Egy pillanat az egész, egyetlen múló másodperc míg a villág visszakattan az őt megillető helyére. Érintése nyomán bőrömön láthatatlanul izzó vonalak ezrei nyúlnak el. Önuralmam utolsó morzsáit emésztem fel és veszek el közelségében. Ajkaim remegnek, akarom, hogy tegyen velem bármit és mindent, akarom hogy öleljen, hogy karmoljon, tépjen darabokra, vessen farkasok elé, bármit csak, hogy ne kelljen neki elmondanom az igazságot. Az igazságot arról hogy kezdem önmagam teljesen elveszíteni, hogy fogalmam sincs meddig vagyok még az akinek teremtve lettem, és mi lesz velem, mi lesz velünk, ha egy nap belép az irodámba és én nem fogom felismerni. S legyen ez a legkisebb probléma jelenleg, hiszen... tettem amit... Mondhatnám hogy az ő hibája, hogy magamra hagyott, de ez nem igaz, az én hibám, óvatlan voltam, s nem szóltam mikor felismertem hogy az átok engem is utolért. De ki mit tett volna helyembe? Ki rohant volna elmesélni? Én nem, semmiképp, nem akartam hogy aggódjon, nem akartam hogy Odin elé vigyen, hogy urunk félre dobjon mint már egy használhatatlan rongyot, amin több a lyuk mint a használhat felület. Nem tudom már melyiktől félek jobban, és persze ez nem mentesít az alól, hogy megfeledkeztem magamról, hogy elkalandoztam, és igen, úgy. Egy halandó karjaiban kötöttem ki. Szégyelni nincs okom, hiszen korokkal ez előtt mindketten azzal és úgy ahogy épp kedvünk tartotta, aztán egy csata után... minden megváltozott. Közelebb kerültünk egymáshoz, és már nem volt igényünk másra, nem kellett nő nem kellett férfi. Az emlék és a gondolat összefonódott véglegesen. Vétkeztem, és újfent hozhatnám az érveket, de nem teszem. Érint és én egyszerre halok meg és támadok fel minden pillanatban. Hiányzott, hiányzott és eddig fogalmam sem volt róla hogy valójában mennyire is. El akarom neki mondani, bocsánatát akarom kérni, elé borulni és vezekelni ameddi csak akarja. Vissza kell kapnom, ami vicces, hiszen még el sem veszítettem, csak én látom már a jövőt, én tudom hogy hova tartunk, és ez a tudás most ezernyi tőrként hasítja darabokra szívemet. Hangja visszaránt, lába satuba fog, blúzom reccsen ahogy kihúzza szoknyám derekából. Tenyere a bőrömet éri, és én úgy reszketek mint aki fázik. Az idő lelassul, érzem az illatát, nem csak a parfümöt, de a bőre sajátját is. Ha lehunynám a szemem, látnám éjfekete tollait, érezném erejét, hallanám a szél süvítését amiben lecsapni készül. De nem merem lehunyni, figyelem, látni akarom mire készül, látni akarom a vágyát, a mohóságát, a birtokló pillantását. Az anyag szakad, a szívem hevesebben ver, ajka megfoszt a lélegzettől, s én oly mohón viszonzom csókját mintha ez lenne az utolsó mit tőle kaphatok. Apró rándulás ahogy melltartóm enged, de nem a rendeltetésszerű módon. Képtelen vagyok tovább tűrni, akarom, olyan élveteg módon ahogy csak lehet. Ne húzza az időt, se az agyam tovább mert a saját vágyam fog megfojtani mostmár. Elkövetem a hibát, újra, s követelőzök, csábítom, de nem nyerhetek ellene. Mozdulata gyors, lélegzetem benn szakad, és velem együtt áll fel. Kezeimmel nyakamat tartó karjára fogok, ha tovább emel, már a levegőben fogok kalimpálni. Szakadt blúzom maradékát tépi le rólam, majd a következő pillanatban már a fotelen térdelek, arccal a háttámlának nyomva. Tenyere a fenekemen csattan, testem rándul, ajkam nyögés hagyja el. Felelnék de újabb csattanás, és letagadhatatlanul vágyom rá hogy folytassa. Feszültségének minden cseppjét érzem. Még vissza tudna táncolni, még képes lenne elengedni csak hogy büntessen. Fenekem az ölének tolom, amennyire csak képes vagyok, és dörgölőzöm kancásan. -Kegyelmezzen inkvizítor uram.. megbántam mindent... s ha mégsem, úgy tudom megfogom...
