Axel & Aviva

Mindentudó mosoly költözik az arcomra, amikor szavaival igazolja a sejtésemet az édesanyjáról. Újra felrémlik bennem a gondolat, hogy milyen jó lenne egyszer ténylegesen megismerni, nem csak eljátszani az ötlettel és pláne nem egy olyan téma fölött beszélgetve, ami... És itt inkább el is vágom a gondolatfoszlány fonalát, mielőtt az emlék rányomja a bélyegét a hangulatomra. Talán, ha szerencsénk lesz, egyszer majd annak is eljön az ideje.
Ahogy nekikezdünk a főzésnek, szerencsére hamar meg is feledkezem minderről, Axel ugyanis tesz róla, hol akaratlanul, hol szándékosan. Nyilvánvalóan nem hagyhatom szó nélkül az ablaknyitás esetét, de ő sem rest egy kis rosszalkodással viszonozni ezt, aztán meg úgy tenni, mintha ő lenne a ma született bárány. Pedig ahogy visszafordulok a serpenyőhöz, érzem magamon a tekintetét és magam elé tudom képzelni azt az imádnivalóan huncut és elégedett arckifejezését is, de ezúttal úgy döntök, megadom neki az örömöt és nem teszem nyilvánvalóvá ezt a felfedezésemet, csak az orrom alatt mosolygok.
Aztán persze jön a következő felvonás. Nem sejtek belőle semmit, egyébként is eltereli a figyelmemet, hogy szavaira magam elé képzelem, milyen eredménye lehetett a tejjel helyettesített tejszínnek, amin el is nevetem magam, de aztán, ahogy mögém pozicionálja magát, már kevésbé a nevetéshez van kedvem. Ártatlanul indul a dolog, bár számomra már az is épp elég, ahogy szorosan mögöttem áll, tenyerei a fenekemre simulnak, álla a vállamon nyugszik, én pedig érzem a teste melegét, a közelségét, az illatát. Elhiszem, hogy nincsenek hátsó szándékai, néhány pillanatra még oda is simítom a fejem az övéhez egy ragaszkodó mozdulattal, kiélvezve a közelséget, de aztán, ahogy befejezem a főzést, akcióba lendül. A teste szorosabban préselődik az enyémnek, csapdába ejt saját maga és a pult között, ujjai finoman rám szorulnak, bőre és lélegzete pedig a nyakamat simogatja, és ettől az előbbi szelíd, apró szikrák szinte parancsszóra gyulladnak fel gyors egymásutánban... hogy aztán, mire beleélném magam, galád módon megfosszon saját magától. Egy pillanatig sem hiszek annak az ártatlan mosolynak, sokkal valóságosabb az a rendkívül elégedett vigyor, amit a reakciómra ad válaszul. Rosszallóan csóválom a fejem, de a mosolyom levakarhatatlan, és fogadni mernék, hogy a pillantásom is arról árulkodik: nem is szerethetném ennél jobban. A fenyegetésemre is pimaszul felel, pedig nekem nagyon is sok lehetséges forgatókönyv áll össze a fejemben arról, mi mindent tehetnék vele.
– Jól is teszed – válaszolom egy sokatmondó mosollyal, mintha komolyan vettem volna a félelmét. Elkezd megteríteni, én pedig segítek neki az evőeszközök elővételével és a szalvéta megmutatásával. Az étel is az asztalra kerül, de én még nem érzem késznek a dolgokat, feltúrom a fiókokat, míg rá nem akadok arra a gyertyára. Diadalittas mosollyal mutatom fel neki és az ő arcán is látom az örömöt.
– Akkor ez egyelőre döntetlen – sandítok rá mosolyogva, hiszen az első alkalommal viszont éppen ő volt az, aki mindent elkövetett a gyertyafényes vacsora érdekében. Elhelyezem a gyertyát az asztalon, de aztán neki is adok részesedést ebből azzal, hogy ő gyújthatja meg. Már a homlokcsókot követően is mosolyogva nézem őt, és rajta is felejtem a tekintetem, míg meggyújtja a gyertyát. Amikor kihúzza nekem a széket, kiszélesedik a mosolyom és sokatmondóan pillantok rá, de ezúttal nem teszek megjegyzést a lovagiasságra, úgyis érteni fogja. Miután mindketten leültünk, először neki szedek, aztán magamnak is, és közben végig érzem magamon a tekintetét, ami miatt egy apró mosoly szinte állandósul a szám sarkában. Mielőtt még enni kezdenénk, megfogja a kezem az asztalon, én pedig ellágyuló tekintettel, szerelmes mosollyal nézek rá.
– Ezredjére is szívesen tenném – költözik épp csak egy kevés huncut szikra a szemembe, miközben hüvelykujjammal megsimogatom a kézfejét, hiszen a szavaim egyébiránt nagyon is őszintén is igazak. Mondhattam volna millió alkalmat is. Mosolyom ellágyul, amikor megcsókolja a kezem, és ahogy közelebb hajol, automatikusan mozdulok én is, hogy bezárjam köztünk a maradék távolságot is. Ajkaink röviden, de annál finomabban találkoznak, és utána még engedélyezek magamnak néhány pillanatot, hogy magamba igyam a látványát, a mosolyát és a gyertyafényben csillogó szemeit.
