Dramatikusan tettetem, mintha elgondolkoznék rajta. Komolyan? Én? Lehetetlenség...
De meghazudtolva önmagamat, ellentmondásosan előző állításommal most komoran összehúzom a szemöldökömet.
A tagadásnak is van öt fázisa, mint a gyászolásnak? Nem; biztos hogy, nem; lehetetlen; képtelenség; oké, talán mégis...
Ezen megyek keresztül kevesebb, mint egy perc leforgása alatt.
Elhallgatok, mikor közelebb lép és tinédzser módra ugrik egyet a gyomrom. Mintha még sosem érintett volna meg, pedig hányszor voltunk már intimek egymással.  Persze már régóta nem szeretkeztünk. Amióta eltávolodtunk egymástól, mind érzelemben, mind testileg, eléggé megalázó, de nem kerestem fel más nők vagy férfiak társaságát.
Alig egy lépésre áll tőlem, és bársonyosan puha bőre az arcomhoz ér. Miközben megragadja a fejemet, hogy rá nézzek, elveszek a gyönyörű szempárjában.
Legszívesebben megcsókolnám, de magamra erőltetem, hogy rá figyeljek. Hiszen mégis élet-halál kérdése, amit nekem magyaráz.
Szóval ezért hagyott ott minden köszönés nélkül. Egyik felem megnyugszik, hogy nem én voltam az oka távozásának, másik felem viszont aggódni kezd.

- Akkor nem elvesztetted… Hanem ellopták.

Gondolatom Thiassi-ra, az óriásra téved, aki réges-régen csellel próbálta elcsenni az almákat Idun-nel együtt. Akkor Loki volt a háttérben, bár már régen hallottam felőle, nem hinném, hogy köze lenne a dologhoz. Bár mindenki gyanús, senkiben nem bízhatunk. Megértem, hogy Idunn miért reagált rám ennyire bizalmatlanul. Rosszul esett, de mindez megmagyarázza.
Amint helyet foglal a padon, látszólag magába esve leguggolok elé, kezemet a térdére helyezve, hogy valamennyire komfortot adjak neki.
A tanterem felé tekintek értetlenül.

- Kicsoda? Az a kis taknyos aki azt gondolta zaklatlak?

Lenyugszok mielőtt ismét felidegesítene a fekete hajú fiú létezése. Halványan elmosolyodom összekulcsolt kezünk miatt. Ezt pedig felváltja kacajom.

- Bajban vagyok, ha távol vagyok tőled. Nem foglak elhagyni, Id. Jóban és rosszban, ahogy az eskünkben is mondtam…

Szívemre nehéz súly helyezkedik, ahogy visszagondolok milyen szerelmesek voltunk régen. Én most is az vagyok, vele ellentétben. Felállok, majd kezemmel noszogatom, hogy felsegítsem ültéből.
Közben kicsengetnek az órákról és a folyosó gyorsan megtellik diákokkal körülöttünk.

- Mit derítettél ki eddig?

Érdeklődöm, közelebb húzódva, hogy a tömeg ne szedjen szét minket.

Kezd alábbhagyni a gyanakvásom mikor a teremből kitoloncolva visszatér a jókedve. Olyan vagyok, mint egy viselős, akinek egyik pillanatban még paranoid tévképzetei vannak a másikban pedig legszívesebben a férje tarkójára vágna amiért úgy vigyorog, mint a tejbe tök. Mikor kezével a melleim felé mutat és azt nevezi almáknak megmasszírozom az orrnyergem és felsóhajtok. Persze az, hogy valóban miattam jött szinte megolvasztja a szívemet és legszívesebben magamhoz ölelném, de nem így teszek.

Nem beszélhetnénk komolyan az ég szerelmére?

Majd mikor rájön, hogy egyáltalán nem viccelek meglátom tekintetében a döbbenetet és rájövök ugyan azokon a fázisokon megy keresztül, amelyeken én is. Először a tagadás jön úgy érzem majd bólogatok, mint az autók hátsó ülésén lévő játék eb.

