Naivan elhittem, hogy Brie dolgozni ment az új munkahelyére. Ha őszinte akarok lenni, eszembe sem jutott volna olyasmi, hogy lelép, a saját dolgaimmal foglalkoztam. Amúgy is találkozóm volt egy japán üzletemberrel, akivel egy másik japán ismerősöm ismertetett össze minket – még, ha csak nagyvonalakban is, és első körben csupán mesélt az egyikünknek a másikunkról. Végül úgy alakult, hogy amúgy is errefelé volt dolga Ishikawa-szannak, és beugrott hozzám, én meg megmutattam neki Oslo legjobb, nívós, japán éttermét, ebéd közben pedig megtárgyaltuk, hogy milyen alkatrészeket tud adni nekünk, és mennyiért.
Nyilván, a sikeresen nyélbe ütött üzlet után nem egyenesen haza mentem, hanem beugrottam a Vortexbe, hogy egy újabb adag parti drogot hozzak el Heltől, amit a kérésére terjesztek, illetve terjesztetek. És azon a ponton, amikor hazaértem, még csak nem is gyanítottam, hogy Brie ma nem fog hazajönni időben. Elfoglaltam magam: összeírtam, mire lesz szükségem Ishikawától, lecsekkoltam a lőszereket, mert, hát, abból soha nem lehet elég, pláne nem annak fényében, hogy egy ki tudja, mire képes, veszedelmes faszarcú van Brie nyomában.
Aztán eljön az idő. Voltaképpen már fél órával el is múlt, amikor a karórámra néztem. Haza kellett volna érnie a húgomnak, de nem tette, és azt azért már tudom róla, hogy nem az a könnyen, bárkivel lepacsizó típus, úgyhogy kötve hiszem, hogy a haverjaival lóg. Vannak egyáltalán haverjai? Aztán újabb fél óra telik el, és az ifjú titánnak se híre, se hamva. Nem feltétlenül akarok belemászni az életébe, elvégre, mióta is ismerjük egymást? Egy hete? Kettő? Ettől függetlenül megmagyarázhatatlan aggodalommal tölt el a hiánya, és nem hagy nyugodni a gombóc a torkomban, mert most csak én vagyok neki, számít rám. Küldök neki egy üzenetet, és várok, aztán egy újabbat, de semmi reakció, semmi válasz, így kénytelen vagyok felhívni, de rá se bagózik a csörgő mobilra. Élesen szívom be a levegőt, és újra tárcsázok, kétszer, mielőtt feladnám, de aztán villámcsapásként ér a gondolat: az országos cimborája, a megmentője, a hős lovag; Gaelan. És valamiért nem veszi be a gyomrom – és az ösztöneim sem ezt súgják -, hogy azért nem veszi fel ő sem a telefont, mert órája van.
Tehát megindulok a nagyvilágba, az erdőbe, farkasom képében zabálom a métereket, kilométereket, mérföldeket, keresem-, követem Brina szagát, amikor elkapom az illó esszenciát a hóban, vagy egy-egy bokor levelein hátrahagyva. Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telik el, hogy milyen messze kerültem a laktanyától, amikor megpillantom a fekete-, és a fehér farkas kettősét. Mélyről jövő morgás tör fel a torkomból, amikor már kellő közelségbe kerültem hozzájuk. Tudod, merre van a haza – vetem oda, gondolati síkon, már-már foghegyről Brinának, amikor megállok előttük. A hangom a fejében nem rivall, hanem hűvös és kimért. Ne kelljen még egyszer mondanom – teszem hozzá, arccal előre fordítom az adott irányba, pusztán szavaimmal, de, ha egy tapodtat sem mozdul, vagy visszaszól, ezúttal nem mondok semmit, csak rávicsorgok, fogaim között morgás tör át. Persze, ágál, hárít, maradni akar, nem tágítana, de talán akkor megérti, amikor morgásommal az ugatás vegyül és a fogaim éppen előtte csattannak-, csapódnak össze. Csak akkor veszem fel emberi irhámat, ha már kellő távolságba került. Ez a beszélgetés bonyolultabb lesz annál, semmint, hogy a magunk, egyszerű, berserker nyelvén diskuráljunk.
- Hol a faszban voltatok, bonomo? – szegezem Gaelnek a kérdést, egy pillanatig sem kerülgetve a témát; az nem az én stílusom.