“don’t need a sign, nothing divine’s gonna save me, I’m a machine, building a dream is what shaped me
 

Cameron && Aviva

Érdekes, déjà vu-szerű érzés, hogy mintha megint felültem volna a hullámvasútra, amikor egy egyértelműnek tűnő szituációból valami teljesen más kerekedik ki, ami egyszerre garantálja azt, hogy most nem kell megküzdenem a saját életemért, de cserébe kapkodhatom majd a fejem a döbbenettől. Még ismerkednem majd ezzel az Odin unokája vagyok vonallal, de legalább azt elég egyértelműen sikerült felvázolni, hogy... igen, ezzel ő is éppen így van. Csak épp neki nem szokatlan. Előtte mondjuk sikerül megnevettetnem, amikor megpróbálom kimondani az anyja nevét, de látszólag nem veszi magára a dolgot, sőt, még ő kezd démonűzésről beszélni, ha sokat hajtogatnám a nevét. Ettől nem tudok visszafojtani egy halk nevetést, mert vizuális típusként már el is képzeltem a jelenetet és tényleg elég démonűzős. Mondjuk arra inkább nem kérdezek rá, léteznek-e démonok.
A kettőnk közötti rokoni szálat végül két kifejezéssel is sikerül körülírnunk, bár úgy tűnik, ő sem biztosabb a félunokatestvér szó létezésében... de aztán felveti, hogy vezessük be mi, én pedig akaratlanul is elmosolyodom.
– Részemről bevezethetjük – vonok vállat, a szemem sarkból pillantva rá. Érzem, hogy kezdek egy kicsit feloldódni, most már nem csak az ösztönömre támaszkodva hiszem el, hogy nincsenek rossz szándékai, és nem csak nem azért jött, hogy megöljön, hanem csak tisztábban akarta látni a helyzetet. Még ha nem is tudhatta, hogy a félunokatesója vár majd rá itt.
Miután tisztázzuk, hogy az egész konyhapult kellene neki a teljes családfához, inkább le is teszek erről, csak egy dologra kérdezek rá, ami egyrészről megnyugtató, másrészről viszont elvisz egy újabb mély gödörbe. Óriások. Tényleg úgy néz ki, hogy minden nap tanul valami újat az ember, de komolyan. És még fokozni is tudja, a szemöldököm egyre mélyebb ráncba szalad, ahogy elkezdi mutogatva sorolni, hogy jég, tűz, kő... Megrökönyödve szusszanok fel és vakarom meg a tarkómat, de mintha csak látná rajtam a teljes tanácstalanságot, felajánlj egy könyvet, én pedig nem tudom nem elnevetni magam ismét.
– Jó ötlet. Nem is tudom, eddig miért nem jutott eszembe – csóválom meg a fejem lemondó vigyorral. – Mondjuk ezek után lehet, hogy félnék, mit találok benne – teszem hozzá, de a hangom vidám marad. Felidézve a törpék magasságáról megtudott alapigazságot, inkább tippelek egyet, mégpedig hogy az óriások sem óriásiak, és veszi is a poént, mert úgy igazolja a találgatásomat, mintha valami nagy titkot osztana meg velem. Értőn, mosolyogva bólintok a szavaira. Egy kicsit úgy vagyok vele, hogy egyszerre kaptam agyfaszt, de egyben törődök is bele ebbe az egészbe csendesen.
Persze rákérdez, hogy miért pont Aegir érdekelt - jogosan -, én pedig sejtelmes választ adok a kérdésre, ami láthatóan felcsigázza, de nem erőszakoskodik a kérdéssel, inkább felveszi a ritmust, pont, mint az előbb. Elvigyorodom és vállat vonok.
– Mint ahogy a félunokatestvér kifejezés is vagy létezik, vagy nem, de mi azok vagyunk – fűzöm tovább a dolgot már egyenesen jókedvűen.
Persze van még - egy pár ezernyi - kérdésem, amiből fel is teszek egyet, a képességekre és az öröklésre vonatkozóan. Hamar kiderül, hogy az ilyesmi tényleg nem négyzetesen öröklődik és hatványozódik folyamatosan, és az is, hogy az öröklődés egyébként is elég... kiszámíthatatlan lehet. Ezt mind értem is, de valami nem kicsit kelti fel az érdeklődésemet.
– Szóval te is háború isten vagy? Legalábbis részben. – Tagadhatatlan, hogy felcsillan a szemem, mert ez pláne olyan hasonlóság, amire még akkor sem számítottam, ha kiderült, hogy tényleg rokonok vagyunk. – És neked milyen képességeid vannak? – kíváncsiskodom tovább. Én a magam részéről még elég felfedező státuszban vagyok, de talán nyerhetek tőle jó ötleteket, amit érdemes lehet megvizsgálni magamon, még ha töredék részben is, nyilván.
Aztán kiderül az is, hogy kérdése bizony neki is van, én pedig halkan elnevetem magam, de nem veszem ezt rossz néven, legalább nem csak én kérdezősködök.
– Te vagy a negyedik delikvens, legalábbis akiről biztosan tudom, mert ezt a négy találkozót sem terveztem el előre – felelem mosolyogva. Most már biztosan érzem, hogy oldott vagyok, ezért el is lököm magam a pulttól és a hűtőre pillantok, majd rá. – Nem kérsz valamit? Üdítőt, vizet? Sört? – kérdezem, és én elindulok a konyhába, miközben folytatom a kérdésére a választ, csak előbb megvárom, kér-e valamit. Magamnak töltök vizet, és neki is odaadom, amit kért, ha kért, és közben tovább beszélek. – Igazából... ez egy kicsit nehéz kérdés. Körülbelül két, két és fél hónappal ezelőtt betévedtem egy bárba, ahol Fenrir is dolgozik, ő nevezett először félvérnek, de megmondom őszintén, azt hittem, a bőrszínemre gondol – nevetem el magam. Közben kilépek a konyhából és a nappali felé gesztikulálok, hogy akár le is ülhetünk a kanapéra, ha már mesedélutánt és mitológiai gyorstalpalót tartunk. – A bogarat mondjuk elültette a fülembe, és később visszamentünk hozzá... na, akkor már használta a félisten szót is. Mondjuk nem hittük el egy szavát sem, egészen addig, amíg... hát, át nem változott. – Megborzongok az élmény hatására, úgy értem, nem akart minket bántani, de azért mégiscsak egy hatalmas farkassá változott, aminek akkora fogai voltak, mint az én karom. – Az azért elég maradandó élmény volt, de ettől még nem kezdtem el hinni az istenekben. Csak aztán szó szerint összefutottam az apámmal, és az valami... megmagyarázhatatlan érzés volt. Megéreztem az erejét, ami pont olyan volt, mintha tükörbe néztem voltam, és akkor csak úgy... tudtam. Aztán tegnapelőtt volt szerencsém Aegirrel is összefutni, bár az csak nagyon lassan esett le. Most pedig te toppantál be ide, szóval lehet, hogy egyre jobb leszek ebben, ha így folytatom – teszem hozzá halk nevetéssel.

