“so I got edges that scratch and sometimes, I don't got a filter, but I'm so tired of eating all of my misspoken words

Ragnar && Tyra

Hazugság lett volna azt állítani, hogy nem volt rám hatással; most is, és tulajdonképpen már azok a bizonyos szigeten is, más-más okokból. Kevesen voltak azok, akikkel hajlandó voltam tényleges társalgást lefolytatni, hosszan, kimerítően, nem sajnálva az időt a figyelmes hallgatásra és a saját hangom hallatására sem, de ő azon üdítő kivételek közé tartozott, akiknek sikerült ez kihoznia belőlem. Még akkor is, amikor lényegében egy szál semmiben bukkant fel előttem. Kedvemre volt az intelligenciája, a tudása, szerettem hallani a hangját és szívesen osztottam meg vele a saját gondolataimat is. Kifejezetten tetszett, hogy nem próbált lenyűgözni semmivel, még pucéran sem, és hogy nem próbálta levarázsolni a ruhát rólam is. Most pedig, Hel irodájában időzve, ugyanígy kedvemre volt az a játék, ami kialakult köztünk, és igen, az is, hogy most érezhetően és láthatóan eljátszott a gondolattal, hogy mi lenne, ha mégis megpróbálná. Nem ment túl messzire és én sem ösztökéltem annál többre, de a kimondatlan szavak is ott lebegtek köztünk.
Nem voltam vak, a szemeim köszönték szépen, nagyon is jól működtek. Láttam, tudtam, hogy vonzó férfi, nem is próbáltam tagadni, egyszerűen csak éltem már eleget ahhoz, hogy tovább lássak ennél, hogy én ne omoljak aléltan a karjaiba, mint ahogyan azt bármelyik halandó nő vagy lány minden bizonnyal megtette volna. Még akkor sem, amikor látványosan elkezdett vetkőzni, mintha csak készült volna valamire. Az egészet a szemöldököm finom felvonásával kommentáltam csak, nem kérdeztem meg, mit forgat a fejében.
– Meglehet – hagytam rá egy kis mosollyal a feltételezését. Nem tartottam valószínűnek, hogy felhagyna a hobbijával azért, mert mondjuk tele lenne a híváslistája a nevemmel - nem mintha ez a veszély fenyegetett volna -, márpedig a sárkány alakjában való kalandjaihoz az kellett számára, amit én tudtam nyújtani. Rám volt szüksége, és ezt én is könnyedén kihasználhattam a saját érdekemben, ha akartam, de még nem tudtam, hogy akarnom kellene-e. Sajnáltam volna, ha mindez ennyiben marad, ha esetleg a titkos kis szigetünkről is le kell mondanom emiatt a találkozás miatt, de az életemnek megvoltak a maga prioritásai, amelyeket nem igazán tudott volna felülírni egy vonzó óriás - a szónak a hétköznapi, és nem a faji értelmezésében.
Abban viszont nem akadályozott meg semmi, hogy viszonozzam a szívességet és egy kicsit én is játsszak vele. Nem felelt egyik kérdésemre sem - noha ezt nem vettem magamra, egyébként is inkább költőiek voltak - és nem tett semmit, de nem is állított meg. Szemeim végig őt figyelték, kíváncsian, fürkészőn, de nem sokat engedett láttatni magából, a zöld szempár hathatósan rejtette el előlem, hogy mi jár a fejében.
– Nos, ha annyi jelentőséget sem tulajdonítasz nekem, hogy át tudnám adni Helnek mindazt, amit elmondtál, akkor nem igazán értem, miért számít, hogy segítek-e vagy sem – vontam vállat egy elnéző mosollyal, tekintetemmel követve az útját az asztal felé. A hangom nyugodtan csengett, nem voltam az az önérzetes fajta, akit könnyű megsérteni, vagy úgy egyáltalán kibillenteni ebből a nyugodt állapotból. Nem szorultam rá, hogy bizonygassam a hatalmamat, sem pedig arra, hogy magyarázkodni akarjak a Hellel való kapcsolatom miatt. – Mindazonáltal szívesen segítek neked előkeríteni az emberedet, ha módomban áll – tettem hozzá hasonló hangszínnel. Amennyiben a küszöböt átlépve rögtön külön utakra lép és tőlem függetlenül is értesíti Helt, minden a helyzetre gyakorolt befolyásom odavész, hiszen semmi garancia nem lesz arra, hogy ő nem bíz mindjárt valaki mást a feladattal, anélkül, hogy tisztában lenne az én szerepemmel. Ez nekem nem okozott volna különösebb lelki törést, de a döntést rábíztam.
Figyeltem, ahogy előhalász egy névjegykártyát a tárcájából, hogy aztán az asztalra simítsa azt. Felálltam a kanapéról, felkapva a poharamat is, amit út közben letettem a bárpultra, de a lépteim már vittek is tovább az asztalhoz. Még akkor értem oda, amikor ő is ott állt, félig mellette, félig mögötte fékeztem le, átnyúlva a karja mellett, hogy felvegyem az asztal lapjáról a kártyát, majd mutató- és középső ujjam közé csippentve felemeljem azt. Tettem egy lépést hátra, eltávolítva magam a személyes teréből, hagyva, hogy a karjára simítsa a zakóját.
– Meglátjuk, azonnal elutasítod-e majd hívást – pillantottam fel rá egy kis mosollyal, mielőtt szemeim a kártyán szereplő betűkre siklottak volna. Én készen álltam segíteni neki, de az egész azon múlt, hogy ő megelőz-e engem a kérdésben Helnél, avagy sem. Nem állítottam meg, amikor az ajtó felé indult, csak a tekintetemmel követtem az alakját.
– Örülök, hogy megismertelek, Níðhǫggr. – Csípőmmel az asztalnak támaszkodva, mellkasom előtt összefont kezekkel néztem őt, hosszú ujjait, amint a kilincsre fonódtak, markáns arcélét, másik keze hanyagul elegáns tartását. Egy részem szívesen megállította volna, de erősebb volt a józan eszem, aki viszont tudta, hogy hagynia kell elmenni.
Miután kisétált az irodából, néhány pillanatig még figyeltem a kinti zajokat megszűrő ajtót, aztán nagy sóhajjal löktem el magam az asztaltól. A névjegykártyát biztos helyre tettem a táskámban, és bár az este ment tovább a maga útján, a gondolataimat már nem egy szőke hajú istennő és az ő fura jóslata kötötte le, hanem valami más. Valaki más. Kíváncsian vártam, hogy végül lesz-e alkalmam használni azt a bizonyos telefonszámot.

Köszönöm a játékot!

waiting game || coded by eirik

“so I got edges that scratch and sometimes, I don't got a filter, but I'm so tired of eating all of my misspoken words

