♫ music time ♫

Nem ismertem ténylegesen, behatóan a másik felet és ez a szavaiból teljes mértékben visszaütközött. Az a lény, aki egyetlen pillanat alatt törölt el emberéleteket a történelemből, aki véres kegyetlenségben fonódott össze azzal a sorssal, amellyel rendelkezett, most mégis visszafogott őszinteséggel vallott önmagáról és a sorsáról. Az a bölcsesség, amellyel rendelkezett, valahol ott rejlett benne mélyen és most nem azt a vadságot láttam belőle, amelyről olvastam, amelyet láttam valaha. Most, ebben a pillanatban a nyugalom és a csend uralta őt - legalábbis mellettem. Hogy Odin mely gondolata vert közben éket benne, hogy milyen eszme uralta a lényét tulajdonképpen, nem tudhattam. Ám mégis... pillantásom hosszan időzött a férfi vonásokon, végül azért csak kibökve azt az eszmefuttatást, amelyet előidézett bennem a szavaival:
- Fogalmad sincs arról, hogy mennyire fontos tényezője is vagy annak, ami és aki ő maga; hogy részben miattad és általad beszélhetünk róla is - mosolyodtam el szelíden, amivel persze nem akartam senkit sem nagyobbítani, sem pedig kevésbé fontosabbá tenni abban a hitvilágban, amelynek mindketten részesei voltunk a magunk valóságában. - A visszatartott információ viszont veszélyes is lehet. Nem érzi rajtad, hogy nem vagy teljesen mértékben őszinte vele? S hogy tudod eltitkolni azt, amit tudsz, ám mégsem vallasz róla? Így valójában befolyásolod őt magát is... nemde? - a kérdéseim lehettek bicskanyitogatóak. Olyanra kérdezhettem rá, amihez valójában semmi közöm nem volt, mégis érdekelt az ő együttműködő kapcsolatuk. Mert mindig és minden esetben érdekelt az, amit nem ismertem és amiről nem tudtam. Ha úgy érezte Mikkel, hogy válasz nélkül hagyja a tudásszomjam, nem erőszakoskodtam. S azt hiszem, hogy a lényem egy része is már csak fakó lenyomata volt az egykori énemnek... amit a földi létemhez kapcsolódó nevem is bizonyított. A feledékenységem nem volt vészes, épp csak az esett ki olykor, kinek is kellene lennem. Huginn szavai azonban teljesen fején találták a szöget, amire csak a könnyednek ható nevetésemen túl bólintottam.. A magam részéről szerepet játszottam, nem voltam mindig én... hanem azzá váltam, akit a társadalom megkövetelt magának. Hogy kedveltem-e mindig, aki lehettem? Nem, nem mindig éreztem jól magam, s lehet, hogy ez az időszak kebelezett be ma is, a jelenben. Tudtam, hogy változni fog ez az érzés, mert még mi sem voltunk állandók. Megújultunk, kaptunk egy új lehetőséget, s talán az emlékekkel változtathattunk valamennyire a sorsunkon, amit a nornák fonalai még engedtek. Gyorsan túllendülve a kezdeteken mindketten olyan témákat érintettünk, amik a mélyebbre engedést követelték a másik poshadt lelkében, ám ahelyett, hogy elszigeteltem volna magam tőle, hogy felhúztam volna az áthatolhatatlan falakat és a NEM oldalára álltam volna, a szavaim könnyedén gördültek le ajkaimon, olyan világba engedve be, amelyről csak kevesen tudtak, s kevesen ismerték. Mert igazán senkinek sem tudtam megnyílni, s hajlandóságot sem mutattam rá. Mert sosem ÉN voltam a fontos, hanem mindenki más... is. Ahogyan a másik fél sem szakított félbe, úgy én sem vágtam a szavaiba, csupán mélyre engedve a tudatomban raktároztam el a mondandóját.
