“I would go, baby, an everglow, baby, I would go so far to say it, “we’re magnificent”
 

Axel && Aviva

Kölcsönösen nem tudunk betelni egymás látványával, és miközben a pillantása és a bókjai felmelegítik a mellkasom, nem csak azt kívánom, hogy remélem, még nagyon sokáig fog így nézni rám, hanem azt is, hogy én is még nagyon sokáig telíthessem el magam ezzel a látvánnyal. És ez nem csak az elegáns öltözékének szól, szakadt rongyokban is állhatna előttem, ugyanúgy vesznék el a szemeiben, mint most, ahogy közelebb lép, az arcom simítja, megcsókol. Megegyezünk abban, hogy nem hagyunk magunk után sem bámészkodókat, sem szemtanúkat, mintha inkább Mr. és Mrs. Smith lennénk, de mindketten csak mosolygunk ezen.
Miután képesek vagyunk elszakadni egymástól és egymás látványától, tesz egy udvarias gesztust, amin nyilván nem nehéz átlátni, de ettől még megfordulok és elindulok előtte. Természetesen hátulról is felméri a látványt, amit elégedetten mosolyogva hagyok is neki, de persze amikor célzatosan rákérdezek a véleményére, teszi az értetlent és az ártatlant. Az orrom alatt bazsalyogva mormolok valami olyasmit, hogy hát persze, miközben ő megelőz engem a mozdulatban, amivel a kabátomért nyúlnék. Ezúttal nem is tagadja a lovagiasságát, amit - különösen az élete szerelme jelzőt - muszáj vagyok megmosolyogni. Miután ő is felvette a kabátját, elindulunk, és alig érünk ki a lakásból, ő már aggódik is, nehogy nagyon fázzak. Melegséggel tölt el a gondoskodása, még akkor is, ha most feleslegesen aggódik, és akkor is, ha nem veszi komolyan a szerelem fűtőerejét - amin én magam is vigyorgok.
– Ezzel mondjuk nehéz lenne vitatkoznom – ismerem be kuncogva. A norvég tél olyasmi, amit, különösen az új tudásunkhoz mérten, átnevezhetnénk arra, hogy megvesz az összes isten hidege. Őt persze az sem zavarja, ha egy zakóban kell odakint kószálnia, nyilvánvalóan nem veszi komolyan a fenyegetésemet sem, könnyedén ott hagy engem a saját kabátjában is, hogy hozza az autót, nehogy az ő kis felesége megfázzon odakint. És igen, ettől a gondolattól már megint mosolyognom kell.
Nem okoz nagy fejtörést, hogy megállapítsam, ő érkezik-e meg az épület elé, a fekete pickup önmagában is elég gyanús lenne, szóval már megyek is kifelé. Persze még mindig valódi gáláns lovagként viselkedik, kinyitja nekem az ajtót és be is segít az autóba, én pedig mosolyogva figyelem, ahogy megkerüli az autót, majd visszaül a helyére. Elindulunk, még ülésfűtést is kapok a hátsó felem alá, mire mosolyogva helyezem a kezem az övére a kartámaszon. Bevallom, hogy igazolta a sejtéseimet, aztán kíváncsiskodok egy kicsit, a zsigerből adott válaszán pedig elnevetem magam.
– Tényleg?! – kérdezek vissza döbbenetet színlelve. Aztán mégis elárulja a nevét, még ha én ettől nem is leszek sokkalta okosabb, mert ugye nem vagyok jártas az éttermekben. Mondjuk eleve sok mindennek a tetejére fel lehet jutni.
– Máris hegyet mászunk? – pillantok rá a szemem sarkából egy sanda kis mosollyal, még ha látom is, hogy a Sentrum felé haladunk, szóval nem igazán a hegyeket vettük célba. Most még azért nem fogom nagyon húzni az agyát, de ha már top, és ma már egyszer szóba hoztunk a hegymászást, akkor nem tudok csendben maradni.
Út közben lehúzom magamon a kabátja cipzárját, de le nem veszem, mert azért jól érzem még így magam. Nemsokára beigazolódik, hogy ez valóban egy másik fajta top lesz. Egy impozáns és nem kevésbé magas épületben helyet kapó hotelnél kanyarodunk le a mélygarázsba, és innen már azért össze tudom rakni a képet fejben, a gondolat pedig mosolyt is csal az arcomra. Már csak az a kérdés, a kilátás tudja-e majd überelni a vacsorapartnerem. (Nem hiszem.) Keresünk egy parkolóhelyet, aztán amikor Axel leállítja a motort, mosolyogva fordulok felé. Ösztönösen hajolok oda hozzá, amikor felém hajol, ajkunk finom csókban találkozik, miközben egyik kezem az arcához emelem, puhán simítva végig rajta. Érzem az ő keze simítását az oldalamon, és már épp azon tanakodnék magamban, hogy túl kíváncsi-e, amikor a mozdulataiból kiérződik, hogy valami egészen más volt a célja. Elvigyorodom, amikor elhúzódva a fegyverét süllyeszti hátra a derekához, valamiért különösen szexinek találom ezt a kis figyelemelterelést az okával. A kérdésére bólintok, még csak most engedem el az arcát, miután kis mosollyal még egyszer megsimítottam. Szívesen maradék még és élvezném a csókját, de akkor nem valószínű, hogy eljutnánk az étterembe.