De.… de... Uhum … nem kizárt abszolút lehetséges.

Sorolom majd mikor bugyuta kis arcával rám néz és rájön mekkora veszély is fenyeget úgy érzem ideje a helyére zökkentenem a helyzetet. Odalépek hozzá és két kezem közé fogom az arcát, mint egy gyermekét.

Kedvesem, nem elszöktem és elvesztettem az almákat. Hanem elvesztettem őket és ezért szöktem meg.

Mosolyodom el bátorítóan.

Gondolod nem vagyok tisztában a következményekkel? Úgy nézek ki, mint valami tanulni vágyó fruska, aki a legelső sorban körmöl bőszen miközben az élete csak úgy elsuhan?

Megingatom a fejem majd lehuppanok egy padra és a fejem a térdemen pihenő kezeimre hajtom.

Az egyetlen, aki tudhat valamicskét is az egészről az ő.

Mutatok a tanterem felé és visszapillantok Bragira. Most, hogy tisztázódnak bennem az érzések és az, hogy meglehet már a legelejétől is Bragira kellett volna támaszkodnom megérintem a kezét és egybefűzöm a sajátommal.

Haza kell menned, vagy legalább is távolabb tőlem mielőtt bajba sodorlak.

Nézek rá aggódón és úgy érzem, ha saját magamra nem is de rá legalább megpróbálok vigyázni.

Nem tudom felidézni a pontos dátumát, amikor házasságunk elérte azt a pontot, hogy lassan eltávolodtunk egymástól Idunn-el. Talán nem is egy esemény miatt történt az egész, inkább a megszokás, a minden napi rutin, amibe bele csöppentünk mindketten. Nem értékeltem úgy a társaságát, mint régebben. Nem daloltam csak neki, nem néztem gyönyörű szemeibe olyan szerelmesen, mint első találkozásunkkor.
De nem engem kell csak okolni egyedül. Ő sem szentelt nekem annyi figyelmet, mint amire szükségem lett volna.
Azonban mikor eltűnt, én jöttem utána. Nem is rágódtam a dolgon sokáig, nem kellett átgondolnom, hogy vajon tényleg kövessem e Midgard-ra. Tudtam, hogy ez a feladatom, ahogy mindig is volt. Mint a férje, és mint az az ember aki az egész halhatatlan életét vele töltötte eddig el.
Nem beszélgettünk annyit mint régen, nem tudtam miért hagyott el. Talán talált magának egy szeretőt. Nem ez lenne az első alkalom, hogy más férfiak után vágyódna, de mindig velem maradt, mindig hozzám tért vissza.
Most viszont gyanakodtam eltűnésére, és inkább eljöttem, hogy megkeressem.
Talán nem kellett volna. Gondolom fájdalmasan, miközben arcát figyelem. Mintha fájna neki ittlétem, és az a gyanakvás, amivel kezel egyszerűen felháborító.
Pontosan ki keresi? Nem tudnék neveket sorolni, nem is akarok. De a többesszám, amivel a "célunkat" kérdezi felbőszít.
Szemeim összeszűkülnek felháborodásomban, amikor körbe pásztázza a termet. Mit hitt? Hogy egy csapat istennel fogok megjelenni Oslóban? Hogy az életére török, mint valami közönséges ismeretlen bandita? Ennyire kicsinyesen gondol rám?

- Jól tudod, hogy nincsenek barátaim, Id... - horkantok fel szinte, nevetve a saját nyomoromon.

