Az ő szemszögéből úgy tűnhetett, hogy könnyen behódoltam az akarata előtt, és talán tényleg elgondolkodtam azon, hogy elnapolom Kirill megbüntetését, de mindenesetre nem akartam hagyományt teremteni abból, hogy az ő kedve szerint cselekszem. A békés együttéléshez viszont egy út vezetett, éppen ezért inkább nem mondtam ki a gondolataimat az egésszel kapcsolatosan. Talán Kirill tényleg nem érdemelt volna büntetést azért, ami ma este történt, és ezért adtam olyan könnyen magam abba az irányba, hogy szemet hunyjak felette, de ott a klubban, abban a pillanatban meg tudtam volna ölni érte.
Ahelyett viszont, hogy ezt a kicsit sem baráti témát boncolgattam volna tovább, inkább pimaszkodni kezdtem vele, szemtelenül reagálva arra, hogy ha máshogy alakult volna az este, ő minden bizonnyal aggódva töltötte volna a fél éjszakát. Sikerült elkapnom a szúrós pillantását, mire ajkaimat megnyalva vigyorodtam el, ártalmatlanul megvonva a vállaimat. - Eszembe sem jutna tréfát űzni az aggodalmadból. Én csak együtt éreztem - fokoztam tovább, ekkor már a villával a kezemben, de nem sikerült sokáig kibírnom anélkül, hogy érinteni akarnám, valószínűleg ez ösztönzött arra, hogy elkapjam a kezét, ezzel maradásra bírva. Bár az esti terveit hallva egy pillanatra az arcomra fagyott a pimaszkodó mosolyom, én magam is valami hasonló sóhajt produkálva, mint az ő az imént. - Elég gyorsan meggyűlöltél - szólaltam meg végül, elképzelve, hogy leülök vele bugyuta filmeket nézni, a gondolattól pedig nyelnem is kellett egyet. Egyértelmű volt, hogy húzni akarja az agyam - remélem -, és nem kis tehetséggel lett megáldva ilyen téren sem, de azt valószínűleg ő is tudta, legalábbis gondolhatta, hogy a halálos ágyamon sem ülnék le vele nyáltenger filmeket nézni. A folytatás már annál inkább izgalmasabbnak ígérkezett, főleg miután elhangzott a desszert szó, és az a bizonyos, már előre beharangozott ápolás, és habár már nem fájt semmim, mégis miért lennék én bármi jó elrontója? Na ugye. - Ez jól hangzik - biccentettem, a hangomat maga alá gyűrte valami különös rekedtség, míg én magam szinte teljesen a gondolataimba mélyedtem, átadva magam azoknak a cseppet sem unalmas fantáziaképeknek, amik egész nap fűtötték az amúgy sem csillapodó vágyamat. Még mindig nem tudtam elhinni, hogy létezik ilyen, ilyen kontrollálhatatlan és telhetetlen sóvárgás, ő pedig nem volt rest kihasználni. Tisztában volt vele, hogy odáig vagyok érte, nem egyszer a tudtára hoztam, hogy nem tudok betelni vele. Én, aki úgy cserélgette az életében a nőket, mint mások az ágyneműt, most egyetlen nőre áhítozom, szünetek és megnyugvás nélkül, mintha soha nem lenne elég belőle.
Tovább folytattam az evést, eltüntetve az adag egyik felét, közben a kérdése hallatán pedig lassan újra megkerestem a tekintetét. Valószínűleg magától is kitalálta, mit tervezek vele holnapra, már a puszta gondolattól is összerándult a gyomrom, miközben lassan megvontam a vállaimat. - Átültetem a gyakorlatba azt, ami ma egész nap a fejemben járt - válaszoltam tömören. - Mindenhol, ahol csak érlek, és annyiszor, ahányszor nem fogom szégyellni - tettem még hozzá, bár ha valamit, azt egészen biztosan tudta rólam, hogy szégyen, az nem sok szorult belém. És nem is kellett ahhoz aludnom egyet, hogy szétfeszítsen a sóvárgás.
Felé fordultam, ujjaim a széke karjára markoltak, székkel együtt húzva közelebb magamhoz, mit sem törődve a padló fülsüketítő hangjával. A vacsorával pedig még annyira sem, már régen nem az étel után éheztem, ezt pedig azzal is jeleztem, hogy a másik kezemből letettem a villát, tekintetemmel újra foglyul ejtve az övét. - Hol a desszertem? - kérdeztem suttogva, közelebb hajolva hozzá, a karom pedig a szék karjáról a háta mögé siklott, szinte teljesen foglyul ejtve.

 Nem tudtam volna visszafojtani azt a sunyi vigyort, amit szavai csak megerősítettek az arcomon, mikor arról beszélt, hogy már régen is szeretett olyasmit csinálni, amit nem illik. Még ennek az egésznek a legelején az a kép élt bennem róla, hogy ő egy amolyan szabálykövető jó kislány, az apja szeme fénye, és ki tudja, én mit fogok kezdeni vele, mikor megközelítőleg sem ilyen nőkhöz vagyok szokva. Megijedni ugyan nem ijedtem a lehetséges forgatókönyvtől, hogy egy fedél alá kényszerülök egy nebáncsvirággal, mert az első együtt töltött hetek remek bizonyítékul szolgáltak arra, hogy tudunk mi együtt élni úgy is, hogy soha nem találkozunk, de maradva ennél a felállásnál, soha nem derült volna ki, hogy mindaz, amit róla gondolok, valójában meg sem közelíti a valóságot.
