Hugin & Frigg

Nem ismertem a Godzillát, Supermant viszont igen. Bármennyire is rühelltük a szuperhősfilmeket mindannyian, igyekeztünk lépést tartani velük, mert nagyon jól megmutatták, hogyan gondolkoztak az emberek rólunk mostanában. A történetek nem voltak rosszak, az ábrázolással már voltak gondok, de ami igazán nagy gond volt az az, hogy kiölték az egészből a hitet. Nem voltunk szuperhősök, istenek voltunk, akik hallották az imákat, és tudtak is tenni azért, hogy beteljesüljenek. Thor is sokkal több volt, mint valaki, aki villámokat szórt és a kalapácsát lóbálta, Odinról meg ne is beszéljünk…
- Lehet, hogy igazad van. Ha pedig ellenünk fordulnak el kéne pusztítanunk őket, ami… Hát nem valószínű, hogy sokkal több hitet hozna nekünk, bár ki tudja. Azért jó lenne elkerülni a világégést, elég nekünk minden ciklusban szembenézni a Ragnarökkel.
Ezt nem hiszem, hogy magyaráznom kellett neki Hugin is tudta, milyenné vált a világ a nagy, végső csaták után. Legalábbis azt hittük róluk, hogy az lesz a végső. Minden alkalommal az erőnk utolsó kis szalmaszálába kapaszkodva vártuk, hogy Odin visszatérjen és minden újra rendben legyen, addig pedig csak szenvedés volt és küzdelem az életben maradásért.
Einar beállt mellém zöldséget pucolni és jó férfiként védelmébe is vette rögvest a fiaimat. Érdekesnek tartottam, hogy a két holló mennyire különbözött egymástól, mégis mennyire hasonlítottak. Odin más és más részei szivárogtak át beléjük, ám a feladatuk nagyon hasonló volt, ami mégis egységgé kovácsolta őket.
- Szerintem igenis feladatuk lenne vagy nekik figyelni rá, hogy húzzanak gumit, ezek a modern gyártmányok már sokkal jobbak mint a régiek, ha pedig ezt nem teszik, akkor figyelniük kéne még egy ideig a kalandjaikat, hátha… Tudniuk kéne, hogy mennyire nagyon erős a magjuk, az apjuké is az, valószínűbb, hogy gyermeket nemzenek mint az, hogy nem. – morgolódtam. Abban igaza volt Einarnak, hogy a nők milyenek voltak, ezt nem is tagadtam, mert valóban. Éppen ezért lett volna a fiaim felelőssége, hogy ha már nem tettek óvintézkedéseket, legalább utólag kövessék vissza a dolgokat. Igazából csak fájt, hogy úgy éreztem, hogy mindez egyáltalán nem is érdekelte őket. A családok és az otthon, nameg a feleségek istennőjeként ezt a tényt nagyon nehezen nyeltem le, hogy nekik egyszerűen csak mindegy volt, hogy hagytak-e félvér utódokat maguk után. Ha Istent nemzettek bizonyos szempontból más volt a helyzet, de még akkor sem mindig.
Abban viszont igaza lehetett szintén a hollónak, hogy egy halandó elméjének sok lehetett az, hogy egy istennel voltak együtt és egy isten gyermekét hordozzák a szívük alatt. Lehet jobb így nekik. Nehéz ügy volt ez, főleg, hogy nekem sosem született félvér gyermekem.
- Lehetséges. Bár a halandók rövid életűek, arra az időre talán nem lenne akkora nagy béklyó a monogámia. Még Odinnak is sikerült néha egy-egy emberöltő erejéig türtőztetnie magát, akkor a többieknek sem lehet annyira nehéz. Persze megint más, ha a kérdéses istennek van egy asgardi családja is. Nehéz ez mindenhogyan.
A megjegyzésére viszont felnevettem. Sok gyermek rohangált egy időben Asgardban és a hollók, főleg Hugin bőven kivették a részüket a nevelésükben, és mindig is hálás voltam a rengeteg segítségükért. A pelenkázás kérdésre pedig csak tovább nevettem.
- Megszolgáltátok mindketten a szabadságot. Ha meg valakit pelenkázni kell, azt intézze el az édesanyja, mostmár én is csak hátra akarok dőlni, süteménnyel tömni őket, a régi dolgokról mesélni nekik. Hát… azt kell mondjam, lehet, hogy tényleg megöregedtünk.
Begyújtottam a tűzhelyet és a felaprított hagymát rádobtam egy adag vajra, majd nem sokkal utána a zöldségeket is. Valahogy így kellett ezt csinálni, de nem ártott gyakorolnom, hátha egyszer még tényleg egy hatalmas család elé kell majd levest tennem.

