“I breathe you in, so sweet and powerful, like a wildfire burning up inside my lungs

Axel && Aviva

A kellemes közös emlékek felidézése után nem nehéz még tovább elemezni, hogyan is adhatnánk tökéletes körítést az ál-házasságunknak. Ahogy kitalálja, mikor és hogyan szedhetett fel, közvetlenül azután, hogy nekem épp egy hasonló kép jelent meg az előbb a lelki szemeim előtt, széles mosoly kúszik az arcomra.
– Valószínűleg nem lett volna nehéz dolgod – biztosítom vigyorogva, de egyben bólogatok is, jelezve, hogy részemről tökéletesen rendben van.
– Bibione tökéletes. Elég ismert ahhoz, hogy ne vessen fel kérdéseket a dolog, és elég nagy is, hogy eltűnhettünk a városban ezzel a kis történettel – mosolyodom el. A házasságkötés helyszínén egy kicsit elgondolkozom, de a papírok szempontjából egy igazán logikus válasz létezik csak.
– Itt, Oslóban. A helyi papírok mindig egyszerűbben rendelkezésre állnak és itt háttérmunkát is lehet végezni, ha valakinek kedve támad utánanézni, tényleg jártunk-e a hivatalban... bár odáig nem szeretnék eljutni senkivel – ingatom a fejem egy kis mosollyal. – Ha elhoztál magaddal ide és még így, a fagyban is hajlandó voltam hozzád menni, az egyébként is jelent valamit, nem? – kacsintok rá nevetve.
– És mikor? – vonom fel aztán a szemöldököm somolyogva. A dátum is egy olyan kérdés, amit házasoknak illik tudni, persze a férfiak ez alól tiszteletbeli kivételek is szoktak lenni egyben. Mondjuk ez most nem is az évforduló szempontjából számít.
A tetoválással kapcsolatos válaszára felnevetek, de rögtön bólogatni is kezdek.
– Mindenképpen, és úgy, hogy lehetőleg két hónappal át tudd íratni valamilyen másik névre, a legkisebb feltűnés nélkül – teszem hozzá, aztán meg is rázom a fejem ezen a képtelenségen. A következő szavai viszont felkeltik az érdeklődésem.
– Gondolkoztál már ilyesmin? – kérdezem elmosolyodva. Nem tudok nem belegondolni, hogy kifejezetten jól állhatna neki az ilyesmi. Utána kicsit komolyabbra véve a szót feldobom a karkötők ötletét, és nem csak azt látom rajta, hogy tetszik neki az ötlet, de még be is vallja, hogy neki már a yachton eszébe jutott hasonló. Ettől megint azt érzem, hogy szinte már szétvet belülről az az érzés, ami hozzá köt, és tudom, hogy ha ez megvalósult volna, most nem lenne min gondolkozni, mert az a kötél most is itt díszelegne a csuklómon. A mosolyom ellágyul, nem is kérdés, hogy csak bólogatok, amikor azt mondja, ezt bízzam rá. Már látom is rajta, hogy fejben máshol jár, nem lepődnék meg rajta, ha pontosan tudná, mit és hol akar beszerezni.
Erre aztán nem is kell már olyan sokat várni, elpakolunk, aztán összeszedjük magunkat. Rábízom a szemem színének kiválasztását és talán nem is kellene meglepődnöm a barnán, de az, ahogy rám néz, egyébként is mindent megér. Minden látok a szemeiben, mindent érzek abban a rövid, de annál finomabb csókban, és a karjaiban megint tudom, hogy pontosan ott vagyok, ahol lennem kell.
Öltözés közben persze megint irigykednem kell, hogy egyeseknek nincs szüksége hat réteg ruhára, de aztán ez elégtételt is nyer, amikor a meleg említésére felsóhajt, és nekem is eszembe jut, milyen hirtelen váltás volt az neki. Persze, nekem is, csak én úgy éreztem magam, mint akinek lassan kiolvadnak az ujjai és a végtagjai. Kuncogással igyekszem leplezni, hogy bizony alaposan kárörvendek éppen, de aztán egyébként is eltereli a figyelmem a válasza.
– Vagy bérelhetünk hajót valahol a Karib-tengeren – vetem fel egy sokatmondó mosollyal. Nem állítom, hogy nem fog el egy bizonyos rossz emlék ezzel kapcsolatosan, de azok a napok túl szépek, túl mesések voltak ahhoz, hogy ez elrontson mindent. Ha úgy ismételhetnénk meg mindezt, hogy közben nem kell félnünk és aggódnunk semmi miatt, az egészen tökéletes lenne.
Odaadom neki a Glockot, ahogy megbeszéltük, a tőrre viszont nem tart igényt, én pedig nem erőltetem. Elmosolyodom, én magam is jól láttam, mire képes, bár én sem azért tartom a tőröket, hogy az öklöm helyett használjam őket. Felveszem a bakancsomat és a kabátomat, összeszedem a szükséges dolgokat, aztán már megyünk is kifelé a tökéletesen záródó ajtón. Az oldalához simulok, ahogy magához karol, mosolyogva finom köré én is a kezemet, miközben a válaszát hallgatom.
– Legyen így – mosolygok fel rá. Már csak azért is jó ez, mert érzek egy kis izgalmat ezzel kapcsolatban, főleg, miután azt mondta, bízzam rá a dolgot. Kíváncsi vagyok, mit forgat a fejében, de nem kérdezek rá, majd megtudom, amikor meg kell.
A motorhoz érve valószínűsítem, hogy ismét én fogok vezetni, ezért felülök rá, de csak hogy hagyjam egy kicsit nézelődni, és egyben én is figyelhessem, ahogy néz, még rápillantok, mielőtt feltenném a bukósisakot.
– Szóval hová menjünk? – somolygok rá, ha már rá van bízva a dolog. Nekem az sem baj, ha teljesen egyedül akarja intézni, én addig egyébként is meg tudom venni a másik telefont, ha olyan helyen állunk meg a városban, ahol ilyen bolt is van. Mindenesetre ha megvan a válaszom, akkor felteszem a bukósisakot, beindítom a motort, és miután ő is felszállt mögém, már úton is vagyunk a választott célpont felé.

wildfire || coded by eirik

“I breathe you in, so sweet and powerful, like a wildfire burning up inside my lungs

