Miután sikerült elcsípnem a tekintét, intettem, egy laza köröző mozdulattal jeleztem a környéken leszek, hogy nyugodtan fejezze be a beszélgetést – most rajtam a sor a várakozásban. Az ügyfelek előtt láthatóan jól tartotta magát, a rossz hangulata alig ütött át a látszaton, amit nem kívántam a közvetlen jelenlétemmel feszélyezni. Pár métert sétáltam odébb, hogy látótávon belül maradjak, a szemem sarkából oda-odapillantva észrevegyem, ha szétszéled a társaság és szabaddá válik. Kényelmesen, félfigyelemmel elfoglalom magam a festmény nézegetésével, ami a tettetett érdekeltségnek mindössze a töredékét váltja ki belőlem és emiatt a pezsgővel körbejárkáló pincér ajánlatát is habozás nélkül fogadom el. Az estét egyikünk se így tervezte, eredetileg előbb végeztem volna a rendelőben, kapkodás nélkül ideértem volna a megnyitó előtt és a rendezvény is sokkal inkább hatott volna kikapcsolódásnak, könnyed programnak, ahol a háttérben támogattam volna, míg a fontos üzleteit megköti. Ehelyett… Gyorsan megiszom az italom maradékát, elveszek egy másikat, amit egyelőre békeajándékként őrzök az ujjaim közt. Látom, hogy végzett, elcsíptem a pillanatot és lassú léptekkel indulok felé, ha esetleg valaki elkapná egy-két szóra, ne zsúfolódjak bele a beszélgetésbe. A feszültségét kiolvasom az íriszeiből, nem kell hangot adnia, nem szükséges a megállásakor felvett testtartását megvárnom megerősítésként. A kolléganője kommentárja nélkül is érzékelném, noha a hangjából sütő dac, sértettség mértéke már egy kicsit váratlanul ér, mintha tudatos, notórius késő lennék, ami messze áll a valóságtól. - Egyáltalán nem állt szándékomban felrúgni az estédet. – Nyugodt hangon szólalok meg, nem valódi vitát kívánok kezdeményezni vagy egy újabb okot szolgáltatni a kicsattanásához és az enyhén felemásan emelkedő szemöldökvonalamból sejtheti, hogy némileg értetlenül állok a vádainak kereszttüzében. Nem tudatlanul, hanem értetlenül. Tisztában vagyok vele a késésem kellemetlenül érintette, de kell egy mélyebb levegőt vennem ahhoz ne szúrjam oda túl hamar – ezzel nincs egyedül. A rám olvasást nem szakítom félbe, hagyom hadd adja ki magából, hátha a nekem szegezését követően némileg megkönyebbülve, higgadtabban fog meghallgatni és nem csak azokat a részeket kihallani a mondandómból, amik a túlfűtött érzéseit tovább táplálhatják. Egy szekundum erejéig megfordul a fejemben a neki szánt pezsgő jól esne a folytatáshoz, de idejében elhessegetem a gondolatot. A rám zúdítottak után szükségem volt arra az egy másodpercre ne viszonozzam a stílusát. - Tehát bele se gondoltál abba rajtam kívül álló okból maradtam távol ilyen sokáig és arról volt szó nem tudtalak idejében értesíteni a részletekről, nem arról, hogy nem akartalak…? – A válaszát nem várom meg, az arcának rándulásából tudni fogom mi hagyná el az ajkait. A kérdés egyébiránt is költői mivoltú, összefoglaló jellegű, már beigazolta mindkét felét. - Sajnálom így alakult. Hugo-nak balesete volt és nem tudtam mindenről, amikor az üzenetet küldtem. Főleg nem arról mikorra érkezik a váltásom vagy arról ez idő alatt egyszerűen nem lesz lehetőségem se a mobilomhoz nyúlni. – Felesleges lenne hozzátennem egy csomó mindent. Azt, hogy sajnos a munkámból adódóan ez nem meglepetés nem mindig tudok egyből a készülékhez jutni, az sem, hogy akadnak váratlan esetek, elhúzódások. Azt, hogy mennyire a karakteremtől eltérő szándékot feltételezett, ha már beszállt a fogadásokba, olyat, amire sose volt precedens és amiről azt hittem tudja nem jellemző rám. Azt se, hogy ez a jelenetnek, ha nagy közönséget nem is kapott, ebben a formában biztosan nem itt kellett volna megtörténnie. A tekintetem futólag a pohárra siklik, kisebbet szusszanok, majd felé tartom. - Szeretnéd, hogy maradjak vagy inkább menjek? Hidd el, nem akarlak még egy fogadásba belekényszeríteni. – Nem passzív-agresszív stílussal kérdezem, nem felpaprikázottan, hanem egyszerűen fáradtan. Az én napom is hosszú volt és nem látom értelmét annak maradjak, ha nyilvánvalóan kellemetlen helyzetbe hozom, idegesítem a lélegzetvételemmel is.
