“I could tell you the truth but you'd call me a liar, tried to wave a white flag but you set it on fire

Surtr && Malin

Apa. Nagyapa. Két olyan szó, aminek a jelentésében olyan szempontból osztoztunk a fiammal, hogy csak efféle nagyon szigorú értelmezését ismertük ezeknek. Alex persze még túl fiatal volt ahhoz, hogy pontosan értse mindezt, az apám kezdettől fogva nem volt olyan mértékben részese az életének, hogy hiányozzon neki, amikor épp nem volt jelen. A sors különös iróniája, hogy az ő apja még annyira sem volt részes az életünknek, mint az enyém, így aztán talán még könnyebben el is fogadta, hogy a mi családunk bővelkedik az efféle elcseszett apa-figurákban. Na, nem ezekkel a szavakkal, nyilván.
Kínos, kínos, kínos. Már attól a pillanattól kezdve ez járt a fejemben, hogy kinyitottam az ajtót és megláttam az apám ismerős, mégis ismeretlennek ható alakját, de akkor csúcsosodott ki igazán, amikor úgy üdvözöltük egymást, mintha egy kínos üzleti tárgyalásra érkezett volna, nem pedig a lányához és az unokájához. Még ha egyáltalán nem is nézett ki olyan korúnak, akinek már unokája van, de hát a magunkfajtáknál nem is ez volt a jellemző, ezt még én is tudtam. Amikor azt mondta, hogy hasonló az öröm, mindezt olyan száraz és örömtelen hangon, mintha inkább temetés lenne az az üzleti tárgyalás, legszívesebben elnevettem volna magam kínomban, de visszanyeltem a kérdést, miszerint akkor miért erőltetjük mégis mindezt. Ezt valamiért még soha nem mertem megkérdezni sem tőle, sem az anyámtól. Talán én magam is jobban féltem a gondolattól, hogy még ennél is jobban egyedül maradhatok.
– Oh... oké – vontam össze egy kicsit a szemöldököm, egyszerre meglepve és értetlenül, amikor látványosan elnapolta a kérdést, hogy miért is érkezett egyedül. Nem forszíroztam a dolgot, tudtam, hogy felesleges lenne, mert ha valamit, hát a makacsságát még én is jól ismertem. Majd elmondja, amikor akarja, ha pedig nem akarja, ha fejre állok sem fogja.
Nem léptem oda hozzá, hogy öleléssel, puszival, vagy bármi mással üdvözöljem, mert minden, amit Alex-szel kapcsolatosan természetes volt, az vele soha, és valószínűleg őt is hamarabb üldöztem volna ki a világból is ilyesmivel, mint amennyire örült volna neki. Beljebb lépett a házba, de nem zavart, ismerte már a járást, és örültem is, hogy legalább ebben a tekintetben nem kell azt játszanom, mintha egy ügyfelemet kísérgetném körbe, vagy ilyesmi. Követtem őt, a kérdése pedig nem lepett meg; minden egyes alkalommal elhangzott, és a válaszom is ugyanaz volt, mint mindig:
– Persze, velünk minden rendben – varázsoltam az ajkaimra egy mosolyt, és még csak meg sem rándult az arcom, sem attól, hogy utólag javította ki magát többesszámra, sem pedig a hazugságtól. A valódi válasz viszont sajnos magában hordozott volna olyanokat, mint hogy Alexet elrabolta egy félőrült, hogy egy másik, kétes alak segített nekünk, aki hozzánk hasonló, de fogalmam sincs, ki ő - már a nevén kívül -, hogy kis híján tragédiával végződött az egész miattam, hogy nem okoztam volna súlyos égési sérüléseket az egyetlen embernek - vagyis óriásnak -, ha valaha is idejükből áldoztak volna arra, hogy megtanítsanak a képességemet használni, hogy kénytelen voltam egy másik tűzóriáshoz fordulni emiatt, amitől szekunder szégyenérzetem van... Ja igen, és említést tehetnék még arról is, hogy ha eddig azt hittem, nincs elég bajom mostanában, egyre biztosabbnak tűnik, hogy gazdagodtam egy olyan fajta titkos hódolóval, aki miatt az emberek története a bűnügyi csatornákon szokott végül kikötni.
Hát, igen. Úgy sejtettem, ő sem vágyik arra, hogy ezt mind a nyakába zúdítsam. Neki elég lesz az is, hogy velünk minden rendben van, úgyis ezt szeretné hallani.
– Alex is mindjárt jön. Lehet, hogy egy kicsit... zárkózottabb lesz. Épp ilyen időszakát éli – füllentettem tovább. Nyilván ennek semmi köze ahhoz, hogy traumatizálták a történtek, de valami magyarázattal szolgálnom kellett, ha esetleg tényleg így lesz, még ha nem is volt törvényszerű. Az apám közelében valahogy mindig oldottabb szokott lenni, félig idegen vagy sem, talán tudat alatt is érezte, hogy tőle nem kell félnie, mert ha elbaszott családot is alkottunk, akkor is egy vérből valók voltunk. – Megkínálhatlak addig valamivel? – vettem inkább elő az udvariassági formulákat. Mondhattam volna azt is, hogy a vacsora készen van, csak asztalhoz kell majd ülnünk, de az nagyon úgy hatott volna, mintha már most alig vártam volna, hogy véget érjen az este. Ha kért valamit, vizet, kávét, üdítőt, akkor nekiláttam, hogy előkészítsem azt, legalább addig is lekötöttem magam valamivel. – Te hogy vagy? – kérdeztem közben. – Minden rendben a... ott? – Ennél frappánsabban aligha fogalmazhattam volna meg a dolgot, de mindig is nehezen találtam a megfelelő kifejezést. Birodalmadban, világodban? Még csak otthont sem mondhattam volna, mert nekem sosem jelentette Muspellheim az otthont.

