Eléggé aggasztó, hogy az ügynökség képes volt valaki mást is ugyanarra az ügyre állítani, mint amin Ő is dolgozik, mintha csak így akarnák a tudtára adni, hogy nem bíznak benne vagy épp a küldetés sikerében, ami felé egy pofánveréssel. Eirik hónapokat ölt már bele ebbe az ügybe, ha az ember ránéz, látja is rajta ennek a nyomait, vagy legalábbis én, aki már jó ideje ismeri tudom, hogy ez az egész lelkileg teszi tönkre, mert lássuk be, lehetsz te akármilyen kemény ügynök, azért eljátszani a kegyetlen rosszfiút és akár hideg vérrel ölni is ártatlanokat, ha a főnök úgy parancsolja, merőben más, mint amihez mi szoktunk. Likvidálni egy veszélyes figurát nem olyan megterhelő, sőt. Olykor még valami különös megnyugvás is átjár, ha tudom, hogy egy szeméttel kevesebb van már a földön, de nem tudom, hogy képes lennék-e egy ártatlan civilt megölni azért, hogy az álcám megmaradjon. Tudom, hogy Neki sem megy könnyen és épp ezért, ha most ránézek, megszakad a szívem.-Szeretnélek megnyugtatni, hogy biztosan nem erről van szó, de ismersz...- szólalok meg halkan, ahogy elkezd hangosan gondolkozni.-Nem fogok hazudni neked. Nekem is úgy tűnik, mintha bébiszittert küldtek volna a nyakadra.- közlöm kissé sajnálkozó arccal, mert tudom, hogy ez milyen rosszul eshet valakinek, aki évek óta minden mást hanyagol az ügynökség és a hülye feladatai miatt, de nem fogok neki hazudni azért, hogy egy röpke pillanatra jobban érezze magát, aztán meg újra arcon csapja a valóság. Semmi értelme nem lenne.
Inkább igyekszem a támasza, a barátja lenni, ahogy eddig is voltam, még akkor is, ha épp haragudtam rá, amiért felszívódott, azt pedig egy pillanatig se vonom kétségbe, hogy hiányoztam neki. Ismerem már és tudnám, ha hazudna, ráadásul ha nem így lenne, most nem jelent volna meg itt. Nem is játszom tovább a sértett nőt, őszintén be is vallom neki, hogy elég sokszor eszembe jutott, vajon mi lehet vele, miközben áthelyezkedek mellé a kanapéra és az oldalához simulva bújok oda hozzá picit. -Tudom, hogy végig tudod csinálni, csak az a kérdés, hogy megéri-e.- vonom meg finoman a vállam, miközben valami különös melegség és nyugodtság tölt el, már pusztán a jelenlététől is, hiszen egész idáig tényleg aggódtam miatta, mert fogalmam sem volt, hogy mi van vele. Most viszont itt van és érezhetően szüksége van rám, a barátjára, valakire, aki mellett elengedheti magát egy picit és talán megfeledkezhet mindarról, ami a küldetése miatt körbe veszi a nap huszonnégy órájában.
