Csak lépésröl, lépésre...

Egy pillanat az egész, egyetlen múló másodperc míg a villág visszakattan az őt megillető helyére. Érintése nyomán bőrömön láthatatlanul izzó vonalak ezrei nyúlnak el. Önuralmam utolsó morzsáit emésztem fel és veszek el közelségében. Ajkaim remegnek, akarom, hogy tegyen velem bármit és mindent, akarom hogy öleljen, hogy karmoljon, tépjen darabokra, vessen farkasok elé, bármit csak, hogy ne kelljen neki elmondanom az igazságot. Az igazságot arról hogy kezdem önmagam teljesen elveszíteni, hogy fogalmam sincs meddig vagyok még az akinek teremtve lettem, és mi lesz velem, mi lesz velünk, ha egy nap belép az irodámba és én nem fogom felismerni. S legyen ez a legkisebb probléma jelenleg, hiszen... tettem amit...
Mondhatnám hogy az ő hibája, hogy magamra hagyott, de ez nem igaz, az én hibám, óvatlan voltam, s nem szóltam mikor felismertem hogy az átok engem is utolért. De ki mit tett volna helyembe? Ki rohant volna elmesélni? Én nem, semmiképp, nem akartam hogy aggódjon, nem akartam hogy Odin elé vigyen, hogy urunk félre dobjon mint már egy használhatatlan rongyot, amin több a lyuk mint a használhat felület. Nem tudom már melyiktől félek jobban, és persze ez nem mentesít az alól, hogy megfeledkeztem magamról, hogy elkalandoztam, és igen, úgy. Egy halandó karjaiban kötöttem ki. Szégyelni nincs okom, hiszen korokkal ez előtt mindketten azzal és úgy ahogy épp kedvünk tartotta, aztán egy csata után... minden megváltozott. Közelebb kerültünk egymáshoz, és már nem volt igényünk másra, nem kellett nő nem kellett férfi. Az emlék és a gondolat összefonódott véglegesen.
Vétkeztem, és újfent hozhatnám az érveket, de nem teszem.
Érint és én egyszerre halok meg és támadok fel minden pillanatban.
Hiányzott, hiányzott és eddig fogalmam sem volt róla hogy valójában mennyire is. El akarom neki mondani, bocsánatát akarom kérni, elé borulni és vezekelni ameddi csak akarja. Vissza kell kapnom, ami vicces, hiszen még el sem veszítettem, csak én látom már a jövőt, én tudom hogy hova tartunk, és ez a tudás most ezernyi tőrként hasítja darabokra szívemet.
Hangja visszaránt, lába satuba fog, blúzom reccsen ahogy kihúzza szoknyám derekából. Tenyere a bőrömet éri, és én úgy reszketek mint aki fázik. Az idő lelassul, érzem az illatát, nem csak a parfümöt, de a bőre sajátját is. Ha lehunynám a szemem, látnám éjfekete tollait, érezném erejét, hallanám a szél süvítését amiben lecsapni készül. De nem merem lehunyni, figyelem, látni akarom mire készül, látni akarom a vágyát, a mohóságát, a birtokló pillantását.
Az anyag szakad, a szívem hevesebben ver, ajka megfoszt a lélegzettől, s én oly mohón viszonzom csókját mintha ez lenne az utolsó mit tőle kaphatok. Apró rándulás ahogy melltartóm enged, de nem a rendeltetésszerű módon.
Képtelen vagyok tovább tűrni, akarom, olyan élveteg módon ahogy csak lehet. Ne húzza az időt, se az agyam tovább mert a saját vágyam fog megfojtani mostmár.
