“I would go, baby, an everglow, baby, I would go so far to say it, “we’re magnificent”
 

Axel && Aviva

Nem tudom, hogy egy párhuzamos valóságban hogyan festett volna ennek a vacsorának a romantikus verziója, de az biztos, hogy mi tényleg elvittük egy egészen más irányba. Vállalom a felelősséget a kezdetért, de az is biztos, hogy Axel is alaposan kitesz magáért; az egyetlen ártatlan játék az, amikor a villája folyamatos letételével szórakozik velem, minden más csak olyan, mintha újra és újra olajat öntenénk a már egyébként is erőteljesen lobogó tűzre. Amikor már másodszorra veszek el heves csókjában, érzem, hogy én is végleg kibillentem az egyensúlyomból, hogy Flaviát már úgy kell majd összekaparnom a távozás erejéig... de egyetlen pillanatig sem bánom, ó nem. Azért, amikor felajánlja, hogy ha kérem, szívesen részletezi még, mit csinálna velem, akkor csak egy halk, nyögésszerű sóhajjal megrázom a fejem. Azt már nem bírnám ki ép ésszel.
A csokiszuflé és az, hogy megetet vele, kellemesen nosztalgikus érzésekkel tölt el, de már ez sem elég ahhoz, hogy visszabillenjek egy normális állapotba, és látom Axel izzó szemein, amelyekkel az ajkaimat figyeli, hogy ő is rég túl van már ezen. A repetára is csak helyeselni tud, én pedig élvezettel mosolyodom el azon, amit mond.
– Ezt jó tudni – dorombolom a nyakához szuszogva, miközben újabb falatot tesz a villájára. Ezt sem tüntetem el kisebb lelkesedéssel, aztán én is adok neki egy falatot, de amikor a tekintete elréved a számra, a nyakamra, a dekoltázsomra, akkor érzem, hogy szinte izzani kezd a bőröm. Eszembe jut, hogy mennyi helyről ehetné még a sütit, hogy hogyan tüntette el rólam a mézet, és... Oké, kell egy kis szünet, hogy még képes legyen arra, hogy a vizet megigyam és így hűtsem le magam, ne rögtön a fejemre öntsem. Megesszük a desszertet is, viszont ahogy rápillantok és megpillantom azt az apró csokifoltot az ajkán, az azért erőteljesen megihlet. Hamar rájön, mit akarok, az arcán elterülő mosolytól elvét egy ritmust a szívem, de amint letörölte az ujjával a csokit, én már magamhoz is húzom a kezét, hogy őt figyelve alaposan megtisztogassam az ujját. Érzem, hogy felforrósodik a vérem a pillantásától, elmélyülő légzésétől, de mielőtt még bármit mondhatnék vagy tehetnék, ő mondja ki a végszót. És én nem vitatkozom.
Az ajkamba harapva figyelem, ahogy sietős léptekkel távozik, majd minden maradék erőmet összeszedve végigpillantok az asztalon, és amikor minden rendben és elfogyasztva találok, felállok és a kabátokért megyek. Körülbelül egy ütemben érünk a lifthez - nagyon gyorsan végzett -, minden erőmmel próbálom fenntartani magamon Flavia arcát, de nem tudok nem hozzásimulni, amikor magához karol. Én nem veszem fel a kabátomat, mert így is melegem van. Felpillantok rá, hogy megkérdezzem, minden rendben ment-e, de amikor meglátom, hogyan néz rám, akkor szinte  el is felejtek beszélni. Elnyílt ajkakkal figyelem az arcát, és amikor kinyílik a lift ajtaja, épp csak belépek rajta, aztán inkább hátrálni kezdek, így amint becsukódik a lift ajtaja, lényegében szabad préda vagyok. Végre gátlástalanul sóhajthatok fel, ahogy nekiprésel a lift falának, a kabátom kiesik a kezemből, de egyáltalán nem is érdekel. Egyik kezemmel a hajába markolok, a másikat pedig bevezetem a zakó alá, hogy viszonylag szabadon marhassak a bőrébe a hátán, az oldalán, ahol épp érem, miközben ajkaim és nyelvem heves szenvedéllyel viszonyozzák a vad támadást. Testemet az övének préselem, a lábamat pedig könnyedén a csípője köré kulcsolom, amikor felemeli. Érzem ujjait a combom bőrén, aztán a fenekembe markolni, mire heves szuszogással nyögök bele a csókba, ujjbegyeimmel belemarva a tarkójába. Csak az zökkent ki egy kissé, amikor a lift egy döccenéssel megáll, az ajtó pedig kinyílik; kinyitom a szemem, egyenesen egy középkorú hölgy megilletődött tekintetével találkozva. Ha nem lenne nála a takarítókocsi is alkalmatlan lenne az időzítés, szóval egyszerűen csak kinyújtom a felhúzott lábamat, a cipő orrával megtalálva az ajtócsukó gombot, bezárva az ajtót a még mindig meglepetten pislogó takarítónő előtt. Még csak nem is zavartatom magam, egyébként is nehéz lenne, ha Axel ajkai épp a nyakamon játszanak. Elhaló nyögéssel ejtem hátra a fejem, ujjaimmal erőteljesebben kapaszkodok a hajába, lábamat ismét a csípője köré kulcsolom, szégyentelen mozdulattal dörgölőzve ölemmel az övének. Rájövök, hogy fogalmam sincs, hogy fogunk hazajutni, de aztán arra is, hogy nem is igazán érdekel. Haját markoló ujjaimmal felhúzom magamhoz a fejét, újra megcsókolom, benne minden éhséggel és szenvedéllyel, amit a vacsora alatt gyűjtöttem, és csak akkor engedem el hevesen zihálva, amikor legközelebb megállunk - ezúttal már a megfelelő szinten. A szemeibe pillantok, kezem az arcára simul, hüvelykujjamat vágyakozva húzom végig az alsóajkán, de nem maradhatunk a liftben egész éjszaka - csak ezért vagyok képes ellépni tőle.
Felveszem a kabátomat a földről, aztán amikor a lift ajtaja éppen bezáródna, a lábammal állítom azt meg. A széles mozdulattól feljebb csúszik a ruha a sliccelésnél és kivillan a csipke, pedig ez most tényleg nem volt szándékos, de inkább gyorsan ki is lépek a fülkéből. A mélygarázs hűvösebb levegője lehűt egy kicsit, de nem eléggé, ezért sem várom meg vagy érek hozzá - mivel nincs itt lényegében senki és semmi, nem kel aggódnom a látása miatt -, szinte futólépésben megyek az autóhoz, mert ha most még egyszer hozzám ér... még azt sem találtam ki, hogyan ne másszak rá a kocsiban. Hiába viszont ez a belátás, ha az autóhoz érve nem bírom ki, hogy ne forduljak meg és várjam be, aztán ha felém tartott, ha nem, elkapom a kabátja elejét a szabad kezemmel, úgy rántom magamhoz még egy csókra. Csak egyre.

magnificent || coded by eirik

“I would go, baby, an everglow, baby, I would go so far to say it, “we’re magnificent”
 

