the judge said son, what is your alibi if you were somewhere else then you won't have to die
Sok mindent megosztottam Ragnarral azzal kapcsolatban, amivel szembe kellett néznünk; hogy nem csak a Vortex lerombolásáról volt itt szó, hanem arról, hogy potenciálisan kiszabadult egy lélek Hel birodalmából, ami további kérdéseket és következményeket vonhatott maga után. A továbbiakat nem kommentálta ugyan, inkább csak tudomásul vette, de nem bántam. Nem is tudtam volna ennél többet mondani egyelőre, és neki sem kellett felesleges közhelyeket durrogtatnia arról, hogy ez kellemetlen. Tudtam, hogy ha szükségünk lesz a segítségére, megkereshetjük - megkereshetem - majd, ő pedig tudta, hogy meg fogjuk keresni, ha kell. És én nem zártam ki a lehetőségét, hogy szükségünk lehet majd a sárkány segítségére. Nem leplezett kíváncsisággal fordultam felé, megállva egy piros lámpánál, amikor a megjegyzésemre nemcsak reagált, de hosszabban is fejtett ki valamit, ami számomra az újdonság erejével hatott. Hogy kellett-e volna tudnom róla, azt én biztosan nem tudtam volna megmondani, még ha nem is fogtam fel ennek a súlyát - sem. – Mindig ugyanazok az utak és ugyanazok a hibák. A nornáknak unalmas élete lehet – fűztem hozzá mintegy mellékesen, miközben ismét elindultunk. – Nekünk kellene képviselnünk egyfajta magasztos, felsőbb hatalmat. Nagyobbnak képzeljük magunkat a többi fajnál, feljebbvalónak, piedesztálról nézünk le rájuk, miközben ugyanolyan gyarlók vagyunk, mint a halandók. Talán mégsem tévednek olyan sokban a modern vallásaik, amikor azt mondják, "isten a saját képére formálta őket". –Egy kicsit talán elméláztam, de végső soron erről szólt a létezésünk, nem? Hiszen a Ragnarököt is mi idézzük elő így vagy úgy, egymást pusztítjuk el újra és újra, mert valaki mindig többet akar. – Ki az? – kérdeztem aztán, érdeklődve pillantva rá röviden. Nem sok tippem lett volna arra vonatkozóan, ki akarhatna Níðhǫggr helyébe lépni, de akár meglepetések is érhettek - feltéve persze, ha meg akarta velem osztani. Ha nem, nem erőltettem. Időközben megérkeztünk a bérház-sorhoz, ahol Julian is meghúzta magát, majd az autóból kiszállva el is indultunk az épület irányába. Ragnar szavaira egyetértően bólintottam, majd megvontam a vállam. – Ha függésben is tud tartani embereket, annak az okai még most is kiderülhetnek akár – vetettem fel. A Ted Bundyval kapcsolatos feltételezését egy olyan kijelentéssel zártam, aminek a másik lehetséges befejezését természetesen ő is tisztán látta maga előtt. A továbbképzés említésére elmosolyodtam, szóra nyitottam a számat, de mielőtt bármit is mondhattam volna, az ő hangja megelőzött. Más helyzetben biztosan felkacagtam volna, de így megelégedtem annyival, hogy a mosolyom vigyorrá szélesedett, miközben egy biccentéssel megadtam neki a győzelmet. Odabent semmi olyasmi nem fogadott minket, amire ember - vagy isten - gusztussal tekinthetett volna. A Julian belsőjét lassan felemésztő rothadás mintha a házában is manifesztálódott volna, a lakás egyetlen rendezett - már-már kínosan rendezett - pontja a falon volt, ahol felvonultatta a saját életútját, mint valami elcseszett önéletrajzot. Az erőm körbevett minket, árnyékot és csendet nyújtott mindkettőnknek, még ha egyébként óvatosan voltunk is, és ezen nem változtatott a fentről hozzánk szűrődő hang sem. Találkozott a tekintetem Ragnaréval, értette a kimondatlan kérdésemet, bólintással felelt. Nem ellenkeztem, amikor ő lépett előre, ezzel maga mögé utasítva, az hatalmam adta menedék ettől még könnyedén nyúlt előre és óvta meg őt továbbra is, miközben felmentünk az emeletre. Nem volt nehéz beazonosítani, melyik szobában motoszkált valaki, a káromkodás hangja viszont az előnyünk elveszítésével fenyegetett. Ezúttal Ragnaron volt a sor, hogy rám nézzen, és rajtam, hogy bólintsak egyet, miközben ujjai a résnyire nyitott ajtó kilincse köré fonódtak. Fenntartottam az álcát rajta, míg belépett, persze onnantól kezdve már nem rejtette el teljesen az árnyék sem, de arra elég volt, hogy a meglepetés ereje az övé lehessen. Az ismerős alak káromkodva fordult felénk, akkor viszont már késő volt. Figyeltem, ahogy Ragnar szinte két lépéssel átszelte a távolságot köztük, és mire Julian megszólalhatott volna, ujjai már a nyaka köré fonódtak. Én is beljebb léptem a szobába, bár Ragnar teljesen eltakart a férfi elől. Amint meghallottam a hangját, az árnyékot visszahúztam róla, de igazából magamról is - nem volt többé szükség a belső álcára. Mindazt, amit a sötétség eddig nekünk adott meg, most kiterjesztettem a szoba határaira: az árnyak finoman, inkább érezhetően - legalábbis olyasvalaki számára, mint Níðhǫggr -, mintsem láthatóan nyúltak ki a falak felé, majd kúsztak fel az ablakokhoz és ölelték magukhoz a szoba ajtaját is. Kíváncsi szem és fül számára nem történt semmi idebent. Miközben Ragnar a fotel felé irányította a férfit - ellentmondást vagy ellenkezést nem tűrve -, rálátásom nyílt a kezére. Tekintetem érdeklődve követte végig a változást, amint Ragnar ujjai már egy sárkány karmaiként fogták körbe Julian nyakát, még erőteljesebb, még biztosabb fogást találva a férfi torka körül, ám nem roppantva el azt, még ha valószínűleg nem is telt volna neki sokba. Nem zavart a szűkülés, azt sem, hogy szinte hallani véltem, hogyan tépi Ragnar ruháját az ujjaival, mert tudtam, hogy nem árthat neki igazán. Megrándult a szám sarka, amikor bevallotta a nevét rekedt, rémült hangján, mert legalább nem is próbált tagadni. Tekintetem találkozott Ragnaréval, de nem emiatt léptem oldalra, hanem mert egyébként is megtettem volna. – Kedves tőled, hogy nem tagadod a nyilvánvalót, Julian. – Először csak a hangomat hallhatta meg, de nem okozott volna különösebb meglepetést, ha már ettől újra szűkölni kezdett volna. Mivel az ajtó és az ablakok is biztonságos védelem alatt álltak, nyugodtan helyezkedtem úgy, hogy én is bekerüljek a férfi látóterébe, apró, nyugodt görbülettel a szám sarkában szemlélve a vonásait. Az emberek nem ahhoz voltak hozzászokva, hogy egyszer szó szerint történik meg velük a jelenet, amiben a nő az álmaikból megjelenik az orruk előtt. – Nem lett volna szép, ha hazudni próbálsz neki, miközben nekem már elárultad az igazat – billentem kissé oldalra a fejem. A hangom és a kiállásom sem fenyegető, nem is szándékozom az lenni, amíg nem ad rá okot. Az álmában mondhatni kedélyesen elcsevegtünk, de ez most a szigorú valóság, amelyben Ragnarnak kell felelnie, nem nekem. Éppen ezért nem is teszek vagy mondok mást, Ragnar felé fordítom szemeim zöldjét, jelezve, hogy a terep továbbra is az övé. Neki kellett Julian, hát itt van, most azt kérdezhet tőle, amit csak szeretne - én pedig támogatni fogom, ahogy csak tudom.