Miközben kitűztem célul a konyhát, ő sem maradt le mögöttem, de megvárta, míg végzek a rögtönzött beszédemmel, csak utána kezdett el a hűtőben kutakodni. Amiért még hálás is voltam, tekintve, hogy az időm töredékét sem töltöttem a konyhában, és nem is voltam soha túl házias, na meg volt egy olyan érzésem, hogy az italos szekrény és az elsősegély-doboz ismerete nem is igazán számít ide. Figyeltem az alakját, ahogy nekifogott az előkészületeknek, én közben a pultnak dőltem, és kiengedtem egy néma sóhajt. Arra valahogy nem készültem, hogy egyszer majd Iris próbálja bevédeni Kirillt az esetleges büntetéstől, bár ennyi idő alatt talán már sikerült összeszokniuk és megbarátkozniuk a gondolattal, hogy ez a jelenlegi felállás, bár ezen még ezek után sem állt szándékomban változtatni. Szavai nyomán furcsa érzés kezdett kibontakozni a gyomromban, amit egy nyeléssel próbáltam palástolni, szándékosan kerülve, hogy kimondjak bármit is a gondolataim közül, mert mára már kivitatkoztam magam. - A te kedvedért meglátom, mit tehetek - biccentettem aztán, ekkor már a mikró visszaszámlálását fürkészve a tekintetemmel. Talán ettől a mondattól rázott ki legjobban a hideg. Az ő kedvéért... végtelennek tűnt a tárház, ami kapcsán bevetheti ezt a mondatot, ma még egy jelentéktelennek tűnő büntetés apropójából, de a bátorságát ismerve, valószínűleg nem is most hallottam utoljára.
El is hessegettem a gondolatot, elrugaszkodva a konyhapulttól, hogy ezúttal már leüljek mellé, átvéve Iris-tól a villát. Csodáltam, hogy a gyomrom nem korog, bár az is igaz, hogy jó ideig nem is volt lehetőségem azon gondolkodni, hogy mindjárt megveszek az éhségtől. - Igazad van, ez tényleg szörnyen hangzik - helyeseltem bólogatva, ekkor már a szemeit fürkészve. - Az ágyban aggodalmaskodni. Egyedül. Én is szörnyen érezném magam - jelent meg ismét a pimasz vigyorom, nem eltitkolt szándékkal arra, hogy elvicceljem a helyzetet, mert ma már nem akartam semmilyen ördögöt festeni a falra. Múltkor megúsztam, ahogy előtte számtalan alkalommal is, és megtanultam együtt élni ezzel a tudattal, hogy bármelyik nap lehetne az utolsó. Nem mintha olcsón adtam volna a bőrömet. - És mondd csak - kaptam el a kezét, gyengéden kulcsolva ujjaimat az övéire, mikor elindult volna a másik adag kaja után a mikró jelzésekor. - Az aggodalmaskodáson túl mit terveztél ma estére? - kérdeztem, nem is küzdve a pofátlan vigyorral, ami az arcomra kúszott, bár még válaszolnia sem kellett, a fantáziám meglódult, túl sok ingert ébresztve fel bennem ismét. Nem is volt igazán újdonság, egész nap körülötte jártak a gondolataim, a furcsa vágy pedig, ami állandóan úrrá lesz rajtam, mikor a társaságában vagyok, nem tudott betelni vele. Még azok után sem, ami az öltözőben történt, pedig talán nem ártott volna hagynom, hogy végre hétköznapi keretek közé szorítsuk az estét. Ritkán jutott ki belőle.
Egy pimasz szemöldökvonással eresztettem el a csuklóját, majd újra kézbe fogtam a villát, hogy ezúttal már nekilássak a rögtönzött vacsorának.

  Követtem ujjait a tekintetemmel, ahogy végiglépkedett velük a mellkasomon, jóleső bizsergést okozva minden érintésével, közben néha lopva megkerestem a szemeit, szinte nyitott könyvként olvasva belőlük. - Én sem szeretek osztozkodni - helyeseltem a pimasz vigyorommal, még mindig azon rugózva, vajon mivel is tudnám visszafogni a feléledő monstrumot magamban, ha valaki megpróbálkozna vele. Kétség sem fért hozzá, hogy azért, amit jelenleg láttam az íriszeiben, talán még az életem is odadobtam volna, bár bizonyos értelemben már meg is tettem. Nem tudtam, hogy meddig fog tartani, egyáltalán képes leszek-e kiteljesedni abban a szerepben, amit nekem szánt az életében, vagy hogy ő benne akar majd maradni az enyémben, ez nem is igazán csak rajtam múlott, de egyelőre nem is akartam becslésekbe bocsátkozni. Talán most éreztem életemben először, hogy élek, és készen álltam arra, hogy minden pillanatát ki is használjam. A magam sajátos korlátaival együtt.