Axel && Aviva

A körülményektől eltekintve is újabb őszinte választ kapok tőle, azt hiszem, még ha kissé ki is kerüli a tényleges válaszadást. Abban igaza van, hogy ezt már nem tudjuk meg - vagy talán egyszer majd mégis? -, de legalább nem is tagadja, hogy lehet, hogy nem bírta volna ki akkor sem. Ez mondjuk rajtam nem igazán segít, legalábbis olyan értelemben, hogy amikor a figyelmeztetésemet nem figyelmeztetésnek fogja fel, hanem a tekintete alapján inkább invitálásnak, akkor nekem kell megkísérelnem pontot tenni az ügy végére. Vagy legalább... vesszőt.
A következő akcióival mondjuk sikerül is egy kicsit elterelnie a figyelmemet, mert amikor rájön a védekezési taktikámra, akkor egy idő után biztossá válik, hogy szórakozik velem, ráadásul még élvezi is. Ennek ellenére sem hagyom magam viszont, a legkevésbé sem bízom abban, hogy nem ez is egy trükk akar-e lenni, és amikor a megjegyzésemre odaveti a kis nemtörődöm válaszát, még mindig túl jól szórakozva, akkor csak megforgatom a szemem.
– Hát persze, hogy nem... – mormolom, és egyben meg is fogadom, hogy jön még ő az én utcámba. Ezt aztán készpénzre is váltom, amikor a szósz véletlenül rossz útra megy, aztán véletlenül az ujjammal törlöm azt le, hogy utána alaposan megtisztítsam azt tőle. Látom, hogy meg sem próbál úgy tenni, mintha nem tudná, mit művelek, meg sem kísérli nem élvezni, egyszerűen csak átadja magát annak, hogy a mozdulataim elhitessenek vele valami mást. Aztán az ajkai már az enyémeken vannak, miután aljas módon felemlegette a mézet, és én tehetetlenül olvadok az ölelésébe, a szenvedélyes csókba, még a bőrömet felfedező kezét sem állítom meg azonnal, mert túlságosan jól esik az a finom simítás, ahogy ujjbegye végigrajzolja a ruha vonalát. Amikor pedig mégis megállítom, csak azért enged el, hogy a tenyerét a combomra simítsa, aztán bűnös kérdéseket mormogjon a fülembe, ezzel fokozatosan tovább csökkentve a józan gondolkodás képességét a fejemben. Én sem titkolom az igazságot a válaszommal, ujjai erősebben mélyednek a térdem felett a bőrömbe, de aztán a pincér újra megkísérel megmenteni - vagyis, inkább kihozni a desszertet, kihasználva a kis szünetet, amikor viszonylag nyugodtan ülünk az asztalnál. Már ameddig nem lát senki a fejünkbe.
Mielőtt még elmerülhetnék a nosztalgiában a szuflé láttán, hátha azzal majd kizökkenek egy kicsit, amint a pincér távozott, Axel ismét magára vonja a figyelmem. Ujjaira az államra fognak, megérzem hüvelykujja puha érintését az alsóajkamon, és közben a kérdést hallva kis híján felnyögök. Halkan, mélyen sóhajtok fel, megnyalom az ajkaimat, és lehet, hogy a nyelvem eközben a hüvelykujját is megérinti, amíg az ajkamon pihen.
– Azt hittem, ennél sokkal több mindent vált ki belőled egy ilyen szett – jegyzem meg kissé rekedt hangon suttogva, a saját szerencsémet is tovább kísértve, de elképzelhető, hogy most már én is eljutottam a lesz, ami lesz fokozatba. Talán ennek is köszönhető, hogy amikor elengedi az államat és a desszerthez fordul, én sem próbálom többé visszafogni az érintéseimet, felé eső tenyerem a combjára simul, bár egyelőre nem kockáztatok meg semmilyen oda nem illő közelséget, egyszerűen csak elfogadom, hogy már úgyis lángol érte a testem, ennél rosszabb már akkor sem lehet, ha mindenhol érzem és érintem őt. A villájára vesz a szufléból, és amikor nekem tartja oda, a szemeibe pillantva nosztalgikusan mosolyodom el, mielőtt visszatérne a tekintetembe az előző tűz. Végig őt figyelem, miközben ajkaimat a villára simítom, majd egy alapos mozdulattal le is tisztítom, amennyire csak tudom, ahogy máskor, más helyzetben is csináltam már, csak nem éppen egy kis villán. Miután lenyelem a falatot, elégedett mosollyal nyalom meg a számat, aztán közelebb hajolok hozzá, egészen közel.
– Repeta is van? – mormolom az ajkaira, és ezen a ponton már tényleg teljesen összemosódik, hogy miről is beszélünk, de már nem zavartatom magam emiatt. Flavia most már örülhetek, ha a pincérnek megmarad, meg majd arra az útra, amit meg kell tennünk a liftig, de már akkor is büszke leszek magamra. Ha kapok még egy falatot, azt hasonló lelkesedéssel fogyasztom el, de aztán én jövök. Szabad kezemmel veszek egy darabot a sütiből, óvatosan az ajkaihoz tartom, hogy én is megetethessem.
– Sajnos ez nem mézes, hanem csokis – jegyzem meg közben egy pimasz mosollyal. Ezután hajlandó vagyok néhány falat erejéig visszafogni magam egy kicsit, de amikor meglátom, hogy egy kicsit csokis maradt az alsóajka, akkor azt nyilván nem hagyhatom úgy... viszont nem is akarom túl egyszerűen csinálni.
– Összekented magad... – suttogom halkan. A kezéért nyúlok, amivel a villát fogta, és ha leteszi az evőeszközt és hagyja, akkor finoman vezetve a kezét törlöm meg az ajkát a saját mutatóujjával, hogy aztán az előző szószos művelethez hasonlóan takarítsam le az ujjbegyéről a finomságot.  

magnificent || coded by eirik

“I would go, baby, an everglow, baby, I would go so far to say it, “we’re magnificent”
 

Axel && Aviva

Lehet, hogy ő arról panaszkodik, hogy nem tud gondolkodni amiatt, amit láttattam vele és hogy azóta is erről fantáziál, de azért ő sem fukarkodik. Úgy csókol, hogy szinte azt is elfelejtem, hol vagyunk éppen, az ajka érintése, a tarkómba maró ujjai, a forró bőre az ujjbegyeim alatt... sok mindenre képes lennék most, nem tudom, meddig fogom tudni fékezni magam, és ezt burkoltan vele is megosztom, miután a pincér megmentett, de én még kínzom magam egy kicsit az ajka megtisztításával. A válaszát hallva felpillantok a csillogó kék szempárba és elmosolyodom, több okból is. Olyan egyszerűen jelenti ki ezt, és mégis annyi jelentést hordoz magában, én pedig mindet értem és egyikben sem kételkedem.
Megpróbálok inkább az ételre koncentrálni, még a szószra is csak egy kis alattomos megjegyzést teszek, aminek az ígéretét végül nem váltom be, egyelőre. Adnék egy esélyt a viszonylag normális étkezésnek, de a férjem ezt viszonylag gyorsan megtorpedózza a szalvétás akcióval. Hiába dobom el szinte az evőeszközt és kapok a keze után, nem vagyok elég gyors, utána pedig rosszul saccolom meg az elszántságát, ezért az ujjai bejutnak a ruhám alá, mielőtt ténylegesen elég erővel fognám meg a csuklóját. Egyáltalán nem egyszerű koncentrálni, azt sem tudom, kitapintott-e eleget, de aztán ahogy az ujjai belemarnak a combomba és a fülembe sóhajt, arra tippelnék, hogy igen. Az az egyetlen szerencsém, hogy az ujjai nem érték el a bőrömet, mert különben biztos, hogy nem tudnék uralkodni magamon többé.
– Ha elmondtam volna, mi van rajtam, nem próbáltad volna felfedezni a pontos paramétereket? – pillantok fel a szemeibe, bár lehet, hogy ezt nem kellett volna, mert túl sok minden csillog azokban a végtelenül kék íriszekben ahhoz, hogy megkönnyítse a dolgomat. Figyelmeztetem is inkább egy suttogással, hogy ha most nem enged el, akkor nem vállalok felelősséget a következményekért, de arra a pillantásra, amivel rám néz és azt üzeni, hogy felőle mehetünk, jobbnak látom, ha inkább én magam teszem vissza a kezét az asztalra.
Meg is fogadom, hogy több ilyen nem lesz, de aztán az is hamar kiderül, hogy őt mennyire szórakoztatja az új taktikám. Először minden pillanatban egy éles mozdulattal teszem le azonnal a villámat, amikor ő is, de a sokadik sóért, sörért és szalvétáért nyúlva már megajándékozom némi átható tekintettel is.
– Vigyázz, el ne sózd a lazacot – figyelmeztetem sokatmondóan felvonva a szemöldökömet, jelezve, hogy most már annyiszor nyúlt a sóért - meg minden másért -, hogy ha hagynám magamat hülyének nézni is átlátnék rajta. Ettől még nem engedek a védekezési mechanizmusomból, ugyanúgy járok el, még ha szórakozik is velem, egészen addig, míg el nem jutunk az étkezés végéig - nagy nehezen -, amikor is én lépek akcióba. Tudhatta, és azt hiszem, tudta is, mi következik majd, de ettől még nem spórolok a mozdulattal, ezúttal hagyom, hogy a nyelvem is beszálljon a játékba, mielőtt az ujjam az ajkaim közé simulna. Érzem és a szemem sarkából látom, milyen intenzíven néz, halk sóhajából egyértelmű, hogy érti a célzást. Az ujjam épp csak kicsúszik az ajkaim közül, amikor ő már hozzám hajol, az ajkaimra suttogott szavak hatására pedig nekem is azonnal megjelennek a lelki szemeim előtt bizonyos emlékek. Forróság kúszik végig a gerincem mentén, és ezúttal az a szerencsém, hogy újra megcsókol, mert a torkomból feltörő halk nyögést így elfojtja az ajkaival.
Muszáj egy kicsit fészkelődnöm, képtelen vagyok kiverni a fejemből azokat a képeket, főleg így, hogy közben hevesen csókol és még magához is karol. Ujjaim bekúsznak a zakója alá, a csípőjénél marok bele a bőrébe az ingen keresztül, sűrűn szuszogva csókolom vissza ugyanolyan szenvedéllyel, és egyszerűen képtelen vagyok megállítani az ő szabad kezét. A bőröm felforrósodik és bizsereg az érintése nyomán, amikor pedig ujjai lejjebb kúsznak a kulcscsontomon, aztán ujjbegyei a ruha dekoltázsvonalát simítják végig, aprón, de számára nagyon is érezhetően reszketek meg. Csak ennek hatására vagyok képes szabad kezemmel elkapni az ujjait, hogy megállítsam, de mire elenged, az arcom kipirultságát ismét nem kell imitálnom, szemeim ködösen tekintenek vissza rá, lélegzetem heves, halk pihegésként távozik az ajkaim között. Be fogom rángatni a liftbe és meg fogom nyomni a vészstop gombot...
Rekedt hangon suttog a fülembe, egy pillanatra ismét le kell hunynom a szemeimet, de aztán ki is nyitom őket, hogy ígéretekkel teli szemekkel pillantsak rá.
– A hajamat már nem kellene összefognod hozzá... – suttogom vissza vontatottan, mielőtt megnyalnám az ajkaimat. Rábízom, hogy minek tulajdonítja ezt a mozdulatot: az éhségemnek, vagy az ajkaim szárazságának, bár talán az, hogy az eddigi hasonló élményeire utalok, árulkodó lehet. A következő kérdése viszont már sokkal gyilkosabb rám nézve, halkan felsóhajtok, a testem öntudatlanul is közelebb simul egy kicsit az övéhez, mintha csak jobban akarnám érezni.
– Úgy emlékszem, tönkre akarod tenni a ruhámat – tippelek egyet, nyilvánvalóan olyasmit nevezve meg, amire a hangszínéből ítélve ő most épp nem gondolt. – De ha most részletes ecsetelésbe kezdesz, figyelmeztetlek, hogy nem vállalok felelősséget a következményekért, Robin – nézek rá ismét, úgy, hogy tudja, jobb ha ezt most komolyan is veszi.  
Talán a sors keze vezérli hozzánk ismét a pincért, bár ha jobban belegondolok, már viszonylag hosszú ideje befejeztük az étkezést, szóval valószínűbb, hogy jött volna korábban is, de ezúttal meg akarta várni, nehogy megzavarjon valamit. A tekintete is erről árulkodik, szóval visszatérek Flavia zavartságához, már amennyire még képes vagyok a koncentrációra. Először két kisebb tányért helyez az asztalra, majd miután összeszedi a nagyobb tányérokat, és elénk tolja az előzőleg lerakott két kistányért, röviden elmondja, hogy a desszert hozzátartozik a séf ajánlatához, majd megkérdezi, kérünk-e kávét, esetleg valami mást. Én a magam részéről a szokásos kedves udvariassággal utasítom ezt el, már csak azért is, mert amikor a kistányérra pillantok és meglátom az erdei gyümölcsökkel körített csokiszuflét, akkor nagyon kell mosolyognom.

