Más helyzetben talán örömömet fejeztem volna ki, amiért nem tette próbára a türelmemet, és az első jelzés után visszatért mellém, ezzel jószerével beismerve, hogy nem jobb dolog híján tértem be ide. Amúgy is, túl nagy véletlen lett volna éppen egy olyan helyre betévedni, ahol ő dolgozik, márpedig véletlenek nincsenek.
Követtem őt az erkély felé, nem törődve a halandók gyűrűjével, amin át kellett gázolnom annak érdekében, hogy tartani tudjam a tempóját, de még így is szokatlanul nyugodtak tűntek a lépteim. Nem is nekem volt okom feszültnek lenni, bár ha belegondoltam abba, hogy a fia talán most is abban leli örömét, hogy a lányom után kutakodik, még az állkapcsom is befeszült, az éledő ingerültség pedig vasmarokkal szorongatta a gyomromat. Ki gondolta volna, hogy egyszer éppen az ő vadhajtása okozza majd a legnagyobb fejtörést? Nem akartam felesleges háborút kivívni Rán-nal, semmi szükségét nem láttam egy újabb konfliktusnak, de kész voltam vállalni bármilyen árat, hogy megvédjem Malin-t.
- Van, igen - válaszoltam ennyit a semmiből jövő kérdésre, amire nem is számítottam, és nem is volt rajta sok magyaráznivaló. Én sem követtem nyomon az életét, bár a napokban szerzett információk jó gyorstalpalók voltak, de tőle sem vártam, hogy tudja, mikor mi történt Mushellheim-ben. Soha nem mutattam ki, valójában mit jelentett a mellette töltött idő, és hogy kicsit sem volt egyszerű meghozni azt a döntést, ami végül visszaszólított Sinmara mellé. Ezek után csak távol akartam őt tudni az életemtől, a boldog tudatlanságot választottam, semmint hogy utána kutakodjak, bár sok közöm a boldogsághoz amúgy sem volt soha. Az évezredes házasságom állandó kudarcok sorozata volt, hol miattam, hol Sinmara miatt, ezen pedig Malin születése sem változtatott, nem hiába száműztem ide, az emberek világába. Néha még azt is túlzásnak éreztem, hogy egyáltalán az apjának szólított, pedig legkevésbé sem szolgáltam rá erre a jelzőre, legalábbis azok alapján nem, amit ő látott belőlem.
Tekintetemmel követtem alakját, ahogy fel-le járkált, én azonban nem mozdultam, rezzenéstelen arckifejezéssel figyeltem, hogyan telíti el testét a merev félelem. Szépen fogalmaztam, de a fenyegetés attól még fenyegetés maradt, ő pedig nem volt ostoba észlelni ezt. - Nem. Figyelmeztetlek - szólaltam meg újra, továbbra is a mellkasom elé kulcsolva mindkét karomat, de tekintetem szüntelenül őt fürkészte. Nem kértem érte köszönetnyilvánítást, és elég régen nem sodort össze bennünket az élet, de azt bizonyára nem felejtette el, hogy nem szoktam csak úgy figyelmeztetni senkit. Itt egyedül az sarkallt rá, hogy az ő fiáról szólt az egész, máskülönben nem nála kopogtattam volna, hanem rögtön a csemetéjét látogatom meg, a következmények pedig nem lesznek sem szépek, sem derűsek. Ahogy közelebb lépett, hangja pedig egészen máshogy csendült, mint eddig, nem tudtam uralkodni magamon és elvigyorodtam. - Csakugyan? - kérdeztem vissza, bár tudtam, hogy minden szavát komolyan gondolja. Benne tökéletesen dolgozott az anyai ösztön, ami Sinmara-ból hiányzott, és nem is késlekedett érzékelni a helyzet súlyosságát. - Még idegen ez az anyatigris oldalad - billent oldalra a fejem, továbbra is őt mustrálva. Régen is szenvedélyes volt, én pedig kiélveztem ezt a temperamentumot és mohóságot, miközben egészen új tűzzel ismertetett meg, pedig nekem aligha lehetett újat mutatni ilyen téren, elvégre... én magam voltam a tűz. - Eláztatsz egy kis esővel? Bár talán neked sem ártana lehűlni. Szinte lángolsz - mértem végig újra, nem is próbálva komolyan venni a fenyegetés belengetését.