Vendég —
Érezni a közelségét ennyi idő után újra mámorító. Mohó vadállattá változna már egy érintéstől is, ha nem lenne évezredes önuralma. De ugyan ezt érzi a nő felől is, és ez ideiglenesen messze űzi a viharfelhőket, elnémítja a vészcsengőt a fejében, visszarántja ahhoz az érzéshez, hogy minden rendben. Vele, velük. Újra úgy izzik fel a másik holló a karjaiban a csókja alatt mint régen. Alig egy suttogásnyi hang amit kiad, azért a nyögésért mégis ha kell meghalna. Önként dobná a lelkét Hél elé. Nem tudja, más párok – már ha lehet őket annak nevezni-, is ezt érzik e, ennyire elepednek a másikért, de épp a kettejük közt tomboló vihar miatt szinte képtelen elhinni, hogy az istenek képesek félrelépni. Megannyi fattyú bizonyítja ezt letűnt, és fennálló korokban. S habár sosem ítélte el egyikőjüket sem, megérteni képtelen. Az elején félt, hogy ez Muninnal el fog múlni, hogy köztük is csak egyfajta vad fellángolás ez, hisz mindketten keresték nem egyszer mások forró ölét évezredeken át anélkül, hogy egymásra többként gondoljanak, mint testvérek s szövetségesek. Hugin is unt meg asszonyokat percek, évek múlva, épp úgy, ahogy a másik holló is játszadozott, és szeretett attól függően, kivel sodorta össze a sors. De most? A vikingek kora óta képtelen megunni az éppen éhesen a kezei alá törleszkedő szépséget. Mindig új, mindig más, s mégis mindig ugyan az. A biztos pont, a horgony, a szabadság, a minden. A választól szíve elégedett büszke ütemet ver, magabiztosan mosolyog a hibátlan bőrre, és újabb harapással jutalmazza a másikat. A karmolásra teste végigborzong, s ha farkas volna, minden bizonnyal felmorogna a vágytól, de e képesség híján csak emberi hanggal hümmög, mutatva ez igen is a kedvére való. - Ha így fojtatod, a kis karmaid ki fogják lyukasztani a pólóm... - játékos évődés, de hangja már oktávokkal mélyebb, inkább dörmögésként hat. - Azt reméltem is! De már itt vagyok, és egy darabig nem is megyek sehova!- érzi Mildri szavaiban az érzékeny élt, túl jól ismerik már ketten egymást, hogy a játszmák mögé ne lássanak, ha érzelmek eltakarásáról van szó. Legalábbis szeretné hinni, hogy ez így van, és miért is ne tenné? De ez most nem annak az ideje, hogy a kis pajzsszűz sírjon, ráér majd, az élvezet után, izzadtan, lihegve a karjaiban. Akkor majd hagyja, kiédesgeti, csitítja. - Ó, tehát boszorkány? Mmm, akkor alaposan át kell vizsgáljam, a boszorkányokon mindig van egy árulkodó jel! - bal lábával a nő combja mellétérdel, így a másik keze is felszabadul, és kirántja a blúzt a szoknya alól, ujjai a selymes bőrre találnak a nő oldalán, mire elégedett mély levegőt vesz, egy pillanat, amíg teletölti a tüdejét a részegítő illattal, de önuralma pattan, ahogy gyors mozdulata nyomán a gombok is, mikor már a felső anyagába markol újfent, és tépi ketté. - De ha egy átokszóró hang is kicsúszik a száján boszorka, akkor kemény árat fog érte fizetni! - fenyegetésre fenyegetéssel válaszol, mélyen a vágytól élénk szemekbe néz, és újabb mohó csókra kapja el a másikat, míg ujja végén a megjelenő hollókarom minta vaj, hasítja ketté a melltartó anyagát, és sebet nem ejtve karcol végig a feltáruló halmok egyikén. De nem bírja sokáig, elszakadva a finom ajkaktól lejjebb hajol, és az egyik feszes bimbóra tapad már épp oly hévvel, ahogy az előbb Munin szájával tette, karma eltűnik, és már szimpla ujjakkal markol a másik halomra. A reccsenés az ő fülében is visszhangot vet, ahogy az utána kibuggyanó szavak. - Csak nem megpróbál elcsábítani? - egyenesedik kissé fel. - Az nem lenne szép egy inkvizítorral szemben! - dördül a hangja, keze az ében tincsek közül a nő torkára siklik, és markolja meg, játszi könnyedséggel áll ismét talpra, húzva magával a csöpptermetet, az sem érdekli, ha alig ér le a lába, másik karjával a vállánál ragadja meg. Szakadó hang, mint a papírt úgy tépi le a felsőt, megfosztva felül mindentől, majd perdít rajta egyet, és térdre lökve a fotelba préseli vissza hassal, marka már a tarkóját szorítja, mögötte térdel félig, és szabad tenyerével akkorát sóz a hátsójára, hogy az visszhangzik szobában. - Próbálkozzon csak újra a beszéddel! Lehetőleg most a nélkül, hogy hazugságokat szórna a szája! - s hogy érzékeltesse nem viccel, újabbat csap, és önuralma szélén táncolva markol a formás popsira.
Munin & Hugin
"A félelem holló, s bár nem látod világosan, mire les, bizonyos, hogy van valahol holttest." RUHA || ZENE || XXX szó || MEGJEGYZÉS: ... || ℤ
Vendég —
Csak lépésröl, lépésre...