magnificent || coded by eirik

“I would go, baby, an everglow, baby, I would go so far to say it, “we’re magnificent”
 

Axel && Aviva

Sokatmondóan vonom fel a szemöldököm, amikor azt mondja, bízott a reflexeimben, elvégre a reflexeim sok minden mástól is meg tudnának óvni... és meg is óvtak az edzőterem öltözőjében, de ezt biztosan nem fogom neki felemlegetni, mert még a végén visszamegy és megvárja a fickó következő látogatását a teremben. Egyébként sincs időm ezen gondolkozni, ugyanis láthatóan nagyon nehezen engedi el a kérdést, hogy mit rejt a ruha, és hiába kerülöm ki a választ - vagy inkább pont azért, mert kikerülöm a választ -, csak halkan sóhajt egyet, a tekintete pedig már az ölemet méregeti. Szinte látom magam előtt, hallom a fülemben, ahogy lázasan jár az agya, próbálja kitalálni, hogy fedezhetné fel magának a kellő információkat, szóval úgy döntök, jobb, ha máshogy vonom magamra a figyelmét. Az álla alá nyúlva húzom fel magamhoz, hogy megcsókoljam, röviden és finoman. Legalábbis ez volt a terv. A terv, amit máris felülír, a keze a vállamról a tarkómra simul, ajka éhesen és szenvedélyesen szorul az enyémre, én pedig tökéletesen gyenge vagyok ahhoz, hogy ellenálljak. Azért nem feledkezem meg magamról teljesen, megkapja Flavia finom kis nyöszörgését, miközben ajkaim megadóan elnyílnak az övéi alatt, utat engedve a nyelvének, hogy aztán az én nyelvem is kivegye a részét a forró táncból. Ujjaim szorosabban fogják az övét, nem csak azért, mert nem áll szándékomban elengedni őt, hanem azért is, mert a csók tüze nem kis hatást gyakorol rám. Szabad kezem a mellkasára siklik, az ujjaim bekúsznak a zakója alá, aztán kicsit feljebb vándorolna felfedezik azt az apró részt, amit felszabadított a felső gomb kioldásával, és ezen a ponton már nem tudok nem kínlódva beleszusszanni a csókba. Képes lennék itt helyben letépni róla az inget, és ezt ő is tudja, mégis szilárdan tartja a tarkómat, tovább csókol, egészen addig a pontig, amikor már nem Flavia miatt nyögnék az ajkaira, de szerencsére még időben felbukkan a pincér az étellel és az újabb pohár sörrel.
Ezúttal nem is kell megjátszanom magam ahhoz, hogy az arcom kipiruljon, csak arra kell koncentrálnom, hogy a pincér szemében zavartnak tűnjek, ne pedig felajzottnak. Mondjuk, ahogy látom, neki mindenféleképpen sikerült egy kis váratlanságot csempésznünk az estéjébe. A férjemre pillantok, és amikor meglátom az ajkaira kenődött szájfényt, elmosolyodom. Nem feltűnő, nem vörös rúzst kentem magamra, de én innen pont látom a lámpák fényében, szóval közelebb hajolok hozzá, szabad kezem hüvelykujjával óvatosan letörölve azt onnan, elveszve egy kicsit a látványban és az érzésben, ahogy az alsóajkát érintem.
– Egyszer még te fogsz a sírba vinni – mormolom halkan, megnyalva az ajkaimat, de ellenállva a késztetésnek, hogy újra megcsókoljam. Pedig rohadtul nem könnyű. Inkább elengedem a kezét - lassan és elővigyázatosan -, és amikor nem mozdítja azt rögtön az evőeszközei irányába, akkor folyamatosan figyelni kezdem a szemem sarkából. Egy kicsit meg is piszkálom, de a válasza olyan váratlanul őszinte, hogy nem tudok nem elmosolyodni rajta. Aztán nagy szerencséjére az evőeszközért mozdítja a kezét, azért én is az étel felé fordítom a pillantásomat, és egyben huncut csillogás költözik a szemembe is.
– Fogadni mernék, hogy finom ez a vajas szósz is mellette – jegyzem meg, csak úgy, mellékesen, nyilván nincs ebben semmiféle célzás. Nem vagyok én olyan. Azért egyelőre tényleg úgy is csinálok, mint aki eszik, és a lazac tényleg finom - meg a szósz is -, de alig jutok néhány falatig, mikor nem is én lépek akcióba.
Már az is gyanús, amikor a szalvétámat magával ragadja a gravitáció, aztán az pláne, amikor utánakap... a szemeim már őt figyelik gyanakodva, az evőeszköz félúton van ahhoz, hogy letegyem, de aztán a tenyere már ott is van a combomon. Filmbe illő a jelenet, ahogy jóformán eldobom az evőeszközt, az neki is koccan a tányér oldalának, nem nagyon, de azért nem is teljesen feltűnésmentesen, viszont most engem sem érdekel, ha valaki felénk pillant, mert a kezem már az asztal alatt van, hogy elkapjam a csuklóját és megállítsam. Az első erőkifejtésem nem is elég erős, a keze tovább mozdul, ujjai besiklanak a ruha felsliccelése alá, mire az érintés hatására ráadásul a gerincem mentén elkezd felkúszni a forróság is. Kicsúszik az ajkaimon egy apró pihegés, de igyekszem jelen maradni, úgyhogy erősebben fogok rá a csuklójára, bár innen nehéz megsaccolni, hogy még időben megállítottam-e. Ahhoz elég mélyre jutottak az ujjai, hogy elérje a csipkeszegélyt a harisnyán, a harisnyatartó finom szalagját még biztos nem érte el, de a kis csatot már lehet, hogy eléri az ujjbegye. Ez most már úgyis mindegy, tovább nem tud mozdulni, mert vasmarokkal fogom a csuklóját - el azért nem töröm -, ráadásul engem is túlságosan elköt a bizsergés a combjaim között, mert az ujjai nem csak a harisnyatartót közelítették meg, ugye. Ezen nem segít az sem, ahogy a fülembe dörmög és a nyakamba szuszog, kiráz a hideg, egy pillanatra le kell hunyom a szemeimet is.
– Pedig nekem úgy tűnik, hogy te nem bírsz magaddal – szuszogom halkan, árulkodóan mély légzéssel, miközben kinyitom a szemem. A csuklóját fogó ujjaim egy határozott mozdulattal megkísérlik eltávolítani a kézfejét a ruhám alól, mielőtt még baj lesz.
– Hacsak nem akarsz most azonnal, fizetés nélkül távozni, jobb lesz, ha elengedsz – figyelmeztetem suttogva. Lehet, hogy ő nagyon kíváncsi, de nekem is véges a türelmem és az önuralmam, ezt pedig ő is tudja. Ha sikerül kiügyeskednem a kezét a ruhám alól, akkor mindjárt az asztal fölé is varázsolom azt, a szalvétámmal együtt.
– Köszönöm, drágám – mosolygok rá aztán hálásan a lovagias gesztusért cserébe, de addig nem nyúlok az evőeszközömért, ameddig ő nem teszi azt. Innentől kezdve kénytelen leszek azt a taktikát alkalmazni, hogy ha ő elengedi a villát, akkor én is, akármi történjék. Azt mindenesetre megnyerte magának, hogy ha ő a ruhám alatt nyúlkál, akkor én se akarjak neki megkegyelmezni, szóval ha legalább úgy teszünk, mint akiket érdekel még a vacsora, nem hagyom sokáig nyugodtan enni. Jólelkűségből azért nem lépek rögtön akcióba, már csak azért sem, mert ha ennek az estének olyan vége lesz, mint amilyet sejtek, akkor szükségünk lesz az energiára, de aztán nagyjából az étel felénél járva a szósz eljut arra a pontra, amikor véletlenül nem csak a számba talál, hanem egy kis csepp elindul lefelé az alsóajkamon. A gyorsaság jegyében nem a szalvétámért nyúlok, hanem a már egyszer jól teljesítő mutatóujjamat hasznosítom, még azelőtt megállítva a kis cseppet, mielőtt túlcsordulna az államra. Ezúttal egy kicsit aljasabb vagyok, kihasználom, hogy Axel nagyjából takar a többi vendég elől, így a nyelvem hegyével nyalom le az ujjamról a szószt, csak azután süllyesztem az ujjamat az ajkaim közé, ha esetleg nem lettem volna elég alapos a nyelvemmel.
– Mmm, tényleg finom – pillantok aztán Axelre élénken csillogó szemekkel.

