- Non fa nulla – felelem, ajkam szegletében sanda vigyorral, vállamat hanyag eleganciával rándítom meg, miközben átható pillantásomat le sem veszem a lányról. Idegen érzés virága bont szirmokat a lelkemben, csak éppen nem tudom hová tenni. Igazán jó az arcmemóriám, és egy ilyen jellegzetes ábrázatot megjegyeztem volna, ha láttam volna korábban – de nem így van, most találkoztunk először. Úgyhogy betudom annak az egyszerű-, mégis nagyon-nagyon bonyolult farkas dolognak, hogy valószínűleg, mióta Dario meghalt, és én lettem az alfa, minden bajbajutott, szegény párára így fog reagálni a lelkem és az elmém. Bár, ilyesmiről a férjem soha nem beszélt, még csak meg sem említette, hogy valaha előfordult-e akár csak hasonló is. Úgyhogy ezzel a lendülettel meg is próbálom elengedni, és még csak tudomást sem venni erről az egészről, legyen ez bármi is.
Amikor kérdez, válaszolok, és nem vagyok rest kifejteni a dolgokat, amikre kíváncsi. Lehet, hogy többet is mondok, mint, ami valójában érdekli, de ez is a terv része: egy kicsit azt akarom, hogy ne feszüljön ennyire, ne aggódjon, ne stresszeljen, és ne akarja összeszarni magát. Nem eszek embereket – az még hozzám, az én mércémmel mérve is túlságosan elvetemült lenne. Meg amúgy is... fúj, milyen beteges elgondolás ez. Oh, nem. Én legfeljebb csak megölöm őket. De a lányt? Amíg nem ad rá okot, nem bántom. Ha akartam volna, már megtehettem volna a zord, kietlen vidéken, amikor elgyengülve feküdt a lábaim előtt.
- A polgári nevem Joanne – helyesbítek. – De ez túl hosszú, és túl komoly – újabb vállrándítás kíséretében válaszolom meg az évtized kérdését, ha már tényleg ilyen fontos a nevem. Joe; ez ennyi. Se több, se kevesebb. Dario nevezett először így, bár ő hívott Giovanna-nak is. Meg Jojonak is, ha húzni akarta az agyamat. A gondolat nyomán elmosolyodok, de a velem szemben ülő, ifjú hölgy, minden bizonnyal azt fogja gondolni, hogy a megjegyzésem nyomán, vagy következő válaszom előhangja ez csupán.
- Azt hiszem, ez a vérünkben van – emlékezek vissza a catanzarói falkára, Dario szüleire, és más rokonaira, a többiekre a közös falkánkban. – Festői lehet. Már nem laktok ott? – kérdezek vissza, amikor éles fülemet megüti a múlt idő használata. De a mosolya sem kerüli el a figyelmemet. Van benne valami keserédes, valami olyan, ami abban a világvégi faluban ragadt, az erdő kellős közepén, a hegyoldalban, a keskeny utcácskákban, a friss levegőn. És van abban valami igazán szívszorító, amikor ez a finom, leheletnyi mosoly is úgy hervad le ajkairól, mintha soha nem is lett volna ott, ő meg újra az a komoly kislány, akinek nem kellene lennie ilyen fiatalon...
A kíváncsiságomat csak még jobban felkelti, ahogyan beszél az átváltozásáról, az elsőről, hogy a szüleiről is múlt időben beszél, és a szó, amit használ – löket, esemény -, mind-mind valami igazán baljóslatút hordoz magában, és, ahogyan erre gondolok, az apró pihék felállnak a tarkómon, és megmagyarázhatatlan borzongás fut végig a gerincfüzéremen.
Mégsem feszegetem a témát.