Mikor visszatértem a tiszta felsővel, odavittem neki a saját blézerét, pár másodpercig ismét alakján időzve, majd félrebillentett fejjel mosolyodtam el ismét. Magam sem tudom, honnan jött az ötlet, nem is igazán gondoltam végig, hogy éppen mit adok a kezébe, talán egy elfojtott vágyam bukott ki szavak formájában. Mintha kiskamasz lennék, úgy is éreztem magam, de szavai hallatán rögtön új életre kelt a mosolyom. - Amúgy is az enyém vagy - vontam egyet a vállamon lassan, mégis jelentőségteljesen, közben élvezve a gyengéd simogatást az arcomon, bár egy egészen más lapra tartozott az, hogy vajon mennyire nyeri el a tetszését a kisajátítás ezen formája. Erről szólt az életem, amire rátettem a kezem, az onnantól kezdve az enyém, és ez talán egy rossz berögződés volt, mégsem tartottam képesnek magam arra, hogy csak úgy levetkőzzem. A szavai végül ismét visszarántottak a jelenbe, ekkor már próbálva elfojtani egy zavart vigyort. - Hogy randi? - kérdeztem vissza, majd halkan felnevettem, hozzátéve egy könnyed vállrándítást. - Nevezhetjük annak is. Bár sok olyan dolgot terveztem veled, amit állítólag... első randin nem illik - engedtem ki egy megjátszott, drámai sóhajt, pimaszul felvonva a szemöldökömet. Nehéz lett volna megfeledkezni arról a félresikerült vacsoráról, amit szintén csúfolhattunk volna randinak, de csak az lett a vége, hogy pofátlanul a lelkébe gázoltam. Nem emlékeztem rá szívesen, és ha fogadni kellett volna rá, talán ő sem.  
Ellöktem magam az asztaltól, miután összeszedte magát, én magam is készen állva az indulásra, de a szavait hallva megráztam a fejem. - Talán ahhoz nem kellek, hogy bezárjanak - nyitottam ki előtte az öltöző ajtaját. A verekedés már amúgy is felért az este végével, így nem sokan lézengtek már a bár környékén. Tekintetem egy pillanatra összefonódott Irina-éval, még az állkapcsom is megfeszült, parázsló dühöt érezve a gyomromban, miközben tenyerem Iris hátára simult. A tekintetem egyértelműen beszélt helyettem, szemernyi kétséget sem hagyva neki afelől, hogy meglesz a méltó jutalma a ma esti akciójáért, de ennél több energiát nem fordítottam rá, amúgy sem akartam rögtön egy újabb vitahelyzetbe keveredni azzal, hogy vajon milyen terveim vannak azzal az álnok kígyóval.
Mikor kiértünk a parkolóhoz, a már szokott forgatókönyv szerint nyitottam neki az autó ajtaját, majd én magam is beültem, de jó szokásomhoz híven némaságba burkolóztam, nem törve meg a csendet az út alatt. Igaz, néha akaratlanul is rajta felejtettem a tekintetem, ahogy oldalra pillantottam rá, de bekanyarodva a feljáróra, csak egy elégedett sóhaj bukott ki belőlem, ekkor már érezve némi fájdalmat a sérült orromban. - Nem tudom, te hogy vagy vele, de én éhen veszek - fordultam felé a bejáratnál, de odabenn a szokásos csend fogadott bennünket. Szinte rögtön eszembe jutott Kirill, és a ma esti magánakciója, de úgy voltam vele, hogy ő itt lesz még holnap is, ráérek addig ezzel. Letettem a kulcsot a közeli komód tetejére, majd megindultam a konyha irányába, de előtte még visszafordultam Iris felé. - Nem azért voltam dühös Kirillre, mert elhozott a klubba. Azért is - tettem végül hozzá, majd nyeltem egyet. - Hanem amiért magadra hagyott. Egyetlen feladata van, vigyázni rád, amikor én nem tudok. A megszegett ígéretek pedig nem maradnak következmények nélkül ebben a családban - tettem még hozzá, mintha csak magyarázkodni akartam volna a közjátékért, ami lezajlott köztem és Kirill között a bárban.

  Elég kevés dolgot tudtam elképzelni jelenleg, amivel letörölhette volna a vigyoromat, bár minden jel arra utalt, hogy egyikünk sem szeretné elölről kezdeni a vitatkozást. A magam részéről lezártnak tekintettem a ma esti feszültségforrásokat, nem akartam újra teret engedni sem a dühnek, sem a bizonytalanságnak, mert valami azt sugallta, hogy nem ma este éreztem ezeket utoljára. Ő pedig nem ma félt tőlem utoljára, bár ezen felül már tényleg nem tudtam, mit tehetnék azért, hogy elhiggye, rá nem jelentek veszélyt. Legalábbis, a szó hagyományos értelmében biztos nem. Az élet, amit élnie kell velem, sokkal több veszélyt hordoz magában, mint amennyit ő eddig látott belőle, habár az lett volna a legjobb, ha ez így is marad. Nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy valaki miatt állandóan aggódnom kelljen, és nem adott megnyugvást az sem, hogy ha én nem tudok rá figyelni és vigyázni, Kirill teszi meg helyettem. A veszély attól még ugyanúgy veszély marad.
