Beljebb kerülve végre megismerkedek Joeval, és miután Visszautasítottam az alkoholt, mesélni kezdek arról, hogy lehetek itt. Ami gyakorlatilag annak köszönhető, hogy többet bírok, mint egy ember, és gyógyít a víz. Na meg Viva apja is a történet része, elmosolyodom, amikor a lányok összepillantanak, aztán a cicám el is mondja, hogy ez teljesen magától jött Tyr részéről... legalább kettőnk közül neki normális apja van. Amikor a vízre, gyógyításra kérdez rá Joe, kicsit megvakarom az állam jobbommal, mert a ballal a hozzám bújó nőt karolom át. - Nem könnyű erre válaszolni, de kicsit olyan, mintha a víz maga egy külön lény lenne, amely magától gyógyított, vagy... kommunikált velem. Amíg rejtőzködtünk, sok dolgot felfedeztem, amit majd egyszer megpróbálok tudatosan megismerni és megtanulni... Például, hogy érzem a vízben, vagy amellett lévő testeket, akkor is, ha nem vagyok benne. Olyan, mint egy állati ösztön, amely motivál, vagy elriaszt dolgoktól. Talán ezért is tudtam régen mindig, ha vihar közeledik. - pillantok Vivára kis mosollyal emlékezve a bárkán töltött napokra. Ezután szóba jönnek a draugr-ok, és Hel, nekem pedig egyre kellemetlenebb érzésem lesz ezzel az egésszel kapcsolatban. Csendesen hallgatom őket, csak akkor szólalok meg, hogy ez a szövetség nem jó ötlet, amikor kis szünet kerül a beszélgetésbe. Azt nem tudom, hogy Joe mitől ennyire nagyon határozott abban, hogy akarja ezt az üzletet, de Viva rá kérdez, én pedig kissé aggodalmasan nézek le rá. - Odin unokája vagy... Azé az istené, aki száműzte őt egy kihalt világba, leláncolta az idősebbik bátyját, Fenrirt, és vízbe akarta fojtani a fiatalabik bátyját, Jörmungandrt. Ha igazak az Eddák, a legjobb esetben is csak semleges a kapcsolatod, ha eleve nem akar majd megölni bosszúból.. ez a bagázs okozza a ragnarököt, a világ végét, szóval a jó szívére nem támaszkodnék - magyarázom el Vivának a dolgot, és ezzel Joenak is, bár ő elég hajthatatlannak tűnik ezzel az egésszel. Az biztos, hogy nem tartom jó ötletnek Avivát Hel közelébe engedni, furcsa volt már eleve az, ahogy Fenrir bánt vele... De lehet csak az apja miatt, akivel a farkas elvileg jóban van. Lehet tényleg így van.
Vendég —
“and I started to hear it again but this time it wasn't the end
Joe &&Axel&& Aviva
A kissé különös, de humoros - és bizonyos jogos kérdéseket felvető - kezdés után hivatalosan is bemutatkoznak egymásnak, én pedig elfojtok egy mosolyt, amikor felrémlik bennem, hogyan vicceltem meg egy kicsit Axelt, amikor a visszatérése után megkérdezte, ki az a Joe, én pedig kértem tőle egy személyleírási tippet a Joe alapján. Persze nem marad el a külön köszönet sem, amiért megmentette az életemet, mire váltunk egy cinkos pillantást Joe-val, de hát mit mondhatnék? Én is hálás vagyok a létezéséért, több szempontból is. Axel csodával határos visszatérésének a történetét viszont nem én mesélem el, azt meghagyom az érintettnek, bár amikor belekezd, és először félbehagy egy mondatot, én is a szemeibe pillantok. Az arcomon kiütközik egy kis feszültség, mert sejtem, mit akart mondani, de ennek ellenére is rámosolygok, a kedves érintés közben közelebb lépve hozzá, karomat könnyedén a dereka köré fonva. – A lényeget elmondtam – segítem ki halkan, de nem lépek távolabb, már csak azért sem, mert amikor erről van szó, még mindig sokkal könnyebb hallgatni, ha közben minden szempontból érzem, hogy tényleg itt van mellettem. Felpillantok rá, figyelem a profilját, az arcélét, miközben beszél, és amikor a történetben elér az apámhoz, ismét elmosolyodom. Joe felé fordulok, meghallva a kérdését, a tekintetünk pedig találkozik arra a pillanatra, és én a vállam felhúzva igazolom a sejtését. – Fogalmam sem volt, hogy csapatot indított a felkutatására – vallom be az igazságot, mielőtt ismét Axelre vezetném a pillantásomat –, de nem is lehetnék ennél hálásabb neki – fejezem be a mondatot egy ellágyuló mosollyal. Nem csak azért, mert megtette ezt értem és mert visszahozta őt nekem, hanem azért is, mert ha ő nem cselekszik, Axel talán még most is ott rostokolna azon a szigeten, azt latolgatva, hogy vajon hogyan juthatna haza onnan segítség nélkül. És akkor én is ki tudja, hol lennék most éppen. Nem lep meg, hogy Joe őt is részletesebben kérdezi a képességeiről, mi ketten is alaposan kiveséztük annak idejét, hogy ki mire képes, hol lehetnek a korlátaink - már ha felfedeztük már őket -, szóval ismét elhallgatok, és hagyom, hogy Axel kifejtse a válaszát, és erőt veszek magamon, hogy véletlenül se tegyek említést Aquamanről. Csak ezután kérdezek rá arra a bizonyos kifejezésre, ami még az érkezésünkkor megütötte a fülem, és mit ne mondjak, egyáltalán nem örülök annak, amit hallok. El is gondolkozom azon, hogy vajon lehet-e még olyan, amiről nem tudunk, pedig jó lenne? Az apám kímélni akart azzal, hogy