Huginn & Munnin
A vádak jogosak, az okok… nos azokat nagyon igyekszem megtartani magamnak. Mondhatnám, hogy könnyű dolgom van, de ez hazugság. Huginn világ életében profi volt a kihallgatásban, ha valami nagyon érdekelte, azt kiszedte az áldozatából. Jelen esetben vagy nem tekint prédának, vagy annyira mégsem érdekli, hogy miért is nem hívtam vissza. Tényleg szokásom… és most takarózhatnék azzal, hogy sok a munka, de három nap, az bárhonnét nézve is három nap. Közelsége felborzolja az idegeimet, egyszerre feszülnék neki és rohannék el előle, pedig nem vagyok egy félős fajta, okot sem adott rá soha, hogy vele szembe akárcsak egy rossz gondolatom legyen, most mégis megfeszülök ahogy közelebb hajol. Eltörhetném az orrát, egyszerűen csak le kellene fejelnem, aztán nevetve végignézni ahogy ajkain végigfolyik karmazsinvörös vére. A gondolata is lázba hoz, de ennél szemfülesebb a bátyám. Mindig minden eshetőségre fel van készülve, sokszor hittem, hogy a tarkóján is van szeme. A telefonom mint egy elcseszett szomszéd, a lehető legrosszabbkor szeretne figyelmet kapni. Kapkodva terelek, és mázlimra, Einart jobban érdeklem mint az, hogy melyik „ügyfél” követelne magának időt, az ő kárára. Elengedi a jobb csuklóm, s már nyúlnék fegyverért, de ujjai sötét fürtjeimbe túrnak, és a vágy végigsiklik gerincemen. Ajkaim résnyire nyílnak, pillantásom az övébe fúrom, miközben kéjesen felnyögök. Ajkai úgy tapadnak enyémre, oly mohón, hogy újabb falakat döntve le bennem. Az érzés felszabadító, mintha egy pillanatra visszatalálnék önnmagamhoz, a szabadság mással össze nem hasonlítható érzése kerít hatalmába, amiből apró rántással zuhanok vissza. Nem repkedünk ha nincs engedély, figyelmeztet mozdulata, amivel tudatosítja bennem hogy most ő a főnök. Hát legyen így, bánom is én, ha ezt a játékot akarja játszani. Lélegzete perzseli bőrömet, az agyam kezdi ledobni az ékszíjat. Akarom, megveszek érte, annyira akarom. Ölelni, markolni, karmolni… ha ezt sokáig csinálja meg fogok fulladni a saját vágyamban. -Teeehhhhh… - izmaim megfeszülnek a harapásra, hátam ívbe hajlik, szabad kezem felsiklik hajamat tartó karján, és a vállába marva vonom közelebb. Vissza kell szereznem az irányítást, mert máskülönben túl gyorsan fog maga alá gyűrni. -Huginn… hiány…zol… - ez így nem hazugság, most hogy itt van, egyszerre olyan mélyen kezdett fájni a szívem, hogy szinte kettéhasad. A bőröm sajog érintése nyomán, de nem a harapás miatt, sokkal inkább mert minden erőmet bevetem, hogy visszafojtsam sírásomat. Kellene egy mély levegő, vagy úgy ezer, hogy le ne bukjak. –Bevallok mindent… - játszanom kell, csak az menthet meg – kérem… inkvizítor uram… boszorkány vagyok… az ördöggel cimborálok… büntessen meg… vagy én teszem.- hangom vészjóslóan cseng az utolsó szavakban. Szabad kezem, válláról az oldalára siklik, majd tovább a hasfalára. Megragadom a pólóját és élvetegen hallgatom, ahogy húzásomra az anyag valahol megreccsen. -Kegyetlen kínzás megfosztani a látványodtól! – fedem meg, és már szinte reszketek azért, hogy végignyalhassam bőrét. -Ígérem jó kislány leszek. - na persze jó rossz!
Vendég —
Megfontolja...hát persze, Mildrinél ez a „leszarom” szó szebbik változata, amit nyilván simán bevethet a pácienseivel szemben, vagy igazából akárkivel szemben, aki nem Ő. Legalábbis eddig értelmesen el tudtak vitatkozni bármiről. Eddig... Tényleg lenne valami baj Muninnal, hogy már ez sem megy? Ennyire átvette volna az emberi páncélt, hogy ha ellentétes is a véleményük, inkább hallgat? Nyilván volt jó pár időszak, amikor ez verekedésbe torkollott, egymást hevesebben akarták meggyőzni, mert a saját állításuk volt az igaznak hitt, amiből szent meggyőződésük lévén nem akartak lejjebb adni, vagy engedni. De még azokat is élvezni lehetett, s ha így vagy úgy végül az egyikük nyert. De ahogy Mildri hallgatást fogad, úgy Einar sem tépi már akkora hévvel a száját, mert ha a nő így, akkor ő is így. Férfiként nem esik nehezére elengedni a dolgokat, és amúgy sem ő a lobbanékonyabb kettejük közül, inkább sokszor a gyújtózsinór a másikhoz... De most égetőbb dolgok is vannak, amiken aztán vitatkozhatnak, egy emberi nőcske nem tartozik közéjük, talán akkor, ha kiderül, hogy a megérzése igaz, és valóban kelleni fog az a plusz védelem a hollónak. Újabb terelés, röviden hozzávágott válasz. Érdekes. Mióta ilyen zárkózott? Felnevet, a gunyoros visszakérdezéseket képtelen máshogy kezelni, pláne, mert ugyan megszokott ez köztük, pont így szoktak kezdődni azok a csatáik, amik végül izzadtan és elégedetten végződnek. S ugyan szeme nem épp annyira éles, mint egy sasé, mégis ösztönösen érzi, hogy valami nincs rendben most ezzel a válasszal. Valahogy..más. De a miértjét egyelőre képtelen szavakba önteni, a találgatás meg amúgy sem az ő stílusa. - Onnan veszem, hogy eddig még sosem felejtetted el felvenni a telefont...de ha nem is volt rá lehetőséged, akkor legalább dolgod végeztével vissza tudtál hívni. - hisz a kémek élete nem csak játék és mese, s volt időszak amikor Munin sem ennyire zavartalan, már-már unalmas emberi munkába temetkezett. A KGB-s időszakra még most is élénken emlékszik, a nő kapkodó, lihegő hangjára, amikor egy-egy akció után még véres kézzel hívta fel... - Miért, ha igen, akkor visszahívsz? - cukkolja hűvös nyugalommal, még ha igazságtartalma oly' kevés is. Bár az idegesség dolgozik benne, az ismeretlen és pusztító érzéssel még csak most ismerkedik, így megnyilvánulásai kiszámíthatatlanul ingadoznak, nem tudván hová tenni, és hogy kezelni az