●mad woman●  tiétek a pálya    ● by barb

A kicsike kérdésére összepréseltem ajkaim, tekintetem elködösödött, vonásaim megkeményedtek. A reggeli bódultságomnak semmi nyoma nem maradt, s mindez egy pillanat leforgása alatt történt.
Előbb Asa irányába, majd a lányra pillantottam. Nehezen bírtam megállni, hogy ne kapjam fel, és vágjam ki a házamból, hisz annyira nem bírtam a tudatlanságot!
-Nem. Általában nem… - mormogtam, majd ingattam meg a fejem, aztán a lány felé emeltem tekintetem, hisz volt valami vele, ami nem engedte, hogy teljes értékű legyen, ám ez még nem mentség arra, hogy e-képpen cselekedjen, és játssza nekem a hülyét.
-Miért? Mikor kellene? - kérdeztem megigazítva hajam, majd megdörgöltem arcomat. Megvontam vállam, majd vettem egy nagyobb levegőt, aztán Asa szavaira széttártam karomat. Tegyen amit akar. Akár engem is megtapizhat, és megmondhatja még is mennyit ittunk az éjjel Einarral.
Aztán Asa tovább ignorált, és inkább a lányhoz lépett oda, s őt érintette meg, én meg… nos én le voltam sajnálva, szóval felvont szemöldökkel karba tettem kezeim, és igyekeztem elhatárolódni attól, hogy micsoda bosszantó érzés, ha az embert ennyire semmibe veszik, és ráadásképpen azt sem értettem miért van ez az egész? Miért éreztem mindazt amit…
Fujtattam egyet, majd rájuk emeltem tekintetem, miközben a pultot támasztottam.
Szemöldököm felszaladt egy pillanatra a lány kérdésein, aztán fejem kissé oldalra billentettem. Szóval találkozott már másik Nornával...a múlt Nornája…. Érdekes…
Akár még el is mosolyodhattam volna. Akár. De nem tettem. Ellenben elegem lett a tudatlanságból, s fel kell nyitnom a szemeket. Meg kell tennem, szóval összepréseltem ajkaim, Asa-ra emeltem tekintetem, aztán vállamra kaptam a lányt, s kivittem a hátsóudvarra a magas fák irányába, ahol a kutyám a tornácon békésen heverészett, mintha jól végezte volna a dolgát, én pedig letettem a lányt.
Pillanatok alatt történt minden. Alakot váltottam, s immár szőrős valómban álltam előtte, ami még mindig kisebb volt mint az eredeti méreteim, de több volt a semminél.
Magasodtam előtte, majd leengedtem nagy fejem, s kivillantva fogaim közelebb hajoltam hozzá, s megvillantottam lélektükreim, aztán hagytam egy ideig, hogy nézzen, majd mielőtt még Asa rámszólhatna, hogy mit képzelek én magamról, visszatértem emberi formámhoz, s immár ott magasodtam a lány előtt.
-Mert kell az emberi álca berszerker… - mormogtam, őt figyelve, már ha a kis műsorom nem késztette elrohanásra, mert akkor csak álltam ott felvont szemöldökkel, véve egy nagyobb levegőt, majd visszaindultam Asa-hoz.
Azonban ha nem ment el, akkor csak álltam vele szemben egy ideig, és csak aztán indultam meg befelé.
Ha Asa odakint állt, akkor megálltam mellette egy pillanatra.
- Nincs sok szomszédom… jól választottam környéket… - talán még kacsintottam is egyet, megindultam, aztán ismét megálltam. - Gyere Dasha… nem foglak megenni! Ígérem!

●mad woman●    ● by barb

Hogy a napom csak ne legyen még jobb, mint amilyen eddig volt, hogy valami bennem egy pillanatra se tudja megcáfolni, hogy bizony az emlékezés képességét nem veszítettem el, társamul szegődött ez a szőkeség, és igyekszik a legkifinomultabb módon táncolni az idegeimen, és én legszívesebben kipenderítettem volna a lakásomból, ám valamiért még sem tettem meg.
