Odin ⥁ Heimdall

Már akkor megéreztem jöttét, amikor még csak a területem határán van. Elég csak egy kicsit jobban kinyitnom a szemem és látnom, ahogyan közeledik. Nem mondanám, hogy meglepő számomra a látogatása, már egy ideje vártam, hogy megjelenjen nálam újabb helyzetjelentést kérve. Sok mindennel nem fogok tudni szolgálni a számára, de azzal a tisztelettel fogom illetni jelenlétét, mint ami megilleti. Az istenek királyát.
Fel is kelek székemből, ahol éppen a laptopom előtt ülve egy pár e-mailt rendeztem el, majd felrakok vizet főni, hogy mire uram megérkezik addigra a kész tea gőze felett értekezhessünk. Közben elgondolkozom, hogy ezúttal milyen hangulatban fogom találni Mindenek Atyját. Ebben talán mindannyian megegyezhetünk, hogy elég szeszélyes tud lenni, főleg, ha valami nagyon foglalkoztatja. Most pedig, hogy az Átok felütötte fejét soraink között biztos vagyok benne, hogy állandóan ezen jár az esze és próbál minél több információ birtokába jutni. Ezzel kapcsolatban lehetséges, hogy érdemesebb lenne a fiával is beszélnie, mint az első elátkozott, de nem az én dolgom, hogy megmondjam az istenkirálynak, hogy mit hogyan intézzen.
Éppen lehelyezem a kis étkező asztalra a csészéket, amikor meghallom a kopogást az ajtón. Minthogy hallottam, hogy jön nem lepődőm meg, vagy ugrok meg a hangra. Csak kihúzom magam és nyugodtan odalépek a bejárathoz. Egy határozott mozdulattal kitárom azt és szemeim egyenesen Odin emberi alakjára vetülnek. Elnézem elnyúzott vonásait, amikben szemei ugyanolyan vadul és élénken csillognak, mint akár ezer évvel ezelőtt.
- Heill ok sæll, Óðinn! – köszöntöm egy mosollyal sziporkázó kérdésére reakcióként. – Örülök, hogy eljöttél, gyere csak beljebb!
Arrébb lépek és mutatom neki, hogy lépjen be a lakásba. Majd egy finom kattanással beteszem magunk után az ajtót. Amikor visszafordulok hozzá egy finom fej meghajtással fogom mindkét kezembe zárva az övét, ezzel üdvözölve őt.
- Uram – mormolom lehunyva a szemeimet egy pillanatra, megadva a tiszteletet.
Pár perccel később már mindketten az étkező asztalnál elhelyezkedve nézünk egymással farkasszemet. Érdeklődve vizslatom ismerős vonásait és kíváncsian várom, hogy megszólaljon, hogy feltegye első kérdését irányomban, vagy esetleg tovább fog szellemeskedni. Bár nem látom okát arra, hogy húzza az időt, elvégre csak ketten voltunk itt a lakásban, nem kellett tovább megjátszanunk magunkat a halandók kedvéért, hogy talán közéjük tartozunk. Ez persze királyomnál nem jelentett semmit, ahogy már előbb is említettem.
– Miért kerestél hát meg, Mindenek Atyja? Tán az Átokról lennének további kérdéseid? Sikerült kiderítened bármi új információt ezzel kapcsolatban? – érdeklődöm végül szelíd hangon.
Reménykedek benne, hogy tud pozitív válasszal szolgálni, nem is inkább magam miatt aggódom… mint társaim állapota aggaszt.

Hear the grass grow

A világ egyszerű szabályokon nyugodott. Egyelőre. Amit meghagytam, azt az utolsó betűig be kellett tartani, mert rajtam kívül mindenki túl ostoba volt ahhoz, hogy felismerje a jeleket. Mint a gyerekek, akik egy szakadék felé rohantak madarakat kergetve, és ha valaki nem rántotta vissza őket, akkor arccal előre zuhantak a mélységbe, míg a földet érés cafatokká nem zúzta a gyönyörű arcukat. Ezért valakinek bottal kellett állni a szakadékoknál, kíméletlenül csapva le. Valakinek. Heimdallnak.
Ő volt az első, akinek meghagytam a parancsot a tilalomról. Senki nem járhatott a világok között, senki, még én sem. Ők pedig különösen nem. Akármi volt ez a fertő, ez a rákos daganat, amit Átoknak neveztünk el, nem juthatott ki Mídgardról, ezért addig mindenki karanténra volt ítélve. Ironikus. De én nem lehettem ott mindenhol, nem figyeltem minden gallyát az Yggdrasilnak, a Fény Istene, Ásgárd szeme pedig nem jelentkezett. Ez volt a baj a fiatalokkal, addig egyikük sem tette a dolgát, míg parancsba nem kapták.
Hanshaugen latyakos volt a hótól, de hát Oslo-ban ez rekkenő hőségnek számított. Most kivételesen úgy néztem ki, mint egy tisztes polgár, fekete, bélelt vászonkabátban, bőrkesztyűben, vastag talpú bakancsban, ami idegőrlően cuppant minden átkozott pocsolyában. Nifleheim hidege is jobb volt mint egy olvadófélben lévő hómező.
A bakancsom összesarazta a feljárót a lakáshoz menet, de sejtettem az Őrszemnek volt ennél nagyobb problémája is. Vagy hát, ha eddig nem volt, most épp becsöngetett hozzá Mads Karlsen tanácsos képében. Le kellett hunynom az egyik szemem - azt a szemem - hogy eszembe jusson hogy hívta magát Heimdall az emberek között, meg egyáltalán mivel foglalkozott. Solheim. Még a nevében is ott hordja a hóbortját. Óh, persze, hogy tudtam róla. Csak egy bolond nem vette volna észre, ki után jött ide, ki miatt költözött ebbe a latyakba. Ostoba, elérhetetlen dolgok után ágyakozott, de nem az én tisztem volt emiatt megítélni. Hosszú volt a dolgok listája, ami után nem illett volna vágyakoznom, mégis kiforgattam a világot, míg meg nem kaptam.
Az ajtó lassan nyílt ki, de ez épp elég időt hagyott nekem, hogy leszegjem a fejem aztán kimérten, színpadiasan emeljem fel, pont őt nézve.
- Szép jó napot. Volna egy perce Urunkról és Megmentőnkről, Odinról beszélni?
Valamelyik, magát rendkívül szellemesnek képzelő ember azt mondta, ha nem tudod, hogyan kezdj el egy beszélgetést, indíts egy viccel. Persze én mindig tudtam, mit akarok mondani. De most épp egy viccet akartam.
- Bejöhetek, herr Solheim? Kíváncsi lennék a felszerelt biztonsági rendszer működésére.  - tettem hozzá, végülis ennek adta ki magát. Biztonságtechnikusnak. Ő is igazán szellemes volt.