coded by eirik
Vendég —
Sev && Lisa
Szerintem az ember hajlamos rá, hogy a rossz emlékek valahogy megszépüljenek idővel a fejében. Nálam is így állt a helyzet, sokszor hajlamos voltam túllépni bizonyos sérelmeken, és utólag már nem is tűnt annyira borzasztónak, mint ahogyan az adott pillanatban éltem meg. Ma este azonban még határozottan nem volt ez az érzés bennem, és erősen kételkedtem abban, hogy valaha is eljön. Nem mondanám pedig naivnak magam, sőt, távolról sem vagyok köszönőviszonyban a naivitás fogalmával, ám volt az a „rossz” tulajdonságom, hogy mindig reménykedtem a változásban. Újra és újra, amikor hasonló szituáció állt elő, akkor azt gondoltam, hogy majd most minden más lesz. Ez egy kivételes eset lesz, és csak ezt kell túlélni, aztán minden csodálatos lesz. Értem majd más lesz, értem majd változtat. Aztán persze mindig rá kellett jönnöm – újabb pofonok az élettől -, hogy hiába minden, mert az emberek képtelenek változtatni. Úgy kell őket elfogadni, amilyenek, de mégis a csalódottság maró érzése keringett bennem már azóta, hogy elolvastam azt az ostoba üzenetet, amit Sev küldött a késéséről. Nem kellett volna meglepődni, talán nem is ért igazán váratlanul, mégis nagyon rosszul esett. Egyszerre voltam megbántott, dühös, és kerített hatalmába a mellőzöttség érzése. Minél több idő telt el, annál erősebb lett ez bennem, a fejemben ráadásul egymást kergették a gondolatok. Teljesen rá tudtam állni ezekre az érzésekre, és addig hergeltem magam, amíg valami nem zökkentett ki. Ám ezúttal hiába kellett volna, hogy a környezetem kizökkentsen, mégsem sikerült. Gyakorlatilag magamra kellett erőszakolnom, hogy a figyelmemet másra fordítsam, és ne azokra a borzalmakra, amik bennem kavarogtak. Az érzések sosem jó dolgok, csak azt sajnáltam, hogy nem voltam képes kikapcsolni őket csak úgy. Csak néha pillantottam az órámra, mintegy ellenőrzésképpen. Ilyenre mondjuk nem volt példa, de kezdtem határozottan úgy gondolni, hogy immár feleslegesen várom a kísérőmet, mert bizony ma mégsem fogja tiszteletét tenni az estélyen. Pedig időben szóltam róla, és azt is nem egyszer mondtam el neki, hogy mennyire fontos ez nekem. Azt hittem, hogy ezúttal más lesz a forgatókönyv, de ugyanoda lyukadtunk ki. Vajon meg merné tenni, hogy egyáltalán nem dugja ide a képét?! Azért bíztam benne, hogy nem. Szerencsére, amikor sikerült végre befutnia a galériába, én már túl voltam két üzlet megkötésén is, és éppen a harmadikat puhítgattam. Immár csak a mélylen ülő feszültség maradt meg bennem, de az nem is tűnt úgy, hogy a közeljövőben szeretne távozni. Egyébként szinte pontosan tudtam, hogy mikor érkezett. Egyrészt láttam a szemem sarkából az ismerős sziluettet, másrészt még a mai napig akkorra hatással volt rám, hogy a kis pihék most is az égnek álltak a tarkómon, a gondosan elkészített konty alatt. Nem akartam annyira udvariatlan lenni, hogy fogjam magam, és faképnél hagyjam a reménybeli vevőket, de már alig vártam, hogy szabadulhassak. Amint erre módom nyílt, bocsánatkérő mosollyal búcsúztam attól a néhány férfitól, akikkel beszédbe elegyedtem nemrégiben. Lépteim természetesen nem máshová vezettek, mint Severin felé. - Nocsak, úgy döntöttél, hogy mégsem bújsz