Még igencsak új voltam ebben a bosszú végrehajtása dologban. Nem igazán az én reszortom volt a csínytevés, átverés, mások életének tönkretevése. Egy egészen más személy jutott eszembe eme megfogalmazásra, de őt gyorsan kivetettem a fejemből, mert már csak a gondolatra is felforrósodott a vérem, és ökölbe szorultak a kezeim. Azonban most nem hagyhattam, hogy a harag magával ragadjon, vagy a régi emlékek súlya. Most hidegvérű gondolkodásra volt szükségem.
A feladatom igen egyszerű volt. A Vortexben megegyeztem egy színházi előadóval, aki éppen egy adag tequila mellett sírta el bánatát, hogy amennyiben megoszt velem egy titkot, legyen az kicsi vagy nagy, megteszek neki valamit. Az előző pár szárnypróbálgatásommal szemben ez a férfi rögtön ugrott az ajánlatra, nem volt benne ellenérzés vagy óvatosság. (Nos, az is igaz, hogy már jó pár pohárral lehúzott addigra.) Megkaptam tőle a titkomat, majd következett az ő kérése irányomban: tegyem tönkre a nemezisének szereplését, aki elhappolta előle a főszerepet a darabban, amit a következő napokban játszanak majd. Suttogva - már amennyire egy részeg ember tud suttogni - hozzátette azt is, hogy lehetek vele akármilyen kegyetlen. Maga a kegyetlenkedés sem olyasmi, amit én élveztem vagy szívesen gyakoroltam, de biztos voltam benne, hogy ki tudok majd találni valamit.
Így keveredtem hát Oslo egyik neves színházához, hogy megfigyeljem magamnak a terepet. Egyszerű mindennapi ruhába voltam öltözve, mert nem volt tervben, hogy bárki is észrevegyen, ha nem akarom. Azért is csináltam ezt az egészet, hogy most hogy birtokában voltam minden emlékemnek visszaszokjak a képességeimbe és hogy újra erőmteljében legyek. Ezt pedig nem csak magam miatt akartam elérni... most már voltak más fontos emberek is az életemben, akiket meg akartam védeni, ha esetleg ennél jobban is felkavarodnak a dolgok az istenek között, most hogy itt ez az Átok mizéria.
Egy ideig még figyeltem az épületbe beáramló tömeget, egészen míg ki nem szúrtam az oldalon egy furgont, amiből díszesen felöltözött hölgyek szálltak ki. Valószínűleg a háttértáncosok/énekesek. Elkezdtem közeled hozzájuk, közben lassú mély lélegzetek vettem, hogy minél ellazultabb legyek. Amikor pedig az egyik sötét árnyék, az épület oldalát borítva, befedte alakomat, hagytam hogy testem egybe olvadjon azzal. Nem szimplán, mint egy kém vagy erre kiképzett halandó tenné, hanem ténylegesen egybeolvadtam a sötétséggel. Ha lenéztem volna magamra, nem láttam volna a testemből semmit, de most máson volt a figyelmem. Lassan előrekúszva követtem a szereplőket, majd mielőtt becsapódott volna mögöttük a nagy, súlyos fémajtó becsusszantam a résen és a folyosón lyukadtam ki. Itt kellően erős volt a világítás ahhoz, hogy ne tudjak sarkokban, vagy random árnyék foszlányokban megbújni, így halkan, de sietős léptekkel haladtam előre, egészen míg ki nem értem egy nagyobb terembe, ahol sürgés-forgás töltötte meg a teret. Rengeteg ember, akik az elkövetkezendő előadást készítették elő ilyen vagy olyan módon. Tekintetem végigfut megannyi színt viselő, díszlettel pepecselő, szerkezeti dolgokkal foglalkozó egyénen.
Ekkor egy hosszú ruhaállványt tolt valaki a látóterembe, elfedve mindenkit és minden mást egy pillanatra. A fogasokon becsomagolt kosztümök sora szerepelt, amik valószínűleg nemsokára felvételre kerülnek majd. Amint elhalad előttem megragadom a lengedező végét és odaszólok a vékony csajnak, aki éppen ráncigálja ezeket, hogy segítsek-e. A lány kinéz a ruhák sora mögül, éppen csak vet rám egy pillantást, majd hálásan felsóhajt.
- Ah, megtennéd? Köszi! Mr. Jacobsen öltözőjébe kéne vinni ezeket - közli és már húzni kezdi ismét.
Összeráncolom a szemöldökömet, mert nem értem hogy lehetséges, hogy valakinek ennyi ruhára legyen szüksége egyetlen színdarab alatt. Mindenesetre nem sokat foglalkozom vele, mert a név, amit említ pontosan az a személy, akinek az estéjét jöttem tönkretenni, így a tökéletes lehetőséghez jutottam most hozzá. Könnyedén tolom tovább az állványt, bár a sok vaskos kosztümtől elég nehéz lenne egy átlagember számára. Mikor kiérünk egy újabb folyosóra, egészen meg nem állunk egy ajtóig, amire egy plakettet helyeztek, amin a célpontom neve szerepel. A kiscsaj bekopog, de nem érkezik válasz odabentről. Egy pillanatig, kettő, várunk. Aztán akaratlan csínytársam feladja a dolgot és benyit a szobába.
- Elnézést, Mr. Jacobsen… meghoztam a jelmezeit! – közli óvatosan, amint belép.
Követem én is betolva a végét az állványnak, de amikor megfordulok nem látok senkit a székben ülni, a tükör előtt. A lány is látványosan megnyugszik, hogy nem zavartuk meg Jacobsent, majd felém fordul egy hálás mosollyal.
- Köszi szépen a segítséget! – Csak ekkor néz rajtam végig igazán és összeráncolva a szemöldökét ismét elnyitja a száját: - Hé, te…
- Bonnie!! Merre vagy? Azonnal gyere ide!
- Ó, ez én lennék! – mondja egy grimasszal. – Még egyszer köszi a segítséget! Rohanok!
Intek még neki, mielőtt eltűnne az ajtóban, aztán becsukom utána azt finoman. Egy fordulattal visszalépek a ruhákhoz, hogy végre elvégezhessem a dolgomat, amiért jöttem.
Egy pár perccel később már elégedett mosollyal lépek ki az öltőből, de mielőtt még igazán beleélném magam a sikerembe az egyik takarító belém ütközik. Hirtelen megrohan egy érzés, amikor a vállunk érintkezik egymással és én összehúzott szemekkel nézek utána, hallgatom fennkölt hangját, amint éppen panaszkodik. Csak nem…? Éppen befordul a sarkon és eltűnik a szemem elől, amikor nekiindulok, hogy kövessem. Nem kell sok hozzá, hogy én magam is kilépjek a vészkijáraton, amit ő is használt és szembe találjam magam azzal a személlyel, akit legkevésbé szeretnék mostanában látni. Na jó, talán a második személy.
- Loki? – kérdezem hitetlenkedve, ahogy széttárom kicsit a karjaimat, majd körbe nézek, mintha legalábbis a környezetünk segítene abban, hogy megtaláljam a választ arra, hogy mégis mit keres itt. – Mit akarsz? Csak nem megint valami cselszövésre készülsz?