Félúton rájövök, hogy nem kellene végigmondanom a mondatot, de ezen a ponton már mindegy, szóval.. már előre felkészülök, hogy érdekelni fogja, miért is nem szeretnék félisten gyereket, és mikor rákérdez, eleinte elgondolkozva húzom el szám, félrepillantva róla. Ezt nem lehet úgy mondani, hogy szépen hangozzon, úgyhogy pár másodperc után annyit mondok: mi korokon át élünk. - nézek rá, mint aki tekintetével akar többet tenni a szavakba, de szerintem.. érteni fogja.
- Nyilvánvalóan imádnám, alapból nagyon szeretem a gyerekeket, de nem bírnám ki, hogy elveszítem, márpedig.. Még így is rizikós, ha valaki más gyerekét szeretem meg. - halkulok el végére, egy pillanatra elvéve róla tekintetem, de aztán visszanézek rá. Nem ő az első félvér, akit ismerek, fura is lenne ilyet kijelenteni ugyebár, így persze volt olyan is, akit nagyon megszerettem, majd elvette az idő múlása, utálom, hogy a családomnak lehetnek kevésbé állandó tagjai.. és most Aviva is erre a listára került. De az meg érdekes megoldás lenne, hogy menekülök, nehogy közel kerüljön hozzám valamelyik, mert akkor vége a világnak, hát annak is örülök, hogy rá rátaláltam.
Még akkor is, ha nem sokkal később a közöst pont ösztön nyomán Freyről kell neki mesélnem, hiszen egyáltalán nem bánom, hogy megossza velem gondolatait, tapasztalatait, mert hiába vagyok igencsak koros, mindig jól jön mások szemszöge, nem mondom, hogy nekem már nincs mit tanulnom. Főleg, ha belegondolok, mióta húzom már ezt az egészet Frey-el, ez a része az életemnek valahogy mindig újat mutat és tanít, már megszoktam. Persze azzal együtt, hogy végighallgatom, támad egy olyan érzésem is, hogy egy talánnál biztosabb, hogy ismeri Aegir fiát, és éppen róla beszél, de válaszán csak nevetek, nem ragozom tovább. Nem érzem, hogy ideje lenne ilyesmikről kérdezni őt, szokásom kíváncsi lenni, de azért nem ennyire, így inkább magyarázom tovább a történetem, tudat alatt a hasamra gondolva nutellával példálózva. Nem zavar, hogy nevet rajta, hiszen én is teszem még ha kínomban is, ahogy viszont beszélni kezd, elveszem arcomat takaró kezem, és kíváncsi tekintettel figyelek rá. Halkan nevetek azon, hogy mindent értett, illetve pont, hogy nem, majd biccentek, hogy a lényeg megvan. Néhol újabb biccentés, míg máskor lágyabb mosoly szavai nyomán, majd amikor befejezi egy majdnemmel, préselem ajkaim egy sajnálom szerű pillantással. Értem, mire gondol... hiszen már említette amikor az ösztönéről mesélt, hogy nem egyszer sodorta életveszélybe azt az illetőt. Elgondolkozok azon, amit mond, no meg elmosolyodom, hogy nyerő volt a nutella példa, majd picit elnémulok átrágni magamban a hallottakat.
- Talán tényleg hagynom kéne dönteni.. mert akárhányszor ráeszmélek, hogy amúgy van nutellám, már nem érdekel a mogyorókrém, és ez egyébként eléggé bunkó dolog. Ugyanígy fordítva, hogy mindig találok magamnak mogyorókrémet, nem is értem, miért nem zavart már világgá, akármelyikbe a nyolc másik közül...  - csóválom fejem értetlenül húzva fel szemöldökeim, mert amúgy tényleg. Újra és újra visszatáncolok hozzá, van bőr a képemen, de egyszerűen vonz, és nem tudnám elképzelni, hogy nem része az életemnek, akárhogy is.. De ha meg belegondolok, hogy már így is nehéz helyzetbe kerülne, ha a sorsom a kezében landolna... belefacsarodik a lelkem is.
- Az utóbbi évek után meg főleg sűrű bocsánatokkal kellene térdelnem előtte, mert szokásomhoz híven leléptem egy mogyorókrémmel, és nem is kerestem őt, mert tudtam, hogy akkor a másik már nem is érdekelne... Szóval ha elé állnék, hogy igaz, évek óta nem beszéltünk, de hidd el amúgy én nagyon szeretlek, akkor lehet, hogy kissé hiteltelennek tűnnék. - vágok hozzá egy hoppá grimaszt, hogy talán kissé elcsesztem ezt most, hiányzik is durván, de egyszerűen nem tudom rávenni magam, hogy elővegyem azt a kurva telefont, és írjak neki. Én nem értem, miért ilyen nehéz ez, a bátorságom a sarokban bújik el nyüszítve az ágy alatt, ha Freyről van szó, de.. talán azért, mert ő az egyik legfontosabb ember az életemben..
- Mindegy, kell a nutellám, ennyi biztos, ebből nem engedek. - nevetem mintegy összegzésként, majd hozzáteszem: köszönöm, hogy elmesélted egyébként. Ígérem lejátszom még párszor magamban, mire újra találkozok a nutellámmal... - mosolygom, ezek a példák már megmaradnak, nem zavartatom magam újra és újra használni őket, de abban már előre egyet tudok érteni, hogy sosem cserélném le őt bárki másra, ha egyszer összeszedném magam, és elmondanék mindent. Szükségem van rá, no meg amúgy is minden alkalommal megnyer magának már a mosolyával is, úgy érzem, esélyem sincs ellene, ha akarnám se lenne..
Na de visszatérve az ösztönnel kapcsolatos részletekre, példaként mesélem el jóbarátom elvesztését, ami bár picit magával húz most is, hamar kilépek a pillanatból, hogy aztán már azt osszam meg vele, milyen képességei is lehetnének ha lehetnének. A gyógyulással kapcsolatban csalódottan csóválom fejem, még szívesen kinyögnék egy háthát, de... eh. Na azért hátha!
Az viszont biztos, hogy bármi tárgy veszélyes tud lenni a kezünkben, ha olyasmi szándékunk támad vele, a legapróbbtól a méretesig, és ez máris fölényt jelent amúgy szinte bárkivel szemben. Nagyon remélem, hogy több mindent is képes megtanulni azokból, amiket elmondtam most neki, őszintén szeretném, szóval amikor csak jó neki, gyakorolhatunk, ha meglesz a könyv, ha nem, amivel természetesen azért haladni fogok ám! Részletesen, tételesen. Mosolyintok válaszul annyit, hogy 'még szép', közben pedig már veszem is elő telefonom, hogy a számomat megadjam neki, hiszen bármikor hívhat, ha úgy érzi, kellenék, vagy kérdezne valamit, akármi..
- Rendben, majd igyekszem nem sürgős eset miatt hívni. - mosolygom szélesebben egy kis csipkelődésként, majd hozzáteszem: engem viszont bármikor hívhatsz, tényleg, szó szerint, jó? Akármi miatt, akármikor, akárhol ott termek ha kell. - nevetem végét, jó, szó szerint sajnos nem termek ott, de igyekszek! Aztán elteszem a telefont ahogy visszaadja, lassacskán indulnom is kellene, de nagyon örülök, hogy így alakult ez a véletlen találkozás.

Nem igazán sikerül megvédenem a fajtám becsületét ebben a témában, mert bár tök jól indulok neki a mondatnak, a végére inkább... hagyjuk is, maradjunk az őszinteség talaján. Vele nevetek, bár én leginkább a kínlódásomon, egyszerűbb lett volna annyit mondani, hogy nagyjából, vagy, hogy olyasmi, valahogy mindig szeretem a nehezebb utakat.
- Nem, nincs. Illetve nagyon durván meglepne. Mi a bátyámmal valahogy ebből a dologból kimaradtunk eddig.. De, hogy őszinte legyek, én nem is örülnék, ha lenne egy félisten gyermekem. - halkulok el végére, mert mire elhangzott pár szó, már nem is tartottam olyan jó ötletnek kimondani őket, csak már mindegy, így folytattam... El is pillantok róla, kezeimet emelem tudományos szemrevételezésre, hogy ma is tökéletesek-e a körmeim... 
Abban már bátrabban nyilatkozok, illetve adok igazat neki, hogy még ha nem is képes mindenre, amire mi, tényleg jó felvázolni, mire is lehetne az, aztán majd kiderül. Ha nem tudja mit kéne tudnia, honnan tudhatná, hogy amúgy tudhatná? Ahm... igen.