- Igazuk van – hagyom rá, direkt használva így és ebben a formában a szavakat. – Mindenben. Ez mindenkinél változó, és nincs abban semmi szégyellnivaló, hogy csak most történt meg – tudom, mert láttam pár farkas, első átváltozását, és soha, egyik sem ugyanabban a korban következett be, mint másoknál. Amikor az elveszettségére-, illetve a nem elveszettségére mutat rá, nem tudom elfojtani a torkomból feltörő, karcos, rövid nevetést. Nem őt nevetem ki, vagy azt a szörnyűséget, ami valószínűleg vele történt, hanem ahogy előadja, hogy ő bizony nyeregben volt. Végig. – Oh, hogyne, ura voltál a helyzetnek – erősítem meg, szarkasztikusan dorombolva. – Abban sincs semmi szégyellnivaló, ha nem megy minden elsőre, meg karikacsapásra – rám nem jellemző szelídséggel mosolygok a fiatal hölgyeményre. – A tanulás pedig csak többé-, és jobbá tesz – én már csak tudom; az építészből avanzsált gengszter történetére azonban még nem térnék ki ilyen részletekbe menően.
Helyette észbe kapok, és kifogástalan vendéglátó módjára sarkon fordulok, és, úgy, ahogy van, dobozostól behozom a pizzát, és leteszem elé az asztalra, majd kényelembe helyezem magamat a fotelben. Aztán megint jön a para, és a feszülés, amit szinte érezni lehet a levegőben, ahogy a pórusaiból áramlik a szoba levegőjébe. Mi a fasz történt veled? – kérdezem újra, és újra, és újra, de egyelőre csak magamtól, nem pedig tőle.
Egészen addig figyelem, amíg orrához emeli az egyik szeletet, amire elmosolyodok, egyik szép ívű szemöldökömet felvonva, de aztán nem bámulom, miközben eszik, mint Edward Cullen az alvó Bellát. Az is eléggé beteg lenne, már-már annyira, mintha embereket zabálnék unalmamban. Továbbra is fúj.
Viszont hamar elunom magamat, ahogy az ölemet nézem, a fekete farmeron a szakadást, a szálakat, amelyek összetartják az anyagot, úgyhogy előveszem a telefonomat, átnézem a kontaktjaim üzeneteit, válaszolok rájuk, de aztán újra kérdezek, ezúttal egy könnyebbet.
- Brina – visszhangzom, a szép csengésű nevet. – Mit jelent? – kérdezem, hátha tudja. Ha nem, az sem baj. Tanulni nem szégyen. Legnagyobb meglepetésemre folytatja, és nem is akárhogyan: a családjáról, a falkájáról, az apjáról kezd beszélni. – Oh – sóhajtom lemondóan magam elé, a villogó, hasonszín szempárba nézve. Ilyesminek nem voltam tanúja annakidején Olaszországban. A Barbarók Calabria tartomány kizárólagos urai voltak, ki tudja, mióta. Senki sem volt képes megfosztani őket a rangjuktól, a befolyásuktól. Túl erősek. – Rettenetesen sajnálom – a hangom-, és a szavaim komolyak. – Van még valaki, aki... el tudott jönni? – kérdésem persze arra vonatkozik, hogy van-e valaki, aki gondoskodna róla a továbbiakban, mert, hát, mint mondtam volt: a maffia nem gyerekeknek való játék.

joe && brina

Azért azt illetőleg kurva gyorsan elhatározom magam, hogy azonnal ki kell szednem a lányból, hogy honnan jött, és mi történt vele, és visszavinni oda, ahonnan jött. Ebben a pillanatban, amikor leteszem árva testét a kanapéra, és betakargatom, még meg sem fordul a fejemben, hogy esetleg a szülei halottak. Sokkal inkább arra tudok gondolni, hogy elkóborolt a falkájától, és eltévedt, aztán ki tudja, egyébként milyen régóta bolyong már az erdőben, a hegyormokon, a befagyott tavakon és tengerszemeken, meg a kietlen, zord, skandi vidéken. Abból kiindulva, hogy most változott át először, gyanítom, vadászni sem igazán sikerült neki, azért is lehet ennyire kimerült – többek között.
Egy biztos: itt nem maradhat, nem itt van a helye.