A mellettem ülő nő hangos gondolatmenete elgondolkodtatott, mert ezek a szökések sokkalta nehezebben voltak megvalósíthatóak, mint ahogy az emberi világban anno az Alcatraz, vagy éppen az orosz Fekete Delfin, ahol a foglyok inkább bent maradnak, mint hogy a szökésükért akár az életükkel játszottak. Azzal, hogy a királyságunkat - vagy nevezzük a természetes élethelyünknek - hátrahagytuk, sajnos benne volt a pakliban, hogy egyszerre két helyen nem lehettünk. Ez megnehezített minden ügyintézést és felügyeletet, de muszáj volt ez a döntés a részünkről. Most és a múltban is, mert uralkodni könnyű, de mások felett ítélkezni, védelmezni őket és rendelkezni felettük valamilyen módon, embert próbáló olykor. Helt nem izgatták azok a dolgok, hogy ki volt elégedett és ki próbált lázongást szítani a színe előtt. Az övé volt minden ott, ha mások akarták, ha nem. Éppen ezért sem avatkoztam jobban bele ebbe a nyomozásba, mint amennyire kellett volna, de ha felkérnek, minden bizonnyal nem utasítanám el őket - hármójukat. Tyrat ezért is biztoítottam arról szavakban, ha kellenék, akkor csak egy telefonjukba kerülök, és ahogy ma is, a megfelelő helyen fognak megtalálni hozzá. Azt illetően, hogy mennyire volt egyszerű a létezésem, nem támasztottam alá, mert ahogy a Helheimi szökevény, úgy számomra is volt olyan, aki az összetűzésekre ment rá és életcélja volt az én pozícióm megszerzése. Nott megjegyzésére felsóhajtottam, mert ha költőinek is szánta, tudhatta, hogy le fogom reagálni. Szerettem, ha a dolgok, gondolatok ki voltak mondva, mert én biztosan nem voltam arra képes, hogy gondolatokban turkáljak. - A létezésem célja a tétje annak, több hatalmat kívánnak maguknak, csak azt felejtik el, hogy mindenkinek van az a bizonyos rendeltetése, amivel élnie kell. Az enyém az, hogy porrá zúzzak és felépítsek. A hataloméhség és az irigység kéz a kézben járnak a káoszban is - még nem volt itt a vég. Még messze voltunk attól, hogy totálisan összeomoljon az a kártyavár, ami a következő Ragnarököt illette, de azzal a bizonyos átokkal nem számoltam, amit rászabadítottak az istenekre. Az ember hall, lát és tapasztal, ha nincs is ott az adott helyen. Ez felgyorsította a folyamatot, és ezért egyetlen óriást kellett volna hibáztatnom. A munkám is kezdett kiesni az irányításom alól, amitől nem voltam túl boldog, valljuk be. Az, hogy vajon mi húzódhatott meg a háttérben, tudnom kellett volna már, de mint mondtam, nem lehettem két helyen. Nottot nem azért bíztam meg azzal, hogy kutassa fel nekem Juliant, hogy távol maradjon mindattól. A nővel céljaim voltak és ahhoz magam mellett kellett tartanom, ezért is döntöttem afelett, hogy márpedig nem fog kint őrködni. A beleegyezését borítékoltam, mert úgy tűnt, hogy nem akart nekem nemet mondani, legalábbis velem szemben még nem éreztette a lázongó énjét - ami az én malmomra hajtotta azt a bizonyos vizet. Ha eddig név nélkül, kimondatlanul is használtam fel a létezését, most nem óhajtottam távol maradni attól. Látni akartam, meddig nyúlik ki mindaz, ami őt azzá teszi, ami volt: az éjjel, az álmok, a sötétség hírnöke. - Aki fél és retteg, az huzamosan nem képes megmaradni ugyanazon a helyen. Mármint.. ha nem áll folyamatosan valaki függésében, bármilyen értelemben véve is - itt a nem fogva tartottakról beszéltem, mert normális esetben egy értelmes, nem agymosott ember képes jó döntéseket meghozni és a saját irháját menteni a kényes helyzetek elől is. Ha nem is tud segítséget kérni, ha hallgat is és a saját sírját is ássa meg vele, nem képesek ugyanott maradni, ahol nincsenek biztonságban. - Már azt hittem, azt mondod, fogalmad sincs kicsoda, mert akkor kénytelen lennék továbbképezni téged - engedtem meg magamnak egy sokat sejtető mosolyt, de mielőtt még lecsapott volna az alkalomra, folytattam is. - Most már nem ér ezt kijelentened. Tudod kiről volt szó - ezt még a zárral való könnyed bajlódás előtt osztottam meg vele, hogy aztán beengedjem magunkat oda, ahova a jóérzésű ember nem feltétlenül szívesen lépett be. A mögülem érkező erő lassan sompolygott körénk és szinte érezve annak tapogatózó mivoltát fordultam meg némileg, hogy a nő arcvonásait mérjem fel közben, anélkül, hogy egy szót is szóltam volna. Igen, emiatt volt szükségem rá, idebent is. Hagyva, hogy Nott ereje tapogatózva felmérje a terepet indultam meg előtte - hogy beljebb vigyenek a lépteink abba a fertőbe, amiben én a magam részéről inkább okádtam volna, mintsem élnék. Azért a rothadó hús bűzénél semmi sem élénkítette volna fel az érzékeimet, mégsem reagáltam le a ház alsó részén lévő mocskot, csak hagytam, hogy a cikkek után a pulton lévő szerszámokat nézzem meg. Fertőtlenítőszerek nyomait kutattam, mert a jelentésekben nem szerepelt vérfertőzés, sem pedig idegen test odakerülése a metszések szerint. A kutatásomat a fentről érkező hangok akasztották meg, ezért ahogy Tyra rám nézett, csak egyetlen bólintásra futotta. Elé léptem, nem engedve őt előre, ahogy illett és kellett volna. Leginkább azért sem, mert engem megkerülni és kikerülni a méreteimből adódóan is nehezebb volt, mint Nottot. Az emeletre vezető út megfontolt volt és óvatos, nem akartam az álcát megszabadítani rólunk, ezért sem verve nagyobb zajt, mint amennyit még illett a lépéseim határozottak voltak. A szobából kiszűrődő hangra mégis megtorpantam, egyetlen pillantást megengedve magamnak a nő felé, miközben a kezem az ajtó kilincsére vándorolt. Ha benyitok, oda minden álcának, de azt sem akartam, hogy véletlenül kirobbanva onnan két idegen testnek ütközzön neki Julian - mert azzal sem lettünk volna előrébb. Nem jeleztem Nottnak, hogy húzódjon vissza az ereje. A csöndjére volt szükségünk és arra, hogy a szomszédok ne neszeljenek meg semmit abból, ami ebben a házban történni fog a következő időszakban. Mégis visszafordultam az ajtó felé. Mégis anélkül léptem be a szobába, hogy az ajtót a mögötte feszülő falnak löktem volna, egyszerűen csak lassú nyikorgó hangot hallatva tárult ki az. Nott árnyéka jótékony volt, a sorozatgyilkos káromkodva nézett az irányunkba, és mielőtt még akár egy értelmesebb szót is tudott volna szólni, a köztünk függő távolságot lelépve az ujjaim a nyakára csúszva szorították el a légzést a torkában. Anélkül, hogy erőlködtem volna, a részleges metamorfózis súlyosabbá varázsolták az ujjaim Julian nyakát. Az ujjperceim megnyúltak, rücskös felületűvé váltak, a körmeim gyilkos, hústépő karmokra váltottak, amik szinte átérték a férfi nyakát, egy helyben tartva, kiélvezve azt, ahogy a tüdeje igyekezett oxigénhez jutni a szorításom alatt, s mégis szűkölve, lihegve és szenvedve tudott csak alig-levegőt lejuttatni a szervezetébe. Egyetlen roppantás, egyetlen rossz mozdulat, egyetlen megremegő másodperc elég lett volna ahhoz, hogy a nyakát ketté roppantsam, hogy a csigolyái szétporladjanak a kezem alatt, mégsem volt most gyilkos kedvem. - Engedj ki, Tyra - a hangom halk volt, jelezve azt, hogy már nem volt szükségem arra, hogy megvédjen. Még csak nem is néztem hátra, mert a szemeim az áldozatot figyelték. Julian mindkét keze az alkaromat tépte, azon dolgozott, hogy levegőhöz jusson, de az ő ereje az enyémhez mérten semmire sem volt elég. Azért, hogy valamennyire lenyugodjon, a nyakánál megrántva a szobában lévő fotel irányába vonszoltam őt, ahova kíméletlenül lenyomtam, mert ülve az ember nehezebben menekül, mint állva - a másodpercek előnyére pedig szükségünk volt. Nem guggoltam le a férfi elé. Nem néztem fel rá, hanem őt kényszerítettem arra, hogy a feje felfelé billenjen, szinte nekitolva a fotel támlájának tetejéhez a tarkóját. Éreztem Tyra jelenlétét és nem csak amiatt, mert a parfümje körbelengte az alakját. Tudtam, hogy nem hagy magamra, és tudtam, hogy valamelyik kijáratot valószínűleg biztosítani fogja.. vagy az ablakokat, vagy pedig azt az ajtót, amelyen benyomultunk. - Ha jól sejtem, Juliannek hívnak... és nem rossz házba érkeztünk, mert az enyhén szólva is... amatőr lenne tőlünk. Kezdjük a neveddel, tulok - csak annyira engedtem a szorításból, hogy beszélni képes legyen. - Julian.. Julian vagyok. - a hangja rekedt volt. Valószínűleg az okozott nála némi rémületet, hogy eddig csak én jelentem meg a látóterében. Tyra felé pillantottam, de az ő döntése volt, hogy megjelenik-e a férfi előtt, vagy inkább a saját árnyékában marad.
