az egyetlen félvér vagy többen vannak? Mert arra gondoltam, hogy akár építkezhetnénk is a Sárkány Fiaiból. Ők végülis már hisznek bennünk, csak a formáját kell megtanítanunk nekik, csinálnunk kell néhány csodát, ők pedig majd elmondják mindenkinek, hogy a sárkányok itt vannak és áldozatot kívánnak. Ez sokkal jobb helyzet, mint a nulláról kezdeni. Még itt van nálam a telefonja, szerinted el tudjuk érni ezen keresztül Ryosei-t?
Átnyúltam az éjjeliszekrényhez, hogy felvegyem a kapott telefont a sajátom mellől, hátha volt benne telefonszám vagy bármi más, amivel megtalálhattuk a félvért anélkül, hogy vissza kellett volna mennünk a játékterembe.

Mads & Anja

Olyan sokáig személyesítettem meg az asszonyok sorsát. Az otthon őrzését, a családot, de ezzel együtt az erőt is, ami ahhoz kellett, hogy harcosokat neveljenek. Nagyon sokáig elégedett voltam és boldog, főleg ameddig a fiaim még gyermekek voltak és szükségük volt rám, addig ők voltak az életem. Őriztem otthon a tüzet, melegen tartottam az ágyat és a férjem csarnokait. Azután jöttek a törések. Baldur és Hödr halála. Az első Ragnarök és utána az első világégés. Utána azt hittük, másodszorra minden más lesz, még keményebben dolgozunk, még szebb világot építünk, még szebb otthont teremtek, esélyt láttunk az újrakezdésre. Majd ismét összeomlott minden. Kerestük mit rontottunk el, újra próbáltuk, majd eljött harmadszorra is… nem tudtuk megakadályozni, így működött a világ, még ha az új teremtés mindig jobb is lett, mint az előző. Biztos voltam benne, hogy mind sejtettük, főleg mikor az emberek lassan elvesztették bennünk a hitüket, hogy nagyobb változásokra van szükség, és a Midgardon töltött évek ezt csak megerősítették. Szépen lassan el kellett fogadnom, hogy Odin képes volt megteremteni a világot, én képes voltam meleg és szerető otthont csinálni belőle, de mi nem vagyunk képesek megmenteni. Más viszont talán igen. Akkor pedig már élvezni akartam ezt a nagyszerű alkotást, én is akartam a titkokat, a kalandokat, visszaszerezni valamit magamból, ami az első ciklus végén elveszni látszott.
- Hát legalább! – nevettem fel Odin hitetlenkedő kérdésére. - Kivéve, ha az óriásnő nagyon csúnya, akkor őt meghagyom neked, nekem meg keressünk egy szépet.
Ebben is részt akartam venni. Mindenben, minden új kalandban, minden legendában, nem akartam többé az lenni, aki hátramaradt. A fiaink már felnőttek, boldogultak az anyjuk nélkül, be tudták teljesíteni a sorsukat. Ám kérdés, hogy ki volt az, akinek az volt a sorsa, hogy felüljön a hlidskjalf-ra és onnan uralkodjon a Kilenc Világon.
- Midgardon talán hátrány, de nem ezen az egy világon kell uralkodnia, és még ez is jobban járna a régi értékekkel, mint a mostaniakkal. – jegyeztem meg arra, hogy Odin Forsetit nem találja alkalmas királynak. Hermod viszont érdekes ötlet volt. Ő jól megtalálta a helyét itt, találékony volt, kreatív, felismerte, hogyan tudd ilyen megváltozott viszonyok között is boldogulni. Az sem volt utolsó szempont, hogy sose haragított magára igazán senkit, és az ikrek is szerették annyira, hogy elfogadják őt. - Hermod. Talán igazad van, de ahhoz fel kell keresnünk és el kell érnünk, hogy a nyakába akarjon venni egy ekkora felelősséget. Az akarata ellenére nem testálhatjuk rá a feladatot. – az megkeserítette volna további örök életét. Bizonyára lelkiismeretesen eleget tett volna a parancsunknak, de fontos volt, hogy tényleg a szívéből akarja is. Egy ötletnek viszont mindenképp jó volt.
Amikor megéreztem a tenyerét a fenekemen már tudtam, hogy értette, mire gondoltam az alatt a „bármilyen megoldás” alatt. Mosolyogva fordultam meg és koccintottam oda a söröm az övéhez.
- Vagy királynőjére. – legszívesebben azonnal neki is álltam volna a terv megvalósításának, de tudtam, hogy az időzítés most nem volt a legideálisabb. Előtte még sok dolog volt, aminek a végére kellett járnunk. Nem akartam, hogy úgy szülessen meg a következő gyermekünk, hogy már nem emlékszem rá, hogy királynak kell nevelnem, ráadásul, ha meg akartam halni a következő Raganrög alatt akkor már vagy felnőttnek kellett lennie, vagy rá kellett bíznunk olyanokra, akik addig is megfelelően nevelik majd. Túl sok volt a bizonytalanság. Túl sok volt a „ha”. Beleittam a sörbe. Tényleg gyenge volt.
- Nézzük végig először a többi lehetőséget, és ha arra jutunk… akkor adok neked még egy gyermeket. Úgy fogjuk csinálni, hogy az egészen biztos legyen. Ám ahhoz előbb meg kell szabadulnunk az Átoktól, és erőm teljében kell lennem.
Az emberek hozzám imádkoztak gyermekáldásért, családért, harmonikus házasságért. Ha nekik meg tudtam adni az elsőt, akkor magamnak is, ha gyermeket akartunk nem igazán kellett próbálkoznunk. Csak sikerült, mert én úgy akartam. De Asgardon akartam. Azt akartam, hogy abban a birodalomból nőjön fel, amin majd uralkodnia kellett. Már ha végül tényleg erre jutunk.
Odaléptem Odinhoz, megsimogattam az arcát, majd puhán, de hosszan megcsókoltam. Az éjszaka során már egymásnak estünk egyszer, de az nem olyan volt. Az csak az emberi énem kétségbeesése volt, egy jóleső kaland, amivel levezettem a felgyűlt feszültséget, de más volt ölelni a férfit akit szerettem és elmerülni az érzésben.
- Igyuk meg a sört és együk meg az édességet amit hoztál az ágyban, mit szólsz? Maximum holnap majd alszunk délutánig, mielőtt tovább utazunk. Mármint… utazunk tovább, igaz? Eltöltenék veled néhány nyugodt napot egy onsenben. Apropó japánok… – jutott eszembe miközben visszamásztam az ágyba. - Ryosei. Ki kalandozott japánban mostanság rajtunk kívül? – ezt még tudnom kellett. Így visszagondolva éreztem benne az isteni erőt, de mégsem volt olyan mint mi, így hát arra következtettem, hogy talán félvér lehetett.

With great power comes

great irresponsibility

Frigg kijelentésére csak felvontam a szemöldököm, valahol az elismerő és a meglepett határán. Egyikünk sem volt soha prűd, az éjszaka pedig bebizonyította, hogy ha elfeledkezett magáról, ő is tudott egészen kalandvágyó lenni. Csupán nem számítottam rá, hogy képes lett volna követni az őrültségekbe is. Az alkukba. A meggondolatlan ígéretekbe.
- Azt szeretnéd, kedvesem, hogy a következő óriásnőnél téged is vegyelek az alku részének? - kérdeztem csipkelődő vigyorral. Értettem, mire utaltak igazából a szavai, és örültem volna, ha a következő legendának ő is a részese lett volna, de ez egészen ellenkezett azzal a jellemmel, amit eddig világnak mutatott. De talán ideje volt Friggnek, a családok és az otthon istennőjének változni és megmutatni azt az arcát, amit az első háború előtt mutatott. A dacos, vad ván hercegnőt, aki szarvasokat bűvölt meg és akinek parancsát senki nem tudta megtagadni. Egészen szórakoztató lehetett.
Az örökös kérdése azonban egy hatalmas kérdőjel volt minden kalandozás szövögetésében, még az Átok nélkül is.
- Forseti ugyanabban a világban született, amiben az apja és annak fivérei. Akármennyire igazságos, az ő igazsága is a régi értékrenden alapul, ami ebben a világban hátrány. Thor és Tyr túl könnyen konfrontálódnak, Baldr felelőtlen, Hödr túl könnyen manipulálható. Mindannyiuk látásmódjára szükség van, de egyikük sem emelkedhet a többi fölé, mert katasztrófát okozna. Én talán Hermódban látom az egyetlen lehetséges jelöltet, ha rá tudjuk venni, hogy törődjön valamivel. Végülis ő az egyetlen, aki megtalálta a helyét az új korban is.
Nem volt nehéz megfejteni Frigg implikációját, főleg, mikor felállt és kihívóan előre hajolt a hűtőhöz. Felpattantam az ágyról és mögé léptem, egyik kezemmel a látványosan elém tárt fenekébe markolva, a másikkal pedig átvettem tőle a vízízű japán sört.
- Bármilyen megoldásra, azt mondod? - kérdeztem vigyorogva, aztán felé nyújtottam az üveg nyakát egy koccintásra. - Akkor igyunk Odin és Frigg új kalandjaira... és Asgard eljövendő új királyára...