magnificent || coded by eirik

“I would go, baby, an everglow, baby, I would go so far to say it, “we’re magnificent”
 

Axel && Aviva

Az előételből sikerül egyfajta előjátékot varázsolnunk, amikor a saját szórakozásomat ő is kiegészíti, az alattomos kis tervével mindkettőnkben tovább mélyítve a már egyébként is szinte tapintható feszültséget. Nem mintha egyébként panaszkodni akarnék, de az tény, hogy kellemesebb helyzetben is el tudnám képzelni mindezt, mint egy étteremben. Lehetnénk mondjuk otthon, ahol ha el is választana minket egy asztal, könnyűszerrel átmászhatnék rajta... Mert most már tényleg nem a sajtkrémet akarnám tovább kóstolgatni.
És persze ez csak fokozódik, mert alig szakad vége ennek a kis játszadozásnak, már jön is a következő felvonás: a másik asztalhoz költözés. Egymás mellé. Mondjuk Axel már akkor akcióba lép, amikor még csak elindulunk, de nem engedem túl sokáig kalandozni a kezét, most még legalább egész jó esélyeim vannak a megállítására. Miután beterel az ablak mellé, hogy aztán elzárjon engem a külvilágtól, már kevésbé érzem magam abban a bizonyos nyeregben, de próbálok az ölelésére, a halántékomra adott csókra koncentrálni, még ha csak azt is volt hivatott elrejteni ezzel, amit mond, és az azt követő kutakodó tekintetét. Persze nem zavartatja magát akkor sem, amikor ezt szóvá teszem, meg akkor sem, ha mindezt a pincér is hallja, de amilyen tökéletes Robint játszik ő, bennem annyira dolgozik Flavia; zavart mosollyal, kissé kipirult arccal pillantok félre, pedig történetesen nagyon is egyetértünk. Miután elmegy a pincér, a fülembe hajolva dörmögi bele a kíváncsiskodását, én pedig kissé megborzongok, a nyakam oldalán végigfut a libabőr is a hangjától és attól, ahogy a lélegzete finoman csiklandoz.
– Ruha és fehérnemű, na meg persze cipő. Mi más lenne? – kerülöm meg a választ ismét, természetesen. Úgysem fogom hagyni, hogy a ruhám alá nyúljon, az felérne egy öngyilkossággal... de amíg én ezen morfondírozok, ő ismét akcióba lép. Ujjai finoman a vállamra szorulnak, én pedig szusszanok egyet, magamba szívva az illatát, amit sokkal erőteljesebben érzek így közelről, aztán már csak az tűnik fel, hogy a ruhám pántja lecsúszik a vállamon. Rögtön kihúzom magam ültömben, odakapok, hogy visszasimogassam a pántot a helyére, de persze ő addigra már élénken figyeli, hogy a meglazult anyag mennyit tárt fel a melltartóból; épp eleget ahhoz, hogy beazonosíthassa a passzoló csipkét. Élesen nézek rá a szemem sarkából és felvonom a szemöldökömet.
– Otthon még vérre szomjaztál most pedig mindenki előtt vetkőztetsz le? – kérdőjelezem meg a taktikáját, bár a mosolyából ítélve ő a legkevésbé sem innen közelítette meg a helyzetet, sőt, pontosan úgy néz rám és szólal meg, mint aki már össze is rakta a képet a fejében. Már amennyit tud.
– Lehetséges – vonok vállat már-már érdektelenül, mert most már látom, hogy a legkevésbé sem kellene arra ösztönöznöm, hogy fedezze fel, hány részes a szett. Figyelem az élénken csillogó szemeit, pontosan azt látom bennük, amit látni akartam, épp csak aggódom egy kicsit, mire lesz még képes a felfedezés érdekében.
– Milyen kár lenne érte – mormolom a jóslat - vagy inkább ígéret? - hallatán, bár a szemeim még a mozdulatot követik, ahogy beharapja és megnyalja az ajkát, és a hangom sem épp arról árulkodik, hogy sajnálnám, ha megtenné. Sőt. Kit érdekel a ruha, abból lehet másikat venni, ha viszont belőle ezt hozom ki ezzel, akkor annyiszor és annyi ruhát tép csak le rólam, ahányszor és amennyit csak akar.
Csakhogy aztán a tekintete lejjebb siklik, az ölem felé,  látom, hogy a combomat kezdi méregetni, és szinte érzem, hogy már megint - vagy még mindig - tervezget. Szabad kezemet az álla alá csúsztatom, látszólag ártalmatlanul emelem fel a fejét, puha csókot lehelek az ajkaira, hiszen mi másért vontam volna el onnan a figyelmét.  Mi másért fognám szorosabban a másik kezét is, mielőtt elkezdene tapogatózni. Ó, te jó ég, de hosszú lesz még ez az este...
Szinte megváltásként élem meg, amikor ismét megjelenik a pincér, kezeiben a tányérokkal, ezúttal azzal a bizonyos fő fogással. Megköszönöm neki, ő pedig jó étvágyat kívánva újra magunkra hagy minket, és ez az a pillanat, amikor kelletlenül, de el kell engednem a kezét. Azért szemmel tartok, hogy ő is az evőeszközéért nyúljon.
– Hmm, nagyon jól  néz ki. Mit is eszünk? Te emlékszel az étlapra? – pillantok rá egy ártatlan mosollyal, de annál élénkebben csillogó szemekkel.

magnificent || coded by eirik

“I would go, baby, an everglow, baby, I would go so far to say it, “we’re magnificent”
 