“the judge said son, what is your alibi, if you were somewhere else, then you won't have to die
Ragnar&& Tyra
Tulajdonképpen soha, senkivel nem esett nehezemre nyíltan beszélni, sőt. Nem voltam híve sem a hazugságnak, sem annak enyhébb verziónak, nevezzük azt ferdítésnek vagy füllentésnek; istennőként enyém volt a világ ciklus minden ideje, mégis sajnáltam volna az időt olyan szavak cséplésére, amelyek összességében nem vezetnek sehova. Márpedig a hazugság minden válfaját ilyennek tartottam, és ez kiváltképp igaz volt akkor, amikor még csak keresve sem találhattam volna okot az ellenkezőjére. És ez most egy ilyen eset volt. – Furcsa is – fejeztem ki az egyetértésemet egy bólintás kíséretében, aztán finoman elmosolyodtam. – Azt hiszem, nem mindenki elégedett a Helheimbéli pozíciójával és a királynőjük vendégszeretetével. A józan ész tényét mindenesetre végleg lehúzhatjuk a tulajdonságai közül, ha a szökés mellett még a Vortexet is megpróbálta tönkretenni. – Finoman megvontam a vállamat, bár a szökés említésére ismét felrémlett bennem egy fontos tényező, ami mindenféleképpen hiányzott az egyenletből. Megtehettem volna, hogy ezt megtartom magamnak, de végső soron nem tartottam kizártnak, hogy előbb-utóbb Ragnar segítségére is szükségünk lehet a nyomozás során, és ha ebből indultam ki, még ésszerűnek is tűnt megosztani ezt vele. – Persze a szökésnek sem feltétlenül szabadott volna megtörténnie, hiszen Hel nem hagyta őrizetlenül Helheimot... – jegyeztem meg. Nyugodt, már-már szórakozottnak ható válasza hallatán egy pillanatra felé fordultam, a szám sarkában mosoly játszott. Nem ütött szíven ez a félvállról vettnek tűnő felfogás, hiszen a hozzánk hasonlók számára az, hogy az életünkre akarnak törni, nem okozott különösebb megpróbáltatásokat. Ő pedig, a sárkány, majdnem mindannyiukat jócskán túlélt már. Furcsán is hatott volna, ha mindegyiket lelki törésként éli meg. – És akkor ki építené újjá az egyensúlyt a káoszból? – tettem fel a nagy kérdést, még mindig azzal a kis mosollyal az ajkaimon, visszafordulva az út felé. Távol álltam a legtöbb tipikus isteni felfogástól, de az számomra is világos volt egész életemben, hogy mindannyiunknak megvan a maga célja, és mivel Níðhǫggr lényegében a ciklusok összekötőjeként is funkcionált, nála még az újjászületés útján sem lett volna biztosított a céljainak öröklődése. Nem tagadom meglepett, amikor rákérdezett, milyen szerepet szánok magamnak a mai estén. Nem szoktam beleártani magam mások dolgába, ha megkérnek rá is csak addig, ameddig az egyezség szól, márpedig a mi egyezségünk tulajdonképpen annyit mondott ki, hogy elhozom őt ide. Válaszolhattam volna ennek megfelelően is, de egy kicsit úgy voltam vele, mint a telefonhívással: nem volt kedvem megszakítani. Igazából kíváncsi voltam. Ismertem Ragnart a szigetről, ismertem a Ragnar és Níðhǫggr közti átmenetet Hel irodájából, most pedig látni akartam tisztán Níðhǫggrt. – Legyen így – biccentettem mosolyogva a döntését hallva. Nem tettem szóvá, hogy ezzel egyben arra is felhatalmazott, hogy saját belátásom szerint cselekedjek majd odabent, mert úgy hittem, ezzel ő is tisztában van; talán épp ezért döntött így. Soha nem voltam szolgalelkű típus, épp csak a gőg került el messze, mert tudtam, hol a helyem a világban. A nekem már ismerősnek ható bérház-sorhoz érve a fák árnyékában tettem le az autót, majd röviden vázoltam Ragnarnak, pontosan melyik épületet is keressük. Nem vesztegette az időt, ahogyan én sem; kiszálltam, bezártam az autót, majd a kocsikulcsot a kabátom zsebébe süllyesztve indultam el a megnevezett ház felé Ragnar oldalán. A feltételezésére egyetértően biccentettem egyet. – Ha valaki ilyen sikeresen bújik egy hétköznapi ember álarca mögé, annál borítékolható az ilyesmi. A szomszédait nem tarthatja félelemben... legalábbis nem az összeset. – Arra nem vettem volna mérget, hogy nincs esetleg az itt lakók között olyan, aki amolyan beavatott, például figyeli a házát, amikor épp nincs itthon. – Ted Bundyról nem tudok nyilatkozni, de nem lennék meglepve – tettem hozzá egy kis mosollyal, mielőtt elhallgattam volna a lépcső közelébe érve. Szinte meg sem lepett, hogy milyen felkészülten érkezett. Némán figyeltem, ahogy minden különösebb erőfeszítés - és hanghatás - nélkül bejuttatott minket az ajtón, és amint belépett, én is követtem. Hang nélkül zártam vissza magam mögött a bejárati ajtót, aztán Ragnarhoz hasonlóan megálltam néhány pillanatra, hallgatózva, felmérve a környezetünket, próbálva belőni Julian tartózkodási helyét. Az erőmet két okból engedtem szabadjára, nem túl erősen érezhetően, épp csak annyira, amennyire szükséges volt: egyrészről felmértem, hogy nem érzem őt álmodni, másrészről pedig saját magunkat tompítottam el a sötétség erejével. Nem kételkedtem abban, hogy Ragnar is tud vigyázni magára, egyébként sem csapna zajt vagy keltene feltűnést, de egy kis szó szerinti árnyékolás még jobban elrejtett minket, mintha csak beleolvadtunk volna az éjszakába. Követtem Ragnart befelé, szemeim végigkutatták a ház belsejét, átsiklottak a mosogatótálcából kilógó, tornyosuló mosatlan edényeken, a pulton sorjázó, romlásnak indult, félig elfogyasztott ételeken. Az orromat facsarta a szag, mégsem fintorodtam el, az ilyesmit meghagytam az úrinőknek. Az étkező már egyébként is érdekesebbnek hatott: az asztalon miszlikbe aprított újságcafatok hevertek, ám fölötte, a falon már nagyon is takarosan kiragasztott újságcikk-sorozatok látványa fogadott minket. Ez hatott a lakás legrendezettebb részének, ami meglehetősen groteszk hatást keltett, és egyben sokat el is árult erről a Julianról. Amikor Ragnar odébb léptem, közelebb húzódtam, homlokráncolva vettem szemügyre a cikkeket egymás után; több évtizedre nyúltak vissza, állattámadásoktól indultak, de ahogy haladt előre a karrierje, úgy kezdett kitisztulni a kép. Arcizmom sem rándult olvasás közben, bár rendkívüli módon taszított minden, amit láttam a cikkekben. Csak akkor mozdultam meg, amikor meghallottam a hangot. Kissé felfelé biccentettem a fejem, a plafon irányába, néhány pillanatig követtem a szememmel a hangokat, amelyek egyértelműen pár az emeleten megtett lépés sugalltak. Ragnar felé fordultam, tekintetemmel megkerestem az övét, egyetlen néma kérdést téve fel, és ha ki tudtam olvasni a szemeiből az egyetértés válaszát, akkor el is indultam, akár előtte, akár a nyomában. Az erőm hatását egy kissé erőteljesebbé tettem, bár a lépteink eddig sem vertek