Miután megrendeltem a pizzát az egyik kedvenc helyemről (ahol van némi fogalmuk arról, hogy mégis, mi az a pizza, és hogyan készül; ne is kérdezze, roppantul sok éttermet ki kellett próbálnom, rövid itt tartózkodásom során, míg végre ráleltem erre az egyre), lefőzök egy kávét. Az is igencsak árulkodó, hogy az ifjú hölgy még a kávédaráló éles, morgó hangjára sem riad fel, és tovább alussza az igazak álmát. Nem, mintha szándékomban állt volna felébreszteni ilyen rövid idő elteltével, de nem fogok lábujjhegyen járni egy vadidegen miatt, a saját házamban.
Aztán várok. Elkávézgatok. Kinyújtóztatom megfáradt végtagjaimat. Kimegyek a garázsba, elszívok egy cigarettát a nagy ajtóban állva. Már a pizza is itt van vagy húsz perce, amikor meghallom a mozgolódást a kanapé irányából, így lelökve magamat a pultról, ahol előzőleg kényelembe helyeztem habtestemet magamat, a nappalinak kikiáltott helyiség felé veszem az irányt, és, amikor oda érek, a boltívnek támaszkodok, ami elválasztja a konyhát, egy kisebb előteret, és a közös helyiséget egymástól.
- Buongiorno, La bella addormentata – trillázom, a magam fanyar, karcos hangján, nem kevésbé kétes mosolyra görbítve ajkaimat, amikor rám villannak hasonszín íriszei. Újra elfog az a különös érzés, mint akkor, ott a havas pusztán, valami, amit soha ez előtt nem éreztem, valamit, ami a lelkemet kaparja, és rágja. Nem tudom hova tenni ezt az érzést, és, ha őszinte akarok lenni, nem is akarom. Még csak az hiányzik, hogy vénségemre meghibbanjak, azok után, amiken túlmentem, amik történtek velem az utóbbi húsz évben, és az elmúlt kettőben különösképpen. Egy kicsit korainak érzem még az otthonkát, vagy a zubbonyt – és arról napokig vitatkozhatnánk, melyik a rosszabb. Így csak réssé szűkítem szemeimet egy villanásnyi időre, míg felszegem államat, és úgy mérem végig a lányt így ültében – rezzenéstelen pillantással, pofátlanul és szemérmetlenül.
- Joe – felelem egyszerűen, megválaszolva a kérdését, annak dacára is, hogy kettőnk közül nekem volna több jogom kérdezősködni. De nem ágálok. Arra gondolok, és abban bízok, ha valamennyire el tudom nyerni a bizalmát, akkor majd talán ő is hajlandó lesz elregélni, hogy mégis... mi a jó kurva eget keresett a semmi közepén, az isten háta mögött, egy cseszett nagy köpéssel. Addig is csak mosolygok. – Ez, kérlek, valaha egy tűzoltó laktanya volt. Amikor ide jöttem, megvettem az összegyűjtött pénzemből – azt nem kötöm az orrára, hogy nem költöttem el minden centemet erre a kacsalábon forgó palotára. – Rövid úton becsavarodnék a belvárosban, egy lakásban – vallom be neki, hogy mégis miért éppen erre a romhalmazra esett a megtisztelő választásom. – Idővel talán rendbe hozom – járatom végig a tekintetemet a nappalin, ami biztosan látott szebb napokat is. – Momentán nincsenek, egyébként igen. Időnként, egy páran – bólintok erélyesen.
- A fehér – utalok a farkasom bundájára, és arra, hogy pár órával ezelőtt én voltam az, aki felkanalazta a tundrán. Emlékeztetnem azonban nem kell arra, hogy nélkülem eléggé elveszettnek tűnt odakint. Újabb, rövid biccentés. – Szívesen – felelem egyszerűen, mivelhogy tökéletesen hallom azt, amit az orra alatt motyog. – Szóval ez volt az első átváltozásod, ugye? – nyilvánvalóan a választ sejtem, de bízok benne, hogy azt is elárulja, miért kellett volna ezt teljesen egyedül megcsinálnia. Ha nem, van türelmem – igaz, véges.
Figyelem, ahogy nézelődik a kanapén ülve úgy, és annak tudatában, hogy az előbb még lábra állni is képtelen volt, mert szédeleg a kimerültségtől és a gyengeségtől. Apropó, ha már itt tartunk...