Ragnar && Tyra

Níðhǫggr, személyesen. Azt gondoltam volna, hogy épp eleget éltem már ahhoz, hogy ne érhessenek valódi meglepetések, de ahogy az asztalnak dőlve, rezzenéstelen arccal álltam a tekintetét, be kellett látnom, hogy ez bizony az a javából. Annyiféle fordulatot vehetett volna még ez az egész attól kezdve, hogy Ragnar besétált az iroda ajtaján, de erre tényleg nem számítottam. Tőle sem, hiába hihettem volna jogosan, hogy miután egyik alkalommal egy szál semmiben pillantottam meg, ő sem tud már újat mutatni nekem. Nem zavartattam magam sem akkor, amikor kölcsönösen odahajolt hozzám, sem pedig akkor, amikor csapdába ejtett kezeivel az asztalnál; nem éreztem tőle valódi fenyegetést, de ha mégis éreztem volna, neki is tudnia kellett, hogy nem feltétlenül tűrném ölbe tett kézzel. A kisugárzásában egyetlen fajta fenyegetés volt csak, azt azonban nem tagadtam sem előtte, sem pedig magam előtt. Miközben az arany-, vagy inkább borostyánszínű pettyeket figyeltem a zöld íriszekben és azon tűnődtem, ez a szín vajon a sárkány lenyomata lehet-e, ujjaim felfedezőútra indultak, szigorúan az öltöny és az ing anyagán, nem törődve a mosolya üzenetével sem. Egyikünk sem mozdult a másik felé, és ez éppen így volt tökéletes - mindketten tudtuk, hogy ez a beszélgetés nem erről szól, és én a magam részéről tiszteletben tartottam mindazt, amiért itt voltam ma este.
Ahogy ellépett tőlem, elfogyott ugyan egy enyhe csalódottság, de nem azért, mert meggondoltam volna magam, egyszerűen csak kedvemre volt az esztétikai élmény és tervek ide vagy oda, izgalmas volt az a feszültség kettőnk között. Tekintetemmel követtem a mozgását, feltettem a magam kérdéseit, miközben a kanapéhoz sétáltam, hogy kényelembe helyezhessem magam, úgy hallgatva a választ. Nem vettem le róla a szemeimet akkor sem, a figyelmem azonban a szavaié volt: feljegyeztem magamban a Julian Mosby nevet, és minden egyéb információt, amit még megosztott velem, bár a fenyegetés résznél elnézően elmosolyodtam.
– A fenyegetőzés nem az én asztalom – vontam vállat egyszerűen. Amennyiben szükség volt valamire, vagy valakire, jobban szerettem egyszerűen csak elvenni, célirányosan, gyorsan és hatékonyan. Lehet, hogy a világ összes ideje a miénk volt, nem szerettem a felesleges köröket és kerülgetést; nem mindig. A Ragnarral való játék üdítő kivétel volt mindezek alól.
Szemeim végigkövették a mozdulatot, ahogy lecsúsztatta a válláról a zakót, majd két elegáns mozdulattal összehajtotta azt a kezében. Tekintetem átfutott kényelmesen támaszkodó alakján, hosszú lábain, a bicepszén és a vállain megfeszülő ingen, de aztán zavartalanul tettem fel a következő kérdésemet, tekintetemet visszavezetve az arcára. Ugyanolyan figyelemmel követtem a szavait, értőn bólintottam, majd kiürítettem és letettem a poharamat; körülbelül ekkor ért a folytatás is. Lassan néztem újra rá és az ajkaimra és hasonló tempóban költözött rá a mosolyom. Aranyos volt a gondolat, hogy azt hinné, állandóan hívogatnám őt, de ha már eddig is élveztem ezt a kis játékot kettőnk között, nem most akartam megakasztani.
– Igazán nagy kár, hogy elrontanád a szórakozásomat – csóváltam meg a fejem rosszallóan, továbbra is mosollyal a szám sarkában. – Honnan fogod tudni, hogy mikor fontos valóban a hívásom? – vontam fel a szemöldököm aztán.
Ezt követően viszont visszakormányoztam a beszélgetést az érkezése eredeti céljának egyetlen fennmaradó fontos kérdésére. Finoman elmosolyodtam a szemei szépségével kapcsolatos megjegyzésre, és bár tekintetem követte a mozdulatokat, amivel kigombolta az ing ujjait, hogy aztán elkezdje azt felhajtani a könyökéig, a figyelmem a szavaié volt. Éppen ennek volt köszönhető, hogy míg az értékes szövetséges kifejezés hallatán a szám sarkának görbülete látványosabbá vált, úgy a folytatásban elhangzó burkolt fenyegetés már inkább azt váltotta ki, hogy szemeim lassan felkúsztak az övéihez. Felvontam a szemöldököm, fejemet kissé oldalra billentettem, és ha eddig érdeklődve figyeltem a vetkőzését, akkor most hasonló érdeklődéssel merültem el a pillantásában.
– Értékelem, hogy észrevetted a szemeim szépségét – idéztem fel az ő szava járását némi iróniával. Egyelőre nem mondtam mást, csak őt kutattam a tekintetemmel és próbáltam rájönni, hová tegyem ezt a pálfordulást. Nem vontam kétségbe a szavait, ostobaság lett volna részéről megállapodásról hazudni, miközben itt voltunk Hel irodájában és a helyzet egyértelművé tehette, hogy Hellel én sem csupán puszipajtási viszonyt ápolok. Persze ő sem ismerhette a mi történetünket, nem tudhatta, hogy a kapcsolatunk olyan régre nyúlik vissza, amit emberi elme felfogni is képtelen lenne - mondjuk ő éppenséggel nagyon is képes lenne rá -, hogy én komolyan vettem a feladataimat ennek ellenére is. Ez nem Helről és rólam, Ragnarról és rólam, vagy kettejükről szólt; ezt a hármat össze kellett gyúrnunk egyetlen közös gombócba, ennek a beszélgetésnek az idejére, legalábbis.
Figyeltem, hogyan löki el magát az asztaltól, de nem mozdultam, mindössze az ajkaimat húztam újra mosolyra, amikor hangot adok a feltételezésnek, hogy én is megfenyegetném őt, viszonzásul.
– Mintha egy mások kontextusban említettem volna, hogy nem kenyerem a fenyegetőzés – vontam fel a szemöldököm, követve a mozdulatot, ahogy leült mellém. A kérdésére egyelőre nem válaszoltam, mert tudni akartam, hová fogja elkanyarítani a beszélgetést, hogy vajon újabb fenyegetés következik-e, esetleg megpróbál meggyőzni. Felé fordultam, és az utolsó kérdés hallatán hagytam kiszélesedni a mosolyomat, de néhány hosszú pillanatig csak a szemeit kutattam az enyémekkel.
– Mire vágyom? – kérdeztem vissza elnyújtva a szavakat, nem véve le róla a szemeimet. Oldalra pillantottam, ahol a karja nyugodott a támlán, felé eső kezemet felemeltem, hogy ujjaival finoman, szinte alig hozzáérve végigzongorázzak az alkarján, amelynek bőrét annyira készségesen felfedte az ing alól. Tekintetem végigsimította a hajtás alól sejtelmesen kinyúló tetoválásokat, mielőtt újra ránéztem volna. – Milyen választ várnál erre, Ragnar? – A hangom elhalkult egy kissé, leengedtem a kezem, helyette a másik tenyerem simult az öltönynadrágra a combján, miközben közel hajoltam hozzá. Az orrom szinte végigsimította az arcát, ki tudtam venni az illatába keveredő cigaretta és whiskey aromáját. – Vagy inkább azt kérdezzem, mennyit ér neked ez az egész? – Kivártam egy kicsit, csak hogy lássam a reakcióját, de aztán láthatóan nem zavartatva magam levettem róla a kezem és gondtalanul mosolyogva hátradőltem. Még mindig őt néztem, és bár tagadhatatlanul hatott és hathatott volna rám, ha engedek ennek az érzésnek, túl sokat éltem már ahhoz, hogy tüzelő fruskaként viselkedjek.
– Azt hiszem, félreértettél, Ragnar – vettem ezúttal már komolyabbra a figurát, már olyan értelemben, hogy nem próbáltam előadni a csábításra törekvőt. A hangom továbbra is nyugodtan és tárgyilagosan csengett. – Hízelgő, hogy ezt hiszed, de én itt nem afféle társtulajdonosként vagyok jelen, aki kedvére szórakozik Hel játszóterén. Bizonyára előtted sem titok, hogy mi történt nemrég a Vortexben, az ittlétemnek pedig ez az első számú indoka. Az a dolgom, hogy vigyázzak a bárra és helyettesítsem Helt minden lehetséges értelemben. Nem vagyok feljogosítva magánakciókra, a szövetségesei lesöprésére vagy épp fenyegetésére, és sajnos arra sem, hogy ne rendeltetésszerűen használjam veled az asztalát vagy ezt a kanapét. – Mosolyogva vontam vállat. – És tisztelem őt annyira, hogy mindezeket be is tartsam. – Az egyik lábamat jobban magam alá húztam, hogy én is felé tudjak fordulni, és bár egy kicsit ismét közelebb hajoltam hozzá, ezúttal nem feszegettem a képzeletbeli határokat ezzel, még akkor sem, ha kedvem lett volna hozzá. – A kérdés tehát nem az, hogy segítek-e neked, hanem az, hogy Hel rám bízza-e ezt a kis feladatot, hogy aztán én lehessek az, aki megtölti a híváslistádat, ha már annyira szeretnéd – görbült a szám egyik sarka újra mosolyra.