- A jogokkal nem szűnt meg a férfi és nő közti ellentét. A nemből fakadó különbségek még ugyanúgy a mindennapos élet részei. Amit elért a ma embere, csak egy eszköz, amellyel könnyítünk sorsokon és életeken. A tűzszünettel vagy egy-egy megnyert csatával sem fejezel be egyetlen háborút sem, - szavaim csendes elfogadás jelei voltak, ám talán a kapott dicséret, talán az, hogy köze lehet Huginn felett ítéletet hozni, valahogy mégsem töltöttek el jó érzéssel. - Ez a dolgom, a létem elsődleges feladata. Ameddig a nornák úgy érzik, szükséges itt lennem, nem távozom. De amint úgy érzik, hogy a sorsom már nem számít... - nehéz, s egyben tán fájó szívvel ejtettem ki ezen szavakat. Habár a csendes, elfogadó mosolyom azt jelezte, megbékéltem ezzel a tudattal, valahogy sosem kívántam senki elmúlását sem. Ez a gondolat sarkallt arra, hogy ne álljak ellen az alkoholnak, s több kortynyi gördült le előbb a nyelvemen, hogy aztán gyorsan feledjem el ezt a haszontalan érzést, ami talán soha nem fog megvalósulni. Éppen ezért is tértem át olyasmire, amiről könnyebb volt beszélnem, csak arra nem készültem fel, hogy a férfit ilyen mértékben izgatják azok a dolgok, amelyeket én képviseltem. Ahelyett, hogy válaszoltam volna neki, inkább a kiürített poharamba csobogott a bíborszín nedű általam, s miközben a kristály szárát tartottam, a pillantásom már nem kereste a férfiét. Elgondolkodtatott, sőt, talán túl sokat is akart elvenni belőlem. Talán olyan dolgok érdekelték, amiket még nem feltétlenül tudtam volna megfogalmazni sem másoknak, mások előtt.
- Egy anya sem szól mindenért a gyermekére... s ezek mégis olyan kérdések, amelyeket eddig soha nem tettek fel nekem - talán ezért sem tudnék neked válaszolni mindenre, és talán ezért is okozol kényelmetlenséget velük - vallottam be neki nyíltan, kerülve még mindig a pillantását. Mert mint említettem, nem voltam az, akire felfigyeltek volna, így eddig senkinek nem tartoztam magyarázattal. - Ha esetleg lesz időd arra egy másik alkalommal, hogy újra élj ezen kérdésekkel, szívesen adok magyarázatot, most viszont nem készültem fel rád.. teljesen - az őszinteségem nyílt volt. Ezért is tereltem aztán magamról inkább rá a rivaldafényt és a kíváncsiságom, mert úgy tűnt, hogy Odin Gondolataként jobban ismerte azt, aki ő maga volt. Akiért volt és létezhetett. El kellett telnie bizonyos időnek, hogy a pillantásom visszataláljon rá és ne csak a kényelmetlenség szülte pillanatot éljek át mellette, de ha már ott volt, a borból pár kortyot ismételten elvettem és kiélveztem. A válaszát mégis ellenem fordította, amire már kénytelen-kelletlen mosolyba forrt ajkam.
- Túl sok kérdést teszel fel te is - elnéző hangom volt, ám ott rejlett benne a figyelmeztetés szikrája. Megtehettem volna, hogy nem válaszolok neki, hogy nem izgat vagy érdekel ő maga, de mégsem így volt. Miért pont én? Miért itt, ezen az isten háta mögötti területen keresztezték végül útjaink egymást...? - Úgy gondolod, hogy ítélkeznem kellene Odin felett? Úgy érzed, hogy a szavai és a tettei által büntetést érdemelne vagy azt, hogy a körmére kellene néznem? - a sóhajtásom mély volt, amit hallattam, és muszáj voltam kiegyenesíteni a lábaim, elrendezve a hosszú szoknyám fodrozódó anyagát azon, ám a következő pillanatban meggondolva magam visszahúzva a végtagjaimat lassú ritmusban bontottam ki a fűzőt s húztam le a lábamról a cipőket. Felemelkedtem Huginn mellől, mezítláb lépve rá a bársonypuha smaragdszín fűre. - Odin soha nem volt hű senkihez sem igazán. S ha ott voltál a menyegzőn, hallhattad, hogy ott sem ígérte teljesen oda a szívét és nem vette el senkiét sem. Az a kötelék, amely összeköti őt Friggel... ma is létezik az ő egységük. Így, vagy úgy, de mindig is voltak ők, nem igaz? - pillantottam le a férfire, ha még mindig a pléden ült. Anélkül kezdtem bele a lassú sétámba a szirtek felé, hogy felhúztam volna a szoknyám. Kiélveztem a talpam alatt bőrömet érintő gyep csiklandozását, hátra is hagyva az alkoholt. Ujjaim a szoknyám anyagát simították le a combom elülső része mentén, amit még elértem, szórakozott, elgondolkodó ritmusban.