fighter || coded by eirik

“don’t need a sign, nothing divine’s gonna save me, I’m a machine, building a dream is what shaped me
 

Cameron && Aviva

Igazából nem zavar különösebben, hogy nem tud pontos választ adni a kérdésemre. Persze, jó lett volna, ha simán rá tudja vágni, hogy mondjuk ő az egyetlen, de nem tartom valószínűnek, hogy nyilvántartást vezetnének erről... egyébként is, ki tudja, mennyien vannak. Inkább arra kormányozzuk a beszélgetést, ami egyenes utat nyit majd meg a pontosabb rokoni szálak feltérképezéséhez: hogy ki kicsoda. Bizalmatlanságom okán meghagyom neki a lehetőséget a kezdésre, bár a neve rögtön rávilágít a hiányosságaimra. Megnyugtat, hogy nem fogja meggondolni magát, és ha rajta múlik, lesz alkalmam még pótolni ezeket; és én valahogy el is hiszem. Megint csak az ösztönömre tudok támaszkodni, e ha eddig annyiszor megmentette az életem, miért épp most hazudna? Én is elmondom neki, kinek a lánya vagyok, és amikor bevallja, hogy nem ez lett volna az első de talán még a sokadik tippje sem, akkor egy olyan mosolyt mutatok neki, hogy a szeme villanásából rögtön tudom: ez már ismerős neki. A szavai és a nevetése mondjuk egy fokkal az én mosolyomat is szelídebbé teszik, de inkább nem fűzök hozzá semmit; ha egy istennel kellett volna összemérnem a képességeimet, úgy sejtem, gyorsan alulmaradtam volna, tehetség ide vagy oda. Emlékszem az apám gyorsaságára, nem hiszem, hogy ő sokkal elmaradna tőle.
Inkább hozzáfogunk, hogy tényleg megkíséreljük azt a bizonyos családfa-állítást, mondjuk - azt hiszem, szerencsére - csak kicsiben. Azért rákérdezek elég lesz-e a lap, de megnyugtat, hogy kicsiben rajzol majd, én pedig elmosolyodom, és úgy várom, mi lesz ebből. Az elejét könnyű végigkövetnem, azért a szülő-nagyszülő vonalhoz még nem kell agysebésznek lenni, inkább azon akadok meg egy kicsit, amikor a nagyszüleimet meg is nevezi. Magától értetődően válaszol, amikor visszakérdezek, én pedig összevont szemöldökkel bár, de biccentek egy aprót, aztán jelzem, hogy mehetünk tovább. Hát, ha Odin unokája vagyok, akkor Odin unokája vagyok... Te jó ég, bárki mást a zárt osztályra vinnének ilyen gondolatok miatt.
Amikor a nevek is odakerülnek, a következő megakadásom az ő édesanyjának nevénél jelentkezik, mert hogy az elmehetne egy nyelvtörőnek is. Megpróbálom kimondani, lassan, tagoltan, és bár látom, hogy majdnem elneveti magát rajtam, mint kiderül, egész jó próbálkozás volt.
– Oké, ezt fogom gyakorolni lefekvés előtt – vigyorodom el, amikor azt mondja, csak gyakorlás kérdése az egész. Ő aztán sokkal egyszerűbben megfogja a rokoni kapcsolatunkat, mint amire én gondoltam, de amikor rákérdez, nem hallgatom el.
– Fél-unokatestvérek? – próbálkozom, és halkan el is nevetem magam. – Fogalmam sincs, létezik-e ilyen fogalom, de ha a féltestvér az, akivel egy szülőn osztozol, akkor a félunokatestvér lehet az, akivel egy nagyszülő közös... – vonok vállat a saját logikámra, ami így kimondva azért sokkal zavarosabbnak hangzik, mint a fejemben levezetve volt. Csak a teljesség kedvéért írom fel anya nevét is, ne maradjon üresen a karika, és amikor halkan megdicséri, a szemem sarkából rápillantva mosolyodom el. A hangsúlyából azt érzem, hogy többet tud, mint gondolnám, de ő nem kérdez rá, ezért én sem.
Inkább más jellegű kérdések jutnak eszembe, és az első kérdésre adott válasza, miszerint valószínűleg az egész konyhapult kellene ahhoz, hogy a teljes családfát felvésse, elnevetem magam. Meg sem kérem, hogy kísérelje meg, helyette valami más kezd el motoszkálni az agyamban. Fel is teszem a kérdést, és amikor visszakérdez, látszólag érdektelenül vonok vállat, mondjuk továbbra is hiszem, hogy ha kimerítenénk a vérfertőzés fogalmát Axellel, akkor azért valaki már biztosan szólt volna.
A válasza ugyanezt támasztja alá, a "közös ős" dolgon nem akadok fenn, elvégre az Ádám és Éva sztorit is ismeri mindenki, még sincs senki kiakadva. Az megnyugtató, hogy két teljesen külön dolog az egész, és inkább bele sem megyek abba, hogy próbálja meg felrajzolni nekem Aegir ágát, csak értőn bólogatok... aztán eljut hozzám, mit mondott.
– Várj... óriások? – nézek rá szinte megrökönyödve. Úgy tűnik, mostanában minden egyes ismerkedő találkozás tartogat számomra valami újdonságot, ami a világok fajait illeti. Már azt is nehéz volt elfogadnom, hogy léteznek istenek, de azóta már találkoztam Joe-val, aki valamiféle alakváltó, és mesélt valamilyen élőhalott fajról, az apám pedig a törpékről... De ha már a törpékkel kapcsolatos ismereteim. – Tippelhetek? Igazából nem is óriásiak, igaz? – Elnevetem magam, mert bár a kérdést tisztáztuk, ezzel egyben több információt is kaptam, mint gondoltam volna, vagy mint amit ép ésszel fel tudnék dolgozni egy kör alatt.
Amikor megkérdezi, hogy miért éppen Aegir érdekel, egy kis mosoly költözik a szám sarkába, de ellenállok a késztetésnek, hogy megigazítsam a jobb csuklómon díszelgő, hajókötéllel csomózott horgony szimbólumot.
– Lehet, hogy ismerem az egyik fiát – felelem sejtelmesen, de nem bocsátkozom részletekbe, inkább újra a rajzra meredek - ezúttal maradok a "mi" részünknél.
– Oké, és akkor ha már ezt elemezzük... Mi a helyzet a képességekkel? Vagy erőkkel, vagy bárminek is hívjátok ezeket. Addig értem, hogy én nyilván örökölhettem az apámtól egyet s mást, de mi a helyzet veletek? Nálatok ez ugyanígy megy? – kíváncsiskodom tovább. Az én esetem egyértelmű, hiszen az anyám halandó volt, de akkor ő most két isten képességét is örökölte egyszerre? És a gyerekei már négyet fognak, ha összeáll egy istennővel? Te jó ég... azért ez így elég katyvasznak tűnik első nekifutásra. Egyébként is gyorsan születhetne olyan isten ezzel a négyzetes örökökléssel, aki aztán egy intéssel elpusztíthatna egész világokat.