Axel && Aviva

Ígéretet kapok, hogy ha már eddig kimaradt az életemből a szexshop, akkor most majd biztos be fogunk menni egyszer, és azt a célzatos pillantást látva fogalmam sincs, mire gondoljak. Kíváncsi érdeklődéssel vonom fel a szemöldököm és mosolyodom el, mert bár nyilván vannak elképzeléseim, hogy mik lehetnek az ilyen boltokban - nem barlangban éltem idáig, egyszerűen csak az ilyesmi nem az első volt a prioritási sorban, ha pedig mégis előkerült, nem tárgyakhoz nyúltam -, nehéz kitalálnom, hogy mire gondol, amitől így néz rám. Mondjuk, az már biztos, hogy előbb vagy utóbb meg fogom tudni. Viszont addig is visszaküldöm egy kicsit a fantáziája bugyraiba, hogy én addig leplezetlen elégedettséggel figyelhessem a reakcióját. Még ha ezzel a saját síromat is kezdtem el megásni.
Ez utóbbi mondjuk a szokásos kölcsönös adok-kapokot is jelenti egyben, bár most sokkal kevésbé fogjuk vissza magunkat, mint például az edzőteremben korábban, pedig itt sem lenne kevésbé feltűnő egymásnak esni. Hiába derül ki például, hogy a sírom nagyon mély lesz, mert átülhetünk egy másik asztalhoz egymás mellé, számomra azért nagyon is hathatós elégtétel, amikor még az inge gombját is ki kell gombolnia, miután "csak" annyit tettem, hogy megnyaltam az ajkaimat, miközben ő nyilvánvalóan elkalandozott. Érdeklődve, pajkos mosollyal figyelem az így feltárt kicsi, de annál izgalmasabb bőrfelületet és ellenállok a késztetésnek, hogy most azonnal odamenjek hozzá, hogy az ajkaimmal kóstolhassam meg, de a tekintetem éhségével azért megüzenem neki, hogy szívesen megtenném.
Aztán megérkezik az előétel, és ezzel újabb fegyvert kapok a kezembe. Tudom, hogy nagyon kockázatos, amit művelek, mert hamarosan kamatostul kaphatom vissza, de az az igazság, hogy rohadtul élvezem. Nem tudok betelni azzal a forró pillantással, ahogy szemei az ujjam mozgását követik, amikor az eltűnik az ajkaim között, az elnyíló ajkait, a sűrű lélegzetvételeit. Tudom, mire gondolhat, és igazából én is arra gondolok, csak hogy még annál is életszerűbben tudjam előadni a mutatványt. A mordulást hallva kiszélesedik a mosolyom, érdeklődve figyelem, ahogy próbál megküzdeni magával és a reakcióival, sörrel hűti magát, a második felvonásnál pedig szinte beletörődve veti alá magát újra a műsornak. Ezután nyílt kihívás elé állítom, amit meglepő módon nemcsak elfogad, hanem mintha egyenesen örülne is neki. Tekintetem követi a mozdulatot, ahogy a saját ujjára is juttat a sajtból, a szavaira pedig sokatmondóan elmosolyodom.
– Úgy gondolod? – kérdezek vissza, elnyújtva a szavakat, csak sugallva, hogy azért tudnék én mondani mást is, ami ízlene. A kihívó pillantás nem tud eltántorítani, előrébb hajolok az asztalon, hogy aztán az ajkaim közé vegyem az ujját, közben folyamatosan őt figyelve, és semmit nem úgy csinálva, mintha épp az ujjával játszanék. Finom, alig látható borzongással reagálok, amikor a többi ujja ismerős mozdulattal az államra fog, szusszanok egyet, a pillantásom pedig felforrósodik, mint a vérem, és miközben ő kezdi el mozgatni az ujját a számban, én arra koncentrálok, hogy a nyelvemmel minél alaposabban megtisztítsam azt odabent, míg az ajkaim szoros fogságban tartják. Egyre határozottabban érzem azt a jóleső bizsergést az alhasamnál, és azt is, hogy ez a vacsora nagyon hosszú és gyötrelmes lesz, de az biztos, hogy megéri. Kitartóan tisztogatom az ujját a nyelvemmel, míg el nem engedi az államat, de azután is csak kínzó lassúsággal húzom le ajkaim szoros ölelését a mutatóujjáról, még mindig az arcát figyelve. Amikor ezután az ujja a saját ajkai közé kerül, kis híján felnyögök, megfeszülök egy kicsit ültömben, aztán helyezkedek is egy kicsit, mert sok szempontból kezd kényelmetlenné válni a létezés is. Mély levegőt veszek, de nem tudom levenni róla a szemeimet, még akkor sem, ha így néz rám.
Csak akkor zökkenek ki egy kicsit, amikor meghallok a székek mozgását a hátam mögött, közvetlenül azzal kísérve, hogy Axel is odanéz. Rosszat sejtve pillantok hátra, és amikor látom, hogy bizony egy társaság éppen feláll attól a bizonyos asztaltól, akkor tudom, hogy most képletesen keresztet vethetnék magamra. Nagyon szusszanok.
– A kilátás, hm? – ismétlem meg kétkedve, miután visszafordultam hozzá. Az már eldöntetett, nincs mit tenni, hiába gondolkozom azon, hogy vajon kimenekülhetnék-e feltűnés nélkül a mosdóba, mondjuk úgy az étterem zárásáig, tudom, hogy ez gyávaság lenne. Márpedig nincsenek kétségeim afelől, hogy viselni fogok a következményeit annak, amit eddig tettem vele.
Amikor megjelenik a pincér az asztalunknál, már sejtem, hogy a homokórában leperegtek az utolsó szemek is, amit aztán igazol a szavaival, bár a nyugodt átüléssel azért tudnék vitatkozni. Szemeim Axelre villannak, amikor gyanús hangsúllyal szólít Flaviának, bár a pincér és mindenki más számára csak a kedves, szerelmes mosolyom látható az arcomon. Ujjaimat a tenyerébe csúsztatom, felállok a székről, majd a terelgetésének megfelelően előtte indulok el. Bizsereg a bőröm a ruha alatt, amikor megérzem a kezét a derekamon, de ahogy a tenyere lejjebb siklik, szabad kezemet egy feltűnésmentes mozdulattal az ujjaira csúsztatom, mintha csak be akarnám fogni azt a kezét is, pedig csak egy helyben tartom, mert pontosan tudom, mit keres, de nem szándékozom hagyni neki, hogy meg is találja.
Azon már meg sem lepődök, hogy az asztalnál belülre, az ablakhoz ültet; ezzel már megjártam egy másik étteremben is, és már akkor is tudtam, mit fog jelenteni. Ahogy leülünk, már öleli is át a vállamat, de próbálom magam az érzéssel vigasztalni, és nem arra koncentrálni, hogy ez minek az előszele. Könnyedén simulok az ölelésbe és a csókba, nem mintha azt hinném, hogy ezzel majd meghatom.
– Mire gondolsz? – pislogok rá ártatlanul. Amikor felpillantva látom, mit csinál, még jobban kihúzom magam, bár a ruha egyébként sem engedne sok belátást, legfeljebb a melltartó csipkés szegélyét láthatja meg a dekoltázs szegélye alatt, de azért az nem olyasmi, amit ne látott volna már. Utána túlságosan a testemre simul az anyag, főleg így, bár így nyugodtan legeltetheti a szemeit másokon, ha annyira akarja. Azt engedi láttatni a ruha.
– Ejnye, Robin, nem szabadna ilyen feltűnően bámulnod – mosolyodom el közben, rosszallón csóválva a fejem. Csak azért hallgatok el, mert a pincér áthelyezi nekünk a poharainkat, amit kedvesen mosolyogva köszönök meg, aztán ahogy elmegy, közelebb fészkelődök Axelhez egy kicsit, de ezúttal nem kísértem a sorsot azzal, hogy a lábára tegyem a kezem, vagy ilyesmi. Nem, az ujjaim az ő szabad kezét fogják meg, amelyik nem a vállamon pihen, hogy azzal ne legyen kedve valami mást fogdosni. Bár, azt hiszem, ez is csak idő kérdése, és legfeljebb abban reménykedhetek, hogy gyorsan érkezik majd a főfogás. Mielőtt még én válok azzá.

magnificent || coded by eirik

“I would go, baby, an everglow, baby, I would go so far to say it, “we’re magnificent”
 