ne zúdítson mindent egyszerre a nyakamba, de most már kezdem úgy érezni, hogy muszáj leszek megbeszélni vele egy időpontot, amikor részletes felkészítést tart nekem arról, mi van még körülöttünk. Előtte pedig megveszem az összes létező könyvet a skandináv mitológiáról, hogy legalább az istenekből és hasonlókból fel legyek készülve. Ennél még a Biblia is egyszerűbbnek tűnik, pedig azt sem forgattam sokat. Az mondjuk biztató, ha legalább nem legyőzhetetlenek, még élőhalott zombi létükre sem, apró bólintásokkal hallgatom Joe beszámolóját erről. Tehát fájdalmat éreznek és a fejlövés valószínűleg rájuk nézve is végzetes lehet, ami jó jel, bár nem volt túl biztató a transzba ejtéses rész, főleg, ha nem lehet őket másról megismerni, mint a szagukról és a bőrük hőmérsékletéről. Előbbi legfeljebb Joe-nak és a hozzá hasonlóaknak működhet jól, utóbbival pedig nem sokat érünk, ha nem vagyunk hozzájuk elég közel... Szusszanok egy nagyot. Nem baj. Ameddig a mi ellenségeink egyelőre egyszerű halandók, addig még nem aggódok ezen nagyon. – Nem is feltételeztem – mosolyodom el lassan, megcsóválva a fejem. Ha valakiből, hát Joe-ból nem nézem ki, hogy egy ilyen jelenettől maga alá csináljon, majd fülét-farkát behúzva alkudozzon a felbujtóval, sőt. Értőn bólintok a további magyarázatra, ez az üzlettársi kapcsolat olyasmi, amit nagyon is el tudok képzelni, és valószínűleg tényleg jövedelmező lehet mindkét fél számára, ráadásul ha ez a Hel tényleg zombihadsereggel rendelkezik... talán jobb is a szövetségesének lenni. Még akkor is, ha minden jel szerint elég övön aluli támadást intéztetett Joe irányába. És ahogy ezt kigondolom, már hallom is Axel hangját, amint szavaival tökéletesen rácáfol a gondolatra. Elmélázok egy kicsit, mert az biztos, hogy ő többet tud ezekről a dolgokról, mint én, és nyilván nem véletlenül mondja ezt. Joe szavaira rápillantok a szemem sarkából, aztán vissza Axelre, mert ezzel tökéletesen rávilágít arra, ami számít; mondjuk engem ez egyébként sem érintene közvetlenül, hiszen bár legutóbb félig viccesen megjegyeztem, hogy majd egyszer lehet, hogy kérek tőle állásajánlatot, de egyelőre kisebb gondom is nagyobb ennél. – Mondjuk jobb lehet az üzlettársának lenni, mint a kifejezett ellenségének, nem? – gondolkozok hangosan, Joe felé fordulva. – Úgy értem, gondolom okkal küldte a nyakadra a csicskáját – idézem a szó szerinti említést, felvonva a szemöldökömet. Valami indíttatásnak kellett lennie emögött, de kérdés, hogy valahol keresztbe tettek-e egymásnak, vagy egyszerűen csak ez a Hel is felfigyelt a viszonylag új jövevényekre az alvilágban.
Nem, mintha bármivel is el lehetne fedni a halál szagát – gondolom én -, mégis pofátlanul Axel aurájába hajolok, úgy szagolom meg. Manapság már tényleg nem tudhatja az ember lánya, hogy miféle lényekkel van körülvéve, főleg itt Mucsaröcsögén az isten háta mögött egy köpéssel. Mondja ezt az a nő, amelyik közel két méter magas, vérszomjas bestiává lényegül, ha úri kénye és kedve úgy tartja. A tény, miszerint az illata a közelében sincs annak a furcsa, nem evilági esszenciának, ami körbelengte a draugrt a múltkor, megnyugtat valamelyest, bár még így is igencsak kíváncsivá tesz, hogy hogyan lehet mégis itt, teljes életnagyságban. Amikor a beinvitálás-, és a rövid bemutatkozások végére érünk, a koccintás ezúttal elmarad, cserébe viszont Axel megtisztel a bizalmával, és egyben azzal is, hogy elmesélje-, még, ha csak nagyvonalakban is a túlélése-, és a megmenekülése történetét. Érdeklődve hallgatom minden kimondott szavát, le sem véve róla acélos pillantásomat, úgy méregetem a vonásait, a tartását, a bal szemét. - Véletlen volna csupán? – kérdezem, réssé szűkítve szemeimet, kétes mosolyra rántva ajkam szegletét, futó pillantásomat Avivára vonva, amikor elhangzik az isteni apja neve. – Magnifico – teszem hozzá, még mindig szélesen mosolyogva. Mondom én, hogy olyanok, mint az x-men, aztán mégis én kapom válaszul a furcsálló pillantásokat, meg a zavart tarkó vakarásokat. – És te irányítod a vizet, hogy meggyógyítson? Vagy érzi, ha szükséged van rá? – máskor, más körülmények között, más emberek társaságában valószínűleg furcsán hangozhat, hogy úgy beszélek a vízről, mintha valamiféle élő entitás volna, de, hé... egy farkassal osztozom a testemen, az elmémen és a lelkemen, meg all’inverso, úgyhogy mindennek fényében számomra ez még mindig normálisabb, mint annak a ténye, hogy istenek, és élőhalottak járkálnak közöttünk. Ha Axel válaszol a kérdéseimre, vagy tovább fűzi gondolatokkal és tapasztalatokkal, amiket velem is szívesen megoszt – mint Avivának mondtam is: nincsenek barátnőim, akikkel tudnék pletyizni -, áttérünk egy másik, nem kevésbé fontos dologra. Mégpedig arra, hogy még mindig van olyan, amiről eddig fogalmunk sem volt. - Olyasmi, igen – bólintok a nő első