fighter || coded by eirik

“don’t need a sign, nothing divine’s gonna save me, I’m a machine, building a dream is what shaped me
 

Cameron && Aviva

A visszakérdezésemmel sikerül nevetésre fakasztanom, a dicséretre viszont leginkább csak biccenteni tudok. Én biztosan nem nevezném magam ügyesnek, inkább csak képzett gyilkosnak, aki - mint kiderült - örökölt némi természetfeletti erőt is a tehetsége mellé, és így könnyűszerrel állítottam félre majdnem mindenkit, aki megpróbált levadászni. Mondjuk az, hogy ő a második, aki idáig eljutott, elgondolkoztat, két szempontból is... Egyrészt, eltűnődöm, hogy vajon Malthe közönséges halandó lehet-e, és ha nem, akkor mégis micsoda? Másodszor pedig fontos kérdés lehet, hogy más istenek is űznek-e hozzá hasonló hobbit; ezt meg is kérdezem. Ezúttal már mentes a nevetése  vidámságtól, és valahol meg is értem, az én mosolyom is kissé feszültnek tűnhet.
– Hát, reméljük, hogy fény derült volna már arra, ha sok a szakmabeli riválisod – rántom meg a vállam könnyedén. Nem mintha olyan könnyed kérdés lenne ez; ha halandókkal kell szembenéznük Axellel, az egy dolog, felettük állunk, de ha legközelebb úgy jönne a fejemért egy isten, hogy nem szándékozik fehér zászlót lengetni? Hát, akkor valószínűleg két fejjel távozna, és ez a gondolat a legkevésbé sem tetszik. Egyáltalán nem.
Nem mintha neki már vakon bizalmat szavaztam volna, és ezt neki is a tudtára adom, amikor először tőle követelem meg, hogy árulja el a valódi kilétét, és bár nem válaszol azonnal, végül megteszi ezt a gesztust, láthatóan megértve az indokaimat. A bemutatkozása mondjuk egy kis kiegészítésre szorul, meg is jegyzem, hogy eléggé le vagyok maradva a témában, a megjegyzése viszont ismét mosolyt csal az arcomra; ezúttal egészen vidámat.
– Ha nem gondolod meg magad út közben, akkor még lesz időm bepótolni – felelem egyszerűen. Ha pedig meggondolja magát, akkor úgyis teljesen mindegy, de ezt már nem teszem hozzá hangosan.
Ezután rajtam a sor, hogy bemutatkozzak, és bár nem vagyok teljesen meggyőzve, végül az ösztönöm nyugalma arra sarkall, hogy én is legyek vele őszinte. Büszkén árulom el, hogy Tyr lánya vagyok, de bevallom, a reakciója meglep: a mosolya kiszélesedik és még be is harapja az ajkát, mintha örömmel töltené el a válaszom. Ha nem tudnám, hogy az apámnak nincsenek gyerekei rajtam kívül, azt hinném, az következik, hogy kiderül, ő a nem félvér féltestvérem. A szavaira viszont lassan az én mosolyom is kiszélesedik, de nem a vidám mosolyomat mutatom meg neki, hanem a bennem lakozó vadászét, aki két napja is módszeresen vadászott le valakit, aki rászolgált a sorsára.
– Túl korán nyilvánvalóvá tetted a szándékaidat – célzok egy kicsit arra, hogy ha be kellett volna mutatnom rajta a képességeimet, valószínűleg gyorsabban kitalálta volna a dolgot. Ezután már visszafordítom szót komolyabbra, vagy nem annyira komolyabbra, de mondjuk kevésbé kihívóra, és jelzem, hogy a rokoni szálak felgördítését azért inkább ráhagynám. Közelebb lép, látom, hogy a tekintetével kutatni kezd, én pedig sejtem, mit keres, ezért jobbra lépve felveszem a pult sarkára helyezett tollat és a nagyobb jegyzettömböt, aztán odahelyezem elé.
– Azért remélem a mi részünkre elég lesz ez a lap – jegyzem meg egy kicsit megilletődve, de az eddigi talán legőszintébb mosollyal a szám sarkában. Egy kicsit mintha érezném az oldódást, bár talán akkor jobban érteni fogom ezt az egészet, ha tényleg feltárja előttem az igazságot. Mellé lépek, figyelem, ahol egy kört rajzol, és bólintok, amikor engem azonosít vele. A szüleimet azért simán le tudom követni, sőt, még azt is, amikor az apám szüleihez érünk, de amikor azt is elmondja, hogy kiknek felelnek meg azok a karikák, akkor egy kicsit leakadok. Ha nem pillantana rám, akkor is megállítanám egy kicsit, mert ezt azért még egy kicsit loadingolnom kell.
– Várj... most azt akarod mondani, hogy Odin és Frigg a nagyszüleim? – meredek rá. Úgy értem... oké, bevallottam műveletlen vagyok ezen a téren, de azért az olyan nevek, mint az övék, még számomra is egyértelműen ismertek és nagyok. Még én is tudom, hogy Odin afféle "főisten", mint a görögöknél Zeusz, vagy ilyesmi. – Huh... Jó, oké. Megvagyok – szusszanok aztán, jelezve, hogy folytathatja, és figyelek is rá. Szemeimmel követem az újabb köröket és vonalakat, kirajzolódik előttem, hogy Thor az apám féltestvére - fura, pedig a filmekből az rémlik, hogy Odin és Frigg fia ő is, de nem kérdőjelezem meg, hogy ő mond igazat -, és az is, hogy Cameronnak van egy bátyja. Aztán kitölti a neveket is, és az anyjánál bevallom, egy kicsit kikerekedik a szemem. – Jarn-sa-xa? – próbálom szótagolva kibetűzni és hangosan is kimondani. Nem esküdnék meg rá, hogy gyorsabban is ki tudnám mondani.
Egy kicsit még figyelem az ábrát, épp próbálom összerakni a rokoni fokozatunkat és azon tűnődöm, létezik-e olyan, hogy fél-unokatestvér, amikor megérzem magamon a tekintetét és meg is szólal. Az összegzésre halkan elnevetem magam.
– Ez lényegesen egyszerűbben hangzik, mint amit én próbáltam meg összerakni a fejemben – bólogatok. Odanyúlok a tollért, és ha hagyja, elveszem tőle, hogy beírhassam az anyámnál hagyott karikába a Yana nevet, csak hogy teljes legyen a kép, ha már ebből a kis ficakból mindenkit megnevezünk.
– Szóval ha fel akarnád rajzolni az egészet, hányszor ekkora papír kellene? – pillantok aztán rá kíváncsian, letéve a tollat. Eszembe jut még valami más is, amire eddig furcsamód sosem gondoltam, pedig... mondjuk, valaki biztosan szólt volna nekünk, ha nem kellene nagyon erőlködnünk a kapcsolatunkon, ha más nem is, akkor az én apám vagy Axelé, de azért talán nem árt ezt is tudni. – Tudod hol van például Aegir hozzánk képest? – pillantok a papírlapra.

fighter || coded by eirik

“don’t need a sign, nothing divine’s gonna save me, I’m a machine, building a dream is what shaped me
 