Mads & Anja

Nem gondoltam volna, hogy pont Odin fogja merevnek tartani magát, mikor ő volt mindannyiunk közül leginkább az, aki úgymond nem a konvencionális megoldásokat választotta a problémáira. Mindig azt hittük, hogy ő volt képes a legnagyobb őrültségekre, mert másképp gondolkozott, mint mi, mást látott, nem ragaszkodott kőbe vésett igazságokhoz és hagyományokhoz. Ám ez az új kor már neki is sok lehetett, túl sokat követelt olyan dolgokkal kapcsolatban, amiből viszont nem akart engedni. Az alapértékeiből, a hitből, hogy milyennek képzelte el a világot, amit megteremtett. Végső soron kicsúszott a kezünkből az irányítás és vágtáztunk a káoszba és a szakadék felé.
Viszont mind a ketten ugyanarra jutottunk végül. Át kell adni a stafétát másoknak, akik jobban alkalmazkodnak, jobban értik az új világot, képesek belesimulni, de elég erősek is lesznek ahhoz, hogy a maguk képére formálják és ahhoz is, hogy a többiek kövessék. Mind nehéz, már-már lehetetlen feladatnak hangzott önmagában is, úgy meg méginkább, ha mindet egyszerre kellett teljesíteni. Hogy velünk mi lesz utána, az pedig ismételten csak a jövő zenéje volt, addig még nagyon sok mindent kellett megoldani.
- Tedd. Járd a világot, kutasd a titkokat, hogyan lehet a következő még pompázatosabb… De nem zárj ki belőle többé. Ha megint három napig kell egy óriásnő kedvére tenned úgy, hogy engem kihagysz belőle, valóban meg fogok haragudni, és ahhoz már nem lesz elég mochit hozni.
Próbáltam én is némi humorral oldani a hangulatot, de reméltem értette, hogy mire gondoltam. Minden kalandját elnéztem, minden őrültségét, de ha meglesz az örökösünk, az igazi, amit elfogadnak és nem Odint várja vissza minden isten, hogy vajon mikor tér haza, ha már nem lesz semmink, mert minden palotában a gyermekeink laknak majd, akkor már nem lesz elég, ha én is csak otthon ülve várom. Ha volt még titok, amit Odin nem szerzett meg, akkor mostmár én is ott akartam lenni a mesében, mint nagyhatalmú boszorkány. Igaz, hogy ezt ma már felajánlotta korábban is, de tudtam, hogy ez nem működött örökös nélkül. Igazi örökösre volt szükségünk. És akkor, abban a pillanatban nem láttam ennek a lehetőségét igazán. Végső soron most sem láttam, de szélesítenünk kellett a keresést.
- Van most olyan, aki szerinted alkalmas lehetne? Talán Forseti az egyetlen, aki jó király lehetne, de nem tudom elég-e az ő ereje, és főleg a személyisége ahhoz, hogy minden isten élére álljon. Vagy… Vagy egy teljesen új istenre van szükségünk.
Egy gyermekre. Valakire, akinek még nincs meg a története, akinek az lesz a sorsa, hogy uralkodjon a kilenc világon helyettünk. Négy fiút szültem, és nyolcat neveltem fel, a mágikus kilences számhoz kellett még egy. Még egy fiú. Vagy kislány. Asgardnak végülis királynője is lehetett. Ehhez ki kellett bontanom a sört, így felkeltem az ágyról és a minibárhoz sétáltam majd lehajoltam, hogy kivegyem a két behűtött Asahit. Kerestem egy sörnyitót is, majd az egyiket utána Odinnak nyújtottam.
- Ezen a téren nyitott vagyok bármilyen megoldásra. – mosolyodtam el halványan. Őszintén nem hittem volna, hogy ez lesz az egész éjszakának a kimenetele, de Odin még ennyi idő után is képes volt meglepni a döntéseivel. Megnyugtató volt, hogy ugyan azt látta Mimír szemével megáldva is, amit én.

With great power comes

great irresponsibility

Friggnek egészen más elképzelése volt a sebezhetőségről, mint nekem, de épp ezért volt ő a felelősségteljes. Az otthon maradó. A várakozó, nyugodt eszmény, ami erősebb volt a halálnál - és ezért voltam én az őrült. Én élveztem, ha sebezhetőnek láttak, mert semmi nem biztosította jobban az ellenségek félelmét és tiszteletét, mint amikor a sebzett, gyönge nemezis még ilyen megcsonkított erővel is föléjük keveredett. Nem Gungnir volt az egyetlen fegyverem, a kiszámíthatatlanság sokkal félelmetesebb volt. De ezt nem mondhattam el neki, mert a személyes kínunkat politikává és taktikává tette volna, a végtelen bölcsességem pedig azt súgta, hogy ez kifejezetten rosszul hatott volna az épp csak közeledő békére.
- Nos én nem értek a házasságokhoz... - feleltem teljesen őszintén. - ...ezért elképzelni sem tudom bármilyen megoldás hogy mutatna sebezhetőnek minket. De ha szerinted nekünk nem járható út az, ami az embereknek, akkor hiszek neked. Találunk más megoldást.
Az, hogy ilyen egyértelműen elutasította a mágiát nem lepett meg, hiszen nőből volt minden istensége ellenére. A nők pedig nem felszínességet vártak a férfiaktól - legalább is azok, akikkel érdemes volt foglalkozni -, és jobban gyűlölték a mondvacsinált megoldásokat, mint a problémákat. De azért megkönnyebbültem volna, ha most az egyszer megkönnyíti az én dolgomat, akármilyen hiú remény volt.
- Asgard boldogsága. - ismételtem meg egy szomorú mosollyal. - Eddig mindketten feláldoztunk sok mindent azért, hogy Asgard erős maradjon, dicső, és mégis itt vagyunk. Midgardon, kapargatva az emberek hitét. Mikor nagy elánnal elviharzottam a tetőről, a sok gondolat közepette rájöttem, hogy merev vagyok, Frigg. Rideg, mint egy öreg kard, és ahogy a világ minden oldalról nekem fekszik, el fogok törni, mielőtt meghajolnék. Talán esélyt kellene adni valakinek, akit még nem szikkasztott ki a ciklusok óta zajló körforgás, és akkor leválaszthatnám Asgard boldogságát a sajátomról.
Frigg eltitkolt kérése gyanúsan közel állt az én vallomásomhoz, pedig ez legalább olyan nagy titok volt, mint amit szinte elképzelhetetlenül régen, az első éjszakánkon mondtam el neki. Sajnos azonban a fiaink tényleg nem voltak egymagukban alkalmasak az uralkodásra, viszont mindannyian fel voltak készülve rá, hogy a saját szájuk íze szerint tegyék. Szükség volt Thor erejére, Tyr határozottságára, Hermod nyitottságára, de olyan kellett királynak, aki mindannyiukat vezetni tudta. Talán Baldr volt a legalkalmasabb erre a szerepre, de ő az újjászületése óta felelőtlen és megbízhatatlan volt, Hödr pedig a vakságban mutatott ereje ellenére sem arra született, hogy a fivéreit irányítsa.
- A Mindenek Atyjához mentél hozzá, kedvesem. A király csak egy cím, anélkül is az leszek, aki. Anélkül is a Világokat fogom járni, őrült dolgokat teszek majd titkokat hajszolva, és akkor is én leszek, akinek a keze nyomán teremtetett minden. Nem derogál átadni Asgard trónját, az nekem semmit nem venne el a tekintélyemből. Viszont csak olyan ülhet rá, aki képes ugyanilyen tekintélyt mutatni, főleg Tyr, Thor, az ikrek vagy akár Hermod irányába. Akit a világ legelvetemültebb családja képes követni.