Megvoltak a magam eszközei, amikkel a lehető legjobb tárgyalási alapot tudtam kiharcolni, ha azt kívánta a helyzet. Sokan nem értettek egyet ezekkel a módszerekkel, valószínűleg azért, mert legfeljebb rám nézve voltak előnyösek, mindenki más úgy érezhette magát, mint egy bekerített kisegér a sarokban, de mint mindig, először most is meghagytam a választás lehetőségét Rán-nak, és nem indítottam igazi, rám jellemző támadást. Helyette csak néhány pohárnyi alkoholt segítettem teljesen elégetni, ami rajta kívül mindenkinek tetszett. Még ha nem is tituláltak neki nagyobb jelentőséget, de nem is a közönségélmény volt a célom. Azt akartam, hogy tudja, engem nem hagyhat csak úgy itt, egy bárszéken ücsörögve, miközben beszélni akarok vele, ezzel pedig neki is tisztában kellett lennie. Úgy csinált, mintha elfelejtette volna, hogy miért is tudok úgy igazán harapni, és hogy mekkora is az a harapás, ha valaki kihoz a sodromból.  
A bennem tomboló, éledező indulat ellenére mégis mosolyogtam, mert tudtam, hogy ténykedésemet siker koronázta. Újra felemeltem a fejemet, ekkor már rögtön Rán felé fordítva tekintetemet, mikor megállt mellettem, és miközben kiadta az egyértelmű utasítást arra vonatkozóan, hogy kövessem, előbb inkább kikortyoltam a maradék tequilát a pohárból. - És ehhez miért kellett közjáték? - kérdeztem költőien, nem is várva igazi választ, feltápászkodva a bárszékről, csak hogy elinduljak utána. Annyira nem érdekelt, hogy végül mi győzte meg, a lebukás veszélye, esetleg a tudat, hogy felbosszant, vagy az, hogy mindennek köze van a fiához, a lényeg a végeredmény, az odáig vezető út annyira nem is számított.  
Nem maradtam el mögötte, bár nem siettem, vele ellentétben nem volt okom feszültnek lenni, ha nem vettem számításba az iménti próbálkozását a lerázásomra vonatkozóan, de azt szépen lassan elengedtem. A friss levegőre érve szinte rögtön megálltam vele szemben, szinte vele egyidőben kulcsoltam mellkasom elé a karjaimat, de szándékosan nem tettem lépéseket felé, az erkély két oldala tökéletes helyszínnek tűnt egy ilyen beszélgetéshez. Kellőképpen tárgyilagos volt két régi ismerős kicsit sem könnyed csevejéhez, és talán, ha nem ilyen indokkal érkeztem volna, megállnék azon elmélkedni, hogy mennyire nem változott semmit, valahol egészen mélyen érezve, hogy ugyanúgy marokra szorítja a gyomromat, ahogyan több évszázaddal ezelőtt. - Nem az a kérdés, hogy én mit akarok a fiadtól, hanem hogy ő mit akar a lányomtól - közöltem viszonylag könnyedén, a hangom azonban mélyebben szólt, mint általában, végig rajta tartva a szemeimet. Az mindig egyértelmű volt, hogy nem vagyok jó apa, az első adandó alkalommal ide, ebbe a földi világba száműztem a saját gyerekemet, de próbáltam rá vigyázni. Még ha ezekről a gesztusokról ő mit sem sejtett. A szerelmi életébe mondjuk nem sok beleszólásom volt, amúgy sem érdekelt igazán, de egészen más egy kölcsönös érdeklődés, mint egy zaklató erőlködése, és Rán fiában nem láttam mást, csak veszélyt. - De ha szeretnéd, vele is megbeszélhetem. Bár nem ígérem, hogy vele is ilyen finom leszek - húztam ki magam, leengedve a karjaimat, hogy csípőre tegyem mindkét kezem.  