Hugin & Frigg

Érdekes volt, hogy igazából mi sem értettük teljesen pontosan, hogy mitől működött egy ima, miért volt jobb egyik fajta hit a másiknál, és hogy Odin miért nem tetszeleghetett az egyetlen mindenható képében, amiben az ábrahámita vallások hittek. Talán azért, bár ez csak egy elmélet volt a részemről, mert a vallásuk magja nem az volt, mint amit mi elvártunk tőlük. Egyik sem azt hirdette, hogy a becsület, a bátorság, az önfeláldozás és a küzdelem fogja meghozni a gyümölcsét, inkább olyasmiket mondtak, hogy legyenek az emberek kedvesek, szerények, szeressék egymást, tegyenek egymással jót. Nem voltak alapvetően rossz értékek, csak épp olyanná tette az embereket, mint a langyos víz. Hiányzott belőle a tűz, a tettvágy, hogy magasra törjenek és fejlődjenek, és éppen ezért nem is érhették el azt a magot gondolatban, ami igazából Odin volt. Talán a fiaink, Baldr és Hödr álltak a legközelebb ehhez az új eszméhez, de még ők sem eléggé.
- Valami csurran-cseppen belőlük, hidd el, learatja, amit lehet belőle. Viszont amin mondasz mi is gondolkozunk. – bólintottam arra az ötletére, hogy el kell kezdeni csodákat tenni, megmutatni, hogy az emberek a saját szemükkel lássák, hogy az istenek közöttük járnak. – De nem egyszerű. Valami olyasmi kell, amit nem tudnak tudománnyal megmagyarázni, és bármilyen esemény történik, arra a modern ember megpróbál mindenképp valami kézzelfogható elméletet alkotni. Az az ötlet, hogy valóban lejöttek az istenek, pont azok, akikre már csak az északi népek által emlékeznek eléggé hátul szerepel a listájukon. Szóval gondosan meg kell tervezni, hogy ne menjen kárba, de agyalunk rajta.
Persze, ha Einarnak volt ötlete, azt is szívesen vettük, legfeljebb majd elvetjük, de ha mindenki bedobta a maga két koronáját a közösbe, abból már csak alakul majd valami.
Azt tudtam, hogy a holló mindent megtett, hogy nyomozzon, végére járjon az Átok ügyének, de ha egyszerű történet lett volna, már réges-régen kibogoztuk volna mi is, megtörtük volna és minden maradt volna a régiben. Nem tudtam, hogy ez volt-e a sorsunkban megírva, hogy nekünk is végünk lesz egyszer, vagy ez valami más volt, de történhetett bármi is a nornák akaratán kívül? Talán nem tehettünk semmit, talán ezért ütközött Einar is falakba. Ezeket a sötét gondolataimat viszont még nem mertem megosztani senkivel, még Mildrivel sem, mert nem akartam megijeszteni, és Odinnal sem, így is elég kétségbeesett volna, és az ő lelkén csak az segíthetett valamennyit, ha érezte, hogy küzdhet valamiért. Meg persze úgyis csak bíztattak volna, hogy ez nem is úgy van, lesz megoldás, csak tartsak ki.
- Tudom. Vagyis el tudom képzelni. – válaszoltam neki nyugodtan, együttérzőn amennyire lehetett. Őt is frusztrálhatta az egész, főleg a tehetetlenség, és azok a bizonyos falak, amiknek nekirepülhetett újra és újra. Ám ő a Mindenek Atyjának gondolataiból született, nem létezhetett olyan világ, ahol nem küzd.
Néha kicsit rosszul is éreztem magam, hogy mindemellett még egy terhet tettem a nyakába azzal, hogy tudni szerettem volna a leszármazottaimról. Sosem parancsoltam meg neki így egyértelműen, de elég világosan adtam a hollók tudtára, hogy ezzel micsoda boldogságot okoznának nekem, és már az idők kezdete óta azon voltak, hogy a kedvemre tegyenek. Tudtam, hogy meg fogják csinálni, csak azért, hogy beszámolhassanak a sikereikről és örömet okozzanak nekem. Még most, ezekben a sötét időkben is hozták a híreket, hogy ismét találtak valakit… Meg kellett volna mondanom Einarnak, hogy most koncentráljon csak az Átok kérdésére, minden mást hagyjon, ne aprózza el magát, de… egyszerűen nem ment. Annyira vágytam arra csöppnyi fényre, arra a kis szeretetre, a tudatra, hogy a családom bővül a vérünk tovább él, és nem tudtam erre nem lelkesedéssel és túláradó szeretettel reagálni. Ez volt az ami még életben tartott, hogy ne adjam fel.
Közben felálltam és nekiálltam elővenni a leveshez kellő zöldségeket, és egy nagy szelet lazacot. A tejszínt majd később.
