Épp, hogy pihentem egy keveset, amikor hirtelen szaladó léptek hangjára lettem figyelmes. Nem utánam igyekvőek voltak, mert a szél abból az irányból fújt, éreztem volna. A sérülésem ellenére is felálltam, és amikor megláttam a hófehér nőstényt, ahogy fenyegetően felém morog, én is felborzolom vértől ragacsos bundámat, hogy lássa, ha sérült is vagyok, a méretek még mindig eltérnek, ám a fogaimat nem villantom meg. Nem kívánok harcolni veled, de megvédem magam, ha kell. - válaszolok viszonylag nyugodt hangon a fenyegetésre, épp mikor megérkezik mögé egy kölyök. Ha ketten vannak, az már kevésbé jó hír, ám mielőtt nekem esne a nagyobbik, a kicsi átváltozva veti magát közénk, én pedig így azonnal felismerem. Ahogy "Joe"-hoz beszél, én ismét leengedem a fenekem és a mellkasom a hideg hóba, amelynek hidege kellemesen csillapítja a fájdalmam. Nem változok még vissza, egészen addig nem, míg fenyegetést érzek a másiktól, de amikor Brina közelebb lép hozzám, a szememet már ő rá emelem. Amikor letérdel mellém elcsukló hanggal, szusszanok egyet. Nyugi kölyök. Megmaradok. - próbálom egy kissé enyhíteni a rá törő érzelmeket. Szerencsére nem martak életveszélyes helyen, csupán sokszor, sok helyen. Amikor hevesen rákérdez, hogy ők voltak-e, hangosan szusszanok egyet. Nem veszik jó néven, ha nemet mondanak nekik. - válaszolom meg a kérdését, ezzel részben magyarázatot adva arra, hogy miért is támadtak rám, bár a részleteket nem említem. A vállamon lévő seb nyomására összerezzenek, de állom a sarat. Amikor Brie rákérdez, hogy vissza tudok-e változni, a tekintetem a nagyobbik nőstényre emelem. Ha nem látom rajta, hogy át akarná harapni a torkom, akkor biccentek egyet, és ha hagy nekem egy kis teret, akkor úgy változom át, hogy közben felülve, hátamat a kidőlt fatörzsnek vetem. - Nem voltam hajlandó beszállni a bizniszükbe, ez pedig nem tetszett nekik. - adom meg a választ arra, hogy mi történt, majd a tekintetem kettejük között cikázik. Az illatuk és a küllemük meglehetősen hasonlatos. - Örülök, hogy sikerült biztonságba keveredned. - mondom Brinára pillantva, majd a Joe nevezetűre tekintek. - Gaelan Mavros vagyok. "Kóbor". - jelezve, hogy nem tartom magam annak a falkának a tagjának, illetve azt is, hogy eltakarodok innen nagyon gyorsan, nagyon messzire, ha ő úgy akarja. Úgy is járom a világot, tovább állni pár várossal nem esik nehezemre.
