“How do I know it's light in the horizon that I see? I've seen questions, but never answers.

Mads && Anita

Még ha nehezen elképzelhetőnek tűnt is a gondolat, valamiért mégis elhittem Mr. Karlsen hollókra vonatkozó szavait. Ösztönösen tükröztem a szemeiben villanó jókedvet egy mosoly formájában, az utolsó mondata pedig akaratlanul is mélyen megragadt bennem. Néha nem a legegyszerűbb út a legérdekesebb. Milyen könnyed, és mégis mély igazság volt ez.
– Ez most nagyon úgy hangzott, mintha tapasztalatból beszélne – jegyeztem meg egy kíváncsi mosollyal. – Esetleg ön is amolyan hóbortos hagyománykövető? – billentettem kissé oldalra a fejem, érdeklődön figyelve az arcvonásait. Valahogy nem tűnt elképzelhetetlennek a dolog, mi több, egy furcsa, ösztönös sejtés azt súgta, hogy még ennél is mélyebben kellene keresni a megoldást, még ha nehéz is volt ezt a gondolatot igazán megragadni.
A kérdése nem lepett meg, már csak azért sem, mert tulajdonképpen ez vezette fel a látogatását is, így vagy úgy. Nem féltem őszintének lenni vele - már csak azért sem, mert úgy sejtettem, megérezné az ellenkezőjét -, bár egy kicsit nehéz volt megfogalmazni a mondandóm első felét, azt, hogy honnan voltak ilyesféle ösztönös érzéseim már korábban is, mint indokolt lett volna. Hamar kiderült azonban, hogy feleslegesen aggódtam, mert nagyon is tudta, miről beszélek. Először őszintén meglepett, milyen tökéletesen írta körül azt, amit én magam is érezni szoktam, talán nem is olyan ritkán, de aztán ezt lassan felváltotta egy már-már megkönnyebbült mosoly. Talán mégsem voltam olyan különc csodabogár, mint amilyennek néha éreztem magam.
– Seidr? – kérdeztem vissza aztán felszaladó szemöldökkel. Nem volt idegen számomra a szó, Norvégia hercegnőjeként nagyon komolyan vették, hogy a skandináv mitológiát, mint történelmünk és hagyományaink alapkövét részletesen és behatóan megismerjem, de az, hogy az apósa még manapság is ennek tulajdonít bizonyos dolgokat, az már újdonságként hatott. – Az apósa érdekes ember lehet – mosolyodtam el, de ez a mosoly és a hangsúlyom is elárulta, hogy az "érdekes" jelzőt a legkevésbé sem pejoratív értelmezésben használtam. – Mondjuk, ha engem kérdez, ez tényleg jobban hangzik, mint mondjuk a déjà vu... – vontam vállat. Az ilyesmire egyébként sem volt konkrét, tudományos magyarázat, ezt nekem is be kellett látnom, még ha arra is tanítottak, hogy ismerjem a mitológiát, nem pedig arra, hogy higgyek benne.
Vele együtt nevettem, még ha halkan és visszafogottan is. Igaza volt, végső soron az apánk szava volt a döntő  mindenben, de azért igyekeztem nem belelátni a szavaiba azt, hogy ha akarná, akkor megingatható lenne? Esetleg igaza is lenne a bátyámnak? Nem igazán volt okom eltűnődni ezen, legfeljebb akkor, amikor kiemelten különcnek éreztem magam a saját családomban, ráadásul szerettem volna hinni az anyám feddhetetlenségében is... de ha erre volt seidr-hátterű megérzés, akkor azt nem feltétlenül azt mondta volna nekem, amit hallani szerettem volna.
– Ezért nagyon hálás vagyok – biccentettem őszinte mosollyal, amikor biztosított arról, hogy a védelme alatt állok, még akkor is, ha a szóválasztását egyébként érdekesnek találtam. – Alkalomadtán a leendő királyt is megnyugtathatja, hogy bölcs megérzései alapján senki nem vágyik az ő helyére sem – jegyeztem meg ezt már szelídebben. Ismertem módjait annak, hogy ezt hogyan lehetne hivatalossá is tenni, de az anyám valószínűleg előbb fojtott volna meg egy kanál vízben, mint hogy rábólintson bármi ilyesmire.

caterpillar || coded by eirik

“How do I know it's light in the horizon that I see? I've seen questions, but never answers.