- Nos, ha bizonyítottan ők ketten csinálnának egy Pomei-t meghaladó katasztrófát, amit az ember tudósok nem tudnának másra fogni, mint szupererővel rendelkező emberekre, az lehet, hogy a mi malmunkra hajtaná a vizet. Csak hírdessék, hogy félistenek és kik a szüleik, lehet hogy elkezdődne a hit-probléma megoldása is. – viccnek hangozhatott, de igazából ez is egy lehetőség volt. Ha nem is maguk az istenek jártak a földön, hanem az utódaik, akkor az emberek talán olyan… istenesebbnek képzeltek volna el minket, ami talán még jobb is volt, mint ha mi magunk mutatkoztunk volna be. Láttuk a moziban, hogy Thorhoz se kezdtek el imádkozni, amikor csatlakozott a Bosszúállókhoz.
Elővettem egy kondért is, meg két kést és vágódeszkát.
- Ha szeretnéd segíthetsz zöldséget pucolni meg aprítani. Meg kóstolni, nem vagyok benne túl gyakorlott még. De előbb edd meg nyugodtan a szendvicsed.
Miközben elkezdtem krumplit pucolni felnevettem a holló kijelentésére. Csomagtartóban leszállítani az unokámat, még az lett volna igazán mókás. És talán előidézhettük volna vele azt a bizonyos hitébresztő katasztrófát… Meggondolandó volt, de a család az első.
- Előbb kérd meg szép szóval, és ha nem megy, akkor jöhet a csomagtartó. Lehet, hogy nem is lesz ránk kíváncsi… Csak azt nem értem, hogy a fiaim miért nem szólnak az ilyesmiről. Most, hogy itt vagyunk, viselkedhetnénk normális családként is, ha nem is maradnak együtt a gyerekek anyjával, azért küldhetnénk nekik ajándékokat, időnként felhívhatnánk őket, ha mind a két szülő nyaralni menne vigyáznék rájuk, ahogy vigyáztunk Thor ikreire is, vagy Forsetire, most nem lenne akadály, hogy nem utaztathatunk félvéreket Asgardba. – csóváltam meg a fejem. Nem véletlenül voltam én a családok istennője is. - Mindenesetre köszönöm Einar. Mindent. Ezek a hírek segítenek, hogy tartsak ki az átok ellen, és maradjak még önmagam, amennyire lehetséges. Én tudok segíteni neked abban, hogy kevesebb teher nyomja a vállad? – kérdeztem. Ez talán nem volt megszokott közöttünk, de itt Midgardon elmosódtak a rang-béli határok, a problémáink pedig közelebb hoznak egymáshoz minden istent.

Hugin & Frigg

Felkacagtam Einar ötletére, hogy leborotválná Odin haját álmában, hogy keleti mesternek nézzen ki. Nem állt neki rosszul, amikor kopasz volt, csak szakállal, de azért jobban kedveltem, amikor volt haja is. Tudtam, hogy a holló csak viccelt, próbált jó kedvre deríteni, és bevált. Mindig is kedveltem Hugin fanyar humorát, de a tettrekészségét is, a hűségét pedig értékeltem, és igyekeztem szeretettel jutalmazni, amennyire tőlem telt. Mivel most is itt ült mellettem, ebben talán nem vallottam kudarcot.
- Egyelőre nem tudom, még tanulmányoznom kell őket és a szertartásaikat. Sajnos a buddhizmus biztos, hogy nem jó, a shintoban látok fantáziát, de az is kihalóban van, a muszlimok még rosszabbak, mint a keresztények, a hinduk pedig még adnak némi reményt, de már közöttük is kevesen vannak, akiknek valódi hitük van, és nem csak a megszokás miatt végzik az őseik szertartásait. Valami csoda kéne. Úgy értem valami erőfitogtatás, amit tényleg csak az istenek jelenlétével lehetne magyarázni, és az emberek agyafúrt tudósaik sem tudnak rá magyarázatot adni. Viszont. – néztem komolyan Einarra az okfejtés végén. - Rád most itt van szükség, jobban, mint bármikor. Mert minden amin gondolkozok semmit nem ér, ameddig nem oldjuk meg ezt a kis… problémát, és ebben te lehetsz Odin legnagyobb segítségére.
Mindenek Atyjának információ kellett, mert addig a sötétben tapogatózott. Ez volt a legnehezebb része, ha már megtalálta az átok forrását, onnantól már könnyebb volt kitalálni, mit kezdjen vele. Ráadásul Einarban megbíztunk, feltétel nélkül, ezt a hollónak is tudnia kellett. Jobban bíztunk benne és Munninban, mint a többi istenben, és nem csak azért, mert ők voltak Odin gondolata és emlékezete, hanem mert számtalanszor bebizonyították, hogy a végletekig hűségesek voltak, mindamellett pedig elég találékonyak is. Az életemet is rájuk bíztam volna… és tulajdonképpen most is épp azt tettem.