kérdésére, a másodikat-, és a harmadikat hallva elmosolyodok. – Erre még nem igazán tértünk ki, a legutóbbi-, és egyben legelső találkozásunk alkalmával. Úgyhogy előbbit csak sejtem, utóbbiról fogalmam sincs. Erősek, ez biztos, de nem legyőzhetetlenek – emlékszem még, hogy milyen erővel ragadott meg, hogy milyen vehemenciával rántott meg, hogy úgy vitte élettelennek tűnő testemet, mintha nem is krumplis zsákként lett volna a vállára vetve, hanem legalább, mintha csak pihekönnyű volnék. – Amikor meglőttem, ordított, aztán, amikor lenyomtam, és a fejének szegeztem a pisztoly csövét, úgy remegett, mintha az élete múlt volna rajta – láttam, mi több: éreztem, ahogy árva testén terpeszkedtem. - Feltételezem, így is volt – bár, ez tényleg csak valószínűleg van így, nekem sem Hel mondta, hanem pusztán én következtettem erre a nyilvánvalónak tűnő jelekből. - Egy farkas sosem lesz öleb – gyalázatos mosolyra görbül ajkam szeglete. – Ők is nekünk – teszem hozzá, sanda rókavigyorra görbülő ajkakkal. – Neki kellenek az én kapcsolataim, én pedig tudom használni-, és cserébe használhatom is az övéit – hanyag eleganciával rándítom meg a vállamat. Aztán Axelre villannak az acélkék lélektükrök, a pilláim sem rebbennek, hangom karcos, és mégis olyan, mint a jégszilánkokra csorgatott méz. – Nekem nem igazán van vesztenivalóm – a falka, igen, de ők is éppúgy el tudnak tűnni bármilyen radarról, mint én. Helt amúgy sem ők érdeklik, de még csak nem is én, egyedül az, ami a birtokomban van, a kontaktjaim, széles e világon. Carpe fuckin’ diem.
Általában abban reménykedik a magamfajta, hogy nincs kanszaga, de úgy tűnik, most már a hullaszag miatt is aggódni kell. Vagy is nekem már épp nem, mivel Joe megállapítja, hogy illatom van, úgy hogy kis mosollyal biccentek neki, köszönve a bókot. Beljebb sétálunk, és a túlélésem körülményeit kérdezi, én pedig egy kicsit megdörzsölöm a tarkómat. Amikor a szuperhősöket hozza fel, meg az X-ment, Vivára nézek, mintha azt hinném, hogy komolyan beadta ezt a dolgot Joenak, de a végén kiderül, hogy jön ez magától is. Elmosolyodom, mert a gondolat tényleg vicces... Mármint nevetséges, mert ahogy már egyszer Tyrnek is kifejtettem, nem vagyok hős, és azt hiszem, Aviva se tekintené magát annak. Joe még lehet az, ha eltekintünk a fegyver kereskedelemtől. Végül azért eljutok odáig, hogy meséljek egy kicsit, bár túl sok dolgot nem tudok mondani. - Nem könnyű erről beszélni, mert az időszak nagy részében talán kómában voltam... Azt sem tudom, hogy Aviva mennyit mesélt, de a lényeg, hogy a szívósságom megakadályozta, hogy... - már mondanám, hogy szét szakadjak, de Avivara pillantva inkább megkímélem a részletektől, és inkább csak megsimítom a fején, le hátra végig a haján, a tekintetem pedig újra Joera emelem. - A víz gyógyít engem, ezt már kikísérleteztük Vivával. A robbanás után az óceán mélyén feküdtem vagy öt hétig, mint utólag kiszámolgattam magamnak. A szememet leszámítva mindenem úgy begyógyult, mintha évek óta kezeléseken vettem volna részt, vagy terápiában. Most a balomra nem látok jól. Miután kikerültem a vízből és felébredtem egy idegen szigeten, bennszülöttek között, gyenge voltam, le is fogytam, de éltem. Ők ápoltak, erősítettek meg, aztán... megjelent egy zsoldos csapat. Akkor nem tudták még, hogy élek, szóval vicces szituáció volt, de a lényeg, hogy Aviva apja, Tyr hozatott haza a csapatával. - fejezem be a történetet. Ezután Joe kezdi el mesélni a maga történetét, amíg alkohollal kínál, mert visszakérdeztünk az élőholtak témájára. Amikor Helt emlegeti, akkor halkan sóhajtok, és elgondolkodom, hogy.... Mi most a rossz oldalon állunk...? Úgy értem, persze, követtünk el jónéhány törvénytelenséget, és Joe fegyverekkel kereskedik, meg Viva is bérgyilkos - volt -, de valahogy kurvára gyanús, hogy Freya és tudomisén Frigg helyett Fenrirt meg Helt találtuk meg először az istenek közül... Mármint, ha leszámítjuk Tyrt, akkor eddig csak olyan alakokkal hozott össze minket a sors és kerülünk hozzájuk szövetség közelbe, akik a világ végéért harcolnak és kvázi a szararcok az Eddaban. Inkább mélyen kussolok is, nehogy kibökjem a nem tetszésem, de nem is nehéz befognom a számat, mert Joe csak úgy sugározza magából a diszkomfortot és valami egészen fura pillantással nézi azt a kocsit. Azt is látom, hogy Viva ökölbe szorítja a kezét, én pedig tudom, hogy valamiről le vagyok maradva...de úgy nagyon, mert semmit nem értek. Már a draugr kérdésen kívül persze, azt értem én, hogy kialakult a világunkban az Underworld. Aviva helyettem is felteszi a kérdéseket, amik bökik a csőröm, és ezúttal valahogy nem igazán tudom befogni a számat Hellel kapcsolatban. - Nem tudom, hogy mennyire ismeritek a mitológiánkat, de Hel... Én lehet inkább kerülném a vele való kapcsolatot. - mondom halkan, a lányokat fürkészve.