Valami azt súgta, még hagynom kell, hogy egy kicsit maradjon, hisz talán nála vannak a válaszok, amiket én magam elveszítettem.
Összepréseltem ajkaim, úgy nézve végig a másikon, aki szemtelen módon majdhogynem pofán röhög a nevem hallatán, talán még el is megy, ám valahogy sosem voltam az a fajta, aki csak
úgy elnézi az ilyesmit, így egy cseppet meg is dorgálom, és nevén nevezem fajtáját, elvégre még is csak egykoron az én teremtményeim voltak, és erre pimaszkodni merészel velem!
Kérdésére morrantam egyet, majd forgattam a szemem, ám épkézláb választ nem ejtettem meg irányába, inkább csak vágtam egy fintort, meg valamiféle pofát is, hisz miért is kellene nekem normálisan viselkednem állandóan? Főleg egy ilyen abszurd helyzetben.
- Oh igen… varázsgomba… - morogtam, miközben nekiveselkedtem a kávé elkészítésének, ha már egyszer amúgy is belefogtam, szóval csak fél füllel figyeltem a lányra. - Nem az Apád tényleg nem vagyok… - villantottam egy gúnyos félmosolyt, de a fáradságot persze nem vettem hozzá, hogy felé is forduljak.
Aztán a megdorgálás után, kicsivel később ismét felé fordultam.
- Semmit… - vetettem oda félvállról, majd adtam neki is egy adag kávét, ám a magamét még meg sem ízlelhettem, nyílt az ajtó, s ismerős aura.
A helyzet annál már nem is lehetett bizarrabb… hiszen a látszat bizony elég csalóka lehetett, főleg, mikor a mondat félbeszakadt, és Asa kissé döbbenten állt a lakásomban, bár magam sem tudtam igazán, hogy is kerülhetett ide, aztán elvetettem a gondolatot, hisz az elmém állapotából kiindulva, bizony nem akartam ennyire magasröptű gondolatokba belemenni.
Körbe pillantottam, aztán végre belekortyoltam a kávémba.
Nem éreztem magam szarul, hisz úgy gondoltam semmi sem történt az éjjel, azon kívül, hogy valahogy mellém keveredett, és ott dobta le magát aludni, ahol én is voltam.
Talán van egy ilyen perverziója, hogy alvó részeg pasasokhoz lóg be, és melléjük bújik…
-Nem zavartál meg semmit! - mormogtam a tőlem megszokott módon, miközben kiittam poharam maradék tartalmát, ami persze majdnem a torkomon akadt.
Köhögve tettem félre a poharat, s támaszkodtam meg egy pillanatra a pult lapján.
-Hogy?! ASA!!! - köhögtem még párat, aztán a lányra pillantottam. Fújtattam. - Semmi sem történt… Azaz nem tudjuk mi történt… Ittam egyet, a hollóval, majd… - széttártam a karjaim, aztán megütötte a fülem a lány hangja.
-Nem… - ingattam meg a fejem, miközben lélektükreimben újfent előköszönt eredeti valóm pár pillanatra. - Fenrir vagyok… - morogtam oda, aztán Asa-ra emeltem tekintetem, miközben megköszörültem a torkom. - Azt mondtad, jó híred van…
Lassan kezdtem úgy érezni, hamarosan ismét kell majd egy sétát ejtenem barátommal, hisz egyre több abszurd dolog történik körülöttem.
De ami a legjobban zavart, hogy szarul éreztem magam, amiért ilyen helyzetbe keveredtem, és amiért csalódást láttam Asa arcán. MIÉRT????!!

●mad woman●    ● by barb

Nem a legkellemesebb élmény volt az üveg, ami nekem vágódott, de cukorból sem vagyok, sem pedig a viasz nem jellemző rám, meg aztán miféle isteni lény lennék, ha egyetlen hozzám vágott üveg elég lenne ahhoz, hogy hatalmas fájdalmat okozzon?
Nade, ez teljesen lényegtelen volt annak tekintetében, hogy Még mindig nem voltam tisztában azzal, még is ki a fene az aki ott állt velem szemben, az én atlétámban?!
