I'm floating through outer space I'm lost and I can't find a way All the lights going dark and my hope's destroyed Help me, is anybody there? Is anybody there? Save me, I'm running out of air Calling out mayday
Habár a figyelmem nagyrészt elterelődik a saját nyomoromra, azért nem feledkezek meg arról, hogy Viva is megriadt a hangoktól. Amikor egyszóval lerázza, halkan sóhajtok, és remélem, hogy tényleg így is van. Szeretnék a segítségére lenni, de nehéz, amikor a magam betegségét sem tudom leküzdeni. Egyszerűen csak reménykedek abban, hogy idővel megszűnnek ezek a rohamok, bár jelenleg úgy néz ki, hogy csak jobban bele tenyerelek. Be is vallom neki, hogy mocskosul tartok attól, hogy nem lesz mellettem, és hogy nélküle bele őrülnék ebbe az egészbe. Eddig nem volt támaszom, és úgy próbáltam kitartani, de most, hogy már ő itt van, soha nem tudnék arra az állapotra visszaállni egyedül. Rám tekint, simogat, a szemeimbe pillant, és amikor elmondja, hogy soha nem fog itt hagyni, és mindig mellettem lesz, elhiszem neki, hogy így lesz. Annyiszor megígértük már egymásnak, hogy csak a halál áll közénk, és még is minden alkalommal ugyan úgy jól esik tőle hallani, mintha csak először ígérné meg nekem, hogy mindig mellettem lesz. Halkan sóhajtok, ragaszkodva ölelem és döntöm homlokom az övének, de csak amíg ránk nem eresztik a népet az egyik filmről. Kint megmosolyogtat a viccelődésével, habár a gondolat nem esik jól, hogy kint kell megvárnom a biztonság kedvéért, a helyemen maradok. Persze, nem is én lennék, ha ne vonzanám a bajt, és amikor kijön az ipse a mosdóról, igen gyorsan visszaküldöm őt egy fejeléssel, hogy utána gondtalanul várjam tovább Vivát. Amikor megjelenik, kezembe nyomja az italt, mire halványan elmosolyodom. Elindulunk, iszok kicsit, de aztán csak nem hagyhatom, hogy cipekedjen, szóval elkunyerálok még valamit tőle. Legalább ebben legyek a segítségére. Amikor átnyújtja a bukómat, megfogom, aztán tovább sétálok vele, amikor rá kérdez a zajokra, hátra pillantva, felemelem a kezem, amivel az üdítőt markolom, és hüvelykemmel megdörzsölöm a homlokom, mint aki ellenőrzi, hogy nem látszik rajta semmi, aztán leengedem a kezem. - Semmi olyan, amivel foglalkoznod kellene. - mondom egy pillanatra letekintve rá, aztán vissza előre. Még egy kortyot iszok a pohárból, aztán megkínálom Vivát, és ha nem kér, a maradékot kidobom, mert azt viszont nincs kedvem fogni. Egy kezembe veszem a dolgokat, amikor sérült oldalamra jön, hogy át tudjam karolni, és a mozdulat, amivel hozzám simul és tapad, mosolyra fakaszt, melegséggel tölti el a szívemet. Szerelmesen hajolok oda, hogy csókot nyomjak a feje búbjára, aztán lemegyünk a mélygarázsba. A mozgólépcsőn kapok még tőle egy puszit, mire ismét halványan elmosolyodok, és megsimogatom az oldalát. Leérve a motorhoz, átadom neki a kabátját, leteszem a sisakom, felveszem én is a sajátomat, de mielőtt bármi történne, átölel és felpillant rám. Visszaölelve mosolygok le rá kicsit, aprót bólintok. - Egy fokkal. Majd jobban leszek. Kint majd kiszellőzik a fejem, foghatom a combjaid... - viccelek haloványan, hogy lássa, azért megmaradok, ha már a humorom mutogatom. Oda hajolva apró csókot nyomok az ajkára, aztán az órámra pillantok. Mivel nem néztük meg a filmet, most tényleg van néhány órányi szabadidőnk. Én nem bánom, ha haza megyünk, úgy is fogat kell mosnom, és eltüntetni a gondolatát is ennek az epizódnak a fejemből.
Vendég —
“I'm always wondering if it's ever gonna end, I can feel it in my bones standing in the dust of what's left of us, I can see you in my soul  
Axel&& Aviva
Érzem, hogy bár ez az egész helyzet összetöri a szívem, amikor már a karjaimban tartom, egy kicsit könnyebb. A reggeli rohamokból mindig vissza tudom hozni, és most is éppen úgy ölel magához, bújik hozzám és kapaszkodik belém, hogy biztosan érzem: ha nem is sokat, de segíteni tudok neki azzal, hogy itt vagyok, nekem pedig ez pont elég. Szorosan ölelem, simogatom, néha a fejére csókolok, megnyugtatóan suttogok neki, lényegében mindent és bármit elkövetek azért, hogy kizökkentsem abból a mélységből, ahová az epizód taszította. – Persze – válaszolok a kérdésére, és bár nem látja, halványan elmosolyodom. Jellemző, hogy még most is értem aggódik. Nem kell megkérdeznem, mire gondol, mert emlékszem, hogy még reagált az én reakciómra, de az, hogy nekem a robbanás maga egy kísértő emlék, semmi ahhoz képest, amin neki kell keresztülmennie. Engem egyébként az elvesztése miatt kísértett az az éjszaka, de tudom, hogy minél több időt töltök azzal, hogy felfogom: itt van, annál tompábbá válik majd ez az emlék. Csak akkor késztetem arra, hogy emelje fel a fejét, amikor azt mondja, hogy gyűlöli magát emiatt. Ezt nem akarom és nem is hagyhatom, az arcát simogatja próbálom vele is megértetni, hogy miért nem szabadna ezt tennie, amikor pedig azt mondja, nélkülem nem bírná, az egyszerre tör össze és tölt el az iránta érzett mély szerelemmel. Némán figyelem a gyönyörű szemeit, hüvelykujjam az arcát simogatja, míg hallgatom a vallomását, és amikor homlokát az enyémnek dönti, én is lehunyom a szemeimet egy pillanatra. – Nem is kell – suttogom magunk közé, ujjaimat ismét hátrébb csúsztatva a tarkójára, hogy így tartsam közel magamhoz. – Nem megyek sehová, Axel. Szeretlek. Itt vagyok és itt is maradok, éjszaka, reggelente, nap közben, mindig, amikor szükséged van rám. Nincs olyan isten, ember, vagy bármilyen entitás, ami elvehetne tőled – ígérem halkan. Egyetlen dolog van csak, de azt nem akarom és nem is fogom hangosan kimondani, mert ő is tudja. Mindketten megtanultuk ezt, amikor én egyszer már majdnem elveszítettem őt; a halálon nem lehetünk úrrá, az életünk pedig nem egy életbiztosítás, de az ígéretem nem is ennek szólt. Csak akkor engedem őt el, amikor többen is bejönnek és már muszáj kimennünk. Én nem tulajdonítok különösebben nagy jelentőséget a kis közjátéknak, sokkal jobban megmarad az a halvány mosoly, amit sikerül előcsalogatnom belőle a Shrek emlegetésével. A vetítésre viszont mindenképp egyedül szeretnék visszamenni, nem azért, mert gyengének tartanám őt, hanem mert féltem. Egy napra egyszer is bőven elég volt ez. Összeszedem a dolgainkat és kiviszem neki az üdítőt is, a benti zajok miatt még véletlenül sem tudnám meghallani a kinti eseményeket. Amikor visszaérek hozzá, már nyújtja a kezét, hogy odaadjak neki valamit, de én csak az üdítőt nyomom a kezébe egy kis mosollyal, és ezzel végre ismét bezsebelek tőle egy halvány mosolyt. Elindulunk kifelé, én pedig halkan elnevetem magam, amikor megint megpróbálkozik átvenni tőlem valamit. – Jól van, tessék – adom oda neki a sisakját, amit az ujjai közé tud venni így. Csak ekkor tűnnek fel a mosdóból jövő furcsa hangok, meglepve vonom fel a szemöldökömet és pillantok az ajtó irányába. – Történt valami? – kérdezem kíváncsian, hátha látott vagy hallott valamit, bár annyira nem érdekel a dolog, hogy megálljak miatta, vagy ilyesmi. Amikor kiérünk a mozi részről, ismét sűrűsödnek egy kicsit az emberek, ezért átmegyek a másik oldalára, közben átvéve a dolgokat a másik kezembe is, hogy át tudjam ölelni. Egyébként is jobban szeretem érezni a közelségét, most különösen, ragaszkodón simulok hozzá, és amikor a mozgólépcsőn állunk, még egy csókot is lopok a vállára, mielőtt odadönteném a fejem arra a kis időre. A motorhoz leérve a bukósisakot is leteszem rá, így el tudom venni tőle a kabátomat, hogy belebújjak, de mielőtt még elindulnánk, kihasználom egy kicsit, hogy a mélygarázsban ismét nyugodtan lehetünk. Hacsak ő nem tette le a sisakját, megteszem én helyette, aztán magamhoz ölelem, szorosan és alaposan, mielőtt még mindig őt ölelve felnéznék rá. – Jobban vagy? – kérdezem a szemeit fürkészve.