– Neked is. Remélem, ízleni fog – mosolygok rá aztán, mikor rendesen visszaültünk a helyünkre. Fél szememet rajta tartom, hogy lássam a reakcióját, és egyáltalán nem is kell csalódnom; amikor kifejezi, mennyire ízlik neki, boldogan mosolyodom el.
– Örülök, hogy ízlik – mosolygom meg felcsillanó szemeit és a mosolyát. Nem kérdőjelezem meg, hogy nem csak azért ízlik-e neki ennyire, mert régen érzett igazi ízeket, látom rajta, hogy tényleg finomnak találja az ételt, és ez nekem pont elég, nem szükséges, hogy bizonygassa is. Én is érzem, hogy jól sikerült, de egyébként is öröm nézni, ahogy eszik, és közben mintha folyamatosan mosolyogna is, már önmagában ezzel a látvánnyal is meg lennék elégedve. A kérdése nem lep meg, és még ha részben az emlékeimbe is kell nyúlnom miatta, szívesen válaszolok.
– Igazából az anyám specialitása volt – felelem egy finom mosollyal, nosztalgikusan pillantva a tányéromra egy lélegzetvételnyi időre, mielőtt visszafordítanám rá a tekintetem. – Nem volt alkalma megtanítani nekem, de amikor csak tudtam, addig kísérleteztem az ízekkel, a fűszerekkel és az arányokkal, ameddig el nem értem azt a végeredményt, amire tőle emlékeztem. Ezt itt. – Halvány mosollyal az arcomon mesélek, ez az emlék nem fáj, sőt, mindig is örömmel töltött el, hogy ennyit meg tudtam őrizni belőle, ezért szívesen meg is osztom Axellel ezt a kis darabot magamból és az anyámból. – Igazából fogalmam sincs, hogy tényleg pontosan ilyen volt-e, már nem emlékszem rá eléggé, de a fejemben stimmel, és ez nekem elég – nevetem el magam halkan, megvonva a vállamat.
Engem az sem zavar, ha a vacsora maradékát csendben fogyasztjuk el, mert jobban leköti az étel, mint hogy beszéljen közben, sőt, ez csak egyfajta büszkeségre ad okot. Azt még megvárom, hogy szeretne-e repetázni, mert ha igen, nem kell kétszer mondania, hogy szedjek még neki, de ha nem, akkor csak megvárom, hogy egy kicsit ülepedjen a főfogás, mielőtt megfognám a tányérainkat, hogy eltegyem őket az útból. Ha segíteni akarna, nem hagyom neki, csak egy cinkos mosollyal rákacsintok és megkérem, hogy maradjon a formás hátsó felén. A desszert egyébként sem igényel túl sok előkészületet, de azért megadom a módját: előveszek egy kis tálat és egy kiskanalat, majd kiveszem a csokifagyit a fagyasztóból és három szép gombócot szedek belőle a tálkába. Visszateszem a fagyit, majd a tálkával és a kiskanállal felszerelkezve térek vissza az asztalhoz, ezúttal közelebb ülve le hozzá - hasonlóan, mint az első alkalommal, ezért sem készültem két külön tállal. Egyébként is emlékszem rá, hogy azt mondta, nem kifejezetten édesszájú, de ha már legutóbb megkoronáztuk az estét valami finomsággal, most sem hagynám ki.
– Életem legszürreálisabb élménye volt hidegben, télen fagyit venni, de fogalmam sem volt, hogyan máshogy oldjam a desszertet tojás nélkül – fűzöm hozzá egy sokatmondó pillantással, kuncogva. Ezúttal viszonylag gyorsan ki is verem a fejemből a tojások gondolatát, inkább belemártom a kiskanalat a fagyiba, majd egy kérdő pillantással, somolyogva pillantok rá, és ha érti a célzást és engedi, az első falatot óvatosan neki adom. Próbálom nem nagyon irigyelni a fagyit és a kiskanalat, ahogy az ajkai hozzáérnek, bár ez nagyobb kihívásnak bizonyul, mint gondoltam. A gondolataim egy kissé elkalandoznak, de azért igyekszem nem nagyon szabadjára engedni a fantáziámat, inkább a következő falatra koncentrálok, amit vagy én szánok saját magamnak, vagy ha bele akar menni ebbe a kis játékba az első randi mintájára, akkor hagyom, hogy ő adja az ajkaim közé. A fagyit.

Miután mindent eltüntettünk, Axel magára vállalja az asztal leszedését, és el is mosogatja a tányérokat. Én először a nappaliba megyek, bekapcsolom a tévét és a DVD-lejátszót, aztán bekészítem a filmet, hogy lényegében csak el kelljen majd indítani. Utána visszatérek a konyhába, odalépek mögé, miközben mosogat, hátulról átölelem egy kicsit és nyomok egy csókot a lapockái közé. Nem állok bosszút a korábbiakért, nem gonoszkodok, csak élvezkedek egy kicsit, aztán mosolyogva elengedem és inkább lekötöm magam a maradék elpakolásával. Axel hamarabb végez, de rám sem kell sokat várnia, eltüntetem a maradékot a hűtőben, letörlöm a pultot, aztán már csatlakozom is hozzá.