Elkövetem a hibát, újra, s követelőzök, csábítom, de nem nyerhetek ellene. Mozdulata gyors, lélegzetem benn szakad, és velem együtt áll fel. Kezeimmel nyakamat tartó karjára fogok, ha tovább emel, már a levegőben fogok kalimpálni. Szakadt blúzom maradékát tépi le rólam, majd a következő pillanatban már a fotelen térdelek, arccal a háttámlának nyomva. Tenyere a fenekemen csattan, testem rándul, ajkam nyögés hagyja el. Felelnék de újabb csattanás, és letagadhatatlanul vágyom rá hogy folytassa. Feszültségének minden cseppjét érzem. Még vissza tudna táncolni, még képes lenne elengedni csak hogy büntessen.
Fenekem az ölének tolom, amennyire csak képes vagyok, és dörgölőzöm kancásan.
-Kegyelmezzen inkvizítor uram.. megbántam mindent... s ha mégsem, úgy tudom megfogom...

Csak lépésröl, lépésre...

A vádak jogosak, az okok… nos azokat nagyon igyekszem megtartani magamnak. Mondhatnám, hogy könnyű dolgom van, de ez hazugság. Huginn világ életében profi volt a kihallgatásban, ha valami nagyon érdekelte, azt kiszedte az áldozatából. Jelen esetben vagy nem tekint prédának, vagy annyira mégsem érdekli, hogy miért is nem hívtam vissza. Tényleg szokásom… és most takarózhatnék azzal, hogy sok a munka, de három nap, az bárhonnét nézve is három nap.
Közelsége felborzolja az idegeimet, egyszerre feszülnék neki és rohannék el előle, pedig nem vagyok egy félős fajta, okot sem adott rá soha, hogy vele szembe akárcsak egy rossz gondolatom legyen, most mégis megfeszülök ahogy közelebb hajol. Eltörhetném az orrát, egyszerűen csak le kellene fejelnem, aztán nevetve végignézni ahogy ajkain végigfolyik karmazsinvörös vére. A gondolata is lázba hoz, de ennél szemfülesebb a bátyám. Mindig minden eshetőségre fel van készülve, sokszor hittem, hogy a tarkóján is van szeme.
A telefonom mint egy elcseszett szomszéd, a lehető legrosszabbkor szeretne figyelmet kapni. Kapkodva terelek, és mázlimra, Einart jobban érdeklem mint az, hogy melyik „ügyfél” követelne magának időt, az ő kárára. Elengedi a jobb csuklóm, s már nyúlnék fegyverért, de ujjai sötét fürtjeimbe túrnak, és a vágy végigsiklik gerincemen. Ajkaim résnyire nyílnak, pillantásom az övébe fúrom, miközben kéjesen felnyögök. Ajkai úgy tapadnak enyémre, oly mohón, hogy újabb falakat döntve le bennem. Az érzés felszabadító, mintha egy pillanatra visszatalálnék önnmagamhoz, a szabadság mással össze nem hasonlítható érzése kerít hatalmába, amiből apró rántással zuhanok vissza. Nem repkedünk ha nincs engedély, figyelmeztet mozdulata, amivel tudatosítja bennem hogy most ő a főnök. Hát legyen így, bánom is én, ha ezt a játékot akarja játszani. Lélegzete perzseli bőrömet, az agyam kezdi ledobni az ékszíjat. Akarom, megveszek érte, annyira akarom. Ölelni, markolni, karmolni… ha ezt sokáig csinálja meg fogok fulladni a saját vágyamban.
-Teeehhhhh… - izmaim megfeszülnek a harapásra, hátam ívbe hajlik, szabad kezem felsiklik hajamat tartó karján, és a vállába marva vonom közelebb. Vissza kell szereznem az irányítást, mert máskülönben túl gyorsan fog maga alá gyűrni.
-Huginn… hiány…zol… - ez így nem hazugság, most hogy itt van, egyszerre olyan mélyen kezdett fájni a szívem, hogy szinte kettéhasad. A bőröm sajog érintése nyomán, de nem a harapás miatt, sokkal inkább mert minden erőmet bevetem, hogy visszafojtsam sírásomat. Kellene egy mély levegő, vagy úgy ezer, hogy le ne bukjak. –Bevallok mindent… - játszanom kell, csak az menthet meg – kérem… inkvizítor uram… boszorkány vagyok… az ördöggel cimborálok… büntessen meg… vagy én teszem.- hangom vészjóslóan cseng az utolsó szavakban.