Axel && Aviva

Láthatóan nagyon elégedett magával, amiért sikerült elérnie a célját a megjegyzésével, de én is érzem magamon a hatását, szóval meg sem próbálnám letagadni a nyilvánvalót. Az én visszavágásom halk nevetést csal elő belőle, de a gonosz - és szívdöglesztő - kis vigyora nem arra utal, hogy überelni tudtam volna az övét. Láthatóan és hallhatóan nagyon élvezi a helyzetet, egy jelentőségteljes pillantással nézek csak rá a szavai után, de ha akarnám sem tudnám elrejteni a szám sarkában bujkáló mosolyomat.
Egyébként is eltereli a figyelmem az a meglehetősen szokatlan téma, ami felmerül, mert hiába ódzkodtunk világ életünkben a gondolattól is mindketten, most mintha... ő is és én is szokatlanul komolyan elgondolkoznánk a lehetőségen. Amikor pedig ennek kapcsán felemlegetődik az, hogy Axel pontosan miért is nem gondolkozott komoly kapcsolatokban soha, igyekszem biztosítani a támogatásomról, még ha láthatóan nem is győzöm meg arról, hogy ez lehetne másképp is. Nem kezdem el viszont erőltetni a dolgot, hiszen fogalmam, fogalmunk sincs, mit tartogat számunkra a jövő és az ilyesmin ráérünk akkor aggódni, ha egyszer, valaha, valami miatt arra kerülne a sor, hogy hasonló szituációba keveredünk. Az a lényeg, hogy én tudom: nem ismerek akadályt, ha róla van szó. Főleg ha olyanokat mond, mint most is; érzem, hogy a szívem hevesen dobban már csak azoknak a pillanatoknak az emlékétől is, a mellkasomba pedig kellemes melegség költözik.
– Akkor már tudtam, hogy elvesztem veled és az érzéseimmel kapcsolatban – mosolyodom el lágyan, ujjaimmal megszorítva egy kicsit a kezét, hüvelykujjammal finoman megsimítva a bőrét. Jól emlékszem még azokra a napokra, órákra, ahogy a repülőút alatt próbáltam meggyőzni magam arról, hogy még van esélyem megküzdeni az érzéseimmel, de aztán ott, a yacht mellett, miközben Axel szemeibe néztem, amik úgy csillogtak, mint a minket körülvevő óceán, tudtam, hogy ezt a harcot már elvesztettem. És most is ezt érzem, minden egyes pillanatban, csak már küzdeni sem próbálok ellene, inkább élvezem azt, ami megadatott; különösen most, hogy visszatért hozzám, és újra szerethetem őt a szívem minden szerelmével.
A téma aztán vissza is tér a tervezgetésre, egyre inkább élesbe fordítva azt a bizonyos házasságot, bár egyelőre csak hamis színekben beállítva a dolgot. Felvázolok neki egy tervet, ami nyomokban tartalmazza a valóságot - a viking félisten megfogalmazásban különösen -, de ez nem is feltétlenül baj. Én profi vagyok a hamis személyazonosságok felvételében és megtanulásában, de ha valami teljesen mást kellene előadnunk, aránytalanul sok időt kellene fektetnünk abba, hogy Axel is megtanulja az egészet. Ez ugyan nem olyan komoly, mint amekkora hangsúlyt egy-egy munka során kellett az ilyesmibe fektetnem, azért nem is szabad teljesen félvállról venni.
– Akkor Olaszország – bólintok mosolyogva. A mosolyom aztán ki is szélesedik, ahogy elképzelem őt, amin szörfdeszkával a hóna alatt, félistenként gyalogol ki a tengerből, miközben a vízcseppek irigylésre méltóan simítják végig az arcát és a testét, és egyáltalán nem nehéz elképzelnem, hogy ebbe a képbe (is) beleszeressek. – Majd kiötlök valami olasz nevet, ami jól hangzik azzal a vezetéknévvel – teszem hozzá elgondolkozva. – Szerencsére az egyetlen olasz alteregómat Mariának hívták, annál nem lesz nehéz kreatívabbat kitalálni – nevetem el magam halkan. Gyűlöltem azt a nevet. A lánykéréssel kapcsolatban felemlegetem azt a bizonyos első randevút, amire úgy érzem, mindketten nagyon szívesen emlékszünk vissza, és látom is rajta, hogy tetszik neki az ötlet, a gondolatmenet. Folytatja is, az esővel és a táncunkkal, aminek már a puszta emlékétől is érzem a mellkasomban azt a már-már forró érzést.
– Jól hangzik – mosolyodom el lágyan. Valószínűleg nem is tudtam volna nemet mondani abban a helyzetben; egyetlen épeszű emberi - vagy nem emberi - lény sem tette volna.
– Hmm, már látom magam előtt, ahogy a bicepszedre tetoválnak egy szívecskébe foglalt Maria nevet – nevetem el magam, de aztán megrázom a fejem és komolyabbra veszem a kérdést. – Lehet esetleg valami szimbolikus dolog is, mondjuk egy karkötő. Vannak ezek a horgony szimbólumos karkötő-párok, ha már tengerpart, szörf, ésatöbbi – teszem hozzá mosolyogva, már egy fokkal komolyabban ötletelve.

A családom maradékának felemlegetése ugyan kevésbé vidám téma, de én nem érzem magam rosszul attól, hogy megosztom vele mindezt, sőt. Nem hiszem, hogy pontosan értené, milyen sokat jelent nekem, hogy ő itt van velem, de talán nem is kell, elég, ha én tudom, ő pedig azt érti és hiszi el, hogy milyen nagyon szeretem. Az ölelése, a közelsége mintha kárpótolna mindenért, amit valaha elveszítettem, és az, amit a szemeiben látok, a csókjában érzek, minden, amit valaha kívánhattam.
A reggeli után elpakolunk, nekem pedig eszembe jut, hogy az ereklyéimet vissza kellene tennem a helyükre. Axel rögtön kiszúrja őket a kezemben, a vigyora az én arcomon is kiszélesíti a mosolyt, a kérdésre pedig halkan elnevetem magam.
– Kívülről tudom. Majd az új számodat ráírhatod – kacsintok rá. Rendesen felöltözök, aztán előkészítem a dolgokat, hogy simán menjen majd a papírok intézése. A Glockot is kikészítem az asztalra, aztán már csak az utolsó simítás van hátra, és ezt a kérdést Axelre bízom, akinek láthatóan tetszik is az ötlet. Amikor a barna színt mondja, mindentudó, ellágyuló mosollyal pillantok rá, és egyetlen másodpercig sem vitatkozom. Minden közös régi emlékünk ehhez kapcsolódik, legalább olyan logikus döntés, mint amit a lánykérés és a közös történetük köré építettünk. Gyakorlott mozdulatokkal helyezem be a kontaktlencsét, ő pedig a tükörből figyel, és amikor találkozik a tekintetünk a tükörben, megdobban a szívem, látva, hogyan néz rám. A tekintete még többet is mond, mint a szavai, lágy, szerelmes mosollyal az arcomon fordulok meg. Szavaira halkan elnevetem magam, de aztán a nevetésem visszaszelídül az előző mosollyá, odalépve hozzá simítom végig az arcát, tekintetem ugyanolyan mély érzésékkel figyeli őt, mint ő engem az előbb.
– Igyekszem nem sokat panaszkodni majd – csillannak meg a szemeim huncutul. Számomra ő úgy tökéletes, ahogy van, semmit nem változtatnék rajta, még akkor sem, ha tehetném. Lábujjhegyre állva csókolom meg finoman, de aztán folytatom az öltözést, nekem ugyanis kell pulóver is, nem mindenki tűri jól a norvég hideget.
– Egyszer el kell mennünk rendes nászútra. Valami jóóó meleg helyre – közlöm vele vigyorogva, miközben figyelem, hogy ő megelégszik egy kabáttal is. Utána visszamegyek még a hálószobába, egyrészt a Berettát a nadrágom derekába dugom, másrészt pedig elveszem a Glockot az asztalról és azzal a kezemben megyek vissza hozzá. Egy kis mosollyal az arcomon nyújtom felé, markolattal előre.
– Elég ez, vagy kéred az egyik tőrömet is? – kérdezem. Ha kéri, már adom is oda neki az egyiket, de ha nem, akkor mindkettő marad a bakancsom szárához rejtve. Bele is bújok, aztán felveszem a kabátomat, zsebre vágom a - most még érvényes - irataimat, pénzt, felmarkolom a motor kulcsát, aztán a bukósisakot is. Ha ő is kész van, leteszteljük az új zárat az ajtón, de nem meglepő módon nyitásra és zárásra is tökéletesen működik.
– Nagyon ügyes volt a szerelőm – mosolygok rá a szemem sarkából, zsebre téve a lakáskulcsot is, miután bezártam magunk mögött az ajtót.
– A papírok előtt vagy után szerezzük be a házasságunk jelképeit? – kérdezem aztán somolyogva, miközben elindulunk a motorhoz. – Nem időre megyünk és nem is messzire, szóval előtte is belefér. – Akár a másik telefont is beszerezhetjük, ha lesz a közelben egy elektronikai bolt.

wildfire || coded by eirik

“I breathe you in, so sweet and powerful, like a wildfire burning up inside my lungs