Mosollyal az arcomon nézem, ahogy ott ül a kanapén, ez a mosoly pedig levakarhatatlannak bizonyul, miközben odasétálok hozzá. Elindítom a filmet, aztán lopok egy csókot az arcára, amikor magához húz, aztán együtt dőlünk el a kanapén, és én hamar meg is találom a helyem. Félig rajta fekve bújok oda hozzá, egyik lábam átvetem az övéi fölött, arcomat félig a mellkasán, félig a vállán pihentetve, egyik kezemet szintúgy a mellkasára helyezve, lágyan cirógatva őt, még ha a pólón keresztül is. Elégedetten sóhajtok egyet, mélyen magamba szívva az illatát, élvezve, ahogy a testünk összesimul, egyik keze a hátamat melegíti, a másik pedig a hajamat simogatja. Úgy érzem, itt és most szívesen megállítanám az időt, de azért megpróbálom a filmnek szentelni a figyelmemet, ha már én választottam, meg egyébként is viccesnek tűnik a gondolat, hogy az új tudásunk fényében mit gondolnánk róla.
Nehéz lenne pontosan meghatározni, hogy mikor veszítem el a fonalat véglegesen. Azt elég gyorsan be kellett látnom, hogy a figyelmem már kezdettől fogva sem tudott száz százalékosan a filmnek adózni, de aztán, ahogy telik az idő, ez azzal egyenesen arányosan válik egyre rosszabbá. Pedig még csak nem is mondhatnám rossznak a filmet, és tényleg érdekesnek tűnik a gondolat, hogy vajon mennyi lehet ennek a valóságalapja, de van itt más valami, valaki, aki még ennél is sokkal érdekesebb. A közelsége és a teste melege sokkal többet ér, mint bármilyen látványos effekt a képernyőn, az illata szinte megrészegít, és meglehet, hogy közelebb is fészkelem magam a nyakához, hogy még jobban érezhessem. Hallgatom a szívverését, érzem magamon a kezeit, szuszogva lélegzem be az illatát, és mire kapcsolok, a kezem már nem is a mellkasát simítja, hanem a csípőjénél jár, hogy ujjaim lopva bekúszhassanak a pólója alá, így a bőrét érintve a póló anyaga helyett.

Axel & Aviva

Sokatmondóan bazsalygok rá, amikor a rossz fiúkról tesz említést, mert bár nem valószínű, hogy most itt lennénk, ha ő olyan vérbeli rosszfiú lenne - hiszen akkor soha nem viselte volna szívén annyira a sorsom, hogy ennyi mindent feláldozzon értem -, kár lenne tagadnom, hogy az, amit ez az egész helyzet néha kihoz belőle, egyáltalán nincs ellenemre. Arról nem is beszélve, amit nem is olyan régen mutatott, de ebbe jobb, ha nem gondolok bele mélyebben, mert érzem, hogy már attól képes lenne megugrani a pulzusom, hogy eszembe jut.
Inkább arra koncentrálok, hogy nekikezdjünk a főzésnek, vagy legalábbis az előkészítésének, ő pedig a megjegyzésemre elmeséli, micsoda konyhai bűvésztrükkökkel próbálkozott. Elnevetem magam, amikor azt mondja, még az édesanyja sem értékelte túlzottan ezeket a kísérleteket.
– De legalább biztosan megkönyörült rajtad egy kis házi koszttal – jegyzem meg mosolyogva. Túlzás lenne azt állítani, hogy ismerem az édesanyját, de amit mesélt és amit én tapasztaltam róla, mind azt mutatja, hogy egészen biztosan nem hagyta volna éhen pusztulni a nagyfiát. Elkapom azt a megértő mosolyt, amivel az én szavaim után pillant rám, és ez többet ér a szememben, mintha olcsó közhelyekkel jött volna, mert a szemeiben ott van minden, ami nekem számít. Hogy még mindig nem ítélkezik felettem azért, amiket tettem.
Egy kicsit mindketten visszamerülünk a dolgunkba, csak arra figyelek fel, amikor hirtelen szellőztetni támad kedve. Ha nem tudnám beazonosítani a tálat a mézzel, talán sosem jönnék rá, mi lelte, de így nagyon is sejtem, és nem is állíthat meg semmi, hogy erre megfelelő reakciót ne adjak. Lebarnult bőrén nem olyan feltűnő, hogy égni kezd az arca, de a szemei így is elmondanak mindent, amit tudnom kell. Bólogatásával és a tekintetével ígéri meg, hogy lesz még böjtje annak, hogy nem tudtam szó nélkül elengedni a dolgot, de én csak kuncogni kezdek, mégpedig rendkívül elégedetten. Jó tudni, hogy milyen hatással van rá, ha elterelődnek a gondolatai velem kapcsolatban.