- Ja, igen – nemes egyszerűséggel fordulok sarkon, és a konyhából behozom a nem rég rendelt pizzát. – Majdnem elfelejtettem. Tessék, buon appetito! – elé rakom a dobozt a dohányzóasztalra, de ezúttal nem az ajtóba megyek vissza, hanem a fotelbe ereszkedem le, ami a kanapé mellett van. Hátamat hanyagul a támlának vetem, karjaimat a karfára fektetem. – Nem mérgezett – teszem hozzá, és, ha felnyitja a doboz tetejét, láthatja, hogy egy szeletet már bevertem.
- Eléggé csúnyán rád járt a rúd – biccentem jobbra a fejemet, tűnődve, és vizsgálva a vonásait, meg a mocskos ruháit, a piszkos arcát, kócos haját. – De nem basztatlak, amíg eszel, deal? - görbítem sanda vigyorra ajkam szegletét. - Mit is mondtál, téged hogy hívnak?

joe && brina

Igazság szerint még sosem csináltam hasonlót. Annakidején ez volt anyám módszere, amikor még képtelen voltam azonnal, magamtól visszaváltozni emberré, és kellett egy kis lökés a megfelelő irányba, hogy tudjam, merre van az előre. Aztán később ugyanezt a mintát láttam a Barbaro családban is, amikor az ifjú farkasokat tanítgatták az emberré lényegülésre. Valószínűleg először azért ilyen-, vagy ehhez rettenetesen nehéz a visszaváltozás, mert az átváltozás maga ösztönös; mélyen, legbelülről, zsigeri szintről feltörő, mindent elsöprő, nem e világi késztetés, kényszerítés. Aztán ez idővel könnyebb lesz, ha a farkasok kellő figyelmet szentelnek neki: az ifjak arra, hogy kontrolláltan menjen a művelet, az idősebbek pedig arra, hogy mindig ott legyenek, és visszatámogassák őket. Két lábra.
Úgyhogy én is ezt teszem, és, bár azt nem tudom, hogy ez hányadik átváltozása, abban azért egészen biztos vagyok, hogy korábban nem csinálta meg ezt százszor, meg ezerszer, mint én, meg a még nálam is öregebbek. Előkotrom az emlékeim közül azokat, amikre még, ha haloványan is emlékszem. Dario anyja igazi matriarcha volt, mestere volt annak, hogy hogyan csillapítsa le a megvadult farkasokat, és, hogyan terelgesse őket a helyes ösvényre. Én magam is inkább tőle, mint a tulajdon anyámtól lestem el a legtöbb dolgot – ami érthető is, hiszen az anyámmal nem volt alkalmunk túl sok időt együtt tölteni farkasként, korán és rettentően hirtelen halála révén.
Egészen közel merészkedek a hasonszín kölyökhöz, a pillantását keresem, de az sem zavar, ha nem lelem. Nem számít igazából. Aztán megszólalok, és minden gondolatomat, minden mondanivalómat közvetítem felé, a mi, egyszerű, metafizikai síkunkon: nem csak szavakat, talán a saját képei közé vegyülnek az én képem; a műszerfal, a sebváltó, a kormány. Kínosan ügyelek rá, hogy még véletlenül se gondoljak késekre, beretvákra, nagy kaliberű fegyverekre, vagy pisztolyokra. Csak hétköznapi tárgyakra, a legegyszerűbb dolgokra, mert ezekbe az emlékekbe a legkönnyebb belekapaszkodni: egy csésze kávé, egy kanál, vagy villa, egy ajtó kilincs, egy tükör, egy pár cipő.