Axel && Aviva

Persze még ebben a szövegkörnyezetemben is sikerül feltennem egy olyan kérdést, amit talán nem kellett volna. Annyira messzire kalandoztak el a gondolataim ezzel az egész lánykérés-témával kapcsolatban - pedig el sem kellene hinnem, hogy ilyesmiről beszélgetünk -, hogy észre sem veszem a kérdésem mögött rejlő lehetőséget, de Axelben ezúttal sem kell csalódnom: természetesen le is csapja azt a bizonyos képzeletbeli labdát. Már a mosolya is gyanús, de aztán kiejti a száján azokat az átkos szavakat, miközben a szemei szinte felperzselnek, és én érzem, hogy végigfut a testemen a forróság az emlékek hatására. Egyáltalán nem nehéz felidézni, mit művelt velem az este folyamán, és amikor ezt megteszem, még az arcom is felmelegszik, miközben muszáj vagyok fészkelődni egy kicsit a széken. Megköszörülöm a torkom, az imént még elrévedő szemeimet már élesebben szegezem rá, pillantásom egyszerre ördögi és adja meg neki a győzelmet. Részben.
– Lehet, hogy egy kicsit kinyitom az ablakot – szúrok azért vissza egy kicsit, rosszcsont mosollyal az arcomon, hogy ő is érezze a törődést, és tudatosítsam benne, hogy bizony én sem felejtek. Ennek ellenére nem megyek az ablakhoz, nem ér annyit az egész, úgyis látta már, milyen hatással volt rám a kis célzása. Tovább fűzzük a gondolatot, és amikor megjegyzi, hogy a Mrs. Bergström mennyivel jobban hangozna, ígéretemre egy hasonló jelleggel bíró kacsintással felel. Bár a józan eszem dolgozik és nem élem bele magam olyasmibe, ami lehetetlennek és elérhetetlennek tűnik perpillanat, a mellkasom azért kellemes melegséggel telik meg a gondolatra, már a puszta feltételezéstől is. Nem vagyok az a férjes asszony típus, a legkevésbé sem, de Axel Bergströmnek még a felesége is szívesen lennék, ez tagadhatatlan.
Amikor elmondom neki, hogy nem volt még házas alteregóm sem, és hozzáfűzöm ennek a praktikus indokait, olyan magyarázatot vet ellen, ami egyrészt egyébként nagyon is logikus, de nekem egy kicsit újra eltereli a gondolataimat; a hamis személyiségeimről, legalábbis. Emlékszem, hogy erről már annak idején is mesélt, ez volt az egyik oka annak, hogy soha nem keresett komolyabb kapcsolatot. Azt is tudom, hogy ez részben a saját családjára is visszavezethető: bár a körülmények teljesen mások lettek volna, senkit nem akart volna kitenni ennek.
– Azt is megoldottuk volna – mosolyodom el, egyik kezemmel átnyúlva az asztalon, hogy ujjaimat az alkarjára simítsam. Tudom, hogy mindez már nem számít, de néha szeretném én is éreztetni vele, hogy kettőnk közül nem ő az egyetlen, aki képes lenne áldozatokat hozni a másikért. – Soha nem állnék az álmaid útjába, és ha egyszer lesznek választási lehetőségeink, egy normális életünk, akkor szeretném, ha emlékeznél erre – nézek a szemeibe még mindig mosolyogva. Nyilvánvalóan nem tudhatjuk, mit tartogat számunkra a jövő, a karrierjét derékba törte a baleset, az általam hozott csomaggal pedig lényegében a maradék életét is el kell fojtanunk, egy időre legalábbis biztosan, de akkor is fontosnak érzem ezt elmondani. Ő annyi mindent feláldozott már értem, lényegében most is éppen azt teszi azzal, hogy úgy döntött, nem tér vissza hivatalosan az élők sorába. A családjától is távol kell majd maradnia, vagy legalábbis óvatosnak kell lenniük... Egyszerre vérzik és melegszik fel a szívem mindettől, ugyanakkor szeretném, ha tudná, hogy fordított esetben én is kész lennék bármire érte.
Mesélni kezd magáról is, én pedig érdeklődő figyelemmel hallgatom minden szavát, de nem tudok nem lecsapni arra az egyetlen szócskára. A magyarázatra halkan elnevetem magam és úgy bólogatok, mint aki nagyon is el tudja képzelni.
– Mellettetek biztosan szüksége is volt rá – szelídítem mosollyá a nevetésemet, de a szavaimban szeretet bújik meg rosszindulat helyett. El tudom hinni, hogy a nagymamájuk is belevaló lehet, lehetett mindig is, de most már magamban sem merek olyasmit kívánni, hogy bárcsak megismerhetném. Legutóbb az édesanyjával kapcsolatban gondoltam erre, de annak a legkevésbé sem olyan megismerkedés lett a vége, mint szerettem volna, vagy amit szeretnék megismételni.
A szó aztán csak-csak visszaterelődik a házasságra, még ha ezúttal nem is olyan értelemben. Elgondolkoztat a kérdése, mert nagyon is lenne benne ráció; amikor visszatértem a városba, nem foglalkoztam ezzel, hiszen fogalmam sem volt, meddig maradok, vagy hogy miután pontot tettem mindennek a végére, mi történik majd... Most viszont egyértelmű, hogy maradnom kell, ami a biztonság kedvéért új papírokat kívánna meg tőlem is. Akkor pedig miért is ne játszhatnánk el?
– Azt te mondd meg – vigyorodom el a lánykérés helyszínének kérdésére, de aztán rögtön meg is rázom a fejem. – Nem, nem, inkább ne lőjük le a poént – helyesbítek egy sokatmondó mosollyal, de aztán elkezdek hangosan gondolkodni a lehetőségeken. – Hát, ha igazán jól akarjuk csinálni, végigvezethetjük az egészet a kérdőívektől. Én lehetek a szerencsés külföldi lány, aki elcsavarta a viking félisten fejét... mármint, nem a szó szerinti értelmezésben – nevetem el magam, amikor rájövök, hogy azért most lényegében sikerült a valóságot megfognom más megközelítésben. – Lehettem idegenvezető, te pedig eljöttél nyaralni. Hova mennél el szívesen? Olaszország? Spanyolország? – sorolok fel egy-két országot, ahova a színeimmel jól be is illenék, és még a nyelvtudás sem okozna problémát, ha igazolnom kell magamat. Az arab országokat inkább nem sorolom fel, az ottani állampolgárok inkább csak felhívják magukra a figyelmet.
– Megkérhetted a kezem a tengerparton, miután egy part menti bokorból vágtál nekem egy szál rózsát – fűzöm még hozzá egy sokatmondó, ellágyuló mosollyal, felidézve a pillanatokat, amikor az első randevúnk után sétáltunk vissza a yacht felé.
Utána persze szóba kerül az én családom is, amit egyébként nem bánok, és nem is zárkózom be ezzel kapcsolatban. Ez is az életem része, ezért meg is osztom vele, még akkor is, ha vannak benne nehéz részek - ezúttal más szemszögből nehezek, mint a szüleink halála volt. Nem csak azért nem könnyű, mert nem láthattam őket hosszú évek óta, hanem azért, mert konstans veszélyt jelentek rájuk. Is. Axel kék szemei együttérzéssel figyelnek, én pedig halványan rámosolygok, és amikor az arcomra simítja a tenyerét, a mellkasomban szétárad az ismerős melegség. Engedek a finom ösztökélésnek, ahogy megfogja a kezem, felállok a székből és odalépek hozzá, hogy aztán az ölébe üljek. Nézem csodaszép szemeit, hallgatom a szavait, és ismét azt érzem, hogy szinte túlárad bennem a szerelem, az a hatalmas lánggal égő gyengéd érzés, amit érzek iránta.
– Tudom – mosolyodom el, de ezt az egyetlen is szót is igaz hittel, mély meggyőződéssel ejtem ki. Tudom, hogy nem csak vigasztalni vagy jobb kedvre deríteni szeretne, hanem tényleg megtenne ezért mindent. Arcomat a tenyerébe döntöm, egy pillanatra lehunyva a szemeimet is, átengedve magamba az érintése törődő melegségét. – Köszönöm – nézek aztán újra a szemeibe, ahogy kinyitom a sajátjaimat, ujjaimmal finoman megszorítva az övéit.
Magához ölel, én pedig boldogan bújok hozzá, arcomat a vállára fektetve, karjaimat a teste köré fonva. Magamba szívom az illatát élvezem a bőre érintését és a teste melegét, szavaira hevesebben és hangosabban dobban a szívem.
– Már attól sokkal könnyebb, hogy itt vagy velem – súgom, mielőtt megcsókolnám a vállát. Ez az igazság, még ha én sem gondoltam volna hónapokkal ezelőtt, hogy az ilyesmi könnyebbség lehet. Addig azt nem tudtam elképzelni, hogy ne egyedül szálljak szembe a világgal, most pedig azt nem tudom elképzelni, hogy ne Axellel tegyem mindezt. Borzasztóan hálás vagyok neki azért, amit ezért tesz, értem, értünk, mert a döntés, amit meghozott, egy cseppet sem lesz egyszerű. A családjától is el kell őt vennem valamennyire, és bár ezt egyáltalán nem szívesen teszem meg, a helyzet pontosan ugyanaz lesz, mint az én családommal: ez az ő érdeküket szolgálja. Ettől viszont még nem lesz könnyebb.
Felemelem a fejem, hogy újra ránézhessek, ezúttal én simítom a tenyeremet az arcára, és miközben hüvelykujjammal megsimogatom a bőrét, a bal szeme mellett húzódó heg alját, csak nézem őt, hagyva, hogy minden érzésem kiüljön a szemeimbe. Megköszönhetném, hogy ennyi mindenre képes miattam, kettőnkért, de tudom, hogy nem várna ezért köszönetet - hiszen én sem tenném -, és azt is, hogy minden egyetlen dologra vezethető vissza, így inkább ennek adok hangot.
– Szeretlek, Axel – mosolyodom el gyengéden, mielőtt odahajolnék hozzá, hogy megcsókolhassam.