Úgy döntök, hogy hagyom őt érvényesülni, nem szállok ki az autóból, hanem megvárom, hogy igazi gavallér lehessen és kinyithassa nekem az ajtót. Elfogadom a kezét is, mosolyogva pillantva rá, és igen, azzal a lábammal lépek ki először, amelyik szabaddá tud válni a slicceléstől, bár a kabátok miatt ez nem mutat a kelleténél többet. Egyelőre. Megvárom, míg bezárja az autót, és közben megállapítom, hogy itt már azért egész jó idő van, meg amúgy is átmelegedtem a kocsiban, szóval ha már nem ellenkezik, lecsúsztatom a vállamról a kabátját és visszaadom neki, így egyébként is kényelmesebben tudom átölelni és az oldalához simulni, míg a lifthez sétálunk. Felpillantok rá, míg várjuk, hogy megérkezzen, levakarhatatlan mosollyal figyelem az arcát, aztán odadöntöm a fejem a vállára és elégedetten szusszanok egyet. Még mindig imádok vele átlagos lenni, még ha nem is sok átlagos van a mai esténkben, egyébként. Amikor megérkezik a lift, ismét maga elé enged, így elmosolyodva belépek, és amikor meglátom az étterem nevének feliratát a 33. emelet gombjánál, egy kicsit kiszélesedik a mosolyom. Somolyogva pillantok rá, de nem mondok semmit, szerintem nem is kell. Mivel itt már kifejezetten jó idő van, kibújok a kabátomból és inkább a kezembe fogom azt, fél kezemmel ismét magamhoz ölelve Axelt, de mielőtt már bármibe belegondolhatnék, megállunk a földszinten. Egy házaspár(nak kinéző férfi és nő) lép be, amit csak azért nem tudok teljesen figyelmen kívül hagyni, mert feltűnik, hogyan akad meg a nő pillantása Axelen, de aztán elég, hogy a tekintete egy pillanatra rám vetüljön, és már fordul is háttal nekünk. Helyes. Legalább valaki ért a nézésemből is, eggyel kevesebb szempár, amit ki kell nyomnom ma este. Szerencsére csak a 8. emeletig jönnek - de én addig szemmel tartom a nőt a szemem sarkából -, ott kiszállnak, mi pedig kettesben maradunk. Megkönnyebbülten sóhajtok fel, most már alibiből sem próbálom csak az egyébként gyönyörű kilátást figyelni, hanem felpillantok Axelre, végre kiélvezve ezeket a pillanatokat is. Nem is bírom ki, hogy ne húzzam oda magamhoz egy csókra, most legalább neki sem kell annyira lehajolnia hozzám. Csak azért nem húzom el jobban a pillanatot, mert kockázatos lenne, meg azért is, mert még van a fejemben egy terv, amit meg kell valósítanom, de a lift is gyorsan halad, pedig nekem jól kell időzítenem. Mosolyogva figyelem az arcát, tenyerem a hátát simítja végig, aztán kiszélesedő mosollyal állok meg egy pillanatra, mikor kitapintom a fegyvert.
– Még szerencse, hogy neked még így is van rejtekhelyed – jegyzem meg. Egy kicsit ellépek tőle, csak hogy végignézhessek magamon; nem mintha el lennék veszve, teljesen fegyvertelenül sem számítok könnyű célpontnak, de most nem ez a lényeg. – Ebben a ruhában még két tőrt sem tudtam volna rendesen elrejteni – csóválom meg a fejem látszólagos rosszallással, megérintve a ruha felvágott részét, mintha csak meg akarnám mutatni, hogy miért teljesen alkalmatlan az a lábam arra, hogy tőrt csatolhassam volna a combomra. A mozdulat persze éppen úgy sikeredik, hogy véletlenül kivillan a szegély alól a lábamon lévő harisnya csipkés, fekete szegélye, amit eddig a mozdulatig jól rejtett a ruha anyag. Hoppá. Úgy is teszek, mintha nem történt volna semmi, már csak azért is, mert tökéletesen sikerült időzítenem: arra még biztosan van ideje, hogy feldolgozza, mit látott, de mielőtt még tehetne valamit, a lift ajtaja már ki is nyílik, túloldalán az étteremmel, és egy rögtön a lift felé lépő, udvarias mosollyal figyelő pincérrel.