Az is kiderül, hogy amit én annyira elnyomok magamban, és nem vagyok hajlandó működőképesen használni, azt ő már egy ideje űzi, aminek egyébként örülök természetesen. Nem véletlenül örültem neki már mikor megtudtam, ki is ő, hogy ugyanazon képességek istenei vagyunk részben, izgalmas látnom, mi az amit magától felfedezett, és mi az, amit eztán elsajátíthat. Arról már eleinte kényelmetlenebb beszélnem, hogy ha nem Magniról van szó most, akkor kiről is -, illetve nem kérdez rá, de én meg anélkül is válaszolok, szokásom meghallani a néma kérdéseket, amik csak illendőség okán nem kaptak hangot. Közben már a kényelmetlenség elmúlik, marad az őszinteség és a kissé nyúzottság, hiába most ismertem csak meg őt, valamiért úgy érzem beszélhetek ilyesmikről, és ezzel nincs is baj. Kíváncsian pillantok rá, arra, ahogy helyezkedik, még meg is mosolygom már előre, hogy vajon mire készül fel, de egy pillanatra nincs bennem rossz érzés amiatt, hogy erről megossza velem a gondolatait, nem azért a mosoly. Nagyon is érdekel, ebből ő mit szűrt le, mit érez ki belőle, néha jó más szemszögét is megvizsgálni, ha már a sajátunkba beleragadtunk.. úgyhogy picit én is ficergek, hogy valamivel jobban felé forduljak testemmel is, oldalammal dőlve a háttámlának, és szemeit, arcát nézem, hogy na ki vele, mi is ez a hát.
Lassan bólintok párat szavaira, finoman elhúzva szám, hogy el kellene fogadnom a dolgokat.. igen, kellene. Talán tényleg kellene. Elmosolyodom, mikor arra jut, hogy élete legjobb döntése volt, ahogy pedig végez, orromon szívok be egy nagyobb levegőt, amit aztán lassan fújok ki pár bólintás közben.
- És ez a döntés segített megtanulnod használni máson is az ösztönöd. - jegyzem meg elsősorban egy visszafogott mosollyal, majd mimikám gondolkozóbbá, gyanakvóbbá válik, ahogy folytatom: és erről a másról valamiért van egy sanda gyanúm, hogy köze ahhoz, hogy talán ismered Aegir fiát. - szűkítem szemem egy mosollyal, találgatok, csak még mindig itt van agyam hátuljában, hogy pont őrá kérdezett a családfán, nevezzük megérzésnek, jó szoktam lenni a fonalak összeszedésében! Ez a szemtelen-szerű mosoly azonban elmúlik, hiszen nem azért mondom, hogy mindenáron feleljen vagy reagáljon rá, ha nem akar, megvagyok nélküle, csak szokásom túl kíváncsinak lenni. Most azonban még mielőtt felelne - ha felelne - folytatom válaszom.
- de .. értelek egyébként. Csak bennem van, hogy ha elfogadnám, és elmondanék neki mindent, vagy legalább ezt-azt, azzal őt hoznám kellemetlen helyzetbe, mert még ha .. esetleg nem is hagyná teljesen hidegen amit mondok, akkor se állíthatnám választás elé ezzel, önző dolog lenne, mikor tudom, hogy már annak is örülhetek, hogy a barátom egyáltalán, miközben nem szabadna, hogy kötődjön hozzám. - magyarázom, bár miközben én értek minden egyes szót, lehet, Avivának ez nagyon ősi nyelvnek tűnik, vagy inkább kínainak... fontos részletek hiányoznak a képletből!
- A lényeg, hogy nem szabadba húzzon se felénk, se az óriások felé, mégis megmondani nem tudnám milyen rohadt rég óta legjobb barátom, ami már eleve egy kötődés. Ha elé állok, hogy közben... - állok meg, csak pillogok rá némán, ahelyett, hogy befejezném a mondatot, mert hát.. álljon meg a menet. - Szóval ezt így nem lehet csak úgy elfogadni, mert nem én vagyok benne a lényeges és kényesebben érintett alany, hanem ő.. és még csak nem is miatta. De ha meg úgysem választhat, minek fogadjam el, akarnál folyamatosan hordozni magaddal egy üveg nutellát úgy, hogy közben tudod, azon kívül, hogy vigyázol rá, hogy szereted, hogy megteszel érte mindent, egyébként sosem lesz a tiéd? Akkor már inkább ugyanígy megteszem mindezt, de szerzek egy márkátlan mogyorókrémet, ami sose lesz olyan, de legalább nem hagy mindig gondolni rá. - nevetem, miközben a támla felőli karomat rátámasztom, hogy kezem arcomra tehessem kínomban. Nutellával példálózni... de lényeg a lényeg!
Amint ezt így hirtelen kiheverem, már folytatjuk is az ösztöneink működésével, illetve annak érzelmi oldalával, hogy mi mindenre jó egyébként, amire talán nem is gondolnánk. Elmesélem egy kedves barátom történetét, így már mosolyogva, mert akkor még szörnyű volt, és beszélni se tudtam róla, mára már ez elmúlt, az a része viszont mindig megmarad, hogy a családomra akkor is számíthattam, mint mindig. Az, hogy lényegében sosem vagyok egyedül, örök, nem is tudom milyen érzés lenne Magni nélkül, mert ha az ösztönön keresztül nem is érzem őt mindig - hiszen miért is jelezne mindig, ugye -, valahogy akkor is érzem, szó szerint a másik felemként él bennem, és ezt csak fokozza, hogy ha nem szólok is tudja, ha szükségem van rá, vagy rájuk.
Amikor azt mondja, sajnálja, egy keserédes mosollyal köszönöm meg elhúzva picit számat, majd hallgatom szavait, miknek végén csak annyit mondok: tényleg - ahogy bólintok is egyet elhalkulva, elpillantva róla, majd vissza pár pillanat után. A történet húz picit magába, de gyorsan sikerül kivergődnöm belőle, ahogy újabb kérdést tesz fel, és amire izgatottan válaszolnék, szóval szedem is össze a gondolataim, hogy belekezdhessek.
- Pont az? Nemár. Hátha csak nehezebben kapcsol be, vagy... Hátha! - nevetem halkan, ennyire nem lehet gonosz akármitől is működik ez így, hogy éppen a gyógyulás hiányozzon egy félistenből... mármint ez a fajta. Még aztán is hozzáteszek egy újabb halkabb 'hátha' szócskát, mert tényleg drukkolok érte, bár ha tényleg nehezebben indul be esetleg, azt meg lehet annyira mégsem várnám. Egyszer majd megtudjuk..
Folytatom eztán, igyekszek összeszedni pár dolgot, amit csak annak tudhatok be, ami közös bennünk, tehát a háborús mivoltnak, látom ám rajta, hogy neki is épp annyira tetszik a földrengéses rész, mint nekem! Senki nem állíthatja, hogy nem vagyunk menők...
- Bármi, tényleg bármi, akármi, egy gomb is lehet. - ecsetelem lelkesen, vidoran arra, hogy ő ceruzát mondott volna, ami hozzáteszem szintén jó választás, kinek tűnnél gyanúsnak, csak mert van nálad egy ceruza? Egy gomb meg akár a ruhádon is lehet, és tökéletesen képes átvinni egy illető koponyáját... hm.
- Én sem gondolnám, hogy míg az egyik sikerül, a többi nevet rajtad, gonosz húzás lenne... - nevetem ismét, tényleg annyira remélem, hogy menni fog neki! Legalább annyira izgulok érte, mint ő magáért, nem tagadom. Na de aztán mivel nem tudok hirtelen többet mondani, összegzem amiket eddig sikerült, bár bele-belemosolygok ahogy látom mennyire örül neki. Egy rövidke 'helyes' szócskát szúrok közbe halkan, hogy mindenképp feszegetni fogja azokat a határokat, hogy aztán vele nevessek az időpontok miatt.
- Örülök, hogy lelkes vagy, hidd el én is, nagyon remélem, hogy minél több dolgot át tudok adni neked. Szóóval igyekszek majd mihamarabb összeszedni azt a könyvet. - mosolygom szélesen, ha már ehhez kötjük, de persze bármikor szólhat innentől, ha úgy érzi, tanulni akar, könyv ide vagy oda. És ezen gondolat nyomán kezdem el előbányászni a telefonomat zsebemből, hogy a saját névjegyre bökve csúsztassam oda neki a telefont a kanapén.
- Itt a számom amúgy, írd fel nyugodtan, vagy írd be a sajátod, ahogy akarod, a lényeg, hogy tudjunk beszélni ha kellene. Nyugodtan hívj bármikor. - mosolygom kedvesen, amikor pedig megvan vele, el is teszem a telefont, majd az üdítőt veszem magamhoz egy kortyért.  