Miután befejeztük a reggelit és eltakarítottuk a romokat is magunk után, előkészítem egy kicsit a mai első fix programpontunkat. Elindulok a hálószoba felé, de aztán félúton eszembe jut valami, és sokatmondó mosollyal az arcomon visszasétálok a kabátomhoz, aminek a belső zsebében még mindig ott pihen az a bizonyos kép és az a bizonyos cetli. Magamhoz veszem őket, aztán mosollyal az arcomon folytatom az utamat, hogy visszahelyezhessem őket a helyükre, az éjjeliszekrény fiókjába, az otthon biztonságába. Csak ezután lépek oda az íróasztalhoz, hátrébb húzom a széket, majd kihúzom az egyetlen széles fiókot az asztallap alatt. Felfeszítem az alsó lemezt, felfedve az alatta megbúvó kincseket: a tartalék lőszereket, a Glockot, és a szétszedett állapotban lévő mobiltelefont. Először a Glockot emelem ki, néhány mozdulattal ellenőrzöm a tárat, az egyik dobozból pótlom a hiányzó lőszereket belőle, aztán visszaillesztem a tárat és kiteszem a fegyvert az asztalra. A telefonba beleteszem a SIM kártyát, majd az akkumulátort is, bekapcsolom, és a kevés elmentett telefonszám egyikére rövid üzenetet küldök. A válasz gyorsan megérkezik, mire elégedetten mosolyodom el, aztán kikapcsolom és szétszedem a telefont, mielőtt visszatenném a fiókba és a visszailleszteném a fiók aljára a rejtett részt elfedő lemezt is. Most nem fog kelleni a telefon, csak este, vagy amikor Axel jelzi, hogy indulhatunk - nekem is lesz dolgom, míg ő a családjával van.
Ezután megkeresem Axelt, vagy ha közben utánam jött, akkor csak odafordulok hozzá és megcsókolom az állát.
– Várni fognak minket. Addig is kiválaszthatod a szemem színét – vigyorodom el, elindulva a fürdőszoba irányába. – Barna, kék, zöld? – sorolom vidáman. Tudom, hogy ő a lilát választaná, de az nem igazán mutatna jól a "hivatalos" fényképen.

wildfire || coded by eirik

“I breathe you in, so sweet and powerful, like a wildfire burning up inside my lungs

Axel && Aviva

Egyáltalán nem érzem magam furcsán vagy rosszul attól, amiről és ahogyan beszélünk. Ha belegondolok, inkább az lenne a furcsa, ha életünkben először normálisan tudnánk csinálni valamit; persze nem feledkezem meg az átlagos pillanatainkról, mind túl szép ahhoz, hogy elfelejtsem őket, de azok sem voltak annyira normálisak, ha azt nézzük, hogy még életünk első randevújára is felfegyverkezve mentünk. Szóval nem, nem érint rosszul, amikor rávilágítunk néhány nyilvánvaló hiányosságra, egyszerűen csak nevetek rajta, és örülök, hogy ezzel Axel is ugyanígy van.
Még azon is képes vagyok nevetni és viccelődni, hogy esetleg megkérné a kezem, bár be kell vallanom, hogy minél tovább fűzzük a gondolatot, annál inkább elkezdek komolyabban eljátszani az ötlettel. Nem mintha az életünk éppen úgy állna, amibe beleférne bármi ilyesmi, nem mintha életemben akár csak egyetlen pillanatra is arról álmodtam volna, hogy egyszer majd feleségül megyek valakihez, de ha arra gondolok, hogy Axel megkérdezné tőlem, összekötöm-e az életem az övével hivatalosan is... Nem, egészen biztosan nem tudnék nemet mondani. Nem is akarnék.
– Meglehet – húzom fel egy kicsit a vállaimat, huncut mosollyal az arcomon, vidáman csillogó szemekkel. – Úgy ismersz, mint aki valaha is tudna neked nemet mondani? – teszem hozzá kuncogva. Elég belenéznem azokba a csillogó kék szemekbe, hogy biztosan tudjam: ha arra kérne, hogy ugorjak a kútba, azt is megtenném a kedvéért.
Akaratlanul is továbbviszem a gondolatokat, amire ő is rásegít azzal, hogy akár házas is lehetne az új énje. A fantáziámban magam elé festek egy képet róla, na nem egy lakodalom kellős közepén, csak róla, elképzelem öltönyben, ahogy rám mosolyog azzal a gyengéd kifejezéssel az arcán, a szemei pedig úgy csillognak rám, mint az óceán egy napfényes délutánon, és a gondolat egyáltalán nem olyasmi, ami ellenemre lenne. Vele is megosztom az ezzel kapcsolatos véleményemet, és látom, hogy ő is egy kicsit elmerül a gondolataiban. Szinte végig tudom követni, hogyan lágyul el egy kicsit a tekintete, mégsem kérdezek rá, mire gondol.
Szavaira először csak elmosolyodom, de aztán tovább fűzi őket és eljutunk a Mrs. Bergström címig, és erre már olyan szélesen kell mosolyognom, hogy szinte fáj. El sem hiszem, hogy erről beszélünk, de közben magamon is érzem és rajta is látom, hogy azért mindketten komolyan eljátszunk a gondolattal. Még akkor is, ha a csillagok egyelőre a legkevésbé sem úgy állnak, mint amik ezt támogatnák.
– Egyszer még szavadon foglak – ígérem meg neki egy kacsintással és egy sokatmondó mosollyal. A következő kérdése ugyan visszakormányoz minket a valóság talajára, de ez nem is feltétlenül baj.
– Nem, házas még hamisítva sem voltam soha – rázom meg a fejem egy kis mosollyal. – Az olyasmi legfeljebb akkor kifizetődő, ha van egy társad, máskülönben csak magyarázkodni kell, miért a férjed nélkül jelensz meg mindenhol. Én meg ugye mindig egyedül dolgoztam... eddig – sandítok aztán rá a mondat végén sokatmondóan.
Elnevetem magam, amikor felemlegeti a börtönt és a kiskiflit, nem is csak a példa miatt, hanem azért is, mert erősen kételkedem abban, hogy olyan könnyű eset lenne, akit bárki csak úgy megadásra bír, akárhol is legyen. Nem mintha fennállna a lehetősége, hogy hagynám őt börtönbe jutni.
– Igazából nem lenne hülyeség – felelem aztán, amikor megkérdezi, valóban megvalósítjuk-e Mrs. Svarstadot is. – Ugyan mindent igyekszem papírok nélkül intézni, de sosem lehet tudni, és a régi irataim már nem feltétlenül száz százalékosak. Ha képesek voltak végignyálazni az utaslistákat, megtalálhatták azt a nevet is, és akkor ha véletlenül is felbukkannék valahol, már meg is találtak – gondolkozom hangosan. – A házasság pedig valóban jó álca tud lenni, ha van egy társad – teszem hozzá somolyogva.
Miután leültünk reggelizni, előkerülnek a ténylegesen ismerkedős témák, és én örömmel hallgatok mindent, amit megoszt velem. Mesélek magamról is, de aztán visszaterelem a szót rá, és miközben folytatom az evést, szinte folyamatosan mosollyal a szám sarkában hallgatom. Nagyon is magam elé tudom képzelni a lázadó rocker Axelt, aztán eljutunk az öccséhez is. Nem tér ki újra arra, hogyan is érkezett az életükbe Aaron, de nem is kell, emlékszem rá, amikor erről mesélt, és megértem, miért érez ezzel kapcsolatban úgy, ahogy.
– Nagyi? – csapok le aztán egy szóra felvont szemöldökkel, mosolyogva. Mesélt már az édesanyjáról, hallottam már az öccséről, de nagymamája eddig nem került szóba, pedig ezek szerint ő sem keveset tett a családért, főleg akkoriban.
Értőn mosolygok, amikor folytatja a történetet, a végén pedig sokatmondóan rákacsintok. Valóban kifaggattam már az ezt követő részekről, jól emlékszem rá. Furcsa belegondolni, hogy tényleg milyen hatalmas korkülönbség van közte és az öccse között, lényegében amikor ő akkor született meg, amikor Axel jogilag felnőtt, és gyermek volt még, amikor neki már el kellett hagynia a családi fészket. Nem hibáztatom, amiért kérdőre akarja vonni az apját emiatt, ha egyszer lehetősége lesz rá. 18 év után visszajönni és aztán újra eltűnni? Elgondolkozom, hogy vajon most is visszajön-e majd, hiszen azóta megint eltelt ugyanennyi idő, de inkább nem teszem fel hangosan a kérdést.
– Akkoriban még nem volt – rázom meg a fejem egy halvány mosollyal. – A szüleink mindketten egykék voltak. Az apai, vagyis hát majdnem apai nagyszüleinket nem is ismerhettük meg, de anya szüleire sem emlékszem igazán, kicsi voltam még, amikor meghaltak – vonom meg a vállam kissé. Nem igazán kötnek hozzájuk valódi emlékek, ezért erről könnyű érdektelenül beszélni. Utána viszont egy pillanatra a tányéromra fordítom a tekintetem és sóhajtok egy nagyot, mielőtt újra felnéznék rá.
– Ephraimnek viszont van családja. Az ő munkaköre megengedi az ilyesmit, szóval... – Megvonom a vállam. – A felesége Esther és van egy kisfiuk, Noach, kilencéves – folytatom egy kicsit halkabban, ajkaimon halvány, feszült mosollyal. Az unokaöcsémet évek óta nem láttam, de nem is ez a legnagyobb baj; ez olyasmi, amit magamnak köszönhetek, és bár nekem rossz érzés, neki azzal teszem a legjobbat, ha távol maradok tőle. Tőlük. – Nem véletlenül nem szeretem, amikor Ephraim megpróbál kapcsolatba lépni velem – fűzöm még hozzá, szabad kezemmel megdörzsölve az arcomat. Azt is nehezen viselném el, ha csak a saját életével játszana, de ez így sokkal szörnyűbb.

