“bang bang, you shot me down, bang bang, I hit the ground, bang bang, that awful sound  
Sigurd&& Malin
Megmasszíroztam az orrnyergemet, kihasználva az alkalmat, hogy az épp aktuális ülésünk épp véget ért, a páciensem pedig nekem háttal a kabátjába bújt bele éppen. Nem szerettem volna, ha a fiatal nő magára veszi a fejemre ülő fáradtságot, mert nem az ő hibája volt, épp csak az elmúlt két hetem sűrűsége kezdte végleg rányomni a bélyegét az elmémre és a testemre egyaránt. Eltűnődtem rajta, hogy ki kellene vennem egy kis szabadságot, de végül inkább leszavaztam a gondolatot, mert bár elsősorban Alex mentális egészsége és lelkiállapota vezérelt volna ebben, végül úgy döntöttem, jobb lesz, ha nem szakítom ki a szükségesnél jobban a megszokott hétköznapokból és rendszerből. Szerencsére nem éreztem ennek feltétlen szükségét sem, egyelőre úgy tűnt, a trauma "csak" az éjszakákra és az álmokra vetítette ki a hatását, de azért megkértem az óvónőket, hogy figyeljenek rá jobban, és azonnal szóljanak, ha valami nincs rendben. Nekem egyébként is túl kellett esnem azon az interjún, ami a történtek másnapján lett volna esedékes, de akkor mindenképp eltoltam... így legalább nem volt rá szükség még egyszer, bár utólag azt kívántam, bárcsak így tettem volna. Tologathattam volna a végtelenségig, vagy legalább addig, ameddig ők meg nem unják és keresnek egy másik alanyt. Persze nem szóltak előre - és talán ők sem tudták -, hogy a riporterük hogyan áll majd az interjúhoz, pontosabban hozzám. Még mindig kirázott a hideg a gondolattól, ahogy nézett az asztal túloldaláról. Imponálhatott volna a dolog, de egyedülálló anyaként rég kiöregedtem már abból az élethelyzetből, amikor random férfiak csábítónak szánt nézése hatást gyakorol rám. Ráfoghattam volna arra, hogy számomra is friss volt még a trauma, de terapeutaként pontosan jól ki tudtam venni a reakcióiból, hogy hogyan indította be egyre jobban az, hogy lepattant a láthatatlan falaimról. Felismertem az ilyesmit, és tudtam, hogy nem jó jel, és bár maradhattunk volna ennyiben, némi rossz szájízben egy egyébként fontos interjúval kapcsolatosan, de a dolog sajnos eszkalálódott. Igyekeztem nem paranoiásnak érezni magam, amiért az interjú óta folyamatosan úgy éreztem, mintha figyelnének, de már tényleg nehéz volt megkülönböztetni, mi a trauma hatása és mi a valóság. Egyáltalán nem tetszett a lehetőség sem, kitűnő bizonyítékot kaptam nemrégiben arra, hogy vajmi képes vagyok ahhoz, hogy megvédjem magunkat éles helyzetben anélkül, hogy visszafordíthatatlan károkat okoznék... de a dolog egyre valóságosabbnak tűnt. Már csak abból kiindulva is, hogy az érintett férfi valószínűleg épp a váróban ücsörgött, bebocsátásra várva, miután Sonjával napokon keresztül próbáltuk elodázni az elkerülhetetlent. Nem tudtam tovább fenntartani a hárítási fázist, szembe kellett néznem vele; ha másért nem, hát azért, hogy kiderítsem, mennyire súlyos a helyzet. Vettem egy mély levegőt, aztán nyugodt arckifejezést varázsoltam magamra, hogy ki tudjam kísérni a rendelőből Hildét. Kinyitottam neki az ajtót, majd megvártam, hogy kimenjen, csak ezután léptem ki én is, épp egy lépéssel haladva túl a küszöbön. A szokásos "munkaruhámat" viseltem, kosztümöt, de az utolsó páciensem kedvéért a ceruzaszoknyát ezúttal nadrágra cseréltem. A gyomrom egy kissé összezsugorodott, amikor megláttam a férfit az egyik széken ülni, bár nem számítottam arra, hogy nem jön majd el az időpontjára. – Viszlát a jövőhéten, Hilde – búcsúztam el a lánytól, aztán összeszedtem magamban elég erőt ahhoz, hogy a férfi felé forduljak. – Mr. Hemmingsen – biccentettem neki, az arcomra varázsolva egy barátságos mosolyt is. Félreálltam az ajtóból, a kezemmel gesztikulálva, hogy ő következik. – Fáradjon be! – Nem pazaroltam az időt bemutatkozásra, mint ilyenkor szokás volt, csak megvártam, hogy besétáljon az ajtón. Még vetettem egy pillantást Sonjára az asszisztensi asztal mögött, mire ő felmutatta a hüvelykujját, majd a telefonjára bökött, mintha csak jelezi akarta volna, hogy készen áll mindenre. Rámosolyogtam, aztán én is beléptem a férfi után a rendelőbe és becsuktam magam mögött az ajtót. – Foglaljon helyet, kérem! – intettem a kezemmel a rendelő belseje felé. Nem volt benne semmi rendelős, inkább egy nappali hangulatát idézte modern, világos berendezésekkel, egy dohányzóasztallal, az asztal egyik felén az én kartámlás fotelemmel, a másik oldalon pedig egy kétszemélyes kanapéval, valamint egy egyszemélyes fotellel. Utóbbi kettő felé mutattam, rábízva, melyiket választja, miközben én elindultam a saját helyem felé. Elhelyezkedtem vele szemben, a kezembe vettem a jegyzetfüzetemet, aztán keresztbe tettem a lábaimat és ráfüggesztettem a tekintetem. – Nem emlékszem, hogy az interjú során említette volna, hogy ön is hasonló problémákkal küszködik, így bevallom, meglepett a megkeresése. Miben lehetek a segítségére, Mr. Hemmingsen? – kérdeztem kedves, nyugodt hangon, mielőtt felírtam volna a nevét csupa nagybetűvel a következő üres lap tetejére.