Sőt nem csak a magam életét bíztam rá, hanem a leszármazottaimét is, és ez talán még nagyobb dolog volt. Mióta anya lettem a gyermekeim boldogsága és biztonsága lett a legfontosabb, közvetve pedig így az unokáimé is. Szomorú voltam, hogy közelebbről csak Forsetit ismertem, Baldr fiát, a többi fiamnak pedig azt hittem nem is olyan rég, hogy nem születtek gyermekei az elmúlt évezredekben, még félvérek sem. Thornak voltak fiai, kedveltem is őket, ahogyan meglepő módon megkedveltem a mostoha fiamat is – legalábbis ezt az egyet – de azért mégsem volt ugyanaz, mint a saját vérem. Akik közvetlenül tőlem származtak, azokban éreztem valami mágikusat, valami többet.
Amikor Einar kimondta Aegir nevét, megkönnyebbültem, mintha csak egy súlyt vettek volna le a mellkasomról. Nem Odin egyik fia volt, nem közeli rokon, nem kellett megküzdenem egyszerre az örömmel és a bánattal. Elég volt csak… örülnöm. Aegir ráadásul egy olyan istenség volt, aki nem volt a családunk tagja. Sosem titkoltam, hogy örültem volna, ha legalább az egyik fiam nőül veszi Aegir és Rán egyik lányát, de kényszeríteni nem akartam őket maguktól pedig… valamiért nem történt meg. Így ha Aegirnek volt egy fia – az egyetlen fia tudtommal – Tyrnek pedig egy lánya, akkor a két család végül egyesülhetett. Viszont, ha a fiú félvér volt… Amikor belegondoltam ebbe kiment az arcomból minden vér, pont akkor, amikor Einar is felvetette azt az egyetlen, aprócska problémát, hogy nem mindenki úgy állt a férje csapodárságához és fattyaihoz, mint én.
- Ki kell derítened, hogy tudja-e, és ha igen, mit tervez. Alapvetően nem érdekelne Aegir félvér gyermeke, de ha az én unokám őt választotta társául, akkor nem csak az életét, de a szívét is meg kell védenünk. Ha kell beszélek Ránnal. Talán még jelent valamit, hogy én vagyok Asgad királynője, de ha ez nem segít, nálam jobban kevesen érthetik meg, hogy mit érezhet emiatt.
Legalábbis meg kellett próbálnom. A viharok istennője tudott kegyetlen lenni, főleg ha úgy érezte nem tisztelték, és ez az új kor is bizonyára frusztrálhatta, nem csak az, hogy a férje hűtlen volt hozzá, és abból még gyermek is fogant. Ó, mennyire, de mennyire megértettem ezt! Amikor Odin hazahozta Thort, eszembe jutott, hogy ledobom Asgard legmagasabb hegyéről. Azután viszont rájöttem, hogy nem a gyermek tehetett róla. Ő nem kérte, hogy megszülessen, de ha már megtörtént, akkor neki is szerepe kellett legyen a világ sorsának alakulásában. Ha erről meg tudtam győzni Ránt is, akkor talán megmenthettem Aegir fiát Aviva számára. Már ha kellett. De mint mindenhez, előbb ehhez is információra volt szükségem.
Néztem, ahogyan a holló a hűtőnél garázdálkodott. Nekem eszembe se jutott, hogy máshova tettem a halkonzervet, mint szoktam, de ettől elszorult a torkon.
- Nem köszönöm, mindjárt nekiállok levest főzni. – válaszoltam, és én is felálltam, de mielőtt elkezdtem volna kipakolni a hűtőből megvártam, hogy Einar végezzen a szendvics készítéssel, hogy ne legyünk egymás útjában.
- Inkább, ha tudsz vele beszélni, mondd meg Avivának az igazat. Mármint, egy istennő tényleg látni akarja, de tartok tőle, hogy egy parancsra daccal válaszolna, lehet hamarabb célt érsz, ha azt mondod, hogy a nagyanyja szeretné megismerni. Fuhh, de furcsa ezt így kimondani.
Nagymama. Ha a tükörbe néztem, nem egy nagymamát láttam, hiszen külsőre még mindig legfeljebb harmincnak néztem ki, vagy még kevesebbnek. Ám a lelkem vén volt, akár dédunokáim is lehettek volna, vagy olyan távoli leszármazottaim, akiknek már nevük sem volt. De ők vagy nem léteztek, vagy nem tudtam róluk.