I'm floating through outer space I'm lost and I can't find a way All the lights going dark and my hope's destroyed Help me, is anybody there? Is anybody there? Save me, I'm running out of air Calling out mayday
Miután sikerült tönkretennem a mozis élmény bármely formáját, Aviva ölelő karjaiban találok vigaszt. Tudom, hogy rá számíthatok, és itt van mellettem mindig, amikor kell, talán épp ezért is nyugtat meg, és tud felkelteni a rohamaimból, annak ellenére, hogy valamennyire kapcsolódik az emlékekhez. Kifejezem a sajnálatomat, hogy elbasztam ezt - is -, és nem csak magamnak, hanem neki is. Amikor azt mondja, nem gondolta volna, hogy ilyen hatással lesz ránk a dolog, csak biccentek, amennyire a nyakánál csak tudok. - Egyikünknek se jutott eszébe. Semmi baj. Te jól vagy..? - kérdezem halkan, mert azért nem kerülte el a figyelmem a rémülete, arra a pár pillanatra, amíg még itt voltam. Azt már meg se említem inkább, hogy ezelőtt nem volt problémám a filmekkel, nem akarom, hogy azt gondolja, hogy romlik az állapotom, és én sem akarok ebbe bele gondolni, sem foglalkozni vele. Egyszerűen... csak a távollét és a hajó út megviselt, de mellette majd újra talpra állok. Remélem. Erről viszont eszembe jut az is, mennyire hihetetlenül gyűlölöm ezt az egészet, és azt is, hogy ilyen vagyok. Nem tudom, Viva hogy tud elviselni ebből a szempontból, pedig tudom, látom rajta, hogy megviseli a dolog, az, hogy így lát. Amikor arra kér, hogy ne gyűlöljem magam, és meg fogok ezzel küzdeni, mert ez a túlélésem záloga, akkor csak oldalra pillantok. A további szavaira halkan sóhajtok, és én is hálás vagyok, hogy időben ide értem, és elcsíptem őt, mielőtt butaságot csinált volna. - Nélküled nem tudom végig csinálni, Viva... - suttogom, rá pillantva, úgy tekintve rá, mintha csak attól félnék, hogyha nem mondom ki ezeket, akkor most sarkon fordul és elmegy. - Minden éjszakám az ő halálukkal van tele...ha nem lennél, már a nappalaimba is vissza kúszott volna. Nélküled én nem bírnám.. összeomlanék.. megőrülnék. - döntöm homlokomat az övének, halk szavaim közben. Kissé lehunyom a szemem, ragaszkodóan tartom még karjaimban, egészen addig, amíg be nem jönnek. Akkor kifelé terelem a nőt, bár kifelé menet még oda morgok az egyik fiatalnak, aki rá hörgött Vivára, amiért ide bent volt. Kilépve megegyezünk, hogy most offoljuk a mozit, amikor a Shreket említi, halványan elmosolyodok, mert egyébként kedvelem a mesét, de amikor elindulnék vele a terembe, megállít. Megtorpanok, és most egyszerre érzem magam gyengének és kellemetlenül, amiért még a terembe se enged szívesen vissza, és vagyok neki hálás, hogy nem akar kockáztatni. Bólintok némán, és kissé feszülten megállok a mosdó mellett, kezemben a kabátokkal. Figyelem, miként megy vissza a terem ajtajához, és amíg ő bemegy, addig a microsize srác is kilép. Amikor találkozunk a tekintetünk, már tudom, hogy nem lesz oké itt minden, mikor a helyett, hogy tovább menne, megáll. Közelebb lép hozzám, és mélyet sóhajtok, mikor arról kezd vakerálni, hogy vegyem elő, ha ilyen nagyfiú vagyok. Igazából bármikor máskor képen röhögném, de most nagyon nem vagyok abban az állapotban, ráadásul amikor a szájára veszi Vivát, hogy majd leápolja őt, és csinál egy összehasonlító esszét... Na ott vesztem el az utolsó - eddig is túl vékony - idegszálamat. Ráfogok a krapek ruhájára a mellkasánál, megcsavarom, és a WC ajtajának nyomom. Gyakorlatilag egyszerre tolom be az ajtót vele és fejelem meg olyan lendülettel, hogy hallom az orrának a reccsenését. A lendülettől dől hátra, én pedig el is engedem, hogy elcsattanjon a mosdó kövén. Még megmondanám neki, hogy "ezt ápold le fasztarisznya", de ehelyett némán, egy gyilkos pillantással a fájdalomtól nyögdécselőre csukom az ajtót, mintha mi se történt volna, és várakozok tovább. Tudom, hogy részben neki volt igaza, és nem kellett volna ennyire elvetnem a sulykot, de most nagyon rossz hangulatomban talált meg. Amikor Viva megjelenik, azonnal nyúlok, hogy megkönnyítsem a dolgát, és nyúlok, hogy átvegyek valamit, de csak az üdítőt nyomja a kezembe. Halványan elmosolyodok, ahogy nekem adja a díjat, pedig már rég érvényét vesztette a "verseny". - Oh... köszönöm. Jó ötlet. - bólintok aprót, és kortyolok egyet az üdítőből, miközben elindulunk, aztán másik kezem nyújtom oda. A karomon át van terítve a két kabát, így a markom szabad. - Nyugodtan adhatsz még valamit. - mondom, miközben kizárom a sűrű káromkodás, köhögés és fájdalmas siránkozás tompa hangját a mosdóból, ahogy távolodunk tőle. Mint semmi sem történt volna.
Vendég —
“I'm always wondering if it's ever gonna end, I can feel it in my bones standing in the dust of what's left of us, I can see you in my soul  
Axel&& Aviva
A kezdeti hangulatot - legyen szó az egész napról vagy a forró pillanatokról - gyors egymásutánban váltják fel a szörnyűek. Először a robbanás, aztán Axel rohama, amitől először pánik fog el, ami aztán lassan ijedt aggodalommá változik. Azonnal utánamegyek, nem érdekel, hogy a férfimosdóba kell ehhez bemennem, az egyetlen ott levőt is kitessékelem az ajtón, aztán összeszoruló mellkassal, lehunyt szemekkel várom meg, hogy Axel jobban legyen. A szívem újra és újra összetörik, mint mindig, ha ebben az állapotban kell látnom, de ez most sokkal rosszabb; nem olyan, mint az ébredés utáni pillanatok, amikor a hangommal és a simogatásokkal egyre biztosabban vissza tudom hozni a felszínre. Ez annál sokkal szörnyűbb, és tudom, hogy neki is, főleg neki. Nem néz rám, amikor kijön a fülkéből, de nem is erőltetem, megvárom, hogy megmosakodjon, csak utána indulok el felé, akkor viszont már finoman késztetem is arra, hogy nézzen rám. Megtörlöm az arcát, és amikor szemeim végre megtalálják az övéit is, összetör a bennük ülő végtelen fáradtság, de én szilárd sziklaként, mégis gyengéden nézek rá, mielőtt magamhoz ölelném. Nem kérdezek semmit, csak meg akarom nyugtatni, szorosan fogom magamhoz, hagyom, hogy elrejtse az arcát a nyakamnál, simogatom a haját, fejemet az övére hajtom, miközben megnyugtatóan suttogok neki. Amikor ölelése szorosodik körülöttem, ujjaimat finoman a hajába futtatom a tarkóján, én is egy kicsit szorosabban fogom magamhoz. – Jobban fogunk vigyázni – ígérem neki. – Nem gondoltam bele, hogy ez is előhozhatja majd... – sóhajtok fel. Megcsókolom a nyakát, aztán fejem ismét az övére hajtom. – Sajnálom, én sem gondoltam végig – mormolom halkan. Én hülye, annyira a bosszúhadjáratomra koncentráltam, hogy csak az akciófilmek zajára asszociáltam, nem arra, hogy ezek milyen zajok tudnak lenni pontosan. – Ne mondj ilyet, kérlek – suttogom, amikor azt mondja, gyűlöli magát. Még szorosabban ölelem, felemelem a fejem és oldalra fordítom, hogy ajkaimat tudjam a fejére szorítani. – Nem szabad gyűlölnöd magad emiatt. Meg kell és meg fogsz küzdeni ezzel a helyzettel, mert ez egyben a túlélésed záloga is. – Tenyeremet az arcára simítva késztetem, hogy megemelje a fejét, de nem engedem sokkal távolabb, csak szeretnék a szemébe nézni. – Szörnyűségeken mentél keresztül és rengeteget veszítettél, de most itt vagy, rohamokkal vagy sem, és én ezért nagyon hálás vagyok. Nem tudom, hol lennék mostanra nélküled – simogatom meg az arcát a hüvelykujjammal. Csak akkor engedem el a tekintetét, amikor megüti a fülem előbb a hangzavar, aztán a hang, hogy többen is bejönnek. Hagyom, hogy kibontakozzon az ölelésemből, aztán megfogom a kezét, hogy kimenjünk, itt már egyébként sem tudnánk nyugodtan beszélgetni. Én nem zavartatom magam kifelé menet, a betérő fiúk és fickók annál inkább, de amikor előbbiek egyike felhördül a piszoárnál állva és meghallom Axel morgását, biztosan elnevetném magam, ha kevésbé lélekölő helyzetben lettünk volna az előbb. Vállat vonok és egy visszafogott, amolyan igaza van mosollyal pillantok a srácra, nem mintha egy másodpercig is adóztam volna a nemesebbik testrésze látványának. Ujjaimat Axel kezére simítom, amikor a derekamra fog, de közben gyorsan el is hagyjuk a mosdót. Odakint a kérdésére halványan elmosolyodom és megrázom a fejem. – Én is kihagynám. Legközelebb inkább a Shreket nézzük meg, jó? Vagy a Jégkorszakot – próbálkozom meg egy magabiztosabb mosollyal, mielőtt felemelném a kezem, hogy megsimítsam az arcát, próbálva egy kicsit oldani a feszültségét. – Várj csak meg itt, majd én kihozok mindent – intem le, amikor ő is be akarna jönni velem. Nem tudom, milyen effektek mennek éppen odabent, és véletlenül sem akarom, hogy esetleg újabb rohamba hajszolják bele, mikor még ki sem heverte az előzőt. Egyébként sincs már bent sok cuccunk. Remélem, hogy hallgat rám, és akkor csak egyedül megyek vissza. A popcornt ott hagyom a széken, ki nem borult, így meg majd kidobják, amikor jönnek takarítani a termet. A bukósisakomat átfűzöm az alkaromon, mint befelé jövet, így az üdítőt meg tudom fogni abban a kezemben - hátha Axelnek szüksége van rá -, a másik kezembe pedig felveszem a zacskót és Axel sisakját. Így megyek ki hozzá, rögtön oda is kínálva neki az üdítőt. – Átadom neked a nyertes címet – nézek rá kis mosollyal, visszautalva a mozi előtt megbeszélt üdítő-fogyasztási versenyre, hátha egy kicsit jobb kedvre tudom deríteni vele. Biztos jól esne neki, ha egy kicsit fel tudná pörgetni a szervezetét némi cukorral, és a gyomrát is megnyugtatná, de akkor sem erőltetem, ha esetleg nem kéri. – Jól vagy? Mehetünk haza? – kérdezem aztán az arcát fürkészve. Most már nem hiszem, hogy bárhova máshova lenne kedve menni, épp eléggé rá fogja ez nyomni a bélyegét az estéjére is, szóval ha jelzi, hogy indulhatunk, akkor célba is veszem vele a mélygarázst.
I'm floating through outer space I'm lost and I can't find a way All the lights going dark and my hope's destroyed Help me, is anybody there? Is anybody there? Save me, I'm running out of air Calling out mayday
Nem mondom, kihagytam volna most ezt a rohamot, de nem tudom megváltoztatni sajnos. Nem tudom eldönteni, hogy legyen, vagy se, egyszerűen megtörténik, és ez levisz az életről. Már az is aggodalommal tölt el, ahogy Viva reagál, mert ez kísértetiesen hasonlít az én állapotomra, azt pedig nem szeretném, hogy ő is ilyeneket éljen át. Megfogom a karját, megszólítom, de mielőtt rákérdezhetnék, már elkezdődik a saját epizódom. Nem tudom, mennyi idő telt el, nem is akarom tudni, de amikor Viva felkelt, a rosszullét és a pánik kivezet a teremből. A kedvem valahová a béka feneke alá kerül, perceken keresztül csak ülök a fülkében a földön, miután könnyítettem magamon, és igyekszem összeszedni magamat, megállítani a remegést, kisebb nagyobb sikerrel. Miután érzem, hogy nem fogok újra hányni, reszketve kelek fel a földről és lépek ki a csapokhoz. Szemem sarkából látom Vivát, de nem nézek rá, egyszerűen csak kezet, arcot, szát mosok, aztán rá támaszkodok a pultra és igyekszem a légzésem megnyugtatni. Amikor sikerül rá vennem magam, bocsánatot kérek a mellém poroszkáló nőtől, és ahogy sejtettem, egyáltalán nem mérges, vagy csalódott, de még így is nehéz rá néznem, mert szégyellem, hogy egyrészt kitettem magunkat ennek, másrészt bele lovalltam magam az epizódba. Oda lép hozzám, szinte vizes hátamra simítja a kezét, nyugtat, simogat, de még is érzem, hogy rám tör az a fáradtság. Mintha a lelkemből venné el az erőt az epizód. Amikor kezét az arcomra teszi, és felé fordítja, nem tudok egyből a szemébe nézni. Talán egy pillanatra, aztán oldalra nézek, majd ismét rá, amikor megtörli vizes arcomat. Némán nézem, ahogy leteszi a papírt aztán lágyan megszólít, és megkeresi a tekintetem. Némán nézek a barna szemekbe, fél kézzel még mindig támaszkodva a pulton. Akkor engedem el, amikor magához ölel, akkor le is hajolok hozzá, remegő karjaimmal átfonom vékony testét, arcomat a nyakába fúrom, és mély levegőt veszek, míg biztosít arról, hogy az ő szemében nem vagyok kevesebb. Halkan szusszanok, a karjaim ölelése szorul körülötte egy kicsit, míg azt mondja, akárhányszor jön a roham, megküzdünk vele. - Nem akarok megint nappali rohamokat... Nem akarom elveszteni a valóságot... - suttogom remegő hanggal a nyakára. - Gyűlölöm, hogy ilyen vagyok... - sóhajtom suttogva, aztán veszek egy mély levegőt. Hallani kintről a tömeget, valahonnan épp most eresztették ki a nézőket. Többen be is jönnek a mosdóba, mire elengedem Vivát, és igyekszem rendezni az arcvonásaimat. Egyik kezemmel megfogom a kabátokat, a másikkal a kezét, és elkezdem kivezetni. Kifelé menet majdnem bele ütközünk másba, a pasas megilletődve pislog ránk, a piszoárnál fel is hörren az egyik fiatal. - Ne aggódj, látott már nagyobbat is. - morgom oda neki, míg magam elé húzom Vivát és derekánál fogva kivezetem. - Nem tudom, be akarod-e fejezni a filmet, de nekem elment a kedvem tőle. - mondom egykedvűen, az ajtóra pillantva. Ha beleegyezik, akkor csak a cuccainkért megyünk már csak vissza a terembe.