Akármennyire is meglepne egy olyan hír, hogy egy tesóval többen vagyunk, féllel vagy nem féllel, attól még..  éppen előfordulhat. Nem tudom hogy fogadnám, de nem is ezen múlik, a kutyát se érdekelné igazából, szóval mindegy is.
- hááát... nem feltétlenül mondanám szándékos hobbinak, de talán előfordulhat, hogy esetleg .. igen. - esek neki azzal a szándékkal, hogy szépítem a helyzetet, még mutogatok is csuklóból körkörösen, mintha a szavakat hajtanám, végül mégis elnevetem, kezem is lelibben. Hát ezen nincs mit szépíteni, bár talán nem jó haditerv mindenhol hagyni egy félistent, aki aztán azt se tudja mi van..  
Ez után már nem sokkal azt a bizonyos ösztönt boncolgatjuk, mesélek ezt-azt nálamnálunk' hogy működik, de azt bevallom nem tudom, ő mire számíthat, mivel számolhat.
- Igen, ennyi biztos.. - mosolyintom egy picit oldalra billentve fejem, mert szomorú, de most inkább azt nézzük, hogy félig tele a pohár, nem pedig, hogy félig üres.
- Ebben is igazad van. - felelem ezt már valamivel vidámabb mosollyal, majd érdeklődve hallgatom a történetét, minek nyomán el is árulom, hogy ebből a szempontból ezek szerint többet tud, mint én, bennem valahogy.. egyszerűen nem működik. Mosolygok, hogy nevet ezen, ami egyébként nem baj, csak éppen majd megoldani azért illene, sőt, már illett volna.
- Jól hangzik. - nevetem válaszul, bár magam sem tudom komolyan gondolom-e, mert néha úgy érzem segítség kéne vele, aztán megyek a saját fejem után, és végül ezért tartok ott ahol. De jól érti, most épp nem Magniról van szó...
- ahm... - pillantok el róla gondolkozva, majd vissza rá. - nem, egy nagyon jó.. barátom. Igazából.. lehet az a baj, hogy tudom, ez soha nem is változhatna meg, és így.. saját magamban blokkolom a dolgot azzal, hogy erőszakkal bizonyos érzések ellen teszek. Vagy épp nem engedek meg magamnak. Lehet, ha egyszerűen csak.. elfogadnám, csettintésre megoldódna. - magyarázom kissé vontatottan, hangilag nyúzottan, mert minek fogadnék el bizonyos érzéseket, ha tökmindegy, hogy ott vannak-e? Azzal nem kéne mélyen dacolnom, hogy ennyik lehetünk, és talán az is megoldaná a problémát, de ahhoz meg makacs vagyok. Még saját magammal se bírok el...
Viszont a történet itt nem ér véget, mármint nem az enyém, hanem az ösztöné, hiszen mesélek az érzelmi részéről, hogy nem csak fizikailag lehetünk veszélyben, vannak érzések, amik át tudnak jutni rajta, amik elérnek hozzánk általa.
- Mindenképp figyelj oda rá, remélem nálad is működik. - mosolygom, majd hozzáteszem: Egyszer, még nagyon régen, meghalt egy nagyon jó barátom, halandó volt, de tényleg, hosszú ideig ismertem, hirtelen ért a halála, rohadtul magam alatt voltam miatta, mert aznap találkoztunk volna, csak valamiért lemondtam, aztán azon agyaltam, mi lett volna, Ha, ugye.. a szokásos. Nem is mondtam senkinek semmit, nem volt kedvem hozzá, nem akartam beszélni róla, bűntudatom volt, mire egyszer csak beállított Magni, nem is kérdezett nem is mondott semmit, csak annyit, hogy 'gyere'.. én meg mentem, szó nélkül. Hazavitt anyuhoz, mert hiába nem mondtam semmit, pontosan érezte, mi van bennem, és azt is tudta, hogy ha ő nem is, anyu ki tudja szedni belőlem mi bajom.. Szóval a lényeg, ha ezt is meg tudod tanulni, az a személy akit szeretsz, sosem lesz teljesen egyedül, és sosem lesz magára hagyva, és ez jó nagyon jó dolog. Még ha esetleg csak visszafogottan is működik. - mesélem valahová elpillantva róla, szomorú egyben boldog mosollyal ahogy mintha magam elé vetíteném az egészet, de már.. elengedtem. Már nem olyan rossz, mint akkor volt, igazából nem is tudom, miért mesélem el, enélkül is figyelne rá, nem kell ösztönözni, valamiért mégis jöttek a szavak, miknek végén mégis rápillantottam, mikor már csak összefoglaltam, miért is fontos ez.
Kérdésén nevetek, majd egy hosszabb 'ahm' kíséretében gondolkozok el.
- Hát.. A háború hajt, nyilván, mármint nem általában, hogy keressük a bajt, hanem ha olyan közegben vagyunk, felpörget, erősít, olyan mint a halandóknál az adrenalin, elnyomja a fájdalmat. Nem kell szó szerint venni a háborút, inkább mondanám konfliktusnak; fókuszáltabb leszek tőle, jobban pörög az agyam, ha nagyon elkap, gyorsabban is gyógyulok. Bár esetünkben könnyen át is billen ez a 'nagyon elkap' rész, amikor már minden más kimegy, és szó szerint hajt, az nem feltétlenül jó. Főleg, hogy másnap brutál módon lestrapáltan tudom érezni magam, mint akin átment egy úthenger. Vagy kettő. - nevetem, hiszen a gyorsabb gyógyulással, az ellenállósággal és ilyesmikkel kissé le tud terhelni, még ha meg is éri egyébként, főleg a gyógyulás miatt, főleg mondjuk az ő esetében, ha mindez nála is működhet így. - Igazából tőled függ, mennyire hergeled bele magad a helyzetbe, a test reagál, segít túljutni rajta, segít gyorsabban gyógyulni, aztán kér egy kis szabadságot, hogy "feltöltődjön". - teszem hozzá, mint egy rossz másnaposság! De aztán még mindig gondolkozok kicsit.
- Ami olyan hű de szuper.. - tanakodok, aztán egy boldogan elnyújtott 'hmmm' amit hallatok, oké, megvan!
- Földrengés? Vagy hát.. ahová célzom, ha a földre akkor az, ha mondjuk egy épület fala, akkor az omolhat össze, igazából ez kapcsolódik ahhoz a lökéshullámhoz, amiről beszéltünk. Aztán ott van a lökéshullám ellenkezője, hogy például állsz egy teremben, körülötted körben többen vannak, akkor be tudod őket rántani úgymond, mintha előtted lenne az epicentrum, amihez húznak; ez kisebb sugarú, mint a lökés, de ha mondjuk közelharcban vagy, akkor jól tud jönni. - magyarázom, újabb pár pillanat, majd folytatom: egy másik kedvencem, hogy több vágást tudok okozni egy kardcsapással, vagy hát.. csapással, bár a vágás finom szó, inkább.. szakadékok? - nevetem - jókora vágástól szakadékig, így a pontos. Aztán ott van, hogy lényegében bármivel tudsz sebezni, vagy épp ölni, egy tűt el tudsz úgy pöccinteni, hogy az halálos legyen, szerintem valahol ez is a lökéshez igazodik, csak koncentráltabban ugye, hiszen mondjuk egy tű elég kicsi. Egy egyszerű kést is el tudsz úgy dobni, hogy az méterekre is pontos legyen, de akár átmenjen az illető koponyáján, te érzed, te kontrollálod, minden benned dől el. Az erő, a mérték, minden, minden itt van bent ahhoz, hogy tökéletes harcos legyél. - mutatok közben kobakomra, ha ezekből neki is megy ez-az, akkor gyakorolni gyakorolni, és még nagyapát is büszkévé teheti.
- Ahm... hát. - tárom szét picit kezeim, majd ejtem vissza; mit mondjak még? Ami nekem alapvető, viszont őneki csak a háború része lényeges most..
- Hirtelen ennyi jut eszembe ami közös lehet, szóval az isteni adrenalin tömören mondva, gyorsabb gyógyulás, lökéshullám illetve az ellenkezője - tárom közben csuklóból kezeim majd vissza össze -, ami az alap erődet többszörösére tudja növelni egy ütéssel is, aztán ott van, hogy lényegében ha egy toll van nálad is veszélyes vagy, és .. és hirtelen ennyi, szerintem ezekbe bele tudsz kóstolni. - fejezem be végül, ha valami még eszembe jut, úgyis elmondom neki, de talán.. talán hirtelen ennyi. Nagyon kíváncsi vagyok, mire megy ezekkel!

Szívesen mesélek neki Magniról, ezért is mondom el azt is, hogy nem azért nem említettem őt, mert el akartam volna titkolni, csupán ő nem fenyegető tényezője a történetnek. De azért mégis jobb tisztázni mindezt, nem jók a néma kérdések, se a megválaszolatlanok.
