Elvigyorodva szorongattam meg az istennőt még egyszer, csak azért is, amikor kifejezte nem tetszését a dologgal kapcsolatban. Mindig is jókedvre derített, amikor éppen piszkálhattam vagy borsot törhettem Nott orra alá, főleg, amikor sikerült azt a szokásos savanyú arcát kicsit megváltoztatnom. Nem tudom éppenséggel mi volt a nyűgje, ami miatt ilyen rémesen unalmas volt, de különösebben nem érdekelt annyira, hogy rá is kérdezzek. Na meg nem éppen én voltam az a személy, akinek valószínűleg kiöntötte volna a szívét, szóval nem is törtem magam rajta. Bár már csak a dráma miatt meghallgattam volna, az is igaz.
Lebiggyesztem a számat, amikor végül sikerül kibontakoznia az ölelésemből, és válaszol a feltett kérdésemre. Úgy teszek, mint akit bánt a hangvétele vagy az egyértelmű jele annak, hogy nem igazán örül annak, hogy lát engem. Igazából Hel véleményén kívül senki más nem érdekel, így nem számít az sem, hogy Nott igazából kedvel-e vagy nem. Amióta Hel szolgája lettem, úgy érzem, hogy talán Nott áll hozzám a legközelebb az összes többi csicska közül, aki a királynőm sarkában liheg, de ez sem számított éppenséggel sokat.
- Ami a királynőmé, azaz enyém is – mondom egy széles vigyorral és beljebb tessékelem őt a lakásba. Szemeim egy pillanatra levillannak a kezében tartott iratmappára, majd visszavezetem az arcára őket. – Még nem jött meg a rendelésem, ami a ruhát illeti – válaszolok neki könnyedén, ahogy bevezetem a konyhába. – Úgyhogy nem kell aggódnod, mert még gyönyörködhetsz eme felhúzott emberi testben addig! Teát? – érdeklődöm, mert úgy határozok, hogy egyelőre kedves leszek és hajlandó kiszolgálni. Érdekel, hogy mit hozott. Nekilátok újra felforralni a vizet, majd válogatok Hel nem éppen részletes tea ízei között, miközben hátat fordítok az istennőnek és hagyom, hogy megcsodálja tökéletesre konstruált hátsómat. – Ah! – legyintek egy kézzel. – Helheim el van intézve, nem kell aggódnod miatta! Amúgy sem a te dolgod – teszem hozzá mormogva az orrom alatt. – Cukor? – kérdezem hangosabban, felhőtlen hangon. – Citrom? – Amint megkapom a kedvelt szokásokra a választ visszafordulok hozzá és a csípőmet a pultnak támasztom, a kezeimet pedig karba fonom a mellkasom előtt. – És hát csatlakoztam hozzátok én is, itt fent Midgardon. Csaknem hagyhatom, hogy ti ketten itt elparádézzatok, miközben én lent poshadok a retkes lelkek között. Megint… - mondom mélyebb hangon, sötétebb pillantással.

Elégedetten sóhajtottam egyet, ahogy az ablak előtt állva, kezemben egy csésze kávéval, kinéztem a külvilágra. Alig pár órája érkeztem, de nem volt olyan nehéz megtalálnom ezt a helyet, mint ahogyan azt hittem. Feltörni meg még könnyebb volt, hogy aztán bejutva Hel lakásába végre rendbe szedjem magam. Nem éppen kellemes az utazás az Alvilágból idefelé, de most már ez nem számít. Üdén és frissen léptem ki a zuhany alól nemrég, miután órák hosszat áztattam magam ott. Igazán jól esett elgémberedett nem teljesen emberi végtagjaimnak. Midgard akármennyire is hasonlított bizonyos aspektusaiban Helheimre mégis sok mindenben más volt… a létezés… is másmilyen volt, mint itt. Még ha ugyanazt a testet hordtam odalent is, mint amit idehoztam.