hangot, a rajtunk ülő árnyék felerősödött. Ragnar ebből nem sokat érzékelhetett, nem a mi látásunkat vettem el, hanem mindenki más, így például a valószínűleg épp odafent motoszkáló Julian szemében csökkentettem azt a fényt, amit visszaverődik rólunk, ezzel erőteljesebben olvasztva mindkettőnket a sötétségbe, hogy a meglepetés ereje teljes lehessen. Az emeletre vezető lépcső rozogának hatott, de amíg sötétben voltunk és óvatosak maradtak a lépteink, nem lehetett belőle baj. Odafent hosszú folyosó fogadott minket, továbbra is félhomály honolt, csak az ablakokon szökött be az utcalámpák fénye, miközben elhaladtunk egy sötét fürdőszoba előtt, amiből semmivel nem jöttek ki bizalomgerjesztőbb szagok, mint odalent a konyhában. Csak a folyosó végén résnyire nyitott ajtónál szökött ki némi fény a folyosóra, és a motoszkálás is odabentről hallatszott; ezúttal átszőtte némi félhangos káromkodás is. Ismét megkerestem Ragnar tekintetét a sötétben. Amennyiben úgy készen állt bemenni, úgy én is, de ezúttal előre is engedtem, hacsak nem akarta kifejezetten, hogy én menjek be előbb. Julian továbbra is az ő célpontja volt, hagyni akartam, hogy úgy közelítse meg, ahogy megfelelőnek érzi.
Mennyivel könnyebb volt olyan nőkkel beszélni, akik nem arra voltak kíváncsiak, hogy mim mekkora és milyen nagy vagyok?! Mennyivel könnyebb volt szót érteni az olyan nőkkel, akiknek a tudása és az ismerete nem addig terjedt ki, hogy a Netflixen milyen eszméletlenül jó sorozatok mentek és éppen melyik barátnőjük kit csalt meg vagy hogyan ejtett át másokat a két szék közé esve?! Ha egyetlen szóval kellene értékelnem a századforduló utáni embert, az minden bizonnyal az érdektelen lenne. Ugyan megvolt a maga lelkivilága mindenkinek, és ha a kommunikációs csatornák ki is szélesítették a lehetőségeket az internetnek hála, attól még sokkal sivárabbnak tűnt számomra a ma embere. Nem használták ki a tényleges adottságaikat, a maguk törvényei által keretek közé szorultak és nem mertek... az ármánykodás igazi táptalaja kihalt a kora újkorban, amikor megbánás nélkül tettek el láb alól uralkodókat, amikor névtelen emberek úszták meg a királygyilkosságokat. Pontosan emiatt tereltem a szót a Vortex és Helheim királynője felé, mert ha ő maga nem is ismerte volna el bizonyíték hiányában, hogy hiba csúszott a gépezetbe, Tyra úgy tűnt, hogy az objektivitása mellett a valódi őszinteség híve volt, aki nem köntörfalazott, ha valami nem úgy működött, ahogy annak lennie kellett. - Furcsának gondolnám. Oda nem az ártatlanok kerülnek és bosszút esküdni azért, amit ő maga követett el és amiért oda került, nem feltétlenül mondanám okos döntésnek a megszökést - főleg azért sem, mert ebben az esetben Hel bosszúja után én lennék az, aki farkasszemet nézne azzal a bizonyossal. Nem mintha gondot okozna az, hogy megtoroljam a bűnt, mégsem éreztem késztetést arra most sem, hogy Hel mellett én magam is nyomozgatásokba kezdjek. Bíztam az istennő megítélésében, ahogy a szövetségeseinek erejében is. Tudtam, hogy mikor kell félreállni. Felajánlhattam volna a segítségemet is akár, mégsem tettem. Ha szükség lenne rám is, biztosan fognak szólni. A menet közben feltett kérdését kifejtve beszéltem arról, hogy miért vagyok most az, aki. Az eltelő évtizedek, évszázadok megtanítottak arra, hogy kihasználjam a lehetőségeim, mindig új ismeretek felé fordulva a bennem rejlő tudást kiszélesíthessem. Voltak olyan munkák, amiket felettébb élveztem, voltak olyan gyűlöletes szakmák, amelyeket felégettem volna és voltak olyanok, amikre a mai napig szentimentálisan gondolok, noha nem éltem ezzel az érzelemmel túl sokszor. Tyra mégis egyetlen mondatot ragadott ki a szavaimból, amire réveteg mosoly ülte meg arcomat. Kerteljek? Minek? Mi értelme lett volna hazudnom arról, hogy a létem nekem sem egyszerű? Hogy időről időre mindig akadtak olyanok, akik úgy gondolták jobbak nálam? - Akadtak ilyenek. Egyesek makacsul ragaszkodnak ahhoz az ideához, hogy nekem mindenképpen pusztulnom kell - jegyeztem meg szórakozottan, de nem foglalkoztatott ez túlságosan, nem görcsöltem rá feleslegesen. Mindennel az adott pillanatban foglalkoztam és tettem pontot arra a bizonyos i-re, ha kellett. Ameddig nem törtek az életemre, hagytam futni egyeseket. Most pedig valahogy a kettő összemosódott bennem, mert ahogy a mellettem ülőt figyeltem, ő vajon a puszta létezésével mennyi vért és holttestet hagyhatott maga mögött, elgondolkodtató volt, mégsem ezt a kérdést tettem fel, inkább az érdekelt, hogy Juliannel ő mit tervezett tenni. hogy ő mégis hogy gondolta el mindazt, ami várt ránk a ma este, már ha úgy alakul majd, ahogy azt én kigondoltam. Julian létezése nem volt hiábavaló. Sőt, továbbmegyek, hasznát is vehetnénk akár, noha nem Midgardon. Az, hogy ennyire támogatóvá vált Tyra, nem lepett meg és egy kicsit talán mégis csalódnom kellett benne. Nem értettem, miért fogja magát vissza ennyire olyan képesség mellett, mint amennyi neki adatott a ciklikus körforgásban. - Legyen így. Mármint nincs szükség arra, hogy kint megfigyelővé válj, mert mindketten el tudnánk tűnni abban a percben, amikor valami nem úgy alakul, ahogy kellene. Bejössz velem - döntöttem helyette is erről, mert tudni akartam, hogy mire képes. Hogy milyen az, amikor nem fogja vissza magát, noha nem volt szándékomban átengedni neki az irányítást. Senki más képességére nem volt szükségem az életem során, Kraken pedig éppolyan makacs, fafejű fickó volt, mint amilyen én is, éppen ezért ő volt az egyetlen, akivel kölcsönösen kihúztuk egymás seggét a bajból. Nem érdekelt a forgalom, és nem is szóltam bele abba, hogyan vezessenek mellettem, így amikor leparkolt a nő, csak bólintottam egyet, az instrukciókat követve elpillantottam a ház felé. A következő másodpercben már a kocsiból kiszállva indultam meg az épület irányába, de csak akkor, ha Tyra is csatlakozott hozzám. - Kíváncsi vagyok, milyen kapcsolatot ápol a szomszédaival. Lefogadom, hogy kedvelhető figuraként mutatkozik, aki mindenkivel tud beszélgetni mindenről. Arra is a nyakamat tenném, hogy Ted Bundyról is tud mindent - a lépteim nem csaptak zajt, miközben a nő felé intéztem a szavaim. Kettesével szedve a lépcsőket a zsebemből előszedtem egy kulcsot, amit a zárbetétbe csúsztattam végül, enyhe nyomást mérve arra kétszer sikerült elforgatnom a kulcsot benne, és már bent is voltunk. Nem volt szükség erőszakos behatolásra, arra, hogy zajt csapjunk. Az ajtó kinyílt, én pedig beléptem