És, miközben beszélek hozzá, mélységes nyugalommal, én magam is felöltöm az emberi irhámat: fekete, szakadt farmer, bakancs, fekete blúz, bőrdzseki. Csupasz kézfejemre, és arcomra hull a hó, ezüstszőke hajamban megtapadnak a pelyhek. És várok. Lélegzetvisszafojtva. Nem emlékszem, hogy Lucrezia valaha, vadidegen farkassal meg merte-e tenni azt, amit most én, de én őrültebb vagyok, mint ő – nagy szavak, de nem az enyémek. Persze, a vakmerőségem ellenére nem vagyok teljesen hülye, vagy elővigyázatlan. Ó, de nem ám! Felkészülök az esetleges támadásra, hogy kitérjek előle, hogy a földre vágjam magam, hogy bukfencet vetve kerüljek távolabb a világ egyik legkegyetlenebb halálnemétől – a farkastól, és a pofájában villogó, hegyes fogaktól -, és azzal a lendülettel újra felvegyem a vérmesebb formámat, és helyre tegyem az ifjú hölgyet.
Mindkettőnk nagy szerencséjére, erre nem kerül sor, ugyanis a lány, szépen lassan, és valószínűleg nem kevés fájdalom árán felveszi eredeti alakját, az emberét. Azt, aminek született. Szőke tincsek keretezte, hófehér arcbőr, ami mocsoktól csatakos, akárcsak a ruhái. Mi a fasz történt veled? – ilyen, és ehhez rettentően hasonló kérdések kavarognak a fejemben, ám a torkomban megreked a szó, még mielőtt ajkaimmal megformálhatnám őket, amikor ő szólal meg először. Összevont szemöldökkel pillantok rá:
- Hé! Ne csináld ezt, kislány! – simogatom ki arcából a haját, közben lopva ellenőrzöm az életfunkcióit, bár kétlem, hogy bármi, komolyabb baja lehet. Csak kimerült. Gondolom. – Bassza meg – sziszegem ajkaim résén, aztán felnyalábolom a földről, és a karjaimban viszem be a laktanyába – úrinő módjára, még véletlenül sem vetem csak úgy át a vállamon árva testét, mint egy zsák krumplit. Nem viszem messzire, egészen a nappalinak kikiáltott helységig, és a kanapéra fektetem le, hogy aztán betakargassam egy pokróccal. Ha a fiúk tudnák, hogy mennyi nő megfordul a kanapén miattam, akkor bizonyára nagyon féltékenyek lennének rám, pedig, eskü, a puszta szívjóság, meg a jóindulat sarkall erre.
Amíg várok, hogy magához térjen, főzök egy kávét magamnak – de hagyok a jó öreg, olasz kotyogós aljában neki is, ha ezt fogja kérni -, és rendelek egy pizzát, mert momentán nincs jobb ötletem, mivel állhatnék elő egy vadidegen lánynak. Biztosan keresik a szülei... a farkasok nem hagyják csak így el a kölykeiket, vagy utánuk mennek, ha elkóborolnak – gondolkozom, miközben a friss feketébe kortyolok, és az ifjú titánra réved pillantásom.
Türelmesen várok, akár órákig, a pizzából is csak egyetlen szeletet eszek. Amikor mocorogni, és ébredezni kezd, éppen a konyhapulton üldögéltem, onnan lököm el magam, hogy közelebb menjek hozzá.
- Megsérültél? – kérdezem, amikor már látom, hogy a szemei nyitva vannak.

joe && brina

Nem akarok feleslegesen balhézni, vagy összetűzésbe keveredni sem vele, sem mással, ha nem muszáj. Nem, mintha neki, jelen állapotában sok esélye lenne ellenem-, vagy bárki ellen. Amikor felé kapok, az sem azt hivatott jelezni, hogy fenyegetést jelentek rá, éppen csak arról van szó, hogy szeretném, ha lecsillapodna, ha nem acsarkodna, ha lekushadna, és ő is belátná: lehet, hogy nem én vagyok a legjobb esélye a túlélésre, de momentán én vagyok az egyetlen. A táj kietlen, és hideg, az éjszaka még fagyosabb órákat ígér, és, ha most itt hagyom, kimerülten és erőtlenül, akkor szinte biztos, hogy nem fog felkelni a Nap első sugaraival együtt. És ez megmagyarázhatatlan szomorúsággal tölt el.