újdonságot. Mintha most lovagolna először egy olyan sárkányon, akinek le van nyesve a fél szárnya, így megjósolhatatlan, hogy zuhantukban épségben földet érnek, vagy a sziklának csapódnak. Nidhogg oda lenne ezért a hasonlatért... Millió érzelem fut át Mildri pillantásán, olyannyira gyorsan, hogy Einar képtelen mindet értelmezni, pláne, hogy gondolatai neki is kissé meglódulnak, sikamlósabb, forróbb cselekedetek felé, megérezvén a combján a nő ölének forróságát, ahogy a szoknya anyaga enged, és reccsenve csúszik feljebb a kívánatos combokon. - Valóban? Csak erre vágytál? - hajol közelebb, de figyel, ha Munin meg akarná fejelni, el tudjon hajolni. Hogy romantikusnak találja-e a lehetőséget, hogy betörik az orrát? Ugyan melyik férfi ne indulna be tőle, ha egy harcos kis pajzsszűz venné a vérét? - Azért ha lehet, legközelebb a szexi fényképekből kérek, amiatt is iderepülök a világ végéről is.... - morran, és nem győzködi szavakkal tovább Mildrit, mindketten tudják, hogy volt rá példa.... Hála érte az okos telefonok feltalálóinak, új szintre lehet emelni vele azt, mennyire is izgul fel Hugin egy-egy küldetése során, és mennyire várja már, hogy vége legyen, és újra láthassa Munint. Persze ott a hátulütő, hogy épp emiatt már szinte nem marad semmi a fantáziálásra, de évezredeket fantáziált róla, ennyit most kiélvezhet gyarló módon ő is... Pittyenés. Mildri megfeszül. Terel. Csábít. Mint ahogy szokott, de most valahogy megszólal a vészcsengő az agyban....ennek ellenére Einar most önként sétál bele a csapdába, és engedve az egyik csuklónak szabad utat, a hollófekete hajba túr. - Ó, ki is fogom...szóval dalolj madárkám... - vehemens, gyors csókra kapja el a buja ajkakat, finoman megharapva a húst, majd a markolással uralva a mozdulatait a másiknak elszakad tőle, de épp csak centikre, leheletük keveredik, szája a másikét simogatja ahogy beszél. - Szóval mióta is fontosabbak az ügyfelek, mint én? Énekelj nekem...ki is volt veled századokig? - az utolsó szavaknál a nyakára hajol, és finoman a bőrbe mar.
Munin & Hugin
"A félelem holló, s bár nem látod világosan, mire les, bizonyos, hogy van valahol holttest." RUHA || ZENE || XXX szó || MEGJEGYZÉS: ... || ℤ
Vendég —
Csak lépésröl, lépésre...
Huginn & Munnin
A kérdés nem komoly, amolyan költői kiszólás, nem is igazán nekem szólt, noha egészen biztosan önmagának sem. Töltelék mondat, arra szolgál, hogy legyen még két lélegzetvételnyi ideje, hogy átgondolja a lehetőségeket és a végkimeneteleket. Einarnál nagyobb stratégához még nem volt szerencsém. A kezdetek óta ő az ész a csapatban, nem, ezzel nem azt mondom, hogy gyökér lennék, de engem mindig is jobban irányítottak az érzelmek. Mondhatni én vagyok a lobbanékonyabb természetű. Azt hiszem. Persze, ha ezt ő vágja a fejemhez tagadok mindent, de most így magunk között, tényleg, ő a gondolkodás, én meg az aki keresztbe sza… húzza a tervet és megy a maga feje után. Nők… meg a szeszélyeik. Önvédelmi tanfolyam? Aerynt? Ha arra lenne igényem, hogy egy Brünhilda üljön ott, akkor olyat vennék fel. De az emberek nem egy NDK-s úszónővel akarnak bájcsevegni, miközben időpontot kérnek. Ahhh nem is tépem a szám, úgysem fogná fel. -Megfontolom… - csodás, végre kinyögtem egy szót, megfontolom. Ma nagyon higgadtan viselkedem, jár az extra csoki, és ma kihagyom a salátát is. Pofázok, ő meg csak sóhajtozik és mered rám. Már az első szónál tudtam hogy nem fog nekem hinni, de ezt nem vetem a szemére, a bátyám mindig, mindent is megkérdőjelez, olykor ez tutira jól jött, de ha ezt alátámasztom csak a mája lesz nagyobb. -Vannak nehéz esetek – pont olyanok mint te Hugin… rád is rád férne egy jókora terápia. Kizökkent én meg nézek bután, mert valahol félúton elvesztettem a fonalat, nem élvez prioritást? -Honnét veszed ezt az ökörséget? – ne kapd el a tekinteted Munnin, csak most ne kapd el… igen ott az a srác… meg az a másik négy… tehetek én róla? Az az idióta alkalmazás, ha egyszer kezembe veszem a telefont beszippant, aztán csak azon kapom magam hogy egy órája húzogatom a profilokat jobbra meg balra. – Mióta kételkedsz te bennem, vagy az érzéseimben? Vagy így próbálod rám terelni hogy tettél valami olyat amit nem kellett volna? A legjobb védekezés a támadás bátyám? – érzem hogy borsódzik a bőröm, az adrenalin szedi a lábait ereimben, és a gondolat hogy esetleg mással hetyeg… van az a sárga meg a zöld szemű démon, amit az emberek folyton emlegetnek… nem igazán volt szerencsém egyikükhöz sem, de ebben a pillanatban nem tudnám pontosan megmondani, hogy ha igaz melyiküket belezném ki előbb. Kell a figyelem elterelés, és mi sem jobb mint ez az ocsmány kanapé… ha más nem ez mellette szól, még a végén megtartom. A mozdulat gyors, én meg úgy bementem az erdőbe, hogy a medve már csak legyint. Ujjai a csuklómra fonódnak, hozzápréselve a fotelom karfájához. Fáj, érzem a nyomást, mozdulatlanságra késztet. Hangja nem egyszerűen a fülembe kúszik, bemászik a bőröm alá, végigsimítja a combom, amit lábaival rúg szét, és én egyre inkább védtelennek érzem magam vele szemben. A kérdés elhangzott, én pedig csak bámulom, résnyire nyitott ajkakkal, és fogalmam sincs mit mondjak. Ez hazugság, tudom, mit kellene mondanom, de azt nem tehetem. Nem mondhatom meg neki, hogy elfelejtettem, nem mondhatom azt hogy félek engem is elkapott az átok, hogy nem emlékszem hogy történt, hogy ha nem jön el hozzám lehet egy hét múlva arra sem emlékeznék már hogy ki vagyok. Nem mondhatom meg neki, nem lehet. Kiakadna. Elmondaná Odinnak… aki lehet hogy