- Te kedveled, ha követnek és a nyomodba szegődnek? Téged bárki is igyekszik megfigyelni, vagy szabadon mozoghatsz, s szabadon repülhetsz? Figyelned kell-e arra, kinek és mit mondasz? - tettem fel a kérdésére a kérdéseimet. - Te tudod, hogy milyen érzés az, ha úgy érzed, a tarkódba mélyesztik a fogukat? Te tudod talán, hogy milyen az, amikor egy fantom keze simít végig a gerinceden? Te tudod, hogy milyen az, amikor minden gondolatod magadnak és csak magadban kell, hogy megtartsd? - fordultam felé végül, mélyen a szemeibe nézve. - Nem vagyok sem prűd, sem pedig az, aki ne természetesen mozogna mások előtt, viszont a te figyelmed túlságosan.. direkt. Ott vagy és mégsem... - ráztam meg a fejem csendes lemondással. Kíváncsi voltam, hogy az én őszinteségem vajon találkozik-e majd az övével. Hogy elviseli-e a szavaim kételyeit és igazságát. S arra is kíváncsi voltam, hogy ezek után mikor és hol nem kellene tudnom arról, követ.

♫ music time ♫

Depresszió. Talán az mérgezte meg a lelkem és a tudatom azokban az időkben, amikor előre kellett volna néznem, éljenezni és ünnepelni mindazt, amire akkor, 1913-ban sort kerítettünk és bevégeztetett a nők sorsa. Létezésem során soha nem sodort össze a szél egyetlen nornával sem (már amire emlékszem), így ha voltak és lettek is volna kérdéseim, soha nem tehettem fel nekik. Nem miattuk, hanem magam miatt hagytam ki azokat a sorsszerű találkozásokat, mert ha valóban a színük elé léptem volna, a kérdéseim sértők, velőtrázóak lettek volna. Igazságot követeltem, objektív tudást, amit soha nem tarthattam igazán a kezemben mások miatt. Az én sorsom nem a nagyok közé vezetett, s noha az egykori képességeim magasra emeltek volna, nem bántam a névtelenséget, mert könnyebb volt elbújnom a legtöbb esetben az őriző és fürkésző szemek elől. Pontosan ez zavart abban az illetőben, aki folyton folyvást követte minden fontosabb lépésemet. Éreztem magamon a pillantását, szinte éreztem a lihegését a tarkómon, a karmait a bőrömbe vájni, miközben szemtől szembe még sosem állt meg előttem, sosem tudtam megnézni igazán az arcvonásait. Zavart és idegesítő szokás volt ez a részéről, noha tudtam, hogy ez volt az igazi feladata. Elég volt az időhúzásból, elég volt ebből a lehetetlen macska-egér harcból, ami sosem volt igazán az mégsem. Emiatt szólítottam meg végül, azon a helyszínen, ahol csak Ő és én voltunk, ahol senki másnak még csak a nyomát sem lehetett kiszagolni, sem pedig megérezni.
A válasz első szavánál még nem néztem hátra a férfi testet birtokló felé, ám a jóízlés azt diktálta, hogy mégis tekintsek hátra, épp akkor, amikor Hugin megvált a cilindertől, s tiszteletét kifejezve meg is hajolt előttem. A hosszabb felelete réveteg mosolyt csalt arcomra, miközben azon tűnödtem, hogy tudja-e, érti-e létezésének tényleges okát. Mert ameddig Mindenek atyja hollója, addig a létezése sosem lehet jelentéktelen, sosem lehet egy a sok ezer közt.
- Nem gondolnám, hogy bárki is tudna téged irányítani, még Ő sem élvez ekkora hatalmat igazán feletted, nem igaz? - utalok Odinra, akihez örök hűség köti Hugint. S ha ez el is gondolkodtat egy kósza pillanatra, képes eltitkolni fontos információkat vajon az isten elől? - Ha valamit nem akarsz megtenni, úgy létezik olyan erő, ami rávesz téged és kényszerít? - még több kérdés, mert ha már itt voltunk, ketten a világ egyik végén, akkor a válaszainkat csak mi magunk korlátozhattuk. A személyét illető kérdésre kapott válaszra bólintottam. Még nem döntöttem el, hogy mely megnevezéssel éljek, így amikor a plédnél kötött ki, csak könnyed biccentés jelezte a részemről, hogy helyet foglalhat. Kényelmesen elfért ott mellettem. - Helga, de néha még én is elfeledem ezt, úgyhogy amikor erőszakosabban keresnek, akkor jut eszembe, hogy kinek kellene lennem ma - halk, bocsánatot kérő nevetésbe fordult a mosolyom, miközben a magam poharába még mindig két ujjal kapaszkodtam, mintha a vörös nedű megszökni próbálna előlem. Botor gondolat volt, ámbár bizonyos dolgokhoz ragaszkodtam minden létem során.