Vendég —
“and I started to hear it again but this time it wasn't the end
Joe &&Axel&& Aviva
Megmosolyogtat Axel válasza, bár ahogy az ajtóhoz lépünk és nekem még kopogni sincs esélyem, az bizony azt jelzi, hogy Joe is örülni fog, hogy lát; vagy csak kíváncsi, kit hoztam látogatóba, esetleg mindkettő. Arra mondjuk biztosan nem számít, aki itt áll mellettem, de neki sem kell sokat magyarázkodni, rögvest összerakja a képet, hogy aztán egy egyszerre meglepő és vicces üdvözlést adjon Axelnek. Hiába nem értem a hullaszag keresésének forrását, elnevetem magam Axel szavaira, aztán Joe-ra vigyorgok, miközben belépek az ajtón, nyomomban Axellel. Egy pillanatra összemosolygunk a tényen, hogy láthatóan nem kell megmagyaráznunk, ki ő, legfeljebb majd azt, hogy hogyan lehet még itt, bár ezt előre is vetíti a szuperhősös téma. Elnevetem magam Axel arckifejezésén, aztán Joe válaszát hallva csak feltartott tenyérrel rámutatok, jelezve, hogy ott van a válasza. – Meséltem neki a képességeinkről, úgy nagyjából – toldok hozzá némi egyszerű magyarázatot Axel részére. Az ünneplést, vagy legalábbis a koccintást mindenesetre el kell utasítanunk, helyette megejtik formálisan is a bemutatkozást. Elmosolyodom, amikor Axel még kezet is csókol, de amikor el is mondja, miért fejezi ki külön a háláját, úgy vonom meg a vállam, mintha fogalmam sem lenne róla, miért csinál ebből nagy ügyet, csak Joe-ra kacsintok rá, amikor rám pillant. Azon az estén több tekintetben is megmentette az életem, és tudja is, hogy ennek megfelelő hálával is adózom neki. – A szuperhősös sztori viszont nem az én történetem – pillantok aztán halvány mosollyal Axelre, lényegében átadva neki a szót, rábízva, hogy annyit és úgy meséljen el a történtekből, amennyit és ahogy szeretne. Csak ezután kérdezek rá arra a bizonyos élőhalott témára, mondjuk amikor Joe azzal kezdi, hogy biztos nem akarunk-e valami töményet a válasz mellé, akkor kezdek rosszat sejteni. Axelre pillantok, mert valamiért olyan érzésem van, hogy ez nagyon fog hasonlítani a Fenrirrel való találkozásunkra, de hát mit tudunk tenni. Úgy tűnik, csőstül jönnek az információk is a baj mellett. Grimaszolok egyet, aztán nagyot sóhajtok, de megrázom a fejem a kérdésre, csak a vállammal dőlök neki az egyik oszlopnak, hogy ha mondjuk tényleg erőteljes lesz a sokkélmény, akkor ne üljek seggre tőle. Homlokráncolva, feszült figyelemmel hallgatom a választ, noha az információk mintha csak úgy pattognának a fejemben. Hel, félig élő, félig holt istennő, alvilág, oslói alvilág, transz... már szinte érzem is a kezdődő fejfájásomat, bár az utolsó résznél nagyon is szemet szúr a mozdulat, ahogy Joe mereven bámulni kezdi az autó fényezését. Felemelem a fejem, aztán kissé oldalra billentem, élesen figyelem feszült arcát. Iszonyatosan valóságos emlék. A kifejezés és az, ahogyan mindezt felemlegeti, konkrétumok nélkül is borzasztóan árulkodó számomra. Azonnal egyetlen lehetőség ugrik be, egyetlen név, Dario, és ha arra gondolok, hogy valaki szórakozott a férjével kapcsolatos emlékeivel... Görcsbe rándul a gyomrom a gondolattól, mert ha elképzelem, hogy valaki ezt tette volna velem, amíg halottnak hittem Axelt, valószínűleg a legaljasabb, legmocskosabb kínzásoknak vetettem volna alá az illetőt, a vérében fürödtem volna, mielőtt megölöm. Ökölbe szorul a kezem, de nem kérdezek vagy mondok semmit a sejtésemről, egyelőre legalábbis, inkább figyelek a folytatásra. – Szóval mégis vannak vámpírok? Fasza – nyögök fel. Megdörzsölöm az arcomat, aztán kínomban halkan elnevetem magam, mert eszembe jut, hogy Axellel éppen azt beszéltük meg néhány napja, hogy na, legalább vérszívók biztos nincsenek. Hát, tessék. De vannak. Kényelmesebb kifejezés is, mint az a drau-izé, amit Joe mondott az előbb, és leginkább valami agresszív, öblös morgásnak hangzott. – Hogyan? És mire képesek még? – csapok le azonnal a kérdéssel, amikor elmondja azt az egyébként fontos dolgot, hogy annyira azért nem élőhalottak, hogy ne lehessen velük végezni. Most már nincs kedvem óvatoskodni, ha már tele vagyunk mindenféle elcseszett fajokkal, akkor fel kell készülni ellenük is, mielőtt anélkül kerülünk szembe eggyel, hogy tudnánk, mi a teendő. – Partnerséget? – vonom fel aztán kíváncsian a szemöldököm. – Be fogtok neki dolgozni? – Partnerség egy istennővel, ez mondjuk nem hangzik rossz üzletnek, de ha hozzáteszem, hogy ez az istennő zombikatonákat gyárt maga köré, hát... mondjuk inkább vele, mint ellene, ezt aláírom.