Cameron && Aviva

Láthatóan megnyugtatja, vagy legalábbis elégedetté teszi, amikor mégis szavakba öntöm a gondolataimat, a megérzésemet, még ha ez végül nem is kérdés formájában ölt alakot. Miért is kérdezném, ha egyszerre már a napnál is világosabbnak tűnik? Ha még sok hozzá hasonlóval sodor össze az élet, a végén zsigerből meg fogom tudni érezni, hogy istennel van dolgom, akkor is, ha egyelőre nekem is megszokási fázisban ez az egyébként továbbra is elég abszurdnak tűnő dolog. Ha nem láttam volna Fenrirt, ha nem találkoztam volna az apámmal, ha nem láttam volna, mit tesz Aegir a tengerrel, talán még most is azt hinném, hogy Axel és én csak csodabogarak vagyunk.
Ő nem kertel a szememmel kapcsolatban sem, és annyit el is árulok neki magamról, hogy a válasz, a magyarázat az apámban keresendő - aztán azt is, hogy nem ő az első ilyen jellegű látogatóm. A megjegyzése az ajkaimra csalja az első mosolyomat, amióta betette a lábát azon az ajtón; örömtelen és halvány, de végül is mosoly.
– Ennél is nagyobbat? – kérdezek vissza. – Becsületemre legyen szólva, hogy a próbálkozások eddig mindig fordítva sültek el... persze tény, hogy te vagy az első hozzád hasonló, akivel így találkozom. – Ezt sem kell megkérdeznem, nyugodtan kijelenthetem. Nem ismerem sokukat, főleg nem a képességeiket, de már a józan paraszti ész is azt diktálja, hogy ha én félig vagyok isten, ők pedig teljesen, akkor már rég alulról szagolnám az ibolyát, ha valamelyikük holtan akart volna látni. Most már az is egyértelmű, hogy az elém helyezett fegyver csak jelképes értékkel bír, és az is, hogy valószínűleg ha meglőném is legfeljebb lelassítani tudnám vele, megállítani nem. – Gyakori foglalkozás ez a köreitekben? Csak hogy tudjam, mire készüljek – érdeklődöm felvont szemöldökkel.
Amikor rákérdez arra, hogy mégis ki az apám, elbizonytalanodom. Ez az első alkalom, hogy egy teljesen ismeretlen istennel állok szemben; Fenrir maga azonosította be az apámat, Aegir pedig Axel apja, és valószínűleg többet tud rólam, mint sejteném. Fogalmam sincs, bízhatok-e bennük, benne, és ha igen, mi alapján kellene ezt megítélnem, ezért jobb ötlet híján inkább visszafordítom felé a kérdést. Ő sem válaszol azonnal, hasonlóan mér végig, mint amikor én az arcáról próbáltam leolvasni a válaszokat, de végül megértő hangon fejezi ki egyetértését a bizalmatlanságommal kapcsolatban. Lényegében az én gondolataimat mondja ki hangosan, ami akár igazolhatná is a rokonságot... de az is lehet, hogy csak gondolatolvasó, vagy ilyesmi. Én mindenesetre biccentek egyet, hogy neki is sikerült fején találnia a szöget, majd csendesen várom tovább, hogy tényleg bemutatkozzon. Amikor pedig ez megtörténik, kénytelen vagyok megemelni egy kicsit a szemöldökömet, mert az az igazság, hogy a neve nem mond nekem semmit; az már annál inkább, amikor a szemét forgatva egy kicsit jobban kifejti, és Thor fiaként nevezi meg magát. Őt már azért könnyebb beazonosítani.
– Ne haragudj meg a tudatlanságomért, de a sors iróniájaként vajmi keveset tudok a skandináv mitológiáról, így az istenekről is – húzom fel a vállaimat, bár nem igazán látszik rajtam sajnálat. Ha titokban élnek köztünk, ráadásul ilyen régi, letűnt korok képviselőiként, abban az időben, amikor az egyistenhit uralja a vallásokat, azon belül is csak úgy egyszerűen Istent nevezik meg - akármilyen nyelven is hangozzék el ez a név -, talán kevésbé vagyunk számon kérhetőek mi, esendő halandók. Vagy nem annyira esendő, több mint három évtizedig halandóként élő félistenek.
Nem lep meg, hogy ezután visszafordítja a kérdést, és be kell látnom, hogy bár semmi garancia nincs rá, hogy igazad mond, azon kívül, hogy őszinteséget érzek felőle, hogy én is nevezhetném magam bárki lányának is, ha ő tett egy gesztust, akkor nekem is tennem kell egyet. Ha mégis ártó szándékkal érkezett volna, egyébként sem lenne ellene sok esélyem, nem igaz? Lassan leengedem hát a kezeimet a mellkasom elől, lazán a testem mellé engedem őket, és egy kicsit jobban kihúzom magam.
– Tyr lánya vagyok – mutatkozom be nem titkolt büszkeséggel. Emlékszem még az apám arcára, amikor beavatott abba, hogy átok ül rajta, amitől lassanként elveszíti önmagát, hogy mintha szégyenkezett volna emiatt, mintha azt hitte volna, hogy ettől kevesebbre fogom őt tartani, pedig nem így van. Amikor Fenrir azt mondta, a háború istenének lánya vagyok, féltem; azt hittem, a nevem ezért jelent egyet a vérontással és a halállal, de amióta megismertem az apámat, tudom, hogy tévedtem. Tőle csak a képességeimet kaptam, ajándékokat, amik hozzásegítenek a túléléshez. Büszke vagyok rá, hogy ő az apám, átok ide vagy oda. – Mondjuk a rokoni szálak összerakását lehet, hogy rád bíznám inkább – jegyzem meg aztán, kíváncsian pillantva rám. Az apámmal nem igazán beszéltük át az isteni felmenők további listáját, azt hiszem, úgy volt vele, hogy egyelőre elég sokkot kaptam, és ebben valószínűleg igaza is volt. – Ahogy említettem, a tudásom elég felszínes, egyelőre. Nem igazán tudnám felrajzolni a családfát – vonok vállat, de azért őszinte kíváncsiságot érzek.

fighter || coded by eirik

“don’t need a sign, nothing divine’s gonna save me, I’m a machine, building a dream is what shaped me
 