ki alóla, és tiszteleted teszed? – két karomat összefontam magam előtt, ezzel jelezve az elutasításomat, míg szemeim enyhén szűkültek össze, ahogy a csodálkozó arckifejezés átadta helyét egyfajta pókerarcnak. Nem akartam jelenetet rendezni, isten bizony, hogy nem állt szándékomban, ám az indulatok annyira forrtak bennem a felszín alatt, hogy nem vettem volna mérget arra, hogy képes leszek visszafogni magam. - A kollégáim már elkezdtek fogadásokat kötni arra, hogy mikor kezd el füstölni a fülem… - utaltam az egyik népszerű mesére, amiben bizony a szereplőknek szokott füst gomolyogni a hallójárataikból, amikor nagyon dühösek. Még szerencse, hogy nem voltam zúzós kedvemben, mert a végén még hozzávágnék valami olyan kiállított tárgyat, ami belekerülne másfél havi fizetésembe. - A másik része a csapatnak pedig arra, hogy megjelensz-e végül, vagy sem. Beszálltam én is. – valószínűleg egyedül is sikerült kiokoskodnia, hogy mi mellett tettem le a voksomat. – Mégis mi a fene történt, Sev?! Hogy hozhattál ilyen kellemetlen helyzetbe?– szegeztem neki végül a kérdést fojtott hangon. Gyorsan körülnéztem, hogy nem figyelnek-e bennünket, de mindenkit valami egészen más kötött le, és különben is egy csendesebb sarok irányába orientálódtam.
Ha tíz perccel később küldtem volna el az üzenetet többet tartalmazott volna annál, minthogy mégsem tudok előbb menni, a megnyitó kezdetére nem érek oda, de igyekszem mielőbb. Az eredeti terv az volt korábban távozok a rendelőből, nem később, főképp nem egy teljes órával az eredeti munkaidőm végéhez képest, ami egy húzósabb, összességében másfél órás csúszást jelentett. Olga az első értesítésnél csak annyit mondott a kollégám késni fog, elnézést kér, további részleteket nem tudott megosztani, a vonal a beszélgetés közepénél elvágódott. Nem sokkal ezután újabb hívás érkezett tőle, ezúttal a központi számon, mert megadta magát a telefonja és kölcsön kellett kérnie valaki másét, amihez ki kellett keresnie az elérhetőségünket a honlapon. Szóba elegyedtem, fogadtam eddigre a következő pácienst és gazdáit, csak egy lerövidített változatát súgták a fülembe a balesetnek a kutyával történő ismerkedés ideje alatt; megmarad Hugo, nem szenvedett el sérülést, de a rendőri papírozás miatt várnia kell és fogalma sincs róla mikor végeznek a helyszínen. Tíz perc. Nem sok, de az a csipetnyi kiegészítés nagy jelentőséggel bírt volna. A rendelő elhagyásakor pótlom a hiányosságomat ugyanazzal a tömörséggel, amivel én kaptam, egyúttal jelzem, hogy fél órán belül ott vagyok. Nem állt módomban előbb a telefonommal foglalkozni, az átöltözést is kapkodva intéztem, a nyakkendőt kétszer elrontva és a második alkalomnál szinte csuklóból mondtam le az újabb próbálkozásról egy frusztrált fújtatás kíséretében. Az ingem gallérját is már az autóban, a visszapillantó tükrében igazítottam a helyére, mintegy utolsó simításként, az öltönyömet a gyűrődések elkerülése végett csak az ülésre hajtottam. A forgalom élhető volt, néhány pirosnál ellenőriztem a képernyő felugrik-e az értesítés a válaszról, de erős sejtésem volt róla a megjelentekkel foglalkozik a mobilja helyett. Hogy látta-e végül, amit küldtem… ezt a feltételezést megelőlegezem magamnak a