A pimasznak ható kérdésre a vidámság eltűnt vonásaimról, miközben a pillanatnak élve le sem vettem a tekintetem Hugin arcvonásairól. Szótlanul, magányba burkolózó kíváncsisággal asszisztáltam végig azt, ahogy a bort kortyolta és azt is, ahogy elmélkedett arról, mi és ki lettem a jogok érvényesítése során. Mégis csak mosolyt csalt az arcomra a feltételezése, s ebben a pillanatban megengedtem magamnak, hogy az alattunk elterülő mélységet figyeljem inkább. Nem beszéltem feleslegesen, nem fecsegtem, csak hogy magamat védjem, de felszólaltam akkor, amikor az én igazságomat állították célkeresztbe.
- Ha nem tévedek, eddig sem korlátozott a döntéseimben az, mennyi jogot adtak az emberi nőknek egészen eddig is akár ebben a világban. Én tudom, s talán te is, hogy korábban sem rettentem meg a fizikális erőfitogtatástól, sem pedig attól, ha valaki agresszívan lépett fel ellenem. Az én kezemben olyan döntés rejlett, ami reakció volt mindarra, amiről megszületett egy elítélendő döntés. Sosem én voltam az, aki beletaszított volna bárkit is azokba a döntésekbe, melyek bűnössé formálták volna a nőket vagy férfiakat a szememben. Az én képességem a büntetés, nem pedig az oda vezető út - billentettem oldalra a fejem egy kissé, elgondolkodó pillantást vetve a mellettem ülőre. - Az, hogy olykor elméleti kérdéseim vannak, nem jelenti azt, hogy bárki is befolyásolni tudna - vontam fel a szemöldököm, hogyha volt kedve, ellenkezhetett is velem, nem bántam volna. Kíváncsi voltam, mennyire simulékony jellemet mutatott másoknak, ha valóban tudni akart bizonyos információkat.
- Mit vétettem ellened, hogy úgy hiszed, látnod, s hallanod kell engem olykor? Hiszen nem szorulok védelemre - tőled sem - ha már az igazságnál tartottunk, akkor én magam is feltettem neki a magam kérdését, miközben szabad kezem ujjaival eligazgattam a feltámadó szél által felborzolt szoknyám anyagát. A távolban viharfelhők gyülekeztek, de még nem olyan égő daccal, hogy menekülésre sarkalljanak. Engem biztosan nem.

Norvégia - Kjerag, 1913. - ♫ music time ♫

Szerettem volna, ha ugyanolyan jelentőséggel bírt volna minden napom, mint éonokkal korábban, amikor még hittek bennem, s rettegtek attól a döntéstől, amellyel lesújtottam rájuk, ha megszentségtelenítették az előttem tett esküjüket. Mára úgy tűnt, hogy kezdett megkopni az erőm, egyre kevesebbnek éreztem magam és elbizonytalanított ez a kor: valóban szükség volt rám? Ténylegesen is élek? Még mindig létezem? Nem egyszer kaptam magam azon, hogy a sziklaszirteken állok, hogy csak bámulom az alant elterülő mélységet, miközben a szél vadul kapott a hajamba és a ruhámba, szinte lesodorva engem oda, ahol a biztos halál várt volna arra a testre, amelyet birtokoltam ebben a korban. Mégis a legtöbbször vágytam rá, az égbe nevetve tártam szét a karjaimat, hogy érezzem, esendő voltam, s a sorsomat nem én tartottam kézben, hanem valakinek átadva az életemet rábíztam egy ismeretlenre magam. Egy ismeretlenre, aki nem tudva a mivoltom súlyát, aki nem ismerte a határaimat, akinek láthatatlanok voltak azok a könnyek, amiket ejtettem, aki soha nem hallotta a nevetésem, akinek soha nem panaszolhattam el a nehezebb időszakaim, akinek fogalma sem volt a kételyeimről.