Aztán végre erőt vesz magán, és felküzdi magát négy mancsára, és ebben a pillanatban csak beigazolódik mindaz, amit gondoltam eddig, úgyhogy meg is indulok visszafelé, a laktanyához. Rám nem jellemző, lassú léptekkel haladok előtte, és hegyezem a fülemet, ha esetleg lemaradna, vagy újra a földre rogyna, vagy netalántán, kedve volna hozzám szólni, amit meg is tesz rövidesen, de azon kívül, hogy mik a szándékaim, nem beszélünk többet egymással.
Amikor új otthonunk illata csapja meg az orromat, a laktanya melletti erdőben, hátra nézek a vállam fölött a fiatal nőstényre, csupán pillantásommal jelezve, hogy már nem kell soká várnia, hamarosan megérkezünk, és mindent elmondhat arról, hogy hogyan és miért is keveredett az isten háta mögé egy köpésre, a kietlen, zord, norvég vidékre. Felőlem aztán le is pihenhet, mielőtt haza menne – ebben a pillanatban ugyanis még meg sem fordul a fejemben, hogy neki már nincs hová hazamennie, eszembe sem jut ilyesmi.
A laktanya előtt, az ajtó mellé telepszek le, ültemben figyelem a nőstényt, le sem veszem róla átható pillantásomat, és szinte nem is pislogok. Fogalmam sincs róla, hogy mire vár, egyértelművé tettem, hogy megérkeztünk, egészen addig, amíg újra meg nem szólal a fejemben a hangja. Megütközve néznék rá, összevont szemöldökkel, ha nem bestiális alakomban lennék, de aztán könnyeden felemelkedem ültemből és egészen közel megyek hozzá, a pillantását keresem, és, ha megtalálom, el sem engedem. Gondolj arra, milyen volt két lábon járni – szólalok meg. Képzeld el, milyen volt megfogni valamit. Egy villát, egy telefont, egy tollat, bármit – én, például, a Chevy kormánykerekére fonom ujjaimat a lelki szemeim előtt most éppen. Képzeld el, hogy milyen volt a ruha matériája a bőrödön, hogy milyen érzés volt, ahogy a hó az arcodra hullik – e közben egy teljesen másik síkon, miközben beszélek hozzá, két lábon, emberi alakban, a jelenlétét keresem; a lányét, az emberét. Idézd fel, hogy milyen a tükörképed, hogy milyen beszélni, vagy nevetni, vagy sírni, keresd a régi, gondolataid, emlékeid létráját, és kapaszkodj beléjük, mintha csak a fokokat fognád, és kezdj mászni – sosem csináltam még csak hasonlót sem, éppen ezért azokat a dolgokat mondom neki, amiket az anyám mondott nekem, amikor először kellett visszaváltoznom. Amikor először kellett megkeresnem az embert, aki szintén én vagyok. Amikor először kellett elengednem a farkast.
Felkészülök rá, hogy nem lesz egyszerű menet a visszaváltozás, hogy fájdalmakkal fog járni, hogy kontrollálhatatlanná és veszélyessé is válhat, és nem akarja elengedni a farkas – vagy ő a bestiát. Ennek ellenére felveszem az emberi alakomat, tudva, hogy én bármikor, szinte egy gondolat gyorsaságával vagyok képes visszaváltozni az alabástromfehér bundájú kísértetté, és most ott térdelek mellette, a sarkaimon ülve, ujjaim a hófehér bundába futnak, és még mindig a szemébe nézek. Nem félek, annak dacára sem, hogy mi vagyunk az egyik legveszedelmesebb, legfélelmetesebb, legkegyetlenebb halálnem, annak tökéletes tudatában sem, hogy letéphetné a fejemet, vagy legalábbis feltéphetné a torkomat. Gyors vagyok, jók a reflexeim, tudom, hogy meg tudom védeni magamat, ha úgy alakulnának a dolgok. De bízok benne, hogy nem kell szélsőségesebb eszközökhöz folyamodnom.
- Koncentrálj – hangom halk, már-már suttogás, de így is erélyes, és biztató.