Továbbra is a megtépázott ruhadarabot figyeltem, mondjuk nem volt bennem bűntudat, nem okoztam vele fájdalmat senkinek. - Még letéphetem - vontam meg a vállaimat könnyedén, közben elgondolkodva, a lelki szemeim előtt viszont már régen kibontakozott az egész kép, talán ez késztetett arra a hatalmas sóhajra, ami a következő másodpercben kibukott belőlem. Amilyen hatást gyakorolt rám a közelségével, és amilyen gondolatok cikáztak tőle a fejemben, tényleg meglepődtem volna rajta, ha csak úgy egyszerűen el tudnék aludni úgy, hogy nem érek hozzá, és nem esek neki már rögtön azután, hogy belépünk a ház ajtaján. A vágyódás érzését ismertem, de még soha senki nem tudta ennyi ideig fenntartani az érdeklődésem, ez pedig valahol mélyen szintén megijesztett. Ennek ellenére nem tudtam legyőzni a késztetést, hogy ne pásztázzam végig az alakját újra és újra, és csak szavai vezettek vissza nagy nehezen a valóságba. - Miért, nem tetszem így? - kérdeztem, végigmérve a saját csupasz mellkasomat, bár nagyjából kikövetkeztettem, miért is szeretné, ha valamit magamra kapnék, mielőtt visszasétálunk a klubba. Valószínűleg én is vérre szomjaznék, ha fordított helyzetben valaki őt méregetné. Azt hiszem, túl gyorsan kialakítottam az egyedüli és kizárólagos jogot arra vonatkozóan, hogy kié is ez a nő. - Kirillre nem lesz szükség - szólaltam meg aztán, elszakadva a szájától, közben engedve, hogy végre lepattanhasson az asztalról, bár nehezemre esett, hogy akár egy másodpercre is, de levegyem róla a kezeimet. Szavaira azonban nem tudtam nem sunyi vigyorral reagálni. Bár az orrom nem fájt annyira, mint amennyire ő gondolta vagy vészesnek látta így kívülről, én nem szándékoztam ellenállni semmilyen ápolásnak, sőt. - Várj itt egy percet, mindjárt visszajövök - súgtam a fülébe, miután lassan elkezdte összeszedni magát, én pedig az ajtóhoz lépve elfordítottam a kulcsot, még onnan egy másodpercre felé fordulva, csak ezt követően léptem ki a folyosóra. Ivan irodája felé indultam, és nem is kellett sokat kutatnom, hogy találjak egy fekete pólót, azzal a kezemben indultam vissza az öltözőbe, behajtva magam mögött az ajtót.
Újfent megkerestem őt a tekintetemmel, elég gyorsan konstatálva, hogy habár kevés ideig voltam az öltözőn kívül, mégis milyen gyorsan összeszedte magát. Lehajoltam, hogy felvegyem a ledobott blézert, majd lassú léptekkel közelítve meg őt, a keze ügyébe adtam. Csak ezután bújtam bele a szerzett pólóba, ami néhány ponton elég feszesnek bizonyult, de a célnak addig is megfelelt. - Ha holnap éppen sehol nem kell egy irodaház felhúzását nézegetned... - vigyorodtam el szemtelenül, miközben derekammal megtámaszkodtam a közeli asztalnál, a karjaimat pedig összefontam a mellkasom előtt. - Esetleg velem tölthetnéd a napot - fejeztem be végül a gondolatot, és habár talán nem vesztettem a magabiztosságomból, mégis úgy éreztem magam, mint egy kibaszott kezdő, még jó, hogy elpirulni nem akartam.

 Megsaccolni sem tudtam volna, mennyi időt töltöttem el karjai között, élvezve a bőre forróságát és az apró csókokat a nyakamon és a vállamon. A testem még mindig lüktetett az átélt gyönyörtől, próbáltam rendezni a kapkodó levegővételeket, közben továbbra sem eresztve őt. A korábban érzett düh, a tehetetlenség és a bizonytalanság csak keserű emlékként sejlett fel ismét, még ha tudtam is, hogy valószínűleg nem ma este fordult elő utoljára az, hogy elbizonytalanodik bennem, vagy éppen én őbenne. Ha másban nem is, abban biztos voltam, hogy hosszú és rögös út áll még előttünk, de ha végül egymás karjaiban találjuk majd meg a megnyugvást, miért ne érné meg?
Lassan emeltem fel a fejem, megkeresve a tekintetét, de a sunyi vigyoromat nem tudtam eltüntetni, meg nem is akartam. Abban fikarcnyi kétségem sem volt, hogy a teste nyelvét már tökéletesen elsajátítottam és megismertem, de túl kellett jutnom a jól megszokott szinten. Nem  elég csak a testét ismernem ahhoz, hogy működjön ez a valami kettőnk között, és ennek továbbra sem tudtam nevet adni. Nevezhettem volna éppen annak, ami néhány hete még felért egy igazi szitokszóval, mondhattam volna, hogy ami közöttünk van, az maga a házasság, de azt a papírt egy kényszer szülte. És ami kettőnk között bontakozott, egyikünk oldaláról sem kényszerből jött létre, éppen ezért nem is akartam a férj és feleség szerepünket belekeverni. Valószínűleg azért, mert már nem annak éreztem magam, aki akkor voltam, mikor belekényszerítettek ebbe az egészbe.
- Hagyd abba, vagy újrakezdem - válaszoltam a sajnálkozó szavaira, továbbra sem eresztve a tekintetét, közben minden pillanatát kiélvezve annak, ahogy végigsimít a bőrömön, majd tenyerei megálltak a mellkasomon. Tudtam, hogy sajnálja, talán még jobban, mint amennyire én, mégsem tudtam lekezelni egy ilyen helyzetet úgy, ahogyan mások talán igen. Nem voltam a szavak embere, és az érzelmekkel még inkább hadilábon álltam, bár talán haladásnak kellett volna felfognom, hogy mióta mellettem élt, legalább tudtam, hogy bennem is megvannak, csak jó mélyen. Mintha kineveltek volna belőlem minden hajlandóságot arra, hogy kimutassam őket, és erre egyelőre még nem ismertem a megoldást. Abban az egyben viszont biztos voltam, hogy tőle sem várhatom el, hogy megoldja helyettem. Ez az én háborúm volt, amit magammal kellett megvívnom.