Megkönnyebbüléssel tölt el, hogy a nővérem, akit alig csak egy pár hete ismertem meg, ilyen megértő velem és nem bánik lekezelően velem a tudatlanságom miatt. Az, hogy alátámasztja elméletemet miért lehet nehéz visszaváltoznom a farkas alakomból egy fajta elégedettséggel és frissességgel tölt fel. Olyan érzésem van tőle, mintha nem egyedül lennék ebben az egészben – nem is vagyok. Elvesztettem a számomra legfontosabb embereket, a szüleimet, illetve ugyanígy a falkát, a közösséget is, amiben nevelkedtem egész életemben. Miután Frank átvette a vezetést, azt gondoltam, hogy tényleg mindennek vége. Még az is megfordult hosszú kóborlásom közepette, ahogy az éhség mardosta a gyomromat, hogy talán jobb lenne, ha én magam is feladnám… mert mi értelme van így az életnek? Minek menjek tovább, hogy ha mindent és mindenkit, akit szerettem elragadott a vérvörös irigység és a sötét halál. Nem volt fair… az egész, ami történt nem volt fair, de visszafordítani már nem lehetett. Ezt akármennyire is nehéz volt elfogadni, nem tudtam tagadni. Ennek ellenére ezek a fajta gondolatok továbbra is kísértettek, főleg éjszakánként, amikor egyedül voltam a szobámban a holdfénytől megvilágított szobámban, magamban a gondolataimmal. Éppen ezért esett most olyan jól ez az „edzés” vagy mint kiderült: vadászat. Nagyon izgatott voltam, és amikor Joe játékosan a vállamba bokszolt annyira meglepődtem, hogy kicsit megtántorodtam az egyik irányba, míg ő a szemem láttára változott át pillanatokon belül. Én magamnak még kellett egy mély levegő, egy kis koncentráció, de hamarosan én is puha talpakon baktattam utána az erdőben. A farkasom sokkal elemibb, sokkal ösztönösebb – ahogy Joe is ezt a szót használta – volt, mint én bármikor is leszek. Ő boldogan fogadta a bundámat simogató szelet, a rengeteg illatot, ami megrohamozott az úton, a kis hangokat, ahogy állatok rezgették a leveleket az erdőben. És a társaságot. Cukkolva dörzsöltem oda az oldalamat az alfához, miközben újra és újra elfutottam mellettem. Egyszer kétszer rá is morogtam játékosan, a mancsommal a levegőbe csapva, hogy tudja nem akarok vitába keveredni vele. Hamarosan azonban felvettem a jelet, hogy talált valamit. Valamit, ami számunkra érdemes lehetett, így követtem a példáját és elcsendesedve vettem komolyan a vadászatot. Miután leterítettük az őzet és nagyot falatoztunk belőle, ami számomra önmagában egy új és különleges élmény volt, a farkas minden gondolatával és érzékével együtt, tovább indultunk más vadak elejtése felé. Gondolom Joe minél több mindent akart megmutatni nekem, hogy úgymond az „alapokon” túl legyünk és minél könnyebben hozzászokjak ehhez az állatias énhez. Meglepetésemre nem volt olyan nehéz összesimulni a bestia elméjével. Amikor azonban irányba fordulunk egy új és idegen, váratlan illatot hoz magával a szél. Maga a szag vértől bűzös mégis sikerül felvennem belőle ismerős jegyeket, amiket nem tudok pontosan hová tenni, mert a farkasom úgy tűnik még nem találkozott ezzel ezelőtt, de… mégis… úgy érzem, hogy ebből semmi jó nem fog kisülni. Amint nővérem kiadja a parancsot rohanva indulok meg utána, hogy ne maradjak le egy cseppet. Talán jobb lenne ezt óvatosabban megközelítenünk – küldöm felé bizonytalanul a gondolatot, mert érzem rajta a mérhetetlen dühöt és bosszúvágyat, ami most vad görcsbe rántja a testét. Ez természetesen nem fogja vissza abban, hogy gyors legyen, mint a villám. Én sem hagyom magam és alig egy kis késéssel érkezem meg a fához, ahol az idegen fekszik. Sebesülten. Még éppen hallom a fejemben elhangozni Joe fenyegető mondatát, amikor hirtelen bekattan, hogy honnan ismerem ezt az illatot. A vér és az, hogy farkas alakban van/vagyunk kellően összekevert, de most rájöttem. - Joe, ne, állj! – szakad fel belőlem, ahogy hirtelen átváltozok. A két farkas közé ugrom és kezeimet tenyérrel kifelé feltartom az alfa nősténynek, fejemet lehajtva, szememet elfordítva, hogy lássa nem akarok az útjába állni, de