Vendég —
“I'm always wondering if it's ever gonna end, I can feel it in my bones standing in the dust of what's left of us, I can see you in my soul  
Axel&& Aviva
Valószínűleg egyikünk sem így tervezte a dolgokat. Nem igazán gondoltam bele, hogy egy akciófilmnek lehet-e ilyen hatása, és bár eltűnődnék rajta, hogy neki eszébe juthatott-e, vagy volt-e már ilyen, azokban a pillanatokban, amikor ismét elveszítem őt a valóságból, nem gondolok semmi másra. Hiába próbálom finom módszerekkel magához téríteni, nincs más választásom, mint ismét a pofonhoz folyamodni, mert nem hagyhatom tovább ilyen állapotban, de szinte még vissza sem tér, mert menekül is kifelé. Szó szerint. Nem kérdés, hogy utánamegyek-e, szinte minden hátra is hagyok, mert most nem létezik semmi a fejemben, ami fontosabb lenne nála. Nem tudom utolérni, de nem is feltétlenül baj, nem állítottam volna meg, mert nem az a célom. A fickót is csak kitessékelem odabentről, nem túl kedvesen, de azért finomabban, mint hogy egyébként zsigerből ráüvöltöttem volna. Összeszorul a szívem, amikor meghallom Axel öklendezését, de nem megyek oda, nem szólongatom, nem próbálok meg bemenni hozzá, mert aminek ki kell jönnie, annak ki kell jönnie. Hátamat a csempézett falnak vetem, lehunyom a szemeimet, és csak azért próbálok kizárni a hangokat, mert szörnyű érzés tudni, hogy ezen most éppen ő megy keresztül. Újra és újra azt kívánom, hogy bárcsak elvehetném tőle ezt a szenvedést, az emlékeit, a fájdalmat, ezeket az epizódokat, mindent, amit valaha bántotta őt. Nem siettetem akkor sem, amikor csendben telik el néhány perc, és amikor kijön a fülkéből, kinyitom a szemem, szemeimmel követem, ahogy a csapokhoz lép, de hagyom, hogy nyugodtan meg tudjon mosakodni egy kicsit. Csak akkor mozdulok meg, amikor már a mosdókagylóra támaszkodik, és ahogy meghallom remegő hangját, elkínzottan szusszanok egyet. A szívem hasogat, leteszem a kabátokat a mosdókagylók szélére, aztán odalépek hozzá. – Mondtam már, hogy nem kell sajnálkoznod, hm? – suttogom gyengéden. Tenyeremet a hátára simítom, lassan, megnyugtatóan kezdem el simogatni, miközben a profilját figyelem. Ha továbbra sem hajlandó rám nézni, akkor másik kezemmel az álla alá nyúlok, gyengéd erőszakkal fordítva magam felé a fejét, megkeresve a tekintetét, még ha tudom is, hogy meg fog szakadni a szívem attól, amit bennük látok. – Axel... – szólítom meg lágyan, és ha esetleg még mindig nem nézne rám, akkor én mozdítom úgy a fejem, hogy a tekintetünk találkozhasson. Ujjaimmal megsimítom nedves arcát, aztán csak addig fordulok el tőle, míg oldalra nyúlva szerzek néhány papírtörlőt, amivel gyengéden felitatom az arcáról a vizet. Így is nyirkos a pólója, nem kell, hogy fokozzuk a dolgokat. Egyelőre csak leteszem magam mellé a papírt, majd később kidobom. Elzárom a csapot, aztán a vállainál fogva finoman teljesen magam felé fordítom, arcát a két kezem közé fogva. – Nincs miért bocsánatot kérned, te is tudod – nézek a szemeibe szilárdan, hüvelykujjaimmal megsimítva az arcát, mielőtt odahúznám magamhoz, hogy az ölelésembe zárjam. Lehet, hogy kicsi vagyok hozzá képest, de ha róla van szó, a világ összes súlya elférne a vállaimon, és szeretném, ha ezt ő is tudná és érezné. Szorosan ölelem magamhoz, egyik kezemmel a haján simítva végig. – Nincs semmi baj. Ahányszor jönnek ezek a rohamok, annyiszor nézünk velük szembe. Megígértem, emlékszel? Itt vagyok. Itt leszek. – Megnyugtatóan suttogok a fülébe, mielőtt fejemet oldalra fordítva nyomnék egy csókot a fejére, még mindig ugyanolyan szorosan ölelve magamhoz. – Ettől nem leszel kevesebb. Az én szememben soha, ugye tudod? – hajtom a fejem az övére. Továbbra sem engedem el, hacsak nem érzem úgy, hogy ő szeretne kibontakozni az ölelésemből.
I'm floating through outer space I'm lost and I can't find a way All the lights going dark and my hope's destroyed Help me, is anybody there? Is anybody there? Save me, I'm running out of air Calling out mayday
Ami történik, nagyobb arconcsapás, mint amit Vivától kapok. Olyan tökéletes volt ez a nap, olyan gyönyörű és örömteli, minden kéjes kínzásával és szerelmes percével együtt, hát persze, hogy sikerül az egyetlen filmet kifognom, amely tönkre teszi az egészet! Olyan hirtelen tör rám a roham és a pánik, hogy felkészülni sincs időm: mert lefeküdni legalább úgy fekszek le, hogy tudom, mi fog történni reggel, de ez most random. Borzalmas érzés kihagyni perceket az életedből, míg visszakerülsz a múltadba, ahol az életedért küzdesz... a legrosszabb, hogy ez nem az első példa volt, és sajnos nem a második. Viva ugyan visszaránt a valóságba, de a pánik nem távozik, és ahogy felkavarodik a gyomrom, és rám jön a hidegrázás, szinte kimenekülök a teremből. A mozi ajtaja hangosan vágódik ki, ahogy szinte kitörök rajta, és hasonló módon jár a mosdó is. Oda bent meg is lepek egy férfit, aki épp a piszoártól távozik, de nem foglalkozok vele, csak elkanyarodok jobbra, hogy a fallal elválasztott wc fülkékhez menjek. Az első rögtön szabad is, szóval oda lépek be, és a falnak támaszkodva öklendezem fel az elmúlt néhány órából azt, amit még nem sikerült megemésztenem. Valahonnan hátulról meghallom Viva hangját is, ahogy ki küldi az illetőt, de egyelőre jobban lefoglal az, hogy túl adjak a nyomoromon. A nyál a lehető legrosszabb dolog miatt fut össze a számban, köpnöm is kell néhányszor a csészébe, hogy megszabaduljak tőle, meg a borzalmas érzéstől is. Köhögök párat, próbálom leküzdeni az újabb görcsöket a gyomromban, amitől könnyes lesz a szemem. Megtörlöm a wc papírral a szám, beledobom, aztán leengedem a WC-n az alkotásomat, végül remegve roskadok le a földre, hátamat neki döntve a fülke ajtajának. Még mindig zihálok, ráz a hideg és a hideg verejték is. Igyekszem nyelésekkel leküzdeni az ingert, hogy újabbat öklendezzek. Kell vagy 5 perc, amíg összeszedem magam, addig kezeim feljebb húzott térdeimen pihentetem. Amikor végre sikerül erőt vennem magamon és felkelnem, a fülkékkel szemben lévő pulthoz lépek, amelyekbe a csaptelepeket építették. Megnyitom a csapot, megmosom az arcomat, kiöblítem a számat, aztán továbbra is remegő karokkal támaszkodok meg a folyó víz felett. Nem nézek Vivára, és még a saját tükörképemet is kerülöm. Szégyellem, hogy így lát, szégyellem a gyengeséget és mellette félek is. Nem Vivától, vagy hogy mit gondolna. Tudom, hogy aggódik, és valószínűleg nagyon megértő lesz, de ami történt... reménykedtem abban, hogy többé nem fog előfordulni, nem vele, nem mellette. - Sajnálom...megöltem a bulit... - mormogom remegő hangon, gombóccal a torkomban.
