sol & sköll

Az apámtól kapott fülesnek köszönhetően a világ leszűkült egyetlen norvég városra. Hati az információ birtokában azonnal, gondolkodás nélkül indult volna ahogy ismét elöntötte a hajtóvadászat iránti szenvedélye, fűteni kezdte a lelkesedés, amint a szikrából egyik pillanatról a másikra heves láng gyulladt és még a dohányzóasztal üveglapja is hangosan tört szilánkjaira az örömittas kézcsapásától. Kivételesen osztoztam az őt égető lázban.   Visszafogottabban, kevésbé látványosan, kevésbé hevesen, elégedett mosolyra húzódó szájjal a kristálypohár pereme felett, melyet csak megüresedetten küldtem a többi szilánk sorsára. Szükségtelenné vált, akárcsak az ingatlan, aminek falai közt tartózkodtunk. A zsigereinkben éreztük a hívást, de a folyamatban lévő szálak elsimításához, -varrásához ragaszkodtam, akárcsak az előkészületek elvégzéséhez is, mielőtt továbbálltunk volna.

Egy egyszerű nyitány, zavartalan beköszönés. Semmi több.
Egyedül, fényes nappal, nyitvatartási időben, civilekkel a helyszínen, akik további biztosítékául szolgálnak a békés szándékaimnak. Választhattam volna későbbi időpont a látogatásra, mikor Mani fénye gyéren éri el a Földet és már senki sincs a közelben. Érkezhettem volna más alakban, borzolt bundával, vér után szomjazva, telhetetlenségtől fénylő tekintettel. Érkezhettem volna emberi formában is felfegyverkezve, hogy némileg megnehezítsem a dolgát a figyelmének megosztásával. Kivárhattam volna addig a pillanatig, mikor jobb esélyekkel szoríthatom sarokba, távolabb van Arvak-tól, Alsvinn-tól s még inkább a fivérétől, akire ráküldhettem volna a sajátomat, gondoskodva róla ne tudjon csatlakozni hozzá. S ezek egyikét sem tettem meg. Arrogancia? Hívhatja annak a besétálásom okát, nem érint kellemetlenül akárhogyan is definiálja, míg a valóság ez esetben jóval letisztultabb ennél – a napfelkelték látványa összehasonlíthatatlan az övével, az illatának emléklenyomatát fel akarom frissíteni, a szemébe akarok nézni, rég volt az az utoljára.
Tizennégy óra harmincra van foglalásom és pontosan érkezem, egyetlen percet sem kések. A recepciónál lévő hölgynél kérek eligazítást mit merre találhatok illetve pár könnyed kérdés formájában érdeklődök a vezetőségről alkotott véleményéről, mielőtt a lovak felé indulnék. A jelenlétemet nem rejtegetem, nem ügyelek rá senki ne vegyen észre, éppúgy közlekedem a helyszínen, mint bárki más, aki először lép a telepre és kíváncsian nézelődik körbe a számára új környezet bejárható pontjain. Időt, energiát, pénzt fektettek a létesítménybe, ami nem áll kihaltan, az idősávok nem sikítanak az őket betöltő vendégekért. Már-már édesen kiszámítható befektetésnek nevezném.
Annak ellenére időben érkeztem, a részemre kijelölt hátasnál nem töltöttem a bemutatásánál hosszabb időt, a munkatárs tapasztalatokra vonatkozó kérdését követően kifelé orientálódtam, a dohányzásra kijelölt hely irányába és nem törődtem az utánam szólásával. Mintha meg sem hallottam volna. A vállamon lévő táskát letettem a padra, ügyeltem rá az üvegek a gondos csomagolás ellenére se ütődjenek neki a felületnek és a dobozzal sem bántam durván – bárdolatlan Arvak-nak is jár ajándék. Kényelmesen dőltem rá a korlátra, amíg egy cigaretta szálat elővettem és felizzítottam a végét. Igen, egyértelmű nem a lovak miatt jöttem. Bízok benne a lovász ismeretlenül is rájön a beszédes tekintetemből, ahogy utol érve már épp belekezdene megkezdődött a kifizetett, lefoglalt órám, biztosan nem kívánok visszatérni a ménhez.