Miután mindketten végeztünk, elkezdem összeforgatni a húst a páccal, és közben megmosolygom, hogy hogyan néz rám a művelet közben. Örülök, hogy őt is annyira magával ragadják ezek a pillanatok, hogy teljesen el tud veszni velem együtt a normalitásban. Lopok tőle egy csókot, mielőtt elvinném a mosogatóhoz a dolgokat, aztán nem is kell mondanom semmit, már indul is oda, hogy elmosogasson. Elmosolyodva fordulnék a serpenyőhöz, de aztán ahogy elhalad mögöttem, nem csak az illata kúszik bele az orromba, hanem az ujjait is megérzem a fenekembe markolni. Megjátszott felháborodással szívom be a levegőt, de mikor hátranézek a vállam felett, ő már fapofával áll a mosogató előtt, és ezt nem tudom megállni vigyorgás nélkül. Valamiért fogadni mernék, hogy az előbb még nem ez a kifejezés volt az arcán, és arra is, hogy ha rám nézne, még mindig látnám a huncut csillogást a szemeiben. Levakarhatatlan mosollyal fordulok vissza, a mellkasomban pedig konstanssá válik az a jól ismert, kellemes melegségérzet.
A tejszín érkezése éppen akkor válik aktuálissá, amikor végez a mosogatással, ezért megkérem, hogy vegye ki a hűtőből - persze egy kis csipkelődéssel egybekötve, ami be is talál.
– Te mondd meg, mi lett a vége – mosolygok rá sunyin, amikor meglepetést tettetve visszakérdez. Szerencsére ennek ellenére is a tejszínt kapom meg, de ha azt hittem, hogy megúszom ezt - és talán az előzőt is -, hát nagyon tévedtem. Már akkor gyanússá válik, amikor mögém lép, aztán megérzem a kezeit a farzsebeimbe csúszni, természetesen tenyérrel előre, hogy kényelmes helyet találjon magának az elhelyezésükre. Állát letámasztja a vállamra, nekem pedig mosoly költözik az arcomra, és bár eleinte próbálom elhitetni magammal, hogy ez csak amolyan kellemesen bensőséges helyzet, minél tovább áll így a hátam mögött, annál kiélezettebben érzem, hogy simogat a lélegzete, milyen erősen érzem így az illatát, milyen meleg a tenyere még a nadrág anyagán keresztül is. Végül úgy tűnik, nem is megy ennél tovább, így végig tudok koncentrálni, nem ég oda semmi, de aztán, ahogy leveszem a tüzet a serpenyő alatt, mielőtt még megmozdulhatnék, testével finoman a pulthoz nyom, a lélegzete pedig már a nyakamat csiklandozza. Érzem, hogy az imént kezdődő apró bizsergések nagyban felerősödnek, különösen, amikor szinte a bőrömre mormolja a szavakat, amiről fogalmam sincs, nekem szólnak-e vagy a csirkének. Libabőrös leszek, amikor hozzám ér, de alighogy kicsúszik az ajkaimon egy finom pihegés, már el is enged, levéve rólam a kezeit is, de még rásózva egyet a fenekemre. Aztán visszafordítja felém a saját kérdésemet, én pedig hitetlenkedve nézek rá, elnyílt ajkaimon a döbbenet és a vidám nevetés keverékével. Azt a bosszúálló mindenségit... Csípőre teszem a kezem, összevont szemöldökkel nézek rá, de nem tudok nem mosolyogni.
– Jól van... jössz te még az én utcámba – fenyegetem meg megcsillanó szemekkel. Mondhatnám, hogy azzal állok kicsinyes bosszút, hogy hagyom, hadd keresse a tányérokat, de már másodjára a jó szekrényt nyitja ki a kis mázlista. Somolyogva húzom inkább ki az evőeszközök fiókot, hogy segítsek neki a megterítésben, aztán megmutatom neki, hol talál szalvétát, míg én ránézek a rizsre, de már ránézésre is tökéletes állagú, így csak átkeverem. Miután minden az asztalra került, még nem érzem azt, hogy készen állnánk, mert nem verte ki a fejemből az előző gondolatomat, és végül szerencsém is van: az egyik fiókban ráakadok egy hosszú, fehér gyertyára, egy kisebb üveg gyertyatartóra, amibe bele lehet állítani, és gyufára. Diadalittas mosollyal veszem őket magamhoz és fordulok meg velük, hogy felmutassam Axelnek.
– Ide ugyan nem ér el a tenger illata, de nem fúj a szél sem – utalok vissza az első randevúnkra egy nosztalgikus mosollyal. Elhelyezem a gyertyát az asztalon, a rózsával együtt, hogy megadják a tökéletesen romantikus hangulatot, de ha szeretné, a meggyújtását rábízom, hogy lovagias lehessen. Odakint egyébként is hamar lemegy még a nap, így nem is fest furán a dolog.
Most már elégedett vagyok az asztallal is, de mielőtt leülnék, még odalépek hozzá, az arcát a kezeim közé véve húzom magamhoz egy hosszabb csókra, mintha csak újra rá akarnék ébredni, hogy itt van velem. Mosolyogva nézek rá, csak egy pillanatra veszve el gyönyörű szemeiben, mielőtt elengedném, hogy most már tényleg az asztalhoz ülhessünk arra a bizonyos második randevúra.