what eye contact feels like || coded by eirik

“so I got edges that scratch and sometimes, I don't got a filter, but I'm so tired of eating all of my misspoken words

Ragnar && Tyra

A váratlan meglepetések sora mondhatni nőttön nőtt, kezdte onnan, hogy felismertem Ragnart, és - egyelőre - megkoronázva a ténnyel, hogy bukik a rózsaszínre és az unikornisokra. Egyetértésé hallatán széles mosoly költözött az arcomra, mintha csak egy pillanatra sem fordult volna meg a fejemben, hogy nem a valóságot állítja. Nem most másztam le a falvédőről, nagyon is jól tudtam, hogy az előzőleg rólam levetített gondolatmenete esetében sem állhat messze a valóságtól, máskülönben nem igazán eshettünk volna bele a jelenlegi helyzetbe sem.
Nem estem különösebben kétségbe a dologtól, inkább kíváncsivá és őszintén érdeklődővé tett az új felállás, ezért azt sem bántam, hogy egyenesség helyett lényegében kerülgetni egymást és a válaszokat, mintha csak keringőznénk. Az óvatosság érthető volt, hiszen bár valamennyit tudtunk egymásról, nem tartozunk a másiknak semmivel; hosszú és élvezetesen beszélgetéseket tudhattunk a hátunk mögött, csupa olyasmit, amit két átlagos ember is megtehetett volna, de belekerült a pakliba valami más is, ami már finomabb megközelítést kívánt meg. Mégis, talán éppen a találkozók miatt, ez nem egymás kóstolgatásába vagy valami szánalmas farokméregetésbe ment át, hanem olyan kíváncsiskodó játékba, amit még élveztem is.
Végül képletesen meghajoltam az általa felvázolt forgatókönyv előtt, amiben először én fedtem fel magam, hogy aztán ő is hasonlóan tegyen, kevésbé képletesen. Az úriember összképén persze rontott valamennyit, hogy valaki alaposan helyben hagyta nemrég, én a magam részéről nem panaszkodtam az összkép miatt, és nem bántam azt sem, ha az intenzíven figyelő zöld szempár ezt leolvasta az arcomról. Annak ellenére, hogy megtettem azt a bizonyos első lépést, nem váltam türelmetlenné, mosollyal a szám sarkában figyeltem, ahogy kényelembe helyezte magát, aztán poharammal a bárpult felé indultam, érezve magamon a tekintetét, aztán utolért a kérdése is.
Tekintetem hosszabban időzött el a székben kényelmesen terpeszkedő alakján, mintha csak fontolóra akartam volna venni a lehetőséget, amit egyébként maga a kérdés már egyébként is biztossá tett. Válasza újabb mosolyt csalt az arcomra, de mivel ő is egy kanyarral közelítette meg a válaszadást, belementem a játékba és én sem gyanúsítottam meg egyértelműen, miközben az asztalnak támaszkodva beszélni kezdtem. Nem kellett fellapoznom a tankönyveket azért, hogy Níðhǫggr után kutassak, hiszen épp ő mutatott rá: ha egyszer valaki maga az éjszaka, annak tudnia kell. Csendben, érdeklődve hallgatott végig, arcán csak egy-egy mosoly sejlett fel a megfelelő pillanatokban, én viszont a szemeire fókuszáltam, és csak akkor mosolyodtam el, amikor közelebb hajolva hozzá az utolsó szavaimat is megformáltam. A reakciója azonnali volt, ő is hozzám hajolt, én pedig egy tapodtat sem mozdultam eredeti helyzetemből, akkor sem, mikor perifériás látásommal érzékeltem a keze mozgását. Nem ért hozzám, a pohara volt a kezében, amit aztán az enyémhez koccintott, ezúttal egyenesebben fogalmazva meg az igazságot.
– Micsoda kellemes meglepetés, Níðhǫggr – mosolyodtam el lassan, állva a pillantását és tartva a nem is olyan nagy távolságot is. A koccintásra válaszul, mintegy köszöntve az új felállást, én magam is kortyoltam egyet a pohárból, szemeimet azonban nem vettem le róla, és bár a tekintetem nyugodt maradt, meglehet, hogy elidőzött egy pillanatra az ajkain, amikor nyelvével tüntetett el onnan egy árva whiskey-cseppet. Pillantásom aztán visszatért a szemeihez, ahogy megéreztem érintését a combomon, és bár a tenyere kellemesen melegítette a bőrömet a farmeron keresztül is, az arcom nyugodt maradt. – Te magad világítottál rá, hogy illene ismernem téged – jegyeztem meg, figyelve, ahogy egy határozott mozdulattal felemelkedett a székből.
Tekintetem követte a mozdulatot, még mindig a zöld szempárt kutattam, keresve benne a sárkány nyomait, akiről bár valóban tudtam egyet s mást, akit rendszeresen éreztem az éjszaka sötétjében, de még soha nem láttam teljes pompájában. Ezúttal sem félemlített meg, amikor fölém magasodott, fejemet kényelmesen hátrabillentve néztem fel rá, csak akkor vontam fel aprón a szemöldökömet, amikor a poharamért nyúlt. Szemeim követték a mozdulatot, amivel letette azt az asztalra, hogy aztán visszatérjenek az arcára, ami lassan egy szintbe kerül az enyémmel, amint megtámaszkodott az asztalon a két oldalamon. Kiszúrtam az íriszeiben néhány aranyszínű pontot, de ez még nem tudta elterelni a figyelmemet a szavairól. Kíváncsian hallgattam, arcizmom sem rezdült, nem adtam ugyan jelét annak, hogy igaza van, de nem is tagadtam a nyilvánvalót.
– Meglehet – erősítettem meg egyetlen szóval a feltételezéseit, felszabadult jobb kezem ujjai finoman felsiklottak az öltönye szélén, hogy aztán igazítsanak egy kicsit az ing gallérján a nyakánál. Őt nem érintettem meg közvetve, a ruhán keresztül sem, és a szemeimmel sem követtem a mozdulatot, azok kitartóan az arcát figyelték.
Csalódottsággal töltött el ugyan, hogy felegyenesedett és ellépett előlem, de ez nem ült ki az arcomra, helyette inkább elmosolyodtam. Néhány pillanatig néztem utána, egyelőre nem kérdeztem semmit, hagytam, hogy kifejtse. Újra magamhoz vettem a poharamat és kortyoltam egyet belőle, miközben ellöktem magam az asztaltól.
– És ki lenne az? – kíváncsiskodtam továbbra is őt figyelve. Közelebb sétáltam hozzá, de csak mert mögötte ellépve újra leültem a kanapéra, amit az érkezése előtt elfoglaltam. Innen kényelmesen ráláttam, ezért hátradőltem, lábaimat egymáson keresztbe téve hallgatva a választ. – Az érdekeltséged csak ahhoz fűződik, hogy lehetőleg ne hagyja el élve ezeket a falakat, vagy lenne vele egyéb dolgod is? – fűztem hozzá még egy kérdést, ajkaimhoz emelve a poharamat, hogy eltüntessem az utolsó korty whiskeyt is.
Ezután letettem a poharat az előttem levő kis asztalra és néhány pillanatig csendesen fürkésztem őt, azt latolgatva, amit mondott nekem. Valóban nem ismertem a kapcsolatuk jellegét Hellel, az ismeretségük nem volt kérdés, de a pontos részletekbe nem volt lehetőségem belelátni - még, de azt már rég eldöntöttem, hogy ezen még segítünk, csak nem feltétlenül most, nem feltétlenül az ő oldaláról. Hiszen őt magát sem ismertem még eléggé, ennek ékes bizonyítéka volt a mai találkozásunk is; Hellel már mást volt a helyzet, őt túl jól ismertem ahhoz, hogy azt gondoljam, csak úgy szívességeket tenne, még maga Níðhǫggr számára is.
– Már csak azt kellene elárulnod, miért segítsek neked. Vagy Hel csak a két szép szemedért szokott neked kívánságokat teljesíteni? – vontam fel a szemöldököm, miközben lassan elmosolyodtam.