Kiskép : Rendeltetésem : Surtr és Rán fia vagyok play by : jack falahee Posztok száma : 42 User neve : benibigyó Csoport : isten Pontgyűjtő : 4 Lakhely : gamle oslo Foglalkozás : journalist Előtörténet : they say blood is thicker than water
but I guess the blood is starting to wear thin Keresem : we're all looking for something, something to be
Sigurd Hemmingsen —
Elküldésének ideje — Vas. Márc. 20, 2022 10:30 am
malin & sigurd
Csupán pár nap telt el azóta, hogy utoljára itt, a rendelőjében jártam, bár akkor még egészen más apropóból; tekinthettem volna szerencsés véletlennek, hogy a szerkesztőségem éppen hozzá irányított a cikkemmel kapcsolatban, én inkább véltem a sors kezének, mg ha Ő annyira nem is osztozott velem az örömben. Ez azért elég egyértelmű volt az utolsó konzultációnk során, pedig én aztán semmi rosszat nem csináltam. Csak néztem. Azt viszont nagyon; pusztán az átható tekintetemmel zavarba tudtam hozni, bár talán helyénvalóbb lett volna kínnak nevezni, és egyáltalán nem osztozott az én örömömben. Elég szokatlan tapasztalás volt, mert hozzászoktam, hogy elég egyetlen mosoly, hogy bugyikat dobáljanak utánam, de azokban nem találtam meg a nekem való kihívást. Ő viszont szolgáltatott belőlük dögivel; mármint kihívással. Szolgáltathatott volna mással is, bár talán fele annyira nem lenne érdekes a szememben, ha a lehengerlő mosolyomra ő ugyanígy reagált volna; csak beállt volna a könnyen kapható nők sorába, azt viszont már bizonyára unalmasnak találtam volna. Elég nehéz volt hozzá időpontot kapni, bár intéztethettem volna a szerkesztőségen keresztül, úgy téve, mintha elfelejtettem volna feltenni pár kérdést, na meg amúgy sem vágytam agyturkászásra, semmi baja nem volt a pszichémnek, főleg nem éltem függőségeknek, így aligha találtam meg a közös metszéspontot, és ahogy szemmel tartottam az elmúlt pár napban, nem tűnt olyan típusnak, aki olyan sok mozgásteret adna magának. Sok időt töltött a gyerekével, mondjuk elég aranyos srácnak tűnt, de ha választanom kell, inkább keresek olyan helyzetet, ahol rajtunk kívül nincs senki. Utálom a zavaró tényezőket. Az óra lassan délután kettőt ütött, tudtam, hogy ma én leszek az utolsó páciens, de kivételesen jegyzettömb nélkül várakoztam a tágas előtérben, néha lopva az asszisztensre pillantva. Volt egy olyan érzésem, hogy szándékosan akarta kikerülni az időpont-adást, és ráadásul nem saját ötlettől vezérelve. De mi oka lett volna Malin-nak kerülnie? Ennyire rossz benyomást csak nem tehettem rá.
2023. május 1-jén az óriások vezére összehívta tanácsát, amelyre a nornát is meghívta, aki segített neki az istenekkel szemben. Kezdetben úgy tűnt, ez alkalommal sem történik majd semmi különös, ám amikor Hildr távozásra készült, fültanújává vált két óriás sutyorgásának, s a hallottaktól égtelen harag támadt a norna szívében. A szavak arról szóltak: Thrym azt tervezi miképpen szabadulhat meg Hildr-től, mivel a norna követeléseit nem kívánja a nagyhatalmú óriás teljesíteni, akkor sem, ha az átokkal legyőzik és feledésbe taszítják az isteneket. Hildr elnyomta abban a pillanatban dühét, s ahelyett, hogy szembesítette volna Thrym-et rossz döntésével, a norna úgy határozott, megbosszulja, amiért megpróbálták kijátszani. De nem kapkodott el semmit sem, és mindent gondosan előkészített.
Jelenleg 58 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 58 vendég :: 1 Bot és A legtöbb felhasználó (386 fő) Szer. Okt. 16, 2024 2:56 pm-kor volt itt.