Mads && Anita

Egyáltalán nem bántam, hogy látogatóm érkezett, még akkor sem, ha ez éppen egy olyan különleges délután volt, ami kiesett a C tervből is a szoros napirendeket illetően. Mr. Karlsennel egyébként sem nagyon lett volna lehetőségem máskor beszélgetni, éppen azért, mert az én napirendi pontjaim között nem volt szükséges számára is helyet biztosítani. Második voltam ugyan az örökösödési sorban, de - szerencsére - ezt senki nem vette túl komolyan, már az anyámon kívül, persze. Én mindenesetre nagyon is szívesen áldoztam az időmből a férfire, nem vágytam a bátyám helyébe lépni soha, de azért néha irigyeltem, hogy hosszan beszélgethetett Mr. Karlsennel. Engem mondjuk kevésbé az uralkodásra való felkészülés érdekelt volna, mint inkább az a szokatlanul mély bölcsesség, ami mintha most is ott csillogott volna a férfi meglepően tiszta kék szemeiben.
A beismerés, miszerint átláttam az ürügyén, csupán egy visszafogott, de vidám nevetést váltott ki belőlem. Nem vettem rossz néven a dolgot, ha bárki másról lett volna szó, bizony kellett is volna indokot találni a beszélgetéshez, de én a magam részéről mindig inkább örültem, ha valaki csak úgy szeretett volna beszélgetni velem. Nem Anita hercegnőként, nem azért, hogy megpróbáljon értékes információkat kicsikarni belőlem, nem azért, hogy bájolgó szavakkal elnyerje a tetszésem, vagy épp azért, hogy letudja az és beszéltem a hercegnővel is kört. Legtöbbször, jobb lehetőség híján a palotában szolgáló embereket és a testőreimet üldöztem ehhez hasonló törekvéseimmel, de ott is gyakran ütköztem egyébként érthető ellenállásba, így hát üdítő változatosság volt, hogy valaki kifejezetten erre vágyjon.
– Nekem tetszik a felvetés – biccentettem mosolyogva.
Érdeklődve méricskéltem a férfi vonásait és kíváncsian figyelő szemeit, most is ott éreztem benne valamit, amit nagyon nehéz lett volna megfogni. Mintha többet látott volna belőlem, mint amit én tudtam saját magamról, bármennyire ostobán hangozzon is ez. Bezárkózhattam volna, elutasíthattam volna a beszélgetést, gyanakodhattam volna arra, hogy Andreas küldte a nyakamra azért, hogy szaglásszon utánam, de elég volt egyetlen pillantás Mr. Karlsen szemeibe ahhoz, hogy lássam bennük a nyíltságot. Egyszerűen csak tudtam, hogy tényleg miattam van itt.
A szavai ehhez hasonló pontossággal értek célt a szívem mélyén. Halvány, kissé talán szomorkásnak tűnő mosollyal hallgattam, ami önmagában is felért egy válasszal, de a postahollók említésére még ez a mosoly is kiszélesedett és derültebbé vált.