contaminated || coded by eirik

Váratlan látogatókra talán ténylegesen számítottam, de fejben inkább a Vortexben nemrég történtekkel tudtam volna azonosítani őket, mintsem egy kis, nyugodt szigettel Norvégia északi részén, néhány száz kilométerre innen. A szemeim mégis egy ismerős alak látványát itták magukba, olyasvalakiét, aki nagyon is az utóbbihoz kapcsolódott, és nagyon úgy tűnt, hogy csak ahhoz. Kérdésemre ismerős mosoly költözött az arcára, bólintással jelezte, hogy a meglátásom jogos, bár további részletekbe nem bocsátkozott, én pedig egy kis mosollyal bele is mentem a játékba, legalábbis egyelőre. Nagyon is érdekelt, hogy mégis mit keres itt, hogy mit rejteget a felszín alatt ezek szerint, de még hagytam kibontakozni, épp csak a szavai érzékeny területeire tapintottam rá. Megköszörülte a torkát, aminek hallatán a mosolyom szélesedett valamelyest, de még mindig nyugodtan álltam őt szemlélve.
– Jó válasz – biccentettem aztán vidáman megcsillanó szemekkel. Azt nem tettem hozzá, hogy adottságaiból adódóan egyébként is izgalmas kihívás lehetett számára az ilyesmi, egyrészt ezt nyilván magától is tudta, másrészt pedig az egyik találkozásunk emlékeiből adódóan túlságosan is magas labda lett volna ilyesmivel előhozakodni.
Nem vettem rossz néven, amikor vállat vont, mert jelen esetben ez tűnt a legigazabb reakciónak: én sem tudtam, mi járatban jött - és úgy tűnt, egyelőre nem is fogja az orromra kötni -, így garanciát sem vállalhattam volna önnön hasznosságomra. Inkább itallal kínáltam, kis mosollyal az arcomon figyelve, ahogy elindult kiszolgálni magát, ez a mosoly pedig visszatért a kérdésemre adott válasz hallatán.
– Azt még én sem tudom – adtam neki igazat, lényegében a mondat valamennyi részére vonatkozóan. Nem igazán csináltam volna lelkiismereti kérdést abból, ha hazudnom kell neki, alapvetően őszinte és nyílt személyiségnek tartottam magam, de voltak azok a szituációk, ahol újra kellett értékelni az ilyesmit. Amennyiben nem láttam szükségesnek, nem tettem volna ilyesmit, és egyelőre egyébként úgy is állt a helyzet, hogy a mérleg nyelve erőteljesen az őszinteség felé billen majd, de, ugye, erre sem volt garancia. Kíváncsian szemléltem őt, az ismerős zöld szempár hasonló nyíltsággal méregetett engem, még ha egyébként is nem is árult el lényegében semmit. Még akkor sem, amikor a szavaiból ítélve úgy tűnt, hogy fog; a rántotta emlegetésénél még csak mosolyogtam, mert termetéből adódóan még ki is néztem volna belőle az ilyesmit, de a kedvenc színét illetően már én is vele együtt nevettem el magam. – És az unikornis a kedvenc állatod? – kérdeztem vidáman, miközben ellöktem magam az asztaltól.
Ahogy engem sem ejtett kétségbe, amikor elém lépett, úgy ő is sztoikus nyugalommal tűrte, hogy leírjak egy kört körülötte. Nem mintha fenyegetés rejlett volna ebben a mozdulatsorban, még csak meg sem szaglásztam, mint a kutyák tették volna, inkább csak felmértem, közben inkább kijelentésekkel mintsem kérdésekkel próbálva megfejteni őt. Tekintetem elidőzött a vállain megfeszülő zakón, és amikor visszaértem elé, az ajkain ülő mosolyon. Nem válaszolt a felvetéseimre, de nem is igazán vártam ilyesmit; ha ezt akartam volna, kérdeztem volna. Így a mosolya is épp elég volt, amikor pedig szavakkal is igazat adott nekem - valószínűleg -, nem fontolgattam tovább a dolgokat.
Eddig is érdekelt, nem véletlenül nem volt egyszeri a találkozásunk azon a szigeten, és bár mindenképpen váratlan fordulatnak számított, hogy még ennél is többet rejteget a felszín alatt, a lehetséges válaszok nagyon is kíváncsivá tettek. Nem fogott velem kezet, helyette tenyérrel lefelé fordította a kézfejem, hogy aztán azzal a típusú kézcsókkal illessen, ami a régi idők gavallérjaira emlékeztetett. Ajkaimra ismét mosoly költözött, szavaira érdeklődőn csillantak meg a szemeim, még ha úgy is tűnt, egyelőre válaszok nélkül hagy. Nem voltam hiú, nem azért érdekelt, honnan ismer, mert a nevem nagyságát áhítottam megismerni, hanem miatta.
Szemeimmel követtem a mozdulatait, ahogy ellépett az asztal mellett, de csak a fejemet fordítottam utána, a vállaim felett végignézve, hogyan telepedett le Hel székébe. Elmosolyodtam, de nem szóltam semmit, inkább csak feljegyeztem magamnak, hogy ez alapján tényleg alaposan fején találhattam a szöget az imént. Kiittam az utolsó kortyot is a poharamból, ezért a bárpult felé indultam, a kérdése pedig akkor ért utol, amikor a kezembe vettem a whiskey üvegét. Egy pillanatra megálltam a mozdulatban, tekintetemet visszavezettem a székben terpeszkedő alakjára, végigmérve, latolgatva, mígnem szemeim visszatértek az övéihez egy hosszú pillanatra. Egyelőre válasz nélkül fordultam újra az üveghez, töltve magamnak egy újabb ujjnyit a borostyánsárga italból. Hozzáfűzött megjegyzésére lassan mosolyodtam el, miközben megragadtam a poharat és újra felé indultam.
– A tudásomat vagy a kilétemet teszteled? – kérdeztem, hangom továbbra is mentes maradt minden éltől. Magam is megkerültem az asztalt, az előzőhöz hasonlóan támaszkodva neki, de úgy pozicionáltam magam, hogy a poharát ne takarjam el előle, ha esetleg érte akarna nyúlni. – Biztosan tudom róla, hogy ő eddig túlélte azt, amit mi nem, de aztán minden egyes újrakezdésnél ugyanazzal foglalja el magát. Nem kis szerepe van az istenek pusztulásának elhozatalában, ugyanakkor ő az, aki elhozza az egyensúlyt az újrakezdéshez. Különös ízlése van, előszeretettel koptatja a fogait egy bizonyos fán, de van gyomra az emberiség legrosszabbjaihoz is. Szó szerint. – Nyugodtan beszéltem, szemeimet közben végig rajta tartva, figyelve a zöld szemekbe és az arcára kiülő reakciókat, már ha egyáltalán fel tudtam fedezni ilyesmit. – Azt is tudom, hogy ez utóbbihoz nagy szüksége van az éjszaka sötétjére, ha el akarja kerülni a kíváncsi szemeket – billentettem kissé oldalra a fejem, mielőtt folytattam volna. – Azt mondják, bizonyos időközönként Helheimban is megjelenik. Itt válik érdekessé a történet, ugyanis én magam is gyakori vendég voltam ott... – Tartottam egy kis hatásszünetet, megforgattam a whiskeyt a poharamban, nem véve le róla a szemeimet, ahogy akkor sem, amikor előredőlve közelebb hajoltam hozzá, hogy úgy folytassam. – Ennek ellenére sem találkoztam még vele személyesen – folytattam, miközben ajkaim lassú, sanda mosolyra görbültek. – Legalábbis nem tudok róla.