magnificent || coded by eirik

“I would go, baby, an everglow, baby, I would go so far to say it, “we’re magnificent”
 

Axel && Aviva

Miután kellő határozottsággal kiűztem, aztán kizártam őt a hálószobából, én magam is készülődni kezdek. Semmit nem viszek túlzásba - na jó, alapvetően a fehérnemű nem lenne követelmény, de az majd úgyis csak később lesz leleplezve -, és sikerül is időben elkészülnöm, úgy, hogy legyen időm a reakcióját is kiélvezni... na meg nekem is elmélyedni egy kicsit Axel látványában, mert nem hiszem, hogy el fog maradni tőlem. Egy kicsit akkor is izgulok, amikor végül kilépek az ajtón, ő pedig azonnal megfordul a hangra, mintha alig várta volna, hogy meghallja. Igazi kihívás két dologra figyelni egyszerre: az ő reakciójára és arra, hogy nekem is szinte elnyílnak az ajkaim is, ahogy meglátom őt. Le sem tudom venni róla a szemem, mondjuk ezzel nincs is semmi baj, talán csak annyi, hogy biztos vagyok benne: ezzel az összes többi nőnemű jelenlévő is így lesz. De nem érdekel, majd teszek róla, hogy ne tudjanak nézni semmit, ha túl pofátlanok lesznek... ezért a látványért megéri.
Önkéntelenül lépek közelebb hozzá én is, nehéz eldönteni, hogy mitől mosolygok jobban, az ő látványa, a szavai, vagy az a csodáló tekintet teszi-e ezt, amivel rám néz. Ki tudja, hányszor futtatom még végig rajta a pillantásomat, aztán amikor odaér elém, már csak az arcát fürkészem, a mosolyát, csillogó szemeit, magamba szívom az illatát, és csak élvezem, ahogy eltelít a szerelem.
– Mutatnom kell valahogy a férjem mellett – csillan meg a szemeimben egy kis huncutság, miközben arcommal finoman a kezéhez simulok, amikor megsimítja a bőröm. Egyik kezemet bebújtatom a zakója alá, hogy a hátára csúsztathassam azt, amikor közelebb hajol, ajkai finoman simulnak az enyémekre, és én a szívem minden érzésével és minden csodálatommal viszonzom a csókját. Közben vidáman megállapítom, hogy magassarkú ide vagy oda, még mindig csak az állát érném el könnyedén, de ez így tökéletes.
– Szerencsére nem lesznek szemtanúk, mert a nőknek meg én fogom kinyomni a szemét – felelem halkan, csillogó szemekkel, és azt hiszem, mindkettőnk csak félig viccel, de nem baj. Ujjaimmal megsimogatom egy kicsit az oldalát az ingen keresztül, míg hagyom magam elveszni szemeinek kék végtelenjében, aztán kuncogva bólintok, amikor végül felegyenesedik és elenged. Azt csak magamban jegyzem meg, hogy akkor pláne nem mennénk sehová, ha tudná, mi van a ruha alatt. Egy udvarias gesztussal maga elé enged, mire a mosolyom kiszélesedik, de eleget teszek a burkolt kérésnek, elindulok előtte, és cseppet sem csodálkozom, hogy érzem magamon a tekintetét. Lehet, hogy még rá is játszok egy kicsit a csípőm ringására.
– Elégedett vagy? – kérdezem vidáman, csak akkor pillantva hátra rá a vállam felett egy sokatmondó pillantással, amikor az előszobába érek. Szeretem, hogy gyönyörűnek tart, mert ameddig engem csodál ilyen szemekkel, addig nincs mitől tartanom. A kabátomig nem jutok el, mert megelőz, én pedig mosolyogva pillantok fel rá.
– Ma nem titkoltan leszel lovagias? – utalok vissza egy korábbi esetre, amikor megvádoltam ezzel. Nekem persze nincs ezzel bajom, megköszönöm az előzékenységét, aztán belebújok a kabátba, és amikor rajtam van, össze is húzom azt magamon. Mosolyogva figyelem, ahogy belebújik az új kabátjába, csak azért nem harapok az ajkamba a látványtól, mert próbálok uralkodni magamon. Egyszerűen borzasztóan dögös ez az összhatás, nem tudom, hogy fogom kibírni, hogy egész este csak nézzem. Kimegyünk a lakásból, bezárja az ajtót, aztán lepillant a lábamra - egy kicsit hosszabban, mint kellene -, és ismét aggódik a hideg miatt, de én csak mosolygok.