 Nem oldódott fel, bár ezért nem hibáztattam, amúgy sem azt tűztem ki célul, hogy egy kellemes beszélgetés keretei között kibékítem a múltbéli sérelmeit, miközben nosztalgiázva elmeséljük egymásnak, mi minden történt velünk röpke ezer év alatt. Annak ellenére, hogy elvégeztem a magam kis kutatómunkáját, még nem ismertem élete minden mozzanatát, bár az, hogy éppen itt, egy ilyen bárban találtam rá, engedett néhány messzemenő következtetést levonni. Egyelőre azonban nem feszegettem további határokat, nem játszottam arra, hogy ismét megsértsem, mert tényleg nem ezért jöttem. A sértegetésnél erélyesebb eszközeim is voltak a későbbiekre, arra az eshetőségre, ha nem lenne elég az, hogy a számra veszem az egyetlen kicsi fiát. Tényleg nem tudtam, hogy milyen anya lehetett, annyira nem is érdekelt, ez nálam nem volt mérőszám. Elég nevetségesen is hatott volna, hogy mások szülői képességein köszörülöm a nyelvemet, miközben én is hagytam elúszni a saját lányomat, szinte azon nyomban, hogy világra jött. Emiatt pedig egy másodpercig sem volt bűntudatom.
Egy másodperc erejéig az elfehéredő ujjaira néztem, majd vissza rá, újra felkutatva tekintetét, ekkor már kicsit sem játszadozva vagy gúnyolódva, de mint mindig, most sem tudta, mikor van az a pont, mikor már nem érdemes húzgálnia a bajszomat. - Már értem, miért érzed itt ilyen jól magad. Ez az alantas munkát végző, egyedülálló és magányos anyukák klubja? - kérdeztem felvont szemöldökkel, ekkor már kicsit sem finomítva a modoromon, arcomról eltüntetve a mosolyomat, és ugyan magam elé húztam az ismét megtöltött poharat, de egyelőre nem kortyoltam bele. Az már nem segített, hogy továbbra is láttam a benne dolgozó feszültséget, még így, hogy ismét elfordult, csak hogy biztosan időben elmossa és szárazra törölgesse azt az egyetlen poharat. Nem adtam teret a kérdőjeleknek, amik a viselkedése nyomán jelentek meg bennem, mert ugyan előtte is tapintható volt a kettőnk közötti feszültség, de amint szóbahoztam a fiát, valami furcsa félelmet kezdtem kiszimatolni a levegőben.
A megjelenő lány végül elég korán azt sejteti, hogy Rán befejezettnek tekinti a beszélgetésünket, az induló mozdulatára azonban csak megcsóváltam a fejemet. - Én a helyedben nem tenném - szóltam utána, mikor kisétált a pultból, tekintetemmel követve az elsiető lépteit, majd nagyot sóhajtottam. Megragadta az első adandó alkalmat, hogy kereket oldjon, egy ideig pislogtam utána, csak hogy nagyjából tudjam, a báron belül hová is menekült, de mintha nem tudta volna, hogy utálom az ilyet. Még nem fejeztem be.
Ismét hátradőltem a bárszéken, ölembe húzva a poharat, néha belekortyolva, közben viszont gondolati síkon már egészen máshol mozogtam. Ujjaim a pohár peremén köröztek, tekintetemmel ezt a mozdulatot követve, és közben oda sem kellett néznem, hogy tudjam, hogyan is vonhatom ismét magamra a figyelmét az asztalok leszedése közben. A poharakban hagyott alkohol tökéletes alapot biztosított ahhoz, hogy apró lángok csapjanak fel bennük, nem törődve azzal, hogy ki látja meg őket, és ebből már ő is tudhatta, hogy a poharak alján lévő alkohol elégése csak az első lépés, a következőben talán egy asztal vagy ez az egész porfészek kap lángra, de talán ezt nem várja meg. Továbbra is az ölemben tartott poharat bűvöltem, ekkor már elégedett mosollyal a szám sarkában, bár még mindig a józan ítélőképességére kellett hagyatkoznom, és ki tudja, felülírható-e a benne tomboló sértettség mindezzel.