burning bridges || coded by eirik

“I could tell you the truth but you'd call me a liar, tried to wave a white flag but you set it on fire

Surtr && Malin

Megfeledkeztem az idő múlásáról. Annyira magával ragadott Alex felhőtlen jókedve és boldogsága - ami az elmúlt időszakban sokkal ritkábbnak hatott, mint szerettem volna -, hogy nem is figyeltem arra, mennyi az idő. Valahol az agyam hátsó traktusában ott ült a figyelmeztetés, a tudat, hogy ez a délután és este valószínűleg feszélyezetten fog telni, mint az összes többi hasonló alkalom, de nem akartam ezzel elrontani a hangulatot.
Most egyébként is különösen feszültnek éreztem magam, mert nem tudtam, ki fogjuk-e tudni kerülni a közelmúlt eseményeit. Nem tartottam valószínűnek, Alexen egyébként is látszódtak nyomok, és ha én hallgattam is volna róla, valószínűsítettem, hogy neki lesz egy-két vétlen elszólása... pedig nem akartam. Jobb szerettem volna nem beszélni semmiről, mert mindig olyan érzésem volt tőle, mintha elvárnék tőle valamit. Mintha a védelmére lenne szükségem, vagy ilyesmi, pedig nem most, három és fél évtized után kezdtem volna el vágyni erre. Rég elengedtem már a gondolatot, hogy az apám lesz a védőbástyám, nem volt rá szükségem, még ha néha zavarbaejtő hitelességgel is tudta azt láttatni, hogy mintha érdekelné, mi történik velem.
Arra lett volna szükségem, hogy megtanítsanak bánni az erőmmel, hogy ne érezzem magam nemhogy egyenértékűnek egy halandóval, de még alantasabbnak is náluk, hiszen veszélyt jelentettem mindenkire. Még a saját fiamra is. Én szerettem volna jobb szülő lenni, de nem is olyan rég fájó emlékeztetőt kaptam mindennek az ellenkezőjéről.
Ezért is hagytam, hogy Alex játékossága elterelje az én figyelmemet is, a nevetése hangjától kísérve futottam utána a folyosón, be a szobájába, és épp egy diadalittas megvagy! kiáltással kaptam el, lehajolva ölelve magamhoz apró testét, puszikkal halmozva el szőke üstökét, amikor meghallottam a csengőt. Megrezzenve egyenesedtem fel, az arcom megrándult, de szerencsére ő nem láthatta.
– Azt hiszem, megjött a nagyapa – varázsoltam inkább az arcomra egy mosolyt. Összeborzoltam a haját, aztán a kezében tartott játékokra mutattam. – Mi lenne, ha te elpakolnád ezeket, míg én beengedem, aztán te is jönnél köszönni neki? – kacsintottam rá cinkosan.
Sűrű bólogatás volt a válasz, ezért mosolyogva magára hagytam a szobában, aztán sietős léptekkel átszeltem a folyosót, eljutva a bejárati ajtóig. Vettem egy mély lélegzetet, aztán kinyitottam az ajtót, és reméltem, hogy a mosolyom őszintébb, mint amennyire felszabadultnak éreztem magam a találkozástól.
– Apám – biccentettem. Az egész olyan kínosan elcseszett volt, általában fogalmam sem volt, mit és hogyan kellene tennem, már eleve apámnak szólítani sem érződött helyesnek, pedig... nos, biológiailag tényleg az volt. Azt is tudtam, hogy a halandók világában az uralkodókat még a saját családjuk  is pukedlivel vagy ilyesmivel köszöntik, de fogalmam sem volt, mi volt a szokás Muspellheimben. Ugyebár. – Örülök, hogy látlak – hazudtam könnyedén, aztán, miközben félreálltam az ajtóból, hogy beléphessen, kicsit összeráncoltam a homlokomat. Csak ekkor tűnt fel, hogy az anyámat nem látom mellette. – Gyere csak beljebb! Egyedül jöttél? – kérdeztem rá meglepve, na nem mintha az anyámmal sokkal felemelőbb kapcsolatom lett volna. Ha bejött, becsuktam az ajtót mögötte, de azt ráhagytam, hogy levegye és felakassza a kabátját; ismerte már a járást.

burning bridges || coded by eirik