– Fűt a szerelem – pillantok fel rá, miközben az oldalához simulok. Még csak nem is hazudok, persze, érzem én a hideget, pont én ne érezném, de most egyszerűen csak nem érdekel. Nem azzal foglalkozom, a teste melege egyébként is segít. Mondjuk a válaszom nem lehet elég kielégítő, mert a lépcsőház ajtajához érve nem enged ki a szabadba, inkább leveszi a saját kabátját és még idebent rám teríti. Halkan elnevetem magam, ahogy becsomagol a kabátjába.
– Határozottan nem titkos... – jegyzem meg vidáman, mosolyogva viszonzom a csókot, de aztán némi rosszallással veszem szemügyre, hogy rajta így csak zakó és ing maradt. Bár talán az még rosszabb, hogy szinte tudom, ő meg sem fogja érezni a hideget.
– Az az átkozott skandináv vér – csóválom meg a fejem elmosolyodva. – Ha mégis megfázol, számolunk! – fenyegetem meg aztán, nem túl komolyan, de azért megint csak félig viccelve. Mosolyogva figyelem, ahogy elsiet, ismét megrázom a fejem, aztán türelmesen várok.
Kíváncsian figyelem az utcát az ajtó üvegén keresztül, és azt hiszem, előbb válik gyanússá a közeledő V8-as motor hangja, mint hogy meglátnám az épület előtt lefékező fekete RAM TRX-et. Széles mosoly kúszik az arcomra, nem kérdés számomra, hogy a lovagom érkezett meg, ezért már lépek is ki a lépcsőház ajtaján, megcélozva az autót. Szedem a lábaimat, hogy ne foglalja el sokáig az utat, közben még mindig mosolyogva szemlélem az autót, aztán a gazdáját is, amikor megjelenik. Gavallér módjára segít ismét, kinyitja az ajtót, még a kezét is nyújtja, hogy könnyebben be tudjak mászni, amit mosolyogva köszönök meg ismét - nem hiszem, hogy a mosoly le fog hervadni az arcomról ma este. Míg visszaér a saját oldalára, az autó melegét élvezve szemügyre veszem a fekete bőr belsőt, a piros szegést az üléseken, de csak addig gyönyörködöm a kocsiban, ameddig be nem száll mellém, mert akkor ismét övé a figyelmem.
– A márkát nem mertem volna megtippelni, de típusra határozottan ilyesmi lebegett a lelki szemeim előtt – felelem mosolyogva. Felé eső kezemet szinte rögtön az övé felé mozdítom, amikor leteszi szabad kezét a kartámaszra, összefűzöm az ujjainkat, hüvelykujjammal simogatni kezdem a kézfejét. – Jól áll neked – kacsintok rá. Arra nem teszek megjegyzést, hogy és praktikus is lehet az offroad kivitel, mert nem akarok olyan dolgokra gondolni most, amik miatt ezt ki kellhet használnunk. Ma este Mr. és Mrs. Svarstad vagyunk, és így is akarom érezni magam.
– Szóval hová megyünk pontosan? – kíváncsiskodom inkább, felé fordítva és a támlának döntve kissé a fejem, hogy szégyentelenül magamba ihassam a látványát, miközben ő a forgalmat figyeli. Örömmel tölt el, hogy nem okoz neki különösebb gondot a vezetés a szeme ellenére, bár én nem is számítottam másra. Igazából az sem zavar, ha ő is titokzatoskodik a vacsorahelyszínt illetően, akkor csak mindentudóan somolygok egy kicsit az orrom alatt, és csak kíváncsian várom, hová visz ünnepelni. Egyébként sem vagyok járatos a helyi éttermekben, főleg nem azokban, amik amolyan ötcsillagosak, de cseppet sem bánom, hogy vele változtatok ezen.