wildfire || coded by eirik

“I breathe you in, so sweet and powerful, like a wildfire burning up inside my lungs

Axel && Aviva

Az ébredés körüli kezdeti nehézségek után gyorsan sikerül vidámságot csempészni a reggelünkbe a konyhában. Először a nyilvánvaló bámészkodása, aztán amikor ráébredek, hogy hiába ismerem őt, hiába értjük meg egymást fél szavakból és néha kimondatlan gondolatokból is, hiába ő jelenti számomra tulajdonképpen az életet is, olyan alapvető dolgokkal nem vagyok tisztában, aminek természetesnek kellene lennie. Ezután ő rávilágít a saját, talán még hihetetlenebb hiányosságára, és akkor már nyíltan kitör belőlünk a nevetés. Feldobom azokat a bizonyos kérdőíveket, amiből aztán egy olyan viccelődés  kerekedik, hogy bár a második visszakérdezés után is vigyorgok, akkor már egy kicsit jobban eljut hozzám, hogy miről is beszélünk.
Nem azt mondom, hogy komolyan veszem a lánykérés lehetőségét, de az igaz, hogy egy kicsit eljátszom a gondolattal, és őszintén szólva egyáltalán nem látom magam előtt a pillanatot, amikor ő ráveszi magát ilyesmire és én nemet mondok.
– Ha van ember a világon, akinek még egy ilyen őrült kérdésre is igent mondanék, az te vagy – felelem végül, a vigyorom csak egy kicsit szelídül, hogy tudja, egyébként komolyan beszélek. A nők általában jobban kergetik a házasság ötletét, de én ez alól (is) egészen biztosan kivétel vagyok; a legkevésbé sem vágyom habos-babos ruhára, sok figyelő szempárra, felhajtásra, olyan napra, ahol mindenki ránk fókuszál, de ha arra gondolok, hogy hivatalosan is összekötni vele az életemet, az egy másik kérdés. Soha nem vágytam ilyesmire, de a szerelemre sem vágytam soha, mégis itt vagyok és olyan lánggal égek Axel iránt, hogy csoda, hogy nem égtünk még el elevenen mindketten az intenzitásától.
– Hmm, Mrs. Svarstad? – fűzöm tovább a gondolatmenetet én is, a vigyorom újra kiszélesedik, vidáman csillogó szemekkel nézek rá, aztán látványosan végigmérem, és amikor tekintetem visszatér a szemeihez, a mosolyom már egész más szempontból sokatmondó. – Mondjuk biztosan szívdöglesztő látvány lehetsz ingben és öltönyben – kacsintok rá.
Végül persze elárulom neki a koromat is, amit egyébként alaposan alul tippelt, a viccelődésre pedig rögtön reagálok, bár amikor a papírjaimra utal, gonosz kis mosoly költözik az arcomra.
– Honnan tudod? – pislogok rá ártatlanul. Nem mintha a tizenhetes számot bárki, bármilyen szempontból elhihetné rólam, és ennél persze én is biztosabbra szoktam menni, de mindig rájövök, hogy imádom húzni az agyát, főleg, ha ennyiszer ajándékoz meg a nevetése hangjával és vidáman csillogó szemei látványával. – Mrs. Svarstad még lehet tizenhét éves, aztán kezdhetsz is magyarázkodni – nevetem el magam.
Asztalhoz ülünk, én pedig kapok némi segítséget az ismerkedéshez. Mindketten nevetünk azon, hogy mennyire nem vagyok életrevaló ilyen szempontból, de én nem bánom, annak pedig csak örülök, hogy ez tőle is csak vidámságot szül. Nem titok előtte, hogy az életem minden volt, csak nem normális, általában a legalapvetőbb kérdésekre is hazugsággal válaszoltam, de mélyebbre egyébként sem mentem soha, senkivel. De ha egyszer ő az a bizonyos üdítő kivétel minden alól... Néhány alapvető dolog el is hangzik aztán, látom, hogy a balettal meglepem, és az arckifejezése láttán halkan elnevetem magam.
– Ne képzelj bele sokat, nem én voltam a csoport príma balerinája, sőt – ingatom a fejem vigyorogva. Utána átterelem a szót a hobbikra, de felemlegetem azt, amit egyszer már elárult magáról, és erre olyan tekintetet, szavakat és vigyort kapok válaszul, hogy huncut mosollyal vonom fel a szemöldököm.
– Ez most egy kihívás? – kérdezek vissza.
– Lényegében mindent kipróbáltam, de ami hosszabb távon is megmaradt az a futás volt és a gimnasztika. Nem volt sok mindenre lehetőség, ha tehettem volna, minden küzdősportot kipróbáltam volna, de egyszer elmentem egy judo foglalkozásra és megaláztam a nagymenő fiút a csoportban, szóval utána már nem láttak szívesen – árulom el, halkan elnevetve magam az emléken. – Utána szerencsém volt. Elmentem egy női önvedelmet célzó krav-maga tanfolyamra, az oktató pedig meglátta bennem a potenciált, így járhattam külön foglalkozásokra is hozzá. Azt tényleg élveztem – mosolyodom el, aztán eszek néhány falatot.
– De kikerülted az előző kérdést– bökök rá somolyogva. – Mivel foglaltad le magad a country klubok előtt, már a vízben lubickoláson kívül? A lányokkal? – kérdezem huncut mosollyal. Megpróbálom magam elé képzelni a tinédzser Axelt, amint meghódítja az iskolában a lányokat és a kép újabb mosolyt csal az arcomra.

