Sosem volt színpadra való figura, noha a valódi érzelmei szinte sosem ültek ki az arcára, amit az elmúlt pár évszázad során volt hol és kin gyakorolnia. Most, mégis a Rover kormánya mögött ülve, azon gondolkodott az óvoda látványával a háttérben, hogy megtanulja a terheslégzés alapjait, vagy polihisztorként bevállalja a plasztikai sebészet alapjainak elsajátítását, mégsem tette. Hosszú percekig hagyta, hogy az a burjánzó égés végigborzolja a bőrét, az idegeit, miközben nagyon is remélte, hogy a tűzóriás nő tényleg lelépett és nem szándékozik majd őt követni. Előszenvedte a telefonját. Még több másodpercig bámulta a képernyőn felvillanó számot, mégsem a telefonálás mellett döntött, hanem egy üzenetben hagyta meg a kérését Thrym felé; legyen otthon akkor, amikor megérkezik. Sebastien gondolatai nem a királya körül forogtak nonstop, de tudta, hogy csakis ő volt az, akire már hosszú évek óta számíthatott minden téren. És ez fordítva sem volt másképp. Ha kellett, eltakarította Harald hátrahagyott szarjait mindenféle kérdés nélkül. Nem tette szóvá a legutóbbi alkotását sem ott az elhagyatott épületnél, ahogy az sem izgatta, hogy a jégbefagyott, szétrobbantott hullát kellett eltakarítania.
Leszedte magáról a korábban magára aggatott felsőt és a biztonsági övet sem húzta át magán, ahogy beindította a kocsit, kifarolva pedig irányba tette az autót. Nem kapcsolt zenét, nem kapcsolt híreket, és az sem érdekelte, hogy a két ujjnyira lehúzott levegő égetően hűtötte a bőrét. A gondolatai eléggé zsibongtak ahhoz, hogy lefoglalja magát vezetés közben. A pillantása nem kereste a kis fekete autóját, vagy annak a kölykét, de a tükrökben olykor ellenőrizte, hogy tényleg nem követik-e az autóját. Nem vezetett gyorsabban a kelleténél, a bele-bele nyillaló fájdalom pedig tett arról, hogy néha a kormányt erőteljesebben fogja, mint kellett volna. Nem egészen fél órával később parkolt le a murván, kiamőbázta a testét is a kocsiból, hogy annak oldalának nekidőlve nézze meg a hatalmas épületet. Néha órákon keresztül képes volt bámulni azt anélkül, hogy átlépte volna annak küszöbét. Nem irigységből, nem azért, mert Thrym megtehette és kiélvezte azt az életet, amit megengedett a vagyoni helyzete, egyszerűen csak arra az időkre emlékeztette, amikor Sebastien a saját kastélyának folyosóinak köveit koptatta. Kitornázta a dobozból az utolsó szál cigarettáját, amit keserű szájízzel gyújtott meg. Nem, kurvára nem fogja lefosni a bokáját, ha tüzet lát és ezt eldöntötte. Nem fog máglyán megdögleni és nem fogja magát összeszarni, ha a tűzhelynél a rózsa lángra lobban, a picsába is. Idegesen villantak a szemei, ahogy elborult aggyal arra a nőre gondolt, ezért is szívott nagyot a cigiből, teleengedve a tüdejét minden benne fellelhető káros anyaggal.
Öt percébe telt átszelnie a feljárót és még kettőbe, ameddig szűrőig szívta a cigarettát, hogy azt még az előtt dobja el, mielőtt bement volna az épületbe. Illett volna kopognia, csengetnie, vagy elkiáltani magát, hogy giling-galang, de ezek a formaiságok nem izgatták.
- Thrym! - inkább elkiáltotta magát, öblös hangja betöltötte a hatalmas teret, visszhangot verve a bútorzaton. A miheztartás végett a kezében ott volt a felsőjének anyaga, amit ebben a pillanatban le is pakolt az egyik székre, ahelyett, hogy a földre baszta volna nemes egyszerűséggel. Remélte, hogy a jégóriás nem az aktuális fürdési periódusait éli, mert ahhoz végképp nem lett volna türelme megvárni, így inkább elindult a lépcsőn felfelé. Minden egyes fok egy kibaszott Mount Everestnek tűnt, az izmai tiltakoztak, az égési sebei pedig szinte visítottak a mozgásra. Ő maga csak azért nem üvöltötte végig ezt a napot a fájdalomtól, mert volt tartása. És sosem tartozott a puha pöcsök közé. Az, hogy muszáj volt a baljával végigtapogatni a korlátot, egyértelmű jele volt annak, hogy nem volt jól. Ahogy az sem volt ideális, hogy felérve az emeletre muszáj volt kifújnia magát.
- Thrym?! - vele sosem volt türelmetlen, de eddig nem is égette meg egy olyan tűzóriás bige, akinek fogalma nem volt, hogy a képességei mik és milyenek voltak ténylegesen. Az pedig baj. Kibaszottul nagy baj. Amiről muszáj lesz beszélnie vele, mert egy ilyen nőben sok lehetőség rejlett ahhoz, hogy csak úgy elszalassza a lehetőséget. Nem csak egy ostoba tyúkról volt szó itt, hanem arról az erőről, ami hiányzott az oldalukról még ahhoz, hogy ténylegesen is tudjanak tervezni azok ellen a szaros istenek ellen. Tudta, hogy miben mesterkedett Thrym. Vagy legalábbis erős volt a gyanúja, mert nem izgatta, ha nem tudott részleteket magától a jégóriástól, Granberg bízott a maga képességeiben. Képes lett volna megtudni. Addig nyitogatta a szobák ajtajait, ameddig rá nem talált Haraldra, egészen pontosan a hátára, mert neki háttal állva molyolhatott valamivel.
- Végre... mi a helyzet? - kérdezte, mert nem rontunk ajtóstul a házba. Még két másodpercig. -  Szükségem lenne egy kicsit a segítségedre, bármilyen hihetetlen is - nem, valóban nem szokott ilyesmit kérni. És ha már félpucér volt amúgy is, nemes egyszerűséggel Harald elé sétálva bemutatta magát, az új szerzeményeit. A kurvára megégett bőre újdonság volt, a bordái felett vörös, égett hús cafatjai, a feketébe hajló amorf foltok szenesedései. - Ha van két perced, lehűtenél egy kicsit?  - pakolta le magát a legközelebbi székre, de csak ennyit mondott egyelőre. Ez is több volt annál, mint amennyit másokkal beszélni szokott.

Thrym & Seb