Nem voltam rest viszonozni a csókját, és miközben ő a nyakam köré kulcsolta karjait, a kezeim a hátán állapodtak meg, még mindig nem eresztve túl távol magamtól. - Bár kíváncsi lennék arra a bocsánatkérésre - emeltem el róla egy pillanat erejéig a tekintetem, mintha épp vad gondolkodásba kezdtem volna, bár ez nem is állt túl messze a valóságtól. Ez az egy másodperc is elegendő volt a legvadabb fantáziaképek megjelenítéséhez, de még azelőtt visszatértem a valóságba, hogy egészen elmélyültem volna bennük. - Egyezzünk ki döntetlenben - simítottam végig gyengéden az arcát, tekintetem közben egy pillanatra a megtépázott felsőjére tévedt, mire ártatlan vigyort villantottam. - Útban volt - szólaltam meg végül halk sóhaj mellett, de ezt egy újabb követte, ahogy végignéztem rajta. - Baromi szexi vagy így - tettem még hozzá. - És nem szívesen mondom, de talán ideje lenne hazamennünk - simítottam végig az oldalán ujjaimmal. Valószínűleg az idők végezetéig elnézegetném őt ezen a kibaszott asztalon.

 Talán, ha minden vitánk és összezördülésünk így fog végződni, nem nézünk olyan keserves és boldogtalan jövő elé, bár nem orvosolhattunk ezzel mindent. Hiába vártam el tőle, hogy fogadjon el annak, ami vagyok, ha közben még így is távol próbáltam tartani a hétköznapjaimtól, a valódi életemtől. Ha nem így teszem, ha esetleg más szabályokat fektetek le, talán ezt a ma esti veszekedést is kiküszöböltük volna. Vagy sem, nehéz lett volna megmondani, mert a valódi énemről és viselt dolgaimról már több kézből is értesülhetett. Mégis, a két szemével látni a nyers, állatias agressziót, olyan lehetett számára, mint valami arculcsapás. És ugyan nem tudtam női aggyal gondolkodni, de talán az ilyesmi jobban tudott fájni, mint a fizikai inzultus.
Úgy szorítottam magamhoz, mintha soha nem akarnám már elengedni, szomjasan tapadva ajkaira, szinte teljesen elveszítve a kontrollt a valósággal, főleg mikor megéreztem teste szorító forróságát. Meg kellett feszítenem magam, hogy ne mozduljak rögtön, hogy legalább legyen pár pillanatunk kiélvezni a már régóta vágyott érzést, meg sem próbálva elfojtani a halk morajlásokat és a mélyről jövő nyögéseket. Elég egyértelmű volt a hatás, amit kiváltott belőlem, minden rezdülésemen érezhette, hogy mennyire élvezem Őt és azt, ami közöttünk történik, ez pedig már régen felülírta a már jól ismert fizikai korlátokat. Mintha minden értelmét vesztette volna, és nem is volt jelentősége semminek többé, csak ennek. Neki és nekem.
A már jól ismert, őrjítő ritmus talán a kelleténél is előbb meghozta az eredményét, bár nem is hibáztathattam érte, miután az imént az utolsó pillanatban fosztottam meg az édes beteljesüléstől. Nem akartam váratni, és nem is kellett megerőltetnem magam annak érdekében, hogy mihamarabb beérjem a mámorát. A napom minden percében erre vártam, ezerszer elképzelve, milyen érzés lesz újra megízlelni a mámort vele, és a furcsa, heves ritmus csak még inkább feltüzelte a kínlódásomat. A szavai még valahol mélyen megragadtak a tudatomban, de mintha fel sem fogtam volna igazán, csókjai a nyakamat becézték, én pedig hatalmasat nyeltem, szinte teljesen elfelejtve, hogy végre levegőt kéne vennem. Kezeim a hátára simultak, majd újra a csípőjére, akkor adva meg magam teljesen, mikor észleltem teste egyértelmű jelzéseit, izmai szinte béklyóba szorítottak, én pedig tetőtől talpig megfeszülve, egy utolsó határozott lökéssel adtam át magam a semmihez nem hasonlítható gyönyörnek. A torkomból mély, intenzív nyögés tört fel, amit a nyaka bőrébe igyekeztem fojtani, néha még apróbb mozdulatokkal rándulva, majd az egész homlokomat a nyakába temettem. Úgy kapkodtam a levegőt, mintha ezer éve nem jutottam volna oxigénhez, de még mindig úgy tartottam őt, mintha tényleg nem lennék képes levenni róla a kezeim. Talán nem is akartam. - Kielégítő sajnálom volt? - kérdeztem, magam sem tudva, hogy mennyi idő telt el a mindent elsöprő orgazmus óta, és habár még mindig a nyaka hajlatába bújtattam az arcom, egy sunyi vigyort nem tudtam visszatartani. - Megbocsájtottál?

 A tiszta és józan gondolatok szinte teljesen eltűntek a fejemből, de aligha volt rájuk szükségem. Tudtam, hogy mit akarok, azt is tudtam, ő mit akar, és hogy hogyan adhatom meg neki, ehhez pedig elegendőnek bizonyult a bennem rejlő ösztön, az, ami hajtotta a vérem, ami miatt olyan lázasan csókoltam, mintha nem is lenne holnap, közben megragadva minden alkalmat, hogy ott érintsem, ahol csak tudom. Még soha senki nem gyakorolt ilyen hatást rám, a testemre, és egy halvány sejtés azt súgta, hogy ezzel nem is vagyok egyedül. Én pedig készen álltam bizonyítani neki, hogy egyedül én vagyok képes megrengetni a világát úgy, ahogy előtte senki, és ha rajtam múlik, ezek után más nem is fogja.
