Egy apró bólintással keveredett, félszeg mosollyal reagálok az invitálására, mialatt kissé megingok a hitben, hogy valóban elkerülhetetlen szükség van-e Mr. Prokopiev társaságára ahhoz, hogy ismételten teljesnek érezzem magam az Arviddal történt összeférhetetlenség után. A választ ugyan egyáltalán nem sikerül a hivatalosan fel nem tett kérdésre megtalálnom, viszont a mozdulatsor, a küszöbön való átlépés, majd a combközépig érő szövetkabáttól való megszabadulás lényegében azt hivatott jelenteni, hogy a felmerült bizonytalanság ellenére sem hátrálok meg a jelen pillanat elől - még ha az arckifejezés, amit magamra öltök a helyiség faláról visszapattanó kérdése révén, talán nem teszi túlságosan egyértelművé, hogy valóban őszintén szeretnék az Arvid által csak családi üzletként emlegetett béranyaság témakörével foglalkozni a házigazda segítségét mindenféleképpen igénybevéve. - Azt nem állítom, hogy már idejekorán, a lehetőség meglétekor nem merült fel bennem a gondolat, amiért most utolsó lehetőség gyanánt öntől kérek tanácsot, de akkor még nem igazán voltam tisztában azzal, hogy én pontosan mit szeretnék vagy, hogy egyáltalán mire is lehet szükségem az adott helyzetben - direkt nem fogalmazok túlságosan egyértelműen, viszont már csak a kissé akadozó, mégis semlegesként elejtett hangszínből kiérezhetővé válhat a számára, hogy nem a koncepció folytatásának érdekében jelentem meg nála. - Viszont, amennyiben lehet, szeretném a diszkrécióját kérni, Arvid ugyanis nem tud arról semmit sem, hogy én jelen pillanatban magánál tartózkodok - jegyzem még meg csendes tónussal a nappaliba érve, de kellően határozott oldalpillantást vetve rá - a válasza alapján pedig nemsokára úgyis egyértelművé válik majd, hogy számíthatok-e majd ténylegesen a segítségére vagy sem, éppen ezért, amíg a szavakra várok, megállok mellette és türelmesen figyelem.

- Azt hiszem, hogy a mai nap fényében sokkal jobban esne most egy kis ital, a tiszta vizet így inkább kihagynám - az előző felelettől függően engedek a felajánlásának, ahogy azt is hagyom, hogy a nappali beltere felé tereljen, hogy aztán helyet foglaljak a kanapén és konstatáljam, hogy igen nagy szükségem volt már testileg a puha kényelemre. Még nemcsak gondolati síkon él bennem a kora délután történt veszekedés fizikai volta, de a részlegesen sérült testrészeim is kellően sajogni kezdenek a nyugalom visszanyerésének pillanatában, mintha csak arra várt volna a fájdalom érzése, hogy emlékeztethessen arra, hogy milyen okból is vagyok most Mr. Prokopiev lakásán. Nem mintha elfelejtettem volna...

A választott alkoholra várva a berendezést kezdem el szemrevételezni és noha az Arvid által nyújtott - lényegében a külvilág számára fenntartott - kényelemhez vagyok szokva, a kevésbé minőségi lakás sem okoz bennem semmiféle törést - ellenkezőleg, egy halvány mosoly is felkúszik az arcom két oldalára, amint önkéntelenül azon kezdek el gondolkodni, hogy milyen ember is lehet valójában a számomra még szinte mindig ismeretlen, a másik helyiségből éppen feltűnő személy. - Köszönöm szépen, - veszem el tőle a szintén anonim italt - illetve még egyszer azt is, hogy fogadott. Remélem nem zavartam meg semmilyen fontos tevékenységben. Az akaratlan, mégis folyamatos magyarázkodás úgy látszik, hogy már a védjegyemmé vált az eltelt évtizedek alatt, pláne amióta Arvid feleségeként éltem tovább az életemet - most is egyszerűen és habozás nélkül tör utat magának egy olyan személlyel szemben, aki sem az előzményét, sem pedig a jelenlegi okát nem ismerheti neki.