Ő éppen az is lehet, hogy már hallotta Aviva nevét, amit meg is említek, szavain pedig elmosolyodok egy finomabb szájhúzással, fejemet oldalra biccentve, hogy én is így szereztem tudomást róla.
- Majd kiderül. - teszem hozzá egy biztatónak szánt mosollyal, ki tudja milyen ügyekről tud, amibe egész egyszerűen csak nem ásta bele magát, de azért képben van, néha nem is értem hogy csinálja, bár lehet jobb is.
Eztán mesél a nyilvánvalóan féltestvér bátyáról, kettejük kapcsolatáról, így én is említést teszek a húgomról, aki bizony a családfáról lemaradt.
Vele nevetek megjegyzésén, közben hozzáteszem kezeimet emelve, mintha védekeznék: elvileg nincs több testvérem, de mindig érhetnek meglepetések. - nevetem, bár ha tudnám, mennyire fölösleges kijelentés ez... még fel is bosszantanám magam rajta. Most viszont még áldás a tudatlanság, szóval..
Inkább mesélek a képességekről, hogy ebben miben is különbözünk Magnival, míg a háborún és a viharokon osztozkodunk egyébként, na meg apró titok, hogy nem igazán csináltam meg a házit, mikor az ösztönömmel kellene csodát művelnem olykor. Ahogy visszakérdez, csak egy 'mhm' bólintás a válaszom, majd hallgatom kíváncsian tovább.
- Magnival mindig, de nem tudom, azért van-e így, mert ő is isten, vagy mert ikrek vagyunk és még  istenek is, .. Mondjuk.. - pillantok el róla, gondolkozok picit, pár másodperc múlva folytatom: volt már, hogy éreztem valakit, pedig akkor már hetedhét határon túl voltam - még mutatom is kezemmel, mintha legyintenék, milyen messze -, de mint mondtam nagyon tapasztalt nem vagyok ebben, éppen miatta... így azt sem tudhatom, neked mérséklődik-e így, hogy félvér vagy. - húzom el szám végül, mert ebben sajnos tényleg nem tudok egyértelmű választ adni, illetve, ha magammal kapcsolatban biztosan tudnám se tuti, hogy vele kapcsolatban is úgy működne. Nem igazán tanulmányoztam még a félisteneket.
Ahogy mesélni kezd, ismét térdeimre könyökölök, kíváncsian figyelve vonásait, szavait. Bólintok, hogy neki fordítva működik, és még el is mosolyodok picit, hogy ő sosem gyakorolta, mégis megy neki. Aucs. Elhúzom szám ismét, az életveszély szó hallatán, de nem szólalok meg, kivárom a rövidke pillanatot, míg folytatni tudja.
- Hát gratulálok, ezek szerint erről többet tudnál mondani, mint én. - nevetem, noha belül kissé kínos, dehm... - Igen, tanulható lenne.. Én.. sajnos nem nagyon tudom kezelni, ha azzal a személlyel vagyok, akivel működne, egyébként szinte automatikusan működik, de inkább csak összezavar, jelezne, de nem tudom, hogy őt védené vagy épp engem, időben is csúszik, mert nem tudok figyelni rá teljesen, szóval katyvasz az egész. Átláthatatlan.. - mesélem, végén orrnyergemet nyomkodom meg párszor, mert tök egyértelmű, hogy már rég megoldhattam volna ezt a problémát, nem is értem, miért nem tettem. Annyira nem lehet ciki segítséget kérni akár a bátyámtól, akár.. hát nem tudom kitől mástól, de valakitől. Mindez még azért is gáz, mert van, hogy még az úton se nézek szét, mondván, úgyis tudnám ha épp el fognak ütni, ... szóval nem egy egészséges játék, főleg, hogy amúgy meg legszívesebben mindig Frey-el lennék, ha épp nem sodornám veszélybe mindkettőnket. A legrosszabb tényező, hogy én még túl is élném a hülyeségem, míg ő... mindegy is.
- De mindenképp jó kihasználni ezt, harcban is nagyon jó társ, hiszen mint mondtad, nem kell mindig az egyik szemedet a másikon tartani. Szóval nyugodtan gyakorold, nem mellesleg örökös előny lesz, hogy előre tudod, mikor fog megérkezni a másik. - nevetem mellékesen, majd folytatom: ha nem is fog úgy működni, mint nekünk, szerintem pár méternél tovább kellene nyúlnia, illetve tuti érzékenyebb is lesz. Tényleg nem tudom, mennyire hasonlít a mi helyzetünkhöz, de ha jobban, mint gondolnám, akkor nem csak azt fogod érezni, ha veszélyben van, hanem a nagyon mély érzéseket is, mintha... mintha nem fizikailag lenne veszélyben, hanem lelkileg, tehát gyász, nagyon mélyen megrengető bánat, ilyesmik, amire azt mondják az emberek, hogy belesajdul a lélek, vagy.. megszakad a szív, ilyesmikre gondolj. Nem csak a fizikai veszély tud veszélyes lenni. - egészítem ki a dolgot, mire figyeljen, vagy.. mire figyelhet, hiszen vagy-vagy alapú ez most, ha teljes egészében isten lenne, egyszerűbb lenne erről beszélni. És hát hiába a háború nyomán létezik ez az egész ösztön dolog, attól még nem kifejezetten életveszélyt megérezni jó, ennyire nem lehet neki megszabni a határokat, bár tény, hogy mindenkinél egy kicsit más.

Ennek szépen a végére járunk majd, mert bár nyilván midgard bármely pontjáról nem tudok eltüntetni egy aktányi infót, azért amelyikhez közel kerülök, no meg akikhez, azt szeretném elintézni. Ha úgy tetszik szó szerint, vagy bárhogy is megoldani, hogy ne küldjenek újabb alakot Aviva után; legalább ők, legyen már annyival is kevesebb, és legyen annyival is több nyugta. Az egy dolog, hogy még csak most ismertem meg, és jöttem rá, hogy amúgy családtag, utóbbi fényében nem kell sokat agyalnom, hogy tudjam, megvédem, ha meg tudom.
- Áll az alku. - nevetem, muszáj lesz neki nagyon jól sikerülnie, de majd akkor elújságolom, hogy is történt. A tag bizonyára nem lenne ilyen izgatott ezzel kapcsolatban, de így járt, rossz embert bérelt fel.
A bátyám egy másik kérdés, illetve a jogos kérdés, hogy miért nem beszéltem róla, mikor a hasonló körökben mozgó istenekről volt szó, de ezt meg is válaszolom, még ha konkrétan nem is kérdez rá. Nem állt szándékomban eltitkolni, csupán ő nem jelent fenyegetést ezek fényében, ami kiderült ugyebár. Egy mosollyal azért 'felelek' arra, hogy jogos érvelés, majd mesélek is Magniról, kezdve azzal, hogy egyébként ikrek vagyunk, folytatva azzal, hogy ő a bunkóbbik kiadás, de imádom. Illetve ezt nem mondom ki, de attól még így van... Nem maradnék meg nélküle.
- Akkor nincs gond. - nevetem lágyan, a bunkósággal egyébként nekem sincs, csak mikor amúgy is szar kedvem van, ő meg még belém is rúg ennek örömére, mert az poén, na az fel szokott cseszni. Bár változó, mert sokszor meg ezzel dob fel, vannak mazochista hajlamaim...
- Régebb óta, igen, lehet hogy ő már a nevedet is hallotta akár, én annyira nem foglalkozok csak a saját dolgommal, ő szeret mindennel is képben lenni. - nekem meg mondjuk ez kapóra jön mindig, mert akármit kérdezek, tud rá válaszolni, hát micsoda siker, nem?
Hallgatom eztán amit mesél, a bátyjáról, meg hát kettőjükről, majd vele nevetek, hogy inkább ő okoz fejfájást a másiknak. Ahogy így meséli, eszembe jut, hogy meg kéne már látogatni a hugit amúgy, mert rég szemtelenkedtem már vele, bár nem biztos, hogy hiányolja... hm.
- Én szerintem fele-fele arányban állok a húgommal. - jegyzem meg nevetve, de lényeg a lényeg, őt is imádom, annak meg alapja a szekálás mifelénk, anélkül nem család a család.
- Majdnem, ő is háború és vihar, csak még én bátorság, addig ő a megfontoltság istene. Persze ettől ő még ugyanúgy bátor, én meg néha tökre nem, szóval ... van, hogy ez sem mérvadó. - nevetem újra, gondoljunk csak bele, mennyire vagyok bátor, mikor nem állok szóba valakivel, csak mert bunkón váltam el tőle... szegény Maggie és Frey is tudna mesélni. Már jó, hogy ez az antibátorság csak kapcsolatokra veszélyes...