Vendég —
“every time you laugh I could cry 'cause my walls are coming down here by your side  
Axel&& Aviva
A kezdeti könnyed hangulatot viszonylag gyorsan sikerül felforrósítanom, amikor nem sokkal a terem sötétbe borulása után megindítom az offenzívát. Nem hagyom, hogy ne rám figyeljen, amikor megfogja a kezem, a hangommal és ajkaim érintésével vonom magamra minden érzékét, amikor pedig kiszabadul a kezem, nem kap időben a csuklóm után, addigra az már bőven megtalálja a helyét kemény vágyán, még ha egyelőre a nadrágon kívülre kényszerülök is az érintéssel. Nem akarok megállni, valószínűleg nem is tudna megállítani, még ha tényleg olyan következményei lennének is, mint ígéri. Amikor megosztja velem a fantáziaképét, az rám is hatást gyakorol, de ettől még nem veszítem el a fonalat, az sokkal jobban megzavar, hogy a filmben hirtelen néma csend lesz, és emiatt én sem tudok azonnal reagálni. Aztán a film gyorsan bebizonyítja, hogy mégis ki tudok zökkenni. A robbanás hangja teljesen kizökkent, azt nem is veszem észre, hogy Axel is összerezzen mellettem, mert egy pillanatra visszakerülök abba az éjszakába, szinte érzem a hőt az arcomon, az orrfacsaró füstöt az orromban, pedig nem is 4D-s moziban ülünk. Nem tart olyan sokáig a dolog, mert nem kapcsolok ki teljesen, de ahhoz bőven elég, hogy elengedjem Axelt; aztán megérzem a karomon az ujjai finom szorítását és meghallom a hangját is, nekem pedig elég ennyi, hogy visszazökkenjek, mert az a robbanás éppen az elveszítése miatt kísért, ezek pedig bizonyítékai annak, hogy itt van. Pislogva, nagyot nyelve fordulok felé - és így tökéletes rálátásom nyílik a pillanatra, amikor görcsösen összeszorítja a szemeit. Először nem értem, mi történik, de aztán eljutnak az agyamig a hangok, amik egyébként mesterien adják át a robbanást követő tompa zajokat és sípolást, és nekem ezzel nem is lenne bajom, de sajnos pontosan tudom, hogy kettőnk közül egyedül vagyok ezzel. Az ujjai erőteljesebben mélyednek a karomba, de nem is figyelek oda rá, a másik kezemmel kapok az arcáért, hátha még időben vissza tudom rántani, de az akciójelenet beindul,a felerősödő zene pedig elnyomja a hangomat, és amikor kinyitja a szemeit, látom, hogy nincs itt velem és megint nem vesz levegőt. Jól emlékszem az egyetlen alkalomra, amikor szemtanúja voltam ennek, a merülést követően a yachton, de próbálok nem pánikba esni és csak lépcsőzetesen haladni. Nem tudom kiszabadítani a karom az ujjai közül, de úgy mozdulok, hogy ez ne zavarjon meg, feltérdelek a székben, a karomat magam előtt tartva, hogy a másikkal hozzá tudjak érni. Megfogom az arcát, simítom, aztán ujjaim áttérnek a vállára, belemélyednek a bőrébe, egy kicsit megrázom... Közben folyamatosan szólongatom, beszélek hozzá, de elnyomja a hangom a film, és itt csak nem üvölthetek rá. Ő viszont még mindig üres tekintettel bámul maga elé, a bőre alatt görcsösen feszülnek meg az izmok, a bőre nyirkosan csillan a tompa fényekben, és még mindig nem lélegzik. Tudom, hogy nincs más választásom. Nem hagyom, hogy legyőzzön a pánikszerű érzés a torkomban, tudom, hogy ez nekem most megint jobban fog fájni, de ha muszáj, akkor muszáj. A tenyerem csattan az arcán, nem túl nagyot, nem túl hangosan, de ahhoz eléggé, hogy visszahozzam. Kiszakad belőlem egy megkönnyebbült lélegzet, amikor látom visszatérni a szemeibe az életet, hallom, ahogy a levegő megtölti a tüdejét, de rögtön ezután pánikszerűen kezd levegőért kapkodni, nekem pedig el kell hajolnom, hogy ne sodorjon le a székről, amikor hirtelen felpattan. Utánanyúlok, de csak a tágra nyílt szemei bámulnak rám, ahogy bizonytalan léptekkel elhátrál. Nem hiszem, hogy teljesen felfogja a valóságot, de mire egyet pislogok, már úton is van lefelé a lépcsőn, sietős, hosszú léptekkel. Sűrű káromkodások közepette pattanok fel, mindent ott hagyom, ahol van, csak a kabátjainkat kapom fel röptében, hogy a friss és ropogós iratainkat és a pénzüket magamnál tudjam, a többi nem érdekel, vigyék, ha kell valakinek. Futva szegődök a nyomába, a négyes fogatot szerencsére jobban foglalkoztatja a film, mint mi ketten, de ha bámulnának sem érdekelnének most. Axel jócskán előnyben van a hosszú lábaival, még ha gyorsan is tudok futni, mire kiérek a terem ajtaján, már csak azt látom, hogy a férfimosdó ajtaja éppen becsukódik mögötte. Nem igazán érdekelnek az illemszabályok jelen pillanatban, gondolkodás nélkül megyek utána, bár ahogy belököm az ajtót, majdnem felöklelek odabent egy megszeppenten figyelő középkorú férfit. Kis híján rádörrenek, hogy húzzon el innen, de még idejében kapcsolok, hogy ez nem megfelelő helyszín a feltűnéskeltésre. – Elnézést... – mormolom, és közben határozott mozdulatokkal elkezdem kifelé terelni. – A férjem rosszul van, megtenné, hogy kifárad innen? – Akármi is lett volna a válasza, addigra már kint van az ajtón, és bár nincs garancia arra, hogy nem jön vissza, a központi ajtót nem tudom magunkra zárni. Bekapcsolom helyette az ösztönömet, hogy jelezzen, ha résen kell lennem, aztán beljebb lépek, hogy megkeressem a férjemet. – Axel...? – szólítom meg gyengéden. Nincs az az isten a földön, aki rá tudna venni, hogy most Robinnak hívjam. Ha válaszol, arrafelé veszem az irányt, de ha esetleg azt hallom, hogy tényleg rosszul van, akkor egyelőre csendben lépek a közelbe. Nem kényelmetlen helyzetbe akarom hozni, hanem ott akarok lenni mellette, hogy visszasimítsam a lelkét az epizódból.
Szélesen elvigyorodok, amikor rájön, hogy miféle gondolatok forognak a a fejemben és rám szól, aztán ártatlanul megvonom a vállam, mintha nem tehetnék róla, hogy ilyenekkel azonosítom. Inkább ezzel egyébként, mint a golyó záporral. Oda bent azért a valódi érzések sem maradnak el, a csókot hosszan elnyújtjuk, csak akkor engedjük el egymást, mikor félhomályba borul a terem. Sötétedés után viszont megindítja ellenem a támadást, és én az egész napos idegtépés után nagyon vékonynak érzem azt a jeget, amin táncolunk. Általában képes vagyok visszafogni magamat, de általában azért, mert képes vagyok elterelni a figyelmemet. Ezt most rohadtul nehéz, mert Viva folyamatosan duruzsol a fülembe, mint valami succubus, közben pedig a kezét is sikerül kiszabadítania. Utána kapok ugyan, de hiába fogom meg a csuklóját, az oda csúszott keze egy pillanatra sem pihen, ami egyre jobban csak felajz. Nem hiszi el, hogy nem lennék képes leállni, már pedig jobb ha nem próbálkozik. Elmondom neki, min jár éppen az eszem, és nem azon, hogyan hajtsa a fejét az ölembe. Olyan, mintha ez rá is hatással lenne, legalábbis valami nyögésszerű káromkodást hallok felőle, de kihasználom a pillanatot, hogy ismét a filmre nézzek, hátha annak szó szerinti gyászos hangulata visszafogja a tomboló vérem. Azonban Viva nem hagyja csak úgy ezt, visszafordítja felé a fejemet... Így aztán premier plánból látom, hogyan reagál a robbanás hangjára. Arra én is összerezzenek hirtelen, de eddig a pontig nem volt problémám az akció filmekkel. - Viva... - suttogom, és a karjára szorítok, de ekkor élesen vág a fülembe a sípolás, ami a filmben követi a robbanást, hogy a néző érezze, milyen is a hirtelen légnyomás változás. Összeszorítom a szemeim, és a markom egy pillanatra még erősebb lesz, a tompa zajok és a sötétség a film alatt egyetlen dologra emlékeztetnek, és amikor kinyitom a szememet, már ott is vagyok. Megakad a lélegzetem, hiszen hirtelen kerülök a víz alá. Érzem,hogyan nyomja a fejem a hirtelen rám törő nyomás változás, még ha nem is fáj, pánikba ejt. Zihálnék, de félek a fulladástól. Testem görcsösen igyekszik életben maradni, míg a valóságban lever a víz, bőröm nyirkos és már percek óta nem vettem levegőt. Aviva hangjai el sem jutnak, a beinduló akció egyébként is elnyomja őket, így azokkal semmire nem megy. A csattanás az arcomon az, amely lassan magához térít, de ahogy lassan visszatérek, úgy érzem egyre erősebben, hogy rosszul vagyok. Hirtelen kezdek hiperventillálni, még fel sem fogom teljesen a valóságot, azonnal felpattanok a székről, mint aki menekülni akar: és így is van. Hátralok két lépést, majdnem megbotlok a bukósisakban, de azzal és a többi cuccommal nem foglalkozva indulok lefelé és kifelé a teremből nagy és sűrű lépésekkel, hogy megkeressem a mosdót.
Vendég —
“every time you laugh I could cry 'cause my walls are coming down here by your side  
Axel&& Aviva
Először csak a nevetése hangjától mosolyodom el, de aztán a szavaiból kiderül, hogy min nevet, és erre már nekem is muszáj felkacagnom. – Na de Robin... – feddem meg aztán vigyorogva, bár megszokásból kis híján a saját nevén szólítottam, de most azért még jobb biztosra menni. Utána sok értelemben eltereli egy kicsit a figyelmem azokkal az apró megjegyzésekkel, amiket én magam is érzek a szívem mélyén, és ezt az egyetértést ki is fejezem, szavakkal és tettekkel is. Mintha az a finom, puha csók is azt bizonyítaná, hogy nem csak féktelen vággyal tudunk egymáshoz érni, de ez is csak majdnem győz meg arról, hogy elnapoljam az édes bosszút. Kiélvezem ezeket a kedves pillanatokat, de ahogy sötétség borul a teremre, a film nézése helyett én magam lendülök akcióba. Számítok rá, hogy ellenállásba ütközök majd, és ez így is történik, de nem tudja kivédeni a támadásomat annyival, hogy lefogja a kezem. Szavakkal és ajkaim, nyelvem, fogaim érintésével egyaránt csábítom, a taktikám pedig gyorsan beválik. Még ha ellenkezik is, figyelmetlenül engedi el a kezem, én pedig tökéletesen ki tudom tapintani, mennyire vágyik rám. Azt elhiszem neki, hogy többet akarna, én is többet akartam a próbafülkében, de ugye az élet nem kívánságműsor... ezt épp ő mutatta meg nekem nemrég. Engem egyébként is csak fűtenek a reakciói, a szemei ködössége, a sűrűsödő légzése, a szapora szívverése, amit érzek a nyaka finom bőrén. Nem akarom elengedni ezt a gondolatot, akkor sem, ha többet akarna, mert az első megkönnyebbülés után már ő is tisztábban látna, de amikor a kérdésemre szinte nyögve felel, ráadásul olyasmit, amitől én is megborzongok, egy pillanatra engem is magával ragad a fantáziám. Kicsúszik a számon egy halk káromkodás, bár az is inkább nyögésnek hat, nyilvánvalóan az én lelki szemeim előtt is feldereng a kép, és nem segít a helyzeten, hogy nagyon ismerős villanást látok a szemeiben. Olyat, amiről elég... emlékezetes pillanatokat őrzök. Visszafordul a film felé, gondolom elterelné a saját figyelmét, mire szabad kezemet az állára simítom, hogy visszafordítsam a fejét. Szóra nyitom közben a számat, de aztán feltűnik, hogy épp elhallgatott a zene is a filmben, valami nagyon csendes jelenet megy. Bosszúsan szorítom össze a fogaimat, én is a vászonra pillantok, hogy megpróbáljam kiókumlálni, mégis mennyi ideig fog tartani ez a nagy csend. Az nem jut el az agyamig, hogy ez valószínűleg a tipikus vihar előtti csend, ami épp felvezet valamit, csak számolom vissza a másodperceket, hogy történjen már valami... Aztán tényleg történik valami, de azt nem köszönöm meg. Egészen addig a pillanatig nem jutott eszembe, hogy talán az akciófilmet kellett volna az elsők között kizárnunk a listáról, de aztán ahogy hatalmas képernyőn nézem, mellette pedig ki tudja, hány hangszóróból hallom a robbanás hangját, egyetlen másodperc alatt zökkennek ki minden addigi pillanatból, összerezzenek, a kezeim automatikusan engedik el Axelt mindenhol, és pár másodpercre ki is hagy az agyam. Nem veszek levegőt és nem pislogok, mert valamennyire még működik az elmém és próbál meggyőzni róla, hogy nem ott vagyok, de hosszú másodpercek telnek el, mire ezt tényleg felfogom. Akkor pislogok egyet és nyelek egy nagyot, fáziskéséssel fordulva csak Axel felé, bár az eredeti céljaim... jócskán távolinak tűnnek most.