 Szándékosan nem bocsátkoztam jóslatokba, vajon milyen is lesz a viszontlátás öröme, főleg úgy, hogy amúgy nem szándékoztam megszakítani ezt az évszázadok óta tartó mosolyszünetet. Más körülmények között valószínűleg a következő ezer évben sem találkoztunk volna, bár ahogy így elnéztem Őt, nem hiszem, hogy ellenvetését fejezte volna ki ezzel kapcsolatban. Még a kisugárzása is megváltozott, mikor először hozzászóltam, még engem is megcsapott a hűvös sugallat, de ennyire mély nyomot csak nem hagyott benne egy rövid, évszázadokkal ezelőtti tüzes kaland. Más helyzetben, más körülmények között sem álltam volna neki annak, hogy boncolgatni kezdjem ezt a témát, a mostaniban meg nem is ez kötötte le úgy igazán a figyelmemet. Bár szívesen a tudtára hoztam volna, hogy tudok a viselt dolgairól, amiket azok után művelt, hogy némi közünk volt egymáshoz, de minek öntöttem volna rögtön olajat a tűzre?
Tekintetem az övébe fúródott, mikor végre megadta magát és hajlandó volt felém fordulni, majd szinte kinéztem a kezéből az éppen szárazra törölt poharat, mintegy ezzel jelezve, hogy ezúttal sem talált szófogadó kedvemben. Bár amúgy is túl merésznek kellett lennie ahhoz, hogy azt higgye, ennyi elég ahhoz, hogy felálljak és kisétáljak. Megvolt a magához való esze ahhoz, hogy tudja, csak úgy ok nélkül nem sétáltam volna be ide, a bosszantása nem ért annyit, hogy ekkora kitérőt tegyek. - Tudom - vontam meg lazán a vállaimat, mikor viszonozta a bókot, legalább annyira őszintén, mint ahogy általában én szoktam bókolni, legnagyobb meglepetésemre azonban kitöltötte nekem a kért italt, a kedves szavakat azért nem felejtve el mellékelni hozzá. Elvigyorodtam, főleg mikor visszaidézte az előbb mondott szavaimat, ujjaim pedig a pohár köré fonódtak. - Ne siettess. Szeretem kiélvezni - válaszoltam végül, a pohár pereme felett továbbra is őt fürkészve, majd ahogy az első korty lecsúszott a torkomon, sikerült megállapítanom, hogy az emberek világában még mindig nem lehet egy igazán jót inni. Ezt mindennek neveztem volna, csak tüzesnek nem, és ennyi erővel vizet is ihatnék.
Visszacsúsztattam a poharat a pultra, majd egy lemondó sóhajjal dőltem hátra a bárszéken, lekonyult ajkakkal, nem mintha amúgy az ittlétem oka annyira szívderítő lett volna. Mégsem akartam rögtön berúgni az ajtót, megadva a lehetőséget arra, hogy megvillantson valami normálisabb hangnemet, de úgy tűnt, nem akar élni a kapott lehetőséggel. - Egy ostoba, túl merész kisfiú anyukáját - válaszoltam ekkor már a tárgyra térve, legalábbis megtéve az első lépéseket, és bár hírből sem tudtam, hogy milyen anya lehet, de ennyi felvezetés talán elég ahhoz, hogy finomítson egy kicsit a modorán.