Axel && Aviva

Azért azt elég egyértelművé teszi az arckifejezése, hogy a selyem említésével nagyon távol álltam attól, amire ő gondolt valójában, és ezt aztán a kérdése sugallata is bizonyítja. Mondjuk ha nem épp azzal lennék elfoglalva, hogy még egy kicsit húzzam az agyát - már réges-régen elengedtem a finom játszadozás gondolatát -, lehet, hogy el is nevetném magam, mert ha valaki moziban is 17 éves korában járt utoljára, az nem valószínű, hogy gyakori látogatója lett volna a szexuális segédeszközök boltjának... Mindenesetre ezt most megbocsátom neki. Ha már az étlap elolvasása sem ment neki, akkor egy ilyen komplex gondolatmenet összerakása tényleg nagy kihívás lett volna.
– Szerinted? – kérdezek vissza inkább egyszerűen, sokatmondóan felvonva a szemöldökömet, bár mielőtt még érdemben válaszolhatna, már jön is a következő kérdésem, amivel egy határozott mozdulattal visszaküldöm őt a képzelete birodalmába.
Épp csak egy csipetnyi kis célzás kell, még arra sem lenne szükség, hogy igaz legyen: szó szerint megnémul, csak bámulni kezd, miközben a tekintete elsötétül, a légzése pedig elmélyül. Képtelen vagyok uralkodni azon a szégyentelenül elégedett mosolyon, ami az arcomra kúszik, de nem is baj, úgysem lát rám senki, nyugodtan elengedhetem egy kicsit Flaviát. Azért nem vagyok rest koccintani vele egyet, természetesen az évfordulónkra, nem arra, hogy épp álomvilágban lubickolt egy kicsit, aztán ahogy megfogjuk egymás kezét az asztalon, egy kicsit azért én is visszaveszek. A mosolyom megszelídül, ahogy az övé is, hüvelykujja simítása ezúttal a lelkemet melengeti meg...
És igen, ez egészen odáig tart, míg vissza nem jön a pincér, előttem pedig világossá nem válik, hogy az én drága férjem eközben végig alattomos tervet szövögetett a ravasz kis fejében. Hogy aggódom-e? Igen. Ismerem. Tapasztaltam már, hogyan reagál, amikor megpróbálom az őrületbe kergetni,  és azt hiszem, az eddigi akcióim nagyon alaposan kimerítették ennek a fogalmát. Nem tudom, hogy azzal a félmondattal kit akarok jobban megnyugtatni, őt vagy engem, mindenesetre a válasza nem segít. Egyáltalán. Főleg úgy nem, hogy közelebb hajol, az ajkain megjelenik az az átkos mosoly, és közben úgy néz rám, mintha már nem lenne rajtam ruha, ő pedig arra készülne, hogy felfaljon. Érzem, hogy az arcom ismét felforrósodik, mert most már az én fantáziám is menthetetlenül messzire kalandozik, de jobbnak látom, ha erre inkább nem mondok semmit; nem is biztos, hogy tudnék, inkább megragadom a hideg vizemet és iszok belőle egy nagy kortyot, hátha lehűt egy kicsit.
Aztán ez is tud még fokozódni. Úgy tűnik, a szerencsém eddig tartott, a pincér ugyanis azzal tér vissza, hogy az asztalt nagyon is elfoglalhatjuk majd, ráadásul már a következő fogásnál, és erre Axel rátesz egy lapáttal, mert eleve úgy rendezi, hogy egymás mellé kerüljünk majd. Aminek semmi akadálya. Természetesen. Kezdem érezni a pillanat közeledtét, amikor le fogok esni abból a bizonyos nyeregből, méghozzá nem is kicsit, keresem a kapaszkodókat, amikkel még valamennyire bebiztosíthatom magam, bár ebben a helyzetben már kérdéses, hogy ezzel nem csak fokozom-e inkább azt, amit majd kapni fogok. A szívószál említésére mindenesetre a számra kúszik a tekintete, és még csak nem is az ő őrületbe kergetésének szándéka vezérel, amikor megnyalom az ajkaimat, hanem az, hogy szinte én is látom magam előtt, mire gondolhat, és ettől hirtelen kifejezetten száraznak érzem őket. Ezután már inkább a borból veszek magamhoz egy kortyot, lélekerősítő gyanánt.
Végül mégis kapok a kezembe még egy fegyvert, persze csak képletesen, és nem is kell mondanom semmit, hogy Axel is megértse. Tényleg kétesélyes a dolog, hogy ha ügyes leszek, akkor nem csak azt érem-e el, mint tegnap az étteremben, de nem tudnám nem kihasználni a lehetőségeket. Mondjuk az a kihívó tekintet, amit kapok tőle, és az, ahogyan elkényelmesedve hátradől, mint a moziban, egy kis türelemre int. Megszelídítem a pillantásomat, elveszek egy szelet baguettet és egy kis sajtot, aztán enni kezdek, úgy értem, tényleg, normálisan. Valószínűsítem, hogy nem fogja bevenni az ártatlanságomat, de nem baj, nem az a fontos, hogy elhiggye; maradjon csak készenlétben, mint ahogy én is érzem Damoklész kardját a fejem felett lebegni, amióta biztossá vált a másik asztalhoz költözés. Eleinte beérem néhány ártalmatlan ajak-nyalogatással, de aztán az utolsó szeletnél már egy kicsit komolyabbra fordítom a dolgot. A baguetten kissé túlnyúló rákent sajtkrémet a mutatóujjammal formázom megfelelőre, mire a sajt az ujjbegyemre kenődik, és amikor az ujjamat az ajkaimhoz emelem, hogy aztán alaposan megtakarítsam, akkor természetesen nem a kenyeret figyelem, hanem a férjemet, és egyáltalán nem olyan tekintettel, mint aki éppen sajtkrémet eszik. Miután kihúzom az ujjamat a számból, még finoman körbe is nyalom az ajkaimat egy számára nagyon is ismerősnek hatható mozdulattal, aztán buján rámosolygok, mielőtt zavartalanul folytatnám az evést. A sajtkrém ugyan ezzel kis híján el is fogyott, de nem zavartatom magam, ami még a tányéromon maradt, azt a falat lenyelése után ismét a mutatóujjammal gyűjtöm össze, hasonlóan takarítva le onnan, mint az előbb, és még az is lehet, hogy a mutatóujjam egy kissé vontatottabb mozdulattal távozik az ajkaim közül, főleg, ha látom, hogy a tekintete azt követi. Pedig ezzel még nincs vége.
– És most akarsz a számba adni egy falatot, vagy majd később? – pillantok fel rá a szempilláim árnyékából. Látványosan a tányérjára pillantok, aztán úgy mosolygok fel rá, mint aki él-hal azért, hogy beváltsa az ígéretét, és ehhez lehet, hogy annak is köze van, hogy a tányérján hasonlóan látok még egy kis sajtot. Csak az a kérdés, hogy elég volt-e neki a látvány, vagy hajlandó lesz-e a saját ujját is veszélybe sodorni, mert abban biztos lehet, hogy ez egy csapda.

magnificent || coded by eirik

“I would go, baby, an everglow, baby, I would go so far to say it, “we’re magnificent”
 