Esendővé váltam, engedve, hogy a gyenge nő mivoltom bekebelezzen, hogy aztán felülkerekedhessek a saját magam poshadó mocsarán. Mindig megújuló, mindig újult erővel értekező, mindig alternatívákat kereső nő lehettem aztán, mit sem törődve azon döntésekkel és büntetésekkel, amelyekkel másokat kellett sujtanom. Megérdemelték! Talán a legnagyobb győzelmem az volt az utóbbi majd' egy évszázadban, hogy a nők is olyan jogokat kaptak, amivel a férfiak éltek évszázadok óta, örökölhettek, mesterségeket tanulhattak, részt vehettek a kereskedelemben, már nem csak elemi iskolába járhattak, hogy aztán később az egyetem is megnyíljon számukra olyan lehetőségeket adva nekik, amelyre az előtt nem volt még példa. Később már a helyi választásokon is részt vehettek, az i-re pedig a pontot ez az év tette rá; egyenjogúakká váltak. Ahelyett, hogy másokkal örültem volna ennek, ahelyett, hogy a szüfrazsettek éljenző tömegébe mártva meneteltem volna velük, itt voltam, amellett az egyetlen szikla mellett, amely két világot kötött össze. Kjeragbolten, az a csupán öt köbméternyi kő tartotta össze számomra az embereket az istenekkel.
Elégedett, csendes mosolyra húztam ajkaimat, miközben a lopott vörösbort kortyoltam az elemelt üvegpoharamból, nem törődve azzal az egyénnel, aki már időről időre megkörnyékezett. Tudtam, hogy valahol most is ott lehetett, engem figyelhetett, ezért is sóhajtottam fel halkan, a plédre húzott üres pohárba csobogtatva a vörös nedűt toltam azt kicsit arrébb, hogyha akarta, akkor elvehette. Már ha volt annyira merész, hogy megjelenik és nem csak távolról akart volna fenyegetővé válni. Tarthattam volna tőle, mert tudtam, hogy kiről volt szó. S a sejtéseim szerint arra is választ adhattam volna, miért is jelenik meg a színem előtt akkor, amikor nem vettek körbe másik emberek s lények. Ha tudta volna, hogy nem csak őket figyelem, hogy voltak olykor náluk fontosabb személyek és ügyek is, melyekbe energiát és időt öltem bele, akkor most nem lett volna itt. Ha tudta volna, hogy tudok mindarról, amit művelt a számára talán legfontosabb emberrel a földön. Nem az volt a dolgom, hogy ítélkezzek. Nem az volt létem értelme és célja, hogy kritizáljak, mert a legbűnösebb dolog az életemben a pártatlan állásfoglalás volt, az objektivitás. Nem nevethettem ki senkit sem, ha az érzelmeik, a testi vágyaik után mentek, nem engedhettem meg magamnak, hogy másnál jobban tudjam, mi is zajlik le benne mélyen, legbelül.
S talán ez roppantott meg olykor-olykor leginkább.
- Megfordult már a fejedben valaha az, hogy véget vetsz mindennek? Hogy mindaz, ami történik veled, te magad döntesz a saját sorsodról s nem hagyod meg a nornáknak mindezt? Tudják rólad, hogy ki vagy? - tettem fel a kérdésemet, remélve, hogy meg is hallott az, akinek célozva beszéltem. - Hogy vagy képes mindig folytatni azt, amit csinálsz? - húztam magam alá a lábaimat, be, a vastag anyagú hosszú szoknya alá, miközben a gerincem szálegyenes volt. Tudtam, hogyan s miként kell hölgyként viselkedni, hogyan kell dámának lenni, a végzet asszonyának. Egy aljas utcalánynak, egy király utópiába burkolt szeretőjének lenni, aki csakis azért van jelen, hogy a saját vágyait elégítse ki. - Hogy szólítsalak hát, Hugin? - ajkaim lassú, kedélyes mosolyt jeleztek arcom rezdülésén. S ha megjelent, teljes valójában, úgy csak hátrapillantva rá emeltem fel a poharat a száránál fogva, felé is nyújtva azt. - S ha bort fogyasztasz, röptödön mutatkoznak jelek, mondd csak? - szórakozottan somolyogtam rá sokat sejtetőn. Eszembe sem jutott az egyetlen egyszer sem, hogy esetleg néhány kanyart is beiktatna a repülésében, ha ittas. Nem bizony.