Axel & Aviva

Eleve nem volt kérdés, hogy a három kulcsból egyet visszaadok-e neki, de látva a mosolyát, ez csak mindent megerősít. Szavaira a mosolyom ellágyul, arcára simított kezem hüvelykujja finoman fut végig a szeme mellett végigfutó heg járomcsontjára húzódó részén, mielőtt magamhoz húznám egy csókra. Látom rajta, hogy ő is elréved egy kicsit ennek a helyzetnek a valódiságán, hozzám hasonlóan, de szerencsére ugyanazt látom a szemeiben, amit én magam is érzek: a gondolat talán szokatlan, nem olyasmi, amivel számoltunk volna, de végső soron ugyanígy voltunk a minket összekötő érzésekkel is, és mégis olyan erősen kötődünk egymáshoz, mintha ez így lett volna megírva. Nem érdekel, hol vagyunk, az otthon nekem az ő oldalán van, és ha most épp itt húzzuk meg magunkat, akkor ezt a lakást fogom annak nevezni.
Azért betartom az ígéretem és engedem kipakolni, én addig elfoglalom magam azzal, hogy a rizst odategyem főni. Újabb ajándékkal tér vissza, a kis megjegyzésemre kiszélesedik a mosolya, én pedig halkan elnevetem magam a válaszán.
– Túl jól áll neked a bőrkabát, inkább hagyd magadon, ha a kedvemben akarsz járni – rázom meg a fejem somolyogva. Nem mintha azt hinném, hogy ő amolyan hercegkisasszony típusnak gondol, de azért nem baj, ha tudja, mivel tud levenni a lábamról. Persze, ő lényegében bármit csinálhatna ezért a hatásért, de ezt csak nem mondhatom ki hangosan.
Átterelem a szót a főzésre, felcsillanó szemeit látva és válasza hallatán elmosolyodom, amikor pedig mellém lépve végignéz az előkészített hozzávalókon, felkínálom neki a választás lehetőségét. Egy kicsit elgondolkozik, aztán sanda mosollyal néz rám, a válasza pedig engem is hasonlóra késztet. Szinte látom a szemein, hogy elkalandozik egy kicsit, és nem kell sokat tűnődnöm azon, hogy hol járhat gondolatban; én is jól emlékszem még, amikor megnéztük, pontosan hányadán is állok a tőreimmel, bár ő sem volt elveszve, azokban a helyzetekben sem.
– Akkor ebben a tálban keverj össze lényegében mindent, amit ide kikészítettem – mutatok először a nagyobb tálra, aztán a kisebbekre körülötte, amibe ki van porciózva az összes hozzávaló. Én a húshoz lépek oda, elkezdem felkockázni, és miután kiélveztem egy kicsit ezeket a pillanatokat, eszembe jut valami, amivel - azt hiszem, érthető okokból - őt is sikerül megnevettetnem. Sztorik ide vagy oda, imádtam annak az estének minden percét, és most is várakozó mosollyal pillantok rá, amikor elővetíti azokat a baleseteket. Magam elé képzelem az önálló életre elhatározott Axelt, amint a konyhában próbál ügyeskedni, az elhangzó példákkal megfűszerezve, és elnevetem magam a lelki szemeim előtt megjelenő képeken.
– De legalább elszántan próbálkoztál – mutatok rá a vitathatatlan tényre vigyorogva. Persze, ha belegondolok, hogy milyen hosszú időket volt távol, amikor erre egyébként sem volt gondja, érthető is, hogy annyira nem mélyedt el a konyhai művészetekben. Nem mintha én annyival nagyobb profi lennék, ha főzésről van szó. Még csak az anyámtól sem volt alkalmam sokat tanulni.
– Nekem is inkább csak azok mennek fejből, amik itt-ott rám ragadtak, bár a túl bonyolult dolgok mindig is távol álltak tőlem. Több türelem és idő kellett volna hozzá, de azt soha nem a konyhára tartogattam – vallom be egy kis mosollyal. Nem hiszem, hogy el kéne magyaráznom neki, mi másra használtam ezt a két dolgot. Folytatom a csirke felvágását, aztán csak arra figyelek fel, amikor odalép az ablakhoz, hogy szellőztessen, pedig lényegében még el sem kezdtünk főzni. Felvonom a szemöldököm, oldalra pillantok a tál irányába, és amikor látom, hogy az a kis tál is üres már, amibe a mézet adagoltam ki, lassú mosoly kúszik az arcomra. Egy kis felfüggesztem az aprítást, hogy egy nagyon is sokatmondó pillantással tudjak felé fordulni, ajkaimon továbbra is azzal a pimasz mosollyal.
– Meleged van? – kérdezem vontatottan, ártatlanul megfogalmazva a kérdést, de a hangsúlyommal nagyon is sok mindenre célozva. Persze én is tudom, hogy jobb, ha nem megyünk bele a részletekbe, már ha nem akarunk égett rizst és nyers csirkét vacsorázni, de ezt azért nehéz lett volna szó nélkül hagyni. Arról a mézről nekem is elég sok pikáns gondolat fordult meg a fejemben.