Mindannak fényében, hogy mit tett velem Hel embere, mielőtt elvitettem magunkat az istennőhöz, és annak tudatában, hogy a draugroknak valóban jellegzetes szaguk van, és, amit át kellett élnem a Vortexben, pofátlanul hajolok bele Axel aurájába. Aviva-, és a saját illatán kívül azonban nem hordozza magán a halál esszenciáját. És ez csak és kizárólag azt jelentheti, hogy nem halt meg, hogy nem élőhalottként tért vissza, és akként áll most a bejárati ajtóban. Azért ez szívmelengető jókedvvel tölt el. A meglepetés-, és az örömködés közepette majdnem elfelejtem beinvitálni őket, de aztán mégis tanúsítók valamiféle jó modort. - Illat – javítom ki, ahogy félreállok az ajtóból, hogy bebocsátást nyerjenek a haciendába laktanyába. Mivel ők nem isznak semmit sem, ezért én sem töltök magamnak a whsikey-ből, pedig ez az esemény megérdemelne egy koccintás. De megértem az okaikat, annak dacára is, hogy a Ducati nyomába egy helyi jard autója sem érne. Viszont értem azt is, hogy nem akarnak nagy feltűnést kelteni. Úgyhogy talán majd legközelebb megünnepeljük a férfi csodálatos visszatérését a halálból. - Igen – bólintok a férfi kérdésére erélyesen. – Olyanok vagytok, mint az x-men – sanda vigyor feszül a képemre, abba meg inkább nem megyek bele, hogy hármunk közül én lennék a nagy és szőrös Bestia fehér kiadása. Axel felém nyújtott kezét elfogadom, és rám jellemző, erélyességgel szorítom meg, éppen annyira, hogy még ne zárják el ujjaim a vérkeringését. – Joanne Harrison. Csak simán Joe. Részemről az öröm – vigyorodok el szélesen, bár arra magam sem számítok, hogy ezzel a lendülettel puha kézcsók hull kézfejem bőrére. – Ugyan – finoman vonom meg bal vállamat, lopva Avivára pillantva. – Szívesen segítek, ahol tudok – sütöm le egy pillanatra a pilláimat. Kétes mosolyomból azonban Axel is könnyedén kitalálhatja, hogy ugyanilyen könnyedséggel gyilkolom meg azt is, aki veszélyezteti a családomat, a falkámat és a barátaimat is – ezt Aviva valószínűleg tudja, annak ellenére is, hogy nem mondom ki itt és most hangosan, mert nem akarom elrontani a visszatérésének, és a találkozások örömét. Ha Axel elmeséli, legalább nagy vonalakban, hogy mi történt vele, hogy hogyan is lehetséges az, hogy meghalt, és most mégis itt van, érdeklődve, minden figyelmemet neki szentelve hallgatom a sztorit, miközben a szívszerelmem mellé sétálok, és a motorháztetőnek dőlök. Amikor azonban a nő megszólal, felé fordítom arcomat, aztán szemem sarkából Axelre nézek. - Na, jó, figyeljetek, ez meredekebb lesz, mint eddig bármi. Sicuro nem kértek valami töményt? – kérdezem, réssé szűkített szemekkel, felváltva nézve rájuk. – Hel megkerestetett. Tudjátok, a félig élő, félig holt istennő, blabla, aki az alvilág úrnője, meg Osló alvilágáé is – teszem hozzá sokat mondóan. – Az egyik csicskáját küldte értem, akiben eleve volt valami kurvára furcsa, de, mivel nem találkoztam még hozzá hasonlóval, nem tudtam hová tenni – vonom fel egyik szép ívű szemöldökömet, felhúzva vállaimat. - Valamiféle transzba rántott – próbálom felidézni azt, hogy mit csinált, és nem azt, hogy melyik emléket bolygatta meg. Arra az emlékre tisztán akarok visszaemlékezni utolsó, elhaló szívdobbanásomig. – Egy emlékbe. De olyan iszonyatosan valóságosnak hatott, mintha újraéltem volna. Csak megpiszkálta – opálos lélektükreim az autó felfényezett felületére siklik, mereven bámulom. – Nem tudom, hogy hogyan sikerült kiszakadnom belőle, de a helyett, hogy kinyírtam volna, az a csodálatos ötletem támadt, hogy vigyen el oda, ahonnan küldte anyuci, hogy elbeszélgessek vele – most nézek fel Avivára, majd Axelre felváltva. – Aki Hel. És ezek a lények az ő teremtményei. Emberek, akiket visszahozott holtukból. Zombik. Vámpírok. Élőhalottak. Az istennő draugrnak nevezi őket – magyarázom, de azt a részt nem említem meg, hogy Dariót is megidézte, vagy visszahívta, vagy tett vele bármit is. Csak azt tudom, hogy képes rá, és, ha addig élek is, meggyőzöm, hogy adja vissza nekem. – Hideg a bőrük, és jellegzetes szaguk van, számomra mindenképpen, vérrel táplálkoznak, de meg lehet őket ölni – teszem még hozzá a legfontosabb, cseppet sem elhanyagolható részleteket is. – Hel, végül is, partnerséget ajánlott – fűzöm hozzá az elhanyagolható-, de kicsit sem titkos részletet is.