Nem vagyok egy közkedvelt Áz. A családommal sem jövök ki jól, ezt Idunn is tudja. Szabadidőm nagy részét vele töltöttem el, mint valami kiskutya, aki követi a gazdáját. Legalábbis testvéreim szerettek így csúfolni. De hol érdekelt engem? Szerettem a nejemet, természetes volt, hogy vele akartam tölteni minden időmet... Szeretem, a nejemet. Annak ellenére, hogy Ő látszólag engem nem szeret már.
Miután a holló hajú diák feje találkozik a paddal, és a legtöbb diák, még a professzor is odatekint, hogy mi történt. Mielőtt bárki rám foghatná a történteket, Idunn kiránt a székemből és a teremből a folyosóra vezet.
A hall még mindig üres, csak mi ketten vagyunk órán kívül. Alacsony nőszemélyem mérgesen tekint fel rám. Bolond vagyok, hogy kissé felizgulok kipirult arca láttán? Nem tudok magamon uralkodni és elvigyorodok, reménykedve, hogy nem fog rögtön pofán csapni.

- Miattad... Hol érdekelnek az almáid? - förmedek rá, megrázva a fejem, kifigurázva Őt. - Mármint nagyon szépek, és kerekek... Gömbölyded csodák...

Csuklómmal körözök, gyanúsan mellmagasságban... Nem, nem gondolunk rosszra. Igen, még mindig a gyümölcsökről van szó.
Aztán komikus pillanatomnak annyi, amikor kijelenti: ellopták. Lehervad arcomról a mosoly.

- Hogy mi? - nézek rá döbbenten, mintha csak azt közölte volna velem, hogy a pingvinek igen is tudnak röpülni. - Az kizárt...

Lehetetlenség, hiszen mindig magánál tartotta a gyümölcsöket, vagy mágikusan elzárva kosarában. Most esik csak le a súlya szavainak.

- Idunn, meg kell találnod őket... Ha a többiek megtudják, hogy nem csak elszöktél, de még el is lopták az almákat..

Belegondolni sem merek.

Úgy érzem magam mintha egy megrovásra váró kölyök lennék. Aki legszívesebben elbújna a sarokba és hagyná, hogy más intézze a problémáit. De sajnos nem dughatom homokba a fejem. Mint, ahogyan azt sem hagyhatom, hogy bárki bántsa Bragit. Már ha hihetek annak, hogy valóban aggódik értem. Lássuk be elég rég óta nem vagyunk férj és feleség a szó szoros értelmében. Ő leginkább az énekeivel és az elesettek köszöntésével tölti idejét én pedig nos a kertem biztonságában. Korántsem vagyunk már az a szerelmes pár mint egykoron. Mikor sértetten felemeli a hangját kedvem támadna képen vágni, de őszintén csodálom, hogy rám talált. De ha már itt tartunk szöget üt a fejemben a kérdés “Vajon, hogyan talált meg?”. Meglehet, hogy a korábbi rossz érzésem azokról akik követnek mind mind az ő csatlósai és mikor kiejti a száján, hogy nem csak ő keres felszökik a szemöldököm.

Valóban? Na és még ki és mi lenne a célotok velem?

Paranoiásan tekintek körbe az előadótermen mintha bármelyik másodpercben elvághatná valaki a torkomat.

Talán most is itt vannak a “barátaid?”

Mikor a mögöttem lévő aki korábban még a tollát nyújtotta nekem megkérdezi, hogy Bragi zaklat-e engem legszívesebben beleverném a fejét a padba de a férjem megelőz és képességével rákényszeríti a halandót.

Odinra mondom mi a fene van veled?

Förmedek rá majd megragadva karját kihúzom az előadó teremből. Meglehet meggondolatlan amit teszek mivel a nyílt terepen könnyű célpont vagyok de most nem gondolkodom.

Ki vele… miért vagy itt? Miattam vagy az almák miatt. Csak, hogy tudd nem fosztok meg senkit tőlük hanem … hanem … ellopták.

Suttogom közelebb állva hozzá és reménykedem benne, hogy senki sincs hallótávolságban.