Nem is gondolkozok sokáig a kérdésen, hogy itt tölti-e a ma estét, hiszen az én ajtóm egyébként is mindig nyitva állt előtte, vagy inkább csakis előtte, mivel senki mással nincs még, csak hasonló kapcsolatom sem. Nincsenek bizalmasaim, barátaim vagy bárki más, aki olyan közel állna hozzám, mint Ő, így aztán az ilyen alkalmak, amikor véletlenül időt tudunk szánni egymásra, egy kicsit nekem is jól esnek, feltöltenek lelkileg.-Hát szólnom kell a haveroknak, hogy ma mégse tudok velük tartani a sörözős esténkre, de túl fogják élni.- füllentek vigyorogva, mintha egyébként pont Ő ne lenne tisztában vele, hogy ez mekkora baromság úgy, ahogy van. Ügynökök vagyunk és az, ha mindenféle civileket gyűjtenénk magunk mellé, szomszédokat, barátokat, netán családot, csak még nehezebbé tenné az egészet. Ha egyedül vagyunk a nagy világban, legalább nincs ki miatt aggódni.-Van egy fejvadász, akit régóta be akar kebelezni az ügynökség, aztán úgy gondolták, hogy a legjobbat küldik most rá.- avatom be röviden a jelenlegi feladatomba, szándékosan hangsúlyozva azt a "legjobbat", de még én is elnevetem magam az előadásomon.-Elég jó nyomon járok, úgyhogy szerintem napokon belül meg lesz a pasas. Már csak azt kell kitalálnom, mivel győzzem meg, hogy közénk álljon.- eresztek ki magamból egy gondterhelt sóhajt, mert ezt még nem igazán sikerült kitalálnom, hiszen egy szabadúszó fejvadász, mégis miért találná csábítónak az ajánlatot, miszerint mostantól majd mások csicskája legyen? Én se adnám fel a függetlenségemet, de nekem most ez a küldetésem, a pasas pedig a megoldandó feladat.-Nem vagy éhes? Rendelhetünk valami kaját, vagy akár összedobhatok valamit. Bár az előbbivel, szerintem jobban jársz.- sandítok fel rá kínos vigyorral, mert lássuk be, nem az a fő feladatom, hogy konyhatündér legyek, de azért azt sem mondanám, hogy éhen lehetne mellettem halni és ezzel, már Ő is tisztában van. Talán, még be is segítene, miközben előkerítenék valami erősebbet is, mint a sör, hogy ez a ma este tényleg kellően pihentető és feltöltő legyen számunkra. Úgyse sok ilyen jut ki a magunkfajtának.

Nem tudom, hogy régen szerettem-e, de abban biztos vagyok, hogy most nem szeretem túlzottan a meglepetéseket, még akkor sem, ha egyébként megkönnyebbülést érzek amiatt, hogy láthatom őt, hogy épségben van. Nem viselném túl jól, ha miattam kerülne bajba, ha az sodorná veszélybe, hogy eljött hozzám, még akkor is, ha egyébként nekem is borzasztóan hiányzott. Ő az első, akire emlékszem, miután felébredtem és ő az, aki mindvégig pesztrálgatott, vigyázott rám és tanított. Hogy a fenébe ne hiányzott volna az egyetlen lény a földön, akiben megbízom?
Nem is várat sokára az az ölelés, mert amint sikerül kicsit megnyugodnom és felfognom, hogy nincs semmi, ami veszélyt jelenthetne ránk, már bújok is a karjaiba, hogy úgy üdvözöljem, ahogy egyébként is kellett volna. Szinte érzem rajta, ahogy ellazul karjaimban, ahogy megnyugszik, mint ahogy rám is jó hatással van az ismerős illat és a melegség, ami árad belőle.
Mosolyogva ismétlem el a számba adott szavait, amiket egyébként magam is mondtam volna, ha nem ront rám így, ilyen váratlanul, majd jó tanonchoz illően sörrel kínálom és magamhoz is veszek egy üveggel. Szavai hallatán rásandítok és mosolyogva fejet csóválok, de aztán csak ledobom magam a közeli fotelba és miután ő maga is elhelyezkedik a kanapén, pár pillanatig, csak csendben figyelem.
Látszik rajta, hogy fáradt, hogy elfásult és úgy általában, hogy nyomot hagyott rajta az ügy, amin éppen dolgozik, így az első korty sör után, már nem is várok tovább a kérdésemmel. Miért tenném? Még szép, hogy érdekel az, amiben él, amin dolgozik és, ami miatt veszélyben van minden áldott nap az élete. Ha azt kérné, hogy segítsek neki valahogy, gondolkodás nélkül megtenném, így azonban, csak támogatni tudom. Még akkor is, ha mindezek ellenére ott van bennem a tüske, amiért ilyen sokáig nélkülöznöm kellett a társaságát.
Válasza hallatán szomorkásan elhúzom picit a számat, mert valamiért úgy sejtem, hogy a tömörsége, leginkább azt hivatott éreztetni, hogy egyébként nem alakul olyan jól az egész, mint várta. Azon viszont őszintén elcsodálkozok, hogy utána küldtek valakit. -Nem rizikós ez egy picit? Nem szoktak másokat is bevonni, ha már valaki beépült.- ráncolom a homlokom, de aztán csak csendben figyelem, ahogy előrébb dől, megtámaszkodik térdein és sóhajt egyet, mintha a világ összes terhe ránehezedne épp. Rossz látni rajta, hogy ennyire kicsinálja ez a meló és, bár sosem javasoltam neki még ilyesmit, komolyan fontolgatni kezdem, hogy megpróbáljam lebeszélni erről.