mégsem akarom, hogy bántsa a másikat. - Ismerem ezt a farkas – csuklik el a hangom és amikor megbizonyosodom róla, hogy a nővérem nem fog rögtön nekünk ugrani, hátat fordítok. – Ó, Gael… oh, ne… istenek – mondom remegő hangon, ami szokatlan tőlem, mert a szüleim halálán kívül semmi sem volt képes eddig megsiratni. Mindig nagyon határozott, nagyon biztos voltam magamban, már kisgyerekként is. Most viszont elborzadás ül ki az arcomra, ahogy letérdelek a hatalmas fekete farkas teste mellé. – Ó, istenek… Mit tettek veled? Ők voltak, igaz? – kérdezem aztán vehemensen, de tudom, hogy most ebben az emberi bőrben úgy sem fog tudni válaszolni nekem. Helyette felmérem a szememmel a sebesüléseit, aztán fogom és letépem a pulóveremnek az egyik ujját, majd összegyűrve egy csomóba a legjobban vérző sebre nyomom. Ha ezt Gael nem éppen nyugodtan, vagy könnyedén fogadja sem riadok vissza, még ha rám vicsorog vagy megmutatja nekem a fogait. - Tarts ki még egy kicsit! – mondom neki inkább mély, búgó hangon, majd hátranézek egy pillanatra a vállam felett. – Joe, gyere, segíts, kérlek! – Aztán szemeimet visszavezetem az ordasra előttem, és másik kezemmel végigsimítok a nyakán a többi seben futtatva végig a tekintetem. – Át tudsz változni? – kérdezem tétován. – Valószínűleg úgy könnyebb lenne elcipelni téged a laktanyáig, ahol jobban segíthetünk rajtad. Ó, Gael… mi történt…? – Az utolsó kérdést már csak magam elé suttogom hitetlenül.
A meglepett ábrázatát látva csak még szélesebb a vigyor a képemen. - Jó – bólintok, és a dobozt a bőrdzsekim zsebébe süllyesztem. – Igazság szerint, te teszed jól – ismerem el, meg az igazát is. A különbség csak annyi, hogy én, vele ellentétben, nem egy falkában nőttem fel, nekem csak az anyám volt. Korábban fele ilyen közel sem voltam a farkasomhoz, mint, ahogyan az az évek során kialakult és átformált, megreformált – a szó legnemesebb értelmében. Az ordasom és én olyan mértékben összecsiszolódtunk, és élünk erős szimbiózisban, hogy semmi sem zavaró, vagy bántó egyikünknek, vagy másikunknak. Nem is szaporítom igazán a szavakat, csak megindulok, és fejem intésével invitálom az ifjú titánt. - Amit találunk, és nem túl nagy és erős kettőnknek, hogy leterítsük – felelem egyszerűen körülírva a szándékomat és a tervemet. – Nyúlra. Őzre – teszem hozzá, a miheztartás végett, még, mielőtt én is kérdéssel bombáznám őt. Érdeklődve-, arcomat felé fordítva hallgatom. - Ügyes vagy – itt azért megengedek magamnak egy halovány, valóban elismerő mosolyt, aztán szemeimet réssé szűkítve hallgatom tovább. – Értelmes – bólintok, egyetértéssel mind a gesztusban, mind a hangomban. – Egyáltalán nem tartom kizártnak, sőt... teljesen ösztönös – maga az elgondolás logikus, a tény előbbi. – Na, gyere – boxolok játékosan, nem durván a vállába, és pár, elnyújtott lépés után, szinte a levegőben változok át, és immár farkas alakomban pillantok hátra a húgomra. Amikor ő is felveszi az ordas alakját, úgy megindulok az erdő gyomra felé. Megmutatom neki azokat a helyeket, ahol tud vadászni, ha a helyzet úgy kívánja. A csapást, ahol a szarvasok vonulnak rendszeresen – és figyelmeztetem, hogy azokra ne menjen rá, ha lát is egyet, mert nem érdemes. Igaz a mondás: a farkas ereje a falkában van – teszem hozzá. Merthogy valóban: egy egységként, falkaként, könnyű szerrel leterítenénk egy nagyobb állatot. Aztán, kisebb kitérő gyanánt, a patakhoz viszem. Tavasszal bővizű folyóvá duzzad majd, gondolom én, mert még nem értem meg itt egyetlen Primaverát sem, és azt is csak megtippelni tudom, hogy valószínűleg a medvék sem kerülik el majd a helyet. Néhány korty után tovább haladunk a tisztás felé, ahol pockok, nyulak és őzek is fellelhetők – most éppen utóbbi. Nincsenek sokan, leszakadhattak, vagy leválhattak az eredeti csordáról. Egy ideig figyelem őket az aljnövényzet-, és a hóbuckák alkotta, jótékony takarásból, míg ki nem szemelek egyet, ami kisebb és véznább, mint a többi. Nagyon pontosan leírom