Hugin & Frigg

Nem akartam, hogy minden az Átokról szóljon. Mivel szerintem már mindenki tudta, hogy én is érintett voltam, minden pillantás és minden érdeklődés mögött az aggodalmat láttam, az óvatos méricskélést, amivel próbálták eldönteni, mennyire voltam még eszemnél. Jobban, mint Tyr, ezt mindenki látta, de csak én tudtam, hogy kevésbé, mint a többiek. Ám az átok kérdése és az, hogy fogytán volt az erőnk az én fejemben ketté vált. Az, hogy az emberek elfelejtettek minket, és ettől csökkent a világra a befolyásunk egy sajnos természetes folyamat volt, mondhatni a saját hibánk, az átok viszont gonosz teremtmények még gonoszabb machinációja, hogy eltöröljenek minket a föld színéről. Próbáltam nem rosszallóan nézni Einarra, amiért ő is erről faggatott, és azt hitte, bármit tettem, azzal az Átok megállítására törekedtem. Persze, érdeket, én is meg akartam szüntetni a családunk érdekében, és a világ érdekében is, de nem tudtam, mit tehettem volna.
- Nem. Most a másik problémával igyekszem foglalkozni, hogy hogyan tudnánk erőt gyűjteni, visszakapni az isteni hatalmunkat, vagy legalábbis növelni. Már csak morzsái vannak meg annak, amik egykor voltunk, az Átoktól függetlenül is. Talán ha eléggé megerősödünk, megtörni is könnyebb lesz. De egyébként nem találtam semmi hasonlót. Ez valami új dolog. – sóhajtottam fel, majd becsuktam a könyvet és arrébb tettem. - Ez így igaz, sok dolog szivárgott át a kultúrába, és az újpogány vallások is terjedőben vannak, ez ad némi reményt, hogy jó a tendencia… Ám a hívek nagy számban keleten vannak, sok helyen nem is értik, hogyan lehet valaki ateista. Ez pedig nagyon gazdag errőforrás lehet, ha tudjuk, hogyan használhatnánk ki. A szuperhősökről meg kérlek ne is beszéljünk. – forgattam meg a szemem. Örülnöm kellett volna, hogy bent maradtunk a köztudatban, de ha az emberek mesehősöknek, vagy szuperhősöknek láttak minket, az a tudatot segítette, ám a hitet pont, hogy rombolta. Nekünk az kellett, hogy áldozzanak nekünk, hogy valóban tőlünk várják a megoldást életük problémáira.
Az viszont jól esett, hogy Einar bíztatni próbált, hogy talán az emberek világa hatott Odinra, és hogy már nem lesz semmi sem ugyanolyan mint régen volt. Talán igaza volt, de a munkám során sok párral találkoztam ahhoz, hogy tudjam, a magánéletben nem sokkal voltak jobbak nálunk, csak az befolyásolta a gondolkodásukat, hogy ők nem éltek örökké. Tény persze, hogy minden ciklussal változtunk, a megélt tapasztalataink formáltak minket, például sokkal kevésbé voltunk vérszomjasak. De nem tudtam elhinni, hogy lesz valaha olyan, hogy Odin nem keres többé szeretőket, vagy hogy nem fog még több fattyút nemzeni.
- Ez kedves tőled. Megpróbálom élvezni, ameddig tart, de nem vagyok benne biztos, hogy képes lenne még megbántani. – ezt persze nem úgy értettem, hogy Odin nem tette volna meg velem, mert dehogynem. Sokkal inkább úgy, hogy igyekeztem elhitetni magammal, hogy már nem érdekelt. Tudtam persze, hogy ez nem volt igaz, mert sajnos még mindig érdekelt, de jobb volt úgy tenni, mint ha nem. Könnyebb. De nem hittem, hogy Einar ezt megérthette. Noha nem értettem a kapcsolatukat Mildrivel egészen pontosan, azt tudtam, hogy ők szabad madarak voltak, aligha kérdezhettem volna meg a férfitól, hogy mikor tervez megállapodni. Szerintem nem lett volna rá képes, ha el is kötelezi magát rövidebb ideig tartott volna nála, mint Odinnál. Ők ilyenek voltak, a Mindenek Atyja így teremtette őket.
Ám minden árnyat túlragyog a hír, amit Einar az unokámról hozott. Aviva. Még ízlelgettem a nevet, de nem tartott sokáig, hogy ismeretlenül is helyet csináljak neki a szívemben. Elmosolyodtam, hogy a hírek szerint az apja lánya volt, ám a másik félistenről szóló hírt nyugtalanítónak találtam.