magnificent || coded by eirik

“I would go, baby, an everglow, baby, I would go so far to say it, “we’re magnificent”
 

Axel && Aviva

Tagadhatatlanul büszke vagyok rá, hogy a hazaérkezése kellemes pillanatai és a szívderítő mosolya utána még meg is tudom nevettetni, ráadásul közben arra is újra rá kell ébrednem, mennyire szeretem őt a humoráért is. Imádom, hogy az ilyen poénokat is simán veszi és az orra felhúzása helyett inkább nevet és beleáll a dologba.
– Ahogy gondolod – vonok vállat még mindig ugyanazzal a szemtelen mosollyal, látszólag érdektelenül. Pedig biztos vagyok benne, hogy olyan autót választott, ami tökéletesen passzol majd hozzá, és ezzel rá fog tenni egy lapáttal az összképre. Utána sikerül ismét megnevettetnem, és amikor bosszúból a fenekemre csap, amiért kinevettem, én csak kuncogva próbálom ártatlannak tettetni magam.
Nagyvonalúan megengedem neki, hogy kivigye magának a ruháit és a szükséges dolgait a hálószobából, és bár látom, hogy a szeme kíváncsian jár körbe, csak az orrom alatt somolygok, mert tudom, hogy nem láthat semmit. Nem teszem szóvá, hogy kimostam az ingeket, mert az olyan lenne, mintha dicséretet várnék érte, de persze túl szemfüles ahhoz, hogy ne érezze az illatán, és amikor rákérdez, nem tagadom le.
– Gondoltam így még jobb illatod lesz – szélesedik ki a mosolyom. Az az erőteljes újruha-szag csak elnyomná az illatát, ez tény. A csókot azért nagy örömmel fogadom, a bókon pedig elvigyorodom egy kicsit.
– Biztos? – kérdezek vissza huncut csillogással a szemeimben, elvégre délelőtt még arról beszéltünk, hogy talán boszorkány is vagyok. Mivel közben megvan a neszesszere is, benne a kölnijével, elkezdem kifelé terelgetni az ajtón, aztán a küszöbön állva természetesen még meg kell fenyegetnem, csak hogy tudja, milyen veszélyes lenne, ha idő előtt be akarná tenni ide a lábát. A fenyegetés persze hatástalan, legalábbis olyan értelemben, hogy nem a térde kezd remegni, hanem egy szemtelen vigyorral az arcát kezd el pimaszkodni velem. Nevetve zárom be az ajtót, de aztán tényleg koncentrálni kezdek, mert bele kell férnem az időbe.
Először az asztalhoz megyek, átfésülöm a hajam, és mikor érzem, hogy még nedves egy kicsit, akkor szárítok rajta egy keveset, mert vizes hajjal tényleg nem érezném magam túl jól az utcán. Azt már korábban elterveztem, hogy most össze lesz fogva a hajam, szóval csinálok egy a ruhához illően elegáns, magas copfot, amit aztán egy kicsit ziláltabbá teszek az ujjaimmal, csak hogy ne legyek túl komoly. Ezután jöhet a smink, de nem sok, mert nem szeretem a vakolatot, és ezt is beszéltük meg; épp csak egy kis natúrabb színű szemfesték, szemceruza és szempillaspirál a szemeim kiemeléséhez, aztán majd később, a végén egy kevés szájfény, bár abból úgyis