a folyosóra, hogy aztán Tyra is be tudjon jönni, de megálltam, első körben, hogy felmérjem, odabent honnan érkezhet zaj vagy kósza fénypászma, ami jelezné Julian hollétét. Szavak nélkül indultam meg a lakásban anélkül, mintha csak az enyém volna, mintha ismerném, hova kellene lépnem, hogy zajtalanul haladhassak. Nottban biztos voltam, hogy egyetlen hangot sem ad ki. Milyen istennő lenne, ha nem tudná kezelni a sötétséget? A lakás nem volt olyan takaros, mint amilyennek kívülről látszott. Rothadó ételek lenyomatát lehetett felfedezni a konyhapulton, az összetépkedett újságok cafatjai terítették be az asztallapját. És mégis a szemeim a falra ragasztott újságcikkekre vándorolt, ahol a norvég gyilkosságokról szóló hírekről írtak az elmúlt években, ezért is léptem közelebb a falhoz, hogy a szalagcímeket elolvassam, végigkövetve az életútját a fazonnak. A legrégebbi a kilencvenes évek elejéről származott, ahol még vadakról beszéltek, a szétcincált és szétmarcangolt test pedig az újság hasábjain is megjelent, kikockázva... mintha csak egy adásszünetet mutatna a tévé képernyője. Az utcáról beérkező lámpa fénye pont elég volt ahhoz, hogy lássak, olvassak, de ne legyen feltűnő kintről az ittlétünk. Ha Tyra is ott volt valahol mellettem, akkor csak odaengedtem a helyemre, hogy ő is lássa azt, amit én. Nem lett szimpatikusabb Julian, bevallom. A padló ebben a pillanatban nyikordult meg. Nem alattunk, hanem a mennyezet felől érkezett a hang.
“hold my breath in your hands, i don’t mind being there, hold my breath in my hands, so far away
Ragnar&& Tyra
Nem kellett sokat várnom rá, mondjuk nem is számítottam rá, hogy kelleni fog majd, és egyébként is úgy sejtettem, inkább én érkeztem korábban, mint ő lett volna késésben. Megbeszéltük ugyan, hogy visszafogjuk magunkat, de így is különös játékot játszottunk; ő is, amikor először biztonságos távolságban állt meg tőlem, de aztán mégis odalépett közvetlenül elém. A szavaimat valóban visszafogtam, de abban azért nem sok minden akadályozhatott volna meg, hogy ne vezessem végig a pillantásomat először rajta, amikor pedig közelebb lépett, a szemein. Eltűnődtem rajta, hogy vajon a magassága az igazi valójának volt-e köszönhető, vagy egyszerűen csak így sikerült, de megtartottam magamnak ezt a kérdést, még akkor is, amikor már azt figyeltem a szemem sarkából, leplezetlen vidámsággal, ahogy becsomagolja magát az egyébként már-már bárkának is minősíthető autóba. Elindultunk, én pedig megválaszoltam a kérdését, nyíltan és gond nélkül, nem voltam titkosszolga, vagy ilyesmi, hogy meg kellett volna válogatnom a szavaimat. Níðhǫggr előtt pláne nem; tudta, kik vagyunk, mik vagyunk, mit csinálunk, nyilván voltak elképzelései a hogyanokról is. Az sem lepett meg különösebben, hogy rákérdezett a Vortexben történt pusztítás hátterére, és arra, hogy tudunk-e már valamit. – Egyelőre csak elképzeléseink vannak. Helnek van egy gyanúsítottja, de még nincs a kezünkben bizonyíték és nem is tudunk a nyomára akadni. – Egy kicsit összeráncoltam a homlokom, ahogy eltűnődtem ezen az egészen. Ez sem volt titkos, vagy ilyesmi, persze nem hirdettük plakátokon, de nem éreztem úgy, hogy éppen Ragnarnak ne beszélhetnék róla. – Ha beigazolódik a gyanúja, akkor egy Helheimból megszökött lélekkel van dolgunk, bár erre még magyarázatot is kellene találni – csóváltam meg a fejem. Azt már nem mondtam ki hangosan, hogy nekem felettébb gyanús volt, hogy Caldwell is épp ezt az időszakot választotta az idejövetelre, mikor Helheim éppen az ő gondjaira volt bízva. Ez egyelőre csak az én elmémben kapott szerepet, és még én magam is könnyedén írtam annak a számlájára, hogy felettébb nem kedveltem a fickót. Ezután én kérdeztem egyet, a szemem sarkából rápillantva még elkapva a mosolyát, mielőtt visszafordultam volna az út felé, bár nem volt körülöttünk túl sok autó, amire figyelnem kellett volna. Figyelmesen hallgattam a szavait - még mindig szerettem őt hallani -, és meg is fogalmazódott bennem egy újabb kérdés. Na nem az, hogy miért nem hirdeti úton-útfélen az igazi valóját; ezt nem igazán kellett megmagyaráznunk egymásnak. – Sokan próbáltak eltenni láb alól? – ragadtam ki a mondanivalója egy egészen más részét. Azt, hogy egy valaki tud az ittlétéről, egy bólintással nyugtáztam. Kiéreztem a hangjából, hogy ennél többen nem mondana róla, és feleslegesen nem szerettem tépni a számat, vagy éppen faggatózni. Fordított helyzetben engem is csak idegesített volna a dolog. – Jogos meglátás – mosolyodtam el annak a bizonyos Juliannak a lakhelye kapcsán csendülő szavaira. Minél inkább szem előtt vagy, annál kevésbé vagy gyanús. Engem mondjuk nem kifejezetten érdekelt egy-egy ember életútja, hacsak nem volt hozzá számottevően közöm, így például az sem kezdtem el fejtegetni magamban, ez a fickó hogyan jutott oda, ahova. A Vortex elég sok elbaszott embernek (is) ad helyet, ráadásul én sem voltam épp az ártatlanság mintaszobra, álszentség lett volna, ha most ennek az okain kezdek el agyalni. Éreztem Ragnar pillantásának súlyát, a szemem sarkából tekintettem csak rá, figyeltem, hogyan pásztázza végig a kézfejemet, de csak egy a szám sarkába költöző mosolyt engedtem meg magamnak reakció gyanánt. Az ő kérdésére viszont meglepve fordultam felé egy pillanatra, felvonva a szemöldököm. – Inkább utóbbira gondoltam – mosolyodtam el aztán finoman. – Nem tisztem ítélkezni a fajtája felett, még akkor sem, ha egyébként nem tudok egyetérteni azzal, amit tett és tesz. Én itt csak a támogató szerepet fogom játszani, ha szükséged van a segítségemre, arra, hogy megcsináljak valamit, akkor megteszem, ha nincs, akkor csak morális támogatást nyújtok – vontam meg a vállamat. – Esetleg figyelő szemeket odakint, ahogy szeretnéd. – Ismét megengedtem magamnak egy rövid oldalpillantást, csak mert megtehettem. Gamle külső részén haladva a forgalom mintha szinte meg is szűnt volna létezni, csak néhány autó jött szembe elvétve, de mi sem mentünk már sokáig. Egy zöldterülettel szemben álló bérház-sornál kanyarodtam le jobbra, majd parkoltam is le egy fasor árnyékában megbúvó parkolóban. – Itt is vagyunk – pillantottam rá, miután leállítottam a motort, aztán ki is kötöttem magam. – Innen a harmadik épület kell nekünk a soron, de talán odatalálunk – mosolyodtam el. Biztosra vettem, hogy Julian barátunk is itt van ezen a késői órán, még ha az álmai nem is árulhatták el egyelőre. Hacsak nem volt korán fekvő típus, de ebben valahogy kételkedtem.