motor leállításakor még a parkolóban. A meghívót előveszem a kesztyűtartóból, nem vetek még egy ellenőrző pillantást a készülékre, egyenesen a bejárat felé orientálódom, ahol az ismeretség ellenére letudom a formális kört az invitáció átadásával és pár érdeklődő szóváltást követően Lisa holléte felől érdeklődök, program köti-e jelenleg vagy a menettervszerű haladáson már túl vannak. A bosszankodásomat egy kissé kellemetlen, grimaszba torkolló félmosollyal leplezem, majd elköszönök a recepcióstól. Ezt is lekéstem. Beljebb sétálva a sokszínű tömeget pásztázom a jól ismert szőke üstök után kutakodva, egyelőre a kiállítás darabjainak nem szentelek figyelmet, ha amellett nem is tudok teljesen elmenni mennyire hangulatossá avanzsálták a helyet a dekorációval, a képek kreatív elhelyezésével. Az egyik bemutatóterem közepén lévő installációnál teszek egy félfordulatot, hátha minimálisan jobb rálátást kapok a térre, amikor a perifériámba úszik az egyik kolléganőjének diszkréten integető látványa. A remény lángja egy szekundumra fellobban, hátha ő látta, tudja merre van a keresett személy, de a konszolidált csodálkozását látva hamar elhal a szikra – nem kecsegtet jóval az arckifejezése, hiába próbálja kontrollálni. A bosszankodási kényszer ismét oldalba bök, de egészében legyűröm. A megjelenésem meglepetésként érinti, már nem számított rá és halkabban hozzáteszi a felszínre bukó feszültség alapján szerinte ezzel nem volt egyedül. Ember tervez… Magyarázkodás helyett útbaigazítást kérek, épp eleget késtem ne szaporítsam vele a szót. Az emeleti részen pillantom meg egy társaság gyűrűjében. Nem megyek közvetlenül oda, nem akarom megzavarni a beszélgetést, főleg, ha üzleti jellegű, helyette olyan helyre állok ahol a tekintetének útjába eshetek és amint sikerül elcsípnem a kékjeit, finom intéssel, sajnálom jellegű, hamar letörő mosollyal jelzem, végre itt vagyok.
2023. május 1-jén az óriások vezére összehívta tanácsát, amelyre a nornát is meghívta, aki segített neki az istenekkel szemben. Kezdetben úgy tűnt, ez alkalommal sem történik majd semmi különös, ám amikor Hildr távozásra készült, fültanújává vált két óriás sutyorgásának, s a hallottaktól égtelen harag támadt a norna szívében. A szavak arról szóltak: Thrym azt tervezi miképpen szabadulhat meg Hildr-től, mivel a norna követeléseit nem kívánja a nagyhatalmú óriás teljesíteni, akkor sem, ha az átokkal legyőzik és feledésbe taszítják az isteneket. Hildr elnyomta abban a pillanatban dühét, s ahelyett, hogy szembesítette volna Thrym-et rossz döntésével, a norna úgy határozott, megbosszulja, amiért megpróbálták kijátszani. De nem kapkodott el semmit sem, és mindent gondosan előkészített.
Kezdőlap
Kényelmesen, félfigyelemmel elfoglalom magam a festmény nézegetésével, ami a tettetett érdekeltségnek mindössze a töredékét váltja ki belőlem és emiatt a pezsgővel körbejárkáló pincér ajánlatát is habozás nélkül fogadom el. Az estét egyikünk se így tervezte, eredetileg előbb végeztem volna a rendelőben, kapkodás nélkül ideértem volna a megnyitó előtt és a rendezvény is sokkal inkább hatott volna kikapcsolódásnak, könnyed programnak, ahol a háttérben támogattam volna, míg a fontos üzleteit megköti. Ehelyett…