Mads & Anja

A könnyed humor, amivel fogadta az ötleteimet kicsit meglepett. Sosem volt igazán komoly, mint amilyennek az istennek királyát képzelhették az emberek, de most valahogy igencsak helytelennek tűnt viccelődni. Ám erre nem tettem megjegyzést. Tudtam, hogy csak oldani szerette volna a hangulatot.
- Ez nem ilyen egyszerű. Mi nem tűnhetünk sebezhetőnek, mert rögtön kihasználnák mások. Ez még durvább, mintha a norvég királyi párnak próbálnék házassági tanácsokat adni anélkül, hogy az rombolná az imázsukat.
Hasonlítottunk az emberekhez, de az egyszerű köznéphez nem. Az ügyfeleim pedig csak egyszerű emberek voltak, véges idővel, és ha fontos volt, hogy a külvilág mit gondol róluk, akkor nekik is a diszkréciót javasoltam. Ezért voltak gazdag és befolyásos pácienseim is, mert tudták, hogy nálam biztonságban lesz a titkuk, nem fogok szivárogtatni a sajtónak, mert azt csak még jobban ártott volna nekik, nem csak a magánéletüknek, hanem a megélhetésüknek is. Nálunk ugyanez volt a helyzet. Ha az óriások sebezhetőnek találják az istenek királyát és királynőjét, azonnal kihasználnák, ahogyan esetleg a többi nép is, akik talán méltatlannak találják a világban elfoglalt helyüket. Nekünk erőt és egységet kellett mutatnunk mindig, akkor is, ha esetleg éppen beleszakad a szívünk. Ahogyan Ragnarök után sem tehettem meg, hogy nem állok fel, nem próbálok meg a fiaimmal együtt uralkodni a hamvakon, majd később, amikor már tudtuk, hogy Odin vissza fog térni nem adhattam át magamat a gyásznak és a szomorúságnak, mert nekem kellett tartanom a reményt másokban is.
A garanciákra felvontam a szemöldökömet.
- Nem csak az emléktörlést nem szoktam javasolni, de semmilyen más mágiát sem. Most sem akarom, hogy az, hogy te ne bánts meg többé, az bilincs legyen rajtad, amit a seidr vagy a rúnák szőttek. Ennyi erővel egy valódi bilinccsel is összeköthetnénk a kezünket. – azt sosem mondtam volna, hogy nem volt valódi az, amit varázslat szőtt, hiszen épp annyira volt nekünk valóságos mint az acél vagy a kötelek, de nem a szívből jött. Sőt, csak méginkább kalitkába zárta volna, és azt meg nem akartam. Azt akartam, hogy azért ne bántson meg, mert a szívéből nem lenne rá képes többet. - Bármilyen megoldást is találsz, sajnos a kettőnk szíve és boldogsága mindig csak másodlagos lesz Asgard boldogsága után. Ezt már abban a percben tudtuk, amikor összeházasodtunk, ezt vállaltuk.
Annak viszont örültem, hogy elfogadta az első konkrét kérésemet, ami a halálomról szólt. Sejtettem, hogy fájdalmas lehetett neki, hiszen nekem is mindig fájdalmas volt, amikor elveszítettem őt. Olyan kín, amihez talán csak az volt hasonlatos, amikor Baldurt veszítettük el, és azt hittük, hogy nem fogjuk visszakapni. De a tudat, hogy mind a ketten vissza fogunk térni és a világ megint szép lesz elég vigasz volt, a fájdalom minimalizálásával. Így hát elégedetten bólintottam a válaszára. Kicsit aggódtam, hogy nekem nem szánt a sors olyan nemezist, mint amilyen neki volt Fenrir, ám mivel ez a ciklus más volt mint az eddigiek, reméltem, hogy a nornák nekem is szőttek valakit, aki majd bevégzi az életemet végre, hogy utána újjászülethessek. Ha bennünk megérett ez a döntés, nem bírtam elképzelni, hogy a sors közbeszólt volna és ugyanarra kárhoztatott volna minket, mint ami eddig is volt.
A másik kérésem viszont… Ennél sokkal rosszabb volt és meg is gondoltam magam, mert azzal azt vettem volna el magunktól, amik voltunk Túl nagy változás lett volna, túl bizonytalan, túl rizikós, amit én sosem szerettem vállalni. Ám Odin igen. Belegondolva minden őrült tette rizikó volt, és talán ez lett volna a legőrültebb mind közül. Ismét humorral igyekezett rávenni a válaszra, és mostmár nem is bírtam megállni egy apró nevetés nélkül, ahogy elképzeltem, hogy a lepedőből kötelet csinál és kilógatja magát az erkélyen, hogy rájöjjön a felesége mit szeretne. A férfitársadalom valószínűleg elismerően és megértően bólogatott volna a tett láttán… De nem akartam, hogy felhajtás legyen rendőrséggel meg helikopterekkel, meg mindennel, ami ilyenkor szokás volt. Persze ha utána, amikor leszedi magát kijelenti, hogy érti a nőket, az lehet annyi hívet adott volna neki, akiknek az erejével átformálhatta volna az egész világot.
- Hát jó. – adtam be végül a derekamat. - Tudom, hogy egy királyhoz mentem hozzá és akkor azt hittem, hogy ez elég lesz, de… Én már csak Odint akarom. Csak így, egyszerűen. Tudom, hogy azt mondtam a fiaink nem alkalmasak az uralkodásra, és ezt a véleményemet tartom is, de az nem lehet, hogy nincs egyetlen isten sem… Vagy valaki akiből istent lehetne csinálni, aki alkalmas volna a trónra. Aki jól vezetné Asgardot… helyettünk. Ha le tudnánk tenni a koronánkat, ha te nem aggódnál a kilenc világ miatt, ha lenne helyetted valaki, aki megvédené a csodálatos alkotásodat, akkor nem kéne, hogy a világé legyél. Hanem lehetnél csak az enyém örökre.
Önző voltam. Tudtam, hogy az voltam, végtelenül, de már rengeteget adtunk a Kilenc világnak magunkból. Túl sokat a magunk kárára. Egy uralkodás sem tarthatott valóban örökké, és ez talán megmentett volna minket, új szakaszt adott volna, amikor mi szabadok lehettünk, mintha a börtönben már leszolgáltuk volna a ránk kirótt időt. Kicsit félve néztem fel rá, hogy vajon ehhez mit szól.