Kellemesen sajognak az izmaim a mai edzés után. Régóta nem tudtam ennyire rá koncentrálni a dologra és ez érződik is. Az egy dolog, hogy kissé lefogytam - azért még is heteken át csak lebegtem a vízben -, de az erőnlétem is apadt kissé, hála annak, hogy nem tudtam edzeni reggelente. Persze, ettől még átütöttem a téglafalat - amit még mindig sajnálok, majd igyekszem meg is csinálni -, de a régi fényemhez képest sehol sem vagyok. Haza dobva a táskákat felszállunk a motorra, aztán el is indulunk. Az utat figyelem, és hogy merre megyünk. Felismerem a környéket, bár meg nem tudnám mondani, mikor jártam itt utoljára. Mikor megállunk, leszállok, Viva kérdésére leveszem a sisakot és mosolyogva bólintok. - Viccelsz? Alig vártam. - fogom meg a kezét, aztán már sétálok is vele az ajtóhoz. Viva fel sem tudja emelni a kezét kopogásra, mert az ajtó azonnal kinyílik, mögötte pedig feltűnik egy szőke ciklon. Aviva reakcióját látva úgy sejtem, ő Joe, aki már le is pillant a kezünkre, aztán rám. - He... - megakadok a köszönésben, mert közel hajol hozzám, felvont szemöldökkel, meglepetten állok, ahogy...megszagol. na baszki remélem nem azt fogja mondani, hogy fürödtem-e e ma, mert olyan aromám van, mint egy középkori európai királynak. De hullaszagra azért nem számítottam! El is vigyorodok, ebben benne van az is, hogy örülök annak, hogy élek. - Hát ennél szebb bókot nem kaptam még a szagomra. - nevetek halkan a vigyorom mellett, aztán amikor elkáromkodja magát - ennyit még én is értek olaszul -, és megállapítja a tényeket, Vivára mosolygom. Arra azonban meglepetten kapom fel én is a fejem, hogy élőholtakról beszél. Persze, vannak, amik a mitológiánk részesei, de hogy a valóságban is legyenek..? Mondjuk mi a francon lepődök meg, ha vannak istenek? Egy másik dolog még megüti a fülemet. - Szuperhősös..? - ismét rá pillantok Vivára. Csak nem azt adta be tényleg Joenak, hogy én vagyok kibaszott Aquaman?! A whiskey felajánlására megrázom a fejemet. Eleget ittam legutóbb, és ma még vezetnem kell. - Hol a modorom? Axel Bergström, bár... Azt hiszem már tudod. - nyújtok kezet neki egy kézfogásra, kis mosollyal az arcomon. Ha elfogadja, akkor utána kezet is csókolok neki, mielőtt elengedném. - Ezzel tartoztam, amiért összefércelted a barátnőmet. - magyarázom meg kis mosollyal, Viva felé bökve fejemmel. - Nagyon hálás vagyok, amiért segítettél neki, és végül is nekem is. A mait is. - mondom kicsit komolyabban, mert tényleg hálás vagyok. Ha ő nincs, valószínűleg mire haza hoznak, Viva nem lett volna... Azért az a seb egyáltalán nem vicc, és örülök, hogy kezelve lett.
Vendég —
“and I started to hear it again but this time it wasn't the end
Joe &&Axel&& Aviva
Nálam sosem voltak olyan ritkák a telefonos ördögi körök; mivel csak akkor van bekapcsolva a kütyü, amikor szükségem van rá, vagy előre megbeszélem valakivel, hogy be lesz, nagyon ritkán vagyok olyankor elérhető, ha mások random szeretnék, de szerencsére ez olyasmi, amire fel tudok készíteni mindenkit, aki számít. Mind a - most már - négy embert, akik közül igazából csak az egyik ember. Joe-val is eljátszunk egy ilyen kis kerülgetést, először én nem értem el, de hagytam SMS-t, aztán ő nem tudott hívni engem, de ezt már csak akkor látom, amikor magára hagyom Axelt a konyhában, hogy megpróbáljak újra rácsörögni. Azért megkönnyebbülés látni, hogy keresett, mert így legalább tudom, hogy nincs baj; vagy ha volt is, nem nagy, és majd úgyis elmeséli, ha akarja. Ennél már csak az a jobb, amikor fel is veszi a telefont. Megmosolyogtat az üdvözlése, sokkal eredetibb, mint az én slampos sziám, de hát ez ilyen. – Mikor érnél rám? Illetve ránk, vinnék valakit, hasonló ügyben, mint ahogy hozzám volt szerencséd. Legalábbis először. – A második alkalommal inkább nekem volt szerencsém, de ezt ő is tudja. Nem bocsátkozom részletekbe, mert ha most bejelenteném neki a telefonban, hogy Axel az a valaki, valószínűleg kitérne a hitéből; lehet, hogy így is ki fog, de legalább nem a telefonban kell magyarázkodnom. – Másfél? – alkudozok egy kicsit mosolygós hangon. Ha már megígértem Axelnek, hogy szorítunk helyet a reggeli rutinjának, akkor tartom magam a tervhez, legalább Joe-ra sem lóhalálában törjük rá az ajtót.