- Ami szintén az ikergénekhez fűződik, hogy egymásra nagyon jól működik ez az ösztön dolog. Ugye amúgy is mondják, hogy az ikrek érzik egymást, ha mondjuk bajban van a másik, történt vele valami, de nálunk tényleg működik, mondhatni mindig érzem, hogy velem van, ami jól jön ha épp haragszok rá, de közben azért tudom, hogy ... nem ment át rajta két kamion. Mondjuk ha ügyes vagy, egy iker nélkül is tudod másra fókuszálni ezt, de én személy szerint hadilábon állok a témával, az egyetlen Magni, akit mindig érezni tudok, amúgy csak összezavarodik minden megérzésem, és még magamra se tudok vigyázni, nemhogy másra. Saját hülyeségem, kapok is miatta mindig. - vakarom tarkómat kínos 'mosollyal', pedig ha már rájöttem volna, hogy tanuljam meg - illetve ... ha rávettem volna magam -, jó pár vitát és lelépést megspórolhattam volna.. Néha még én se értem magam, legalábbis ebben tuti nem.

Elnevetem magam, mikor azt mondja, ne kényelmesedjek el, ez a beszéd kérem, ne is lazsáljunk!
- Helyes, ez már hozzáállás! - vágom rá, kemény fából faragták az már biztos, én pedig csak örülök ennek. Bár Tyr lányától miért is várnék mást?
Picivel nehezebb téma, hogy ki is bérelt fel, és mit is akart igazából, illetve miért, mert a név valószínűleg hamis, az akcentus vagy-vagy alapon nyugszik, meg az is, miért hiányzott annyi minden abból az aktából. Az egész egy nagy kérdőjel, na de ezen majd változtatunk.
Préselt ajkakkal bólogatok párat, egyetértve azzal, hogy nem lettünk okosabbak, mert hát .. tényleg nem. Ahogy kiegészíti gondolatmenetét, tarkóm vakarom, mert mondani nagyon nem tudok semmit erre, elhúzom szám is ahogy rápillantok egy néma 'sajnálom'-mal, és hááát .. igen, jellemző, hogy ilyeneket hagyunk hátra. Bizonyára családi vonás lehet, vagy inkább szakmai ártalom?! Inkább megtippelem, mit éreztem, miért is lehetett hiányos az akta.
- még ez is lehet, bár.. hm.. - állapítom meg tudományosan elgondolkozva, majd megjegyzem ekképpen, hogy ki is deríthetem akár. Miért ne?
- Még szép. - vágom rá cinkos mosollyal, hát most már végképp érdekel az ügy, így már nem vicces, hogy egy újdonsült rokonom a célpont, még akkor se, ha nem ő újdonsült, hanem, hogy tudok róla egyáltalán... Meg kéne köszönnöm a tagnak? Akkor lenne csak igazán összezavarodva.
- Egyrészt, másrészt még a végén kiismernéd a módszereimet, oda a titokzatosság. - nevetem, oké, igazából azt akartam mondani, hogy nem biztos, hogy tetszenének neki ezek a módszerek, de aztán ki tudja... senki kezében nem tud szép lenni a mi szakmánk, csak nálam szakadás hajlamos a cérna. Meg a fonal. Meg ha réz lenne is, vagy gyémántköteg.
Köszönnie sem kell, hogy mindezt megteszem érte, számomra természetes, mert teljes mértékben megbízom az ösztöneimben, a megérzéseimben, így tudom, hogy olyan emberre, félunokatesóra találtam személyében, akire megéri figyelni, és vigyázni, segíteni neki. És bizony, ha én segítek neki, akkor Magni is fog, mert ő az, akire minden gondolatom és bajom teljes lelki nyugalommal bízom rá, az életemet, de még a világot is a kezébe adnám, mert megóvná.., szóval hozzá fordulok elsősorban, ez nem kérdés.
- hááát meglehet. - nevetem, nem titkoltam én el, csak .. csak hát nem éreztem szükségét, hogy közöljem, na.
- Azért nem mondtam, mert ő az a kategória, mint én, mi meg olyanról beszéltünk, akik ártatának neked akár, olyat pedig tényleg nem tudok. - kezdem ezzel a választ, hogy tiszta legyen, hiába nem kérdezett rá.
- elsősorban azt, hogy ugyanúgy néz ki, mint én, szóval ha esetleg egyszer kettőt látsz belőlem az utcán, ne lepődj meg. - folytatom nevetve, ezt talán illik letisztázni, nem egyszer volt már, hogy valaki, aki ezt nem tudta, elkezdett Magninak magyarázni boldogan ahogy összefutottak, ő meg csak pislogott, és nem értette, bár .. legalább együttérez! Ikernek lenni teli van meglepetésekkel, főleg, ha az éppen aktuális nőjével nem közli, hogy duplikálva van.
- Ő rángatott bele ebbe az egészbe, szóval tájékozottabb is, mint én, jobban.. szemmel tart mindent. Egyébként kicsit bunkó, de az enyém. - tárom szét kezeim, majd kulcsolom össze ismét magam előtt térdeimen könyökölve, lágy, beletörődő mosollyal bólintva párat. Sanyarú sors! Jó, annyira azért nem..
- Igazi nagytesó, ott szúr beléd ahol lehet, de sosem kételkedtem abban, hogy lehet rá számítani, akármi történik, ahogy tud ott van, és neki is számít a család, nagyonis', szóval ha felhozom neki mindezt, tuti, hogy segíteni fog. - egészítem ki válaszom, igazából... annyi mindent tudnék róla mondani, hogy már nekem fájna, szóval inkább rövidre fogom. Előtte úgyse mondanék ilyeneket! De tudja ő anélkül is...

Egy félmosollyal húzom el számat, hogy teljesen érinthetetlenné azért nem tesz minket ez az ösztön dolog, mert amúgy jól hangozna, de.. de attól még nincs így. Személy szerint már így is rengetegszer mentette meg az irhám, és ezzel valószínűleg a bátyám, és Aviva is így lehet, de lehet még maga Tyr is. Olykor az is előfordul, hogy benézzük, de ezekből tudunk tanulni - még egy magamfajta is, aki mögött azért van már jó pár év.
Az egyáltalán nem zavar, hogy Aviva elkalandozik emlékei mezején miközben beszélek, mert eszembe se jutna, hogy egy kellemes emlék miatt jött elő neki olyan képessége, ami alapvetően önvédelemként is hajlamos működni, így aztán bocsánatot se kérjen, mert semmi szükség rá. Amint úgy érzi, hogy készen áll tanulni, én szívesen tartok vele, már ha szüksége lenne rám, mert még mindig jobb előhozni azokat a fránya fájó emlékeket, mint random épületet ledönteni véletlenül, mert nem tudja uralni az önvédelmi ösztöneit. Még ennyi ösztönt...
- Nyugodtan, nem szaladok el. - felelem szélesebb mosollyal, halk nevetéssel fűszerezve, és igazából innentől ez csak rajta áll, amúgy is hozzászoktam már mások tanításához, szeretem is csinálni, főleg, ha az már isteni szinteken mozog... így még izgibb.
Igyekszek mindent elmondani azzal kapcsolatban, hogy ki is bérelt fel, illetve inkább annak körülményeit, mert hát az álnév mellett biztosan azt se tudnám megmondani, miféle szörnyű akcentusa volt a tagnak, annyi tuti, hogy alig értettem mit akar az orromra kötni. Rég matekoztam annyit, mint vele...
- Aha, mindkettőt alig akarja megérteni az agyam. - nevetem ahogy tanakodik. - Miért ne. - vágom rá a bizonyos cinkos mosoly társául, ha tudok segíteni ezzel is, akkor hajrá, én aztán nem állok ellen.
Ahogy megszólal eme gyönyörű módon... akarom mondani szörnyűen, szűkítem picit szemeim, majd ekképpen pillantok el róla, igyekszem felidézni azt a férfit, még aközben is, hogy ő akcentust váltva szólal meg ismét.
- Még a hideg is kiráz. - nevetem tanakodásom közben, deee.
- Első? Inkább az első. Ne csináld többet. - nevetem ismét, bőven elég volt, köszönöm.
Eztán már csak az érdekelne, mégis mit tett, hogy ezt ennyire kivívta, hiszen nem én vagyok az első, akit azért küldenek, hogy ő ne igazán lélegezzen már tovább.. de persze ez nem egyszerű kérdés, nem is várok rá egyszerű választ.