Nehéz elhinni, hogy vannak ennyire buta emberek a világon, de aztán mindig rá kell jöjjek, hogy az emberiségbe vetett hitem mindig túl nagy a szükségeshez képest. Csóválom a fejem mosolyogva a dolgon, majd mikor kitalálom a filmet, viccelődök kicsit legyen ön is milliomosra pályázással. A szavaira halkan elnevetem magam, főleg mert nálam a hanghatás és Viva kombinációjára rettentő mocskos dolgok jutnak eszembe. - Inkább... Hagyjuk... - köhintek egyet vigyorogva. Bent, a teremben azért levonom a következtetést, miszerint olyan jól egymásra vagyunk hangolódva, mintha évek óta együtt lennénk, ez pedig láthatóan az ő szívébe is melegséget tölt. Szerelmesen figyeljük egymást, és igen, tudom, hogy nem tudunk leszállni egymásról szexuális értelemben, de emögött érzelmek állnak, nem csupán a vágy. Még a légiutas kísérő hölgy számát is kidobtam, amikor még ki se mondtuk mi van köztünk, mert már akkor tudtam, hogy nem akarok mást, csak őt. Bele szerettem, és nem azért, mert igazi démon az ágyban, hanem azért, mert a lelke, jelleme olyan tiszta és önzetlen, amelyet soha nem láttam másnál. Ezekkel a gondolatokkal csókolok vissza finoman, élvezve a pillanatot, és azt, hogy itt lehetek mellette, vele. Akkor terelődik el a figyelmem, amikor megindul a vetítés, fogom a kezét egy ideig, aztán elszabadul a "pokol". Igyekszem tartani magamat, ellenállni a csábításának, visszatartani az érintését, de harapdál bassza meg, az ördögi suttogására pedig végig borzong a gerincem, a megfelelő pontba lyukadva ki. El is tereli a figyelmem annyira, hogy lazuljon a fogásom, ő pedig ezt kihasználva már rá is simít ágaskodó férfiasságomra. Megfogom a csuklóját, nehogy többet tudjon rosszalkodni, de a keze így sem áll meg, ettől pedig csak tovább nő bennem a feszültség. Figyelmeztetem is, hogy nekem nem lesz elég az, amit kínál, de ő csak azért is folytatja, a fülembe dorombolva. Már ettől a hanghordozástól is úgy érzem, hogy le tudnám támadni, de ismét csak a karfán töltöm ki a feszültségem, az pedig fájdalmasan ropog az ujjaim alatt. Ha ez nem lenne elég, ismét a nyakamra csókol, és míg igyekszem észnél maradni, arra gondolok, hogy vajon követne-e, ha arrébb ülnék egy székkel? A kérdése fázis késéssel jut el az agyamig - mint ebben az állapotban mindig -, mire nagyot sóhajtok, próbálva egy kicsit visszafogni a sűrűsödő légzésem. - Igen. Nem viccelek Viva, még egy ilyen pettinget se tudnék anélkül végig csinálni.. Már most olyan gondolataim vannak, hogyan nyomjalak a szembe lévő háttámlára, és addig dugjalak, míg bírom szusszal... - nyögöm halkan, szemeimben pedig eddig is kiolvashatta azt, amit most épp bevallok. Volt már olyan, amikor a szavaira sikerült teljesen megfeledkezni magamról is, és róla is. Érzem, hogy nem állok messze ismét ettől az állapottól, és ha tovább folytatja, nem fog érdekelni, ha könyörgőre fogja, vagy azt mondja nem. Már egy pillanatra fel is rémlik előttem az a pillanat, amikor arról beszélt, mit tegyek vele, de igyekszem a filmmel elterelni a figyelmemet, különben elindulok ezen a spirálon lefelé, és semmit nem kell majd végül csinálnia, vagy mondania ahhoz, hogy saját magamat hajszoljam ilyen önkívületi állapotba.
Vendég —
“every time you laugh I could cry 'cause my walls are coming down here by your side  
Axel&& Aviva
Vigyorogva vonom meg a vállam és bólogatni kezdek. – Igen, azt hiszem, kétszer is, bár erre már nem esküdnék meg. Az első nagyon megmaradt, amikor olvastam róla, mert én sem akartam elhinni, hogy ilyen létezik – nevetem el magam a fejemet csóválva. A sztori végét már fel sem tudnám idézni, pedig lehet, hogy az is érdekes lenne. Ezután kénytelen vagyok kiábrándítani még azzal a bizonyos King's Mennel kapcsolatban is, de aztán megnyitják a termet, úgyhogy mi is bemegyünk, a kemény másik négy emberrel együtt. Helyettem is kitalálja a filmet, amit annak idején még moziban néztem, a kvízműsor említésére pedig felnevetek. – Szerintem ez az egymilliós kérdés lett volna – nézek rá vidáman. – Majd összerakjuk a tudásunkat, és mi leszünk a következő olyan házaspár, akik elcsalják a játékot. Csak másik hanghatást kell választani a köhögés helyett – fűzöm tovább a gondolatot vigyorogva. Nem mintha komolyan gondolnám, hogy megjelennék ilyen tévéműsorokban, csak annyira, amennyire ő beszélt komolyan. Persze, amikor visszakérdezek sem tudunk komolyak lenni, amiben mondjuk én is sáros vagyok, mert eleve úgy vezettem fel a kérdést. A szavaimra aztán elmosolyodik, és az, amit mond, nekem is eltereli a gondolataimat a huncutság síkjáról, aminek hatására a mosolyom is ellágyul. – Mindkettővel egyet kell értenem – pillantok a szemeibe, még az ördögi tervemről is megfeledkezve erre a kis időre. Elgyönyörködöm egy pillanatig szemei kékjében, aztán felemelem a kezem, hogy finoman az arcára simítsak vele és lopjak tőle egy puha csókot. Talán túl hevesnek tűnhet a köztünk lángoló szenvedély, de senki nem vitathatja el tőlünk ezeket a pillanatokat sem. Nem csak egy bizonyos értelemben vágyom rá csillapíthatatlanul, a szívét, az egész lényét is ugyanúgy akarom, csak néha ez kerül előtérbe, néha az. Egyébként sem hiszem, hogy a kettőt függetleníteni lehetne egymástól; ha csak szexuális frusztráció dolgozna bennünk, más karjaiban is kereshetnénk a megoldást, de egyetlen porcikám sem vágyik másra. Csak az ő érintését szomjazom ennyire. A csókot végül nem tudom sokáig nyújtani, mert kezdődnek a film előtti vetítések, bár néhány érintéssel még levezetjük az előző pillanatokat. Aztán elkezdődik a film is... én pedig kis hatásszünet akcióba lendülök, mert felejteni azért nem felejtek. Persze rögtön kapcsol, amikor elindul a kezem, és le is fogja azt, a kényelmetlenségre vonatkozó panasza pedig talán meghatna, ha nem épp az lenne a tervem, hogy most végre ne rólam szóljon a pillanat. Nem kínozni akarom, csak egy kicsit visszaadni az előzőeket - minden értelemben. A mormogásával nem is igazán foglalkozom, inkább az ajkaimmal és a nyelvemmel kezdek bejárni egy finom, édes utat a nyakán. Nem is válaszol a kérdésemre, csak egy szusszanással, bár ez nekem éppen elég válasz, hamarosan már a fogaimat is finoman a bőrébe mélyesztem, és bár a film zajai elnyomják a hangot, én hallom, hogyan roppan meg a karfa a keze alatt. Kedvem lenne kuncogni egyet, de inkább újra a fülébe suttogok, és abból az elfojtott, nyögés-szerű hangból ítélve pontosan arra gondol, amire akartam, hogy gondoljon. Még a kezemet is elengedi, én pedig ezt kihasználva rögtön feljebb simítom azt, ujjaimmal és tenyeremmel kitapintva a vágya érezhető bizonyítékát. Felemeli a fejét, szinte a félhomályban is látom a szemei ködösségét, a látványra pedig meg kell nyalnom az ajkaimat. Újra a füléhez hajolok, és hiába fogja a csuklómat, a tenyeremmel így is könnyedén tudom elkezdeni finoman masszírozni a nadrágon keresztül. – Pedig kénytelen leszel beérni vele – mormolom a fülébe, újabb csókokat szórva el a nyakán, nem állítva meg a kézfejem finom mozgását, még ha többet egyelőre nem is enged tenni. Csábító a gondolat, hogy ennél több legyen, de ha ő a próbafülkében értette meg, hogy nem mehetünk ennél messzebb, úgy én itt értem meg. Nem is az a célom, hogy magamon könnyítsek, még ha vágyom is rá; tudom, hogy szeret adni, de meg kell tanulnia, hogy ezzel nincs egyedül. És ha erre léteznének is finomabb tanítási módszerek... a szemtelenségét nem hagyhatom megtorlatlanul. – Tényleg ellen akarsz állni? – térek aztán vissza a füléhez, de meg sem várom igazán a válaszát, ajkaim végigsimítanak az arcán, hogy megcsókolhassam, sokkal forróbban, mint az előbb. Láttam, milyen nagyot nyelt az előbb, tudom, mi jár a fejében, érzem, mennyire vágyik rám. Teljesen meg is feledkezem a filmről, épp csak arra figyelek, hogy a többiek ne figyelhessenek fel ránk, a többi gondolatomat ő köti le. Már nagyon vágyom rá, hogy örömet szerezhessek neki, de nem tudok az övéhez nyúlni, amíg nem engedi el a csuklómat.
A felvetésre, hogy emberek adományoztak egy sorozat karakterének, nevetésre késztet. - Ilyen tényleg volt?! Jó ég... - nevetek fejemet csóválva. Vajon mit kezdtek a befolyt összeggel? Ki gyűjtötte egyáltalán? Azért néha van előnye, hogy a tengeren töltöttem az életem nagy részét, mert így kimaradtam ezekből a furcsa, ostoba emberi butaságokból. A poén kedvéért rákérdezek a King's menre, de nem mond neki semmit, mire lebiggyesztem az ajkam játékos szomorúságot mímelve. - Hát az kár, ők menők voltak. - mondom aztán mosolyogva. Ezután sikerül kitalálnom, hogy melyik filmet nézte meg, mire szélesen elvigyorodom. - Holnap megyek is akkor a legyen ön is milliomosba. - viccelődök. Annyira okos azért nem vagyok, tudok dolgokat, amik a munkámhoz kellenek, meg sok dolgot tudok a vízi világról, de egyébként... Na jó, az autós téma még jöhet. Mondjuk Viva kezd rá ébreszteni arra, hogy a motorok is tudnak dögösek lenni. Vagy csak miatta dögös az a motor? Amikor rá kérdez, hogy néztem-e a filmet, amire utoljára beültem, nem tudom sokáig tartani a sértett ábrázatot, mert annyira nevetséges, hogy rám gondolva egyből ez az első gondolata. Vagy hát más lehet szégyenkezne, amiért az emberek ki se nézik belőle, hogy egy filmet nem tud végig nézni nyugodtan, de ez nem én vagyok. Meg egyébként Viva simán gondolhatja ezt, hacsak a mai napunkat vesszük példának... Ő inkább az "átlátásra" fogja, mire elmosolyodom. - Én élvezem, hogy ilyen könnyen olvasunk egymásban. - mondom végül őszintén, őt fürkészve. - Mintha nem csak papíron lennénk évek óta együtt. - mosolygok rá szerelmes pillantással. Kicsit olyan, mintha nem is kellene különösebben gondolkodnunk a történetünkön, nem kellene előadni, mert eleve így jön csípőből. Nekem legalábbis, még ha a szenvedély, és a láng, amivel egymásra vagyunk, az egy kapcsolat korai szakaszára jellemző. Mondjuk nem tudom, fog-e valaha is apadni ez a vágy, lesz-e elég belőle valaha. Most úgy érzem, hogy nem... Egyelőre nem elég belőle. A teremben nem is sejtem még, hogy ő is mennyire tehetetlen ebből a szempontból. No meg makacs, rettentően makacs. Amikor megsimogatja a kezem, melegség tölti be a mellkasom. Akkor is, amikor puszit az a vállamra. Megsimogatom cserébe a lábát, aztán a filmre kezdek koncentrálni, de olyan, mintha ez nekünk valami átok lenne, nem tudjuk végig nézni. Ezúttal nem bóbiskolok el, nem is tudnék. Átteszi rám a kezét, fel sem tűnik ennek az "árnyoldala" hirtelen, de aztán elindul a keze felfelé, én pedig rájövök, hogy nem a vadász vagyok, aki nyugton hagyja kicsit a nyuszikáját... Vagy ha az is vagyok, a nyúl hordja a puskát. Rá pillantok, megfogom a kezét és elkínzottan megkérdezem tőle, hogy meddig szeretne gyötörni, mikor így is egész nap csak kényelmetlenséget okozott. A válasz nem marad el, a kérdésére pedig halkan sóhajtok. - Inkább máskorra számítottam támadásra. - mormogom az orrom alatt, az se baj, ha nem érti. Azonban nem csak a kezével, szavaival és ajkaival is elkezdi feszíteni a húrt. A kérdésére, hogy nem vágyok-e a megkönnyebbülésre, halkan szusszanok, végig borzongatja forró lehelete a gerincem. Dehogynem vágyok, csupán valami morális határt akarok vele szemben tartani, mert az, amit anno csináltam másokkal egy ilyen teremben közel sem hasonlít arra, amire vágyok Vivával. Fogom a kezét, hogy ne tudjon taperolni, de megoldja máshogy. A puha ajka a nyakamra simul, és végig csókolja. Szabad kezemmel a mellettem lévő karfába kapaszkodom, lehunyt szemmel próbálok ismét göthös bányarémekre gondolni, de a harapása... Ujjaim alatt megroppan a karfa, ahogy rá szorítok, élesen szívom be a levegőt a fogaim között, ahogy megfeszülnek az izmaim. Ha ez nem lenne elég, újra a fülembe suttog, és zárt szemeim elé lebeg a kép, ahogy térdel. Az összes eddigi alkalom. Szinte halkan felnyögök már csak a gondolatra is, de azt nem veszem észre, hogy a keze már kiszabadult, csak akkor, amikor megérzem azt feszülő ágyékomon. - Ha azt hiszed, az most elég lenne, tévedsz... - ocsúdok fel, rá pillantok ködösen, megfogom a csuklóját, a sötétben a vászon által megvilágított arcát figyelem. Ha most előveszi, akkor biztosan bele fogom ültetni, de akkor nem tudunk csendesek lenni. Márpedig muszáj, mert hiába a mozi zaja, az ilyesmi könnyedén hallatszik a csendesebb jelenetekben, arról nem beszélve, hogy neki is vissza kellene fognia a hangját. Szemeim előtt azért még fantáziálok kicsit arról, milyen lenne, meg arról is, milyen pózokban tudnám hevesen magamévá tenni. Nyelek egy nagyot, igyekszem ismét széklábakra és lámpákra gondolni, hátha azok elterelik a figyelmemet erről az egészről.