Egy adott ponton túl amúgy is feleslegessé váltak volna azok a józan gondolatok, miután arra kezdtem ösztönözni, hogy dőljön hátrébb, birtokba véve az eddig szégyenszemre kis figyelmet kapó nyakát, majd a mellkasa szabad felületét, egy erősebb rántással tüntetve el az akadályt képző gombot, a csókjaim azonban ezután határozott irányt váltottak, befészkelődve a combjai közé. A nyelvem lassú mozdulatokkal talált rá, rögtön előcsalogatva belőle azokat a hangokat, amik csak még inkább szították bennem ezt a pokoli tüzet, pedig szinte biztos voltam benne, hogy ez már fizikai képtelenség. Úgy tűnt, mellette, vele már semmi nem lehetetlen.
Lassú, határozott mozdulatokkal kezdtem el kényeztetni, teljesen belefeledkezve teste forróságába, közben érezve, ahogy a hajamba markol, lába pedig a vállamra simult. Gyengéden öleltem át az egyik combját, néha felpillantva, az arcára tévedve, és az, amit láttam, csak jobban szorított. Ebbe a forróságba vágytam, még mélyebben akartam érezni, és magam sem tudom, honnan tört elő ez a hirtelen önuralom, ami képessé tett erre a kitérőre, és mi állított meg abban, hogy egyszerűen csak beteljesítsem mindkettőnk tomboló vágyát, ami engem szinte már teljesen szétfeszített. Megálljt parancsoltam a kísértő gondolatoknak, fokoztam a mozdulataim ritmusát, egészen addig a pontig, amíg meg nem éreztem, hogy a teste vészesen közel kerül az áhított mámorhoz.
Megálltam, az utolsó előtti pillanatban fosztva meg a vágyott élvezettől, elengedtem a combját, hogy előre tudjak nyúlni. Ujjaim ismét a hajába túrtak, ezzel a mozdulattal ösztönözve, hogy újra megemelkedjen, én pedig beálltam a lábai közé, és fölé hajolva kerestem meg ismét ajkait. Közénk nyúltam, csak hogy befejezzem az imént elkezdett munkálkodását a nadrágommal, lentebb tolva a már kényelmetlenül szorossá vált ruhadarabot, majd a csípője után nyúlva húztam ismét közelebb az ágyékomhoz. Eddig a pontig tudtam tartóztatni magam, már nem ismerve olyan erőt, ami megállított volna abban, hogy egyetlen mély, határozott mozdulattal elmerüljek a testében. Hangtalan, mégis intenzív nyögés tört elő a torkomból, de ezt rögtön el is nyelte a mohó csókcsatánk. Nem hagytam túl sok időt magunknak, csupán pár másodpercet, mielőtt mozogni kezdtem volna, továbbra is magamhoz szorítva a csípőjét, elszakítva magam a szájától, hogy a füléhez hajolhassak. - Megőrülök érted - ziháltam, szinte még levegőt venni is elfelejtettem, és miközben lassacskán rátaláltam a már általa is jól ismert, őrjítő ritmusra, újra birtokba vettem ajkait.

 Már nem is akartam uralkodni magamon, ahogy az apró közjáték után ajkaim szomjasan az övéire találtak, szorosan magamhoz húzva, mintha többé nem is akarnám elengedni. Nem álltunk messze a valóságtól, egy egész életet le tudtam volna élni abban a furcsa és bizsergető érzésben, ami most uralkodott rajtam, és ami nem is olyan régen még a dühömet szította. Nem tudtam, honnan jött az az erő, amivel leigázott, amivel elérte, hogy csak rá akarjak figyelni és csak őt akarjam érezni, de jelenleg nem is volt szükség a válaszra. Egész nap ezt a pillanatot vártam, erről fantáziáltam, fejben már legalább ezerszer elképzelve, milyen euforikus érzés lesz újra a teste fogságába menekülni, úgy élve át a mindent elsöprő, édes megsemmisülést, de pár perccel ezelőtt még úgy tűnt, talán soha többé nem nyílik rá alkalom. Ha akartam volna, sem tudtam volna megjátszani a bizonytalanságomat és azt, hogy nem tudtam, mit kellene tennem, hogy végre elhiggye, vele más akarok lenni. Nemcsak a teste fűtötte a vágyam, mert mindent akartam, ami az övé is volt, és cserébe én is bármit odaadtam volna neki, amit eddig csak és kizárólag magamnak akartam.
Nem kellett unszolnom, hogy megtegye azt a pár lépést hátrafelé, a következő mozdulatommal pedig felültettem az asztalra. Nem pazaroltam az időt, szinte rögtön utat kerestem magamnak a combjai közé, és míg a szájától egy másodpercre sem voltam hajlandó elszakadni, kezeim bebarangolták a fedetlen lábát, végigsimítva a szabad bőrfelületet ujjaim hegyével. A nyögése elveszett a csókunkban, ezzel csak tovább szítva a bennem tomboló tüzet, és ismét ott tartottam, ahol tegnap éjjel vagy ma reggel. Mintha abba sem hagytuk volna, ugyanaz a feszítő vágyakozás kergetett, nyeltem egyet, közben belekapaszkodva a bugyijába, és miután megemelte magát, könnyedén húztam le róla a feleslegessé váló csipkedarabot, ami utána nagyjából úgy végezte a földön, ahogy minden más ma este. Nem tudtam elfojtani a jóleső nyögést, mikor a nadrágomon keresztül kitapintotta a lüktető vágyamat, amit ezúttal is ő váltott ki. Nem tudtam betelni vele, minden pillanat olyan volt, mintha először élném át vele, de mikor végzett az övemmel és a nadrágom gombjával, váratlanul elkaptam a kezét, elhúzva kettőnk közül, kiszakadtam a csókból, és rögtön megkerestem a láztól csillogó tekintetét. Úgy kapkodtam a levegőt, mintha maratont futottam volna, a vérem forró lávaként száguldott testem különböző pontjai között, de ahelyett, hogy visszahajoltam volna a szájához, csak szorosabban simultam hozzá, így döntve hátrébb az asztalon.