kérdéses, mennyi fog megmaradni. Amikor mindennel megvagyok, jöhet az öltözés: először is a szinten frissen mosott meglepetés még tegnapról. A négyrészes, harisnyával és harisnyatartóval is kiegészülő fekete csipkecsoda nem sok mindent fog majd a képzeletre hagyni, amikor eljutunk odáig. A fehérnemű-szett felvétele után elővarázsolom a szekrényből a vékony pánttal ellátott fekete tűsarkút, aztán a ruhát is, amit fel is veszek a fehérnemű fölé. Mindkettő az egyszerű, de nagyszerű elvet követi, a finom anyagú ruha spagettipántjai és mély dekoltázsa pont egy vonalban fut a melltartó vonalaival, a bal lábamnál felfutó magas felsliccelés pedig pont addig ér a hosszú szoknyán, hogy a harisnya csipkés szegélye még ne lógjon ki alóla, de ha esetleg akarnám, akkor valakinek különösebb erőlködés nélkül villanthassak belőle egy keveset.
Még egyszer ellenőrzöm magam a tükörben, és kifejezetten elégedett vagyok a látvánnyal. Az egyetlen ékszerem továbbra is a csuklómon díszelgő horgony marad, de nem is érzem szükségét többnek. Befújom magam egy kevés parfümmel, a szintén natúr, épp csak egy árnyalatnyival barnásabb színű szájfénnyel vékonyan áthúzom az ajkaimat, aztán belebújok a magassarkúba is. Kész szerencse, ha az embernek égimeszelő a randipartnere; valószínűleg ezzel a tíz centivel is csak azt érem el, hogy nem kell majd sokat pipiskednem egy csókért. Ez a gondolat megmosolyogtat, de látom, hogy már idő van - még csak nyolc perc múlva lesz hét óra, de szeretnék időt hagyni arra, hogy kiélvezhessem a reakcióját -, szóval nem tollászkodok tovább. Még egy pillantás a tükörbe, aztán veszek egy mély levegőt és az ajtóhoz lépek, óvatosan kinyitva azt.
Szemeim azonnal magukba isszák az ablaknál támaszkodó alakját, érzem, hogy már attól valami borzasztóan szép dolog jelenik meg a lelki szemeim előtt, hogy hátulról látom őt a zakóban és az elegáns nadrágban. Ha esetleg túl puhán nyitottam ki az ajtót, halkan megköszörülöm a torkomat, hogy felhívjam magamra a figyelmét, és be kell vallanom, a szívem egy kicsit hevesebben dobog, míg a reakciójára várok, elvégre még sosem látott... így. Nem mintha nekem egyszerűbb dolgom lenne, mert akár magától fordul meg, akár nekem köszönhetően, már meg is feledkezem saját magamról, és inkább az ő látványát szívom magamba, alaposan, jó hosszan kiélvezve, a hajától kezdve a szemein, az arcán, az ingen és a zakón, aztán a nadrágon át a cipőig, majd vissza. Meg kell állapítanom, hogy ma este mindenki engem fog irigyelni, önkéntelenül lépek is egyet-kettő az irányába, a ruha sliccelését csak ezzel téve igazán szembetűnővé, még ha nem is teljesen szándékosan. Egyelőre nem is tudok kinyögni semmi értelmeset, csak a szemeimen és a mosolyomon látszik, hogy mennyire kedvemre van, amit látok.