Életek elvétele miatt sosem éreztem megbánást és bűntudatot, mert a saját bűnlajstromom még így is eltörpült azok mellett, akik élvezettel, agyatlanul, hirtelen felindulásból követelték ki a halálosztó szerepét. Ismertem a módszereiket, tudtam, hogy kinek mennyire lehet nehéz dolga, hogy ki mennyire ásta mélyen bele magát ezekbe az ügyletekbe és pontosan emiatt nem is idegesítettem magam mások problémái miatt. Nekem is megvoltak a magam harcai, amikbe már rég belefáradtam, mert nem láttam értelmét a felesleges viaskodásoknak. Nem voltam konfliktuskerülő, de tudtam, mikor kellett valamibe vagy épp valakibe beleállnom, emiatt sem volt még meg a ma esti tervem Juliant illetően. Mondjuk úgy, hogy szerettem spontán lenni minden téren és nem másztam a falra attól, ha valamihez nem volt meg a B, C vagy D tervem is akár, mégsem voltam soha elveszett kategória. Tyra illata az orromba kúszva ismerősnek tűnt, ugyanolyannak, mint amilyen pár napja is volt Hel irodájában. Ha ott nem is annyira, most azért ellenállóbb voltam, még akkor is, ha egészen közel léptem hozzá, neki pedig majd' kitört a nyaka, ahogy a szemeimbe kellett néznie, mert sosem fújt visszavonulót, nem jött zavarba tőlem. Most sem, ezért is biccentettem csak arra, hogy én leszek az anyós, ő meg az Uber sofőröm. Nem voltak gondjaim azokkal a nőkkel, akik tudtak vezetni, s ezek szerint ő ilyen volt. Hagytam, hogy kicsússzon a teste előlem, követve őt az autóba elhelyezkedtem, mintha épp egy Smartba tuszkolna be az ember egy egész bölénycsordát - a hely szűkös volt, és csak alig mozdultam meg benne, leginkább azért, hogy még csak véletlenül se lökjem ki a mellettem ülőt az ajtón menet közben, az egyik oka annak, hogy bekötöttem magam szintén, ez volt. Mialatt a gyér forgalomba vezetett az utunk, csak elütve a csendet érdeklődtem tőle előbb a Vortexről, hogy aztán meg a telefonban felvezetett kérdésre tereljem a szót és talán egy kicsivel több információt is kisajtoljak a nőből, ha már lehetett és szabadott. - És ennek a látogatásnak van bármi köze a jelenlegi problémátokhoz? Mármint kötve hiszem, hogy várt volna bárki is hónapokat, éveket arra, hogy besunnyogjon most és mindent tönkrevágjon nálatok. Hellel szemben ilyet évekig tervezni elég nagy hülyeségnek gondolom, hacsak nem tudják, kiről is van szó. Haladtok ezzel az üggyel amúgy? Sikerült kitalálni, hogy ki és mi lehetett a vétkes ezügyben? - persze, megeshet, hogy megint csak semmi közöm nem volt ehhez az egészhez és Hel igen is nagylány volt már, főleg a Fenrirrel és már a Nottal kiegészülő hármasban igencsak megvolt a potenciál, hogy sikeresek legyenek, de attól függetlenül ha kellettem volna, Hel bármikor szólhatott volna. Az egyezségünk és a múltunk elég bizonyíték volt arra, hogy gyümölcsöző kapcsolatot ápoltunk. Az újra feltett kérdésre azért sikerült elmosolyodnom könnyedén, oldalra pillantva a nőre tanulmányoztam az arcvonásait, ameddig ő a vezetésre igyekezett koncentrálni. - Embereket nem szokásom beavatni abba, hogy mi vagy éppen ki vagyok. Nem miattam és általam hittek régen sem a létezésünkben és nem vagyok felkészülve arra, hogy sikítva rohanjanak el előlem, ha megtudják, miért is vagyok életben és miért nem sikerült senkinek sem eltennie láb alól eddig - fordítottam el a fejem tőle, hogy a sűrűsödő forgalmat nézzem, de szerencsére Oslo éjjel sem volt zsúfolt. - Egy valaki tudja rajtad kívül, hogy kihez is készülök ma este - avattam be csak ennyibe őt, mert ha inkognitást kértek, nem voltam akkora spicli, hogy eláruljam, ki is volt a kontaktom. Egy újabb bólintás jelezte, hogy megértettem, miért is választotta Julian azt a helyszínt. - Ha látnak, tudják, hogy ki vagy, kevésbé fogják rólad azt hinni, hogy egy alattomos, semmirekellő tróger vagy - fűztem hozzá ennyit csak, megnézve magamnak a környéket, a házak építészeti stílusát, a felkapcsolt villanyok kiszűrődő fényét a vastag drapériák vagy éppen redőnyök résein át, miközben azon tűnődtem, hogy mégis ki lehet ez a Julian tulajdonképpen. Hogy miért jutott el addig, hogy ennyire megbomoljon az elméje; élvezve azt, hogy mások a keze által halnak meg. Itt, ez a gondolattal teli pillanat pedig arra késztetett, hogy a sofőrömre nézzek; Tyra kezéhez mennyi vér tapadhat? És ha már nála jártam, az említett testrészt is megnéztem magamnak lustán, ráérősen, a szemeim a kezére tévedtek, az ujjaira, ahogy a kormányt fogta, vagy a váltót kezelte éppen. - Te mit tervezel ezzel az emberrel? Vagy csak fedezni szeretnél majd engem odabent, nála? - tettem fel inkább ezt a kérdést a magam részéről. Nem volt szükségem fegyverre, a nőt viszont nem ismertem még eléggé ahhoz, hogy mondjuk egy fojtózsinórt ne tudtam volna elképzelni nála. Ahogy biztosan elég kényelmetlen lehet a kormány mögött a nadrágjába dugott fegyverének csöve, amit annyira rejtegetni akart volna mindenki elől. Fő a biztonság. - Mert nem feltétlenül küldeném őt a holtak közé most, ha nem muszáj - toldottam meg ennyivel csak.