Tenyeremmel végigszántottam a nyakán, lassú mozdulattal haladva végig a vállán, majd a mellkasán, majd hamarosan az ajkaimmal követtem ezt az utat, először a nyaka bőrét ízlelve meg, lassan csúszva tovább, egészen addig, míg a blúz meg nem állított. Mintha akadály lett volna előttem egy ilyen könnyed anyag. Felnéztem rá, miközben a blúz első gombját vettem a számba, egy laza mozdulattal tépve le a fogaim segítségével. Aligha érdekelt jelenleg, hogy mit teszek tönkre, a testem minden porcikája uralkodni próbált magán azért, hogy az a bizonyos bocsánatkérés tényleg kielégítő lehessen számára, de nehéz volt megálljt parancsolni magamnak, és nem rögtön elmerülni a testében.
Egyik kezemmel továbbra is arra ösztökéltem, hogy dőljön hátrébb, másik kezem közben betévedt a lábai közé, még szélesebb terpeszre ösztönözve. Lassan kezdtem ereszkedni előtte, szinte letérdelve az asztal mellett, míg a combjai magasságába nem kerültem. Tekintetem kikutatta az övét, miközben combja belső felére csókoltam, apró mozdulatokkal közeledve a teste legérzékibb pontja felé, míg rá nem találtam a nyelvemmel, készen állva arra, hogy egy egészen új szintre emeljem az élvezetről alkotott elképzeléseit.

 Általában akkor hoztam meg a legrosszabb döntéseket, mikor ugyanilyen bizonytalan talajra tévedtem, és mindig komoly árat fizettem ezekért az elhibázott lépésekért. Ezúttal viszont nem állt szándékomban eltitkolni előle, hogy fogalmam sincs, mit kellene tennem. Vele, ezzel az egésszel, hogy mi lenne a jó döntés, egyáltalán létezik-e jó döntés velünk kapcsolatban. Az egész már az alapjaiban hibázott, mert annyira más volt, mint én, különbözött tőlem és mindenkitől, akit ebben az életben ismertem, és amennyire próbáltam elkerülni, hogy közel kerüljön hozzám, ezzel egy időben éppen annyira vonzott is a mássága. Nem voltam a főnöke, ő sem annak látott, és hiába próbáltam már a legelején egyértelműsíteni az erőviszonyokat... ő úgy táncolt át rajtuk, ahogy most éppen a kibaszott szívemen is tette. Törni-zúzni tudtam volna bármit, ami a kezem ügyébe akad, mégis megálltam előtte, küzdve a fenevaddal, ami talán nem is ismerte a megnyugvás fogalmát, némaság mögé bújva, és még így, hogy zakatoltak a gondolataim is próbáltam rájönni, mi lehet a kulcs.
Az, ahogyan végül a csókot kérte, azt sugallta, hogy ha nem is egészen, de ő maga is megértette, milyen ingatag a talaj alattunk, és ezekkel a bizonytalanságot szülő szócsatákkal csak pusztítunk, de nem teremtünk. Én szerettem pusztítani, de ez most egészen más volt... ezt nem akartam. Mégsem hajoltam oda, hogy eleget tegyek a kérésének, előtte még az ajtóhoz sétáltam, elfordítottam a kulcsot, és ahogy visszapillantottam rá, a megkönnyebbült mosolyát látva az én arcomon is végigvonult valami sunyi vigyor, de nem hagytam igazán kibontakozni. Inkább újra elé sétáltam, aligha hagyva, hogy bármit is mondjon vagy tegyen, mert rögtön birtokba vettem ajkait, olyan mohón csókolva, mintha ennyi elég lenne ahhoz, hogy eggyé váljak vele.
A düh lassan foszladozni kezdett, és csak egy pillanatra ugyan, de elszakadt a számtól, hogy elhangozzon az a bizonyos szó, amit én is egyre gyakrabban használtam, mióta velem élt. De míg saját magam kapcsán voltak kételyeim a komolyságát illetően, addig abban biztos voltam, hogy ő komolyan gondolta. Pontosan azért, mert ő más, mint én. Egyelőre nem is válaszoltam semmit, készségesen simult vissza a csókba, belőlem pedig úgy távozott a feszültség, mintha soha nem is lett volna nyoma, a helyét a már jól ismert, szúró vágyódás vette át.
Elengedtem a haját, a fenekébe markoltam, testemmel szorosan az övéhez simulva, gyengéden, mégis határozottan taszítva a közeli asztal irányába, csak akkor állva meg, mikor már nem maradt közte és a bútordarab között távolság. Alá nyúltam, hogy megemeljem, felültetve az asztal lapjára, de egy másodpercre sem szakadtam el a szájától. Utat törtem magamnak, hogy be tudjak állni a lábai közé, szinte semmilyen ellenvetést nem tűrve, csípőmet az öléhez feszítve. Egy az egyben átformálta a dühömet, ekkor már a feléledő vágy miatt kínlódtam, majd játékosan az alsó ajkába haraptam, és egy pimasz vigyor kíséretében szakadtam el tőle. - Megmutatom, hogy én mennyire sajnálom. Utána beszélgetünk - suttogtam szinte a szájába, újra egy tüzes csókban forrva össze vele, de kezeim ez idő alatt sem maradtak tétlenek, elkezdték felfelé gyűrni a szoknyáját, majd benyúlva a ruhadarab alá, ujjaimmal rámarkoltam a bugyija pántjaira, elkezdve lehúzni róla.