- Jó kérdés. A sértettségéből ítélve az elsőre tippelnék, érezni lehetett rajta, hogy valaki végre érjen már célba. - aztán lehet ez csak megérzés, bár az nem igazán szokott átverni ugye, szóval.. hát nem tudom. Vegyes érzéseim voltak vele kapcsolatban, az biztos, hogy eredményt akart látni végre valahára, nem kudarcot.
- De .. kideríthetem. - teszem hozzá halkabban, mintha csak tanakodnék, és valahol így is van, hiszen nem kell azt neki tudnia, hogy én már megleltem amit ő annyira keres, éppen elő is adhatom, hogy több infóra lenne szükségem, vagy egyszerűen csak .. kiszedem belőle. Miért ne.
Azt is elmondom eztán, hogy mennyire volt egyszerű megtalálnom őt, lényegesen egyszerűbb dolgom volt úgy, hogy éreztem, kit keresek, nem csak tudtam. Egy néma mosollyal felelek, hogy válaszom megnyugtatta némileg, ha úgy gondolnám, inkább keressen másik helyet, azt úgyis elmondanám.
Éppen ezért mondom el azt is, hogy szívesen segítek neki ha szeretné, kérdezősködök, utánajárok, persze csak óvatosan, nehogy még rosszabb legyen a helyzet, mint amilyen. Figyelmesen fürkészem arcát, vonásait, hogy miként csapódik le benne mindez, a hálás mosoly pedig mindent elárul igazából..
- Semmi szükség rá. - mosolygom, nem kell megköszönni, részemről ez természetes. Bízom a megérzéseimben, volt időm összeszokni vele, szóval.. ez alap.
Szavait hallgatva bólintok párat, hiszen igaza van, okosan kell ezt, vigyázni kell, hiszen nagy a tét, nem csak ő, na meg én, de mivel külsőmmel nem igazán vagyok egyedül, még a bátyámnak is okozhatok meglepetést, amiért tuti nem dicsérne meg. Nem mintha én nem kaptam volna már miatta.
- Ne aggódj, ahhoz fordulok, akit a leginkább elismerek ebben a szakmában, és akire az életem is rábíznám... az pedig a bátyám. Ő jobban nyitva szokta tartani a fülét, jobban benne van ezekben. - felelem nyugodtan, őszintén, és persze jöhet a kérdés, miért is nem mondtam, hogy ő is ilyen körökben mozog, mikor ez volt a téma, de olyanokról kérdezett, akik ártanának neki... az pedig nem Magni, ennyire még ő sem önző. De ha valakire bíznék ilyen infót, az elsősorban Ő, ez teljesen biztos.

Mosolygok vele ahogy Fenriről van szó, tényleg úgy hiszem, ha nem akart volna erről beszélni, akkor eleve nem hozza fel nekik. Mármint.. én nem hoznék ilyen 'bajt' a nyakamra, ha amúgy azt kívánom, bár ne is lennének a közelemben hasonló entitások.
Nem sokkal később, átrágva pár dolgot már arró esik szó, mire is vagyunk képesek, nyilván nem mindent felsorolva, és örömmel hallgatom, hogy már van, amit ő is észrevett magán, és bízik is benne. Persze majd még úgyis csiszolódni fog, ennél is jobb lesz, így el is mondom neki, hogy nyugodtan támaszkodhat erre az ösztönre. Még példát is mondok neki, hogy jobban el tudjon képzelni egy adott helyzetet, talán így még jobban látja, mire is kell gondolni ezzel az erővel kapcsolatban.
- Egy kicsit, lehet. - nevetem, majd hallgatom figyelmesen. - Igen, ez könnyen lehet, és ahogy használod, úgy lesz egyre jobb, szóval.. - hagyom félbe a mondatot, szóóval arra gondolok, ha eddig ez segítette a túlélésben, akkor még abban is egyre jobb lesz egyúttal.
- Persze, ha több mindenre jelez egyszerre, akkor nem igazán tudod kibogozni, mit is akar... Hiába gyors a reflexed és a reakcióidőd, azért mindent nem lehet. - nevetem visszafogottan, még nekünk is résen kell lenni olykor, de szerintem ezzel sincs semmi baj. Annyiból hangzik rosszul ez az egész, hogy ezt a tehetségét a túlélésre kell használja...
Amit eztán mesél, az a bizonyos lökéshullám, szintén nagyon felkelti az érdeklődésem, így beszélni, mesélni is kezdek róla, hogy tudná ismét előhívni, és bár érzem, hogy elvesztettem félúton, azért visszafogott hanggal mondom tovább, mert tudom, úgyis eljut hozzá, ha épp úgy érzi, nem is figyel annyira. Én meg nem sértődök meg, mert nyilván nem egy kellemes fagyizáskor jött neki elő... - Nem haragszom Aviva, egyértelmű, hogy nem egy boldog pillanatban mutatkozott meg, hiszen ez egy bizonyos szempontból.. önvédelem is, nem csak támadás. Akármelyik is, egyik sem boldog. Ilyenért ne kérj bocsánatot, mert van szomorú és fájdalmas dolog az életedben. És persze, gyakorolhatunk majd, ha úgy érzed, készen állsz rá. - felelem kedvesen, és bár őt elszomorította ez a dolog most, én azért örülök is, hogy érdekli, és a rossz emléktől függetlenül majd szeretné gyakorolni, és elsajátítani ezt. Bár az is igaz, hogy jobb megtanulni, mint hagyni, hogy néha nyomás alatt magától bemutatkozzon... Mikor mi Magnival elkezdtünk rájönni ezekre a dolgokra, az azért káosz volt néha, .. néha.
- Hááát olyan.. olyan érthetetlenül szörnyű. - nevetem, majd hozzáteszem: olyan arab szerű? Talán? Hát olyasmi. - jutok erre végül, talán olyan lehetett, hallottam már azért pár nyelvet és akcentust, de van amerre szándékosan nem járok sűrűn, az arab például nekem tök kínai. Az biztos, hogy aki felbérelt, nem fog megtudni semmit erről a lakásról, ha úgy tetszik rejtekhelyről, mert eszem ágában sincs neki bármit is mondani Aviváról, inkább fordítom meg az üzletet, és kapja meg amit Avi ellen rendelt... Na de miért is akarják egyáltalán, hogy halott legyen?!
- Ajaj.. - nevetem halkan, annyira zűrzavaros a történet? Résen leszek... Ahogy azt mondja, ezek szerint részben hasonló a munkája, préselem ajkaim egy néma 'tusé'-ra, majd hallgatom tovább figyelmesen. - Nem is tudom, olyan elrendezettnek tűnt az egész, miközben átnéztem azt éreztem végig, hogy valami sántít, azért van kihagyva annyi minden, hogy tuti rábólintson akinek átadják. Viszonylag kevés dolog a szüleidről, hogy mi történt veletek, majd, hogy hogy alakult a sorsotok utána, inkább későbbi időkről volt rengeteg kép, konkrétumok nem igazán. Szerintem úgy volt vele, hogy majd a tekintélye igent mondat, nem kell, hogy normálisan összeállított profil legyen. De mondom, határozottan sértett kisfiút játszott. - szóval lehet tényleg valami elcseszett bosszú-hadjárat dolog, és bizonyára lenne olyan, aki nem bánná az egészet, csak megölné és kész, ezért meg nem is kell vesződni egy rendes aktával. Hát én meg alapos vagyok, ez van... főleg így, főleg most.
Kérdése azonban.. elnémít egy pár pillanatra. Jobbom a kanapé karfáján pihen, tenyeremmel balom játszik, melléktevékenység gyanánt, tekintetem pedig ezt figyeli amég összeszedem gondolataim.
- Igazából.. Nekem segített az, hogy az vagy, ami. Volt olyan kép amin látszott a szemszíned, vegyesen gondoltam a feltűnés-problémás lányra, és az egyik őse isten opcióra, de ugye ezzel nincs mindenki így. Azt hiszem két hétig figyeltem azt a környéket, amerre az elődeim láttak, utána pedig megéreztelek, és egyszerű volt követni. Akinek nincs meg ez az előnye, szerintem nem könnyen jutna el hozzád, hozzátok. - felelem, már csak abból is így gondolom, hogy vagy azért nem jártak előttem sikerrel, mert Avi győzött, vagy mert meg sem találták; utóbbi szavaimat igazolja. Ide még senki nem talált el, csak én, azt meg vehetjük senki kategóriának így, hogy elvetettem a tervet.
- Ha szeretnéd, utánakérdezhetek olyanoknál, akikben tényleg megbízok, hogy hallották-e mostanában a neved, hátha tudnak valamit. Ha már így kiderült hogy pár kilométerre tőlem él egy unokahúgom, egyértelműen azon leszek, hogy biztonságban legyél, már ha elfogadod ezt, tolakodni nem szeretnék, hiszen tényleg, eddig is megvoltál. - teszem hozzá, tényleg segítek neki ha kellene, számíthat rám, hiába most ismertem meg. Az ösztön...