hazarendelne… lehet hogy nem vigyázhatnék többet Friggre… nem látnám többet Hugint… mi lesz ha Odin úgy látja jónak hogy mást tesz a bátyám mellé? Mi lesz, ha úgy dönt hogy már alkalmatlan vagyok a feladataim ellátására? Sosem hazudtam még Huginnak… az nem én lettem volna… de ezt nem mondhatom meg neki… -Nem mondhatom, hogy nincs köze Odinhoz… - mindennek is köze van hozzá, ami mi vagyunk. Ez az Mildri csak így tovább – de nem ő a fő indok…. lehet, hogy csak egy kicsit… húzni akartalak… - pillantok végig rajta, és nem kerüli el a figyelmem az állati agresszió amivel izmai feszülnek – lehet hogy arra vártam hogy ide gyere és megmutasd hol a helyem… A telefonom pedig ezt a pillanatot választotta, hogy emlékeztetőt küldjön arról, milyen rég… cirka 3 órája… nem voltam fenn az oldalon és egy üzenetre sem válaszoltam, nem húztam senkit jobbra vagy balra. Mindenek atyja könyörögve kérlek, csak ne ismerje fel a pittyenést… igen a hívások rezgésen vannak, de ezt elfelejtettem lenémítani. -Ha érdekel a válasz… kiszedheted belőlem… - mosolyodom el, igyekezve minden erőmmel, hogy figyelmét magamra irányítsam, de az a szar már megint pittyen… valaki nagyon utál engem.
Vendég —
-Honnan akasztasz le mindig ilyen nőket....- költői, és talán nem is kérdés. Hallja ahogy kint nyikordul a szék, majd a kopogó sarkak távolodnak. Tényleg megpróbálja kiszedni azt a szekercét...bár ahogy húga erejét ismeri, annak a kis csenevész virágszálnak nem fog összejönni, hogy kiszedje. - Legalább íratnád be önvédelmi tanfolyamra....vagy kondiba. - oké, nem túlságosan zavarja, hogy Mildri irodája előtt olyan ember ül, akit egy légy is le tudna dönteni, ha kellő sebességgel érkezne, de a tény, miszerint valami átok terjed az istenek között, és felejtésre bírja őket némiképp átírja Muninba vetett hitét. Féltés...újabb érzelem amit évezredekig elkerült, mert egyszerűen megszokta, hogy ők a legerősebbek a pajtában. - De komolyan. Szerezz olyan asszisztenst, aki nem csak úgy néz ki, mint egy szexi B–52 Stratofortress, hanem olyan hatékony is tud lenni. - hogy szereti a repülőket? Meglehet... Lényegében egészen élvezi az emberi életet, amire az Istenek döntése miatt kényszerült élni. Mindeddig a világban csak néha öltött emberi alakot, általában azt is csak akkor, ha testvérével együtt valamit meg akart tapasztalni. Sokakkal ellentétben, nekik fent Asgardban nem volt emberi alakjuk, de a kilenc világ egy-egy részén igen. Köztük itt lent Midgardban is. Már nem emlékszik olyan élénken az első élményre, mint minden bizonnyal Mildri, amit idelent éltek meg. Ő nem őrizget emlékeket, legalábbis olyan értelemben biztosan nem, mint a másik fele. Ő gondolatokkal van tele, másoktól szerzett információkkal, tervekkel a jövőre nézve, tettvággyal. Húga többször mereng el a múlton, szinte tűpontosan emlékezve. Tipikus nő – már ha a mitológia lényeit lehet ilyen emberi jelzővel sértegetni -, veszekedésekkor még azt is fel tudja idézni, hányszor vett levegőt kilenc évszázada, és mit viselt, milyen volt a csillagok állása, Sol épp hol hajtotta a szekeret az égen, és szó szerint miket vágtak egymás fejéhez. Mondjuk hirtelen haragvó mivolta miatt ez a tárgy dobálás sem egy új keletű dolog a kis fekete hajú szépségnél, de a vikingek kora óta nagyon rászokott az éles fegyverekre. Kevésbé jó reflexekkel rendelkező halandóknál ez igen csak balul tudna elsülni. Bár ez Einart aligha aggasztaná, sok évezred tapasztalata van benne, hogy ne szívja mellre, ha felé érkezik, és jót tudjon nevetni, ha más szenvedi el. Mély sóhaj, és némán mered húgára, míg az a védőbeszédét gyakorolja. Komolyan ennyire hülyének nézi? - Jó sokat fizethet a hájpacni, hogy három napja egyhuzamban terapizáld....- érkezik epésen a válasz, lassú, gúnyos mosoly kíséretében, és végig a nő szemeibe bámul. - Vagy valami más okoz ekkora izgalmat, hogy már nem élvezek prioritást? - ha kevésbé lenne magabiztos, szavai mélyén talán némi őszinte aggodalom is csengene, így csak kiváló színészi játék az egész, akár csak a vele szemben ülő apró termet szavai. Szereti ezt a játékot, szereti, hogy kettejük közül sosem igazán fix, hogy ki lesz a préda, és ki a vadász. Ez a folytonos játszma olyan lángon tartja a kapcsolatukat, hogy Einar folyton azt érzi, olyan ez mint a drog. Maga Munin olyan. Vonzza, taszítja, bizsergeti, inspirálja. Mindig új, mindig élvezetes. Diadalittas ütemre dobban a szíve, a lefoszlómosoly láttán, ő is érzi, most megint újra. A szál, ami összeköti őket, mióta léteznek, feszül. Újra szoros, újra élénk színekben csillog. Érzékeli a hangulatváltozást, vágyát úgy korbácsolja fel, mint Rán haragjában a tengert – kíméletlenül, pusztítón. Egy szó. S ha lehetne Hél elé vetné a szívét, csak újra és újra hallja ezt még az elkövetkezendő évezredekben. - Kényelmes.- szépérzéke sosem volt, és sosem vágyott rá, hogy ezen csiszoljon. Feltolva magát két lépés se kell neki, és a fotel előtt terem, rátenyerelve a kecses csuklókra fog a karfával együtt, lebilincselve őket. - De nem az asszisztensed szerinted szar ízléséről akarok most társalogni. - rúgja szét a két lábat, és térdével befurakodva közéjük feljebb nyomja az alakot ültében, ezzel mintegy kifeszítve, és odaszögezve. - Válaszolj. Mi a faszért nem hívsz vissza három napja?! - hajol rá, és a ragadozók dermedtségével mered Mildri arcába. - Ne mondd nekem, hogy Odin ügy, mert tudom, hogy hazugság. - hangja halk, de a hangsúly mély indulatokkal teli, teste forr a közelségtől, nadrágja pedig másféle indulatokról árulkodik.