Cameron && Aviva

Meglehet, hogy egy részem visszasírja azt, amire eredetileg is számítottam, hogy valaki besasszézik az ajtón, aztán megküzdünk egymással, és győzzön - vagyis maradjon életben - a jobbik. Nem azért, mert vágynám a küzdelmet, inkább azért, mert az sokkal egyszerűbb, olyan, mint egy eldöntendő kérdés, nem kell hozzá különösebben agyalni, értelmezni, beszélgetni. Ez a fickó viszont, aki végül alapból érdekes módját választotta az érkezésnek, csak egyre jobban összezavar és ezzel sokkal jobban leköti a gondolataimat, mint szeretném. Érzem az élt a megjegyzésében és a hangjában, de én csak kissé összeszűkült szemekkel figyelem, tanulmányozom, mintha azt várnám, hogy majd leolvasom az arcáról a válaszokat a kimondatlan kérdésekre. Vagy inkább a testbeszédéből, mert otthonosan érezte magát elkezd körbejárni és mindent alaposan megnézni, megérinteni; az egyetlen szerencséje, hogy a fegyvere letételével valóban mutatott egyfajta fehér zászlót. Ettől viszont még nem kezdtem el megbízni benne.
A válasza kimerítő, szó szerint, amit vele is közlök, de ő mintha csak jókedvre derülne ettől. Változtat a tartásán, de velem ellentétben ő nem zárkózik be vagy sugall bizalmatlanságot, a kezeit a háta mögött kulcsolja össze. Nehéz megtalálnom a megfelelő kérdést a rengeteg közül, és végül nem is fejezem be, mert még mindig nehezen jönnek a számra a szavak... még akkor is, ha már képes vagyok felismerni azt a bizonyost érzést.
– Te is isten vagy – mondom ki végül, szinte pislogás nélkül figyelve az arcát. Már nem is igazán kérdés ez, inkább kijelentés. Kap helyette egy másik kérdést, amire felhangzó válasza ismét igazolja a sejtésemet: nem furcsállja a szemem színét, de ő sem tudta pontosan megállapítani, ki az apám. Ezt már Fenrir is említette, ők csak a félvérségemet érzik.
– Azt hiszem, mindkettővel tisztában vagyok, e ha hiszed, ha nem, a második kérdésre bizonytalanabb lenne a válaszom – vonok vállat látszólag érdektelenül. Az, hogy meg akarnak ölni, alapvetően nem újdonság ugyan, de még mindig érdekes kérdés, hogy ha Uzi nem a halálomat akarja, hanem engem, akkor ki az, aki holtan látna szívesebben. Ezt viszont ráérünk később is kivesézni.
A mosolya ezután lágyabbá, már-már barátságossá válik, már nem szemtelenség csillan benne, de ettől én még nem leszek kevésbé bizalmatlan. Az ösztönöm továbbra sem jelez semmi rosszat, mégsem jönnek zsigerből a szavak, a válaszok az ajkaimra. Hosszú másodpercekig figyelem némán, mérlegelve a lehetőségeimet, akaratlanul is eszembe jut az a furcsa átok, amiről az apám beszélt. Hogy még ők maguk sem tudják, honnan ered és hová tart. Mi van, ha köztük sem lehet mindenkiben megbízni? Mi van, ha pontosan tudja, kinek a lánya vagyok, de így akarják őt behálózni? Túl sok a miv van, ha.
– Miért nem kezdjük inkább azzal, ki vagy te valójában, Cameron? – ejtem ki a nevét olyan hangsúllyal, ami érzékelteti: pontosan tudom, hogy nem ez a valódi neve. Talán a mi világunkban így ismerik, ezt elhiszem neki, de nem ér itt véget a dolog. – Talán elnézed nekem a bizalmatlanságomat. Nem sok képviselőjét ismerem a fajtádnak – idézem vissza a korábbi szóhasználatát ismét.

fighter || coded by eirik

“don’t need a sign, nothing divine’s gonna save me, I’m a machine, building a dream is what shaped me
 