Vendég —
“every time you laugh I could cry 'cause my walls are coming down here by your side  
Axel&& Aviva
Axel megveszi a jegyeket, én pedig gondoskodom az üdítőről és a popcornról, még ha nem is sokról, az élmény teljességének jegyében. Ezúttal nem próbálok különösebben beolvadni, megelégszem azzal, amennyivel egyébként is elrejt az embertömeg, így Axel is gond nélkül tud megtalálni. Egy félreesőbb helyen állunk meg, ahol a rövid várakozás idejére le tudom tenni a szerzeményeket is, míg megkérdezem, mit fogunk nézni végül. Viccelődök vele egy kicsit, már csak azért is, hogy újra lássam a mosolyát és halljam a nevetését. – Most miért? Úgy tudom, voltak, akik gyűjtést szerveztek az egyik mexikói, vagy brazil, vagy a jó ég tudja, milyen szappanopera főszereplőjének is – vonok vállat vigyorogva. Akkor már inkább egy titkosügynök létezésében higgyenek az emberek, mintsem abban, hogy egy sorozat főszereplőjével történtek valóságosak. Az MI6 ügynökei egyébként is jók, de ha James Bond létezne, akkor én biztosan találkoztam volna vele. A következő kérdésére meglepve vonom fel a szemöldököm, nem tűnik ismerősnek a dolog, ez biztosan kimaradt az alapműveltségemből, de ettől még nem jövök zavarba, mert a kérdést meg tudom válaszolni - pont azért, mert nem ismerős. – Ha igaz lenne, hallottam volna már róluk – mosolyodom el sokatmondóan. Az üdítővel kapcsolatban leegyeztetünk egy újabb játékos kihívást, aztán már mehetünk is be a terembe. Örömmel konstatálom, hogy nagyon kevesen leszünk, és nem csak azért, mert így kényelmesre tudjuk venni a figurát és nyugodtan le tudunk pakolni magunk mellé is. Elhelyezkedünk, Axel kérdésére pedig egy kicsit elgondolkozom, próbálom felidézni az emlékeket, pedig egyáltalán nem most volt a dolog. – Az lesz az – mosolyodom el, amikor beazonosítja a film címét. Magáról a filmről nincs sok emlékem, leginkább csak annyi, amennyivel össze is foglaltam, de hát nem én választottam, hanem Ephraim. Így talán nem is csoda, ha nem hagyott különösebben mély nyomot. Persze visszakérdezek, és a kérdésem természetesen arra is irányul, hogy vajon az étvágya befolyásolta-e a mozilátogatásait, és egyáltalán nem hat meg a felháborodott nézése, sőt: már ez meggyőz arról, hogy fején találtam a szöget, szóval már ezt látva is nyíltan vigyorgok rá. Becsületére legyen szólva, hogy végül be is ismeri az igazat, én pedig tettetett rosszallással csóválom meg a fejem. – Vagy csak könnyen átlátok rajtad – kacsintok rá egy huncut mosollyal. Halkan elnevetem magam, amikor azt mondja, hogy változtatni kellene a szokásain, de bölcsen nem teszek megjegyzést arra vonatkozóan, hogy azért a jó szokásait megtarthatja, mert még a végén felhívásnak venné keringőre, nekem pedig most más terveim vannak. A kis mosolya egyébként is azt jelzi, hogy legalább ő most tényleg ártatlanra venné a figurát. Amikor elkezdődnek a film előtti reklámok, megérzem Axel érintését a lábamon, és ár megfordul a fejemben, hogy talán mégis elég komolyan vette a próbafülkében elhangzott fenyegetésemet és gyorsabb nyitányt adott a dolognak, mint én magam, a simogatása ártatlan és kedves marad. Elmosolyodva pillantok rá, ismét elkap a szokásos, kellemes melegség-érzet, és talán egy egészen kis lelkiismeret-furdalásom van csak, hogy ő komolyan venné a mozi-élményt, ráadásul valószínűleg épp miattam, de nem baj, a szemtelenségével bőven kiérdemelte, amit tervezek. Addig is a kézfejére simítom az enyémet, hüvelykujjammal cirógatva a bőrét, egyelőre úgysem lépnék akcióba én sem. Elkezdődik a film, én pedig odahajolva még a vállára is nyomok egy csókot, tovább altatva a gyanakvását, és még ki is várok egy kicsit. Egyébként sem ismerem a film előzményeit, inkább csak azért vagyok tisztában a nevével és az alapjaival, mert mindenki más is. Ettől még nem nézném kritikus szemmel, helyére tudom tenni magamban, ha valami csak egy film... és egyébként is más szórakozásra gondoltam közben. Ezúttal én vagyok az, aki a lábára simítja a tenyerét, és úgy tűnik, még ő is hisz az ártatlanságomban, mert nem tesz semmit. Csak amikor az ujjaim elkezdenek felfelé kalandozni és én már őt figyelem a szemem sarkából látom, hogy a tekintete a vászonról a kezemre, majd felém fordul. Nem rejtem el a mosolyomat, akkor sem, amikor megállítja a kezem, majd közelebb hajolva benyújtja a panaszát. – Azt akarod mondani, hogy nem vettél elég komolyan az előbb? – hajolok a füléhez, épp csak olyan hangosan beszélve, hogy ő hallja a film zaján át. Ejnye, tudhatta volna, mibe keveri magát, ha olyan sokáig húzza az agyamat és szívja a véremet a próbafülkében. Néhány pillanatig az arcát tanulmányozom, nézem a vetítés fényeinek visszatükröződését a szemeiben, aztán ismét a füléhez hajolok. – Ennyi kényelmetlenség után tényleg nem vágysz egy kis megkönnyebbülésre? – Míg a hangom a fülét simogatja, megpróbálom kiszabadítani az ujjaimat az övéi közül. Akkor sem keseredek el, ha ez egyelőre nem sikerül, akkor beérem azzal, hogy ajkaimmal végigsimítsam a fülét, majd puhán megcsókoljam a tövét, mielőtt csókjaimmal lassan lejjebb haladnék a nyakán. Magamba szívom az illatát, élvezem a puha bőr érintését az ajkaim alatt, megízlelem a nyelvemmel is, aztán a fogaimat is finoman belemélyesztem. Tudom, hogy imádja, ha harapok, hát akkor élvezze. – Nagyon jó vagyok a nyomok eltüntetésében, ha még emlékszel – térek vissza a füléhez némi dorombolás erejéig, és ha az előbb nem engedte el az ujjaimat, akkor most újra megpróbálom kiszabadítani őket, hogy befejezhessem az előző mozdulatot és egészen az öléig simítsak fel velük. A bosszúmnak most csak és kizárólag ő a része - nem is annyira bosszú az, amit a fejemben forgatok, mint inkább olyasmi, hogy neki is megadjam a jogos jussát.
Megveszem a jegyeket az egyetlen nézhető filmre, és megyek is tovább - némi közjátékkal - Vivához. A büfé előtt nem sokkal futunk össze, nehéz észrevenni a tömegben, de mivel megtalálom, úgy sejtem, meg se próbált elvegyülni, vagy bujkálni. Közlöm a műsort, nincs ellenvetés, szóval örülök, hogy egy ilyen élet mellett nem unja az akció filmeket. Amikor halkan elmondja, hogy a 007-es ügynök(ök) nem léteznek, elvigyodorok. - Van olyan, aki elhiszi? Ez csak egy film. - kérdezem halkan nevetve, aztán közben elmerengek, hogy Viva milyen sok "ügynökséget" is megjárhatott az élete során, főleg ha ilyen "fontos információk" birtokába jutott. - Na és a King's men? - kérdezem vigyorogva, bár nem tudom, ismeri-e a filmet, de biztosan ismeri a szervezetet, ha létezik. A versenyre tett megjegyzésemmel már előre szavatolja a saját győzelmét, mire halkan elnevetem magam. - Na jól van, majd meglátjuk. - bólogatok játékos kihívással, aztán lassan be is tudunk ülni a terembe. Nem vagyunk sokan, sőt mondhatnám alig vagyunk bent. Elhelyezkedünk a székeken, lerakjuk a cuccainkat, és közben eszembe jut egy kérdés, a válaszon pedig kénytelen vagyok kicsit elmerengeni. Randis Will Smith film..? - A randiguru? - kérdezem elmerengve, nem vagyok biztos abban, hogy ez a címe a filmnek. Talán egyszer láttam, a TV-ben. Anyámmal azért néha megnézünk ilyen hülyeségeket... megnéztünk. Azt hiszem, ezek a szokások már mind múlt időben kellenek, hogy maradjanak. Amikor rá kérdez, hogy én emlékszem-e egyáltalán a filmre, akkor felvont szemöldökkel, tettetett sértettséggel nézek rá. - Hát persze......hogy nem. Fingom sincs mire ültem be utoljára. - kezdem vontatottan, aztán bevallom az egyértelműt és elnevetem magamat. - Ennyire kiszámítható vagyok? Változtatni kell a szokásaimon. - vigyorgok rá. Nem mondom, hogy most biztonságban van, mert mindig képes kihúzni azt a képzeletbeli gyufát, de azért a kis mosolyomból tudhatja, hogy nem akarok semmi játékosat. Ezután elkezdődnek a film előtti vetítések, reklámok és trailerek, teaserek. Szívesen átkarolnám Vivát, de sajnos nem kényelmes - próbáltam már, igen... - úgy hogy a karfa túloldalára teszem a kezem a lábára és simogatom kedvesen, két popcorn vétel között. Amikor elkezdődik a film, és elsötétedik minden, kis mosollyal még a szemem sarkából Vivára tekintek, aztán elkezdem nézni a filmet. Igazából nem igazán ismerem a Bond előzmény filmeket, így kénytelen vagyok magamnak hozzá költeni, hogy értelme legyen annak, amit látok, de... nem baj. Az élményért vagyunk itt, nem a filmért. Legalább is azt hittem, de aztán megérzem magamon Viva kezét. Eleinte nem gondolok bele többet, de amikor elindul a keze a térdemtől az ölemig, lepillantok az ujjakra, majd rá. Látom azt az ördögi mosolyt, és ahogy csillog a szeme, mert engem mustrál. Ujjaimat az övéi közé fonom, hogy megállítsam. - Viva... Egész nap kényelmetlen a nadrág tőled... Komolyan tovább akarsz kínozni? - kérdezem tőle oda hajolva hozzá, hogy a hangos film mellett is hallja, értse amit mondok neki, kérdezek tőle.