Ha tényleg minden érzelme az arcára lett volna írva Tyra látványát követően, a meglepettség tükröződött volna arcvonásain, de túl sok mindent látott már létezése során, hogy ténylegesen is mindennek hangot adott volna. Nem volt nehéz összeraknia a helyszínt és Tyra lényét ahhoz, hogy egyértelmű legyen a helyzet: a nő nem csak az a beszélgetőpartner volt, akit több száz kilométerre innen ismert meg, aki előtt felfedte a pucér alfelét és ölét. Akinek mesélt az aurora borealis tudományos megközelítéséről, és akinek arcvonásainak láttán nevetve fordította le azt hétköznapi nyelvezetre. Mégis itt álltak, a fertő kellős közepén, Hel birodalmának fókuszában, ahol ő élt igazán, mindenki más csak egyfajta szerepet töltött be az életében. Hel nem osztozott a rivaldafényen másokkal, mert nem is volt szüksége rá: bárhol is jelent meg az a nő, nehezen felejtették el a Helheim királynőjét. A nőt érintő kérdésekre és válaszokra Ragnarnak mosolyognia kellett, bólintással jelezte, Tyranak igazat adott. Szórakoztató volt, ahogy kerülgették a forró kását, de a sárkány inkább nem válaszolta meg az egyértelműnek tűnő kérdést, hogy aztán ugorjon egy másik témára, jöttének okaira, bővebben kifejtve azt, mint kellett volna. Persze, hogy Tyra kapott is az alkalmon, a kérdésre megköszörülte Ragnar a torkát. Nem azért, mert kényelmetlen volt számára a válasz, de amúgy nem kellett volna annyira bujkálnia senki elől sem. Már rég megtanulta a testét úgy mozdítani, hogy azzal ne keltsen feltűnést. Amúgy is akkora volt, mint egy zsiráf, a testfelépítésével és a karjait félig befedő tetoválásokkal pedig már csak ránézésre is jó pár nő vágya, ami persze alapvetően nem foglalkoztatta. Mindig figyelt, folyton elemezte a környezetet, noha nem is tűnt olyannak, mint akinek állandó jelleggel kellene rettegnie, nem is tette. De a fenyegető személyeket azonnal képes volt kiszúrni.
- Nincs szükségem arra, hogy elbújjak. Egyszerű megfigyelés csak a részemről mindez - féloldalas mosollyal nézett el a nő felé, hogy aztán megvonja a vállait. Talán Tyra is fog tudni segíteni, ám ha mégsem, úgy viszont kedvesen meg fogja kérni a nőt, hogy a hallott információk maradjanak kettejük közt. Kicsi volt az esélye annak mondjuk, hogy Miss Estenson beköpje bárkinek is, de addig bizalmat szavazott mindenkinek, ameddig hátba nem szúrták. Alapjaiban a pozitív gondolkodásmód jellemezte, mindig a lehetőségeket nézte, a kiskapukat, hogy hogyan lehetne adott helyzetet jobbá tenni, ameddig nem kellett a sárkány alakban viszontlátnia magát. Az a helyzet, hogy igazán sosem látta magát kívülről, ha Níðhǫggrként volt jelen: lehetett volna akár tüllszoknyás kis gyíkhuszár is. A pusztítása nyomán azonban tudta, hogy annál sokkal halálosabban nézett ki mindig is. Ahelyett, hogy kiszolgálták volna, maga tette meg az utat és töltötte meg a poharát, miközben egyetlen gondolatfoszlányt kiragadva a sok közül szólalt meg felvezetve a teóriáját, amint szembefordult Tyrával.
- Úgy gondolom, ha szükséges, akkor szemrebbenés nélkül képes vagy a hazugságra, vagy az igazság elferdítésére. Hogy velem szemben is alkalmaznád-e, azt még nem tudom - adott választ az újbóli kérdésre. Izgatta részben, hogy effajta adok-kapokhoz nyúltak ők ketten, a nő vele szemben sziporkázó volt, sejtető és egyértelmű volt, hogy a helyzet Tyrát is szórakoztatta és még akkor sem futamodott meg előle, amikor fölé magasodva lépett Ragnar a nő elé. Megtehette volna, hogy az asztal és a teste közé zárta volna őt, kétoldalról lekorlátozva az asztal lapjára helyezett tenyereivel, de nem kellett fitogtatnia az akaratát és nem is akarta. Senkit nem hugyozott körbe, ameddig nem érezte azt szükségesnek. Rezzenéstelenül bámult a zöld szemekbe, még egyet kortyolva az alkoholból, amikor az orrán, arcán végigfutó sebekről ejtettek szót. - Lehet. De azt sem tudtad rólam eddig, hogy reggelire képes vagyok nyolctojásos rántottát felzabálni és azt sem, hogy egyébként a kedvenc színem a rózsaszín. Csak elnyomom magamban - az elejét még komolyan kezdte meg, hogy aztán a végén elröhögje magát; senki sem hihette róla, hogy az a lónyál szín lenne a favoritja. Ráadásul soha, semmit nem nyomott el magában, ezért is volt magához igaz és hű a történelem folyamán.
Hagyta, hogy Tyra körbesétálja őt, nem követte a szemének mozgásával, és nem is fordult a nő után. Még azokra a felvetésekre sem reagált, amiket hallott, hacsak nem számít válasznak a maga elé vetített mosolya.
- Valószínűleg igazad lenne - értett egyet, de a korábban feltett kérdésére a választ még nem kapta meg, de mint tudjuk, Ragnar türelmes ember lévén kiválóan értett ahhoz amit a vízről szokás volt mondani: lassú víz partot mos. Ha vártak is rá konkrét választ, nem tudta volna azt megadni. Az időtlen idők óta túl klisés lett volna, a mióta csak létezem túl romantikus, és az őt Hellel összekötő kapcsolata minden volt, csak nem szentimentális. Most a nőn volt a sor, hogy beavassa a saját titkába, ezért amikor átkerült a kristály a baljába, egyetlen másodpercet pazarolt arra Ragnar, hogy a nő kezét nézze meg, ahogy felé emelkedett meg a levegőben. Ahelyett, hogy kezet rázott volna, jobbjával emelte meg azt és fordította úgy, hogy teátrális kézcsókkal illesse a bőrét, nem hozzáérve ahhoz igazán, mindvégig a nő szemeibe nézve.
- Ha te azt tudnád... - jegyezte meg, ahogy elengedte a nőt, teleszívva a tüdejét lépett el előle, hogy megkerülje az asztalt, aztán kihúzta Reidun trónszékét, hogy kényelembe helyezhesse magát ott. Lehet, hogy Hel isten volt, de nem csak neki volt hatalma.
- Mennyit tudsz egy bizonyos Níðhǫggr nevű sárkányról? - érdeklődött kedélyesen, és ha Tyra nem fordult vele szembe még, akkor a nő fenekének látványából kivette a részét, megnézve magának a karcsú derekat, a formás hátat. Ha mégis csak őt nézték, akkor is volt mit néznie menet közben és nem csak Tyra szemei foglalták le őt. Lepakolta a poharát az asztalra, hogy aztán hátradőlve a széken megnézze magának az asztalon lévő tárgyakat, miközben a karfákon futtatta végig a kezeit, végül alkarjaival támaszkodva meg azokon. - Ismerned kellene valamennyire, ha Te vagy az éjszaka - toldotta meg, vagy a felelet előtt, vagy akkor, amikor a nő nem beszélt.