Axel && Aviva

Én tényleg épp csak egy kicsit akartam játszani vele, kizárólag azért, hogy véletlenül se veszítse el az érdeklődését ma este, de egyre inkább úgy tűnik, hogy végzetes hatást értem el ezzel - és nem csak rá vonatkozóan. Elgondolkozom, mi lesz, ha meglátja a teljes szettet a ruha alatt, de erre még véletlenül sem utalok, mert abból ítélve, ahogy most is néz rám, valószínűleg egyszerűen felállna, a hóna alá csapna és hazamennénk. Vagy talán csak a kocsiig. Vagy a liftig.
Nekem sem teremt sokkal egyszerűbb helyzetet, sőt, el kell gondolkoznom az életemen, ha puszta szavakkal és nézéssel ilyen hatással van rám, de az vigasztal, hogy nem kaptunk és elvileg nem is kaphatunk nagyobb asztalt a foglalások miatt, szóval biztonságban vagyok. Így is olyan képeket ültet el a fejemben, amitől kimelegszem, ha emellé még a kezét is rám tudná tenni, az már végzetes lenne. Így is csak egy célzatos pillantással válaszol az illendőséggel kapcsolatos kérdésemre, vérbeli Robinként, akit nem érdekel az ilyesmi, szóval igen... tartanom kell tőle a három lépés távolságot, ha ép ésszel meg akarom úszni ezt az egészet. Az ígérete hallatán hirtelen nagyon vágyom arra a vízre, reménykedve benne, hogy elég hideg lesz, és már jön is a pincér, mintha csak meghallotta volna. Szerencsére Axel jóvoltából kapok egy egészen másfajta figyelemelterelést is, ami miatt végül a nevetésemet kell a víz mögé rejteni, nem valami mást.
Már a tekintete is szinte lecsupaszít, ahogy rám néz, miután elment a pincér, de én ugye nyeregben érzem magam, szóval ez sem állíthat meg, hogy még egy kicsit feszítsek a húron. A válasz és annak ereje természetesen nem is marad el, most már úgy érzem magam, mint aki beült a kandalló mellé, és egy kicsit fészkelődnöm is kell a széken, mert annyi célzást sűrített ebbe a pár mondatba, hogy nem győz az a kellemes szorítás kialakulni és egyre erősödni az algasamnál.
– Pedig már teszteltük, hogy a selyem nem tart sokáig... – emlékeztetem megcsillanó szemekkel. Igen, részben azért kaptam az első büntetésemet is, de tanulóképes vagyok, és csak a saját dolgát fogja megnehezíteni, ha a kezeivel kell lefognia. Nem mintha én bánnám... de ha már ő is belemegy a nyílt provokációba, akkor én sem hagyom abba.
– Vagy úgy gondolod, van még olyan dolog, amit be tudnánk szerezni és nincs a ruhám alatt? – húzom az ajkaimat egy nagyon sokatmondó mosolyra. Eddig nem próbáltam azt sugallni neki, hogy van még ott más is, se akkor legyen, ő akarta. Merüljön csak szépen vissza a képzeletébe.
Ha legalább egy kicsit is hatásos voltam, elégedett mosollyal emelem fel a poharamat, hogy koccintsunk az évfordulónkra, és azért egymás agyának húzása ide vagy oda, tényleg élvezem a pillanatot. Látom a mozdulatot is, ahogy az asztalra teszi a kezét, és nem kell noszigatnia senkinek, hogy én is az asztalra fektessem a sajátomat, ujjaimmal megtalálva az övéit. A szememben is feloszlik egy kicsit a köd, hogy egy egészen másfajta tűz vegye át a helyét, az a bizonyos másik, se ugyanolyan erőteljes érzés, ami hozzá köt.
Talán ezért sem tűnik fel, hogy ő közben még mindig tervezget, mert nem adta fel a nagyobb asztal lehetőségét, de nekem ez addig nem esik le, míg a pincér vissza nem jön az evőeszközökkel, és ő rá nem kérdez konkrétan az asztalra, amit már kinézett nekünk. Hátralesek a vállam felett, látom, hogy a veszély bizony nagyon is magas, és elgondolkozom, vajon az venné-e ki hülyébben magát, ha hevesen tiltakozni kezdenék, vagy az, ha odasétálnék a főpincérhez és lefoglalnám az asztalt másnak. Nyelek egyet, az egyetlen reményem, hogy van foglalás az asztalra, de elég, hogy találkozzon a pillantásom Axelével, és biztos lehetek benne, hogy ha nincs, akkor nekem lőttek.
– Nem tudom, mit forgatsz a fejedben, de nem fogom hagyni magam – vonom fel a szemöldököm szilárd elhatározással. A próbafülke egy dolog, de ha azt tervezi, hogy az asztal alatt a ruhám alá nyúl, vagy ilyesmi... na nem. Akkor biztos, hogy hazáig menekülök. Már a nézésével és a hangjával is kikészít, nem kell, hogy még hozzám is érjen, a-a.
Persze az én számításaim sem mindig jöhetnek be, vagy csak úgy döntött a karma, hogy a férjemnek is megadja a lehetőséget a visszavágásra, mindenesetre a pincér hamarosan visszatér és közli, hogy nem talált foglalást az asztalra.
– Ha kívánja, uram, a fő fogást már oda szervírozhatjuk Önöknek – teszi hozzá, én pedig legyűröm a késztetést, hogy felkiáltsak valami olyasmit, miszerint erre semmi szükség, de hát egyébként sem engem kérdezett, Axel válaszát pedig boritékolom. Ádáz tekintettel nézek rá, ha a sejtéseimnek megfelelően válaszolt, és csak remélem, hogy nem hoz párhuzamba engem a fő fogással, mert akkor... Na jó. Nem kell pánikba esni. Majd megfogom a kezeit, és akkor nem tud érvényesülni.
– Lehet, hogy inkább valami koktélt kellett volna kérnem. Szívószállal. – A mormogás persze most már nem sokat segít, szabályosan érzem, hogy meg vannak számlálva a perceim, de legalább annyi időt még nyerek, ameddig a pincér visszatér egy kis előétellel. Amikor pedig az asztalra helyezi a kis kenyérszeleteket, és egy autentikus tálat, rajta többféle sajttal, ami rá lehet kenni a szeletekre - és az ujjamra, véletlenül -, akkor először udvarias mosollyal köszönöm meg a pincérnek, amikor pedig elmegy, annál ördögibben csillogó szemekkel nézek Axelre.

magnificent || coded by eirik

“I would go, baby, an everglow, baby, I would go so far to say it, “we’re magnificent”
 

Axel && Aviva

Ugyan az autóban még ő is csak nevet azon, hogy hegymászó szerelésben lennék, de egy ponton adok neki némi sugallatot arról a bizonyos kontextusról, amire én is gondoltam. Miután a liftben megszabadulunk a kéretlen társaságtól - különösen attól a sasoló nőtől -, egy kicsi kiélvezem, hogy kettesben vagyunk, magamhoz húzom, megcsókolom, aztán ahogy összeáll a fejemben a kis tervem, végre is hajtom azt. Nem villantok túl sokat vagy túl nagyot, épp csak egy kicsit mutatok, hogy felkeltsem az érdeklődését, de láthatóan ezzel is lekapcsolom odabent egy kicsit a villanyt. Mondhatnám, hogy nem élvezem, de orbitális hazugság lenne; magamra öltöm ugyan Flaviát, de belül elégedetten kuncogok, kezdve attól, hogy már eleve a beazonosítás is nehezen megy, aztán a nagyobb asztal sem lesz a miénk - mondjuk ez utóbbi valószínűleg hatalmas nagy szerencse számomra, már ha ép ésszel végig akarom csinálni ezt a vacsorát. Legalább én.
Megrendeljük az italokat, én pedig próbálok nem túl szélesen mosolyogni azon, hogy Axel le sem veszi rólam a szemét, és úgy figyel, mintha vagy röntgenszemeket akarna csinálni magának az intenzív nézéssel, vagy abban reménykedne, hogy ki tudja olvasni a gondolataimból, hogy mi van a ruha alatt. Pedig én tényleg csak egy kis ízelítőt akartam neki adni a dolgokból, de hát... Akkor már forszírozom egy kicsit az ügyet, rákérdezek az asztalra, még akkor is, ha sejtéseim szerint azt én bántam volna meg csúnyán. Hadd vágjon csak vissza, ha akar. Nem is kell csalódnom, már eleve olyan tekintettel néz fel rám - némi fáziskéséssel -, hogy úgy érzem, egy pár fokkal melegebb lett idebent, de aztán meg is szólal, és nem kell megmagyaráznia, hogyan értsem félre a szavait. Még csak erőlködnöm sem kell, hogy a Flavia-effektus működésbe lépjen és felforrósodjon egy kicsit az arcom, miközben egyáltalán nem villát és hús- vagy krumplidarabokat képzelek magam elé.
– Gondolod, hogy illendő az ilyesmi ezen a helyen? – kérdezek vissza egy kicsit rekedtesebb hangon. Halkan meg is köszörülöm a torkomat, de persze ő sem éri be ennyivel, folytatja, és már a szavai hatására érzem, hogy legszívesebben elkezdeném legyezgetni magam az étlappal, de aztán még pontosan oda is néz a nyakamon, ahonnan tudom, hogy el kellett tüntetnem a nyomait, utána pedig vissza a szemeimbe, olyan pillantással, mint aki kész lenne itt helyben letúrni az asztalról a terítéket, hogy engem fektessen oda helyette. A gondolattól még az ajkamat is muszáj beharapnom, főleg, mikor ő megnyalja a sajátjait, aztán veszek egy nagyon mély lélegzetet. Jó nagy slamasztikába kevertem magam.
– Tudod, hogy abból bármikor szívesen adok – szólalok meg végül, és tény, hogy egyébként biztosan nem én ellenkeznék, ha valóban fel akarna tenni az asztalra.
Talán az istenek ajándéka az italokkal megérkező pincér, gyorsan rendezem is a vonásaimat, hogy kedvesen mosolyogva tudjam neki megköszönni. Leteszi a bort és a sört, majd felfordítja az előttem levő poharat és az üveges vízből tölt is bele. Én addig belelesek az étlapba, mert azzal igazából nem foglalkoztam végül, és az első dolog, amit meglátok, az a séf ajánlata, szóval amikor rákérdez, sikerült-e választanunk, én a magam részéről azzal takarózom. Utána mindketten Axelre pillantunk, aki láthatóan bele van temetkezve az étlapba, de... valahogy kétlem, hogy figyel. Azt hiszem, most éppen egy egészen más világban lehet, de legalábbis másik szobában, pincér és emberek nélkül, és lényegesen kevesebb ruhában. A közte és a pincér közt kibontakozó jelenet olyasmi, amit valószínűleg sosem fogok elfelejteni, de igyekszem elfojtani a mosolyomat, csak épp a legkevésbé sem egyszerű. Az ööö-zésnél már fel kell emelnem a kezem, mintha csak megvakarnék valamit az arcomon, hogy a tenyerem mögé tudjam rejteni a kikívánkozó mosolyomat, próbálom belülről harapdálni a számat, hogy ne törjön ki belőlem a nevetés, de amikor ezután is csak torokköszörülés lesz a vége, és láthatóan fogalma sincs, mi van az előtte fekvő étlapra írva, előtör belőlem egy halk kuncogás. Próbálom az egészet köhögésnek álcázni, még a vizespoharamat is felveszem, hogy igyak belőle egy kortyot, és csak remélni merem, hogy nem fogok belefulladni. Végül ők is a séf ajánlatában egyeznek ki, nekem pedig hál'istennek nem az orromon jön ki a víz, bár azt hiszem, ez csak azon múlik, hogy még időben lenyeltem. Ha előbb látom, hogyan csukja össze Axel az étlapot, miközben nyilván még mindig egy betűt sem fogott fel belőle, lehet, hogy mégis úgy történt volna.
Ismét magunkra maradunk, és irtózatosan nehéz nem nyíltan és szélesen vigyorogni, de próbálok uralkodni magamon. Olyan ádáz tekintettel néz rám, mint aki vendettát fogadott épp magában, és bár tudom, hogy ez rám nézve még nagyon veszélyes lehet majd, kiélvezem a helyzetet, ameddig tudom és még én vagyok nyeregben.
– Valami nem volt érthető az étlapon, vagy csak ilyen nehezen választottál a sok finomság közül? – öntök még egy kis olajat a tűzre, élénken csillogó szemekkel, mosolyogva figyelve őt néhány pillanatig, mielőtt megfognám a boros poharamat és koccintásra emelném azt.
– Boldog évfordulót, drágám! – szélesedik ki egy kicsit a mosolyom. Ha ő is felemeli a poharát, koccintok vele, aztán iszok is egy kortyot, láthatóan élvezve a bor ízét a számban, aztán az ajkaimat is megnyalva utána. Tudom, hogy valószínűleg vékony jégen táncolok, de egyelőre biztonságban érzem magam itt az asztal másik oldalán.