Több ponton is azt kell mondjam csalódott vagyok. Nem elég, hogy ott hagy a nejem a pácban, hogy azon tűnődjek kivel csalhat meg éppen, vagy él e még egyáltalán. Persze ez költői túlzás, tekintve halhatatlanságát. De több évszázad együttlét után természetes, hogy aggódok.
Még akkor is, amikor minden nyom -ami alatt egyetlen kósza egybeesést értek- arra utal, hogy feleségem éppen egy halandó egyetemista álmát éli. Talán igaz, Asgardon nincsen lehetőség a továbbtanulásra. De azért ennyi idősen igazán felelősségteljesebben viselkedhetne drága Idunn-öm.
Csalódás faktornak számít az is, ahogy végig kellett néznem egy fekete frizurás fickó flörtölési próbálkozását a nejemmel. Visszafogom féltékenységem szikráját, bár legszívesebben elénekelném a zöldfülűnek, hogy szúrja ki a saját szemét.
Azért eléggé szíven szúr, hogy ilyen ridegen üdvözöl. Talán tényleg miattam ment el? Ezért nem keresett fel? Végre elege lett imádni valóan idegesítő személyemből? Áh, biztos, hogy nem!
Nem ad időt válaszolni költői kérdésére, inkább ismételten belém rúg szavaival. Képes ezt gondolni rólam? Ennyit jelentett neki az idő, amit együtt töltöttünk? Tényleg azt hiszi, hogy ha apám kérné, akkor képes lennék elárulni Őt?
Valószínűleg arcomon is látszik, hogy mennyire megbántott ezzel a feltevéssel. De ezt az érzést felváltja a harag. Suttogok, de a mondat végére már kicsit felemelem a hangomat:

- Mindenhol kerestelek, aggódtam érted… És neked még van képed azt feltételezni, hogy bántani akarlak?

Alig tudom megfogalmazni gondolataimat, már pedig ez nagy szó nálam. Általában be sem áll a szám és mindig könyörögnek a körülöttem levők, hogy fogjam be végre.
A körülöttünk ülő diákok lepisszegnek, és ha nem tudnék uralkodni a haragomon, megparancsolnám az összes kis taknyosnak, hogy dugják fel maguknak.
Azonban kifújom a levegőt és mérgemet, majd ismét a nőre tekintek.

- Tudod, nem csak én kereslek. Nem tudom, mi a terved azzal, hogy megfosztasz mindenkit az almáidtól, de vannak egy páran, akik meg tudnának téged ölni haragjukban.

Teszem hozzá halkan, nehogy még egyszer lecsitítsanak az egyetemisták. A mögöttünk ülő fekete haj srác ismét előrehajol, bár a bájos kisfiús mosolya most sehol nincsen. Szavait Idunn-höz intézi, miközben rám bök a tollával:

- Zaklat téged ez a pedofil?

Ennyit a temperamentumomról, elveszítem a fejemet, hátranézek a srácra, egy széles mosollyal, majd halkan, hogy más ne hallja körülöttünk, csakis Ő, eléneklem:

- Nekem szóltál balga? Most verd a fejed a padba!

Isteni adottságomnak köszönhetően a professzor előadását pont az zavarja meg, hogy a fiú a következő pillanatban előre lendül és kobakját beleüti a fa asztal lapjába.

Itt ülök egy fából készült roppant kényelmetlen iskolapadon és azon morfondírozom “Vajon mit rontottam el?” ... ja igen elvesztettem az egyetlen dolgot, ami értékessé tette mivoltomat. Csak most kezdem megérteni azokat az Asgardig is elhallatszó sóhajokat, amik az emberi növendékekből fakadnak. Miközben itt ülök és a saját mitológiám elferdült mását hallgatom úgy érzem kedvem támad kiszaladni a teremből és meglévő életem bujdokolva eltölteni mintsem végig hallgassam Mr. Larson előadását. Persze ezeket az érzelmeket a végletekig elzárok magamban és hagyom, hogy az üresnek tűnő szemeim előre pillantsanak a táblára. Más esetben már réges régen az intellektuálisan szexi professzoron legeltetném a szemem, de miközben beszél szinte leperegnek szemem előtt múltam képkockái és egy pillanatig hagyom, hogy magával ragadjon.  