Vendég —
“every time you laugh I could cry 'cause my walls are coming down here by your side  
Axel&& Aviva
A nem is annyira kicsi próbafülkei kalandot végül sikerül magunk mögött hagynunk, legalábbis annyira, hogy ideiglenesen mindkettőnk megnyugszik egy kicsit. Nekem mondjuk könnyebb dolgom van, tett róla, de cserébe több ideig tart, hogy rendbe szedjem magam egy kicsit. Értékelem, hogy nem tesz megjegyzést az öltözékek hatására, egyelőre én sem feszítem meg újra azt a bizonyos húrt, inkább csak átkarolom, hogy mehessünk a mozi felé. A választást rábízom, szavaira egyetértőn bólintok, nyilván különböző okokból, de egyikünk sincs nagyon képben az aktuális kínálatot illetően. Nem is igazán figyelek odafent sem a reklámokra, meghagyom Axelnek - ő egyébként is jobban látja a többi embertől, elég ha én veszek el az átkozott skandináv átlagmagasság alatt -, hadd válasszon valamit. Inkább a kiegészítőköm gondolkozom, rá is kérdezek, a válaszán pedig elvigyorodom. – Oké, jól hangzik. Úgyis én nyerek, főleg ha jó sós lesz a popcorn – fogadkozom huncut vigyorral. Megcsókolom az arcát, aztán én a büfé felé veszem az irányt, bár a kezem még így is végigsimít az övén, ahogy elsétálok, mintha nem bírnék ki egyetlen potenciálisan elszalasztható érintést sem visszatartani. Mondjuk, amíg nem szól érte, nem is baj. Megveszem a kis popcornt és a közepes üdítőt, én sem kívánnék mást vagy többet - nem, nem kérek semmilyen csokit, nem, gumicukrot sem -, fizetek, aztán jóformán megint előbb érzem meg Axel közeledtét, minthogy a vállam felett hátrapillantva meglátnám. Mosolygok, mint mindig, ahányszor csak meglátom, még ha fel is tűnik, milyen óvatosan közlekedik az emberek között. Ez még mindig lelkiismeret-furdalással tölt el. – Ó, oké – mosolyodom el, aztán elnevetem magam a gyerekfilmek említésén. Én nem is bánom, ha kifutó film, mert akkor talán nem leszünk sokan... és az nekem fog kedvezni. Ezt persze nem teszem szóvá, inkább cinkos mosollyal közelebb hajolok hozzá. – Egyébként ne mondd el senkinek, de a 007-es nem létezik – súgom oda titokzatosan, mielőtt kuncogva visszahúzódnék. Volt már szerencsém angol ügynökökkel találkozni, de a James Bond-virtus még nem jött szembe. Gyorsan eltelik az a 15 perces várakozás is, és én leküzdöm az elégedett mosolyomat - először, amikor rajtunk kívül még kereken négyen jönnek be a terembe, másodszor pedig akkor, amikor kiderül, hogy ők sok sorral lejjebb ülnek majd, mint mi. Tökéletes. Egyelőre persze ártatlan maradok, lepakolok, Axelhez hasonlóan a mellettem lévő székre, úgysem valószínű, hogy sokan jönnek még. Az üdítőt elhelyezem a kettőnk közötti tartóban, a popcornt pedig egyelőre az ölembe teszem. A kérdésre kicsit elgondolkozom, felidézve a jóóó régi emlékeimet. – Hú, várj csak... az a Will Smith-film, amiben ő tanítja a pasikat randizni... – mélázok el egy kicsit, a címe valószínűleg nem fog eszembe jutni, de talán ebből be tudja majd lőni. – Na és te? Nézted egyáltalán a filmet? – somolygok rá. Valószínűsítem, hogy nem nekem támadtak egyedül bizonyos fajta gondolataim a sötét terem és a kevés ember kapcsán, Axelnek pedig megvan a maga előélete, szóval semmin nem csodálkoznék. Hacsak nem a haverjaival volt utoljára moziban. Hamarosan elkezdődnek a reklámok, és én még akkor is tartom magam. Felkínálom neki a popcornt, én magam is eszek belőle, miközben figyelem a vetítővásznat. Aztán még a film legelején sem vagyok nagyon rossz... egészen a bevezető képsorok végéig várok, csak azután veszem át a popcornt a másik kezembe, hogy az arcomon megjelenő ördögi mosollyal párhuzamosan a felé eső kezemet átvezessem a karfán és a combjára simítsak vele. Azóta sem jöttek be többen a terembe, szóval a terep tökéletesen az enyém, és nem is várakozok sokáig a térdeinél, az ujjaim lassú cirógatással kezdenek el felfelé kúszni a lábán, miközben a szemem sarkából ránézek, hogy lássam, hogyan reagál. Én háborút ígértem...
A kérdésemre nem kapok választ, csak azt látom, hogy beharapja a száját, hogy nehogy felfelé görbülhessenek az ajkai, és habár nem tudom pontosan, hogy melyik részét tartja viccesnek a kérdésnek, én jót szórakozom ezen az arckifejezésen... Ennél jobban úgy sem tudok izgatottabb állapotba kerülni ajkának harapdálásától. Azt viszont elkönyvelem magamban, hogy ő se tudna igazán jól válaszolni erre, mert csak felhúzza a szemöldökeit, mintha rám bízná, de én már döntöttem. Flavia nem annyira szende, mint előadja. Mondjuk nem csoda, általában azokból lesznek a legperverzebb emberek, akikből a legkevésbé nézzük ki. Búcsúzóul még kapok egy visszavágást tőle, már a háború kihirdetésén túl. A játék, amit ajkammal művel, aztán a karmolás feszültté tesz, de uralkodok magamon annyira, hogy ne kapjam el a karját és rántsam vissza. Ehelyett elkezdek átöltözni, és szerencsémre - ha tervezett is gonoszabbat -, nem tett semmi többet. Kilépve elégedetté teszem azzal, hogy nem emlegetem a fehéret, pedig elsőnek hangot igazán a feketének adott. Nem tudom, hogy a fehér csak az utolsó inger volt, amit bírt, vagy tényleg az tetszett neki a legjobban, úgy hogy az összes az inget megveszem a két nadrággal, aztán elindulunk. Amikor azt mondja, hogy rám bízza magát, bólintok kis mosollyal. - Jól van, akkor megnézzük mi megy. - a mozi szintjére megyünk, ott elkezdem nézni a film kínálatot és a kezdéseket is. Nem sok olyan van, ami egyrészt időben belefér nekünk, másrészt érdekes is lehet. Tulajdonképpen a legtöbb film már megy, szóval a legközelebbit választom. Egy Bond film. Kifutó, és egyébként sincsenek sokan, szóval nem hiszem, hogy tömegnyomorra kell majd számítani. A hirtelen megjelenő kérdésre lepillantok Vivára, majd a büfére. - Nem rég ettünk, szóval én annyira nem nassolnék, de ha igazi mozi élményt akarsz, az kell hozzá. Mit szólnál, ha ketten ennénk egy kis popcorn, meg egy közepes üdítőt? Majd azon versenyzünk, ki issza meg a másik elől az üdítőt. - vigyorgok rá viccelődve. Amikor bólint és elmegy megvenni, addig én maradok a sorban, és most... ahogy nézem hogy elmegy, kicsit úgy érzem magam, mint akinek már is hiányzik. Megrázom a fejem. Lassan tényleg olyan leszek, mint egy kiskutya, aki mindenhová követni akarja a gazdáját. Sorra kerülök, és mint kiderül, tényleg sok hely van, úgy hogy ki is választok két ülést felülről a második sorban, középen. Az a legjobb hely, körülöttünk meg egy lélek se. Eszembe jut, hogy ha igazán szemét akarnék lenni, belülre vettem volna jegyet, hogy emlékeztessem Vivát arra, hogy ő hirdetett háborút kettőnk közül, és még van a tarsolyomban egy-két dolog, de aztán arra gondolok, hogy nem akarom megfosztani őt a nosztalgiától. Megveszem a jegyeket, majdnem fellökök egy csajt, miközben elindulok, de egy bűntudatos grimasszal bocsánatot kérek, sajnos nem láttam rendesen. Megkeresem Vivát a sorban, ő is épp most végez, szóval oda is lépek hozzá, kínosan ügyelve a körülöttem lévőkre. - Bondot. - válaszolom a kérdésére mosolyogva. - Ez volt az egyetlen normális, hacsak nem akarsz 5 éveseknek szánt mesét nézni. Minden más már elkezdődött, ez pedig 15 perc múlva indul. Három órás, szóval... hosszú. - mondom a jegyekre pillantva, majd rá. Az a 15 perc gyorsan el is telik, mert beengedik az embereket a terembe - mint a hatot velünk együtt -, és bemegyünk. A négy fős társaság közép-középre foglalt helyet, így ők sorokkal lejjebb vannak, mi felül-középre helyezkedünk a jegyek alapján. Nem mintha attól kéne tartani szerintem, hogy hirtelen megjelenik a tömeg, és elfoglalják körülöttünk az üléseket. Szóval le is pakolok magam mellé az ülésre, jól esik végre lerakni a kezemből a dolgokat, aztán Vivára tekintek. - Emlékszel még, mit néztél legutoljára moziban? - kérdezem kíváncsian.