With great power comes

great irresponsibility

Frigg érintése határozottan bíztató jel volt, ahogy a közeledése is. A múltban az ilyen heves vitáink után hónapok, évek teltek el, mielőtt újra egymás szemébe tudtunk nézni, mikor a vita tárgya elsorvadt az idővel. Hiszen minden probléma összehasonlíthatatlan volt azzal a végtelenséggel, ami várt ránk, és ami kettőnk közös sorsa volt azóta, hogy a Kilenc Világ minden lakója előtt megesküdtünk rá. Most, az Átok fenyegetésében az idő más értelmet nyert. Véges volt. Idegen.
Frigg szavaira kissé zavartan beletúrtam a hajamba.
- Sosem hittem, hogy én fogom ezt mondani... de párterapeuta vagy, kedvesem. Az emberek hozzád futnak ezekkel a kérdésekkel, te pedig a híred alapján gond nélkül válaszolod meg nekik. Megcsalt, kérges lelkű asszonyok, megkeseredett férjek, mind ugyanilyen problémákkal. Nálad jobban senki nem tudja, hogyan lehet hátra hagyni a fájdalmas múltat. És nem hiszem, hogy minden ügyfelednek az emlékei törlését javaslod. - Megengedtem magamnak egy szórakozott félmosolyt, miközben kivettem a zacskóból egy plöttyedt fehér mochit. Kész csoda, hogy a japánok még életben voltak ilyen ételekkel. - De ha engem kérdezel... a sebekkel úgy a legkönnyebb megbékélni, ha nem takargatjuk. A hegek csak hegek, újra már nem fognak fájni, csak az újabb sebesülések. Aminek nyilván én vagyok a forrása, de ezt tudva rendelkezhetek... garanciákról, azt hiszem. Hogy ne bántsalak meg többé.
Akkor és ott még fogalmam sem volt, ezt mégis hogyan képzeltem el, de mindenre volt megoldás. Sokan azt sem hitték, hogy az ázok tudomást szerezhetnek a törpök Yggdrasilra vésett rúnáiról, vagy hogy bárki magába fogadhatta azt a bölcsességet, ami Mímir kútjában gyűlt össze. És mégis megtörtént, mindkettő.
Persze a Ragnarök mindig eljött, ez alól nem volt kibúvó. Sokáig próbálkoztam tenni ellene, elodázni, alkukat kötni, hogy kisebb legyen a pusztítás és a nyomor, hiába. A végső csata mindig végigsöpört a világokon, csak hamut, vért és parazsat hagyva maga után. De kellett lennie megoldásnak arra, hogy legalább Friggnek ne kelljen többször végigszenvednie, újra és újra.
Egy megoldás, amit ő mondott ki hamarabb.
- Nem állítom, hogy nem lenne pokolian fájdalmas tudnom, hogy hamarabb halsz meg nálam... - feleltem azonnal. - ...de én tudom, hogy követnélek, szinte azonnal. Ha eddig te hordoztad ezt a terhet, és tényleg azt akarod... akkor megbékélek vele. Ketten együtt végezzük be a sorsunkat dicsőségben, és együtt születünk újjá az új világban.
Persze a puszta gondolattól is felfortyant a vérem, ott, a hotelszobában ülve, de Frigg ilyen volt, akármennyire hitte is azt, hogy már végleg összetört. Hercegnőnek született, de harcos lett puszta akaratból, így a dicső halál beteljesítette ezt az útját.
Mikor azonban a második kérését csak elhallgatta előlem, felvontam az egyik szemöldököm és sandán néztem rá.
- Frigg. Nem teheted ezt velem. A tudás istene vagyok, meg fogok őrülni, ha csak így bejelentesz valamit, aztán elhallgatod. Mármint... még ennél is jobban. Így kötöttem ki az Yggdrasilon, itt viszont azt hiszem felfigyelnének rá, ha kilógatnám magam a teraszról, szóval inkább ki vele.

Mads & Anja

Nem volt könnyű nem türelmetlenül várnom Odint, sem pedig a sört. Végül az utóbbi előbb megérkezett, mint a férjem, de nem nyúltam hozzá nélküle, csak betettem a minibár hűtőjébe, mert a meleg sör talán még Hel birodalmánál is borzalmasabb kínok közé vetett volna minket.
A telefonon az internet böngészését hamar meguntam. Bekapcsoltam a TV-t, végignyomkodtam a csatornákat, azután ki is kapcsoltam. A könyvvel, amit magammal hoztam az útra már nem is próbálkoztam. Ez az érzés is újdonság volt. Amikor nem tudtam, hogy másnap, vagy hónapok, talán évek múlva fog-e betoppanni az ajtómon, akkor nem is vártam. Majd jön amikor jön, elég volt tudnom, hogy meg fog érkezni egyszer, és akkor minden olyan lesz, mint azelőtt volt, hogy összevesztünk volna. Ám most még egyikünk sem volt túl a lelke mélyén semmin, ami ma történt. nem voltunk túl azon, hogy az Átok eltűntette belőlem az istennőt, még ha csak néhány órára is, nem voltunk túl az azt követő veszekedésen, amit egymás fejéhez vágtunk. Amikor megérkezett, akkor beszélnünk kellett róla.
Az ajtó pittyenése olyan volt, akár a megváltás, köszönés és a kása kínos kerülgetése helyett pedig Odin rögtön is bele csapott a közepébe. Legalábbis megpróbált, de úgy tűnt, hiába volt az övé Mimír kútjának minden bölcsessége, két isten korokon át ívelő házasságához, és a közelgő világvégéhez ez sem volt elég. Amikor leült az ágyra felhúztam a lábam, hogy helyet adjak neki. Nem nyúltam a zacskóhoz, még a telefont is letettem magam mellé, hogy semmi se vonja el a figyelmemet róla.
Felsóhajtottam, majd végül bizonytalanul közelebb ültem hozzá és megfogtam a kezét.
- Én csak… nem tudom, hogy máshogy szabadulnék meg ettől a rengeteg fájdalomtól és félelemtől.
Mert ez volt az egésznek a gyökere, hogy Anja lelke nem volt heges a sok sebtől, neki nem kellett jégbe zárnia a szívét. Én sem akartam, de nem tudtam, hogy máshogy szabadulhatnék meg az állandó sajgástól, és ez szépen lassan maga alá temetett.
- Anjaként újra tudtam lélegezni, mert úgy nem tudtam arról, hogy mi volt, nem emlékezett se gyászra, se összetört szívre, sem a féltésre, amit nem csak a családunk, hanem az egész birodalmunk miatt érzek. Anja nem félt a Ragnaröktől, mert azt sem tudta mi az. – megráztam a fejem. - A múlton nem tudsz változtatni, arra sajnos még te sem vagy képes. Azon sem tudsz változtatni, hogy újra el fog jönni a világ vége, a hatalmas csata és utána a pokol, ameddig újra nem alkotod a világot.
Úgy lett volna igazságos, úgy érthette volna meg, ha legközelebb ő éli át ezt, de valójában senkinek sem kívántam, hogy végignézze a világ pusztulását, majd várjon az újrateremtésre. Még az ellenségeimnek sem.
- Ezek az események rajta hagyják a nyomukat a túlélőkön. Amikor visszajössz persze újra minden szép és jó, mindenki örül, nem beszélünk többet arról, hogy mi van két ciklus között. Eltemetjük és nem gondolunk rá, csak ha már itt kopogtat az ajtón a következő, és kopogtat, te is hallod.
Ez kicsi hosszúra sikeredett, és bár el tudtam mondani neki mire vágytam, azt nem tudta nekem megadni és segíteni sem tudott rajta. Ám ahogy ott ült. Szinte magába roskadva várta, hogy mondjak valamit. Bármit, amit tehetne értem, hogy jobb legyen és előre lépjünk, de nem tudtam, mi is lenne az, ami tényleg számított volna.
Lassan kibontottam a mochit, hogy megnézzem, hogy nézett ki egyáltalán. Helyes, feltűnőn sima felszínű kis golyóknak tűntek kívülről. Felvettem egyet legalábbis megpróbáltam, de puha volt és ragacsos.
- Két dolgot akarok, azt hiszem, ami teljesíthető is. – mondtam, miközben letettem inkább az édességet, majd Odin elkezdi én meg ellesem, hogy csinálja. - Nem akarom többet átélni a világégést, sem a családom halálát. Tudom, hogy nem tudod megakadályozni, hogy megtörténjen, de előbb akarok meghalni, mint ti. Kicsit félek tőle, mert én még sosem haltam meg, de te is kibírtad, menni fog. A másik… – ezt már nehezebb volt megfogalmaznom. És ráadásul butaság is. Ha elvettem volna azt, amitől ő volt ő, a furmányos, őrült királyt, aki a világot járta és legendák szóltak a tetteiről, akkor talán már nem is az lett volna, akibe beleszerettem. - Hagyjuk. Nem fontos. Inkább mondd el, hogy kell ezt a cuccot megenni. – toltam végül közelebb hozzá a mochit.