Kicsit kizökkent, ahogy rám pillant és elismétli korábbi szavait, de most jóval komolyabban, mintha csak azt akarná tudatni velem, mennyire szüksége volt már arra, hogy lásson. Elmosolyodok lágyan, majd az üveget a dohányzóasztalra helyezem és felállok a helyemről, hogy átüljek közvetlenül mellé. -Rohadtul aggódtam érted. Aztán haragudtam rád. Aztán megint aggódtam.- sóhajtom halkan, miközben kezem a felém közelebb lévő karjára simít és megemelem, hogy alá bújhassak és így ölelhessem meg ismét. -Talán, másra kellene hagynod  ezt az ügyet. Pocsékul nézel ki.- dünnyögöm halkan, aggódó pillantással sandítva fel rá, mert bármennyire is vagyunk mi, ügynökök kemények, azért van, ami már minket is megvisel és egy kartellhez való beépülés mindenképpen az. -Itt maradsz ma este?- kérdezem végül pár pillanatnyi csend után, mert ha igen, akkor bizony gondoskodni fogok róla, hogy lazíthasson és pihenhessen egy nagyot. Összedobok valami vacsit, vesz egy forró fürdőt, meg ilyenek. Olyan, hétköznapi dolgok.

Egyáltalán nem számítottam rá, hogy Eirik megjelenik itt, már csak azért sem, mert egyáltalán nem biztonságos. Nem rám nézve, hanem inkább rá, hiszen a fene se tudja, hogy rólam mit deríthet ki a kartell, nem én vagyok beépülve, ezáltal nem is én titkolgatom annyira, hogy ki vagyok valójában. Igazán kellemetlen lenne, ha megkérdeznék tőle, hogy mit keresett egy CIA ügynök lakásán, de tény, Ő sem ma kezdte, így szavai hallatán sóhajtok is hosszan egyet, hogy lenyugodjak.
Érzékelteti velem, mennyire nem olyan fogadtatásban részesült, mint amire számított vagy, amit várt tőlem, el is nevetem magam a fejemet csóválva, de azért közelebb lépve hozzá az első dolgom az, hogy a kapucnit lehúzzam a fejéről. Őszintén megnyugtat, hogy nem látok semmilyen sérülést, mert azt tudtam látogatása egyetlen okának gondolni, hogy szüksége van a segítségemre. De talán, csak egy ismerős arcot szeretett volna látni, mert az egyértelműen látszik rajta, hogy fáradt. Mármint, nem fizikailag. Inkább lelkileg. -Én is tudtam, hogy itt vagy a városban, de nem akartam kockáztatni, hogy bajba sodorjalak.- sóhajtom csüggedten, pedig őszintén érdekelt, hogy jól van-e, még akkor is, ha legszívesebben felpofoznám, amiért az Én életem körüli kérdésekre, még mindig nem kaptam válaszokat. -Vizet. Hogyne.- kuncogok halkan, hogy aztán végre átkarolva derekánál megöleljem, hiszen úgyis fájlalta, hogy nem így üdvözöltem, de már ismerhetne annyira, hogy tudja, nem igazán vagyok oda a meglepetésekért. -Hiányoztál és örülök, hogy látlak. Egyben. - sandítok fel rá vigyorogva, majd tenyeremmel megpaskolgatom finoman mellkasát és elszakadok tőle, hogy a víznél valamivel erősebbel kínáljam. -Ezek szerint viszont, én is hiányoztam neked. Hacsak nem, valami más miatt látogattál meg.- nyúlok a hűtőbe két üveg sörért, amivel aztán vissza is sétálok hozzá és az egyiket átnyújtva kezébe, intek a kanapé felé, hogy hellyel kínáljam. -Ugye, tényleg nincs baj? Tudod, hogy számíthatsz rám, ha segítségre van szükséged.- beszélek hozzá, miközben ledobom magam a kanapé melletti fotelra és onnan nézek fel rá. Tényleg, őszintén kíváncsi vagyok, hogy miért jött el hozzám, na nem, mintha nekem nem lenne jó egy ismerős arcot látni. Eirik az életem része, mióta csak magamhoz tértem a kórházban, mondhatni, az egyetlen biztos pont az életemben, az egyetlen személy, akiben megbízom, mert attól a naptól kezdve mindig, csak védelmezett és segített és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem a legfontosabb személy számomra. Egyszerre képviseli a barátot és a családot is, meg talán ennél jóval többet is, hiszen mielőtt elvállalta ezt a küldetést és eljött ide, Osloba, jóval több is történt közöttünk. Azóta pedig, nem is láttam, így talán annyira nem is róható fel, ha nem tárt karokkal fogadtam. Tény, hogy egy meglehetősen görbe este volt nem kis mennyiségű itallal, de az, hogy utána egyszerűen eltűnt, engem meg magamra hagyott ezekkel a zavaros gondolatokkal, iszonyúan sért. -Jól halad az ügy?- kérdezem végül, mert én biztos, hogy nem fogom szóba hozni azt, ami akkor történt, még akkor sem, ha felőrli az idegeimet, inkább igyekszem profi maradni és főleg a munkára koncentrálni.

