To: Marius

Are you insane like me?

Ha azt mondom, hogy hosszú életem nem éppen legjobb néhány napján voltam túl, akkor az még enyhe kifejezés volt. Az Alvilág királynőjeként elhihetitek, pontosan tisztában voltam azzal, milyen az, amikor elszabadul a pokol – csakhogy a káosz okozója szoktam lenni, nem annak elszenvedője. Nem is értettem, hogy mi romlott el ilyen hirtelen a gépezetben. Egyik pillanatban még minden a legnagyobb rendben volt, épp élveztem pihentető habfürdőmet otthon, amikor hirtelen látomásom támadt a Vortex megtámadásáról (a pofátlanok!), és habár Fenrirrel már megbüntettük a közvetlen elkövetőket, arról még mindig nem sok elképzelésem volt, pontosan ki is volt mindennek kitervelője. Egy halvány sejtésem volt, ám ez teljességgel lehetetlennek tűnt – mégis hogyan szabadulhatott volna pont ő ki Helheimbeli börtönéből? Ám ha hajlandó voltam elfogadni ezt a lehetőséget, az elég sok mindent megmagyarázott volna – a bosszúhadjárat célját, hogy miért volt tisztában a természetfelettivel; azonban még így sem voltam meggyőződve arról, hogy tényleg egyedül egyetlen lélek volt mindennek az agytrösztje. Valami azt súgta, volt még egy segítője, aki információkkal látta el, de hogy az ki lehetett, arról halvány elképzelésem sem volt.
Mindenesetre, első körben ráállítottam Fredriket és néhány draugrot az ügyre, hogy gyűjtsenek nekem információkat, mert jelenleg más, fontosabb elfoglaltságom támadt: renoválni a Vortexet, ami szintén nem egy könnyű feladat volt. Én magam irányítottam ugyanis a munkálatokat, terveztem meg az új berendezés összeállítását és elhelyezését, intéztem továbbá a megrendeléseket magukat is – persze, Nott is sokat segített, ám ez egy olyan dolog volt, amit én akartam csinálni. A Vortex mégis az enyém volt, és számomra nemcsak egy egyszerű bár volt – annál sokkalta többet jelentett a számomra. Ezért ezer százalékig biztos voltam abban, hogy senki más nem végzett volna olyan munkát, mint én. De persze ez nem igazán javított a kedvemen: még mindig dühös voltam és irritált, amiért valaki kezet mert emelni a Vortexre (és a valódi elkövetőt még mindig nem sikerült a kezeim közép kaparintani, akin kitölthettem volna minden jogos dühömet), emiatt pedig reggel ismét igencsak bal lábammal keltem. Azzal is tisztában voltam, hogy ma a munkásaimon fog csattanni az ostor mindennek következtében, bármennyire is nem állt szándékomban úgy viselkedni, mint egy hisztis kisgyerek, akitől elvették a cukorkáját, ez pedig csak még inkább fokozta frusztáltságomat és a tehetetlenség érzését is. Szerettem ugyanis én lenni az, aki kezében tartja az irányítást, aki tisztában van minden történéssel maga körül – ezt a vakban tapogatódzást méltatlannak találtam még én is magamhoz.
Az azonban egy kicsit sem segített, hogy mindig ugyanazon a dolgokon rágódtam totál feleslegesen, mert nem sikerült egyről a kettőre lépnem, ezért igyekeztem is inkább az agyam hátsó zugába száműzni ezeket a gondokat, és arra összpontosítani figyelmemet, hogy a Vortex újjáépítési munkálatai minél zökkenőmentesebben és gyorsabban mehessenek végbe. Nekem is szükségem volt az onnan befolyó bevételre, nemcsak a nálam dolgozóknak, és ez a plusz költség sem annyira hiányzott most, de szerencsére volt elég megspórolt pénzem, hogy ne kelljen ismét Jörmungandr segítségét kérjem.
Pocsék kedvem szerencsére arcomon és megjelenésemen nem látszódott: ma is épp olyan hibátlan és makulátlan volt kinézetem, mint minden átlagos napon lenni szokott, amikor megindultam a Vortexbe dolgozni, de nem is engedhettem meg magamnak, hogy ennyire látványos legyen nyugtalanságom. Az csak további bizonytalanságot és káoszt szült volna az embereim között is, arra pedig már végképp nem volt se időm, se szükségem, hogy köztük is ismét rendet kelljen tennem – és amilyen ingerült voltam, azzal oldottam volna meg valószínűleg ezt a problémát, hogy mindenkit Helheimba küldök kényszerpihenésre úgy egész életük hátralevő részére, és még annál is hosszabb időre.
A dolgozókat egy órával korábbra hívtam a Vortexbe, hogy mire odaérek, már elkezdjék a munkálatokat (tisztában voltam azzal, hogy az emberek mennyire imádtak késni és lazsálni), így mire a Vortex romjaihoz értem, már különféle zajok szivárogtak ki az épületből. Nem különösebben foglalkoztam a környezetemmel, mert nem hittem volna, hogy bármi rendellenes történt. Gondolatban már azt tervezgettem, hogy ezúttal milyen stílusban rendezzem be a Vortexet, miközben céltudatos léptekkel bementem az épületbe. Feltűnt, hogy egy magas, fekete hajú férfi készségesen egyből hozzám lépve kávét nyújtott át, majd a vállamat átölelve vezetett beljebb. Azt hittem, hogy csak valamelyik fiatalabb, nyalizósabb draugr próbál a kedvemben járni ezzel a viselkedéssel (vagy csak tudatosan jobb kedvre akart deríteni, sejtve, hogy a mai nap folyamán lesznek még itt üvöltözések), ezért nem is tulajdonítottam különösebb figyelmet az egésznek. Belekortyoltam a kávéba, mert úgy éreztem, erre most tényleg szükségem volt, majd amikor meghallottam a férfi túlságosan is ismerős hangját, egyből megtorpantam.
- Caldwell?! – szólaltam meg döbbentséggel vegyes szemrehányással, miközben leráztam a karját a vállamról, és egyik kezemben a kávéval, másikat a csípőmre helyezve szembe fordultam vele, hogy tekintetemmel is verni tudjam. – Mi a fenét keresel te itt?! – kérdeztem, miközben nem tudtam eldönteni, hogy haragudjak-e rá, amiért bejelentés nélkül megjelent ő is Midgardon (és ellenőrízetlenül hagyta Helheimot, aminek irányításával ugye megbíztam távollétemben), vagy legyek inkább megkönnyebbült, amiért támadt egy új megbízható segítőtársam ezekben a zűrös időkben. – Csak azt ne mondd, hogy meguntad Helheimet, és te is ki akartál ruccanni egyet – pillantottam rá rosszallóan, csakhogy tudja, most nem érdekeltek a hülye beszólásai és poénjai. Túl fontos személy volt ahhoz, hogy Helheimet ott hagyja csak úgy (mint ahogy én is tettem…).
Hangerőmet azért visszafogtam egy kicsit, mert nem akartam magunkra vonni az egyszerű emberek figyelmét, habár az feltűnt, ahogy a többi draugr méregette Caldwellt – mint akik nem tudják eldönteni, hogy barát-e, ellenség-e, fontos személy-e, vagy úgy összességében ki a jó élet volt ő. Nem mintha érdekelt volna, hogy bárkinek is bemutassam Caldwellt, annál sokkal jobban foglalkoztatott, hogy én tisztában legyek az új történésekkel. Szerettem a meglepetéseket, félreértés ne essék, de az utóbbi időben kicsit túl sok volt már belőlük, és egyik sem az én javamra történt.

921 words ◆ Gasoline