Brinának, hogy melyikre gondolok: próbáld meg felém terelni – hangzik az egyértelmű utasítás. Ha sikerül neki, mint, akit puskából lőttek ki, vetem magam a kiszemelt példány felé, szemem sarkából a másik, hasonszőrű farkast keresem, és, ha megbizonyosodom róla, hogy a nyomomban van, leterítem az őzt és állkapcsommal elroppantom a kecses nyak csigolyáit. Önfeledt zabálásunk végeztével utunk újra az erdőbe vezet, a nyulak lelőhelye felé. Lépteimben egy ismerős és éles szag akaszt meg. Az ég felé fordítom véres pofámat, úgy szagolok a levegőbe: ugyanaz az esszencia, amitől Brie is bűzlött, amikor rátaláltam. És ez csak és kizárólag egyet jelenthet: Frank egyik embere a környéken lődörög. Az én környékemen. A mi területünkön. Mélyről-, már-már szívből jövő morgás tör fel a torkomból. Maradj mögöttem – újabb utasítás, pedig tudom, hogy gyűlöl érte, de inkább utáljon, semmint, hogy halott legyen. És, szinte a gondolat erejével iramodok meg az adott irányba, ahova a betolakodó szaga vezet. Látom, és érzem, hogy megsérült, de pont szétszarom: amikor megpillantom a fekete foltot a hófehér tájban, elborul az agyam. Morogva, már-már nyáltól habzó pofával közelítem meg, a nyakszirtemen, a maromon, és a gerincfüzérem mentén borzolódik a szőr. Egy jó okot mondj, hogy ne tépjelek apró cafatokra – szólalok meg, a szurokfekete hímnek címezve szavaimat, de, valószínűleg mindketten tudjuk, hogy ezer közül sem találna ilyet.
A feszültség egyre nőtt a falkában. A régi alfa halála bizonyos tekintetben ketté választotta a falkát. A békésebbek, mint én is, olyan dolgokra kényszerültünk, amiket nem szívesen tettünk, de mivel nem akartunk bajt, egyenként hajtottunk fejet az új alfának. Legalább is eleinte. A korom és tudásom okán hasznot láttak bennem, amit alkalmazni akartak, de semmilyen mocskos üzletbe nem voltam hajlandó bele menni. A mai nap újra hívtak, mert a főnök vár, és beszélni akar velem. Kelletlenül fordítottam vissza lépteimet a falka bázisára, hogy aztán Frank elé állhassak, aki már az udvaron állt, éppen valami furgon ajtaját zárta be. - Gaelan! Hogy megy a tanítás? - csapja össze tenyereit, mint aki jól végezte a dolgát, két ugrásza már szintén itt is van, ahogy felém lép néhányat. - Hívattál. - térek a tárgyra, kissé mogorvábban, mint szokásom, mert sejtem, hogy a mai játék ismét arról fog szólni, hogy megpróbál meggyőzni, lépjek be az üzletbe. Én nemet mondok, majd azt mondja, jó, ad nekem egy kis időt átgondolni. Ezt már harmadjára játsszuk el, mert nem érti meg, hogy semmilyen illegális dologba nem szeretnék bele tenyerelni. Nem ezért vagyok itt. Látva a türelmetlenségem és a ráncolt homlokom, az ő arcáról is lefolyik a mosoly. - Gondolkodtál az ajánlaton? - kérdezi, csípőre téve a kezeit. - A válaszom még mindig nem. - felelem határozottan, mire idegesen megvakarja az állát. Méreget, gondolkodik. - Ez már nem kérés, Gaelan. Csatlakoznod kell. Fogsz. - Különben? - emelem meg a fejemet, már-már kihívóan. Sose törekedtem alfa babérokra, de a korom és a tapasztalatom meg lenne hozzá... ahogy az erőm is. Azt hiszem, inkább ettől tart. Azért próbál szavakkal rám hatni, mert fél felpiszkálni. - Elég farkas veszett oda legutóbb. Nem akarsz közéjük tartozni, igaz? - teszi fel kérdésbe burkoltan a halálos fenyegetést, mire megfeszülnek az izmaim. - Szerencsét próbálnál? - a kérdésemre megfeszül a nyakán az izom, és kidudorodik egy ér a halántékán. Szó szerint farkasszemet nézünk, de minthogy rendkívül határozott vagyok a döntésemben, ez addig húzódik, míg össze nem szorítja és vicsorgásba nem fordítja a fogait. Fél lépést hátrálok, jobban mondva olyan pozícióba helyezkedem, amiből egyszerűbb védekezni, csak hogy nem számítok arra, hogy a támadás nem tőle, hanem oldalról érkezik majd. Az egyik bugrik farkas alakban ugrik nekem és sodor oldalra, a földre. Egy pillanat alatt változom át a földön átgördülve hátamon, hogy aztán megvédjem magam a három állkapocstól, ami nekem esik.