With great power comes

great irresponsibility

Szárnyakon repülve az út nagyságrendekkel rövidebbnek tűnt, mint egy taxi hátsó üléséről kifelé bámulva. Egy óra is eltelt, ahogyan az utcákon kacskaringóztunk, teljes némaságban, egy zacskónyi sületlen tésztával az ölemben. A sofőr - hála a Sorsnak - egyetlen kérdést sem tett fel azután, hogy tisztáztuk az úticélt, csak a külfödiségemnek kijáró bizalmatlansággal hallgatott, mint egy megszeppent apáca egy dán faluban, én pedig az ablakon bámultam ki.
Milyen király az, aki a saját királynőjének nem adhatja meg azt, amitől boldog?
Önző, egyrészt, de ezen viszonylag gyorsan túllendültem. Szó sem lehetett róla, hogy ostoba, hősszerelmes ifjú módjára megnyomorítsam saját magam azzal, hogy én segítek neki eltűnni a létezésből, mintha ez a lemondás a szerelmemet bizonyította volna. Számtalan ilyen történetet néztem végig, és mind keserű megbánással végződött.
De nem csak király voltam, hanem az istenek királya. Ráadásul Odin voltam, a nornák kerekére! A Bölcs, a Tudás-Halmozó, a Bűbájos. Sosem csak egyetlen módja volt valaminek, az idők végét leszámítva. Sosem csak egyetlen gyógyír volt egy fájdalomra, csak néha nehezebb volt meglátni, mint máskor.
A taxi végül leparkolt a hotel előtt, úgyhogy kiszálltam a néma sofőr mögül és felsétáltam a lépcsőkön, át az előcsarnokon a felvonóig. Megint ugyanaz a zene szólt, túl hosszú ideig. Szerencsére akkor inkább voltam fáradt, mint haragos, így nem akartam lándzsát döfni az átkozott hangszóróba, de határozottan megkönnyebbülve léptem ki a fémkalitkából. Kezdtem megérteni a hollók miért kaptak vérszemet a kalitkák puszta említésére is.
Az ajtó engedett a kártya érintésének, én pedig egy mély levegőt véve átléptem a küszöbön és szembe néztem az ágyon fekvő Friggel.
- Ne haragudj, kedvesem. Nem akartam kiabálni, csak... - egy pillanatra nem tudtam folytatni, szóval inkább leültem az ágyra, magam mellé dobva a zacskót, benne a nyúlós izével. - Minden Ragnarök alkalmával szembe kell néznem az óriások hadával, Surtr kardjával és elsőként kell csatába vonulnom, ahogy a nornák megírták, hogy a Fenrír agyarai között leljem a halálom. Mégis, az első alkalom után minden könnyebb lett. Bátrabban vágtattam a sereg élén, könnyebben néztem szembe a fenevaddal. Nem azért, mert minden alkalommal visszatérek, átbillenve a halál küszöbén, hanem mert tudom ki fog rám várni. Tudom, hogy te ott maradsz nekem, és soha többé nem kell egyedül lennem a világok születésekor. Te ezt nyújtod nekem, én azonban nem nyújtok nekem semmit. De akarok. Őszintén akarok. Bármit, ami az erőmből telik, mint király, mint isten. Mint Odin. De azt is akarom, hogy mikor a farkas agyarai megint elnyelnek, tudjam, hogy ott fogsz várni rám. Kérj ezért cserébe bármit, és megadom. Ha akarod ott maradok Asgard trónján, míg te felfedezed a világokat. Ha akarod minden gyermekünket szemmel követem, mindig és örökké. Csak azt ne kérd tőlem, hogy mondjak le rólad.

Mads & Anja

Igazából nem számítottam válaszra. Régen mindig külön mentünk, kitomboltuk magunkat és csak akkor találkoztunk újra, amikor már képesek voltunk düh nélkül egymás szemébe nézni. Ezek az egyszerű mondatok, amiket csak a ráeszmélés percében volt értelme elmondanunk egymásnak, később okafogyottá váltak, és valahogy elsikkadtak. Mire elmúlt a düh, addigra mindketten tudtuk hányadán álltunk, elengedtük a sérelmeket, sokszor megbeszélés nélkül. Ám most Hermod ajándéka lehetővé tette ezeket a hirtelen, rövid megnyilvánulásokat, amik eljuthattak a másikhoz akkor is, ha az messze járt, ha még éppen tombolt a méregtől. Nem tudtam, nem tudhattam, hogy Odinnak most mennyi időre volt szüksége, csak annyit akartam, hogy várja az üzenetem a képernyőjén, hogy lássa, hazavártam. Hogy megbántam, amiket mondtam, hogy nem ő volt sok, nem a házasságunkat gyűlöltem, hanem a sorsot, hogy olyan dolgokat mért ránk, amit talán már nem bírtam el. Reméltem, hogy ez mind benne volt abban a néhány szóban, mert ennél jobban csak egy levélben tudtam volna neki megfogalmazni mindent. Őszintén szólva lehet, hogy leveleznünk kellett volna már korábban is, az nem a modern kor vívmánya volt, de egyszerűen sosem jutott eszembe.
Alig tettem le a telefont az éjjeli szekrényre, amikor már rezgett is. „Tudom. Megyek haza.”
Mindig azt mondtam az ügyfeleimnek, hogy sokszor csak egy kicsi kell, egy egészen pici erőfeszítésre van szükség, de valahogy ezt sosem gondoltam, hogy magunkon is alkalmazni kéne, pont azért meg úgy látszott, mi mindig olyan sokat tettünk egymásért, megvoltak a nagy veszekedések, nagy békülések, grandiózus gesztusok, amikor végül sikerült egymásra néznünk, még ha a veszekedés és a békülés között volt, hogy évek is elteltek. Most csak írtam két SMS-t. Két rövid, de őszinte üzenetet, és lám, alig egy órával a veszekedés után a férjem már mochit akart hazahozni. Hiába voltunk istenek, úgy tűnt még ebben is túlságosan hasonlítottunk az emberekhez.
Én sem ettem még.
Ennyi írtam neki vissza, de úgy éreztem, nem kellett több. Békülőajándékot hozott, de fontosabb volt az, amit jelképezett, mint maga az ajándék. Hozott valamit, hogy együtt próbáljuk ki, mert belátta, hogy a mi életünk sem végtelen. De ezek szerint ő azt a maradék időt, legyen bármilyen kevés is, velem akarta tölteni.
Levetkőztem és lezuhanyoztam, hogy lemossam magamról a szórakozóhely, az emberek a ramen és a szex szagát. Nem tudtam mennyi idő lesz, mire Odin hazaér, de terveztem megvárni. Egy bugyiban és egy egyszerű, fehér pántos pólóban dőltem le az ágyra telefont olvasgatni, majd egy ponton felhívtam a szobaszervízt, hogy hozzon fel pár üveg sört. A japán sörök úgyis olyanok voltak, mint az üdítő.