Szabad kezem, válláról az oldalára siklik, majd tovább a hasfalára. Megragadom a pólóját és élvetegen hallgatom, ahogy húzásomra az anyag valahol megreccsen.
-Kegyetlen kínzás megfosztani a látványodtól! – fedem meg, és már szinte reszketek azért, hogy végignyalhassam bőrét. -Ígérem jó kislány leszek. - na persze jó rossz!

Csak lépésröl, lépésre...

A kérdés nem komoly, amolyan költői kiszólás, nem is igazán nekem szólt, noha egészen biztosan önmagának sem. Töltelék mondat, arra szolgál, hogy legyen még két lélegzetvételnyi ideje, hogy átgondolja a lehetőségeket és a végkimeneteleket. Einarnál nagyobb stratégához még nem volt szerencsém. A kezdetek óta ő az ész a csapatban, nem, ezzel nem azt mondom, hogy gyökér lennék, de engem mindig is jobban irányítottak az érzelmek. Mondhatni én vagyok a lobbanékonyabb természetű. Azt hiszem. Persze, ha ezt ő vágja a fejemhez tagadok mindent, de most így magunk között, tényleg, ő a gondolkodás, én meg az aki keresztbe sza… húzza a tervet és megy a maga feje után. Nők… meg a szeszélyeik.
Önvédelmi tanfolyam? Aerynt? Ha arra lenne igényem, hogy egy Brünhilda üljön ott, akkor olyat vennék fel. De az emberek nem egy NDK-s úszónővel akarnak bájcsevegni, miközben időpontot kérnek. Ahhh nem is tépem a szám, úgysem fogná fel.
-Megfontolom… - csodás, végre kinyögtem egy szót, megfontolom. Ma nagyon higgadtan viselkedem, jár az extra csoki, és ma kihagyom a salátát is.
Pofázok, ő meg csak sóhajtozik és mered rám. Már az első szónál tudtam hogy nem fog nekem hinni, de ezt nem vetem a szemére, a bátyám mindig, mindent is megkérdőjelez, olykor ez tutira jól jött, de ha ezt alátámasztom csak a mája lesz nagyobb.
-Vannak nehéz esetek – pont olyanok mint te Hugin… rád is rád férne egy jókora terápia.
Kizökkent én meg nézek bután, mert valahol félúton elvesztettem a fonalat, nem élvez prioritást?
-Honnét veszed ezt az ökörséget? – ne kapd el a tekinteted Munnin, csak most ne kapd el… igen ott az a srác… meg az a másik négy… tehetek én róla? Az az idióta alkalmazás, ha egyszer kezembe veszem a telefont beszippant, aztán csak azon kapom magam hogy egy órája húzogatom a profilokat jobbra meg balra.
– Mióta kételkedsz te bennem, vagy az érzéseimben? Vagy így próbálod rám terelni hogy tettél valami olyat amit nem kellett volna? A legjobb védekezés a támadás bátyám? – érzem hogy borsódzik a bőröm, az adrenalin szedi a lábait ereimben, és a gondolat hogy esetleg mással hetyeg… van az a sárga meg a zöld szemű démon, amit az emberek folyton emlegetnek… nem igazán volt szerencsém egyikükhöz sem, de ebben a pillanatban nem tudnám pontosan megmondani, hogy ha igaz melyiküket belezném ki előbb.
Kell a figyelem elterelés, és mi sem jobb mint ez az ocsmány kanapé… ha más nem ez mellette szól, még a végén megtartom.
A mozdulat gyors, én meg úgy bementem az erdőbe, hogy a medve már csak legyint. Ujjai a csuklómra fonódnak, hozzápréselve a fotelom karfájához. Fáj, érzem a nyomást, mozdulatlanságra késztet. Hangja nem egyszerűen a fülembe kúszik, bemászik a bőröm alá, végigsimítja a combom, amit lábaival rúg szét, és én egyre inkább védtelennek érzem magam vele szemben.