Azt hittem, hogy ismerem már Arvid-ot és a sajátos módszereit, de az az igazság, hogy még mindig volt, amivel meg tudott lepni - a valahol szomorú tény, hogy leginkább a negatív oldalával remekelt ilyenkor. Ugyanis a haragja ma kora délután sem kímélt, amikor a majdnem teljesen elfogyasztott ebéd alkalmával az asztal felett kijelentettem, hogy köszönöm szépen az igyekezetét, de mégsem kérnék szépen a béranyaság lehetőségéből. Olyan elánnal dörrent fel ennek következményeként, mintha nem is én, hanem ő lett volna az a személy, aki gyereket akart volna vállalni és nevelni, illetve, mintha nem a saját kezével intézte volna el az alig pár hónappal ezelőtti vetélés megvalósulásának folyamatát. A kevésbé tágas, bérelt lakás hófehérre meszelt falára nemcsak a másodikfélének tálalt pörkölt szaftja fröccsent rá, hanem a reggel septiben felkent alapozó és a szám széléből csordogáló vér keveréke is, viszont ezúttal nem voltam úgymond szerencsés és nem úsztam meg az egyoldalú beszélgetésnek indult, de veszekedéssé fajult diskurzus meglétét. A szokásos hajtépés és pofonkiosztás mellé már egy pár percnyi padlón fetrengéssel társult rugdosás is helyet kért magának, az erőszakos közösülést pedig éppen csak azért úsztam meg, mert Arvid mobiltelefonja a munkájával kapcsolatosan folyamatosan és megállíthatatlanul csörögni kezdett. Végül elhagyta a hálószobát, majd a lakást is, én pedig magamra maradtam az évek alatt már megszokottá váló fájdalom társaságával.
Jelenleg viszont, valami különleges oknál fogva sokkal jobban éreztem Arvid tenyerének, illetve öklének nyomát az arcomon és a testem egyéb részein, a bőröm szinte égett alattuk, a hasamnak pedig pontosan ugyanolyan fájdalomérzettel kellett megbirkóznia, mint amikor elvesztettem a meg nem született gyermekemet.
Fogalmam sincs, hogy miért, de egészen egyszerűen kétségbeestem és felesleges lenne tagadnom, de a félelem is eluralkodott rajtam, az egyetlen ember pedig, aki ebben a városban, illetve országban a férjemen kívül a rendelkezésemre állt, nem volt más, mint Valko Prokopiev.

Ezért és nem másért állok pár órával később a házának bejárati ajtaja előtt, a csengőn tartva a mutatóujjamat, mielőtt egy mély lélegzetvétellel sor kerülne a gomb lenyomására.
Amikor magamra erőltetett, nyugodt, majdhogynem semleges hangszínnel felhívtam az általa megadott telefonszámon és kértem tőle, hogy legyen kedves találkozni velem valahol, szinte azonnal, egy másodperc erejéig sem hallottam a hangjában sem kíváncsiságot, sem pedig meglepettséget. Csak egy egyszerű, de határozott igennel válaszolt, én pedig az elmúlt harminc percben azon voltam, hogy valahogyan összeszedjem magam. Megfürödtem, lemostam magamról az alvadt vért, kifésültem a tükör előtt a gubancosra szorított hajtincseimet és a megszokott, mégis talán erőteljesebb hangvételű sminket is feltettem magamnak a délután nyomainak eltüntetése érdekében, hiszen elsősorban nem azért járulok Mr. Prokopiev elé, hogy felfedjem előtte az életem ezen szakaszának hangvételét, csak... Nos, lényegében még magam sem tudom a cselekvésem miértjét.

- Ne haragudjon, hogy zavarom - kezdek már az ajtónyitás után szinte azonnal magyarázkodni, pedig abszolút nem szokásom. - Az az igazság, hogy fogalmam sem volt, hogy kihez fordulhatnék, pláne most, hogy Arvid - akadok meg egy pillanatra a mondanivalóm taglalása közben és egy másodpercig még azon is elgondolkodom, hogy megosztom a férfival az érkezésem konkrét indokát is... de a hirtelen érzés gyorsan tovaszáll és mégsem teszem, egyelőre legalábbis - nem fogadta igazán megértően a gondolatot, ami a béranyasággal kapcsolatban ötlött fel bennem. Gondoltam, ha vele nem is, de magával hátha tudok ezzel kapcsolatban beszélni - határozottnak szánt, mégis egy kissé zavart mosoly jelenik meg az arcomon, kimondottan a férfi részére, számára, remélve, hogy az elkövetkezendő percben még szélesebbre tárja majd előttem a lakása ajtaját.