Mildri & Einar
A félelem holló, s bár nem látod világosan, mire les, bizonyos, hogy van valahol holttest.
Vendég —
Csak lépésröl, lépésre...
Huginn & Munnin
Van az az utolsó pillanat, mielőtt minden megváltozik, mikor leszűkül a látótered, mikor semmi mást nem hallasz mint a vér süvítő lüktetését, ahogy ereidben megfeszülve erővel és haraggal töltik meg karjaid. Mikor a színek elvesztik jelentőségüket, a világ csupán fekete és fehérré válik… na ez a pillanat nem az. Már az előtt éreztem a kötődést, hogy Aeryn vehemensen üvölteni kezdett volna az előtérben. A bátyámhoz különös szálak kötnek, igen, azt hiszem egy, inkább egy egész hadsereg. Néha úgy hiszem minden idegszála, minden gondolata, minden szívdobbanása olyan mintha az enyém lenne. Nincsenek emlékeim az előttről, hogy lettünk amik vagyunk, nem olyan mint egy gyereknél, nincsenek foszlányok, hogy totyogósan egy követ dédelgetve anyánk karjai közé vágyakoztam volna. Egyszerűen csak lettünk, és azóta vagyunk. Odin nagy rejtélye. Az egyetlen dolog amiben biztos vagyok hogy Hugin a testvérem, hogy egyszerre vagyok egy vele és tőle teljesen független lény, és fogalmam sincs hogy ezt a két dolgot ketté lehet e választani. Az ajtó nyílik, még képes rá, bár a zsanér cseppet nyikordul, és most nagyon finoman fogalmaztam. Ha Einar egy kicsivel több lendülettel érkezik, most hívhatnám a gondnokot, mert vörös szőnyeg helyett, vörös juhar ajtón lépkedhetne befele. A páciens úgy kapja össze magát, mintha ingyen sajtburgert osztogatnának a mekiben, szánalmas. A félelem szaga árad belőle, a férfiasság leghalványabb szikrája sincs benne, és mégis ezek után miért várja az emberiség a felemelkedést? Halkan elnézést kér és kiszalad az ajtón. Einar…. Talán ha csendbe maradt volna, talán ha tudná, hogy merre van arccal előre, talán, ha talán… Már egy perce szorongatom a szekercémet, és most a késztetés elérte azt a mértéket, hogy lendületet véve, repüljön ki kezemből. Arcom nem rezzen, de szívem olyan hevesen ver, hogy erős vágyat érzek lángokba borítani az egész irodaházat. Ha egy gépezet beindul… annak baromi nehéz megálljt parancsolni. A penge talán egy kicsit élesebb a kelleténél, hasít, és nem csak a levegőt de az előtér túl falán lévő tájkép vásznát is, innen nézve vagy 3 ujjnyira a betonfalban megállva. -Nem ijedős fajta, te is láthattad, neked menne, ha lenne ereje hozzá. – felelek, mintha csak egy teljesen hétköznapi csevegésről lenne szó. A pillantását akkor is érezném ha háttal állnék neki. Egyszerre haragvó, vádló, mohó, szinte felfal a tekintete, amit egyszerre imádok, és borzongok meg tőle. Ahogy közeledik, úgy lépek hátra egyet és rogyok vissza a fotelomba. Ez a kanapé még mindig iszonyat ronda, de Einarral a tetején teljesen másféle dolgok jutnak eszembe a felhasználását illetően. -Dolgozom… nem tudom feltűnt e. Az a dagadt pasas a páciensem, aki fizet az időmért, hogy meghallgassam a nyomorát és mondjak neki valami olyat, amit magáénak érezhet. Ezért nem vettem fel, mert azért fizet hogy csak rá figyeljek… nagyjából. – nem adom meg magam, arra várhat, hogy én majd bocsánatot kérjek, vagy meghunyászkodjak. – Most itt vagy… tehát nem esik nehezedre személyesen megkérdezni amit akarsz… szóval drága bátyám… minek köszönhetem, hogy itt vagy? – széles mosoly, csak természetesen… mégis kit akarok becsapni, őt vagy magamat? Előre dőlve támaszkodik, és a vágy a hatalmába kerít hogy négykézlábra ereszkedve incselkedjek vele, hogy birokra hívjam. Korábban sokszor viselkedtünk úgy mint elvadult kölyök kutyák, harapva, tépve a másikat, de mostanában mindenkinek sok a dolga azt hiszem… Talán csak pillantása fagyosabb, hangjánál. Ha lenne mágiája most olyan lenne az irodám mint egy hűtőház. A mosolyom lassan elhal, a kettőnk között feszülő számomra arany szín kötelék megfeszül. Vonz a teste, szinte hív magához, akkor is ha tudom hogy nem vagyunk képesek ilyenre, mégis úgy érzem oda kell mennem, meg kell érintenem, én pedig makacsul kötöm az ebet a karóhoz és keresztbe teszem a lábaim. Ujjaim megfeszülnek a fotel karfáját és fejem hátra döntve lehunyom szemeim. – Hiányoztál… A féligazság vajon hazugságnak számít e? Belegondolva nem tudom eldönteni, ha nem jön, talán fel sem tűnik, de most hogy itt van, mintha évszázadok teltek volna el hogy utoljára láttam. Belefeledkeztem a munkámba, talán tényleg kellene egy kis szabadság, meg egy új… -Tetszik neked ez a kanapé?