A kérdés elhangzott, én pedig csak bámulom, résnyire nyitott ajkakkal, és fogalmam sincs mit mondjak. Ez hazugság, tudom, mit kellene mondanom, de azt nem tehetem. Nem mondhatom meg neki, hogy elfelejtettem, nem mondhatom azt hogy félek engem is elkapott az átok, hogy nem emlékszem hogy történt, hogy ha nem jön el hozzám lehet egy hét múlva arra sem emlékeznék már hogy ki vagyok. Nem mondhatom meg neki, nem lehet. Kiakadna. Elmondaná Odinnak… aki lehet hogy hazarendelne… lehet hogy nem vigyázhatnék többet Friggre… nem látnám többet Hugint… mi lesz ha Odin úgy látja jónak hogy mást tesz a bátyám mellé? Mi lesz, ha úgy dönt hogy már alkalmatlan vagyok a feladataim ellátására?
Sosem hazudtam még Huginnak… az nem én lettem volna… de ezt nem mondhatom meg neki…
-Nem mondhatom, hogy nincs köze Odinhoz… - mindennek is köze van hozzá, ami mi vagyunk. Ez az Mildri csak így tovább – de nem ő a fő indok…. lehet, hogy csak egy kicsit… húzni akartalak… - pillantok végig rajta, és nem kerüli el a figyelmem az állati agresszió amivel izmai feszülnek – lehet hogy arra vártam hogy ide gyere és megmutasd hol a helyem…
A telefonom pedig ezt a pillanatot választotta, hogy emlékeztetőt küldjön arról, milyen rég… cirka 3 órája… nem voltam fenn az oldalon és egy üzenetre sem válaszoltam, nem húztam senkit jobbra vagy balra. Mindenek atyja könyörögve kérlek, csak ne ismerje fel a pittyenést… igen a hívások rezgésen vannak, de ezt elfelejtettem lenémítani.
-Ha érdekel a válasz… kiszedheted belőlem… - mosolyodom el, igyekezve minden erőmmel, hogy figyelmét magamra irányítsam, de az a szar már megint pittyen… valaki nagyon utál engem.

Csak lépésröl, lépésre...

Van az az utolsó pillanat, mielőtt minden megváltozik, mikor leszűkül a látótered, mikor semmi mást nem hallasz mint a vér süvítő lüktetését, ahogy ereidben megfeszülve erővel és haraggal töltik meg karjaid. Mikor a színek elvesztik jelentőségüket, a világ csupán fekete és fehérré válik… na ez a pillanat nem az. Már az előtt éreztem a kötődést, hogy Aeryn vehemensen üvölteni kezdett volna az előtérben. A bátyámhoz különös szálak kötnek, igen, azt hiszem egy, inkább egy egész hadsereg. Néha úgy hiszem minden idegszála, minden gondolata, minden szívdobbanása olyan mintha az enyém lenne. Nincsenek emlékeim az előttről, hogy lettünk amik vagyunk, nem olyan mint egy gyereknél, nincsenek foszlányok, hogy totyogósan egy követ dédelgetve anyánk karjai közé vágyakoztam volna. Egyszerűen csak lettünk, és azóta vagyunk. Odin nagy rejtélye. Az egyetlen dolog amiben biztos vagyok hogy Hugin a testvérem, hogy egyszerre vagyok egy vele és tőle teljesen független lény, és fogalmam sincs hogy ezt a két dolgot ketté lehet e választani.
Az ajtó nyílik, még képes rá, bár a zsanér cseppet nyikordul, és most nagyon finoman fogalmaztam. Ha Einar egy kicsivel több lendülettel érkezik, most hívhatnám a gondnokot, mert vörös szőnyeg helyett, vörös juhar ajtón lépkedhetne befele. A páciens úgy kapja össze magát, mintha ingyen sajtburgert osztogatnának a mekiben, szánalmas. A félelem szaga árad belőle, a férfiasság leghalványabb szikrája sincs benne, és mégis ezek után miért várja az emberiség a felemelkedést? Halkan elnézést kér és kiszalad az ajtón. Einar….