magnificent || coded by eirik

“I would go, baby, an everglow, baby, I would go so far to say it, “we’re magnificent”
 

Axel && Aviva

Mivel maximálisan lekötöm magam, nem zavar, hogy jóval előbb hazaérek, és igazából azt sem veszem észre, hogy késik egy kicsit a megbeszéltekhez képest. Persze, egyébként sem várnám ostorral az ajtóban a másodperceket visszaszámolva, és számottevő késésnél már biztosan elkezdenék aggódni, de valami azt súgja, hogy ha baj lenne, azt tudnám. Valahogy érezném. Ahogyan azt is, amikor hazaér, és amilyen szokatlan ez az egész, otthonnak érezni a lakást, és valakit hazavárni benne, annyira jó is. A mosolya beragyogja a lelkemet, be is zsebelem a megérdemelt üdvözlő csókomat, de aztán mosolyogva hátralépek, hogy ne tartsam fel az ajtóban. Elveszek tőle néhány zacskót, hogy egyszerűbb legyen az élete és le tudja venni a kabátját, de közben már kíváncsiskodom is. Megmosolyogtat a titokzatossága, de hát én sem árultam el neki például az esti öltözékemet sem, szóval jogos, nem is erőltetem.
– Ezt rád bízom. Én díjazom a dögös és jóképű sofőröket... de szívesen lemondok erről, ha nem akarsz inni este és inkább te vezetnél – vigyorgok rá szemtelenül. Mintha létezne olyan, aki nála dögösebb és jóképűbb lehet, főleg az én szememben, de van egy olyan érzésem, hogy ma este még sokszor fogok lélekben cseppfolyóssá válni a látványától, szóval jobb is, ha nem bízza el magát máris.
– Semmi baj, ez még nem a világvége – mosolyodom el, igazából csak ekkor nézek az órára és veszem észre, hogy kb. 10 percet, ha késett. Figyelem, mit csinál, és próbálom nem elképzelni az esti szerelését, mert már a gondolattól melegebbnek érzem a szoba levegőjét. Csak remélni merem, hogy neki sem lesz egyszerűbb dolga mellettem.
– Igen, én gyorsan végeztem, de legalább letudtam a fürdést is. Így a tiéd lehet a terep – kacsintok rá mosolyogva. Én a hálószobába készítettem magamnak a kellékeket, ott megoldok mindent, van az asztalnál is egy tükör, úgyhogy csak be kell zárkóznom, és teljes díszben előjönnöm, amikor kész vagyok. Az aggodalmas kérdésén és tekintetén viszont muszáj elnevetnem magam.
– Persze, bundabugyiban és síoverallban megyek évfordulót ünnepelni – rázom meg a fejem vigyorogva. Szépen mutatnánk egymás mellett, annyi szent. – Nyugi, veszek kabátot, és amennyi hideget ki kell bírnom, annyit ki is fogok – próbálom egy kicsit azért megnyugtatni. Úgysem fogom lecserélni a ruhámat, bár remélem, hogy ő sem fogja akarni, miután meglátott benne. Újra az órára pillantok, és látom, hogy nem árt, ha neki is állok a készülődésnek.
– Jobb is, ha elkezdek összekészülni – lépek oda hozzá, hogy még egy csókot szerezzek magamnak, meg egy kicsit kiélvezzem a közelségét is közben, még ha lesz is rá alkalmam majd este. – Kell neked valami a hálóból a ruhákon kívül? – pillantok fel rá aztán, miközben el is engedem, hogy a szoba felé induljak. Nem láthat meg semmit akkor sem, ha utánam jön, annál trükkösebb vagyok, szóval nem szólok rá, ha maga akarja kivinni a nadrágot és az ingeket, meg ami még kell, ha kell neki egyáltalán valami. Ezután viszont mosolyogva kitessékelem a szobából, az ajtóban még adok neki egy csókot, aztán elhessegetem a küszöbről.
– Ha megpróbálsz bejönni, mielőtt én nyitnám ki ezt az ajtót, kénytelen leszek ellátni a bajod – fenyegetem meg vidáman, mielőtt csókot dobnék neki a kezemmel, aztán be is zárnám az ajtót az orra előtt. Izgatott mosollyal az ajkaimon fordulok aztán meg és összedörzsölöm a tenyereimet. Akkor induljon a készülődés.