Nem éreztem magam furcsán vagy kényelmetlenül attól, hogy az este hátralevő részére lényegében én váltam felelőssé a Vortexért. Sem Hel, sem Fenrir nem bízták volna rám ezt a feladatot, ha nem tudták volna biztosan, hogy jó kezekben hagyják a bárt, ami egyszer már csúnyán megjárta, és pontosan tudták, hogy ha bármi gond adódna, én sem fogok kesztyűs kézzel bánni azzal, vagy azokkal, akik próbálkozni mernek valamivel. Ez persze kevésbé vonatkozott az olyan mindennapi tényezőkre, mint a vendégek végeláthatatlan sora odabent; más helyeken nem engedtek volna meg olyasmit, ami itt nagyon is természetesnek számított. A Vortex kidobói nem léptek közbe, amikor nem csak az alkohol gördült le a torkokon, hanem különböző eredetű tabletták kerültek az itt bulizók nyelvére, itt mindent szabadott fogyasztani, ameddig a kábítószerek eredete is Hel kezei között összpontosult; itt mindent szabadott csinálni, ameddig nem a berendezés bánta. Nem volt olyan ritka az sem, hogy alkalmazottaktól kellett nem annyira könnyes búcsút venni, legalábbis ameddig csak halandók dolgoztak a bárpult mögött, de ha ettől megrebbent volna a szemem, nem sétáltam volna éppen Hel irodája felé, átvágva a lenge öltözetű lányok - halandók hogy bírják egyáltalán ilyen ruhákban télen? - és az őket vizslató férfiak - honnan gondolják egyáltalán, hogy ilyen illuminált állapotban még tudnának velük mit kezdeni? - között. Én kevésbé tűntem ki farmerben, bakancsban, és egyszerű pólóban, de nem is azért voltam ott, hogy felhívjam magamra a figyelmet, sőt.
Valószínűleg az volt az egyetlen szerencséjük, hogy gyorsabb voltam, mint az ő alkoholgőzös kézmozdulataik.
Az iroda kanapéján, a whiskey-vel a kezemben mindenesetre már sokkal inkább kényelemben éreztem magam, mint odakint. Hagytam elkalandozni a gondolataimat, felrémlett előttem egy emlék, aminek talán kevesebb elmélkedéssel adóztam eddig a kelleténél, de tény, hogy nem különösebben éreztem magamon a hatásokat, ezért nem is éreztem szükségét, hogy különösebben sok energiát fektessek ebbe. Egyelőre. A kérdés csak az volt, hogy meddig halogathatom még?
Talán ha közelebbi kapcsolatot ápoltam volna istentársaimmal, előbb szembesültem volna a valósággal, vagy legalábbis a lehetséges kilátásokkal és akkor lehet, hogy nem láttam volna feleslegesnek mindezt. Így azonban ez az egész átkozósdi nem tűnt többnek annál, mint hogy valaki nyilvánvalóan megunta az életét. Felejtés?
Hiszen az emberek már most sem emlékeztek ránk.
Kellemetlen gondolatok voltak ezek erre az estére, amire kaptam is egy kis emlékeztetőt az ajtón felhangzó kopogással. Nem igazán tudtam összerakni fejben a képet, hogy mégis ki és miért akarná személyesen Helt látni, de ezekben az időkben mindennek lehetett jelentősége, így hát nem szalasztottam el a lehetőséget, hogy megnézzem magamnak az illetőt. Sok mindenre számítottam,  ismerősökre talán kevésbé, de arra végképp nem, ami végül fogadott, amikor megfordultam: Ragnarra. Nem volt ugyan túl mély vagy régre visszanyúló az ismeretségünk, de az biztos, hogy nem láttam benne a lehetőséget, miszerint itt látom majd viszont.
Tekintetem végigfutott ismerős alakján - nem mintha az öltöny és az ing olyasmit rejtett volna, amit ne láttam volna már -, szemeim elidőztek egy kicsit az arcán, különösen az orrán, ami arra utalt, hogy valaki nem is olyan régen megpróbálta alaposan ellátni a baját. Eltűnődtem rajta, vajon hogy járhatott a másik, a gondolat apró mosolyt csalt a szám sarkába, de egyelőre megtartottam a kérdést magamnak. Egy másik kérdést azonban nagyon feltettem, és az erre adott válasza, különösen annak tudjuk ki része akaratlanul is szélesítette egy kicsit a mosolyomat.
– Ez még mindig csak azt mutatja, hogy a jelek szerint van egy közös ismerősünk, nem? – kérdeztem vissza, bár hozzá hasonlóan az én hangom sem volt támadó vagy éles, inkább játékosan érdeklődő replika volt ez.
Nem éreztem úgy, hogy fenyegetést jelentene rám, vagy akár a Vortexre, hiszen láthatóan meglehetősen otthon érezte magát, és erre a következő szavaival rá is erősített. A Reidun név hallatán csak egészen enyhén vontam fel a szemöldököm, amolyan apró kihívással; lehetséges volt ugyan, hogy ő csak ezen a néven ismerte Helt, de valamiért nem tartottam valószínűnek.
– És gyakran kell elbújnod a kamerák elől? – kúszott magasabbra a szemöldököm a homlokomon, a szám sarkában azonban sanda mosoly ült. – Tégy próbára. Ha ő tudott volna segíteni, talán én is fogok tudni – vontam aztán vállat, de mivel tudtam, hogy ennek kivesézése előtt nagy valószínűséggel valami másnak fogunk kölcsönösen a végére járni, nem merültem bele jobban a témába, inkább az italpult felé gesztikulálva invitáltam, jó vendéglátó módjára.
Elnyomtam a mosolyomat, amikor maga lépett a bárpulthoz, hogy kiszolgálja magát, még inkább otthon érezve magát, ahelyett, hogy engem kért volna erre, de nem szólaltam meg, csak csendesen figyeltem a precíz mozdulatait. Kényelmesen az asztalnak dőltem, ajkaimhoz emeltem a poharat és kortyoltam egyet a whiskeyből, a szemeimet azonban nem vettem le róla, így azok könnyedén összekapcsolódtak az ő zöldjeivel, amikor a pohárral a kezében megfordult. Leplezetlen kíváncsisággal figyeltem az ismerős szemeket és vonásokat, de meghagytam neki a jelenetet a nyitányra, és nem is kellett csalódnom. Ezúttal Hel valódi nevét használta, ami még többet elárult, és egyben a sejtéseimet is igazolta, talán pont ezért rándult meg a szám sarka az ember szó hallatán.
– Úgy gondolod, lenne okom hazudni neked? – billentettem kissé félre a fejemet, kíváncsian fürkészve a szemeit. Nem zavartattam magam, amikor közelebb lépett, csak a tekintetemet emeltem kissé feljebb, hogy továbbra is a szemeibe tudjak nézni. Az igazság ott volt az előző szavaiban: már az is épp eleget mondott, hogy mindketten ebben az irodában ácsorogtunk.
Következő szavaira már egy nyíltabb mosoly költözött az arcomra, tekintetem szemeiről egy pillanatra az orrán levő sebre vándorolt, bár így közelebbről már a többi nyomot is ki tudtam venni a bőrén.
– A tudományos oldaladból én sem következtettem arra, hogy legközelebb bevert képpel látlak majd viszont. Főleg nem a Vortexben. – Ellöktem magam az asztaltól, még egyet kortyoltam a whiskeyből, de fél lépést tettem csak felé, még mindig az arcát fürkészve. Elgondolkozva léptem oldalra, téve körülötte egy kört, ami biztosan kelthetett volna olyan érzést, mintha be akarnám cserkészni, de bennem továbbra is csak a kíváncsiság dolgozott. – Szóval te is régóta ismered Helt – tettem közben egy megállapítást; nem kérdeztem, hanem kijelentettem. – És, gyanítom, ha megkérdezném, hogy pontosan mióta, akkor olyan választ adnál, ami nagyon furcsa lenne egy embernek. – Újabb kijelentés, bár a mondat végére már vissza is értem elé, ismét felnézve az arcára, mintha a szemeiben keresném a választ. Voltak persze furcsa dolgok, amikre nem kérdeztünk rá vagy magyaráztuk meg, mint például hogy hogyan kerültünk a szigetre, vagy éppen hogy egyik alkalommal miért nem volt rajta ruha - pedig még csak nem is én vettem le róla -, de valahogy pont emiatt voltak kellemesek azok a találkozások és beszélgetések. Mert nem is ez számított.
Mondjuk, most sem állíthattam volna, hogy zavart ez a fordulat, de mindenképpen váratlan volt. A korábbi kérdésem mindenesetre lényegében már akkor választ nyert a fejemben, amikor feltettem, és most is ehhez tartottam magam. Helt helyettesítettem ebben az irodában, és nem az volt a feladatom, hogy furcsa játékokat játsszak, és ha neki Hellel volt megbeszélnivalója, akkor félre kellett tennem a személyes... érdekeltségeimet. Nem mintha egyébként titkoltam volna a kilétemet, ha nem lett volna indokolt, és elég nyilvánvalónak tűnt, hogy jelen esetben nem indokolt. Ezért hát átvettem a poharamat a bal kezembe, hogy jobbomat felé nyújthassam, megpecsételve egy afféle újra-bemutatkozást.
– Nott, ha ez a név ismerősebben cseng – fúrtam pillantásomat az övébe. Nem voltam olyan híres, mint mondjuk Odin vagy Freyja, aminek én nagyon is örültem, de ennek ellenére sem bocsátkoztam további magyarázkodásba. A kérdése egyelőre annak szólt, ki vagyok valójában, ezt pedig megválaszoltam.