 Nem vártam tőle szívélyes fogadtatást vagy könnyes nyakba borulást azok után, ami sok-sok évvel ezelőtt közöttünk történt, és míg én könnyedén átléptem ezen, soha nem gondoltam arra, hogy ő miképp is folytatta vagy kezdte újra az életét. Nekem volt kihez visszamennem, újabb próbát téve arra, hogy összetartsam a családomat, nem törődve azzal, hogy emiatt át kellett lépnem Rán-on, de a kutatómunkám eredményeképp már tudtam, hogy azért ő sem sírással töltötte az azt követő időszakot. Legalábbis erről árulkodott a családfája, de ahogy tekintetem végigkalauzolta magát a helyen, majd ismét a hátát kezdtem fürkészni, volt egy olyan megérzésem, hogy valami mégis félresiklott. Bár ki tudja, talán rajtam kívül mindenki meg tudott változni, ő pedig elkezdte élvezni az ilyen alantas szituációkat.
Nem tudta teljesen elrejteni őszinte reakcióját, láttam a megmerevedő izmokat, azt, ahogy a poharakat törölgető kezeiben megakad a mozdulat, de nem fordult felém. Nem is kellett, ennyivel is elárulta magát, nem is tudtam palástolni a vigyoromat, miközben ujjaim szétterültek a pulton. Egy egész pillanatra átadtam magam a viszontlátás örömének, de nem feledkeztem meg arról, hogy mi volt a látogatásom valódi célja, még ha nem is volt szokásom ajtóstól berontani a házba. Nem voltam egy szentimentális típus, aligha lehetett kizökkenteni régi ismeretségekkel, és tény, hogy hozzá a megszokottnál azért kellemesebb emlékek kötöttek, de nem azért jöttem, hogy nosztalgiázásba kezdjek vele. Talán még hálás is lesz, amiért elsőként hozzá jöttem, mert mehettem volna az egy szem fiacskájához is, és ki tudja, hogyan végződött volna egy lelkes eszmecsere köztem és a lányom zaklatója között. Szerepet játszott az is, hogy mégis csak Rán fiáról szólt a fáma, más helyzetben eszem ágában sem lett volna plusz köröket róni. - Azt mindjárt gondoltam - húztam el ajkaimat, de egyelőre nem tudta eltüntetni a vigyoromat, leginkább azért, mert hiába beszélt hozzám, és próbálta előadni a nemtörődöm laza istennő szerepét, még mindig nem fordult felém, ez pedig elég árulkodó volt.
- Minden bizonnyal igazad van - biccentettem egyetértően, mikor szóvá tette, hogy nincs itt semmi, ami kicsit is ínyemre való lenne, közben szinte rögtön elkapva a tekintetét, mert időközben végre hajlandó volt megfordulni. Hiába majdnem ezer év, szinte semmit nem változott. - Jól tartod magad a korodhoz képest - sóhajtottam fel, szinte szándékosan indítva ezzel, miután alaposan végigmértem, szemernyi zavart sem érezve kutakodó pillantáson miatt. Mondjuk ahogy nem a nosztalgia miatt jöttem, úgy nem is azért, hogy rögtön kihozzam a sodrából a pimaszkodással és kivagyisággal. - Azért én még elkortyolgatnék itt egy pohár tequilát. Ha lennél szíves - böktem a kezében tartott pohárra, tudomást sem véve arról, hogy burkoltan kitessékelt. Nemcsak innen, hanem az egész emberi világból, de talán nem kellett emlékeztetnem arra, hogy nem vagyok egy szófogadó típus. Főleg nem neki, közben pedig szándékosan nem mondva semmi használhatót arra vonatkozóan, hogy miért is vagyok itt. Talán ha megkapom a tequilát, rátérek a lényegre.