“hold my breath in your hands, i don’t mind being there, hold my breath in my hands, so far away
Ragnar&& Tyra
Hogy furcsa volt-e az, amire készültem? Egy kicsit, talán. Nem volt újdonság az, hogy együttműködjek másokkal, de összességében mégis inkább ahhoz voltam szokva, hogy csak kéréseket, megbízásokat kapok, aztán azokat legjobb belátásom szerint, egyedül végzem el. Így álltam hozzá ahhoz is, amikor felkutattam Ragnarnak ezt a bizonyos Juliant; szükségem volt ugyan hozzá a Vortex kellemes kis szobáira és így közvetve Hel közreműködésére is, de egyébként megoldottam egyedül is a dolgot. Folytathattam volna ugyanezen analógia alapján. Közölhettem volna Ragnarral, hogy megtaláltam, akit keresett, megadhattam volna a címet, ahova el kell látogatnia, aztán bonthattam volna a vonalat. Talán így is kellett volna, talán ez lett volna a bölcs megoldás, amivel megkönnyíthettem volna mindkettőnk helyzetét... mégsem így cselekedtem. Én magam vetettem fel a közös odalátogatás lehetőségét, még ha ő sem ágált ellene, egyetlen másodpercig sem. Egyszerre tűnt természetesnek és természetellenesnek, ahogy a motorháztetőnek támaszkodva vártam rá. Érdekelt. Már azon a szigeten is, de amióta megtudtam, ki ő valójában, azóta még jobban. Nem tudtam, hogy ez amolyan megszokott, megkövetelt része-e a ciklusoknak, hogy a mi találkozásunk is bele volt-e kódolva ebbe az örökös körforgásba, mint szinte minden más; nekem nem voltak emlékeim erről, de ő maga sem úgy tűnt, mintha számított volna rá. Talán, ha többet foglalkoztam volna a másik istennő szavaival, ennek is több gondolatot szenteltem volna és így gyanússá is válhatott volna a dolog, de ennek még nem jött el az ideje. Éreztem a hajó közeledését a sötétségben, de türelmesen várakoztam az autónál, még akkor is, amikor már egy ismerős alak tűnt fel a távolban, a dokkoktól felém közeledve, kényelmes tempóban. A sötétben csak a cigaretta végének izzását láttam, mégis éreztem, tudtam, hogy ő az. Csak amikor közelebb ért löktem el magam a motorháztetőtől, hogy aztán mosolyogva üdvözöljem, amikor megállt tőlem egy biztonságos, körülbelül háromlépésnyi távolságra. Mondjuk, az ő lábaival lehet, hogy inkább csak egy hosszú lépés volt az a három. – Egészen biztos. – Még mindig nem rettentem meg, amikor végül mégis közvetlenül a közelembe lépett, akkor sem, ha felfelé kellett néznem ahhoz, hogy lássam a fényszórók által megvilágított szemeit. Mást nem fűztem hozzá; a kérdést megválaszoltam, és egyébként is megígértem, hogy jól fogok viselkedni. Vagy mi. – Időben vagy – reagáltam aztán. A zsebembe nyúlva elővettem a kocsikulcsot és feltartottam azt a fejem mellé, a karikát a mutatóujjamra fűzve és úgy lógatva a levegőben, hogy utána a kulcscsomó köré fonjam a többi ujjamat is. Egy sokatmondó mosollyal csináltam egy balra átot, hogy aztán a vezetőülés felé vegyem az irányt. – Szerintem megoldom – pillantottam rá hátra a vállam felett vidáman. Beültem a kormány mögé, aztán megvártam, hogy ő is hasonlóan tegyen a másik oldalon. Mondjuk inkább neveztem volna a dolgot behajtogatásnak, amin kis híján el is nevettem magam, mert a Superb a legkevésbé sem volt kisautó - még sportline kivitelben sem -, de őt látva az ülésen, egy kicsit mégis annak tűnt. Mondjuk, legalább volt bőven helye ahhoz, hogy a hátsó lábtérbe küldje az ülést, hogy elférjenek az ő lábai is. Ezt azért meg kellett vigyorognom, de aztán indítottam a motort, visszaállítottam a fényszórókat és be is kötöttem magam, ez utóbbit inkább az idegesítő tilinkózás, mint a félelem miatt. – Most már minden sínen van – feleltem, miközben kisoroltam a forgalomba, ami itt a kikötőnél nem volt különösebben sűrű. Apró mosoly kúszott az ajkaimra, szemem sarkából rápillantottam a következő kérdésre, de nem volt semmi hadititok abban, amit csináltam aznap. – Volt egy kis nézeteltérésünk az építésügyi hatósággal. Állítólag nem találták a jegyzőkönyvet a használatbavételi engedély kiadása előtti bejárásról, de szerencsére sikerült pontot tennünk a végére. – Azt már nem tettem hozzá, hogy nem is volt semmiféle bejárás, és hogy emiatt a baki miatt a malacképű építésznek kijárt volna, hogy a magassarkúmmal tapossak a tökeibe, ne csak a tekintetemmel, virtuálisan. Nyilván ő is sejtette, hogy a Vortex esetében nem a hétköznapi eljárásokat alkalmaztuk, hanem a rendelkezésre álló mellékutakat. – Na és téged simán utadra engedtek a munkatársak? Tudja valaki, mit csinálsz? – néztem rá ismét a szemem sarkából, nem annyira elrejtve a kíváncsiskodásomat, mert bár már korábban is világos volt, hogy nem fogja elárulni, hogy keveredett bele egy nyomozásba, próbálkozni azért szabadott. Legfeljebb ismét lerázott, de annyi baj legyen. A forgalom egy kicsit besűrűsödött, ahogy beértünk Sentrum központi részébe, bár én tudtam, hogy nem töltünk majd ott sok időt. – Nem megyünk messze, egyébként. Jól elrejtette magát ugyan, de úgy tűnik, szeret elérhető közelségben lenni – említettem meg. Gamle Oslo a Sentrum közvetlen szomszédságában volt, ami merészségnek tűnt még úgy is, ha mindenkinél elérte, hogy hallgasson - egy darabig. Mondjuk egy kiesebb, bérházakkal tarkított, nyüzsgéstől mentes környékről volt szó, ami az ő ügye mellett szólt.