A Vortex épülete olyan volt, mint egy pokoli, goth Barbie-villa. A hatalmas monstrum látványa még a nappali fényben is baljóslatúnak tűnt, olyannak, ahova betépve vagy részegen megy az ember dugni és zenére vonaglani. Olyan hely volt, ahol a sötétben bárkit megkéselhettek és eltüntethettek. A Vortex maga a Helheim földi megtestesítője volt, amivel Ragnarnak nem volt egyáltalán gondja, sokkal sötétebb helyeken is járt már, ott, ahol a fény könyörög a megváltásért. Mégsem az épülethez tartozó parkolóban tette le a kocsit, mert az e-tronja nem kért abból, hogy a részeg emberek mintegy szórakozásból végigkarcolják a fényezést és nem volt ahhoz sem kedve, hogy az autóját viszontlássa a közösségi oldalakon, ahol az ő tulajdonával kérkedtek. Annyira kicsinyesnek és emberi vonásnak tartotta ezt, amiről az idők folyamán képtelenek voltak leszokni. Lassan fújta ki az esőfelhők felé a cigaretta füstjét, eldobva a csikket, amit a cipőjének talpával taposott el, mint ahogy a hullákkal szokta tenni a termeinek falai közt, ha sárkányként van jelen odalenn. Nem foglalkozott azzal, hogy fel is vegye, majd valamelyik hajléktalan megtisztogatja a környéket. Komótos léptekkel szelte át az utat, maga elé engedve két huszonéves olcsó nőt, akik úgy néztek rá, mintha valami istenség volna, amiről nem az jutott eszébe, hogy mindkettőt szívesen betuszkolná az autójába, és elsurranna velük a naplementébe. Nem, még csak rájuk sem nézett, mert a részegen koppanó tűsarkaikban is ellátott a fejük felett, törpékkel meg nem szívesen kezdett.
Ahelyett, hogy a művészbejárón - személyzeti ajtón - át ment volna be az épületbe, kivárta a sorát a tömegbe beállva, addig is magába szippanthatta mindazt az ostoba beszélgetéseket, amiket menet közben hallott. Egy ponton azért felment benne a pumpa, mire az orrnyergét dörzsölte meg fáradtan, a fájdalom azonnal jelzett neki. Két nappal ezelőtt Krakennel egy kicsit jobban belelendültek az edzésbe, mint kellett volna és már csak azt vette észre, hogy nem csak vért köpött, de a szájába csorgott le az orrán elnyílt sebből a vér. Még két órán keresztül gyűrték egymást utána, Kraken pedig összeszedett egy bordatörést véletlenül. A hörgése és sípoló lélegzetvétele elég jó jelként szolgált, hogy ideje volt abbahagyniuk.
- Helló! - köszöntek neki, mire biccentett az ezüsthátú gorilla felé. Hel értette a dolgát, nem egy vézna mókust rakott a bejárathoz, hanem egy akkora állatot, hogy Ragnar csak oldalazva fért be mellette az ajtón, amit végül meg is tett.
- Hellel van találkozóm. Lennél kedves szólni neki, hogy megérkeztem? Nem tudja, hogy van időpontom nála - habár a köszönést elfelejtette, bízott benne, hogy a káromkodástól mentes beszédével elért valamit.
- Nem hiszem, hogy fogadna téged, bárki is legyél. Meg különben sem ismerek semmiféle Helt - ráncolta a homlokát. Ja, igen, a földi nevek...
- Reidun Larsen. Talán így már mondd valamit a neve - bűbájos mosoly. Már amennyire lehet bűbájos egy százkilencvenkét centis, összevert arcú ember, aki hiába van fehér ingben és fekete öltönyben. Összevont szemöldök az értetlenség jeleként hatolt át StanésPan arcán, mire Ragnart félreállították és egy kis mitugrász érkezett a színre nagyjából tíz percnyi tétlen ácsorgás után. Még több egyezkedés és meggyőzés volt a sárkány feladata, ahol a motozást teljesen feleslegesnek tartotta, de megértette, hogy miért volt mindarra szükség. Senki sem találkozhatott Hellel úgy, hogy közben egy gránátot hordott a kistáskájában. Nem mintha a nő ne tudott volna megtorolni ilyen esélytelen próbálkozásokat, de a biztonság elsődleges volt. Még negyed órába telt, mire átvergődtek a vonagló tömegen, kikerült egy a padlón széttört poharat, felsegített a földről egy akkorát eső nőt, hogy még azt is megkérdezte, életben volt-e, hogy végül a szűknek ható folyosó végén egy zárt ajtó elé kísérjék őt aztán. Türelme végtelen volt az idő nagy részében, mert mióta létezett, más dolga sem volt, mint széttépni és nyomok nélkül eltüntetni minden bűnös lelket, akik nem voltak érdemesek a megváltásra és megbocsájtásra. Tulajdonképpen, ha jobban belegondolt, ő maga is gyilkos volt - a jó ügy érdekében viszont rendeltetéssel bírt. A kölyök eltűnt a fekete ajtó mögött, hogy aztán visszalépve elé megköszörülje a torkát. Addigra már Ragnart tájékoztatták, hogy Hel házon kívül volt, de talán Fenrir is megtette, az az ember sem sántikált semmi jóban soha.
- Bemehet most már - csak enyhén remegett meg a kölyök hangja, Ragnar pedig a szolgálataira csak biccentett egyet. Ő maga nyomta le a kilincset és lépett be úgy a helyiségbe, mintha hazaérkezett volna. Részben igaz is volt, mert Helheim otthonos volt számára. Akkor ez az iroda sem okozott meglepetéseket.
Hacsak nem azt a nőt tekintette meglepetésnek, aki az asztal mellett állva fordult felé. Az ismerős vonásokra meglepett mosoly ült az arcára, de leginkább csak a szemei végigmérték a nő öltözetét, a testének vonalait, azt a könnyed eleganciát, amivel az alkoholt tartalmazó kristályt tartotta. Nem volt odakintre való fruska, aki csak azt várta, mikor nyársalják fel végre, akinek a szemei értelmet tükröztek és ha már itt tartunk, az ittléte egyértelműsítette a helyzetet: nem ártatlan, szűzies nővel volt dolga, de ezt már az északi találkozásaik során is sejtette. A neki szegezett kérdőre vonásra megvonta a vállait.
- Ugyanezt kérdezhetném tőled is, de irrelevánsnak gondolnám azok után, hogy a tudjuk ki irodájában vagyunk mindketten - mutatott körbe az iroda bútorzatán, mintha legalább egy ingatlanos lenne, aki most akarná értékesíteni a helyet. Teátrális volt, egy kicsit talán túlzó is. - Bizonyos dolgoknak utána akartam volna járni, amiben Reidun tudott volna segíteni nekem - talán. Néha voltam már itt, nem feltétlenül ismeretlen a hely számomra. Mondjuk úgy, hogy tudom, merre és hol nem vesznek a kamerák - avatta be a nőt hirtelen talán olyanba, amibe nem kellett volna. A hangja könnyed volt, minden ellenséges élt nélkülöző, mintha épp a kenyérsütés praktikáit osztaná meg. Az ital felajánlásra elpillantott Ragnar a bárpult felé, ahol a tiszta poharak mellett végeláthatatlanul katonás sorba voltak rendezve az alkoholok.
- Igen, köszönöm - ahelyett, hogy a nő szolgálta volna ki, maga fordított fel egy poharat és töltött bele két ujjnyi whiskyt, kettő darab kockajéggel. Szembefordult megint a nővel, az arcvonásait nézte és a nő zöld szemeit.
- Szóval ha megkérdezem, ki vagy, akkor a szemembe fogsz hazudni és azt gondolod, elhiszem neked? Mert tudjuk mindketten, hogy Hel nem fogja soha a büdös életben rábízni a Vortexet egy emberre. Ha megvagyunk a te igazságoddal, akkor én is elmondom, hogy én honnan ismerem a főnököd, aztán rátérhetünk akár arra is, hogy miért is vagyok itt - kortyolt bele az alkoholba, végig a nőt figyelve, ellépve a pulttól Tyra elé lépett, egyetlen lépés távolságra csökkentve a köztük lévő teret. - Jól áll neked ez a hely, Tyra! - nem volt hangos, de minden szava igaz volt. Nem tudta volna elképzelni a nőt egy virágkötészettel foglalkozó boldog helyen, ahol a Katy Perry számait üvöltik a rádiók.