magnificent || coded by eirik

“I would go, baby, an everglow, baby, I would go so far to say it, “we’re magnificent”
 

Axel && Aviva

A megbeszéltnél előbb sikerül hazaérnem, de igazából nem is bánom. A motort eleve letettem a lakás környékén és gyalog indultam el a beszerző-körutamra, mert mindkét üzlet a közelben van, és így azért kényelmesebb volt hazaszállítani az esti göncöt, mint a motoron egyensúlyozva lett volna. A rendelkezésemre álló plusz időt ki is használom, túl gyors ütemben fogynak a tiszta ruháink, ráadásul a tegnapi szerzemények egy részének sem ártana egy mosás, mielőtt magunkra vesszük őket, szóval ezen is segítek, és végre a hajamat is megmosom rendesen. Így legalább lesz ideje magától is megszáradni nagyjából, legfeljebb egy kicsit kell majd rásegíteni. Ezután alaposan eldugom az én szerzeményeimet, hogy még véletlenül se láthassa majd meg egyiket sem idő előtt - a ruhát is meglepetésnek akarom, csak az nyilván hamarabb lesz leleplezve, mint ami alatta lapul majd.
Mással nem haladok előre a készülődéssel, továbbra sem tervezek túl mélyre süllyedni a női időhúzás útvesztőiben, lesz bőven elég időm így is, hogy kicsípjük magunkat, és egyébként is látom az órára pillantva, hogy valószínűleg Axel is bármelyik percben hazaérhet. Megint izgulok egy kicsit, hasonlóan, mint azelőtt a bizonyos első randi előtt Indonéziában, főleg, hogy most különösen meg akarjuk adni a módját és még egy kis színészkedést is csempésznünk kell bele. Meg egyébként is... kíváncsi vagyok a reakciójára, már önmagában a vacsi outfitre is.
Furcsa, de mintha már azelőtt tudnám, hogy ő jön, mielőtt lenyomná a kilincset, de nem tudnám megmondani, hogy honnan és hogyan. Kimegyek a hálószobából, hogy üdvözölhessem, az arcomra már odaragad a mosolyom csak attól, hogy itt van és látom, ami giccsesnek tűnhet, pedig egyszerűen csak boldog vagyok.
– Szia – lépek oda hozzá egy üdvözlő csók erejéig, mielőtt hagynám levetkőzni. Eszembe jut, milyen szokatlan ez nekem, hazavárni valakit és örülni, amikor megérkezik, de olyan szokatlanság ez (is), amit nagyon szívesen megszoknék vele.
– Sikerült mindent elintézni? Milyen autód lett? – kíváncsiskodom somolyogva. Lennének tippjeim őt ismerve és az alapján, hogy szerintem mi állna jól neki, aztán majd meglátjuk, bejön-e, amire gondoltam.

magnificent || coded by eirik