Vendég —
“every time you laugh I could cry 'cause my walls are coming down here by your side  
Axel&& Aviva
Muszáj az ajkamba harapnom, ha fenn akarom tartani azt a képemet, ami most tulajdonképpen haragszik rá az arcátlan reakciói miatt, de kis híján kitör belőlem a nevetés, amikor kiejti a száján a csöcsörészés szót. Inkább meg sem próbálkozok válaszolni erre, mert félő, hogy akkor tényleg elnevetném magam, inkább csak jelentőségteljesen feljebb vonom a szemöldököm, hogy döntse el ő maga. Egyébként is arra koncentrálok, hogy ez megint csak a szemtelensége netovábbja volt, és meg is könnyíti a dolgomat, mert ezt még tovább fokozza. Pedig látom a szemeiben, hogy érti a szavaim mögött megbúvó fenyegetést, még ha nem is éli ezt meg valódi fenyegetésnek. Egyelőre mondjuk csak egy kis ízelítőt kap, ha már ő olyan lelkesen és kimerítően könnyített rajtam, akkor én nem vagyok rest fokozni a benne tomboló feszültséget, amit egyébként is nyíltan látok rajta még mindig. Elégtétellel tölt el a szemeiben megcsillanó feszültség látványa, hát még az a frusztrált fújtatás, amikor a körmeim végigkarcolják a hasát... Pedig még vissza is fogtam a kegyetlenségemet, mert az első gondolatom az volt, hogy megvárom a nadrág levételét is, hogy aztán pontosan kitapinthassam, mennyire is van felajzva. Mégis inkább elhagyom a fülkét, és meghagyom az ilyen irányú terveimet későbbre. Nem sokkal későbbre. Én is helyrehozom a külsőmet egy kicsit, hogy ne legyek annyira zilált, mint akit épp az imént juttatott nem is tudom hány orgazmushoz a férje, de mire Axel átöltözik és elhúzza a függönyt, nálam már aztán minden rendben van. Szerencséjére nem tesz semmilyen különösebb megjegyzést arra vonatkozóan, hogy a fehér ing esetleg kiemelt szerepet kapna a reakcióm miatt. – Bölcs döntés – mosolyodom el, a szemeim pedig sokatmondóan csillannak fel. Nem azt mondom, hogy az ingek nem lesznek biztonságban, ha holnap egész este a maihoz hasonlóan fog hergelni a látványa, csak azt, hogy ha már övéi lesznek a ruhák, valószínűleg kevésbé fogok rájuk vigyázni. Odalépek vele a kasszához, megvárom, hogy hozzánk kerüljenek a szerzemények, aztán már fonom is a kezemet Axel dereka köré, hogy a megszokott felállásban induljunk el a mozi felé. – Teljes mértékben rád bízom magam – vonok vállat, majd mosolyogva felpillantok rá. – Nekem ígyis-úgyis újdonság élménye lesz az egésznek, szóval válassz olyat, amitől szerinted hathatós lenne a dolog – teszem hozzá somolyogva. Azt már nem fűzöm hozzá, hogy nekem egyébként is vannak terveim arra vonatkozóan, hogy hogyan teszem majd az élményt igazán hathatóssá, és hogy tulajdonképpen emiatt is mindegy, milyen filmet választ. Erre majd rájön magától. Aztán egyszer biztosan eljön az az idő is, amikor képesek leszünk együtt végignézni egy filmet... Felmegyünk a mozi szintjére, ahol szerencsére nem fogad bennünket túl nagy sor. Körbenézek, felmérem a terepet, már csak megszokásból is, de Axellel együtt állok be a sorba, hogy ott legyek mellette, főleg ilyen szorosan az emberek között. Felpillantok az épp vetített filmeket mutató reklámokra, bár egyik sem mond különösebben semmit - nem igazán foglalkoztam az aktuális filmekkel mostanában -, de talán Axelnek sem. A választást mindenesetre továbbra is ráhagyom, már csak azért is, mert tegnap én választottam, még ha nem is néztük végül végig. – Vegyünk popcornt és üdítőt is? Vagy valami mást? – nézek fel rá közben. Ennyi sejtésem és emlékem azért még van a mozi-élményről, és bár az ilyesmi nekem talán útban lesz, inkább megoldom, mintsem hülye kifogásokkal keltsem fel a gyanakvását. Ha inkább nem vevő ilyenekre, akkor csak megvárom, míg megveszi a jegyeket; ha viszont azt mondja, vegyünk valamit, akkor megvárom, hogy mi kerülünk sorra, de mielőtt odalépnénk a jegyeket árusító pulthoz, én felajánlom, hogy amíg ő megveszi a jegyeket, addig én beszerzem a többi tartozékot. Lábujjhegyre állva megcsókolom az arcát, itt már magára merem hagyni egyébként is, hogy aztán a másik soron szerezzek magunknak egy nagy üdítőt és valami rágcsálnivalót, amire szavazott. Ebben is rábízom magam az ízlésére. A kabátomat a kezemre terítem, a sisakot pedig átfűzöm az alkaromon, így mindent könnyen elbírok, aztán a tekintetemmel megkeresem Axelt és odamegyek hozzá, hacsak nem ő talált meg előbb. – Na, mit nézünk és mikor? – mosolygok rá.
Amikor végzek vele, és addig hajszolom reszkető testét, amíg bírja állva, elégedettséget érzek magamban. Nem olyasmit, mintha én is megéltem volna ezeket a katartikus pillanatokat, de látva ködös szemeit, -őszintén- kipirult arcát, remegő tagjait, rájövök, hogy szeretem ezt csinálni vele. Szeretem addig kényeztetni, amíg ki nem lép ebből a világból. Persze, ő ezt nem így fogja fel, de azért panaszkodni sem panaszkodik azért, hogy ez megtörtént. Így legalább nyugodtan tudok öltözni, már akár előtte is. A kérdései szórakoztatnak, mintha nem tudná, hogyan szedje rendbe magát. Az arcomon ott virít a letörölhetetlen mosoly, míg közlöm vele, hogy igazítsa meg a ruháját, aztán Flaviára ráfogja a pironkodást. Persze, amikor szóba jön az alteregója, feljön az is, hogy reagált volna a falhoz szorításra, mire félre biccentem a fejem. - Szóval azt nem bírja, ha egy fülkében a falhoz szorítják, de az rendben van, ha egy étterem közepén csöcsörészik? - kérdezem visszafogott hangon, kihívóan tekintve Viva szemeibe, egymással szembe állítva a két történést, és "Flavia" reakcióit. Fú de élvezem most ezt a vérszívást... de fogok még ezért kapni, te jó ég, már látom a változást a nő szemeiben, és az a "jól van" elég sok dolgot ígér... Amikor közelebb hajol, már tudom, hogy nagyon nagy fába vágtam a fejszémet, figyelem a szemeit, míg az utolsó gombot is kibújtatom a helyéről. Persze, most már kihasználja, hogy kettőnk közül csak én vagyok felajzva, ajkamra nyal, harap, hasamra simít, én pedig feszülten fújtatok egyet, ahogy végig karmol az oldalamon, míg ellép mellettem. A vállam felett pillantok hátra rá, míg vár, én leveszem az inget, és előre tekintve felakasztom azt a fogasra. Mire ismét hátra nézek, már ki is lép. Szusszanok egyet, valahol megkönnyebbülök, hogy kiment, mert így legalább nem kell újfent visszafognom magam. Állva az öltözködés egy fokkal tovább tart, mint egyébként, de gond nélkül végzek. Összeszedem a dolgokat, a kabátomat és a bukósisakot is, majd kilépek a fülkéből. Flavia fogad, mire rámosolygok. - Hát, háromnak is sikere volt, szóval szerintem mindet. De a fekete nadrág mellé egy szürkét is veszek, hogy ha kevésbé elegáns helyre mennénk, legyen olyan is. - mondom, és az eladóhoz lépek, a pulthoz. Leteszem a ruhákat, és amíg becsippantja őket, addig visszamegyek egy másik nadrágért is. Közben elgondolkodom, hogy cipőt vegyek-e. Végül azt inkább nem itt veszek, itt túl ünnepélyesek vannak. A kasszához lépve a nő összehajtja szépen a ruhákat, beleteszi egy zacskóba őket. Kifizetem a dolgokat, aztán a sisak mellé fogva a kezemben, távozok Vivával a boltból, és elindulok vele a mozi felé. - Milyen fajta filmet akarsz nézni? Komédia, dráma, akció? - kérdezem lepillantva rá. Mondjuk fogalmam sincs, mik mennek a mozikban, de majd meglátjuk.
Vendég —
“every time you laugh I could cry 'cause my walls are coming down here by your side
Axel&& Aviva
Egyáltalán nem voltak ilyen irányú terveim, amikor belöktem a fülkébe. Gondolataim akadtak, sokkal pikánsabbak is, de beértem volna azzal, hogy a lelkét is kicsókoljam belőle, ehelyett viszont hamar a falnak nyomva találtam magam, amivel végleg elszabadította bennem az addog visszatartott vágyakat... és mégis valami teljesen mást kapok. Az első alkalommal még csak nem is ellenkezek, túl felszabadító érzés, ahogy megérint, ahogy végre elér az első megkönnyebbülés, de aztán ismét megvétózza a terveimet. Ujjai túlérzékeny testembe csúsznak, nem hatja meg az ellenkezésem sem, belőlem pedig egy idő után ki is fogy a szufla. Hagyom, hogy a testem újra eláruljon, de amikor ezután sem áll meg, akkor már kezdek komolyan tartani attól, mit forgat a fejében... de az eszembe sem jut, hogy addig fog hajszolni, míg a fejemre olyan vastag köd nem ül, amin nem látok át, a lábaim pedig úgy remegnek, hogy már meg sem tartanak. Pedig megteszi, és amikor az első kérdésére nem is vagyok képes kapcsolni, még ki is nevet. Eltart pár percig, mire össze tudom szedni magam, megrázom a fejem, mintha azzal józanabbá válnék, aztán végignézek magamon, kissé tanácstalanul. Azt hiszem, erre mondják az angol anyanyelvűek, hogy "I'm a mess"; ha ezt tudom, lehet, hogy mégis inkább a hazamenetelre voksolok. A válaszát hallva aztán lassan, nagyon lassan nézek fel rá, hogy ezek után még Flaviát emlegeti. – Flavia sikítófrászt kapott volna, amikor egy próbafülke falának nyomtad – világosítom fel felvont szemöldökkel, kissé közelebb hajolva. Persze ő inkább méreget, sőt, tovább pimaszkodik, mire hunyorogva nézek vissza rá én is. A tekintetem követi a mozdulatot, ahogy kihúzza az inget a nadrágból, aztán azt is, ahogy elkezdi kigombolni, de pont neki köszönhetően most nagyon is jól tudom tartani magam. Tekintetem visszakúszik az arcára, miközben látványos mozdulatokkal megigazítom magamon a fehérneműt és visszahúzom, aztán begombolom a nadrágomat is, tovább hallgatva a szemtelen fejtegetését. – Jól van... – szólalok meg lassan, végigmérem őt, a félig kigombolt inggel és az arcátlan mosolyával, csillogó szemeivel együtt. Ezt élvezni fogom. – Ha háborút akarsz – hajolok közel hozzá, egészen közel, hogy a következő szavakat már az ajkaira suttoghassam –, akkor háborúzzunk. – Nem kell emlékeztetnem rá, hogy kettőnk közül kinek a vérében csordogál egy bizonyos isten vére, és talán ezt igazolja is a felpezsdülő vérem. Nem csókolom meg, épp csak megízlelem alsóajkát a nyelvemmel, mielőtt finoman beleharapnék, hogy aztán rögtön el is engedjem. Ellépek tőle látszólag nem zavartatva magam várom meg, hogy kigombolja az inget, látványos éhséggel bámulom meg, de csak azért hogy aztán tenyeremet a hasára simítsam, mielőtt megkerülném őt és elsétálnék mellette. A mozdulat közben végighúzom a körmeimet a hasán, a jobb oldala irányába, hogy ne okozzak neki kellemetlenséget - erre azért szigorúan figyelek. Az ösztönömre hagyatkozom, mielőtt kimennék a próbafülkéből, és amikor megsúgja, hogy tiszta a levegő, ki is slisszolok. Odakint van elég időm és motivációm megnyugodni. A fülkéket leválasztó folyosó végén levő tükröt használva kicsit rendbeteszem magam, de mire Axel átöltözve elhúzza a fülke függönyét, én már Flavia gondtalan mosolyával köszöntöm. – Sikerült választani? – nézek rá, mielőtt felmarkolnám a kabátomat és a sisakot, indulásra készen. Az sem hat meg, ha tesz valami megjegyzést a reakcióimra vonatkozóan, ahhoz túlságosan is felspanolt a pimaszkodásával. Engem már nem tud kizökkenteni; majd megbeszéljük a következő ütközetnél, amikor beérik az én édes bosszúm.
2023. május 1-jén az óriások vezére összehívta tanácsát, amelyre a nornát is meghívta, aki segített neki az istenekkel szemben. Kezdetben úgy tűnt, ez alkalommal sem történik majd semmi különös, ám amikor Hildr távozásra készült, fültanújává vált két óriás sutyorgásának, s a hallottaktól égtelen harag támadt a norna szívében. A szavak arról szóltak: Thrym azt tervezi miképpen szabadulhat meg Hildr-től, mivel a norna követeléseit nem kívánja a nagyhatalmú óriás teljesíteni, akkor sem, ha az átokkal legyőzik és feledésbe taszítják az isteneket. Hildr elnyomta abban a pillanatban dühét, s ahelyett, hogy szembesítette volna Thrym-et rossz döntésével, a norna úgy határozott, megbosszulja, amiért megpróbálták kijátszani. De nem kapkodott el semmit sem, és mindent gondosan előkészített.