With great power comes

great irresponsibility

A levegő hullámzott körülöttem, a korlát pedig remegett az erőtől. Pazarlás. Szín tiszta pazarlása volt a rohamosan fogyó hatalmamnak, de akkor egyszerűen nem tudtam ésszerűen gondolkodni. Sosem áltattam magam azzal, hogy jó férj vagyok, vagy jó király, és legkevésbé jó családfő, de sosem gondoltam volna, hogy ennyire kárhozat volt a feleségemnek lenni. Hogy Frigg hívogatóbbnak látta a röpke életet, amit az emberek leéltek és az utána következő elmúlást, mint az életét velem. Vagy épp úgy, hogy nem voltam ott. Azt sem tudtam mi várt volna rá, ha emberként hal meg. Helheim? Folkvangr? Valhalla? A semmi? Ő sem tudhatta, mégis azt akarta, hogy kárhoztassam erre néhány gondtalan évért nélkülem.
A korlát tovább vibrált a kezem alatt, mint egy megpendített kardpenge, helyenként magas hangú csikorgással sebek nyíltak rajta. Az ijedség lassan alább hagyott, a zene tovább szólt, egy szikrázó ruhás japán nő pedig óvatosan megpróbált hozzáérni a karomhoz.
- Jól van?
Épp csak az egyik szemem fordult felé, de ez elég volt, hogy visszarettenjen. Helyes. Az istenek királya nem volt kegyelmes hangulatában, jobb volt, ha a halandók féltek tőlem. A szemem sarkából megláttam, ahogy fekete öltönyös fogdmegek indultak felém, a fülükbe szuszakolt telefonon keresztül próbálva bekeríteni. Megkönnyítettem a dolgukat, egy ugrással felléptem a korlátra aztán rúgtam is tovább magam, ki a nyaktörő semmibe. Frigg már nem volt ott, ezt tudtam. Éreztem. Akkor pedig jobb volt nekem sem maradnom sokáig, mert végül tényleg előkapartam minden megmaradt isteni erőt és a földig romboltam az épületet.
A szél belekapott a ruhámba, a bőrömbe, tépve és cibálva, míg tollakat nem húztak ott, ahol eddig csak a puszta hús volt. A széles szárnyú sas, amivé váltam erős csapásokkal tornázta feljebb magát, acélhegyek között cikázva, ráfeküdve a szélre és erőlködve, mikor az nem úgy fújt, ahogy akartam.
Tényleg ilyen rossz voltam hozzá? Nem voltam hűséges, ez tagadhatatlan tény volt, de sosem szerettem mást. Sosem csodáltam senkit rajta kívül, minden más nő csak ennyi volt; nők, akiktől akkor éppen akartam valamit. Tényleg akkora bűn volt ez, ami a feledésbe kergette?
Persze eszem ágában sem volt megadni neki, amit kért, de nem tudtam volt-e erőm megállítani. Talán az Átok már réges régen túlnőtt rajtam, az isteneken, és csak annyit tehettünk, hogy vártunk. Akkor mind olyanok voltunk, mint Frigg... nem. Mint Anja.
Nem tudom mennyi ideig repültem, próbálva a tollakon keresztül a világba szórni a haragomat, de nem lehetett túl hosszú idő. Még nem hajnalodott, mikor leereszkedtem egy üres tér szélén, egy villogó lámpa alá, hátamat nekitámasztva a fémnek.
Valami remegett a combom környékén. Az az átkozott telefon, Hermod ajándéka, ami ezt az egész káoszt elindította. Előhalásztam a zsebem mélyéről, feloldva a kijelzőt eltakaró lakatot.
Frigg eltörött.
Ami régen volt, az már nincsen.
A tekintetem összeszűkült és készültem a földhöz csapni ezt az átkozott masinát, de a képernyő újra villant.
Tehát mégis volt még valami, ami régen. Frigg eltörött, de nem tűnt el, csak változott a világgal. Ahogy nekem is kellett volna, mint azt a hit hiánya is bizonyította. Miért voltam ilyen merev? Mások hogyan csinálták.
Tudom. Megyek haza. pötyögtem le az apró rúnákon, aztán sóhajtva leengedtem a telefont. A tér körül egyetlen bolt volt csak nyitva, valami különös oknál fogva, a kirakat fénye szinte bántó volt a sötétben. Újra felemeltem a telefont. Viszek mochit, bármi legyen is az. Gusztustalannak tűnik, de én még nem ettem, remélem te sem. Végülis egyszer élünk.

Mads & Anja

Nem akartam korlátozni Odint soha semmiben. Nem kértem, hogy hagyjon fel a vándorlással, a kalandokkal, mert ez volt ő, de élhető kompromisszumnak tűnt, hogyha időről időre uralkodik is egy kicsit, hogy olyan életet éljek, amilyet akarok a kilenc világ bármelyikében. Akár az álfok között, akár az emberek között völvaként vagy bárhol. Bólintottam neki.
- Ezt megpróbálhatjuk. Ha eljön az ideje. – de nem most. Ameddig nem oldódott meg az Átok kérdése, ameddig nem mehettünk haza Asgardba, hanem az emberek között kellett megoldanunk a problémáinkat, addig teljesen mindegy volt, hogy ki ült az istenek trónján. Minden hatalmasság idegyűlt, otthon csak a köznép élt most, akik élték a mindennapjaikat a törvényeink szerint, és reméltük, hogy néhány év alatt nem történik katasztrófa, főleg ha az ellenségeink is ebben a világban voltak. Utána… Ha újra megnyíltak az átjárók, akkor ez már egy érdekesebb kérdés lesz, de megpróbálhattuk, hogy én vándorlok és élek át kalandokat, ameddig a férjem uralkodik.
Nekem pedig pont olyankor kellett kimondanom, ami megfogalmazódott a szívemben, amikor már kezdtünk volna zöld ágra vergődni. Nem kellett volna megszólalnom, hagynom kellett volna hogy ez az érzés megfakuljon, hogy eltűnjön annak a néhány órának a jelentősége, amit tisztán Anjaként élhettem. Hogy újra átvegye a kötelesség, vagy a dac az egyszerű út helyét, ahogyan ő is a fejemhez vágta az imént. Nem is tudom, sikerült-e valaha ténylegesen megsebeznem őt, de most biztosan célt ért a döfésem, még ha egyébként nem is volt szándékos. Nem akartam őt szándékosan bántani, csak kibukott belőlem, ami a lelkemet nyomta, mert még annyira közel volt az élmény.
Sok mindent válaszoltam volna neki. Haragomban azt, hogy nem miattam őrizte meg a hitet. Nem miattam hozott nehéz döntéseket. Az átok, és az emberek hitének az elvesztése mindenkit érintett, minden istent. Abban a részében viszont igaza volt, hogy Anja hazugság volt, valami, amit kitaláltam, hogy ne istennőként szálljak le az emberek közé, pedig utólag belegondolva talán azt kellett volna tennem. Azt is tudtam, hogy valójában Anja soha nem fog létezni önmagában Frigg nélkül. Visszagondolva sokszor átszűrődött a szavain a korokon át felhalmozott bölcsesség. Ám hogy kínszenvedés volt-e Odin királynőjének lenni… Arra nem volt egyszerű válasz. Volt, amikor mindennél nagyobb boldogság volt, és volt, amikor a legmélyebb pokol. Ő nem temetett el engem minden Ragnarökkor. Ő nem nevelt fel gyerekeket, amik nem voltak az övéi, neki sosem kellett úgy éreznie, hogy akit szeretett, az nem csak az övé volt. El sem tudhatta képzelni, milyen öröm és milyen fájdalom volt őt szeretni és az oldalán uralkodni. És le akartam tenni ezt a fájdalmat, még ha lehetetlen is volt.
Mindezt szerettem volna elmondani neki, de nem engedte, dühében kiviharzott a mosdóból. Megindultam utána, azután megálltam. Talán hagynom kellett volna, ameddig lenyugszik. Én meglepően jó állapotban voltam, rám még hatott a varázslat, amit ő bocsájtott rám, és nem engedett szétesni. Viszont, ha most nem megyek utána, akkor azt vehette úgy is, hogy „mindegy mit mondasz, én akkor is ezt akarom”.
Ittam még egy kortyot a csapból, aztán kióvakodtam a mosdóból. Egyébként sem volt a legjobb hely ahhoz, hogy ilyen mély dolgokról beszélgessünk. Nem kellett sok, hogy meglássam Odint a teraszon, ahogyan a friss levegőt nyelve próbált lenyugodni. Vacilláltam, de végül csak felsóhajtottam, és a lift felé indultam. Már emlékeztem, hogy hol laktunk, melyik szállodában, csak egy taxit kellett találnom odalent.
Viszonylag könnyedén visszajutottam a hotelbe, ahol rögtön fel is mentem a szobánkba. A telefonomat megtaláltam a csap mellett a fürdőszobában, a képernyőjével Odin sms-ével, hogy merre voltam. Viszonylag könnyedén megtalált, és ott maradt mellettem úgy is, hogy fogalmam sem volt, hogy kicsoda. Lovagiasan viselkedett, elvitt a kórházba, még játékterembe is, és még Mr. Ryosei-jel is tudatta valahogy, hogy ne zaklasson, pedig visszagondolva biztos voltam benne, hogy valami istenekhez kötődő ügy volt ez is. Jó volt hozzám… vagyis Anjához. Vagy ahogy tetszett. Képes volt még úgy is küzdeni értem, elviselni, hogy újra megpróbáltam megismerni, és fogalma sem lehetett egyikünknek sem, hogy az az állapot meddig fog tartani. Még arra is fel volt készülve, hogy ha hazamentünk akkor Norvégiában is elvigyen randevúzni, hogy a közelemben maradjon.
Megint potyogtak a könnyeim, ahogy néztem azt az egy nyavajás üzenetet. Most, hogy egyedül voltam, már képes voltam zokogni. Nem is tudtam volna pontosan megmondani miért. Úgy az egész miatt. A fogyatkozó erőnk miatt, az átok miatt, hogy elfelejtettem a fiaimat, hogy bűntudatom volt, mert Anja akartam lenni, és főleg Odin miatt, hogy veszekedtünk, és mert megbántottam.
Jó fél órát ültem az ágy félén kezemben a telefonnal, mire valamennyire összeszedtem magam. Legalábbis annyira, hogy képes legyek üzeneteket írni.