Sosem adtam még interjút arról, hogyan és miként éltem meg a mindennapjaimat a létezésem pillanatától kezdve. Belefáradtam a hosszú napokba, a folytonos ciklusokba, örömmel töltött el az a káosz, amit okoztam, végtelen nyugalommal néztem végig, ahogy egymást kínozták és pusztították az istenek és különféle lények, üdvözült érzéssel adózva azon pillanatoknak, amikor nem maradt más belőlük, mint ragacsos massza, amit idővel magába ivott a föld, hogy a vérükkel, a szerveikkel, a bőrükkel több legyen ismét a világ. Sosem beszéltem mindezekről senkinek sem, mert csak tettem a dolgom azokban a pillanatokban, nem végiggondolva azt, kit és mit ismertem és kinek a hulláján lépek akkor éppen át. A gyász sosem kebelezett be, sosem húzott le és sosem éltem meg igazán mindazt a veszteséget. Nem védekeztem, nem tagadtam meg magamtól ezen érzéseket. Egyszerűen nekem ők már csak testekké formálódtak, érzések és gondolatok nélküli porhüvelyekké. A Tyrától megtudott információk birtokában sem éreztem szánalmat és biztos voltam abban, hogy nem fogok megkegyelmezni sem, ha eljönne a megtorlás ideje. Mégis úgy akartam eljárni, hogy azzal a lehető legkevesebb felfordulást okozzam, segítve azt a nyomozást, amit az emberi szervek képtelenek voltak gyorsan végigvinni. A hajóra szállva nem kezdtünk bele mélyenszántó beszélgetésekbe Dennissel, inkább csak egy üzenetet küldtem még Kraken részére, hogy tudja, merre is járok. Pontosabban csak egyetlen nevet kapott meg, hogy aztán a hajón állva figyeljem a feketéllő habokat, ahogy a motor felkavarta mögöttünk a vizet. Leülhettem volna, gondolkodhattam volna miérteken és hogyanokon, megtagadhattam volna magamtól bizonyos fantáziaképeket és mégis annál a gondolatfoszlánynál maradtam meg, hogy szükségem volt egy cigire. Nem lett volna szükségem kabátra, a bennem élő vadállat biztosított arról, hogy sose fázzak, mégis követtem az ideát, hagyva, hogy a testemet fedő ruharétegek eltakarjanak. A foszöld színű pulóver fölött a fekete ballonkabát épp elég hosszú volt ahhoz, hogy beolvadjak a tömegbe, a fekete farmer és a katonai bakancs pedig épp azt a célt szolgálta, amiért felvettem azokat; hogy kevésbé legyek feltűnő. Dennis a dokkokhoz közeledve lelassította a hajót, és ahogy a deszkákhoz értünk, ki is kötötte azt a segítségemmel. Megegyeztünk hogy ha szükségem lesz rá, jelzem neki telefonon, de ameddig ő sem kérdezett többet, én sem osztottam meg vele több információt. Ahogy elhagytam a legtöbb hajót, az öngyújtó szikrája sercent, a számba vett cigarettát pedig meggyújtva fújtam ki a füstöt, ahogy megtelítettem a tüdőmet a kátrányos füsttel. Nem siettem el menet közben a dohányzást, még akkor sem, amikor a nő jelenlétét érzékeltem valahol mélyen, mintha csak rákóstolnék az esszenciájára. Ami hülyeség, tudom, mégis éreztem őket a nyelvemen, az orrom nyálkahártyáján. A mosolyát valamelyest viszonozva féloldalas rándulás jelezte tőlem a viszontlátás örömét, egy biccentés kíséretében, kellő távolságra megállva tőle, kifújtam az utolsó szívás utáni füstöt is, hogy aztán a bakancs talpával nyomjam el a földre dobott csikket. - Biztos vagy benne, Tyra? - érdeklődve tőle léptem hozzá egészen közel, de csak azért, hogy a szemeibe nézzek egy hosszabb pillanatra. - Remélem nem késtem sokat. Szeretnél vezetni, vagy átadod a kulcsot és leszel a mitfahrerem? - mosolyodtam el rá, ha nekem adta a kocsija kulcsát, úgy elvettem tőle azt. De ha elutasított, akkor csak egy jót vigyorogva magamban engedtem, hogy beüljön a saját kocsijának kormánya mögé, én pedig becsomagoltam magam az anyósülésre. Csak egy fél méternyit kellett hátrább tolnom az ülést, hogy a lábaim elférjenek. - Minden rendben a Vortexben? - érdeklődve néztem a nőre mellette, mert érdekelt, hogy sikerül-e nekik lassan mindent helyre hozniuk. - Mivel kapcsolatban volt a tárgyalásod ma? - ha üzleti titok, úgysem fog róla beszélni. Attól még megkérdezhettem, nem igaz?
“hold my breath in your hands, i don’t mind being there, hold my breath in my hands, so far away
Ragnar&& Tyra
Máris sokkal kényelmesebben éreztem magam - és alkalmasabbnak arra, amire készültünk. Ugyan viszonylag gyorsnak kellett lennem, ha nem akartam elkésni, azt a telefonbeszélgetést még utólag sem rövidítettem volna le, akkor sem, ha így a gyors zuhany alatt egyszer hidegebbre kellett állítanom a vizet, amikor egy kicsit a sietség ellenére is elkalandoztam gondolatban. Azt mondjuk nem éreztem hibás stratégiának, hogy legalább még otthon túllépjek ezeken a fantáziálásokon, ha már egyszer kvázi-ígéretet tettem arra vonatkozóan, hogy nem fogom tovább húzni Ragnar agyát. Vagy legalábbis nem tudatosan. Egyszerű, sötétszürke, már-már feketének tűnő farmert vettem fel egy fekete, hosszú ujjú garbóval, felkészülve arra, hogy esetleg számolnom kell majd némi koszolódással. Ránéztem a telefonomra, de csak egy megerősítő üzenet várt Heltől, miszerint aznap nem lesz rám szükség a Vortexben. Elégedett mosollyal bújtam bele a bőrkabátomba, a telefont a zsebembe süllyesztettem, aztán megszokásból a nadrágom derekába dugtam az emberibb módszereket szolgáló pisztolyomat. Az esetek java részében a képességeimre támaszkodtam, de voltak olyan helyzetek, amikor nem volt célszerű felfedni az ilyesmit. Belebújtam a bakancsomba, magamhoz vettem a Skoda kulcsát, aztán már magam mögött is hagytam a lakást. Nem kellett sietnem, mivel én magam is a Sentrumban lakok, tulajdonképpen csak az esti csúcsforgalommal kellett számolnom, de a nornák aznap úgy döntöttek, hogy nem nehezítik meg a dolgomat különösebben. A kikötőhöz ugyan nem lehetett behajtani autóval, én a lehető legközelebb parkoltam le vele, Aker Brygge szélénél téve le az autót, ahonnan rá lehetett látni a dokkokra és a tengerre. Kiszálltam az autóból, majd a kocsi orrához sétáltam, kényelmesen nekidőlve a - természetesen - metálfekete fényezésnek. A tompítottra állított fényszórók megvilágították előttem a kikötő területét, így kényelmesen figyelhettem, mikor bukkan fel az ismerős alak, és bár engem árnyékba volt a mellőlem érkező fény, valamiért úgy sejtettem, nem kell majd találgatnia, hogy én várakozom-e itt. A sötétség egyébként is a lételememnek számított. Türelmesen vártam, mindketten időben voltunk és az ügyünk sem sürgetett. Nem kellett messzire menni, és hát... nem is időpontra mentünk, ugye. Csak akkor mozdultam meg, ha megláttam őt közeledni. Nem csak az alakjáról ismertem fel - bár az is elég feltűnő volt ahhoz, hogy az ember ne tudja figyelmen kívül hagyni -, már az energiái is ismerősnek hatottak, ami egy halandó számára nem lett volna értelmezhető, de én nagyon is jól éreztem. Emlékeztettem magam az egyezségünkre és arra, hogy most egyébként is dolgunk lesz, ezért csak ellöktem magam a motorháztetőtől és finoman rámosolyogtam. – Ragnar – biccentettem, annyit azért megengedve magamnak, hogy végigmérjem az alakját, míg odaért hozzám. – Jó újra látni. – Ez mondjuk nem volt hazugság, de vonatkozhatott (volna) szigorúan az üzlettársamra is. Arcon azért nem csókoltam, az már valószínűleg a húr feszegetésének minősült volna.
2023. május 1-jén az óriások vezére összehívta tanácsát, amelyre a nornát is meghívta, aki segített neki az istenekkel szemben. Kezdetben úgy tűnt, ez alkalommal sem történik majd semmi különös, ám amikor Hildr távozásra készült, fültanújává vált két óriás sutyorgásának, s a hallottaktól égtelen harag támadt a norna szívében. A szavak arról szóltak: Thrym azt tervezi miképpen szabadulhat meg Hildr-től, mivel a norna követeléseit nem kívánja a nagyhatalmú óriás teljesíteni, akkor sem, ha az átokkal legyőzik és feledésbe taszítják az isteneket. Hildr elnyomta abban a pillanatban dühét, s ahelyett, hogy szembesítette volna Thrym-et rossz döntésével, a norna úgy határozott, megbosszulja, amiért megpróbálták kijátszani. De nem kapkodott el semmit sem, és mindent gondosan előkészített.
Kezdőlap
Sok mindent megosztottam Ragnarral azzal kapcsolatban, amivel szembe kellett néznünk; hogy nem csak a Vortex lerombolásáról volt itt szó, hanem arról, hogy potenciálisan kiszabadult egy lélek Hel birodalmából, ami további kérdéseket és következményeket vonhatott maga után. A továbbiakat nem kommentálta ugyan, inkább csak tudomásul vette, de nem bántam. Nem is tudtam volna ennél többet mondani egyelőre, és neki sem kellett felesleges közhelyeket durrogtatnia arról, hogy ez kellemetlen. Tudtam, hogy ha szükségünk lesz a segítségére, megkereshetjük - megkereshetem - majd, ő pedig tudta, hogy meg fogjuk keresni, ha kell. És én nem zártam ki a lehetőségét, hogy szükségünk lehet majd a sárkány segítségére.