– Hollók? – kérdeztem vissza némi hitetlen vidámsággal. – Gondolja, hogy valaki még őket használja? – Elég hihetetlennek tűnt a gondolat, hogy az internet és a mindenféle okoseszközök világában valaki hollókkal akarjon üzenni, de persze sosem lehetett tudni. Mondjuk, ha jobban belegondoltam, magam is rájöttem, hogy néha láttam egy-egy szépen megtermett példányt a palota környékén, de az biztos, hogy nem soha volt üzenet a lábára kötve.
– Nem igazán tudom hová tenni – válaszoltam meg aztán a lényegi kérdést is egy szelíd, ismét halványabb mosollyal. – Nagyon sokáig próbáltam megfejteni. Emlékszem, hogy már kislányként is... elnézést, ez biztosan furcsán fog hangozni, de mintha éreztem volna, milyen ítélettel néz rám. Amikor nem mond semmit, néha rám sem kell néznie, egyszerűen csak... én is érzem azt, amit ő, tudja? – Próbáltam keresni a megfelelő szavakat, hátha át tudom adni, pontosan mire gondolok, még ha nehéz is volt körülírni az egészet. Mások már biztosan gesztikuláltak volna a helyemben, próbálva elmutogatni a fejüknél vagy épp a szívüknél, hogy mintha oda költözne be ez a különös megérzés, de engem úgy neveltek, hogy a kezemet mindig szigorúan tartsam az ölemben; csak semmi mutogatás. – Eleinte azt hittem, Sophia királyné elvesztése az oka. Hogy talán úgy érzi, az anyám az ő édesanyja helyébe akar lépni, én pedig az övébe, de... – Megköszörültem a torkomat és egy kicsit félbehagytam a mondatot, elfordítva a pillantásomat. Már tudtam, hogy tévedtem, de a folytatás ennél kicsit összetettebb volt, mert nem csak a tévedésemmel voltam tisztában. Valószínűleg nem szabadott volna tudnom, hogy mit hisz a bátyám rólunk, rólam, de egy királyi palotában a falnak is füle volt, a szóbeszéd pedig gyorsan terjedt. – Úgy sejtem, ön is pontosan tudja, mit szeretne mindenáron bebizonyítani – fordítottam végül vissza a tekintetemet Mr. Karlsenre. Andreas nem hangoztatta nyíltan az álláspontját, annál okosabb volt, mintsem ehhez hasonló politikai öngyilkosságot kövessen el, de valamiért kételkedtem benne, hogy éppen annak az embernek ne beszélt volna erről, aki lényegében az ő tanácsadójaként is szolgál.
Nem féltem előhozakodni ezzel, mert továbbra sem éreztem úgy, hogy a férfi információt akarna belőlem kicsikarni - ha így lett volna sem tudott volna. Legjobb tudomásom szerinte törvényes gyermek voltam, még akkor is, ha neki ez nem volt ínyére. Még akkor is, ha néha teljesen kívülállónak éreztem magam ebben a családban.