Az edzőteremhez ugyan gyalog mentünk, de miután otthon lepakoljuk a sporttáskákat, már motorra pattanunk - a motorra. A laktanyába egy kicsit hosszabb az út, még ha nem is sokkal, meg egyébként is, legalább hazalátogathat egy kicsit a Ducati. Régi ismerősként találom meg a környéket, majd megyek el egészen a régi tűzoltólaktanya épületéig, megállva előtte a motorral. Megvárom, hogy Axel leszálljon, aztán követem én is, levéve a fejemről a Joe-tól kapott bukósisakot. – Készen állsz? – somolygok rá. Tudom, hogy lelkesen várta már, hogy megismerhesse Joe-t, és azt hiszem, Joe sem lesz ezzel másképp, amint megtudja, kivel érkeztem. Mivel az utca üres, csak a kezét fogom meg, hogy az ajtóhoz léphessünk, de aztán el sem jutok a kopogás lehetőségéig, mert azt belülről szinte feltépi valaki. Hát persze, hogy Joe. – Megjöttünk – mosolygok rá, és már éppen azon gondolkozom, vajon hogy a jó életbe lehetne ezt az egészet értelmesen előadni neki, amikor már látom, hogy nagyon is dolgozik az agya: a tekintete az összekulcsolódó ujjainkra siklik, aztán fel Axel arcára, és egyszerűen csak tudom, hogy tudja. Tudja, mennyit jelentett nekem Axel, és azt is, hogy nem jönnék ide senki mással a kezét fogva. Aztán odahajol Axelhez, egészen közel, és szinte hallom, ahogy szimatol, ami egyszerre vicces, zavarbaejtő és meglepő. Hát még, amit mond. – Hulla szaga? – kérdezek vissza, és nem tudom eldönteni, nevessek-e, vagy csak pislogjak tovább meglepetten. Oké, ha kikövetkeztette, hogy ő Axel, a legutolsó információi szerint halott, de azért... hulla szag? Sok mindent megtudtunk erről a világról az elmúlt cirka két hónapban, de azért sétáló hullákról még nem volt szó. Aztán a te élsz felkiáltással már világossá teszi, hogy tényleg összerakta a képet, én pedig csak elvigyorodom, amikor rám pillant. Hát, úgy tűnik, nagyon bemutatnom már nem kell őket egymásnak. – Olyasmi – bólintok, amikor pedig beljebb invitál minket, magam után húzom Axelt, be az ajtón, az ott kialakított garázsba. Leteszem a bukósisakot az ajtó mellett egy üres szekrényre, mellé teszem a motor kulcsát is, de a kérdésre én megrázom a fejem, bár a vodka elfogyott résznél vigyorgok egyet. – Vigyáznék az új papírjaimra, szóval én nem iszom – felelem, aztán Axelre pillantok, bár gyanítom, hogy az autóbérlés miatt ő sem feltétlenül él majd a lehetőséggel. Megvárom a válaszát, csak azután veszek egy mély levegőt a válaszhoz, amit nyilván megérdemel. Az oroszlánrészét mondjuk meghagyom Axelnek, ez az ő története... de mielőtt még belevágnék a válaszba, eljut az agyamig, hogy mit mondott. – Várj... – meredek rá összevont szemöldökkel. – Azt mondtad, élőhalott? – kérdezek vissza pont olyan hangsúllyal, mint ami azt akarja mondani: ez most megint valami, amitől eddig nem tudtunk, pedig kellett volna?
Fogalmam sincs, hogy hogyan és mikor érek haza Heltől. Persze, tartottam magam, amennyire tudtam, amíg az irodájában voltam, de, amikor az autóba ültem, és felbőgettem a motort, ordítottam. Padlóig nyomtam a gázpedált, és nem néztem sem embert, sem istent: a város színei és fényei egyetlen, kaotikusan összeolvadó masszává lényegült. Nem tudnám megmondani, hogy a dühtől, vagy a szomorúságtól, esetleg a tehetetlenség érzésétől ordítottam-e addig, amíg még volt levegő a tüdőmben és meg tovább. Valószínűleg mindhárom. Mint egy vadállat. Kifordulva önmagából. Őrület. Őrült téboly. Le sem veszem az útról a pillantásomat, a kormányt markolom, a körmeim a tenyerem húsába vájnak – és valósággal jó, hogy így fáj. Mert ez egyet jelent azzal, hogy még élek. A piros lámpa fénye élesen hasítja fel a sebesség rajzolta vonalakat, de el nem vágja őket; nem lassítok, pláne nem állok meg, és, ha ez lehetséges, csak még előrébb billentem a pedált. Autók fémes csattanásának visszhangja kísér. Semmit sem látok magam körül – és mégis mindent. Pont úgy, ahogy hosszú percekkel ezelőtt egy egész életet láttam Dario szemeiben. Csak ez lebeg előttem, az emléke, a közös emlékeink, a tekintete – az üveges, és az elhomályosodó -, a karnyújtásnyira lévő alakja, hogy ujjbegyeimmel végigsimíthatnék arcélén, és mégis, olyan távolinak és elérhetetlennek tűnt. Mint egy álom. Oda megyek, ahol egymagam lehetek: az erdőbe. A farkas magával ránt, és egyszerű gondolataiba csavarodok. A hó ropogására a talpa alatt, a reccsenő ágakra, a surrogó tűlevelekre, a folyó hangjára koncentrálódik minden érzékszervem. Orromban robban a néma dóm esszenciája: a haldokló-, elfagyott növények, a sár földes szaga, a pelyhek tisztasága, a fa jellegzetes aromája. Az elmém lassan-, nagyon lassan kezd lenyugodni és