Be is fejezem a saját dolgomat is, és amikor átadja a tálat, beleteszem a felkockázott húst, hogy aztán össze tudjam forgatni a páccal. A pultra könyökölve, elmélyülten figyel engem, pedig csak egy fakanállal a kezemben keverem össze a dolgokat, és ettől mosolyognom kell, mert saját magamat juttatja eszembe, amikor az előbb szerelés közben figyeltem meg. Halkan kuncogni kezdek a gondolatra, hogy a csavarozó férfi és a főzőcskéző nő képe mennyire kategorikusan behatárolt és egyébként mennyire nem lehetne ilyen tisztán ránk húzni ezeket, mégis úgy veszünk el ezekben a pillanatokban, mintha valami csodát látnánk. Talán csak arról van szó, hogy valószínűleg mindketten örülnénk neki, ha inkább ez lenne nekünk a természetes.
Elkezdem felmelegíteni a tűzhelyre készített serpenyőt is, benne egy kis olajjal, és kihasználom az alkalmat, hogy odalépve hozzá sokadjára is lopni tudjak tőle egy csókot, mielőtt a kiürült és funkcióját vesztett edényeket és eszközöket a mosogatóba tenném, hogy ne legyenek útban. Amikor felmelegedett az olaj, el is kezdem sütni a húst, és ha hasznosnak szeretné érezni magát, a mosogatást tudom csak rábízni, de ha elfoglalja magát a nézelődéssel is, magamtól nem is adok neki feladatot, csak az orrom alatt mosolygok. Nem túl bonyolult művelet, csak arra kell figyelni, hogy ne égjen meg a méz. Az első fix feladat akkor jön, amikor a hús már szépen átsült és megpirult.
– Odaadnád a tejszínt a hűtőből? – pillantok rá, mielőtt pimaszul elvigyorodnék. – De ne a tej legyen az – kacsintok rá. Le sem tagadhatnám, hogy szeretek vele csipkelődni, bár az a legnagyobb szerencsém, hogy ő is vevő erre, mert mindig tudhatom, hogy nem vesz a lelkére olyasmit, amit én sem gondolok komolyan. Ha megkapom a tejszínt, huncut mosollyal az arcomon köszönöm meg, aztán hozzáöntöm a húshoz és szépen összeforralom, hogy besűrűsödjön. Onnantól pedig lényegében csak a rizst kell megvárni, és persze megteríteni; el is gondolkozom rajta, hogy vajon a tulaj elrejthetett-e valamelyik konyhaszekrényben gyertyákat. Ha már legutóbb is megoldották nekünk és a rózsa is ott van az asztalon, most sem érném be kevesebbel.

Axel & Aviva

Egy kicsit elszakadunk egymástól, de csak annyi időre, hogy párhuzamosítani tudjuk a vásárlást. A lakásba érve aztán nem is kell sokat várnom a felbukkanására, és az emiatt érzett örömöm csak fokozódik, áthatják a gyengéd érzelmeim, amikor átadja a rózsát. Az életem nem igazán a romantikáról szólt, nem is vágytam rá soha, de ez teljesen más; tudom, hogy ő nem azért kedveskedik nekem ilyesmivel, hogy pipát tegyen a virág sorba a listán, hanem mert tényleg boldoggá akar vele tenni. Ebben pedig nagyon jó úton jár, és ezt a tudtára is hozom, amikor pedig tagadja a lovagiasságot, csak mosolygok, mielőtt megcsókolnám. Szinte már ezektől a pillanatoktól érzem magamra ülni azt a furcsa, békés nyugalmat, amitől egyszerre érzem magamat átlagosnak és különlegesnek. Az ő jelenléte sosem lehetne átlagos. Csak az a különbség az eddigiekhez képest, hogy ezt most valamiért nem érzem annyira törékenynek és sürgetőnek; tudom, hogy a helyzet lényegében nem változott, valami mégis azt súgja, hogy most lesz időnk. Ha nem is a világ összes ideje, de lesz.
Miközben én vázát keresek a rózsának, ő is nekiáll kipakolni a zár megszereléséhez. Megválaszolom a kérdését a vacsorát illetően, és örülök, hogy azt látom, tetszik neki a gondolat, a választására pedig egyetértően bólintok.
– Megbeszéltük – kacsintok rá.
Vízbe teszem a rózsát és mosolyogva leteszem az asztal közepére, aztán elmennék kezet mosni, hogy előkészítsek mindent a főzéshez, de egy kicsit belefeledkezem a látványba, pedig lényegében csak szerel és csavaroz. Meg sem tudnám magyarázni, miért köt le ennyire a látvány, de akkor is így van, és amikor először rám néz, csak szélesen elmosolyodok és vállat vonok, jelezve, hogy ne nagyon keresse az okokat. Végül aztán csak-csak képes vagyok elszakítani róla a pillantásomat, kézmosás után visszatérek a konyhába, és miközben elkezdem az előkészületeket, még megjegyzem neki, hogy nyugodtan pakoljon majd ki. Előkészítem a legtöbb hozzávalót, hogy főzés közben már csak értük kelljen nyúlni, fél szemmel még mindig az ezermestert figyelve, különösen, amikor a kezembe kerül a méz, és eszembe jut a másik becenevem. Ezzel végzek is, mire ő már az utolsó próbákat csinálja az ajtón és a záron, így ezalatt már lehetőségem van ismét büntetlenül nézni őt. Amikor bejelenti, hogy készen van, elmosolyodom, és ez a mosoly az arcomon is marad, amikor odalép hozzám a kulcsokkal. Három kulcsot helyez a kezembe, közölve, hogy nincs is több, az én reakcióm pedig egyértelmű és azonnali. A háromból egy kulcsot elveszek és visszahelyezem az ő tenyerébe, sokatmondóan mosolyogva, szemeinek kékjét figyelve.