Visszaemlékezve a nem is oly régnek vélt emlékeimre elhúz magával a magány. Megengedem magamnak, hogy a pillanat tört idejéig hiányozzon Bragi és Asgard de tudom, hogy mindez a csekély fájdalom akár terebélyes méretekig is fokozódhat, ha nem találok megoldást és úgy tűnik jelenleg az egyetlen, aki bármi nemű választ is képes adni az az a halandó, aki bőszen meséli népem történetét.  
Szeretném hinni, hogy mindez megoldható és képes leszek a rám váró nehézségek elé állítani, de valahol odabent újból megszólal az a kis hang. Már nem tudom, hogy gonoszságok tömkelegét vagy a valóságot próbálja belem sulykolni minden esetre miközben a veszteségem sokaságai villannak át gondolataimon elroppan a kezemben a tollam.  

Egy kéz tapad vállaimra finoman megütögetve azt mire én hátra pillantok egy fekete hajú és meglehetősen helyes férfi tekint vissza rám, aki mintha csak ezt a pillanatot várta volna felém nyújtja sajátját. A tollra pillantok azt latolgatva vajon fenyegetést jelent-e rám elvégre az utóbbi napokban nem elég, hogy úgy érzem követnek, de az okuk is meg van rá elvégre melyik isten ne akarná a fiatalság almáit? Barátságosan tolom el a kezét és ingatom meg fejem. “Mi van velem, ha már a férfiak sem keltik fel a figyelmem.” Csóválom meg gondolatban a fejem majd figyelmem visszaterelődik a professzorra miközben azon rágódom, bárcsak valóban tudna valamit róluk... bárcsak … bárcsak. A következő pillanatban egy alak huppan le mellém és mikor felpillantok a fali órára jövök csak rá, hogy egy pár percre elszundíthattam. Hát ezért osont el csak úgy mellettem figyelmem felkeltése nélkül, de mikor rápillantok megfagy bennem a vér. Bragi az és egyszerre karjaiba vetném magam és eltolnám olyan messzire amennyire csak képes vagyok... akár vissza Asgard-ba is. Nem hagyom, hogy érzelmeim kiüljenek arcomra viszont a szokásos élcelődésére felszökik a szemöldököm. Ugyan olyan lazán hatra dőlve a székben, ahogyan ő is szólalok meg.  

Ki mondta, hogy bújócskázok?

Nem várom meg, hogy válaszoljon a költőien feltett kérdésre visszapillantva a táblára folytatom.  

Mit keresel itt Bragi? Talán az életemre szándékozol törni, hogy elnyerd apád Odin kegyeit?  

Ez övön aluli ütés volt, de muszáj megbizonyosodnom arról, hogy nem akar a “vezetőség” elé hurcolni.  