A vérem vörösre festi a kristályosan csillogó, tiszta, fehér havat. A lépteim sietősek, már egy ideje nem szaladok, csak ügetek, jobb mellső lábammal sántítva szelem át az erdőt. Igyekszem kijutni a falka területéről, mert habár az előző völgyben leráztam őket, tudtam, hogy amíg itt vagyok, nem leszek biztonságban. A testem különböző részein mély harapások nyoma húzódik, de nem érzem a fájdalmat a jótékony hideg és az adrenalin miatt. Amikor átlépem a határt, még egyszer hátra pillantok, aztán újfent elindulok, most már visszafogva az ügetést bicegéssé. Talán egy órát sétálhatok, míg egy kidőlt fa tövébe nem ülve pihenek egy kicsit. Addig nem változom át, amíg el nem telik egy kis idő: ha követtek, hamarosan úgy is megérzem, és akkor jobb, ha ebben a formában maradok. Ha pedig megelégedtek azzal, hogy örökre elüldöztek, akkor hamarosan úgy is elindulok. Bár, miután sikerült az egyik ugrászt súlyosabban megsebesítenem, talán nem jönnek már utánam.
A meglepődés egyértelműen kiül az arcomra, amikor kérdésemre váratlan válasszal szolgál. Én magam csak cukkoltam őt a cigarettával, nem gondoltam, hogy majd ténylegesen beleegyezik. Talán azért nem, mert előszeretettel igyekezett kihagyni minden „felnőttes” dologból, amit a falkával csináltak. Tudtam, hogy még nem vagyok azon a szinten, hogy felérve hozzájuk résztvegyek akciókban, vagy az éppen adódó bizniszben kisegítsek… de azért mégis. Bántotta az egómat, hogy a képességeim – és azért nem voltam használhatatlan - nem voltak semmilyen szinten elismerve. Most azonban adódott a lehetőség, hogy végre bizonyítsak. Izgultam azért, akármennyire is bíztam magamban, mert azt akartam, hogy Joe tényleg jót gondoljon rólam… A szál cigarettát végül visszautasítottam egy laza kézmozdulattal és egy mosollyal. - Valójában tényleg nem. Már próbáltam – egy régi munkatársammal - és nem szeretem a szagát – válaszoltam megvonva a vállam. – Jobban mondva, ahogy megragad a ruhámban. – A farkasomat nagyon tudta zavarni az ilyesmi, ezért is igyekeztem az első átváltozásom óta minél szagtalanabb mosószerrel tisztítani a ruháimat és ehhez hasonló változtatásokat beeszközölni a mindennapjaimba. Következő kérdésem válaszára teljesen elkerekednek a szemeim, de aztán gyorsan rendezem az arcvonásaimat. Azért egy elégedett vigyort nem tudok elfojtani, de csak azután hagyom, hogy kiüljön az arcomra, hogy Joe már elfordult tőlem, hogy elinduljon az erdőfelé. Vadászunk! Legszívesebben a levegőbe ugrottam volna örömömben, de visszafogtam magam és igyekeztem lépést tartani Joe hosszú lépteivel. - Mifélét vadászunk? – kérdeztem kíváncsian, próbálva nem túl buzgónak hangzani, hanem inkább komolynak. Aztán hallgattam egy kicsit, mielőtt válaszoltam volna az ő általa feltett kérdésre. – Persze. Gyakoroltam, amikor tudtam. Az átváltozással nincs is gond – magyaráztam és hangom kissé lehalkult, lelassult, de tudtam, hogy ez nem fogja őt zavarni, mert ebben az alakban is legalább olyan jó volt a hallása, mint a bestiaként. – Inkább a visszaváltozás a nehéz… mintha… - itt habozok kicsit, mert nem akarom, hogy hülyeségnek gondolja azt, amit mondok – az állaténem tudná, hogy veszélyben vagyok és… nem akar visszaengedni? Ha ez így értelmes. – Ráncolom a homlokom, ahogy Joe mellé érve ránézek kérdőleg, hogy esetleg ő esett-e már vagy hallott-e hasonló esetről.