Cameron && Aviva

Nem készültem váratlan látogatókra, pláne nem ilyen jellegűekre, és az a tudat sem tesz kifejezettem boldoggá, hogy még valakinek sikerült megtudnia vagy kiderítenie és hozzám kötnie ezt a címet. Erről mindenképpen beszélnünk kell majd Axellel, de ezen nem most kezdek el gondolkozni, mert a figyelmemet az ajtón látszólag zavartalanul belépő férfi köti le. Az ajkaira ülő szemtelen mosolya és a halk sóhaj sem hat meg, nem kenyerem a szájkarate, és egyébként is felkelti az érdeklődésemet, amikor azt mondja, a fajtája. A szemeim összeszűkülnek egy kissé, bár ez még mindig elég sok lehetőséget rejt magában - olyanokat, amikről van tudomásom, és olyanokat is, amikről nincs, de az is lehet, hogy teljes mértékben a bolondját járatja velem.
– Érdekes lehet ez a te fajtád – felelem nyugodt hangon, de nem kérdezek rá, mire gondolt. Ugyanúgy nem eresztem le a fegyveremet sem a fehér zászló említésére, nem igazán hiszek a mesékben.
Amikor megmozdul, szemeim rögtön követik a keze mozgását, a mutatóujjam pedig elindul az elsütőbillentyű irányába, de aztán nem fejezem be a mozdulatot, mert tudom, hogy az ösztönöm nem csapna be, és most egyáltalán nincs készültségben. Figyelem, ahogy előveszi a pisztolyt, jól láthatóan kiejti belőle a tárat, aztán mindkettőt leteszi a konyhapultra. Összevont szemöldökkel figyelem, de a gesztus az gesztus, az ösztön pedig ösztön, ezért lassan én is leengedem a kezeimet. Ismét biztosítóm a Berettát, de én azért nem teszem messzire; ettől még nem tudhatom, fegyvertelen-e, és egyáltalán nem bízom benne. Úgy különösen nem, hogy úgy kezd el járkálni és matatni a lakásban, mintha ő maga is itt élne. Sok nézegetni valója mondjuk nincs, a lakás sokáig csak az enyém volt, ennek megfelelően maximálisan személytelen is, Axel az egyetlen, akinek a jelenléte otthonná teszi; a növények, könyvek és a tévé alatti DVD-k is mind a főbérlő tulajdonát képezik, személyes tárgyak pedig egyáltalán nincsenek, mivel ilyenekkel soha nem is rendelkeztem. Csak két emléket őrzök, az éjjeliszekrény fiókjában, de ha megpróbálna bemenni a hálószobába, egyébként is kénytelen lennék mégis lelőni.
Inkább meg is próbálom rábírni a beszédre végre, ha már azzal kezdte ezt az egész látogatást, hogy beszélgetni akart. Szerencsére válaszol is, de az a válasz... hát, minden szempontból kimerítő. Szinte nem is győzöm követni az információkat, amiket egyetlen mondattal hozzám vág: a rokonom (de mégis hogyan?), valaki felbérelte, hogy megöljön (oké, ez nem újdonság), de ő úgy döntött, nem teljesíti a megbízást (de miért?), miután rájött, hogy mi vagyok (de melyik részére?). Húha.
– Wow – vonom fel a szemöldökömet egy pillanatra. – Inkább kimerítő – válaszolom meg aztán a kérdését, figyelve, hogy még mindig nagyon otthon érzi magát, de egyelőre hagyom érvényesülni. Leteszem a Berettát magam mellé a pultra, aztán összefonom a kezeimet a mellkasom előtt.
– Mi lenne, ha szépen sorjában mennénk? – vetem fel, a tekintetemet továbbra sem véve le róla. – Pontosan milyen rokonságban is állunk szerinted? Mert én nem tudok róla, hogy... – Megakadok a mondatban, mert ebben a pillanatban jut el a tudatomig az a bizonyos tarkóbizsergés, vagy inkább az, hogy elkezdjem felfogni a jelentését. Amikor Axel apjával találkoztam, még nagyon lassan ment a felismerés, de talán pont emiatt kapcsolok most viszonylag gyorsan... Összevonom a szemöldökömet, szemeim gyanakvással vegyes hitetlenkedéssel figyelik tovább. – Te is...? – Még mindig szörnyen irreálisan hangzik a fejemben a kérdés, hogy isten vagy, ezért nem is fejezem be hangosan, úgyis azt sejtem, hogy érteni fogja. Megrázom a fejem, mintha nem akarnám elhinni, hogy ez lehetséges, és egy kicsit talán tényleg így is vagyok vele. Még csak most kezdek beleszokni ebbe az egészbe, mégis mintha lépten-nyomon beléjük botlanék, ráadásul... istenek, akik bérgyilkosok? Én meg eddig viszonylag nyeregben éreztem magam...