A mosoly még mindig ott ült a szám sarkában, ahogy néztem, Hel hogyan hajt el a bár épülete mellett. Addig néztem utána, míg fel nem villant a féklámpák fénye az utca végén, hogy aztán eltűnjön a kanyarban; csak ekkor fordultam sarkon és indultam el visszafelé. A Vortexben végre újra dübörgött a zene, a basszus finoman rengette a falakat, az üteme tompán haladt végig a környező területeken is, és ahogy beléptem az ajtón, szinte arcon csapott egy pillanatra. Odabent ismét minden a réginek tűnt - legalábbis olyan értelemben, hogy minden rendben volt, a berendezési tárgyak egy részét ugyanis ki kellett cserélni -, az emberek és nem-annyira-emberek egy testként vonaglottak a zene ütemére a tánctéren, jó esetben csak az alkohol, rosszabb esetben egyéb szerek hatása alatt is. A pultosok szorgosan dolgoztak, hogy kiszolgálják a vendégek igényeit, a benti élet olyan szinten ívelt felfelé, mintha rövid kényszerpihenőre sem kellett volna mennie a bárnak; a történtekről nem is beszélve.
Mi azonban nagyon is jól emlékeztünk rá, Helnek is azért kellett elmennie ma este, hogy felgöngyölítsen még néhány szálat az ügyben. Továbbra sem tudtuk, ki állhatott a pusztítás mögött, azt meg pláne nem, hogy hogyan tudott elszabadulni Helheimből, de úgy láttam rajta, hogy ő is nagyobb megnyugvással hagyja maga mögött a Vortexet, tudva, hogy én itt leszek.
A felállás még mindig új volt egy kissé, de nem mondhatnám, hogy izgultam volna miatta. Az itt végzett pusztítás ékes bizonyítéka volt annak, hogy ha sem ő, sem Fenrir nem tudják itt tiszteletüket tenni, akkor bizony van esély rá, hogy történhet majd valami, de ők sem válthatták örökké csak egymást. Az, hogy felkért Fenrir helyettesítésének ellátására - szükség esetén -, egyfajta előléptetésnek számított, én viszont inkább úgy tekintettem rá, hogy Hel eddig is tudta, hogy nyugodtan bízhat rám feladatokat, mert maradéktalanul el fogom látni őket, ez pedig egy volt közülük. Jól ismertek már az itt dolgozók, a régiek és az újak is, nem tűnt problémásnak átvinni rajtuk, hogy amíg Hel vissza nem tér, addig én leszek ma a főnök, de ha valakinek mégis gondja akadt volna ezzel, az emberére talált volna.
Végigsétáltam a bár hosszú vonalán, célba véve a hátsó irodát az emberek között lavírozva, hogy nyugodtan húzódhassak a háttérbe; nem igazán voltam elememben a tömegben és a hangzavarban, ha nem volt muszáj. Tekintetemet végigjárattam a bár területén, pillantásom átfutott a kidobókon is, de amikor láttam, hogy minden rendben van, folytattam az utamat az irodába.
Az ajtó jótékonyan kizárta a zene túl hangos részét, csak egy kellemes dübörgést engedett át, amiből a zenét még épp fel lehetett ismerni, de közben hallhattad a saját gondolataidat is. Nem Hel helyére ültem az asztal mögé, a vendégeknek fenntartott kanapék egyikén foglaltam helyet, de csak miután a kis bárhoz lépve töltöttem magamnak egyujjnyit abból a méregdrága whiskeyből, amit még én adtam neki egyszer ajándékba, ki tudja mikor, vagy miért. Valószínűleg csak úgy, hogy legyen mivel koccintanunk, amikor idejövök. A kristálypohárral a kezemben tettem le a hátsó felem a kényelmes ülőalkalmatosságra, és miután ittam egy kortyot, hátra is dőltem, hagyva elkalandozni egy kicsit a gondolataimat.
Kopogás hangja rántott ki az elmélkedésemből, a gondolataim éppen akörül a szőke hajú istennő körül jártak, aki már lassan két hónapja, hogy megkeresett, megosztva velem néhány nem túl bizalomgerjesztő dolgot - amiket ostoba képzelgésnek hittem, de elég volt egy kis időre belépnem az álmaiba, hogy tudjam: őszinte volt -, de gyorsan el is hessegettem ezeket a fejemből.
– Gyere be! – szóltam az ajtó felé fennhangon, kihúzva magam ültömben és egy kicsit előre is dőlve. Az egyik kidobó dugta be a fejét az ajtón, majd lépett is beljebb, behajtva azt maga mögött, hogy halljuk is egymás hangját.
– Egy fura fickó van itt és a bosst keresi – szólalt meg enyhén összeráncolt szemöldökkel, láthatóan bizonytalanul.
– Személyesen? – kérdeztem vissza felvont szemöldökkel. Alapvetően nem lett volna ebben semmi érdekes, de az biztos, hogy Hel nem ment volna el innen, ha számít arra, hogy vendége érkezik majd. A fiú mégis bólintott, ezért vállat vontam. – Küldd be – intettem állammal az ajtó felé. – Nézzük meg, mit akar.
Felemelkedtem a kanapéról, míg ő biccentett egyet és kiment, majd a poharammal a kezemben odasétáltam Hel asztalához. Kortyoltam még egyet a keserű nedűből, de még mindig nem kerültem meg az asztalt, hogy leüljek a székébe; nem éreztem szükségét ilyesfajta erőfitogtatásnak, nem azért voltam itt. Egyébként sem tartottam valószínűnek, hogy ha valaki épp Hel levesébe készült volna beleköpni, az előre bejelenti az érkezését és a szándékait.
Csípőmmel kényelmesen az asztalnak támaszkodtam, az ajtónak háttal állva, és ezen akkor sem változtattam, amikor hallottam azt kinyílni, majd becsukódni. Ezeket inkább abból tudtam megállapítani, ahogy a kinti hangzavar néhány másodpercre beszökött a helyiségbe, hogy aztán újra tompa mormolássá változzon a háttérben. Megforgattam az italt a poharamban, és csak ekkor szólaltam meg.
– Miben... segíthetek. – Nem sikerült teljesen kérdőre felvinnem a hangsúlyt, ugyanis a mondat közben fordultam meg, hogy lássam, kit tisztelhetek a fura fickóban, és elég hatásosan sikerült kizökkentenie a kérdésből annak, hogy felismertem. Nem úgy, mint ahogyan az ember a munkatársát vagy a szomszédját ismeri meg, de még csak úgy sem, mint amikor viszketni kezd a tenyered, mert szembejön az utcán valaki olyan, aki miatt inkább átmennél a másik oldalra. Csak néhányszor találkoztunk, de azokról kellemes emlékeket őriztem, és semmiképpen sem számítottam arra, hogy majd pont itt látom viszont. – Te mit keresel itt? – bukott ki belőlem a nem túl elegáns kérdés.
Szemöldökömet felvonva méregettem alakját az iroda másik végében. Saccperkábé hét-nyolcszáz kilométerre innen kellett volna lennie, már ha abból indulok ki, hogy honnan ismerem, de legalábbis abba a képbe, amikor az északi fény földrajzi meghatározásáról tartott nekem kiselőadást, egyáltalán nem illett bele, hogy itt álljon tőlem néhány lépésnyire és személyesen Helt keresse.
Valami azt súgta, hogy az ismeretségünk most egy elég éles kanyart fog venni, és ez a gondolat a kelleténél hosszabb sóhajt szakított ki belőlem. A poharamra pillantottam, majd az irodában elhelyezett kis bárra, mielőtt felemeltem volna a kezem és a pohárral gesztikulálva arra intettem volna.
– Italt? – kérdeztem előrelátón. Legalább a válaszából le tudom majd szűrni, mennyire lesz kellemetlen ez a beszélgetés.