Brina nagyon szerette volna, ha megtanítom egy, s másra, amire a szüleinek – beleértve a közös apánkat – nem volt sem lehetősége, sem ideje. És, bevallom, én is nyugodtabbnak fogom érezni magam akkor, ha megtanulja használni a képességeit, kezdve a könnyed, begyakorolt átváltozástól, egészen a reflexeinek (ki)használásán át, az érzékei mindennemű kiaknázásával bezárólag. Azt persze nem merem ilyen biztosan kijelenteni, hogy nyugodtabban is fogok aludni. Másba egyelőre nem avattam be, és nem is sorakozik a terveim között, hogy mindent, töviről-hegyére elmeséljek neki. A maffia nem a gyerekeknek való játék, és, bár tudom, hogy Brina már nem gyerek, legalábbis jogilag biztosan nem, nem feltétlenül ilyen életet szánok neki, ha már én maradtam az egyetlen, élő vérrokona. Jobbat érdemelt volna, ez tény és való, de sajnos, annak dacára, hogy én vagyok az egyetlen-, nem én vagyok a legjobb választása a sorsnak, vagy egy felsőbb hatalomnak erre a szerepre, jobb is, ha ennyiben maradunk. Már nagyon régóta nem alszom jól, most sem ébresztőre kelek, zaklatott szendergésemből a hajnal első motozásai vernek fel, és ezen – már a nem normális, és nem egészséges alvási szokásaimon - nem segített a tény, vagy tudat sem, hogy mi történt Brie falkájával, és, hogy az a szadista, hataloméhes, utolsó, rohadt faszkallantyú még most is szabadon jár-kel, úri kénye és kedve szerint. Gondolom, azok sem most jöttek le a falvédőről, és nem tegnap kezdték: ha a természet nem mosta-, takarta el a húgom szagát, akkor mérföldekről képesek lennének lekövetni. Eddig csend volt, ezért is döntöttem úgy, hogy használjuk ki ezt az időt arra, hogy, ha úgy alakul, akkor... ügyesebb legyen, mint a legutóbb. Hogy erősebb legyen. Gyorsabb. Hamarabb-, és messzebb tudjon szaladni. A lefőtt kávét már a szakadt farmeromban, meg a bőrdzsekimben iszom meg, és a biztonság kedvéért a nadrágom derekába csúsztatok egy pisztolyt, hátra, a dzseki jótékony takarásába. Brina az udvaron talál rám, az autó gépháztetőjére támaszkodva félig, akár a reggel első, fakó napsugarai. Kérdését hallva felvonom egyik szép ívű szemöldökömet, és ajkamra kétes mosoly feszül. - Tessék – hanyag eleganciával nyújtom felé a dobozt. – De, ha hányni fogsz, nem fogom a hajadat. Csak mondom – kacsintok rá. – Különben is, úgy tudtam, nem bagózol – éreztem volna, ha igen. Beleszívok még egy utolsót a hamvadó cigarettavégbe, és elpöckölöm a még parázsló dekket. - Vadászunk – felelem, nemes egyszerűséggel, és ezzel a lendülettel megindulok az erdő felé. – Próbáltál átváltozni magadtól? – emelem rá tekintetemet.