 Nem tudtam a helyébe képzelni magam, pedig megpróbáltam. Tudni akartam, milyen lehetett neki, érezni akartam, amit ő érzett és látni, amit ő látott, mindezt az ő szemén keresztül, mégsem voltam képes rá. Már eggyé váltam ezzel az élettel, nem volt meg a képességem arra, hogy kívülállónak érezzem magam, vagy hogy akár az empátia egy halvány szikráját is meg tudjam csillogtatni másokkal szemben. Bár utóbbi szempontjából még ő sem olvashatta rám, hogy úgy bánok vele, mint bárki mással. Talán egyszer, annál a nagy veszekedésnél, mikor a szó szoros értelmében egymásnak feszültünk, közel állt ahhoz, hogy megismerje ezt a Dimitriy-t, aki ezúttal felütötte a fejét, és szinte fej-fej mellett töltötte velem az estét. Próbáltam megérteni, elfogadni, hogy számára ez ismeretlen, és nem várhattam el tőle, hogy öt perc alatt megszokja az agresszió ezen formáját, viszont ehhez nehezen tudtam alkalmazkodni a türelmetlen személyiségemmel.
Felsóhajtottam, közben hagyva, hogy letakarítsa rólam a vért, de elég gyorsan meguntam a kiszolgáltatott szerepét, és az álla alá nyúlva kényszerítettem arra, hogy a szemembe nézzen. Tudtam, hogy talán olyasmire is választ kapok a tekintete által, amit soha nem mondana ki, és valószínűleg még mindig nem terveztek megválasztani az év férjének, de én tényleg... megpróbáltam törődni vele. A magam sajátos és furcsa módján, de már nem tudtam, hogyan is bizonyíthatnám, hogy én készen álltam erre. Azok után, hogy hosszú heteken keresztül próbáltam meggyőzni magam ennek az ellenkezőjéről, végre megkaptam a zöld jelzést, és ahelyett, hogy kiélveztük volna, egy óra leforgása alatt már másodjára ugrottunk egymás torkának. Próbáltam elnyomni, és csak Iris-ra figyelni, de még nem mondtam le arról, hogy megismertetem Irina-val a valódi haragomat, ami talán még számára is újdonságként hathat. Egyelőre azonban nem azon akartam gondolkodni, hogy miképp fogok revansot venni azon a kibaszott picsán, más kérdések foglalkoztattak, és nem is szégyenlősködtem abban, hogy kimondjam-e őket. Főleg a legégetőbbet, ami tényleg lerántotta rólam a leplet, elárulva, hogy ötletem sem volt arról, mit kellene tennem, vagy mit nem kellene tennem, csak hogy megkíméljük magunkat a hasonló közjátékoktól.
Továbbra sem eresztettem, a szemei tükrén át láttam a cikázó gondolatokat, és egy pillanatra, ahogy ajkaira tévedt a tekintetem, eszembe jutott, hogy mennyivel jobb elfoglaltság lenne éppen birtokba venni ezeket az ajkakat, semmint talán egy lesújtó választ remélni tőlük. Már nem is dühöt éreztem, csak tehetetlenséget, ami úgy marta a zsigereimet, mintha mérget fecskendeztek volna az ereimbe, a bizonytalansága átült rám, és szinte fojtogatott a mázsás súlyával.
Az egész akkor vett furcsa fordulatot, mikor azok a lesújtó szavak nem érkeztek meg, helyette tenyere gyengéden az arcomra simult, én pedig ugyan némi megkönnyebbülést éreztem, mégsem hagytam, hogy kiüljön az arcomra bármi. Még a sóhajomat is visszatartottam, mintha megfogadtam volna, hogy bizonyítok valamit. De mit? - Többet kell beszélgetnünk... sokkal többet - reagáltam lassan, kimérten, mintha éppen a saját halálos ítéletemet írtam volna alá. Utáltam beszélgetni, ezt pedig szerintem már ő is tudta rólam. De ha meg akartam érteni, és ő is meg akar érteni engem, aligha lesz megoldás egy izzasztó, euforikus, orgazmusokkal teli éjszaka. Ideig-óráig talán elfedjük a hiányosságainkat, de hosszú távon újra és újra ugyanezt fogjuk átélni, és már a magam nevében is tudtam, hogy kurvára nem vágyom erre.
Lassan elengedtem az állát, félrebillentettem a fejem, miután elhangzott a felhívás keringőre, és ugyan mindennél jobban vágytam arra a csókra, ő pedig hiába fészkelődött egyre közelebb, csak újabb sóhaj bukott ki belőlem, lassan elfordítva a tekintetem róla. - Nem, most még nem - Mesteri tervnek tűnt ellépni mellőle, mintha hagyni akarnám parlagon heverni, majd lassan az ajtóhoz sétáltam, de ahelyett, hogy kiléptem volna rajta, lenyomtam a kilincset, becsuktam, aztán elfordítottam a kulcsot a zárban. Hátrasandítottam, én magam is elismerve a saját aljasságomat, de pár másodperc múlva ismét lecsökkentettem a kettőnk között meghúzódó távolságot, ujjaim pedig ezúttal nem az álla alá csúsztak, hanem rögtön a hajába túrtak, szinte választást sem hagyva neki, hogy akarja-e még egyáltalán ezt a csókot vagy sem. Ajkaim szomjasan kutatták a száját, a nyelvem törtetően kutatta az utat, a fájdalom pedig, amit a sérülésemből eredendően éreztem, eltörpült a szenvedélyes csók mellett.