magnificent || coded by eirik

“I would go, baby, an everglow, baby, I would go so far to say it, “we’re magnificent”
 

Axel && Aviva

A kocsiban ülve a kellemes melegnél már csak az érintését és a profilja - meg néha, amikor felém pillant, a szemei - látványát élvezem jobban. Kíváncsiskodok egy kicsit, de persze konkrét válaszokat nem kapok, csak némi viccelődést, nem mintha bánnám vagy ne lennék benne partner. A síbakancs említésére ismét elnevetem magam, aztán könnyedén vállat vonok.
– Nekem ez a hegymászó szerelésem – kacsintok rá vigyorogva. Azt persze csak én tudom, hogy egyébként, a hegymászás ma reggeli értelmezésében és a ruhám alatt pihenő darabok tekintetében ez a mondat egy bizonyos kontextusban nagyon is igaz... de majd előbb-utóbb ő is tudomást szerez róla.
Sima utunk van, a központban sűrűbb ugyan egy kicsit a forgalom az estére való tekintettel, de azért nem vészes. Érzek egy kis kellemes izgatottságot, kíváncsian figyelem, merre megyünk, a tekintetem végigméri az impozáns épületet, mielőtt leereszkednénk a mélygarázsba, így már sejtem, mitől lesz majd az étterem The Top. Egyelőre viszont nem ezzel foglalkozom, a férjemre koncentrálok, ahogy megállunk és egymáshoz hajolunk egy finom csókra. Élvezem az ajkai és a keze érintését is, mígnem leleplezi, hogy tulajdonképpen miért is kalandozott az oldalamon, de ez is csak egy vigyort csal az arcomra, nem ront semmit az élményen, sőt. Kiszállunk és a lifthez sétálunk, az arckifejezéséből ítélve neki is hasonló véleménye van harminchárom emeletnyi liftezésről, de végül alig tudok odasimulni hozzá és szabad kezemmel átölelni, pont kettővel bővül odabent a létszám, mint szükséges lenne, ráadásul csaknem kinézik őt az ölelésemből, de szerencsére elég célzatosan nézek ahhoz, hogy értse a nő az üzenetet. Megosztom a figyelmemet, ami most kivételesen nehéz feladat, mert a város mögöttünk elterülő éjszakai fényei gyönyörűek, Axel még ennél is vonzóbb látványt nyújt, de egyben szemmel kell tartanom a területemet is... szóval megkönnyebbülés, amikor nyolc emeletnyi utazás után ki is szállnak.
Ezután már végre arra koncentrálhatok, aki igazán számít, élvezem a csókját, az ölelését, ujjainak érintését, amit a vékony anyagnak köszönhetően mintha közvetlenül a hátamon éreznék. Mégis kénytelen vagyok elhúzódni, több okból is, és így ki tudom használni a kitapintott fegyvert a tervemhez is. Nem leszek túl aljas, épp csak egy kicsit akarok játszani vele, hogy felkeltsem az érdeklődését... és ahogy a ruha szegélye alól kivillanó fekete csipke megragadja a figyelmét, neki pedig szó szerint elakad a szava, az bőven elég jó nekem. Találkozik a tekintetünk, megmosolygom elnyílt ajkai látványát, a ruha pedig már vissza is kerül a helyére, éppen abban a pillanatban, amikor ismét megszólalna, ha nem nyílna ki a lift ajtaja. Sejtem, mi lett volna a kérdés, mégsem válaszolok, csak kedves Flavia-mosollyal az arcomon kilépek a liftből, és miközben a pincér hozzánk lép, majd egyeztetik a foglalást, azon tűnődöm, vajon miattam lett-e annyira melege, hogy már levette a kabátját, vagy sem. Ártatlan mosollyal fogom meg a kezét, amikor a pincér az asztalunk felé kezd kísérni minket, a kérdésére pedig hasonlóan értetlenül pislogok rá.
– Mire gondolsz? Harisnyát vettem a ruha alá – felelem könnyedén. Harisnyát meg még egy pár dolgot, de azt majd megtudja, amikor itt lesz az ideje. Odaérünk az asztalhoz, ami bár nem túl nagy, igazából egy romantikus kis zugnak is fel lehet fogni, bár a székek egymással szemben vannak elrendezve. Már épp elgondolkoznék, hogy nekem ez mondjuk biztonságosabb, amikor meghallom, hogy Axel már érdeklődik is egy esetleges nagyobb asztal iránt. Kis híján kuncogni kezdek, de megőrzöm a hidegvéremet, szerencsére a pincér sem tud ennél jobbal szolgálni. Abból a mély sóhajból már egészen biztos vagyok benne, hogy mellém akart volna ülni, és akár saját kezűleg kitapogatni, mennyi az annyi a ruha alatt - kétségkívül kinézném belőle, főleg Robinból, de én is alaposan meg lennék lőve, ha elkezdene a ruhám alatt simogatni. Jobb a békesség.
Leülünk, én pedig az itallapra fordítom a tekintetem először, kis mosollyal a szám sarkában, és viszonylag gyorsan ki is választom, mit szeretnék. Mivel Axel megvárja a rendelésemet, én szólalok meg előbb.
– Egy pohár vörösbort és egy nagy mentes vizet kérnék – mosolygok kedvesen a pincérre. Miután Axel is leadta a rendelését, még a kabátjainkat is elviszi és felakasztja, aztán egy kis időre magunkra maradunk. Próbálok nem túl feltűnően mosolyogni, látva, hogyan fürkész engem, a pillantása néha lejjebb is siklik, mintha csak az remélné, hogy átláthat az asztalon és a ruhán. Úgy tűnik, elértem a célomat, és ez egyelőre nekem elég is, hacsak nem akar majd nyílt hadviselést folytatni a vacsora alatt.
– Nagyon szép ez a hely – jegyzem meg látszólag gondtalanul, nem mintha azt látnám, hogy az étteremre koncentrál éppen, vagy mondjuk engem jobban érdekelne az étterem, mint ő, még ha tényleg gyönyörű is maga a hely és varázslatos a kilátás. Szerintem egy McDonald'sben is királynőnek tudnám érezni magam, ha rajta múlik, bár oda azért én sem toppannék be ilyen szerelésben.
– Miért szerettél volna nagyobb asztalt? – érdeklődöm egy ártatlan mosollyal, miközben kinyitom az étlapot is, hogy megnézzem, mi a kínálat, de fél szemmel továbbra is őt figyelem.

magnificent || coded by eirik