Felhúztam a megnyűtt bakancsomat a lábamra, majd elkezdtem befűzni metódikusan. Igyekeztem, hogy időben elkészüljek, hogy Joe-nak igazán egy szava se lehessen arra, hogy mennyi időbe telik leérni az udvarra. Ma igazán jó kedvem volt, ahhoz képest, hogy még mindig azt éreztem, hogy egy fekete lyuk tátong a szívem helyén. Nehezen tudtam gondolatban hozzászokni ahhoz, hogy a családom, a falka, a falunk… minden odaveszett. Mindent elvesztettem, az életem a feje tetéjére állt és fogalmam sem volt mégis hogyan kéne előre mennem az életben. Ott volt persze, alkalmanként, amikor éppen a sötétben, csendesen lecsorduló könnyekkel – ebben a kurva laktanyában mindenkinek túl jó hallása van - a gondolata annak, hogy bosszút álljak megfogant bennem. Azonban nem voltam ostoba sem és tudtam, hogy koránt sem vagyok még felkészülve erre. Ez az érzéseimen mit sem segített, de igyekeztem azzal nyugtatni magamat, hogy jelenleg csak annyit tehetek, hogy erősödöm, képzem magam, és amíg el nem jön az ideje a napnak, hogy Frank elé álljak, addig dédelgetem és nem hagyom, hogy kialudjon a bosszúvágynak tüze a szívemben. Úgy sem fogom tudni felejteni soha, hogy mit tettek… Most viszont lehetőséget kaptam arra, hogy előbb emlegetett fejlődésem útján elinduljak. Végre Joe komolyan vette azt, amivel már azóta rágom a fülét, hogy idejöttem és megismerkedtünk. Hajlandó végre edzeni velem és végre több mindent is megtanulhatok a farkasomról. Biztos vagyok benne, hogy nagyon jó tanár lesz és pontosan emiatt is olyan jó a kedvem most. Úgy éreztem, hogy hosszú hetek óta most először süt ki a nap a felhők közül, hogy most először veszek igazán egy nagy levegőt, mikor kilépek a laktanya birtokára. Határozott léptekkel iramodom meg Joe lazán álló alakja felé. Közben élvezem a friss szellőt az arcomon, ahogy végigsimít bőrömön és magával érdekes illatokat hoz a környező erdőből. Amikor közelebb érek hozzá látom, hogy éppen beleszív a cigarettájába és nem bírom megállni, hogy ne piszkáljam egy kicsit: - Kaphatok én is? – kérdezem egy nagy vigyorral. Talán az első őszinte, amióta ideérkeztem. Megállok előtte, mint egy kiskatona. Szét tett lábakkal, csípőre tett kezekkel. Fejemet magasra emelem, zöld tekintetem nyílt és tiszta. - Hogy kezdjük?
2023. május 1-jén az óriások vezére összehívta tanácsát, amelyre a nornát is meghívta, aki segített neki az istenekkel szemben. Kezdetben úgy tűnt, ez alkalommal sem történik majd semmi különös, ám amikor Hildr távozásra készült, fültanújává vált két óriás sutyorgásának, s a hallottaktól égtelen harag támadt a norna szívében. A szavak arról szóltak: Thrym azt tervezi miképpen szabadulhat meg Hildr-től, mivel a norna követeléseit nem kívánja a nagyhatalmú óriás teljesíteni, akkor sem, ha az átokkal legyőzik és feledésbe taszítják az isteneket. Hildr elnyomta abban a pillanatban dühét, s ahelyett, hogy szembesítette volna Thrym-et rossz döntésével, a norna úgy határozott, megbosszulja, amiért megpróbálták kijátszani. De nem kapkodott el semmit sem, és mindent gondosan előkészített.
Jelenleg 122 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 122 vendég :: 1 Bot és A legtöbb felhasználó (386 fő) Szer. Okt. 16, 2024 2:56 pm-kor volt itt.
Kezdőlap
-