Az Oslói egyetem egy fekete, rideg épület a többi St. Hanshaugen városrész elegáns lakóépületeihez képest. Szomorú, hogy hova jutott a modern építészet ebben a városban. Pedig olyan csodás házak, templomok és iskolák épültek a kora századokban.
Megengedek magamnak egy kis nosztalgiát az architektúrával kapcsolatban, miközben belépek az épület kapuján. A folyosó csendes, hiszen még nagyban zajlanak az előadások és tanórák az egyetemista diákoknak.
Barna bőr bakancsom talpa visszhangzik az épület kő padlóján, miközben keresem az előadótermet, ahova a névjegykártya irányít. A cetlit egy professzortól kaptam pár nappal ezelőtt, mikor munka közben leszólított, és meghívott az előadására. A neve, illetve az épület és terem száma szerepel a papíron.
Nem mintha valaha is kellett volna aggódnom a hideg miatt, bőrdzsekit hordok egy egyszerű fekete rövid ujjú felsővel, valamint egy sötétebb farmerral.
Ha egy diák meglátna, valószínűleg azt gondolná rólam, hogy valami motoros fickó vagyok, vagy tagja valami rock bandának.
Úti célom nem azért fontos, mert hirtelen elöntött a tanulás vágya, hanem azért, mert a professzor, akinek az órájára sietek, megemlítette az egyik diákját, aki felettébb érdeklődött Idunn almái után.
Szerelmem már több hónapja Midgardon tartózkodik. Se szó, se beszéd ott hagyott Asgardon a pácban. Tudom, hogy az elmúlt évszázadokban nem olyan felhőtlen a kapcsolatunk, mint amilyen régen volt. De azért minimum egy „jó volt veled, de most ég veled” levelet hátra hagyhatott volna.
Ha szándékosan – már pedig hogyan máshogy – hagyott el, akkor is elég makacs vagyok, így utána jöttem. Még akkor is, ha eddig nyomát nem találtam a halandók világában.
De most végre volt egy aprócska esély arra, hogy talán Ő tetteti magát túlbuzgó diáknak, hogy az északi mitológia után érdeklődjön az egyetemen.
Vagy ha nem róla van szó, akkor talán valaki az istenek közül, aki ugyanúgy a nejem nyomára akar bukkanni. Bár nem szerelemből, hanem inkább a fiatalság almáinak csábítása miatt.
Ugyanis nem csak engem hagyott faképnél, de még a varázs gyümölcseit is magával vitte.
Elérem a 101-es feliratú terem ajtaját, majd lenyomva a kilincset benyitok az órára. A terem be van sötétítve, egyedül a lépcső alján helyezkedő projektor fénye illuminálja az alakokat a teremben.
A professzor, akivel pár napja megismerkedtem egy pointer segítségével lépteti a diákat, amiken régi festmények vagy éppen szobrok szerepelnek. Mind kapcsolódik az északi mitológiához, bár a szövegelésre annyira nem figyelek, inkább a diákokat pásztázom.
Halkan becsukom magam után az ajtót, majd helyet foglalok a legfelső szinten levő szabad széken.
A diákok többsége mind huszonéves, legalábbis ennyit meg tudok állapítani, pedig háttal ülnek nekem.
Pár sorral arrébb egy fiatal lány tekint rám felhúzott szemöldökkel, valószínűleg feltűnően nézek ki a szokásos tömeghez képest.
Bár házas ember vagyok, nem egyszer kacérkodtam már halandókkal, még ha csak azért is, hogy felbőszítsem kicsit Idunnt. Most is egy beképzelt mosollyal nézek vissza a szőke lányra, rákacsintva.
Eltakar egy kuncogást, majd inkább belemerül a laptopjába, hogy tovább jegyzeteljen, bár így is látom a szemem sarkából, hogy többször felém pillant.
Prioritásom azonban még mindig az eltűnt feleségem, és az aranybarna haj feltűnik pár sorral lejjebb. Bárhol megismerem azt a skalpot, és felkelek ültő helyemből, ismét megzavarva az órát pár körülöttem ülőnek.
A professzor tudomást sem szerez róla, valószínűleg a projektor lámpája elvakítja egy bizonyos fokig. Talán ezért is nyammog kettő szerelmespár a jobb sor szélén. Vajon melyikük szájában fog landolni a rágó, és kinek a szájából ered?
Elnézést nem kérve azoktól, akiken áthaladok, leülök az Idunn melletti üres székre.

- Eléggé ratyi vagy a bújócskában, mondták már neked?

Kérdezem, miközben saras bakancsomat az előttem lévő üres szék támlájára helyezem, megpihentetve bokáimat.