– Az apám... rokona vagy? – kérdezek végül egyet, bár nehéz megtalálnom a megfelelő szót. Ismerek ugyan pár nevet a skandináv istenek közül, de a családfát biztosan nem tudnám felrajzolni, így aztán fogalmam sincs, kik lehetnek szegről-végről a rokonaim. Ha belegondolok is megfájdul egy kicsit a fejem.

fighter || coded by eirik

“don’t need a sign, nothing divine’s gonna save me, I’m a machine, building a dream is what shaped me
 

Cameron && Aviva

Nyilvánvalóan ez a nap sem alakulhatott csak úgy simán, vagy legalább elfogadhatóan. Amióta kezdtem elveszíteni a hitemet a véletlenekben, mintha a sors nem csak azt akarná állandóan az orrom alá dörgölni, hogy igenis létezik, hanem azt is, hogy nem feltétlenül kellene kizárólag jó fordulatokra számítanom tőle. Akkor legalábbis mindenképpen ez jut eszembe, amikor egyszerre lép életbe az ösztönöm és hallom meg az ajtó kattanását. A reakcióm azonnali és gyors, épp csak egy rövid gondolattal adózok annak, hogy mennyire örülök a ténynek, miszerint Axel nincs itt; nem azért, mert ne bíznám rá az életemet, inkább magam miatt, azért, mert fogalmam sincs, kibírnék-e még egy olyan jelenetet, ahol egyáltalán potenciális veszélybe kerülhet. Egyelőre szép emlékekkel kezdtük újra felépíteni a közös utunkat, ilyen jellegű tevékenységeket még nem kellett beiktatnunk az életünkbe, és ha rajtam múlik, egy darabig nem is fogunk...
Ezektől a gondolatoktól vezérelve csak még szilárdabban tartom a pisztolyt az ajtó irányába, még akkor is, ha furcsamód az nem nyílik ki teljesen, és végül még kopogás is felhangzik rajta. Kis híján felhorkanton a hangra, bár tény, hogy mintha az ösztönöm is össze lenne zavarodva egy kissé. Mintha azt akarná jelezni, hogy legyek résen, de közben nem kongatja a vészharangokat a fejemben - pedig az, hogy az ajtó mögött felhangzó férfihang ismeretlen, és mégis a nevemen szólít, már önmagában is figyelmeztetésnek minősül, még ha egy egészen kis részem meg is nyugszik, amiért nem héberül szólalt meg. Felvonom a szemöldököm a felesleges jelzőre, de úgy döntök, egyelőre válasz nélkül hagyom a szavait, inkább megvárom, hogy valóban belép-e az ajtón, és hogy én is farkasszemet nézek-e majd egy fegyver csövével.
Nem mozdulok, amikor az ajtó kinyílik, kezeim szilárdan tartják tovább a Berettát, egyenesen a mellkasára szegezve azt. Csak a szemeim mozdulnak meg, hogy fel tudjam mérni az ellenséget, tekintetem végigfut az ismeretlen alakon, fegyvert keresve rajta és a kezében, de egyelőre akkor sem engedem le a saját pisztolyomat, hogy nála nem látok másikat. Legalábbis látható helyen nem. Jóval magasabb nálam, innen körülbelül olyan magasnak tűnik, mint Axel, de ettől még nem fogok megijedni.
– Egy lövés csak akkor felesleges, ha célt téveszt – vonom fel a szemöldökömet, amikor pillantásom visszatér az arcához, egyenesen a zöldesbarna szemekbe mélyedve. Azt nem teszem hozzá, hogy az enyémek nem szoktak célt téveszteni, ha akarja, még megtapasztalhatja maga is, bár egyelőre nem mutatok semmi olyasmit, ami erre utalna, a mutatóujjam is nyugodtan simul a fegyver oldalára. Én sem szoktam vaktában lövöldözni.
– Kezdhetnéd azzal, hogy elmondod, ki vagy és mit akarsz tőlem. Ha már beszélgetni szeretnél – billentem kissé oldalra a fejemet, élesen figyelve minden mozdulatát. Ismerős bizsergést érzek a tarkómnál, de egyelőre nem figyelek oda rá, pedig lehet, hogy kellene.