joe && brina

Az idegen nőstény szaga ismeretlen, és idegen. Nem, mintha sok farkassal futottam volna össze, rövid, itt tartózkodásom során, hogy bárkit is, csak úgy, be tudjak azonosítani, azt azért ebből a távolságból is látom, és érzem, hogy nem egy egyszerű farkassal van dogom. Mégis leereszkedem a hegyoldalban, és megközelítem. Más bestia szagát nem hordozza magában a szél, úgy ítélem meg tehát, hogy nem jelent fenyegetést-, vagy veszélyt. Ahogy egyre közelebb-, és még közelebb érek hozzá, egyrészt feltűnik, hogy milyen kicsi, másrészt pedig valami egészen más érzés is szirmot bont a szívemben: egyszerűen arra fogom, hogy csak nem szeretek így, gyengén, kiszolgáltatva farkasokat-, a fajtársaimat látni. Vajon mi történhetett vele? Nyílt sebet nem látok a testén, és vérszagot sem érzek – sem az övét, sem másét, a bundájára tapadva. Talán egy eltévedt, fiatal turista, akire éppen rossz időben, és rossz helyen jött rá az irányíthatatlan átváltozás. Talán már eleve farkasként keveredett ilyen messzire bármilyen várostól, ahova én indokolatlanul csak akkor jövök, ha ki akarom szellőztetni a fejemet, és rendbe szedni zilált gondolataimat.
Hogy ösztönös-e, tanították neki, látta, vagy volt már szerencséje hozzám hasonló státuszban tetszelgő farkashoz, azt nem tudom. Amúgy sem akartam bántani, de ettől függetlenül örülök, hogy, ha nem is tudja, érzi, hogy hol a helye egy falkában. Bár, sosem éreztem magam alfának-, még alfanősténynek sem, annakidején, Dario oldalán: azt hiszem, túl könnyedén kezelem a dolgokat, a csapatom tagjai nincsenek szoros pórázon tartva, hovatovább, semmilyen sem feszül rajtuk. Hagyom, hogy had tegyék azt, amiben jók, had szerezzenek partnereket és üzletfeleket, hagyom, hogy a maguk életét éljék, a maguk dolgait intézzék. Időnként összehívok egy meetinget, ahol megbeszéljünk az égető dolgokat, vagy a közelmúlt fejleményeit, de ez minden.
A farkasom azonban jónéven veszi, hogy a fiatal nőstény, mintegy, behódolt neki, hogy elismerte neki, hogy én vagyok az erősebb, és nem akar semmilyen negatív afférba bonyolódni.
Aztán megszólalok, mert, hát, itt mégsem maradhat. Orrommal bökdösöm, odahajolok, a fülébe kapok, de nem durván, nem fenyegetőn, éppen csak annyira, hogy némi erő költözzön belé, ő mégis felmordul, én pedig viszonzom a gesztust, kihúzva magamat, fölé magasodva, acélszín íriszeimet le sem véve róla. Hallom a szíve heves dobbanását a mellkasában: mint egy riadt kismadár szárnyainak csapkodása. Érzem a bizalmatlanságát, és a félelem szagát a pórusaiból párologni.
Csendben figyelem, ahogy felemelkedik a hóból, szusszanok egyet, és kényelmes tempóban megindulok a laktanya irányába, abban reménykedve, hogy követ – a saját maga érdekében, jelenleg ugyanis én vagyok az egyetlen mentsvára; nem nagyzolásból mondom, ez egyszerűen tagadhatatlan.
A hangja nagyon messziről jön, és nagyon halk, nagyon visszhangos, mint egy feneketlen gödörbe lekiáltott szavainak visszhangja. Egy kicsit bevárom, ha lemaradt, hogy válaszoljak a kérdésére: semmi rosszat. Biztonságban leszel – abban bízok, hogy, ha ő elért hozzám, és értem, amit mond, akkor ez fordítva is működni fog.
Ha egészen hazáig nem kérdez semmit, akkor nem mondok semmit, és meg sem állok a régi tűzoltóságig, és annak is az udvarában, a bejárat előtt ülök le. Itt vagyunk – közlöm a nyilvánvalót, és várok, hogy felvegye az emberi alakját.