Minden időmet lefoglalja az, hogy felkutassam a célszemélyt, aki miatt ide kellett jönnöm a városba és bár tudom, hogy Eirik is itt van valahol, ennek ellenére meg sem próbálom felvenni vele a kapcsolatot egyrészt azért, mert veszélybe is sodorhatnám, másrészt pedig azért, mert még mindig nem jutottunk semmire azzal, amit ígért. Értem én, hogy most épp beépült, de előtte se nagyon erőltette meg magát, én pedig kezdem úgy érezni, hogy talán szándékosan szórakozik velem. Talán, ő már réges-rég tudja, hogy ki voltam azelőtt, csak olyasmit tudott meg, amiről úgy gondolja, hogy jobb, ha nem csak nem emlékszek rá, de még csak nem is sejtem, bár ez kurvára nem fair. Ezt nekem kellene eldöntenem.
Nem kifejezés, ha azt mondom, hogy neheztelek rá, mégis ajtót nyitok, miután kopogtat, az illatát már amúgy is felismertem, mikor még csak a közeledő léptek hangja hallatszódott a folyosóról, majd kérdés nélkül markolok a vállára és rántom be a lakásba cseppet sem finomkodva el a mozdulatot. -Esküszöm, nem vagy normális.- sziszegem ingerülten, ahogy kidugom a fejem az ajtón és sietve ellenőrzöm a folyosót jobbra és balra is és, csak ezek után fordulok meg, hogy dühös pillantásom rászegezzem. -Mi a fenét keresel itt, Eirik? - förmedek rá, de aztán már zárom is az ajtót, feszülten hajamba túrok és felé ismét kétkedő pillantással mérem végig. Nem hiszem el, hogy képes volt felsétálni a lakásomra, amikor cseppet sem veszélytelen alakok közé van beépülve már jó pár éve és pont emiatt vetődik fel bennem a kérdés, hogy mégis mi lehetett annyira fontos, hogy képes volt kockáztatni. -Nem lett volna szabad idejönnöd! Mi van, ha valaki meglát?- sóhajtok ingerülten, de aztán pár mélyebb lélegzetvétel után rábámulok, tekintetem dühösből lassan inkább aggódóvá változik, és közelebb lépek hozzá, hogy alaposabban szemügyre vegyem. Megfordult a fejemben, hogy talán azért jött ide, azért van most itt a lakásomon, mert baj van, mert segítségre szorul és ez egész más megvilágításba helyezi a dolgokat. Akármilyen rég láttam, azért a kettőnk igen régre visszanyúló barátsága többet ér, mint a pillanatnyi harag, amit érzek, mert a legelső emlékeim akkor is hozzá fűznek. Ő hozott ki a kórházból és indított el ezen az úton, amiért örökké hálás leszek neki. -Ugye nincs baj? - kérdezem végül halkan, ahogy felpillantok rá, majd vágok egy grimaszt és felnyúlok, hogy letoljam fejéről azt a hülye kapucnit. Látni akarom, hogy nincs baja, bár a tekintete meglehetősen fáradtnak tűnik, azt pedig érezném, ha lenne sérülése, de nem csak ilyesmi baj lehet.