Vele nevetek, és csak egy 'jó' mit felelek közben arra, hogy majd jegyzetel. Ha lesz hozzá kedvem, nem kell majd neki se jegyzetelni, se átnyálazni több mindent, de ezt majd még meglátom, legyen meglepetés. Minden elhangzó szótól függetlenül még mindig érthető, ha erről-arról nem szeretne beszélni, én ezt tiszteletben is tartom, hogy aztán már arról meséljek neki, hogy is történik mindez közöttünk, hogy leszel valaminek az istene, majd pedig sor kerül arra is, hogy mint a háborúk egyik istene, milyen képességeim is vannak. Nem nagyon tartom számon, szóval valószínűleg ez-az kimaradt, de első nekifutásra talán elég.
Halkan nevetni kezdek az elismerő mimikára, noha én magam nem szoktam szeretni az érzést, mert eddig a történelem során minden háború kihozott belőlem valami olyat, amit nem is szeretek, hogy bennem lakozik, amit legszívesebben elrejtenék, de sokszor nem tudok, így inkább a szimbiózisra törekszek... de ebbe most nem megyek bele. Így is elárul valamit az, hogy milyen 'másodállást' választottam magamnak... mit is árul ez el rólam.. mindegy is.
Inkább meséljen nekem arról, hány istennel találkozott már, mennyire pillantott már bele ebbe a világba, és hát azt kell mondjam, oldaltól függően az eléggé és a semennyire határán ácsorog, de legalább már érdeklődő, még ha eleinte a szemének sem hitt Fenrir kapcsán. - Pedig még csak nem is túloztam. - ezt még azért odaszúrom nevetve a pultos megjegyzésre, hiszen tényleg jókora hely kellene, és valószínűleg ki is hagynék ezt-azt, nem vagyok én se két lábon járó családfa sajnos, néha még a sajátommal is csak a gond van, nem még, hogy a többieket tartsam számon.
Abban viszont benne vagyok, hogy lecsüccsenjünk, egy üdítőt is elfogadok, megköszönök, hogy aztán válaszát hallgassam figyelmesen, míg a nappaliba helyezkedünk el(át?!).  
- Azt elhiszem. - nevetem, majd hallgatom tovább. - Ezek alapján inkább mondanám, hogy egy morgós nagymedve. - nevetem újra, oké, ez is olyan, amit ha előtte mondanék, valószínűleg újfent morogna, de attól még...! - Amúgy meg az ő hibája, ha nem közölné minden félvérrel, hogy nahát, ez is egy félvér, akkor azok nem kezdenének kérdezősködni. - biccentem egyik kezem is, hogy hát ez van, magára vessen! De amúgy meg szerintem nem is bánja, hiszen akkor ezúttal sem magyarázkodott volna. Szerintem, aztán ki tudja.
Azt teljesen megértem, amit Tyrrel kapcsolatban mond, én is szeretek apám mellett lenni, mert bár általában megvan a magabiztosságom, ha mellette vagyok, valahogy mégiscsak.. jobb, biztonságosabb.. hülyeség. De akkor is.. ugyanígy vagyok Magnival, állandóan szívja a vérem, mégis tudom, ha vele vagyok, semmi baj nem érhet a lelkiterroron kívül.
- helyes helyes. - nevetem, hogy itt fejet hajt, nyilván viccelek még mindig, de ha ő felveszi a fonalat, én sem hajítom el azt. Viszont érdekel, ő mit vett észre eddig magán, miket tapasztalt, és szerencsére ebben már jobban mesél, nem titokzatoskodik. Bólintok, hogy a szemével nem volt átlagos. - Ezt valahogy gondoltam. De egyébként meg nagyon szép, csak az emberek.. szűk látásúak. - nevetem, bár én nyilván máshogy nézek az egészre, csak szomorú belegondolnom, hogy nőhetett fel vele. Igazol is szavaival, furának tartotta magát, amire finoman, sajnálom jellegűen ráncolom homlokom, de nem szakítom félbe ezúttal. Ahogy végez is csak bólintok párat elhúzva picit szám, eztán jöhet a történet folytatása, amire egyre kíváncsibb vagyok. Újra és újra bólintok egy picit, na meg az értemet jelezni kívánó 'mhm' sem maradhat el, na meg egy homlokráncolós 'uh' ahogy a méternyi zúgásról van szó, amikor pedig közli, az ösztöne engem is megsúgott, nevetek. - Végül is.. jól nevezted el, az, ösztön, ha összeszoktok ezer százalékban bízhatsz benne. - jegyzek meg ennyit gyorsan.
- Taktika és valószínűségszámítás, rettentő gyors kiadásban. Erre mondtam, ha valamennyire ismered is az ellenfeled, ezt is még ennél is jobban fogod tudni majd használni. Az agyad automatikusan rááll, nem is kell tenned érte, de mondjuk.. példa. Fegyveres konfliktus, hazai terep, épp elbújtál, de jön egy sugallat, szól az ösztönöd, hogy mindjárt lefordulhatsz a falról, és lelőheted a másikat. Ekkor még nem érted miért, de ahogy a gondolat végére jutsz, meghallod a közeli templom harangját, amire te tudatalatt számítottál, a másik viszont nem, így ez kizökkenti, és ezért tudsz fölé kerekedni. Nem mindig tudod előre, miért fog jelezni ez az ösztön, de mindig jelez, mert mindig résen van. - magyarázom lelkesen, hozzátehetném igaz történet alapján, de a légyeget így is érti. Az agyunk sokkal több mindent megjegyez, sokkal több mindenre figyel, mint azt gondolnánk, és ez még a halandóknál is működik megérzés címszóval, csak nekünk erősebb és megbízhatóbb. A lökéshullám említésére szélesedik mosolyom, bólintok is pár aprót, vágom ám, vágom!
- Ha ilyet sikerül véletlenül elérned, próbálj meg visszagondolni, mit éreztél közben, mi történt, milyen nyomás alatt álltál éppen. Bár gyakorolni a Szaharát ajánlom, hogy ne árts senkinek. - nevetem, oké oké, nem csak ott lenne jó! - ha rájöttél mi az az érzés, csukd be a szemed, és próbáld elhinni, próbáld előhozni, megfogni az érzést. Szerintem egyszerűbb, ha amikor már megvan, megpróbálod valamilyen mozdulathoz társítani, nem tudom, mintha kezeddel löknél, vagy dobbantasz, bármi, valami sajátosat, amiben biztos vagy, véleményem szerint legalábbis egyszerűbb így begyakorolni, hogy sikerüljön, ha szükség lenne rá. Közelharcnál mondjuk előnyös, és menő is, kicsit a Star Wars világában érezheted magad... - még mutatom is kezeimmel, mintha valami szalagcím lenne az utóbbi mondat, no meg persze nevetek, de ha tudja miről beszélek, legalább el tudja képzelni valahogy. Mondta valaki, hogy nem vagyunk menők? Hazudott.
- Szóóóval. - utánzom kíváncsian, majd iszok egy kortyot.
- Háát ez egy vicces sztori, szét kell néznem az ismerőseim között. - nevetem, majd folytatom: kaptam egy levelet bent az őrsön, amiben annyi állt, hogy, a nevem, mármint az emberi, majd,  lenne egy feladatom számára, életbevágóan fontos, aztán, hogy itt meg itt találkozzunk. Eleinte úgy voltam vele, nem érdekel, nem volt kedvem hozzá, de aztán addig hömpölygettem magamban az életbevágóan szót, hogy végül elmentem. Egy elég menő hotel címe volt, bementem, egy tag szinte azonnal odajött, elmondta, hogy Mr. Yellow már vár, majd felvitt hozzá. Kicsit olyan keresztapás figura volt, olyan kemény akcentussal, hogy néhány szóba beletört az agyam mire felfogtam. - nevetem el, meg dörzsölöm tarkóm közben, majd folytatom. - Leültem elé, hozzám vágott egy igen vastag mappát, hogy "erről a fruskáról lenne szó", nem is tudom, kicsit olyan duzzogós volt, mint akivel párszor már kibabráltak, úgyhogy megnéztem, mi is van benne. Születési lap, gyerekkor, képek fiatalabb korodról és mostanában, meg pár cím, ahol az utóbbi hónapokban, hetekben láttak, de mindig elvesztettek, ez a cím nem szerepelt például sehol, a közeli környék sem. Ezért akart valakit aki kideríti, és el is intézi, és valahogy eljutott hozzám. Hát nem tudom, arról a részről nem tájékoztatták, hogy a munkaadóim nem mindig maradnak életben... Vagy csak nagyon reménykedett, nem tudom. Nem szóltam eddig, hogy haladok-e, csinálok-e egyáltalán valamit, annyit mondtam neki akkor, hogy majd jelentkezek, szóval azt se tudja, hogy megtaláltalak. Nem is fogja megtudni, ebben biztos lehetsz. - fejezem be végül, nem teszem hozzá miért lehet biztos benne, az előbbiből szerintem összerakja ő ügyesen.. inkább iszok még egy kicsit ennyi duma után.