– Akkor jobb lesz, ha vigyázol erre – kacsintok rá. Felszabadult kezem az arcára simítom, magamhoz húzom egy csókra, mielőtt ismét rámosolyognék. – Érezd otthon magad! – ismétlem el az ő korábbi szavait, bár ebben az értelemben ennek van egy határozottan izgalmas felhangja is. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer majd valakinek a kezébe adom a lakásom kulcsát, legyen az bárhol, de már meg sem lep, hogy egy újabb soha nem gondoltam volna kezdetű mondat vele fejeződik be.
Hagyom, hogy elpakoljon, aztán az előző szavaimhoz hűen azt is, hogy ki tudjon pakolni a hálóban. Én addig előkészítem a rizst, azt lényegében úgyis csak ott kell hagyni főni, nem lesz vele több dolog, és mi addig tudunk a többi dologgal foglalkozni. Éppen lejjebb veszem alatta a tüzet, hogy ott lehessen hagyni, amikor megérzem a közeledtét, aztán megpillantom a mellettem a pulton landoló bonbonos dobozt. Mosolyogva fordulok felé és nézek fel rá.
– Hogy is volt az a lovagiasság? – cukkolom egy kicsit szeretetből. Magamhoz ölelem, ezredjére is megcsókolom, csak mert megtehetem, de ezúttal nem hagyom magam túlságosan elkalandozni, mert dolgunk van.
– Készen állsz kuktáskodni? – mosolygok rá aztán, és ha jelét adja, hogy igen, már jöhet is a második kérdés. – Vagdosni szeretnél vagy keverni? – szélesedik ki a mosolyom. A válaszától függően vagy a megtisztított húst adom neki oda egy vágódeszkán, kiegészítve egy késsel, hogy fel tudja kockázni, vagy a páchoz irányítom oda, ahol lényegében már csak a tálba kell tenni az odakészített összetevőket, aztán alaposan összekeverni őket. Én a másik feladatot veszem magamra, és miközben munkához látunk, nem tudok nem mosolyogni az orrom alatt, néha-néha az ő irányába pillantva, élvezve, hogy tényleg mennyire hétköznapiak vagyunk most. Persze, a hajón is voltak hasonló pillanataink, de azért a tartós ételek felmelegítése nem teljesen ugyanilyen volt, és most egyébként sem érzem úgy, mintha a sarkunkban lenne egy hadsereg.
– Megkérdezném, hogy főzős sztorijaid vannak-e, de a randi-történetek után nem biztos, hogy meg merném kockáztatni – szólalok meg közben, a gondolatra kuncogni kezdek, de azért nem veszítem el a fókuszt a feladatomról, és ha mindketten megvagyunk, odalépek hozzá, hogy össze tudjam forgatni a csirkét a páccal.

Axel & Aviva

Amikor elejti azt az aljas kis megjegyzést, le sem tagadhatnám a reakciómat, ő pedig azt, hogy mennyire élvezi látni rajtam a hatását. Még a csókba is belekuncog, amit lopok tőle, aztán olyan elégedetten vigyorog rám, hogy ha nem imádnám ezt a látványt, biztosan megpróbálnám megróni érte.
– Megjegyeztem – sandítok még rá célzatosan, mielőtt köré fonnám a bal karom, aztán az oldalához simulnék, amikor ő is átkarol. Tudom, hogy pontosan úgy nézünk ki, mint egy átlagos pár, és ez a gondolat még mindig nagyon tetszik, ha róla van szó, mert nem csak a randevúk értelmében szeretem vele ennek a nyugalomnak az érzését, hanem minden másban is. A teste melege az enyém mellett, ujjai érintése a vállamon, az orromba kúszó illata mind-mind olyan kis részlet, amit elraktározok magamban.
Nem tudom nem megmosolyogni, ahogy méreget, miközben felszállok a motorra, és nem átallok még célzatosan rá is kacsintani, mikor már felültem. Ha engednék magamról fényképeket csinálni, biztosan egy motorral pózoló fotókkal elkészített naptárt adnék neki karácsonyra, de addig is beérem azzal, amilyen tekintettel most néz rám. Miután ő is felszállt, kisorolok a forgalomba, aztán célba veszem a lakásomat. Nem hajtok őrült módjára, több szempontból sem, és tagadhatatlanul élvezem, hogy minden egyes piros lámpánál megérzem magamon Axel kezét, akár az oldalamon, akár a combomon. Ilyenkor mindig megmosolygom magamnak ezeket a pillanatokat.
Letesszük a motort a lakás közelében, és miután leszállt, én is követem, bár látom, hogy ő fejben már valahol az utca hátsó részében jár. Amikor megszólal, először bólintok, a végén viszont elnevetem magam.