caterpillar || coded by eirik

“How do I know it's light in the horizon that I see? I've seen questions, but never answers.

Mads && Anita

Csend és nyugalom. Két dolog, ami csak nagyon ritkán adatott meg, és amikor mégis, akkor nagyon tudtam értékelni. Az anyám mindig azt mondogatta, hogy egy hercegnőnek nem lehet vesztegetni való ideje, és ezt rendre személtette is, amikor összeállította - hivatalosan persze nem ő, de rég felnőttem már abból a korból, amikor ezt el is hittem - a napirendemet. Hozzá voltam szokva, hogy még a mosdóba is csak akkor mehetek ki, amikor a papírokon szerepel néhány erre szánt perc, ahogy ahhoz is, hogy minden napirendnek volt B, de ritkán C terve is. Nekem viszont lehetett néha szerencsém. Túl későn derült ki, hogy Ylvának le kell mondania a mára szervezett ruhapróbát, a szüleim addigra már odaértek a jótékonysági eseményre, ahová velük tarthattam volna, a bátyám pedig nem tartott igényt a társaságomra a saját titokzatos programján.
Így kerültem én a szobámban elhelyezett kanapéra, egy könyvvel a kezemben, azzal a kilátással, hogy órákig nem is lesz jobb dolgom, mint olvasni, ráadásul valami olyasmit, amit végre én választottam magamnak, és nem az anyám jelölte ki kötelező olvasmánynak. Fogalmam sem volt, hogyan tudta ezt becsempészni nekem Harald, de még mindig végtelenül hálás voltam neki. Csak azt sajnáltam egy kicsit, hogy nem Ivar volt beosztva a mai napra; kivételesen nem azért, mert az őrületbe kergettem volna a kérdéseimmel, hanem mert talán ő is örült volna egy ilyen nyugodt napnak. Vagy épp ellenkezőleg.
Ezen a gondolatmeneten végighaladva egy kicsit felfüggesztettem az olvasást, átfogtam a könyv lapjait, hogy belenézzek a tartalomjegyzékbe, hátha ott megtalálhatom, taglalja-e a könyv vajon a könyv, hogy a poszttraumatikus stressz szindróma olyan szintű bezárkózást okozhat azt emberekben, amitől még én sem vagyok képes kiigazodni rajta. Szemeim kitartóan rótták a betűket, de amikor a perifériás látásommal érzékeltem, hogy kinyílik a szobám ajtaja, felpillantottam.
– Mr. Karlsen! – Nem akartam, hogy az arcom túlságosan is felderüljön, pedig ha volt olyan ember a palotában és környékén, akinek a társaságát még egy ilyen ritka alkalommal is díjazni tudtam, az ő volt. Nekem ugyan viszonylag kevés kapcsolatom volt vele, hiszen elsősorban az apám tanácsadójaként szolgált, másodsorban pedig a bátyámat készítette fel az uralkodásra, de engem nem is ezért érdekelt. Rá is kivetítettem azon rossz szokásomat, hogy a beépített antennáim kíváncsian figyelték, amikor csak tehették, és ha Ivar egy típusú rejtély volt számomra, akkor a kamarásunk volt a másik típus. Úgy értem, persze, egy tanácsadónál alapvető követelmény volt a bölcsesség, mint olyan, de amikor Mr. Karlsenre néztem, akkor az alapvető bölcsességnél valami sokkal többet és mélyebbet éreztem, amit nem tudtam hová tenni. – Ugyan, nem zavar. Jöjjön csak be! – mosolyodtam el.
A mutatóujjamat használtam könyvjelző gyanánt, míg a kis asztalon kerestem valamit, amivel helyettesíthetem majd. Épp megtaláltam egy kis kártyát, amit fel tudtam használni a célra, de közben őt hallgattam, és amikor a szavai eljutottak hozzám, egy pillanatra megálltam a mozdulatban. Ajkaimon megjelent egy kis, mindentudó mosoly, miközben folytattam a mozdulatsort, aztán ismét rápillantottam, amint a könyvet letettem az asztalra.
– Csakugyan erre kérte? – kérdeztem vissza szelíden, de azért azzal a hathatós hangsúllyal, ami elárulta, hogy nem igazán hiszem el, amit mond. – Ön az édesapám személyes tanácsadója, Mr. Karlsen. Önnél jobban senki nem tudja, hogy az apánk előtt nem ismert Andreas... hozzáállása. – Igyekeztem finoman fogalmazni, odafigyelve arra, mit és hogyan mondok. Tudtam, hogy nem kell úgy tennem, mintha ostoba volnék, és azt is, hogy a bátyám véleménye nem titok Mr. Karlsen előtt; egyszer hallottam, hogy erről beszélt neki.
Azt már nem tettem hozzá, hogy az apám tudatlanságát elsősorban az anyámnak köszönhetjük, aki gondosan elrejtett előle minden erre utaló jelet, a békesség jegyében, hogy ezzel kapcsolatban is ő tarthassa az irányítást a kezében. Ez már csak az én saját benyomásom volt az anyámról, a királynéról, és nyilvánvalóan nem adhattam hangot ilyesminek.
– Miben lehetek a segítségére, Mr. Karlsen? – billentettem kissé oldalra a fejem, még mindig azzal a kis mosollyal. Valóban nem bántam a társaságát és nem is volt a hangomban elutasító él, de örültem volna, ha a látogatása valódi oka is kiderül, mert kíváncsivá tett.

caterpillar || coded by eirik