“bang bang, you shot me down, bang bang, I hit the ground, bang bang, that awful sound
 

Sigurd && Malin

Megmasszíroztam az orrnyergemet, kihasználva az alkalmat, hogy az épp aktuális ülésünk épp véget ért, a páciensem pedig nekem háttal a kabátjába bújt bele éppen. Nem szerettem volna, ha a fiatal nő magára veszi a fejemre ülő fáradtságot, mert nem az ő hibája volt, épp csak az elmúlt két hetem sűrűsége kezdte végleg rányomni a bélyegét az elmémre és a testemre egyaránt. Eltűnődtem rajta, hogy ki kellene vennem egy kis szabadságot, de végül inkább leszavaztam a gondolatot, mert bár elsősorban Alex mentális egészsége és lelkiállapota vezérelt volna ebben, végül úgy döntöttem, jobb lesz, ha nem szakítom ki a szükségesnél jobban a megszokott hétköznapokból és rendszerből. Szerencsére nem éreztem ennek feltétlen szükségét sem, egyelőre úgy tűnt, a trauma "csak" az éjszakákra és az álmokra vetítette ki a hatását, de azért megkértem az óvónőket, hogy figyeljenek rá jobban, és azonnal szóljanak, ha valami nincs rendben.
Nekem egyébként is túl kellett esnem azon az interjún, ami a történtek másnapján lett volna esedékes, de akkor mindenképp eltoltam... így legalább nem volt rá szükség még egyszer, bár utólag azt kívántam, bárcsak így tettem volna. Tologathattam volna a végtelenségig, vagy legalább addig, ameddig ők meg nem unják és keresnek egy másik alanyt. Persze nem szóltak előre - és talán ők sem tudták -, hogy a riporterük hogyan áll majd az interjúhoz, pontosabban hozzám. Még mindig kirázott a hideg a gondolattól, ahogy nézett az asztal túloldaláról. Imponálhatott volna a dolog, de egyedülálló anyaként rég kiöregedtem már abból az élethelyzetből, amikor random férfiak csábítónak szánt nézése hatást gyakorol rám. Ráfoghattam volna arra, hogy számomra is friss volt még a trauma, de terapeutaként pontosan jól ki tudtam venni a reakcióiból, hogy hogyan indította be egyre jobban az, hogy lepattant a láthatatlan falaimról. Felismertem az ilyesmit, és tudtam, hogy nem jó jel, és bár maradhattunk volna ennyiben, némi rossz szájízben egy egyébként fontos interjúval kapcsolatosan, de a dolog sajnos eszkalálódott.
Igyekeztem nem paranoiásnak érezni magam, amiért az interjú óta folyamatosan úgy éreztem, mintha figyelnének, de már tényleg nehéz volt megkülönböztetni, mi a trauma hatása és mi a valóság. Egyáltalán nem tetszett a lehetőség sem, kitűnő bizonyítékot kaptam nemrégiben arra, hogy vajmi képes vagyok ahhoz, hogy megvédjem magunkat éles helyzetben anélkül, hogy visszafordíthatatlan károkat okoznék... de a dolog egyre valóságosabbnak tűnt. Már csak abból kiindulva is, hogy az érintett férfi valószínűleg épp a váróban ücsörgött, bebocsátásra várva, miután Sonjával napokon keresztül próbáltuk elodázni az elkerülhetetlent. Nem tudtam tovább fenntartani a hárítási fázist, szembe kellett néznem vele; ha másért nem, hát azért, hogy kiderítsem, mennyire súlyos a helyzet.
Vettem egy mély levegőt, aztán nyugodt arckifejezést varázsoltam magamra, hogy ki tudjam kísérni a rendelőből Hildét. Kinyitottam neki az ajtót, majd megvártam, hogy kimenjen, csak ezután léptem ki én is, épp egy lépéssel haladva túl a küszöbön. A szokásos "munkaruhámat" viseltem, kosztümöt, de az utolsó páciensem kedvéért a ceruzaszoknyát ezúttal nadrágra cseréltem. A gyomrom egy kissé összezsugorodott, amikor megláttam a férfit az egyik széken ülni, bár nem számítottam arra, hogy nem jön majd el az időpontjára.
– Viszlát a jövőhéten, Hilde – búcsúztam el a lánytól, aztán összeszedtem magamban elég erőt ahhoz, hogy a férfi felé forduljak. – Mr. Hemmingsen – biccentettem neki, az arcomra varázsolva egy barátságos mosolyt is. Félreálltam az ajtóból, a kezemmel gesztikulálva, hogy ő következik. – Fáradjon be! – Nem pazaroltam az időt bemutatkozásra, mint ilyenkor szokás volt, csak megvártam, hogy besétáljon az ajtón. Még vetettem egy pillantást Sonjára az asszisztensi asztal mögött, mire ő felmutatta a hüvelykujját, majd a telefonjára bökött, mintha csak jelezi akarta volna, hogy készen áll mindenre. Rámosolyogtam, aztán én is beléptem a férfi után a rendelőbe és becsuktam magam mögött az ajtót.
– Foglaljon helyet, kérem! – intettem a kezemmel a rendelő belseje felé. Nem volt benne semmi rendelős, inkább egy nappali hangulatát idézte modern, világos berendezésekkel, egy dohányzóasztallal, az asztal egyik felén az én kartámlás fotelemmel, a másik oldalon pedig egy kétszemélyes kanapéval, valamint egy egyszemélyes fotellel. Utóbbi kettő felé mutattam, rábízva, melyiket választja, miközben én elindultam a saját helyem felé. Elhelyezkedtem vele szemben, a kezembe vettem a jegyzetfüzetemet, aztán keresztbe tettem a lábaimat és ráfüggesztettem a tekintetem. – Nem emlékszem, hogy az interjú során említette volna, hogy ön is hasonló problémákkal küszködik, így bevallom, meglepett a megkeresése. Miben lehetek a segítségére, Mr. Hemmingsen? – kérdeztem kedves, nyugodt hangon, mielőtt felírtam volna a nevét csupa nagybetűvel a következő üres lap tetejére.

bang bang || coded by eirik