Talán ha csendbe maradt volna, talán ha tudná, hogy merre van arccal előre, talán, ha talán… Már egy perce szorongatom a szekercémet, és most a késztetés elérte azt a mértéket, hogy lendületet véve, repüljön ki kezemből. Arcom nem rezzen, de szívem olyan hevesen ver, hogy erős vágyat érzek lángokba borítani az egész irodaházat. Ha egy gépezet beindul… annak baromi nehéz megálljt parancsolni.
A penge talán egy kicsit élesebb a kelleténél, hasít, és nem csak a levegőt de az előtér túl falán lévő tájkép vásznát is, innen nézve vagy 3 ujjnyira a betonfalban megállva.
-Nem ijedős fajta, te is láthattad, neked menne, ha lenne ereje hozzá. – felelek, mintha csak egy teljesen hétköznapi csevegésről lenne szó. A pillantását akkor is érezném ha háttal állnék neki. Egyszerre haragvó, vádló, mohó, szinte felfal a tekintete, amit egyszerre imádok, és borzongok meg tőle.
Ahogy közeledik, úgy lépek hátra egyet és rogyok vissza a fotelomba. Ez a kanapé még mindig iszonyat ronda, de Einarral a tetején teljesen másféle dolgok jutnak eszembe a felhasználását illetően.
-Dolgozom… nem tudom feltűnt e. Az a dagadt pasas a páciensem, aki fizet az időmért, hogy meghallgassam a nyomorát és mondjak neki valami olyat, amit magáénak érezhet. Ezért nem vettem fel, mert azért fizet hogy csak rá figyeljek… nagyjából. – nem adom meg magam, arra várhat, hogy én majd bocsánatot kérjek, vagy meghunyászkodjak.  – Most itt vagy… tehát nem esik nehezedre személyesen megkérdezni amit akarsz… szóval drága bátyám… minek köszönhetem, hogy itt vagy? – széles mosoly, csak természetesen… mégis kit akarok becsapni, őt vagy magamat? Előre dőlve támaszkodik, és a vágy a hatalmába kerít hogy négykézlábra ereszkedve incselkedjek vele, hogy birokra hívjam. Korábban sokszor viselkedtünk úgy mint elvadult kölyök kutyák, harapva, tépve a másikat, de mostanában mindenkinek sok a dolga azt hiszem… Talán csak pillantása fagyosabb, hangjánál. Ha lenne mágiája most olyan lenne az irodám mint egy hűtőház. A mosolyom lassan elhal, a kettőnk között feszülő számomra arany szín kötelék megfeszül. Vonz a teste, szinte hív magához, akkor is ha tudom hogy nem vagyunk képesek ilyenre, mégis úgy érzem oda kell mennem, meg kell érintenem, én pedig makacsul kötöm az ebet a karóhoz és keresztbe teszem a lábaim. Ujjaim megfeszülnek a fotel karfáját és fejem hátra döntve lehunyom szemeim. – Hiányoztál…
A féligazság vajon hazugságnak számít e? Belegondolva nem tudom eldönteni, ha nem jön, talán fel sem tűnik, de most hogy itt van, mintha évszázadok teltek volna el hogy utoljára láttam. Belefeledkeztem a munkámba, talán tényleg kellene egy kis szabadság, meg egy új…
-Tetszik neked ez a kanapé?

Csak lépésröl, lépésre...