A megjegyzését inkább elengedtem a fülem mellett, mivel az a cula megszólítás egy cseppet piszkálta az önérzetem, és velem ilyen hangon nem szoktak beszélni, szóval egy egészet inkább elengedtem a fülem mellett, s úgy mentem a magam dolgára.
Kellett az a víz, hisz a torkom rettenetesen ki volt száradva, szóval átadtam a lánynak az üveget, majd megmostam az arcom, ittam egy nagy pohár vizet, s tekintetem csak azután fordítottam ismét „vendégem” irányába.
Kérdéseire nem adtam választ, és még a ruháját sem álltam neki keresni, hisz nem érdekelt miben flangál, amíg nem kapok megfelelő választ a kérdéseimre.
Még is minden esetre a szekrényemhez léptem, kiszedtem belőle egy pólót, nadrágot, és magamra kanyarítottam, s immár felöltözve álltam előtte, karba tett kézzel , s addigra már a lány is végzett a kóbor ruhadarab felvételével, szóval immár teljes pompánkban állhattunk egymással szemben.
Aztán lassan megérkezett a válasz is a kérdésemre, s így én magam is bemutatkozhattam neki, aztán ismételten visszamentem a konyha felé, hogy feltegyek egy kávét főni, bár jobban örülnék egy fürdőnek a habok között, hogy teljesen kitisztulhasson a fejem, ám mivel „vendégem” akadt, így megmaradt a kómás állapot, és a tudatlanság, miszerint azt sem tudom miért hoztam haza magammal, ha egyáltalán így történt.
-Illetlen vagy Berserker! - dörrentem rá, hisz nem kerülte el a figyelmem a benne bujkáló nevetés. Rávillantottam tekintetem, mi felfedte valódi lényem lélektükreit, s hangom morranása is utalt cseppet rá, hogy bizony nem tűröm el az efféle viselkedést irányomban, azonban magam sem tudom miért nem akartam kipenderíteni a grabancánál fogva, hogy aztán odakint küldjem el melegebb éghajlatra.
Talán mert az volt ami… Meglehet, ám ez esetben kissé puhányabb lettem. Vagy egyszerűen csak az ital volt mindennek az oka, hisz nem emlékeztem mennyire is kerültünk közel egymáshoz, bár bizonyára emlékeznék rá, ha nem csak aludtam volna az éjjel…
De a csapongó gondolataimból is látszik, hogy arra a kávéra szükségem van, hisz az emberek világában bizony kellően megszoktam már az ízét, szóval tettem oda egy adagot, de közben figyelemmel kísértem a berserkert, annak ellenére, hogy több szóra nem méltattam még.
Sosem voltam a szavak mestere, s feleslegesen nem járattam a számat, szóval  míg vártam a kávémra, felé fordultam, várva az esetleges megdöbbenést, vagy éppen tagadást, hogy márpedig ő nem az aminek én mondtam, vagy épp a megdöbbenést, aminek ki kellene ülni esetleg az arcára, vagy az újfent felém repülő tárgyakat.
Miután lefőtt a kávé, készítettem ki két poharat, és mindkettőbe töltöttem, ám enni még nem akartam. Ahhoz még nem volt kellően rendben a fejem, s csak remélni tudtam, senki sem akat ebben a kialakult káoszban meglátogatni.

Ha a helyzet úgy hozza, hogy egyszer összeakadsz egy alakkal, aki rohadt jó piát készít, ami még egy olyan alakot is levesz a lábáról mint én, és aki úgy esik haza, hogy a kutyája nyalja pofán, miközben a padlóról próbál felkelni, na akkor az igazán remekre sikeredett nedü lehetett, szóval a helyzet úgy hozta magát, hogy a fene se tudja mikor estem haza, és miért is ittam le magam ennyire, de még is ott feküdtem a helyemen, hullaként, mintha átment volna rajtam egy gyorsvonat, de még is csókoltatom azokat, kik kitalálták egykoron eme remek italt, de elkanyarodtam!