Ami régen volt, az már nincsen. Frigg eltörött. Eltörte az idő, és hogy ciklikusan elveszíti a szeretteit és újra el fogja, és nem tehet semmit.

Elküldtem neki, mert ezt tudnia kellett. Amit hiányolt bennem, azt már nem lehetett visszahozni, ahhoz túl sok minden történt a korok alatt. De tudnia kellett még valamit. Valamit, ami ennél is fontosabb volt, amin nem változtathatott egyetlen Ragnarök sem, amin nem tudott változtatni valójában egyetlen fattyú sem, egyetlen kalandja sem.

Szeretlek
Sajnálom

With great power comes

great irresponsibility

Frigg nagyon diplomatikus volt, de a válasz végeredményben ugyanazt jelentette. Mert ha igaz volt, amit mondott, vagy legalább ő annak hitte, akkor az én hiányomban neki muszáj volt elvállalnia az uralkodással járó terheket. Tehát mégis csak az én hibám volt, hogy belekényszerítettem ebbe a döntésbe. De eközben sikerült piedesztálra emelnie kettőnket, szóval eléggé kettős érzéseim voltak.
- Jól van, értem. Akkor leszünk felváltva azok. Asgard létezett akkor is, mikor én voltam a királya, talán kibírja velem egyedül a trónon.
Fogalmam sem volt, miért ott és akkor akartam megoldani Frigg szabadságának problémáját. Talán csak a közelmúlt végkicsengése volt, vagy esetleg mégis volt bűntudatom minden eddigi tapasztalat ellenére. Vagy csupán túlságosan megviselt minden, hogy visszafogja az őrületemet.
Azonban az, ami akkor öntött el, mikor Frigg az arcomba vágta a kívánságát, ismerős harag volt. Az a fajta, ami átszakította a rúna erejét, ami elmorzsolt minden korábbi érzelmet. Minden, amiért küzdöttem az utóbbi egy évben az volt, hogy megszüntessem az Átkot. Minden gondolatom, minden rémálmom, minden ébren töltött éjszakám, minden ezért volt. Tyr miatt. Frigg miatt.
Ő pedig közölte, hogy inkább viselte volna el a feledést, mint hogy tovább kelljen Asgard királynőjének lennie.
A kibaszott Átok jobb volt neki, mint maradnia annak, aki mellettem volt.
- Te nem vagy Anja! - fordultam felé az ajtóból, hangosabban, mint szerettem volna. - Anja egy álca, egy hazugság az embereknek. Hogy ne rettenjenek meg, hogy ne kezdjenek analizálni és ezzel tűnjön el végleg minden hit és vele együtt mi is. Csak egy történet. Nem létezik és nem is fog soha. Mi történt veled, Frigg? Hová tűnt az a dac, ami perlekedni mert velem a saját birodalmamban, az esküvőnkön? Hová lett az a harcos, aki a valkűrök fölé emelkedett? Tudod, mennyi mindent tettem a Világokat járva azért, hogy megőrizzem ezt a maradék hitet, amit el akarsz dobni egy tiszta lapért? Hány nehéz döntést hoztam? És te most mégis a könnyűt választod. Tényleg ennyire kínkeserves a királynőmnek lenni?
Nem akartam hallani a válaszát. Nem akartam lecsillapodni, csak feltéptem az ajtót és kiléptem rajta, aztán olyan erővel húztam be magam után hogy a fa recsegve repedt meg és ahogy elengedtem kiszakadt a helyéről. A szórakozóhelyen minden tekintet felém fordult, de nem érdekelt. Minden lépéssel erősebben taposva a talajt átvonultam a szétrebbenő halandók között, aztán sikongatásoktól kísérve megkapaszkodtam a terasz korlátjában.
Szerencséjük volt, hogy nem ugyanaz voltam, aki ezer éve. Akkor ez az épület már nem állt volna.

Mads & Anja

Sokszor végigmentünk már ezen az úton. A hozzám tanácsadásra járó házaspárokkal ellentétben mi szoktunk beszélgetni, a baj inkább ott volt, hogy a beszélgetéseinket ha követte is változás az csak ideig-óráig tartott, talán néhány évig vagy évszázadi, de annál tovább egyikünk sem tudott volna a természete ellenében cselekedni. Idővel mindig visszatértünk ugyanahhoz a kiindulási pontot. Érdekes módon most próbált rávenni, hogy vágjam a fejéhez, hogy igen, mindez az ő hibája volt, de az igazságtalanság lett volna, hiszen erre lehetett volna az a válasza, hogy ő sosem kért ilyesmire, mehettem volna én is amerre akartam, és a fontos dolgokat majd intézi valaki. Mindegy kicsoda, legalábbis úgy tűnt, Odinnak mindegy volt.
- Azt akarom mondani, hogy egyszerre nem lehetünk mind a ketten szabadok, valamelyikünknek cipelnie kell ezeket a terheket. Mert más nem képes rá.
Ez utóbbi persze szintén a mi hibánk volt. Legalább egy fel kellett volna készítenünk az uralkodásra, de egyiküket sem láttam valójában alkalmasnak. Thor és Hödr összetörtek volna a súly alatt, Baldur azt hitte volna, hogy akármit megtehet következmények nélkül, Tyr pedig bár hivatalosan helytartó volt, de a háború istene is, és tartottam tőle, hogy hamar meghódította volna a kilenc világot, amely felett azután zsarnokként uralkodott volna.
Szép és jó volt persze, hogy most Midgardon voltunk, most Odin tudott figyelni, jelen lenni, én pedig csinálhattam, amit akartam. Jól hangzott, tényleg, lelkesen el kellett volna fogadnom, mint a kisgyerek aki végre megkapta a hőn vágyott ajándékát, de ez nem volt ilyen egyszerű. Amit most úgy éreztem, hogy akartam, azt nem kaphattam meg. Lehetetlen volt.
- Én is tehetem, amit akarok? Rendben. Tiszta lapot akarok. Anja tiszta lapját. Emlékek nélkül, fájdalom nélkül, halandóként. Meg tudnád ezt nekem adni úgy, hogy másokat ne érintsen? De ha igen, akkor vajon ez hogy érintené a fiainkat? Mit mondunk, mi történt az anyjukkal? Felnőttek, tudom, hogy boldogulnak nélkülem is, de szeretném azt hinni, hogy talán nem vennék könnyedén, ha önként elhagynám őket. Ennyire nem vagyok önző. Sehol és sehogysem lenne nyugtom. Friggként vagyok, aki vagyok. Nem tudok nem a világ, a többi isten, vagy a gyerekink sorsán gondolkozni, miattuk aggódni, értük dolgozni. Ha szabadságot akarsz nekem adni, akkor gyorsítsd fel az Átkot rajtam, hadd tomboljam ki magam Anjaként, ameddig még tudom.
Tudtam, hogy ezt nem tehette meg. Mivel nem tudtunk az átokról semmit, sem az eredetét, sem a természetét, sőt még a végkimenetlét sem, ez nem olyan volt, amire a Mindenek Atyjának hatása volt. Igazából lehet, hogy talált volna rá módot, ha tényleg teljesíteni akarta ezt a kívánságomat, de vajon lemondott volna rólam? Sokszor gondolkoztam, hogy szeretett-e még. Persze gondoskodott rólam, törődött velem, erre nem lehetett panaszom, főleg az utóbbi időben, működött a szex is, megvolt minden, ami ilyen hosszú házasságban elvárható lehetett. De a szerelem önző dolog volt, és az nem hagyta volna, hogy elengedjen, hogy hagyja eltűnni a lényem istennő felét, még akkor sem, ha én erre vágytam.