Vendég —
Az életét másokéval összekötő fonalakat mindig egyfajta kötélként képzelte el, amik időnként megfeszülnek, ha jelezni vagy irányt mutatni akarnak. Hat vörös, és megannyi fekete....Odin kémeként rengeteg istenhez, és félistenhez köti fekete szál, ugyan olyan eltéphetetlenek, mint a vörösek, de feleannyira sem fontosak. Persze ott van Frigg, kinek fonalát az idők során könnyűszerrel különböztette meg a többi feketétől, aztán lassan, nagyon lassan az is vörössé vált. De most nem ez feszül meg, hanem a testvéri kötelék, az amire akaratlanul is válaszol a teste, és éles jobbost véve lábai önálló életre kelnek, sodorják a rendelő felé. Többszöri hívásra sem felelt a nő, így nem áll ellen a kísértésnek, látni akarja. Hogy egyben van és él. A francba is, majd egy éve nem látta! Könnyűszerrel tudja le azt a pár lépcsőfokot, és kopogás nélkül nyit be az előtérbe. Orrát máris megcsapja az új bútorok illata, és az embernő felszökő idegességétől megnövekedő izzadtság szaga. De mind közül csak a fonalra koncentrál, ami a csukott ajtó felé hívja. -Nem hallotta? NEM mehet oda be! - szék tolódik, majdnem hogy csattan is a falon, olyan hévvel áll fel a titkárnő, és kopogósarkakkal vetődik elé, elállva az utat az ajtó felé. - Miss Ravnefjaernél épp páciens tartózkodik! Nem zavarhatja meg a rendelést! - Einar ugyan értékelné ezt a heves védelmező ösztönt, ami ebbe a csepp testbe szorult, de jelenleg csak az ideget táncoltatja meg benne, állkapcsa megfeszül, de pillantása vadságán kívül semmi erőszakos mozdulatot nem tesz, csak zsebre tettkezekkel végigvárja a tombolást. - Végzett? - kérdez rá hűvös nyugalommal a hangjában, és egyik szemöldöke is kérdőn szökik fel, úgy bámulja az előtte hevesen lihegőt. Pedig még igazán nemtett semmit, és már így zihál? Édes... Hogy sikítana kés alatt kikötözve... - I-igen....- láthatóan kizökkenti ez a nem várt kérdés a dadogóválasz legalábbis erre utal, és látható értetlen zavar fut át az arcán, majd ez átcsap megbánásba a vélhetően túl heves reakciója végett. Huginban felcsap a vérszomj, nem csak a farkasok szeretnek játszani az áldozattal. A ragadozómadarak is könnyűszerrel kergetik meg, majd kapják fel a prédát, hogy aztán magasba repülve vele egyszerűen csak lehajítsák, végignézve a kétségbeesett villanást a szemben, a kapálózást és azt, hogy amelyiket nem viszi el a földet érés előtt a szívroham, az összezúzza magát a talajon. És ott sem mindegyik hal meg rögtön.... - Remek. - kezeit gyorsan kapja elő a zsebéből, a nőnek ideje sincs tiltakozni, mire vállon ragadják, és mint egy pihét odébb rakják. Ujjai mára kilincsen vannak, és ugyan a kislánynál még ment a kontroll, a gyenge fémet nyitáskor kis híján letépi. - A rendelésnek mára vége. - pillantása hideg, ahogy a kanapén terpeszkedő tohonya alakra pillant, mosolya erőltetett és gunyoros. De a seggfej legalább hamar megérzi, kivel nem kéne szórakozni, így hebegve feláll, és távozik. - Szerintem megspóroltam neki néhány óra terápiát, máris fejlődött! - bámul a fazon után, és megállítja a mellette befurakodni kívánó asszisztenst. - Én a helyében nem tenném...- - De..! - alig nyögi ki a tiltakozása első szavát, amikor Einar oldalra hajolva tér ki a szekerce elől, ami az előtér falában landol, kettéhasítva egy erdős tájképet. - Remélem nem volt drága. - jegyzi meg szórakozottan, és megvárva míg az embernő halálra váltan a székébe huppan, csak utána csukja magukra az ajtót. - Szerinted melyik lesz előbb, hazaiszkol, vagy megpróbálja kiszedni a baltád a falból? - ugyan maga a mondat szórakozott, de hangszíne cseppet sem az, vádló, mohó pillantást vet Mildrire, miközben a kenepéfelé tartva előkapja a telefonját, tárcsáz, és helyet foglalva hallja, hogy rezeg valahol a másik készülék. -Á remek...már azt hittem ellopták...- nyomja ki, és süllyeszti vissza a zsebébe. - Elárulnád mi a faszért nem tudod felvenni amikor hívlak?- hajol előre, és támaszkodik meg alkarjával a combjain., hangja hűvösebb, mint a Norvég telek, pillantása mint egy várakozó ragadozóé.