joe && brina

Nagyot nyújtózok, amikor kilépek a laktanya nagy, kétszárnyú ajtaján, roppanó vállam töri csak meg a csendet. Szinte csak azt lehet hallani, ahogyan az apró, finom hópelyhek a földre hullnak. A hideg levegőbe szagolok, hagyom, hogy csupasz karomon libabőr fusson végig, mielőtt átlényegülnék, és többé nem számít a hideg, a hó, vagy a szél. Az erdő nesztelen, fehér kísérteteként szelem a mérföldeket, magam sem tudom, hová megyek, csak előre, el, messze, fáradhatatlanul. Hagyom, hogy a bestia vegye át az irányítást, hagyom, hogy a gondolataim, az emlékeim összemosódjanak az övével, hagyom, hogy az ösztöneit kövesse, azok mentén vezessen az erdőben. Sekély folyamú patakból veszek magamhoz pár korty vizet, mielőtt a hegyek felé venném az irányt; arra még úgy sem jártunk, éppen az ellenkező irányban van, mint, ahol megtaláltam Avivát pár nappal ez előtt. Messze a város zajától, bűzétől. Itt csend van és zavartalan béke.
Szagot fogok, busa fejemet lehajtom, a hóval borított földet szagolom, és egy csorda képe jelenik meg lelki szemeim előtt. Több tucatnyi, hosszú, karcsú, patában végződő láb, izmos nyak, szarvak. A gyomrom kordul egyet, amit morgással nyomok el. Nem vagyok annyira őrült, hogy egy csorda nyomába szegődjek, és, még akkor is, ha vannak fiatal-, vagy sérült egyedek, nem biztos, hogy a közelükbe férkőzök. Más ebéd után kell néznem tehát.
Amikor a nyúl ismerős szaga az orromba szökik, és követem a nyomát, csak akkor leszek figyelmes egy másik esszenciára is. Az erdő fáinak takarásában torpanok meg, fejemet felemelem a földről, és a másik szagra koncentrálok, ami halovány, szinte alig kivehető, de biztos vagyok benne, hogy egy másik farkashoz tartozik – egy idegenhez. És azt is tudom, hogy ez a farkas sem egy egyszerű farkas. Meghátrálhatnék, visszafordulhatnék, elengedhetném. Hiszen nem tudhatom, kiféléhez-, miféléhez tartozik a jellegzetes illat. Veszélyforrás is lehet. És ebben a pillanatban kapcsol az agyam, és a védelmező ösztön átfordul valami másba: kíváncsiságba.
A nyúl nyoma helyett a másik farkas szagát követem, amit a szél hoz felém. Egy ideig olyan, mintha folyamatosan távolodna, alig erősödik az esszencia, de egy ponton túl már inkább közeledik. Vagy elfáradt és lelassult, vagy megállt. És nem is tévedek olyan nagyot: egy sziklaszirten állva pillantom meg a meredély aljában a hasonszőrű bestiát. Kisebb, mint én, vagy a falkám másik nősténye, fiatal egyed lehet. Leereszkedem a hegyoldalban, beleveszek az erdő sűrű fáinak takarásába, a hó fehérjébe, mielőtt kiválnék a törzsek közül. Felemelt fejjel, a fiatal felé fordított, hegyezett füllel, farkamat a magasba emelem, és le sem veszem átható, acélkék pillantásomat a másik farkasról. Nem kell félned – puritán gondolat ez csupán, nem e világi síkon próbálok hozzá szólni. Kimerültnek és gyengének tűnik. Nem tudom, hogy mi történhetett vele, de bűzlik más farkasok szagától. És a félelemtől. És... van még valami, amit érzek, de az nem szag, hanem valami egészen más, valami ismerős, mégis idegen.
Vakkantok, lágy, morgó hangot hallatok, magam sem tudom, miért, de rá akarom venni, hogy kövessen. Ha máshogy nem megy, megcsípem a fülét, vagy a marját, mintha fel akarnám emelni, de legfeljebb csak odébb vonszolni tudnám. Gyerünk, fel kell kelned – újabb gondolattal próbálok a fejébe férkőzni, és rámorranok.