With great power comes

great irresponsibility

Összefontam a karjaimat a mellkasom előtt, miközben Frigg burkolt, kérdések áradatába csomagolt vádaskodását fogadtam. Időről időre visszatértünk ehhez a körhöz. Hiszen úgy kezdtük az ismeretségünket, hogy egy háború lángjai fölött próbáltuk a frigyünk árán megfékezni a további nyomorúságot, és bármennyire sikerült lenyűgöznöm, attól még én voltam, aki ebbe belekényszerítette. Amit pár száz évenként elővett, hogy a fejemhez vághassa, bár jelenleg éppen nem voltam abban a hangulatban, hogy ezen csak úgy tovább lépjek. Azok után nem, amit a lassan végéhez közeledő éjszakán át tettem - érte.
- Tehát az én hibám. - foglaltam össze tárgyilagosan. - Én hagytam rád, hogy foglalkozz a fiaink szeszélyeivel, az én vándorlásaim miatt kényszerültél uralkodni, az én nyughatatlan hóbortjaim rakták rád ezt a temérdek súlyt. Ezt szeretnéd mondani, kedvesem? Hogy miattam hordod a válladon egész Asgard sorsát?
Persze amit mondott nyilvánvalóan igaz volt, valóban ő mozgatta a szálakat, hiába volt Tyr kezében a helytartói hatalom. De most éppen segíteni akartam neki, megkönnyíteni ezt a nehézséget úgy is, hogy nem veszíti el közben önmagát, ő pedig azzal válaszolt, hogy felelősségre vont. És nem szerettem, ha felelősségre vonnak.
Nem azért tartotta kézben egymaga Asgard irányítását, mert ez lett rá szabva, hanem mert eldöntötte, hogy ezt várják el tőle. Ahogy azt is eldöntötte, hogy mögöttem lesz, mikor én nem vagyok ott, nem mellettem. Otthon maradt, mert szerinte otthon kellett lennie. Hálás voltam, nyugodtabb, de sosem vártam el tőle ilyesmit, mert ezt ígértem a nászéjszakánkon.
Egy pillanatig megkísértett a gondolat, hogy ezt mind elmondom neki, de végül csak megdörgöltem az orrnyergem és idegesen körbesétáltam. Csak a fáradtság szőtte nekem is a gondolataimat, teljesen indokolatlanul dühöngve lényegtelen apróságokon. Kénytelen voltam a saját erőmhöz nyúlni, egy másik rúnával csillapítva a saját sértettségem, de éppen ezért lógtam az Yggdrasilon. Ha a házasságomon nem segített a mágia, mire volt egyáltalán jó?
- Már nem Asgardban vagyunk, Frigg. - mondtam valamivel nyugodtabban. - Most nem kell felügyelet a fiainknak, hogy ne csináljanak ostobaságot, de ha mégis, most nem világok választanak el tőlük. Tudok én is törődni a családunkkal, az ázokkal, mindennel. Te is teheted, amit akarsz. Én nem tudok sosem mögötted lenni, de melletted lehetek.
Amikor az ajtó felé nézett a kilincs körül csillogó erő lassan elszivárgott, az eddig tompa zaj pedig pillanatok alatt erősödött fel, utat engedve a terasz felé. Igaza volt, valóban dolgunk volt, de valamiért úgy éreztem az is éppen most lett nehezebb.

Mads & Anja

Tudtam, hogy a Mindenek Atyját nem csaphattam be. Mimír kútja olyan bölcsességet adott neki, amivel könnyedén a felszín alá láthatott, hogyha akart, megérthetett gyorsan olyan összefüggéseket is, amik másoknak komoly kihívást jelentettek. Felismerte, hogy mi történik, így nem ért meglepetésként, hogy magához képest meglepően tapintatosan, de csak felhozta a problémát, ami az én lelkemet is nyomta. Nem szerettem volna erről beszélni vele, úgy meg végképp nem, hogy ismét kiderült, hiába a bölcsesség nem értette az okokat. Nem értette, mitől rakódtak rám azok a terhek, miért vállaltam magamra azt a rengeteg felelősséget, miért álltam ki azt a rengeteg fájdalmat minden ciklus végén.
- Mit gondolsz, miért tiszteltek a család és az otthon istennőjeként? Én jelképezem azokat, akik otthon maradnak.
Azt mondta, nézzek csak rá, így hát elfordultam a tükörtől és megtettem. Már nem azt a sármos diplomatát láttam magam előtt, akivel odakint flörtöltem, ám mintha kicsit megroggyant volna Odinnak, a Mindenek Atyjának örök magabiztossága is.
- Te mehettél mindig amerre akartál, mert a birodalmad biztonságban volt. Még ha Tyrt is nevezted ki helytartónak, szerinted ki intézte, hogy a dolgok simán működjenek? Szerinted hogy lehet az, hogy mindig egy stabil birodalomba tértél haza, amit a háború istene nem fojtott vérbe, Thoron senki nem akart vérbosszút állni, és senki sem nevezhetett gyengének, amiért nem dobtál le egy vak istent az Yggdrasil tetejéről? Feltetted ezeket a kérdéseket valaha?
Tán öntelt dolog volt azt gondolni, hogy nélkülem nem működött volna Asgardban semmi. Lehet át kellett volna adni a stafétát az új generációnak, ám bármennyire is szerettem a fiaimat, egyik sem volt királynak való. Talán azért, mert soha nem is készítettük fel őket arra, hogy az apjuk egyszer meg fog halni, hogy lesz olyan valaha, amikor nem Odin volt Asgard királya. Így viszont, ha a király nem volt otthon, a királyné vitte az üzletet. Diplomatákat fogadtam a kilenc világból, a mágiám miatt nem éhezett az országunk soha, és ha bármelyik fiunk úgy gondolta, hogy az apja nélkül kezd háborúskodásba, akkor lecsitítottam őket, mert az asszonyaik erre nem voltak képesek. Ám ahol kellett ott erőt tudtam mutatni, mert megtehettem. És sokáig szerettem is ezt csinálni. Büszkeséggel töltött el, sőt, hogyha Asgardban maradtunk volna, ha nem jöttünk volna erre a furcsa világra, akkor talán ez most is elég lett volna… De biztosan nem ismertem volna mást.
- Neked azért volt meg a lehetőséged a Kilenc Világot járni és tenni amit akartál, mert ott voltam mögötted, hogy legyen hova hazatérni, ne kelljen aggódnod emiatt. Mögöttem senki nincsen. Menjünk vissza a szállodába. Igazad van, dolgunk van, meg kell menteni a népünket és valahogy hozzá kell fogni.
Mondtam végül, majd szembesültem a mágiával lezárt ajtóval. Ezen azért elmosolyodtam egyetlen pillanatra. Várakozóan néztem a férfira, hogy oldja fel a varázslatot.

With great power comes

great irresponsibility

A háborgás lassan alábbhagyott, ahogy a rúna ereje szétterjedt Frigg elméjében és elsimította az Átok miatt megszaggatott gondolatait. Nem siettettem, hagytam, hogy saját maga kapaszkodjon ki a mélyből abban a tempóban, amit igényelt.
- Ha tudod ki vagy, akkor tudod mire vagy képes. Tudom, hogy könnyebbnek tűnik az élet emberként, elfeledve azt a többezer évnyi múltat, de talán... vannak kevésbé drasztikus megoldások is. - mondtam, miközben Frigg megtörölte az arcát. Ahogy felállt én is követtem, óvatosan nekidőlve egy - a körülményekhez képest - tiszta falfelületnek. Éreztem, hogy valami volt itt a felszín alatt, ami több volt pusztán az emlékek elvesztése okozta rémületnél. Ami megrettentette Frigget, mert egy pillanatra jobbnak mutatta a megkomponált álcáját a valóságnál, és ez a puszta tény a csontjáig hatoló félelemmel töltötte el. És nem ő volt az egyetlen.
- Egyébként nem kell ahhoz Átok, hogy letedd a válladra rakódott súlyokat. - mondtam, miközben ő összeszedte magát a tükör előtt. - Vagy ahhoz, hogy elmond őket legalább. Tudnék segíteni. Asgard királynőjének is lehetnek igényei másra, mint a trón és a tetszelgés, hiszen nézz csak rám.
Őszintén segíteni akartam neki, ha tényleg ennyire nehéznek érezte azt, amit magára vett, bármi is legyen az. Mindig meg volt a módja, mindig volt lehetőség, kibúvó, hiszen ezért járhattam én is a világot és még sem tépte szét Asgardot sem belháború, sem lázadás, de még csak ellenség sem. Istenek voltunk, nem halandó uralkodók. Nekünk nem kellett minden egyes pillanatban bizonygatnunk a hatalmunkat, hiszen a hódolat járt. Ez volt a Sorsunk.
- Tudom, hogy egyszer már nemet mondtál, de megkérdezem még egyszer. Menjünk haza? Akár a hotelbe, akár vissza Osloba. Ahová csak szeretnél, királynőm.