Mildri & Einar
A félelem holló, s bár nem látod világosan, mire les, bizonyos, hogy van valahol holttest.
Vendég —
Csak lépésröl, lépésre...
Huginn & Munnin
Ez a bőr kanapé egy katasztrófa. Fogalmam sincs miért bíztam ezt a dolgot Aeryn-re. Meg kell hagyni, csodás titkárnő, nem igazán kívánhatnék helyette jobbat, tényleg lelkes, odaadó, pontos, és megbízható, nem az a tipikus plázacica aki hátradőlve a körmeit reszelgeti napi 8 órában, aztán tartja a markát a fizetésért miközben a telefont is nekem kell felvennem. Ami viszont az ízlését illeti, ez a kanapé katasztrófa. A színe se nem bordó se nem barna, valahol a kettő között, abban az állapotban amikor a meggy még nem rohad, de már húzod a szád ha arról van szó hogy meg kellene enni. Vehetnék másikat, ezt meg odaadhatnám valami segélyszervezetnek, még jót is cselekednék, de persze az ő lelkét összetörném. Itt van az etikai kódex is... pszichológus vagyok, segítenem kellene az embereken nem sárba tiporni a megmaradt önbecsülésük. Hányok ettől a kanapétól. Ami azt illeti a rajta fekvő delikvens sem szemrevalóbb. Keresztbe tett lábakkal, kezeit összekulcsolva henyél, és vagy 20 perce mesél arról milyen csodás volt a gyerekkora, és hogy fogalma sincs miért tartják nárcisztikus személyiségnek, mért nincsenek igazi barátai, mert ő rohadt okos és tudja hogy csak a pénze miatt vannak vele, de ő vágyik az őszinteségre, meg persze minden érdekli, a szegények helyzete, sőt minap elgondolkodott... ez a kanapé egy katasztrófa. Mondjuk elég sötét hogy a friss vér ne legyen annyira feltűnő, a barnássága miatt ha rászárad sem annyira gáz... ugyan Mildri... most meg mért néz rám? -Folytassa! Visszafordul, szem lehuny, beszél tovább... ez az, jó kutya... monoton zaj, erre van most szükségem, meg egy új kanapéra... Aeryn ez tűrhetetlen. -Mit gondol erről doktornő? - Hogy mégis miről mit gondolok? Rólad? Azt hogy egy önelégült gyökér vagy, aki vágyik a megbecsülésre de egy centit sem mozdítaná meg az ujját, hogy tegyen is érte, aki elvárja hogy mindenki őszinte legyen vele, de a kritikát meg nem bírja. Azt gondolom hogy anyád úgy elkényeztetett gyerekként hogy most már baromira késő bármit is kezdeni veled. Kezdem sajnálni ezt az ocsmány kanapét, hogy a hájas segged fél órája nyomja és azt is gondolom hogy szükségem lenne egy kávéra, és hogy szabadságra menjek, messze az ilyen idiótáktól mint te. Semmi haszna nincs az életednek, az ilyenek nem hogy a Valhalla közelébe nem jutnak, esetedben a szó sem létezik. -Azt gondolom, hogy szüksége van a pozitív megerősítésre, még akkor is ha másképp gondolja most ezt. Ettől cseppet sem lesz gyenge, vagy kevesebb. Alapvető emberi tulajdonság hogy visszaigazolást várunk tetteinkre, de ennek nem kell feltétlen szóbelinek vagy anyaginak lennie. Azt javaslom hogy tegyen valamit a közösség érdekében, olyan dolgot amit aztán posztol a közösségi médiában, még jobb lenne ha egy táblára kerülne fel a neve. Járuljon hozzá egy jótékonysági intézmény munkájához. - húzza a száját. Nem erre a válaszra számított, persze hogy nem, azt kellett volna mondanom hogy a világ hülye, és csak ő helikopter. Emberek... Száját beszédre nyitná, de a lélegzetvétele már megakad, és nem azért mert elképzelem ahogy baltát állítok a mellkasába, és ez esetleg kiül az arcomra. Zúgólódás támad kinn. -Nem! Nem! Nem mehet oda be! - Aeryn üvölt, egy pitbull vehemenciájával. Az érzés leírhatatlan, az ereimben a vér meglódul, a fotelom hátára rögzített tokban nyugvó szekerce markolatára simulnak ujjaim. Joggal lehetne kérdezni mire fel ez a felszereltség. Nem, nem tűzifát akarok aprítani, de talán egy tuskóból még faraghatok embert.
2023. május 1-jén az óriások vezére összehívta tanácsát, amelyre a nornát is meghívta, aki segített neki az istenekkel szemben. Kezdetben úgy tűnt, ez alkalommal sem történik majd semmi különös, ám amikor Hildr távozásra készült, fültanújává vált két óriás sutyorgásának, s a hallottaktól égtelen harag támadt a norna szívében. A szavak arról szóltak: Thrym azt tervezi miképpen szabadulhat meg Hildr-től, mivel a norna követeléseit nem kívánja a nagyhatalmú óriás teljesíteni, akkor sem, ha az átokkal legyőzik és feledésbe taszítják az isteneket. Hildr elnyomta abban a pillanatban dühét, s ahelyett, hogy szembesítette volna Thrym-et rossz döntésével, a norna úgy határozott, megbosszulja, amiért megpróbálták kijátszani. De nem kapkodott el semmit sem, és mindent gondosan előkészített.
Jelenleg 78 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 78 vendég :: 1 Bot és A legtöbb felhasználó (386 fő) Szer. Okt. 16, 2024 2:56 pm-kor volt itt.