kitisztulni. Az erdei kísértet is emlékszik a párjára, sosem feledi, mindig őt hívja, amikor a Hold ezüstfehér korongja felé fordítva fejét üvölt; de tudja, hogy soha nem találkoznak újra, bármilyen keservesen is kiált utána a szurokfekete éjszakába, a sápadt fényű nappalba. Az idő hirtelen vehemens gyorsasággal telik, nem úgy, mint az autóban töltött, végtelennek tetsző pillanatok: napszakok, és fázisok váltják egymást, alig észrevehető az az aprócska cikk, ami hiányzik a Holdból, ha nem lennék eléggé figyelmes, valószínűleg észre sem veszem – mint annakidején, amikor először vesztettem el őt, amikor azt hittem, hogy végleg elvesztettem. Nem tudom, hogy mikor mentem el, és azt sem tudom, hogy mikor tértem vissza. Vér tapad a pofámra, sár ragad a hófehér szőrmébe, szemöldököm mentén sekély, friss heg feszül, de már nem tudom felidézni, hogy mikor, hogyan szereztem; teljesen elborult agyam másképp kezeli az emlékeket, torz vegyületként vetíti elém a képeket. Nagyot sóhajtok, amikor az anyósülés elé, a földre csúszott telefonom kijelzőjét feloldom, tudván, hogy minden zavarodottságom, minden fájdalmam ellenére dolgom van, és újabb pont került fel a képzeletbeli listára: Dario kiszakítása a halál karmai közül. Addig nem tágítok, amíg vissza nem kapom, és nem hiszem, hogy az életem hátralévő részében erre máskor lesz majd lehetőségem, úgyhogy ezt az egyet kell megragadnom. Amikor visszahívom Avivát, nem cseng ki, úgyhogy tudom, hogy visszahív, amint aktuális lesz, ahogyan azt megbeszéltük, amikor legutóbb itt járt. Sokáig nem megyek be, először csak a laktanya falának támaszkodok, aztán lecsúszok, guggolva szívom el a második szál cigarettát, melynek füstje mélyen a tüdőmbe mar. Egy ideig még hitegetem magamat, hogy ez az egész nem több, mint egy groteszk rémálom. Hogy valójában mindez meg sem történt. Hogy voltaképpen semmi sem történt meg. Hogy mindjárt felébredek majd, Calabriában, Dario mellett, ahol a helyem van. De akárhányszor hunyom le-, majd nyitom ki a szemeimet, minduntalan ugyanaz a vérfagyasztó jégverem köszön vissza rám, már-már gúnyolódva, sztoikus nyugalommal, és pokoli zsibbadtsággal mosolyog bele a még mindig véres képembe. - Bella ciao – a hangom karcos és rekedt a hidegtől meg a füsttől, de mosolygósnak hathat a vonal túl felén, ahogy a klasszikust idézem. Mintha nem történt volna semmi. – Fél óra múlva – felelem a kérdésre, hogy mikor volna aktuális. Azért mégis csak letusolok – a fürdő felé vezető úton felkapok egy már csak félig telt üveg vodkát, azt szopogatom a zubogó víz alatt is -, nem, mintha Aviva érzékeny lenne a vérre, vagy az orra az erdő illatára, mégis lemosom magamról az avar, a gyanta, a pézsma jellegzetes illatát. A jéghideg vízcseppek apró dárdákként bökdösik bőrömet, szöveteimen keresztül egészen a csontjaimig hatolva. Jóval azelőtt meghallom a motort, hogy az épület elé érne, és azt is, hogy tényleg nem egyedül jött, és meg sem várom, hogy a fiatal nő kopogjon az ajtón; valósággal kitépem a helyéről a nyílászárót. Az apjára számítottam, de nem hiszem, hogy ilyen átéléssel fogná a félvak apja kezét, vagy derekát, vagy más, vadidegen férfiét annak fényében, hogy Axel halott. Egészen közel hajolok hozzá, a szemébe nézve, rezzenéstelen pillantással, az orrunk is majdnem összeér, ahogy megszagolom. - Neked nincs hulla szagod – állapítom meg rezignált arckifejezéssel, ajkam szeglete mosolyra húzódik, mely folyamatosan csak szélesedik. – Vaffanculo, te élsz! Hogyan...? Ez is valami szuperhősös dolog, mi? – csak most nézek Avivára. – Gyertek be – állok félre az útból, hogy beléphessenek a kacsalábon forgó palotámba. - Mielőtt a bizniszre kerülne a sor, elmondjátok, hogy hogyan lehetséges az, hogy meghaltál, és nem élőhalottként tértél vissza, Axel? A vodka elfogyott. Whiskeyt?
2023. május 1-jén az óriások vezére összehívta tanácsát, amelyre a nornát is meghívta, aki segített neki az istenekkel szemben. Kezdetben úgy tűnt, ez alkalommal sem történik majd semmi különös, ám amikor Hildr távozásra készült, fültanújává vált két óriás sutyorgásának, s a hallottaktól égtelen harag támadt a norna szívében. A szavak arról szóltak: Thrym azt tervezi miképpen szabadulhat meg Hildr-től, mivel a norna követeléseit nem kívánja a nagyhatalmú óriás teljesíteni, akkor sem, ha az átokkal legyőzik és feledésbe taszítják az isteneket. Hildr elnyomta abban a pillanatban dühét, s ahelyett, hogy szembesítette volna Thrym-et rossz döntésével, a norna úgy határozott, megbosszulja, amiért megpróbálták kijátszani. De nem kapkodott el semmit sem, és mindent gondosan előkészített.
Kezdőlap