wildfire || coded by eirik

“I breathe you in, so sweet and powerful, like a wildfire burning up inside my lungs

Axel && Aviva

Tisztázzuk, hogy a mai napra elég lesz két fix programpontot beiktatni, a fegyverek beszerzésével ráérünk. Még meg is köszöni, de én csak hátramosolygok rá a vállam felett, mert ez számomra természetes, nem olyasmi, ami miatt hálálkodnia kellene. Az a legfontosabb, hogy tisztázni tudja a családjával a helyzetet, és szeretném, ha ezt úgy és annyi idő alatt tudná megtenni - a felkészülést is beleértve -, ahogy és amennyi időre csak szüksége van. Egyébként is elég lesz egy-egy pisztoly mindkettőnknek, egyelőre legalábbis biztosan.
Folytatom a ténykedést a konyhában, újra érzem magamon azt a tekintetet, de amennyire nem zavar engem, annyira nem próbálja ő sem elrejteni a rendkívül elégedett mosolyát. Csak az tereli el a figyelmem, hogy rájöttem néhány alapvető hiányosságra, de aztán ő még ezt is átforgatja egy kis huncutságba a válaszaival. Teszek egy meggondolatlan megjegyzést, ráadásul éppen akkor, amikor ő is elkezd megközelíteni, de két szerencsénk is van: ő nem mond ki hangosan semmit, és én is beérem azzal, hogy a tekintetem táncoljon végig a felsőtestén az ujjaim helyett. A tekintete villanásából ítélve vannak elképzeléseim arról, mire gondol éppen, a saját fantáziámmal pedig nagyon is pontosan tisztában vagyok...
Mégis visszanyelek mindent, és nem is olyan nehéz másra gondolni, amikor rávilágít egy a két előző kérdésnél is sokkal nyilvánvalóbb hiányosságra. Először csak grimaszolok, de aztán vele együtt nevetem el magam, mert amennyire abszurd a gondolat, hogy ennyi minden után ilyen dolgokkal ne legyünk tisztában, annyira vicces is. Feldobom a bevándorlási kérdőíveket, mert azok aztán jó alaposak szoktak lenni, a válaszán pedig elvigyorodok.
– Most megkérted a kezemet? – kérdezek vissza kuncogva, és tényleg csak viccelek, mert a házasság gondolata nem is állhatott volna távolabb tőlem világ életemben, pedig ha jobban belegondolnék, rájöhetnék, hogy éppen azzal viccelődök, aki nagyon sok ilyet cáfolt már meg bennem.
– Nem tartom kizártnak, hogy némelyik rákérdezne, hogy hívják a másodunokatestvérem anyósának a második kutyáját, és azzal bizony megfognának – tippelek némi költői túlzással vigyorogva, miközben elkezdünk megteríteni. Utána ő kezd el találgatni a koromat illetően, és bár hízelgő, hogy mindegyiket csak a bizonyos harmadik x elé lőtte be, még ha nem is állt olyan távol az igazságtól, azért elárulom neki az igazat. Tényleg meglepettnek tűnik, de ezt bóknak veszem. A válaszán elnevetem magam, aztán megcsóválom a fejem.
– Késő bánat lenne – sandítok rá a szemem sarkából sokatmondó mosollyal. Nem mintha azt gondolnám, elhitte volna, mert azért tizenhét évesen még akkor is nehéz lenne az enyémhez hasonlatos életet élni, ha az ember lánya a háború istenének gyermeke. Közben leülünk a reggelihez, én pedig lázasan kezdek gondolkozni azon, milyen alapvető kérdések léteznek még, de végül csak egy apró hülyeség jut eszembe, ami leginkább arra jó, hogy megnevettessem.
– Ez átkozottul logikusan hangzik – nevetem el magam, mikor neki bezzeg eszébe jut, mi lehet még az alapműveltség része. Azért néha elég erőteljesen megmutatkozik, milyen az, amikor az embernek fogalma sincs a valódi ismerkedés fázisairól és módjairól, de nem érzem magam kellemetlenül emiatt, főleg, ameddig ő is tud ezen nevetni.
– Én tényleg nem vagyok benne biztos. Talán kör, háromszög, vagy valami hasonló fantasztikusan egyszerű alakzat – vallom be vállat vonva, mosolyogva. Egy kicsit vicces, hogy a memóriám mennyi mindent képes gond nélkül eltárolni egy egész életre, ilyen apróságokra viszont csak foltokban emlékszem vissza. Miközben őt hallgatom, én is veszek a tányéromra egy kenyeret, aztán fél szememet rajta tartva kenem meg. A mosolyom még mindig levakarhatatlan, de a bagzó macskák említésére halkan elnevetem magam. Az valahogy meg sem lep, hogy végül a vízben kötött ki, nagyon is értő mosollyal pillantok rá ennek említésére.
– Engem balett tagozatra járattak általános iskolában – vigyorodom el aztán. – Sosem fért a fejembe, hogy nekem miért kell szoros dresszben és kis szoknyában piruettet hányni, miközben a fiúk judóztak, de fogalmazzunk úgy, hogy a szüleim furcsán néztek rám, amikor ezt szóvá tettem – kuncogok egy kicsit az emlékeken. Most már persze sok minden értelmet nyert a fejemben, de nem hibáztatom anyát azért, hogy nem látta be azonnal a hétéves Aviva kívánalmai mögött megbúvó okokat. – Utána már könnyebb volt. Az állami nevelésben lényegében azt csináltam, amit akartam, szóval nyugodtan foglalkozhattam sportokkal, bár fegyver csak a kötelező szolgálat alatt került először a kezembe – vonok vállat. Nem akarom viszont nagyon elvinni a beszélgetést ebbe az irányba, ezért inkább újra ránézek, mosolyogva, kíváncsisággal a szememben.
– Oké, szóval hobbik és érdeklődési körök? A country club nem játszik, arra emlékszem – teszem hozzá elvigyorodva, és míg a válaszára várok vagy azt hallgatom, enni is elkezdek.

wildfire || coded by eirik

“I breathe you in, so sweet and powerful, like a wildfire burning up inside my lungs