- Másik félisten? Kié? – nagyon reméltem, hogy nem Odiné. Bár az ilyen szintű rokonházasságokat elnézték az istenek között, az emberek esetében az ilyesmi szörnyű katasztrófákhoz vezetett. Ám ha valaki másé volt, az akár még jól is elsülhetett… de ehhez sokkal több információra volt szükségem.
- Tyrt ki fogom faggatni, vagy lehet előbb megpróbálom kiugrasztani a nyulat a bokorból, hátha csak ennyiről van szó… És persze, nyugodtan egyél bármit, megérdemled. – mosolyogtam rá a hollóra. – Attól még, hogy nem egyszerű találkoznom vele, utána tudnál járni, mit kell tennem azért, hogy ez mégis megvalósulhasson? Tyrrel, vagy nélküle. Nem sok unokám van, talán tudom segíteni az életét.

Hugin & Frigg

Einar meglehetősen… Lelkes volt. A holló ikrek mindig is tele voltak energiával, de nem gondoltam volna, hogy valaha az olvasmányaimról fog kérdezősködni, főleg ha azok más mitológiáról szóltak. Viszont lehet, hogy csak beszélgetést akart kezdeményezni, udvariasan érdeklődött, mielőtt még rátért volna a komolyabb dolgokra, amiért valójában meglátogatott. Mert kellett lennie annak is, ebben biztos voltam. Nem én akartam az lenni, aki valaha is mellőzné az udvarias formulákat, ennyi talán még megmaradt királynői méltóságomból, hogy az etikett és a protokoll fontos volt, keretet adott mindennek, és alkalmat adott kifejezni a tiszteletet, vagy a lázadást, a megfelelő formulák kihagyásával. Kifinomult művészet volt ez, amit a felsőbb körökben a mai napig műveltek, még ha sokak szerint már nem is volt rá szükség.
- Kedves tőled, de a szemem még jó, olvasni tudok. – válaszoltam kuncogva a felvetésére. Nem biztos, hogy a károgó hangon való felolvasás segítette volna a megértést. - Az eddigi olvasmányaim alapján a japánok más aspektusait emelték ki az isteneknek, mint a norvégok, engem Izanami néven hívnak leginkább, viszont Amaterasut teszik meg inkább főistennőnek, aki a leírások alapján viszont Sol. A kínaiak ennél kicsit konkrétabbak, Fuxi és Nüwa egészen illik rám és Odinra. Hogy ez új hobbi lenne… Nem, nem igazán. Inkább csak új erőforrásokat keresek, de sajnos az nem itt lesz.
Már keleten is átvette a régi istenek tiszteletét a Buddhizmus, ami nem áldozott nekünk, nem imádkozott hozzánk. Az a néhány sintó is jobban tisztelte a kisebb szellemeket, egyes hegyek, patakok, vagy mezők lakóit mint minket, ez volt az ami leginkább kiderült abból a könyvből is, amit éppen olvastam. Utolsó mentsvárként Indiába is mehettünk volna, de a hinduk hite valahogy nagyon más volt, mint a norvégoké. Mások voltak a hangsúlyok, nagyon nehéz volt egyezést találni, és még nehezebb learatni a hitükből termelődött energiát. Nehéz volt, de nem lehetetlen, így még ez adhatott némi reményt… Ám ehhez oda kellett volna utaznom, hogy jobban felmérjem a terepet, és ennél most voltak nagyobb gondjaink is. Sürgetőbbek, mint ez a nyomorult Átok. A válaszomból viszont láthatta Einar, hogy most éppen egészen magamnál voltam, már ha éppen erre volt kíváncsi a kérdéseivel. Az olvasás és kutakodás a remény után, hogy még lesz erőnk a következő Ragnarök-re határozottan nem Anja hobbija volt.
Felnevettem arra, hogy őt bizony Odin mindig fárasztja, de hát ez volt a dolga, és annyira nem lehetett rossz Huginnak, ha hűségesen szolgálta a férjemet és a családunkat korok óta. Szerintem elmehetett volna, ha akart. A megjegyzésére félrebillentettem a fejem. Szemtelen madár…
- Valóban élvezhető. Ha a dolgoknak próbálnánk a jó oldalát nézni, akkor ez lenne az, de nem ringatom magam illúziókba. Amikor meggyógyulok úgyis megint minden olyan lesz, mint azelőtt. – próbáltam laza lenni, és úgy hordozni a hangomat, mintha ez tényleg semmiség lenne. Hiszen megszoktam már, hogy magam voltam, a gyerekeim nyújtottak vigaszt ameddig a férjem mások ágyában kereste a boldogságot, vagy hatalmas ostobaságokat csinált, csak mert szórakoztatónak tartotta. Megszoktam, de valójában fájt. Mildrinek elárultam a legmélyebb titkomat, hogy a szívemben azt kívánom, bárcsak ez az állapot örökké tartana, akkor is, ha ennek az az ára, hogy elfelejtem saját magam és megszűnök majd létezni… De ezt Einarnak nem akartam bevallani. Szerettem volna, ha még mindig erősnek lát, rendíthetetlennek, és persze nem mondja el a férjemnek.