Végigsimítottam a hajamon, amit nemrég állítottam be. Ezenkívül azonban teljesen meztelen voltam, és míg ez nemigazán zavart királynőm lakhelyén, már kezdtem bosszankodni, hogy hol marad ilyen sokáig a ruha, amit rendeltem. Addig viszont nem veszekedtem törülközővel vagy ilyenek, amúgy is szerettem csak így lazán megszáradni a levegőn. Mostanra ezen már jócskán túl vagyunk, ezért is készítettem magamnak egy frissítő nedűt, amit itt úgy hívtak az emberek, hogy kávé, Hel cuccait használva. Kár volt, hogy a ruháit nem használhattam ilyen könnyedén, na meg amúgy is jobban álltak ő rajta. Ez a gondolat viszont elindított bennem valamit.
Kiszürcsöltem az utolsó kortyokat is a csészéből, majd visszalépve az étkező asztalhoz, lehelyeztem azt a csészealjba. Jókedvűen fütyörészve indultam aztán felfedező útra. Bár már tudtam, hogy a hálószoba hol van, ahonnan nyílt a fürdő, amivel ugye már igencsak jól megismerkedtem… most valami egészen más érdekelt. Addig nem álltam meg, amíg Hel ruhásszekrénye előtt nem voltam. Végighúztam ujjaimat a szépen megmunkált bútoron, majd egy nagy lendülettel kinyitottam azt.
- Nézzük csak! – mondtam lelkesen.
A pillantásom végigfutott a megannyi felakasztott és összehajtott ruhadarabon, de egyik sem keltette fel igazán az érdeklődésemet. Aztán tekintetem megtalálta, amit kerestem: a fehérneműs fiókot. Leguggoltam elé, és úgy húztam ki, mint talán a régi szép időmben azok, akik kincsre vagy aranyra leltek. Egy vigyorral túrtam a különböző mintájú, szövetű és szabású kelmék közé. Kihúztam egy tangát, aminek széle csipkézett volt, és a hátsó részen egy piros masni díszelgett.
- Mmm… - mormoltam, ahogy az arcom elé emeltem.
Már éppen egy mélyet szippantottam volna belőle, még ha tudtam is, hogy ezen úgy sem fogom megérezni Hel illatát… amikor is megzavartak.
Kopp. Kopp. Kopp.
Durva ajtó kopogás verte fel az eddigi idilli csendet a lakásban, mire egy sóhaj szakadt fel belőlem. Ez azonban nem azaz elégedett exhaláció volt, mint amit az ablak előtt engedtem el, mint inkább lemondó.
- Visszatérek még – suttogtam a bugyik és melltartók csodás sokaságához, majd egy hirtelen mozdulattal bezártam a fiókot.
Pillanatokkal később az ajtóban állva egy kellemes, lehengerlő mosolyt varázsoltam magamra, ami tudtam, hogy képes minden halandót megbabonázni. Ettől függetlenül persze reménykedtem benne, hogy a futár, aki hozza majd nekem a ruhákat és a túloldalon vár a fogadásra egy cukorpofa lesz.
Feltéptem az ajtót.
- Helllllllóóó…óóó…ó... – szemeim összekapcsolódtak az unott pillantással és mosolyom egy pillanat alatt lezuhant az arcomról – ó… csak te vagy az – mondtam miközben hosszan végignéztem Nott alacsony, nőies alakján, mielőtt sötét íriszeim visszatértek volna az övéihez. Egy pillanattal később ismét vigyorogva előre léptem. – Ahh, Nooott! Úgy örülök, hogy látlak! – öleltem magamhoz boldogan, szinte teljesen elfelejtkezve arról, hogy nem vagyok éppen illedelmes felszerelésben. Szinte. – Gyere! Gyere csak beljebb! – tessékeltem aztán be az istennőt, hátára téve a kezemet. – Helhez jöttél?