Ez a bőr kanapé egy katasztrófa. Fogalmam sincs miért bíztam ezt a dolgot Aeryn-re. Meg kell hagyni, csodás titkárnő, nem igazán kívánhatnék helyette jobbat, tényleg lelkes, odaadó, pontos, és megbízható, nem az a tipikus plázacica aki hátradőlve a körmeit reszelgeti napi 8 órában, aztán tartja a markát a fizetésért miközben a telefont is nekem kell felvennem. Ami viszont az ízlését illeti, ez a kanapé katasztrófa. A színe se nem bordó se nem barna, valahol a kettő között, abban az állapotban amikor a meggy még nem rohad, de már húzod a szád ha arról van szó hogy meg kellene enni. Vehetnék másikat, ezt meg odaadhatnám valami segélyszervezetnek, még jót is cselekednék, de persze az ő lelkét összetörném. Itt van az etikai kódex is... pszichológus vagyok, segítenem kellene az embereken nem sárba tiporni a megmaradt önbecsülésük. Hányok ettől a kanapétól. Ami azt illeti a rajta fekvő delikvens sem szemrevalóbb. Keresztbe tett lábakkal, kezeit összekulcsolva henyél, és vagy 20 perce mesél arról milyen csodás volt a gyerekkora, és hogy fogalma sincs miért tartják nárcisztikus személyiségnek, mért nincsenek igazi barátai, mert ő rohadt okos és tudja hogy csak a pénze miatt vannak vele, de ő vágyik az őszinteségre, meg persze minden érdekli, a szegények helyzete, sőt minap elgondolkodott... ez a kanapé egy katasztrófa. Mondjuk elég sötét hogy a friss vér ne legyen annyira feltűnő, a barnássága miatt ha rászárad sem annyira gáz... ugyan Mildri... most meg mért néz rám?
-Folytassa!
Visszafordul, szem lehuny, beszél tovább... ez az, jó kutya... monoton zaj, erre van most szükségem, meg egy új kanapéra... Aeryn ez tűrhetetlen.
-Mit gondol erről doktornő? - Hogy mégis miről mit gondolok? Rólad? Azt hogy egy önelégült gyökér vagy, aki vágyik a megbecsülésre de egy centit sem mozdítaná meg az ujját, hogy tegyen is érte, aki elvárja hogy mindenki őszinte legyen vele, de a kritikát meg nem bírja. Azt gondolom hogy anyád úgy elkényeztetett gyerekként hogy most már baromira késő bármit is kezdeni veled. Kezdem sajnálni ezt az ocsmány kanapét, hogy a hájas segged fél órája nyomja és azt is gondolom hogy szükségem lenne egy kávéra, és hogy szabadságra menjek, messze az ilyen idiótáktól mint te. Semmi haszna nincs az életednek, az ilyenek nem hogy a Valhalla közelébe nem jutnak, esetedben a szó sem létezik.
-Azt gondolom, hogy szüksége van a pozitív megerősítésre, még akkor is ha másképp gondolja most ezt. Ettől cseppet sem lesz gyenge, vagy kevesebb. Alapvető emberi tulajdonság hogy visszaigazolást várunk tetteinkre, de ennek nem kell feltétlen szóbelinek vagy anyaginak lennie. Azt javaslom hogy tegyen valamit a közösség érdekében, olyan dolgot amit aztán posztol a közösségi médiában, még jobb lenne ha egy táblára kerülne fel a neve. Járuljon hozzá egy jótékonysági intézmény munkájához. - húzza a száját. Nem erre a válaszra számított, persze hogy nem, azt kellett volna mondanom hogy a világ hülye, és csak ő helikopter. Emberek...
Száját beszédre nyitná, de a lélegzetvétele már megakad, és nem azért mert elképzelem ahogy baltát állítok a mellkasába, és ez esetleg kiül az arcomra. Zúgólódás támad kinn.
-Nem! Nem! Nem mehet oda be! - Aeryn üvölt, egy pitbull vehemenciájával. Az érzés leírhatatlan, az ereimben a vér meglódul, a fotelom hátára rögzített tokban nyugvó szekerce markolatára simulnak ujjaim. Joggal lehetne kérdezni mire fel ez a felszereltség. Nem, nem tűzifát akarok aprítani, de talán egy tuskóból még faraghatok embert.