– Úgy nézek ki, mint aki salátán él? – vigyorgok rá. Salátából nehéz felépíteni az izmokat, hát még megtartani őket, de ezt valószínűleg nem neki kell megmagyaráznom. Mondjuk azért talán megérné, hogy behajtsam rajta a sírva fakadós részt, de annál sokkal tökéletesebb estét terveztem el, szóval csak mosolyogva útjára engedem azzal a finom csókkal. A bukósisakot elveszem tőle, hogy mindkét keze szabad legyen, én úgyis felugrok előbb a lakásba.
Csak egy gyors rutinellenőrzést hajtok végre odafent, de nem találok semmi rendelleneset és az ösztönöm sem jelzi, hogy aggódnunk kellene valami miatt. Az ajtóról kívülről nem látszik, hogy ne záródna rendesen, így a szomszédoknak sem volt okuk gyanakvásra. Megnyugodva teszem le odabent a bukósisakot, aztán magamhoz veszek egy zacskót, hogy megvehessem a hozzávalókat a vacsorához, amit kitaláltam. Célirányosan megyek, ezért gyorsan végzek, és minden erőmet bevetve, de ellenállok a tojásvásárlásnak, mert félek, mit tenne velem Axel, ha meglátná. A gondolatra nem tudok nem mosolyogni, bár a desszert kérdését így át kell egy kicsit gondolnom, hiszen a legtöbb dologhoz kellene tojás. Végül a lehető legegyszerűbb dolog mellett teszem le a voksom, még ha hülyén is érzem magam attól, hogy fagyit vásárolok télen, miközben egyébként is befagy a seggem.
A lakásba visszaérve az ajtót épp csak kitámasztom belülről, aztán leveszem a kabátomat, kibújok a bakancsomból és leszerelem magam, megszabadulva a Berettától és a tőröktől is, elérhető közelségben hagyva őket. Mindent elpakolok a helyére, és mire végzek, már hallom is a kopogást az ajtón és a kedvenc hangomat a túloldaláról. Ha nem szólalna meg is tudnám, hogy ő az; furcsa, de azt hiszem, az ösztönöm berendezkedett a felismerésére. A lábammal húzom el az ideiglenes éket, mosolyogva tárom ki az ajtót és engedem be, amikor pedig behajtja maga mögött az ajtót és meglátom a kezében a rózsát, ez a mosoly ellágyul, és egyben ki is szélesedik. Újra eszembe jut az az este, ahogy a parton sétálva vágott nekem egy szál virágot, és ugyanaz az érzés kap el, mint akkor: már egy ilyen apró gesztustól is megdobban a szívem, megmelegszik a mellkasom, és tudom, hogy a szemeim is úgy csillognak, mintha még sosem történt volna velem ilyesmi. Mondjuk tényleg ez a második alkalom.
– Egy valódi lovag veszett el benned – mosolygok rá szerelmesen. – Köszönöm – karolom át a nyakát azzal a kezemmel, amelyikben nem a rózsát tartom, elnyújtva egy kicsit a csókot, önző okokból. Miután elengedtem, még mosolyogva megnézem őt magamnak egy pillanatra, csak utána kezdek egy megfelelő alkalmatosság után kutatni a konyhaszekrényben.
– Mézes-mustáros csirkefalatok rizzsel vagy tésztával, választhatsz – válaszolok egy mosollyal, a szemem sarkából sandítva rá, miközben megtalálom a hosszú, vékony vázát, amit aztán megtöltök vízzel, hogy bele tudjam helyezni a rózsát. – Nem én vagyok a világ legnagyobb konyhatündére, de ezt nagy biztonsággal lehet egyszerűen, nagyon finomra csinálni – teszem hozzá, miközben a mosolyom kiszélesedik, de megállom, hogy bármiféle célzást tegyek holmi még egyszerűbben elkészíthető rántottára, vagy ilyesmire.
Elindulnék kezet mosni, de aztán a szemeimet az ajtónál ügyködő alakján felejtem, és inkább úgy döntök, hogy nézelődök még egy kicsit. Csípőmmel a konyhaszekrénynek dőlök, ajkaim szegletében mosollyal figyelem, és valahogy jó érzéssel tölt el ez a pillanat, és a gondolat, hogy tulajdonképpen be fog költözni ide. Persze a yachton éltünk már együtt napokon keresztül, de ez most akkor is más, én pedig boldog vagyok tőle. Végül mégis képes vagyok megszakítani a bámészkodást, de abban senki és semmi nem tudna megállítani, hogy odalépve ne lopjak tőle egy gyors csókot, mielőtt tényleg elmennék kezet mosni. Út közben a DVD-t odaviszem a tévéhez a nappaliban, kézmosás után pedig visszamegyek a konyhába és neki is állok előkészülni a főzéshez. Axel lakásában úgyis épp elég kalóriát veszítettünk ahhoz, hogy hamarosan készen álljunk a pótlásra.
– Ha végeztél, nyugodtan kipakolhatsz – intek közben fejemmel a hálószoba felé. Még ha nem is hozott sok holmit, egyszerűbb úgy, mint állandóan táskából öltözni, a szekrényekben pedig akad hely bőven; a praktikus öltözködés híve vagyok, nem tartom gardróbot.