- Amit nem kötöttek az orromra, hogy miért. Kérdeztem, mire ez a pöcsfej annyit mondott, elég, ha ő tudja, én csak végezzem a dolgom. - őszintén szólva kissé lenéző volt, jól fog esni kiiktatni... no mindegy. - Ráléptél a cipőjére? Vagy nem hagytad hogy felszedjen? Abban az aktában annyi minden ki volt hagyva, hogy fél oldal alatt lettél fiatalból jelenidős, szóval feltételezem a kettő között volt valami ami Mr. köcsögnek nem tetszett. - kérdezem, mondom, olyasmi; érdekel. A lényegen nem változtat, de szeretném tudni.

A saját bátorságom még váratná magát azzal kapcsolatban, hogy ezt a démonos megjegyzést anyám nevét illetően, előtte hangosan is kimondjam, de legalább Avivát sikerül megnevettetnem, ha csak picit is ezúttal. A következő, mosolyra okot adó téma, hogy kibogozásra került végre, milyen rokoni kapcsolat is van közöttünk, noha lehetett volna ez könnyebb is, ha nem a rajzolós verziónak ugrok neki, de .. it's me.
- Megbeszéltük. - nevetem lágyabban, innentől úgyis szándékozok rajta tartani a szemem, mert akármilyen furán hangzik néha, és akármennyire hihetetlenül is egyben, igenis szeretem a családom, ő meg aztán a védtelenebbik fele ugyebár, szóval.. éljenek a félunokatesók.
Azzal persze megint egy kis port szórok a gépezetbe, hogy Aegir nyomán óriásokról kezdek el hadoválni, deee... még nem szoktam hozzá, hogy ami nekem természetes, az számára kérdőjelekkel kikövezett utat jelent, de nem vagyok én önző, hogy megtartsak magamnak minden elhintett infót, elmondom, ha kérdez.. Igaz, tekintete miatt arra jutok, inkább egy könyvet nyomok majd a kezébe legközelebb, ahelyett, hogy most hadarnék le neki mindent, úgy legalább a maga tempójában tudja majd emészteni. - hááát.. jó pár dolgot, ez tény, lesz amit csak.. Engedj el, és úgy lesz a legegyszerűbb. - nevetem, nem egy ilyen könyvet vettem már kezembe kíváncsiságból, és hát azt kell mondjam, némelyikben igen össze lett kutyulva pár dolog, de azért van olyan is, amiben közel állnak az igazsághoz is itt-ott. Nem véletlenül van több, igazán senki se tudja, és valahol szomorú is, hogy fantázia alakoknak hisznek minket.
Ami viszont tény, hogy az óriások azért annyira nem is óriások, ha szembejönne egy Avivával, nem is biztos, hogy feltűnne neki a dolog, ezért is példálózok éppen Aegirrel. Hogy miért is ő a téma, az mondjuk érdekelne, de nem erőszak itt a válaszadás, ezért is veszem fel a fonalát inkább. - Tusé. - nevetem, ezzel pedig annyiban is hagyom mára. Helyette mesélek az örökölt dolgokról, illetve, hogy lassacskán nem születne egy mindenhez is értő isten, szépen is néznénk ki!
- Igen, részben. - bólintom mosolyommal, így talán már össze is rakta, miért örültem neki, hogy bizony ő Tyr lánya, legalábbis ebből a felcsillant tekintetből erre tudok következtetni.
- Nem igazán szoktam ebbe így belegondolni, a legtöbb olyan, mint emberként a légzés, vagy, hogy látsz, hallasz, tehát természetes, nem gondolsz bele. Dee.. hát nézzük, ahm.. Rohadt jól célzok. - nevetem, igen, bizonyára ez a legfontosabb az egészben! Na de komolyra fordítva: szóval szinte azonnal tudok bánni bármilyen fegyverrel, ugyanígy könnyedén megvannak a harcművészetek, hiszen úgy alapvetően bármivel képesek vagyunk ártani. - kezdem ezzel, olyan csodálatra méltó mutatóujjal kettétörni egy betondarabot, mi? Csak nekem nem kell örökké tanulnom.
- érzékenyebb érzékszervek, nekem leginkább a hallásom, meg tudom mondani, milyen fegyvert hallasz, na meg ami amúgy embereknek is van, hogy kihallod milyen anyag adja ki azt a hangot, például ha egy vascsövet végighúznak a kövön, ilyesmik, csak valahogy jobban ráérzek úgymond. Kiváló stratégaként, szinte az összes lehetséges válaszreakcióval és cselekedettel számolni tudok, ez nem jövőbe látás, csak taktika és valószínűségszámítás; néha persze attól is függ, mennyire ismerem a másik észjárását, mennyire tudom a helyébe képzelni magam. Nálad mondjuk vagy-vagy volt, lősz-e vagy sem, viszont azt simán lepörgettem magamban, nagyjából mi járhat a fejedben, mikor nem akartál válaszolni a kérdésemre. - hagyok egy kis szünetet, de el tudom képzelni, fejben milyen gyorsasággal jegyzetel ám.
- illetve mikor nagyobb háború közeleg valahol a jövőben, azt képes vagyok megérezni. Hirtelen... ennyit tudnék mondani. Az erő és gyorsaság meg nem olyan különleges.. - vonok vállat enyhébben, erre énszerintem még magától is gondolt, na meg valószínűleg az ő zsigerei is szoktak erre-arra jelezni, még ha nem is tudta eddig esetleg semmihez sem kapcsolni, vagy a természetesség érzete miatt nem figyelt rá.
Eztán újabb kérdés részemről, kíváncsi teremtés vagyok, nincs mit tenni, így érdeklődve hallgatom válaszát. Elismerően biggyesztem ismét ajkaim, ez pedig egy mosolyba simul át.
- Egy bizonyos szemszögből ez amúgy elég sok. Bár a másikból meg iszonyúan kevés. - nevetem, de kinek mi ugyebár.
- Üdítőt elfogadok köszönöm. - felelem illedelmesen, majd meg is köszönöm újra, ha kezembe kapom a poharam. Tekintetem szinte rátapad övére, illetve mimikáira ahogy mesél, néhol bólintok is szavai nyomán. Fenrir nevére mondjuk felszalad szemöldököm amolyan jókedvű meglepődésre, majd nevetve annyit felelek, hogy: jó, ez érthető. - már, hogy a bőrszínére gondolt először. Ahogy a nappali felé mutogat, követem, majd a kanapé sarkában foglalok helyet, valamennyire felé fordulva.
- Oké, Fenrir meggyőző tud lenni, ez tény, felvágós. - nevetem halkan, én ilyen bizonygatással nem nagyon tudnék előállni.
- Örülök, hogy nem bántott, és, hogy picit elgondolkoztatott. - teszem hozzá őszintén, majd persze hallgatom tovább szüntelen kíváncsisággal, inkább kortyolok, addig se szólok közbe. De, mégis, mikor azt mondja, nem kezdett el ettől még hinni, halkan kibökök egy 'vagy mégsem'-et előbbi szavaimra; hát ez sem volt elég? Mit hitt, jó az anyag amit az italába csempésztek? Ahogy viszont Tyrről mesél, illetve a találkozásról, elmosolyodom, hiszen megértem, mire gondol.
- A mi kötődésünk más, érezhető, én is szeretem ha apám közelében vagyok, az más kérdés, hogy nem kötöm az orrára, amúgy is mindig összekapunk valamin. - jegyzem meg egy lágyabb nevetéssel, amolyan csak mesélem módon, de szóval értem én, mit mond. - Hát akkor szívesen, hogy gyakorolhatsz, az isteni radarodnak úgyis szoknia kell, hogy szól, ha valaki a közeledben van. - nevetem ismét, igen, éppen ezért jöttem, nem vitás!
- Tapasztaltál már "furcsaságokat" egyébként? Amik ha maga Fenrir nem is, de esetleg elgondolkoztattak, még azelőtt, hogy találkoztál volna Tyrrel. Na meg azóta? - még mutatom is az idézőjelet, hiszen nem furcsaság ez, csak eleinte, majd megszereti. Viszont ha már ennyire feloldódik - aminek nagyon örülök - akkor kérdezgetem még, miért is ne tenném.