Így nem is voltam csalódott, amikor nem tudott az átokkal kapcsolatban jó hírt hozni. Csupán összeráncoltam a szemöldökömet, amikor megemlítette, hogy Fenrir próbál segíteni a fiamon. Tyr már megint vele barátkozott, pedig legutóbb sem sült el jól, és azt végképp nem akartam, hogy újra valami trükk áldozata legyen, aminek a végén leharapják a karját. Tyr túlságosan könnyen bízott meg másokban, túl sokszor hitte, hogy csak azért mert ő egyenes és szilárd jellem, ezért mások is azok lesznek. Mielőtt azonban hangot adhattam volna a nem tetszésemnek, Einar olyan hírrel kecsegtetett, amit megváltoztatott mindent.
A hátam hirtelen kiegyenesedett, és megragadtam a holló kezét. Hatalmas szemekkel néztem a hollóra, annyira, hogy be is könnyezett, de nem voltam benne biztos, hogy a meghatottság miatt vagy mert pislogni sem mertem.
- Azt mondod, hogy Tyrnek… van egy lánya? – a végét már csak suttogni mertem. A fiaim közül hiába Tyr volt a legidősebb, sosem nősült meg. Nem értettem, miért nem, hiszen jóképű volt, erős, karizmatikus, de mintha nem érdeklődött volna egyáltalán az ilyesfajta dolgok iránt. És most kiderült, hogy mégis, noha feleségről nem esett szó. Talán csak egyszer történt meg, de az apjának is nagyon erős a magja, így hát nem csoda, hogy a fiunknak is az. Egy unoka… aki ráadásul Tyr egyetlen lánya. - Meg akarom ismerni. – jelentettem ki határozottan. - Aviva ben-Haim… Ez héber név, ugye? Az anyja is héber? – kérdezhettem volna úgy, hogy zsidó-e, de itt most nem a vallásra gondoltam, hanem a népcsoportra, és egyszer régen így hívták őket. De ha az is volt, nem lett volna gondom vele, csak tudni akartam. Minél többet az első szülött fiam egyetlen gyermekéről, hiába embernőtől volt, hiába volt csak félig istennő, ez nem olyan dolog volt, amin Idunn pár almájával ne tudtam volna változtatni. Nem akartam persze ennyire előre szaladni. - Ezek szerint Tyr tud róla, és nem árulta el nekem? Hogyan tudnálak ezért megjutalmazni téged?

Hugin & Frigg

Néha nekem is jártak szabadnapok. Szerettem mostanában a munkába temetkezni, de nem lehetett minden nap, kellett idő, hogy kiheverjem a rengeteg problémát, amit a pácienseim a nyakamba öntöttek. Ez volt a dolgom, és szerettem a munkámat, de kellett az idő, hogy regenerálódjak, és utána ismét teljes odafigyeléssel és türelemmel tudjak fordulni ahhoz a rengeteg nőhöz és férfihoz, akik ellátogattak hozzám, mert dolgozni akartak a kapcsolatukon, menteni, ami menthető volt még, vagy, hogy végül beletörődjenek, hogy már nem tudtak segíteni magukon és a válás volt a legjobb, amit önmagukért és a családjukért tehettek. Szerencsére ez utóbbi eset nem volt olyan gyakori, mint sokan gondolták. Akik eljutottak párterápiára, azok a lelkük mélyén együtt akartak maradni, és legtöbbször tényleg csak egy kicsi kellett, egy felismerés, egy emlék, egy pillantás, hogy rálépjenek az útra, ami a boldogság felé vezetett. Ezek a sikerek mindig örömmel töltötték el a lelkemet, de az energiáim nem volt kimeríthetetlenek. Valóban szükségem lett volna arra az európai útra, reméltem, hogy sikerül majd Mildrit is rávennem, hogy tényleg menjünk el, ne hagyjuk ezt az ötletet csak úgy a levegőben, főleg, hogy eredetileg az ő fejéből pattant ki. Még ha viccnek is szánta.