Axel && Aviva

A reggelünk mondhatni a szokásos módon indul, de én továbbra sem érzek ezzel kapcsolatban semmi rosszat vagy egyáltalán negatívat, azt leszámítva persze, hogy egyáltalán nem szeretem a gondolatot, hogy keresztül kell mennie mindezen. Az emlékektől viszont sajnos nem tudom megfosztani, így továbbra is az egyetlen rendelkezésemre álló eszközhöz nyúlok: a hangomhoz és az érintésemhez. Ugyanúgy édesgetem őt vissza a rémképek mezejéről, mint bármelyik reggelen, ugyanúgy, ahogy minden elkövetkezendő alkalommal is teszem majd, ameddig csak kell. Az, ahogyan a legszebb kék szemek lassan kitisztulnak és visszatér beléjük az élettel teli csillogás, egyébként is többet ér nekem mindennél.
Axel aztán öltözés közben megosztja velem a nevet, amit kitalált,én pedig visszafogom magam, hogy bármilyen nyalókával kapcsolatos becenévvel álljak elő, vagy mondjuk megjegyzést tegyek az övére. Inkább én is felkelek és miközben megigazítom a takarót, szemeim kiszúrják a vékony repedést az ágytámlán, amitől széles mosoly kúszik az arcomra egy pillanatra, az emlékektől pedig kellemes bizsergés fut végig rajtam. Nem töltök azért túl sok időt nosztalgiázással, inkább én is felöltözök, legalábbis annyira, amennyire feltétlenül szükségesnek érzem a reggelhez, aztán én is kimegyek. Tekintetem csak néhány pillanatra engedem elkalandozni Axel félmeztelen látványán, aztán a kérdésre és a reggelire terelem a gondolataimat, el is indulva a konyhába. Szavaira értőn bólogatok és magam is átgondolom, hogy lenne a legjobb.
– Akkor Joe-t napoljuk el. Nem muszáj mindent egy nap alatt elintézni, a családod egyébként is fontosabb most. Addig is tiéd a Glock és az egyik tőröm – kacsintok rá a vállam felett hátrapillantva. Nem szeretném, hogy rohannia kelljen, vagy úgy érezze, nincs elég ideje a családjával tisztázni a dolgokat. Elgondolkozom azon is, hogy talán tényleg szóljak Joe-nak, nem azért, mert bejelentésköteles lenne az ilyesmi, hanem mert... azért nem kicsit lesz váratlan, amikor beállítok Axellel az oldalamon, akit legutoljára még sírva gyászoltam a kanapéján. Közben tovább ténykedek a konyhában, és amikor kinyitom az egyik felsőszekrényt, felnyújtózva két pohárért, megérzem magamon a tekintetét. Elvigyorodom, de nem fordulok meg, hagyom, hogy kedvére mozizzon. Egyébként is eltereli a figyelmem a kávéból levezetett gondolatmenet, bár nem tudom nem észrevenni azt a sokatmondó mosolyt az arcán, amikor megfordulok. A nyilvánvaló hiányosságaimat azért szóvá teszem, ő pedig velem együtt nevet, aztán a kávézási szokásait leszámítva megajándékoz néhány egyáltalán nem komolyan vehető válasszal. Huncut mosolyom elárulja, hogy nagyon is értem, mire céloz, tettetett rosszallással csóválom meg a fejem.
– Azt hittem, nem vagy édesszájú és csak egy helyen szereted igazán a mézet – jegyzem meg ártatlan pislogással, bár ez a mondat egy fokkal veszélyesebbé válik, ahogy a pultot megkerülve lassan megközelít. Nem kerüli el a figyelmem, hogy azóta sem vett pólót, de nem is panaszkodom. Épp el akarnám terelni a figyelmem azzal, hogy a kezébe nyomjam a tányérokat, hogy vigye őket az asztalra, de aztán megszólal, én pedig megállok a mozdulatban. Visszafordulok felé, arcomra olyan grimasz ül ki, mint akit épp rajtakaptak valami rendkívül kellemetlen dolgon, aztán kitör belőlem a kacagás.
– Te jó ég, szereznünk kell olyan kérdőíveket, mint amit a bevándorlási hivatalnál kell töltögetni, bizonyítandó, hogy nem a letelepedésért házasodsz. Mondjuk lehet, hogy néhány kérdésre magamról sem tudnék válaszolni – rázom meg a fejem vigyorogva, miközben azért csak-csak odaadom neki a tányérokat, én pedig utánaviszem a poharakat is.
– Nagyon hízelgő, de elmúltam harminc, kicsit több mint három évvel – igazítom ki mosolyogva. – A születési hely viszont stimmelt, Tel-Aviv – teszem hozzá egy kacsintással, ha már az alapadatoknál tartunk. Azt mondjuk nem tudom, ő emlékezett-e egyáltalán rá, de én oda-vissza el tudnám mondani az összes valaha létrehozott alteregóm teljes élettörténetét, szóval ebben biztos vagyok. Nem mintha ez egyébként számítana, hiszen az én létezésemet vagy születési körülményeimet nem bizonyítja semmilyen papír.
– Oké, szóval mikor van a születésnapod? – kérdezem halk nevetéssel, ha már az alapvető információknál tartunk. Az évszámot nem kell megkérdeznem, ahhoz sajnos megvolt a magam forrása nem is olyan régen, de tény, hogy az életkorát én is csak abból tudtam meg. Közben a segítségével folytatom a reggeli asztalra vitelét, hogy aztán le tudjunk ülni; ha mégis akarna egy pólót, megvárom, de én aztán nem bánom, ha így marad.
– Fogalmam sincs, milyen alapkérdések vannak még. Mi volt a jeled az oviban? Mondjuk én nem biztos, hogy emlékszem a sajátomra – vonom össze a szemöldököm egy pillanatra, bár a mosolyom levakarhatatlan.

wildfire || coded by eirik

“I breathe you in, so sweet and powerful, like a wildfire burning up inside my lungs

Axel && Aviva

Látom, hogyan csillannak meg a szemei, még ha nem is szól egy szót sem, aprókat bólogat, mintha csak megígérne magának valamit, és én nagyon is sejtem, hogy mit. Én sem fűzök hozzá semmit, csak az orrom alatt somolyogva figyelem őt, míg ajkait az enyémre nem simítja, hogy aztán minden egyéb gondolatot kivessen a fejemből. Később aztán megejtem a magam bosszúját is, amikor arról a bizonyos lezárásról beszélünk és szóvá teszem, hogy rajtam nem fog múlni, ha meg akarjuk ismételni, minden az arcára van írva. Visszafogom magam, nem teszek vagy mondok semmit, amivel tovább feszíthetném a húrt, de az elégedett mosolyomat nem tudom vagy épp akarom visszatartani; szeretem látni, amikor én is hatással vagyok rá.
Fürdés után még legeltetem rajta egy kicsit a szemeimet, csak hogy a puszta esztétikai élvezetnek is adózzak, aztán ahogy én is végzek a fürdőben, még körbejárok a lakásban, mielőtt csatlakoznék hozzá a hálóban. Kuncogva hagyom, hogy magával vonjon az ágyba, aztán a takaró alatt szorosan a karjaiba simulok, hozzábújok, köré fonom magam. Csókja a homlokomon mosolygásra sarkall, elégedett szusszanással fészkelődöm még közelebb, aztán lehunyom a szemeimet és hagyom, hogy a fáradtság, ujjai finom simogatása magával vigyen.