Szóval… a napok eseményei valahogy úgy hozták, hogy minden nagyon soknak bizonyult!
Felbukkant egy leányom, akiről eddig nem is tudtam, aztán a pénzzel mit adtam neki, nyoma is veszett, szóval tényleg csak a pénz kellett neki, és esélyem sem volt elhitetni magammal, hogy egyszer jobb apa lehetek, mint amilyen eddig voltam, aztán meglátogatott néhány félvér, mi egyik meglepetést hozta a másik után, majd kiderült, hogy talán egy  törp lesz számomra a megfelelő segítség, és még sorolhatnám nap estig az események hálóját, a bár szétzúzásával bezárólag, amiért még mindig eléggé pipa voltam… De!
És itt egy rohadt nagy De!!
Ott hagytam abba, hogy az ágyamban fekszek, lassan ébredezve, és azt sem tudom éppen milyen nap van, szóval mormogva nyúltam éppen a szekrény felé, hogy a telefonom a kezem ügyébe kerüljön, hogy végre megleshessem, éppen melyik univerzumban vagyok, mikor egyszer csak ismeretlen női hang ütötte meg a fülem.
- Hmm?! - morrantam elsőre csak ennyit, majd összeszaladt szemöldökkel emelkedtem fel jobban, ám mikor nekem vágódott egy üveg, meglepetésem csak még nagyobbra kerekedett. -Au! - adtam hangot, ám ez nem a fájdalmam jelezte, inkább csak egyfajta jelzés volt, hogy az üzenet célba ért.
Feltápászkodtam lassan, jobbomban az üzenetet tartva, mit alaposan megnéztem magamnak, aztán felszaladt szemöldökkel tekintettem az előttem álló nőszemélyre, akit eddig még sosem láttam, s maga a kérdés is furcsán hatott. Még hogy Én ki vagyok?!
- Te ki vagy?!? - dörrentem rá, miközben felkeltem az ágyról, és megindultam felé félmeztelen mivoltomban, majd álltam meg a szőkeség mellett, ki akcentusából ítélve orosz lehetett, aztán rám morrant dühösen, ám én mégsem kaptam el a grabancát azonnal, ahogy illenék, és nem penderítettem ki a lakásból illetlensége miatt, hisz volt valami ismerős a kisugárzásában. Valami ami emlékeztetett valamire… valakire, ám így kóválygó másnapos fejjel, annyira nem voltam a topon, szóval csak elsétáltam mellette, miközben a kezébe nyomtam az üres üveget.
Kicsit finomabb volt, mintsem hozzávágni, hogy vissza a feladónak, szóval egy jó modor pontot talán megérdemelnék a tettemért.
Megindultam a konyha felé, hogy igyak egy kis vizet, hisz a Szahara is nedvesebb volt a torkomnál abban a pillanatban, ám mivel a lány nem tűnt delíriumnak, és furcsa mód az én egyik felsőm volt rajta, így miután ittam egy hatalmas pohárral, visszaballagtam hozzá, hacsak nem követett, s újfent megálltam vele szemben, s ha addig nem kaptam választ, hát újfent feltettem a kérdést, miközben karba fontam karjaim mellkasom előtt.
-Mit keresel a házamban?!
Ha egy cseppet is vicces hangulatomban lennék, még talán poénkodhatnék is rajta, hogy micsoda fétise van, hogy részeg pasasok mellé szökdös be az éjjel, de az lássuk be, nem én lennék!
A bemutatkozás azonban még várat magára, hisz ha nem kaptam meg a választ, kit nem tisztelhetek a személyében, akkor én sem kötöm az orrára ki vagyok.
Abban azonban biztos voltam, ha ezt Hel-nek elmesélem, majd alaposan kiröhög miatta.
Ám ha bemutatkozott, úgy én is megmondtam ki vagyok, persze csak az emberi nevem… első ízben legalábbis.
- Bjørn Kristiansen…. - nem zavartattam magam, nem igyekeztem magamra kapni valami felső féleséget, szóval még mindig félmeztelen álltam előtte, karba font karokkal.