Újra emlékeztetnem kellett magamat rá, hogy ne hívjam Munnint Mildrinek. Nem az volt az igazi neve, csak egy álca volt, amit a halandók kedvéért magára öltött, de előttem nem kellett titkolóznia. Lehunytam a szemem és nekidöntöttem a fejem a kanapé támlájának. Sosem tudtam, hogy ezek a pillanatok az átok támadásai, vagy csak a megszokás vezette őket. Kezemet a könyv lapjain nyugtattam, amit olvastam így a szabadnapomon. Nem románc. Abból láttam eleget az életben, és nem akartam cukormázad fantáziákkal felhigítani a keserű tapasztalatokat. Ez éppen egy japán író különös drámája volt. Mostanában próbáltam tanulmányozni az ázsiai kultúrát, mert az állt tőlem a legtávolabb, de ugyanúgy emberek voltak, ugyanúgy hittek, fontosnak tartottam hát megérteni őket. Merengésemből és a rövid pihenőmből károgás szakított ki. Felderült az arcom, hogy ilyen hamar újra látom Munnint és reménykedtem benne, hogy azért jött, hogy csomagoljak, mert megyünk Párizsba. Ám amikor berepült a nappaliba, már láttam, hogy most Hugin tisztelt meg a látogatásával. Nem tudtam volna megmondani, hogy mi alapján különböztettem meg kettejüket, de valahogy a századok alatt megtanultam melyikük melyik. Huginnak talán valamivel robosztusabb volt a testalkata még madár formában is. Biccentettem a meghajlására, az arcomra mosolyt csalt, ahogy egy játékos szaltóval alakot váltott, és emberi alakban nézett rám. Az ő ajkán is vigyor játszott, a szeme is játékos volt, ahogy mindig. Kedveltem az ő társaságát is, mert kifejezetten szórakoztató személyiség volt, és egyáltalán nem vettem zokon, hogy azért meghúzta velem szemben a saját határait, és egyértelmű volt, hogy első sorban a férjemhez volt hűséges. Nem bántam, ennek így kellett lennie, ez nem jelentette azt, hogy Odin asszonyát nem szolgálta, ameddig persze a férj és feleség érdekei nem ütköztek. Mióta párterapeutaként dolgoztam észrevettem, hogy sok kamaszgyerek is hasonlóan viselkedett, amikor a szülei nem jöttek ki egymással.
- Mindig. – válaszoltam a kérdésére mosolyogva. Bár hirtelen nem tudtam volna neki feladatot adni, arra gondoltam, hogy később főznék levest, amiben segíthetne. Ez egy újabb furcsaság volt, ami talán szintén az átok hatása volt. Frigg soha életében nem főzött, de Anja szeretett sütni, és mostanában megpróbálkozott a levesekkel is. Ez ellen viszont nem akartam küzdeni. Nem tudtam megállítani az átkot, így próbáltam a lehető legkevesebb szenvedést okozni saját magamnak, és megadni, amire vágytam akkor is, hogyha tudtam, hogy mi volt mögötte. Legfeljebb többet ismételgetem majd magamnak a tükör előtt, hogy ki is voltam valójában, és szerzek még fényképeket a fiaimról, hogy minden helyiségben legyen egy róluk szem előtt. Ők voltak azok, akik miatt még kitartottam, akik miatt nem veszíthetem el önmagamat. Csakis ők. Különben talán üdvözöltem volna, hogy új életet kezdhetek tiszta lappal, Anjaként az emberek között hátrahagyva a rengeteg fájdalmas emléket, még ha voltak közöttük szépek is. De a fiaim… Őket soha nem hagytam volna hátra. Soha. Még ha Odint talán igen.
- Tudod, hogy soha nem lettem volna képes őt korlátozni. Ez nem változott. – válaszoltam a hollónak. - És ameddig mászkál, ahogy te mondtad, addig sem felettem aggodalmaskodik, néha rettenetesen fárasztó.
Igazából örültem Odin figyelmének. Nem is tudom, mikor volt velem utoljára annyira előzékeny, annyira kedves és figyelmes, mióta én is megkaptam ezt a különös átkot. Persze folyton aggódott, folyton kérdezett, folyton kíváncsi volt, mire emlékeztem és mire nem, de ugyanakkor meg… mintha a régi tűz újra éledezni kezdett volna a parázsból, ami egy marék hamu alatt igazából sosem aludt ki.
- De én is régen láttalak, Hugin. Vagy most jobban kedveled az Einart? Mesélj, mi szél hozott? Megint találtál valakit? – a hangomban remény csendült. Őt kértem meg, hogy kutassa fel a leszármazottaimat, hogy legalább tudjak róluk. A fiaim nem számoltak be minden afférjukról – ebben az apjukra ütöttek – és sokszor nem is tudták, hogyha gyermekük született, akár isten, akár félvér. Ám én tudni akartam róluk, meg akartam ismerni őket, amennyire csak lehetett, vagy ha ezt nem tehettem, istennői erőm maradékát arra fordítottam, hogy az ő életük szerencsés és lehetőleg boldog legyen. Hogy legalább valamennyire megvédjem őket, ameddig még képes voltam rá.