 Mindig okkal hagytam el a saját kis birodalmamat, szinte minden evilági látogatásomat nyomon követve, bár az elmúlt években egyedül Malin szolgáltatott erre okot. Pontosabban, szolgáltattam én, mikor meghoztam a döntésemet vele kapcsolatban, és száműztem őt ebbe a világba, úgy bánva vele, mintha rászolgált volna erre a büntetésre. A látogatásaim alkalmával viszont volt szerencsém rájönni, hogy kicsit sem büntetésként fogta fel az itteni életét, talán úgy élte meg, mintha börtönből szabadult volna, mikor elküldtem ide, bár az esetek többségében nem kezdett bele a részletek mély taglalásába, miután tudta, hogy amúgy sem érdekel úgy igazán. Nyomon követtem az életét, mert az apja vagyok, még ha a biológiai értelmezésen túl nem is tettem hozzá túl sokat az életéhez, de megpróbáltam legalább vigyázni rá, még ha ő ebből nem is fogott fel semmit. Én sem büszkélkedtem vele senkinek, szerettem azt a látszatot kelteni, hogy soha senki nem éri el az ingerküszöbömet, ezzel pedig még Sinmara-nak is meggyűlt a baja, bár több évszázadnyi házasság után volt ideje hozzáedződni. Még ha nem is önként és dalolva tette, hanem egyszerű meghunyászkodásból.
Megtörtem a hagyományt, mikor besétáltam az egyik bárba, ahelyett, hogy rögtön visszamentem volna a saját kis világomba, de soha nem cselekedtem ok nélkül. Most sem a kiszáradó torkomon akartam enyhíteni, mint itt annyian, de Malin legutóbbi beszámolója némi nyugtalanságra adott okot, az ösztöneim pedig azt diktálták, hogy még azelőtt közbe kell lépnem, hogy bármi baja esne a lányomnak. Két nap telt el a közös vacsora óta, ahol először hozakodott elő egy rejtélyes, már-már zaklató kis ficsúr témájával, én pedig először legyintettem az egészre. Emberi hülyeségnek tűnt az emberek világában, de Malin volt abban a szerencsés helyzetben, hogy nem hétköznapi halandóként járt és kelt, és ugyan nem én tanítottam meg használni a képességeit, de a tehetsége még így is elvitathatatlan volt. Egészen addig tartott a nyugalmam, míg a biztonság kedvéért szemügyre nem vettem azt a rejtélyes udvarlót, bár úgy tűnt, hogy én jobban kémkedtem utána, mint ahogy ő próbált a lányom után. Engem legalább nem vettek észre, de nem minden kezdőnek volt szerencséje és tehetsége az ilyesmihez.
A meglepetés azonban, amit tartogatott, csak ezután következett, rögtön szembesítve azzal, hogy még én sem készülhettem fel mindenre, és igenis létezik a meglepetés ereje, erre pedig akkor jöttem rá, mikor egy régi ismerős társaságában pillantottam meg. Ezer éve nem láttam Ránt, még csak nem is követtem nyomon az életét azok után, hogy... inkább visszatértem Sinmara-hoz, ezzel újabb bizonyítékot szolgáltatva arra, hogy én és a hűség nem járunk kéz a kézben. Bár elmondhattam volna, hogy Rán volt az egyetlen ilyen strigula az életemben, akivel mellékútra tévedtem, de túl hosszúnak bizonyult a lista. A következő kérdés mégis adta magát, hogy milyen módon kapcsolódott Rán ehhez a kis ficsúrhoz, egy kis utánajárás után pedig meg is tudtam, amit kellett, és így arról is meggyőződhettem, hogy ahogy én, úgy ő is tovább lépett, legalábbis erre engedett következtetni mindaz, amit megtudtam róla, a férjéről és a gyerekeiről. Bár engem csak ez az egy érdekelt, a többi hidegen hagyott.
Tekintetem végigpásztázta a helyiséget, tudomást sem véve a fülledt levegőről, a hőség pedig egy pillanatra az otthonom érzetét keltette. Lassú léptekkel közelítettem meg a bárpultot azután, hogy megpillantottam a hátát, ahogy éppen poharakat pakolt, nem is gondolkodva azon, hogy mégis mi kényszerít egy istennőt arra, hogy ilyen helyen, ilyen alantas munkát végezzen, majd egy sóhajjal ledobtam magam az egyik bárszékre, továbbra is a hátát fürkészve, szám sarkában egy megbújó, győztes vigyorral. - Tartotok valami igazán tüzes italt is? - kérdeztem tőle, tudomást sem véve a többi pultosról.