fighter || coded by eirik

“don’t need a sign, nothing divine’s gonna save me, I’m a machine, building a dream is what shaped me
 

Cameron && Aviva

Még egyszer átdörgölöm a hajam egy törölközővel, aztán a hálószobába lépve felöltözök néhány kényelmesebb otthoni darabba. A futás kellemesen elzsibbasztott, már nagyon éreztem, hogy szükségem van rá, és most épp kapóra jött, hogy Axel elment az öccsét tanítani. Örülök, hogy töltenek együtt egy kis időt, nem is érzek bizonytalanságot az elhatározásával kapcsolatban; jól emlékszem még, miket mesélt annak idején az öccséről, meg persze arra is, hogy egyszer miben akasztott meg minket kis híján, mert épp - ismét - lecsukták, de ebben a kérdésben Axel volt a döntőbíró. Ha ő azt mondja, hogy megbízik az öccsében annyira, hogy fegyvert adjon a kezébe, akkor én támogatom ebben, és kész. Abban egyébként is igaza van, hogy jobb félni mint megijedni, még ha biztonságban vannak is így, hogy Axel nem tért vissza hivatalosan az élők közé. És akkor is, ha előbb hajtanám a fejem önként a guillotine alá, mintsem hagyjam, hogy veszélybe sodorja őket az én elbaszott helyzetem. Épp elég, hogy Axelt belekevertem ebbe, őt már egyébként sem tudnám elengedni.
Átnyújtóztatom a tagjaimat, majd visszaviszem a fürdőszobába a törölközőket és felakasztom őket. Ráérősen fésülöm ki a hajam, úgyis tudom, hogy van még időm, jó darabig nem kell még elindulnom Axelért, és most nincs egyéb elintéznivalóm sem. Az a szőke ribanc már megkapta, amit megérdemelt... valószínűleg hamarosan meg is találják a roncsot és a hulláját. Sokkal jobb élmény lesz ezt visszahallani, mintha csak az eltűnését jelentenék be. Az egyik törölközővel felitatom a vizet a hajvégeimről, aztán elindulok a nappali felé; eszembe jut, hogy talán fel kellene csörögnöm Joe-t...
De végül sem a gondolat, sem a távolság második feléig nem jutok el. Megtorpanok, amikor az ösztönöm erőteljesen és váratlanul bekapcsol, bár van benne valami átkozottul furcsa, mintha egyszerre akarna ledönteni a lábamról és lenne bizonytalan a jelzésében. Elég irreális élmény, csakúgy mint az, hogy lassan szinte megszemélyesítem ezt a - mint kiderült - képességemet, de az egész helyzet rögtön értelmet nyer - legalábbis félig -, amikor meghallom a zár ismerős és oda nem illő kattanását.
Most komolyan?!
Lenyelem a számra toluló sűrű káromkodásokat, gyorsan reagálok, egyetlen lépéssel termek a konyhapultnál, amire letettem a Berettát, hogy aztán azonnal felkapjam és kibiztosítsam, majd csőre is töltsem azt. Innen éppen rálátok a bejárati ajtóra, a pult mögött állok meg, emelem fel a fegyvert kinyújtott karokkal, tüzelésre készen; azon az ajtón két ember jöhetne be jogosan, de Axel az öccsével van, az apám pedig sosem törné rám az ajtót így. Egyetlen lehetőséget látok még magam előtt, azt, aki egyszer már betört ide, de esetében sem lehetnék biztos abban, hogy milyen céllal jön.
Szilárdan és rezzenéstelenül állok akkor is, ha a hívatlan vendégem belép az ajtón, de ha ő nem támad rám azonnal, akkor én sem kísérlem meg helyben agyonlőni. Malthe óta megtanultam, hogy néha hasznos információk származhatnak abból, ha az ember előbb kérdez, és csak aztán lő - már ha van erre lehetőség.

fighter || coded by eirik