Számomra is meglepően mély és pihentető álomból riadok fel, és még ha vissza is tért a rémálom, viszonylag hamar felfogom, mennyire alaptalan volt. Már csak azért is, mert a mellettem nyugodtan alvó meleg test megmoccan, karjai közelebb vonnak magukhoz, mintha csak érezné, hogy tudatosítani kell a jelenlétét. Megkönnyebbülve hunyom le a szemeimet még néhány pillanatra, arcomat Axel mellkasához fúrva szívom magamba az illatát és a jelenlétét. Örülök, hogy nem ébresztettem fel, de nem mocorgok többet, hagyom tovább aludni, míg nekem már elkezd járni az agyam, egy kicsit előrevetítve a napi teendőket.
Már az első rezdülésekből látom és érzem, amikor megkezdődik az újabb epizód. Türelmesen, megnyugtatóan simogatom és suttogok neki, várva a pillanatot, hogy légzése rendeződjön, szemei kitisztuljanak, és amikor pislogva rám néz, ezúttal már látva is, rámosolygok. Ugyanúgy csókol meg, mint előző reggel, hálásan, hevesen, mintha én mentettem volna ki azon a szörnyű napon a víz alól. Finoman túrok bele a hajába, amikor elhúzódik, ujjaim gyengéden simítják a fejbőrét, másik kezem pedig az arcát, mintha csak a rémképek utolsó hullámait próbálnám elűzni a fejéből.
– Üdv a felszínen – mosolygok rá gyengéden. Kék szemei engem figyelnek, és én is benne gyönyörködöm, de szinte látom, mikor elmerül a gondolataiban és nem is zavarom meg ebben, mert nem látok sötét felhőket gyűlni a tekintetében. Kitartóan simogatom őt, amíg úgy nem dönt, hogy ideje felkelni. Egy kicsit még az ágyból figyelem, ahogy öltözni kezd, a kérdésére pedig elmosolyodom.
– Nekem megfelel – bólintok, és visszafogom magam, hogy említést tegyek a borzalmas becenevek lehetőségeiről, aztán ugyanígy nem teszek megjegyzést a kezébe fogott övről sem, csak egy kis mosoly jelenik meg a szám sarkában. A tegnapi napot engedélyeztem magunknak, ma már koncentrálnunk kell a tennivalókra is; mindenképp el kell intéznünk a papírokat, aztán fegyvereket kell szereznünk Axelnek is, mert nem akarom, hogy bárhol is védtelenül forduljon meg, különösen, ha el akar menni a családjához is egyedül. Persze tudom, hogy önmagában sem védtelen, de jobban örülnék, ha megfelelő eszköz is lenne a kezében.
Én is kibújok az ágyból, megigazítom a takarót, aztán elkezdek felöltözni. Amikor már a pólómat veszem magamra, kimegyek utána, még mindig az előző gondolatokat forgatva a fejemben.
– Szeretnél elmenni ma Joe-hoz is, vagy csak a papírokat intézzük el? Tiéd lehet a Glock, ha ezt még elnapolnád – ajánlom fel. Nem kell feltétlenül egy nap alatt meghódítanunk a világot, főleg, ha inkább a családjával való találkozásra összpontosítana, nekem pedig nem gond, ha meg kell osztoznunk a fegyvereken addig. Most egyébként is csendre és nyugalomra számítok egy darabig, még az egyik tőrömet is odaadom neki, ha kell.
A konyhába megyek, hogy előkészítsek valami reggelit, még ha csak hidegtál-jellegű lesz is a dolog. Közben végiggondolom, hogy biztosan az eredeti tervem lesz-e a jó, de csak megerősítem magam ebben a hitben. Ha Axelről van szó, inkább mindent kétszer átgondolok, hogy biztosra menjek, most viszont nincs bennem szemernyi kétség sem, hogy nyugodtan csináltathatjuk ott a papírjait, ahol én is jártam még annak idején, amikor idejöttem. Joe elérhetőségét is tőlük kaptam meg, azzal pedig többszörösen jól jártam, szóval nincs okom bizonytalankodásra.
Tekintetem közben a kávéfőzőre esik, a kérdés pedig automatikus, és csak közben jövök rá egy kis érdekességre.
– Kérsz kávét? – kérdezem, és ahogy kimondom a szavakat, a fejemben összeállnak azok a bizonyos érdekességek, ezért lassan elmosolyodom és felé fordulok vagy rápillantok, akárhol is legyen éppen. – Fogalmam sincs, hogyan iszod a kávét. Vagy hogy mondjuk mi a kedvenc színed – állapítom meg, aztán halkan elnevetem magam. Kettőnk két keze nem lenne elég ahhoz, hogy összeszámoljam, mennyi vér szárad a kezünkön, kétszer is majdnem megölték miattam, gondolkodás nélkül egy golyó útjába vetném magam, ha az ő élete lenne a tét, ő számomra az egész világom, de nyilvánvalóan elbuknék egy alapismereti kvízen, ami róla szól.

wildfire || coded by eirik

“I breathe you in, so sweet and powerful, like a wildfire burning up inside my lungs

Axel && Aviva

Beállunk a zuhany alá, ha már egyszer mindkettőnkre alaposan ráfér, de szerencsére egy pillanatra sem kell nélkülöznöm őt és a közelségét. Kezeit azonnal rám teszi, az én legnagyobb örömömre, aztán megkérdezi, hogy nekem elég volt-e, amin nem győzök mosolyogni; egyébként is koncentrálnom kell, hogy ne vigye el a fantáziámat, amikor a kellemes határokat emlegeti. Azután viszont felemlegeti azt a bizonyos éjszakát a yachton, amitől nagyon is édes emlékek özönlenek a gondolataimba.
– Kár – csillannak meg a szemeim pajkosan, ahogy szélesen rámosolygok, amikor a rekord meg nem döntését említi.
Kellemesen megborzongok ujjai simítására, aztán halk kuncogással bólogatok értésem jeléül, mikor kifejezi, hogy jegyzőkönyvezzem, mennyire nincs ellenére, ha ilyen könnyedén képes vagyok őt ilyen értelemben is akarni. El is könyvelem ezt a tudást, de aztán kénytelen vagyok figyelmeztetni, hogy el kell terelnünk a témát, ha nem akarja mégis megkockáztatni, hogy az utolsó utáni tartalék energiáinkat is fel akarjam őrölni. Szavai, nevetése megmosolyogtatnak, mielőtt az ajkaimra hajolna, és be kell vallanom, nagyon is hathatós módszert talál arra, hogy mindketten abbahagyjuk a beszédet és valami egészen mással kössük le az ajkainkat. Hosszan csókoljuk egymást, azt hiszem, akár egész éjszaka is képesek lennénk ott állni egymás karjaiban, de én azokat a pillanatokat sem adnám semmiért, amikor elengedjük egymást és ő rám néz azzal a mesésen kék szempárral, bennük minden érzésével, amitől hevesebben ver a szívem.
Nekikezdenék annak, hogy megmosdassam, de aztán a következő kérdésével megint azt kockáztatja, hogy el fogja vinni a fantáziámat, amire figyelmeztetem is, de huncut mosolyától és ártatlan vállvonogatásától kuncogni támad kedvem. Utána viszont tényleg megválaszolom a kérdést, mert látom, hogy nem csak az agyamat akarta húzni, hanem tényleg érdekli, szóval miközben lassan elkezdem beszappanozni a testét és kiélvezem a bőre érintését, kifejtem neki a válaszokat. Nem kerüli el a figyelmem, hogy amikor a befejezésről beszélek, felvillan a szemeiben egy pillanatra az ismerős tűz, ennek és szavainak együttes hatására elégedett mosoly költözik az arcomra.
– Nekem nincs ellenemre, hogy gyakoribbá tegyük – jegyzem meg megcsillanó szemekkel. Talán egy kicsit azt szeretném, ha az ő fantáziájával is játszanánk, bár a szavaim egyébként is őszinték. Én is élveztem azokat a perceket, rajtam nem fog múlni, hogy megismételjük-e a közeljövőben - bár, a tekintetéből ítélve, rajta sem.
Miután mindketten megfürdettük a másikat - és én leküzdöttem a feltörni akaró elkalandozó gondolataimat is -, mindkettőnknek veszek el törölközőt. Megtörölközök, aztán elkezdem áttörölni a hajamat is, de a tekintetem inkább rajta kalandozik, magamba iszom a látványát, ahogy magára rögzíti a törölközőt, keze mozdulataitól kezdve lassan vezetem fel a szemeimet a csípőjén, a hasán, a mellkasán, a vállain, egészen az arcáig, és sokadszorra is meg kell állapítanom, hogy megfogtam a főnyereményt. Elégedett mosollyal a szám sarkában kezdem el kifésülni a hajam, hogy anélkül tudjon majd megszáradni éjszaka, hogy reggel szénaboglya-hatást keltsen. Utána még egyszer felitatom róla a nedvességet, és miközben magam köré tekerem a törölközőt, hallom Axelt kimenni a konyhába. Azt hiszem, sejtem, mit visz vissza a helyére és úgy érzem, jobb is, ha nem látom meg a kezében a mézet, mert akkor nehéz lenne az alvásra koncentrálni. Teszek egy gyors kört a lakásban, ellenőrzöm, hogy biztosan zárva van-e az ajtó - ha már kapott új zárat -, mindenhol le van-e kapcsolva a villany - a tévé már rég kikapcsolt magától is -, aztán, mivel a szokásokat nehéz levetkőzni és van, amit nem is célszerű, a Berettával együtt megyek a hálóba, hogy aztán letegyem azt az éjjeliszekrényre.
Leveszem magamról a törölközőt, de csak addig jutok, hogy felakasszam azt a fogasra az ajtó hátulján, aztán már érzem is az ismerős karokat finoman a derekam köré fonódni, és én kuncogva, boldogan hagyom, hogy az ágyhoz vonjon magával. Betakar minket, én pedig szorosan bújok hozzá, ahogy magához húz, az oldalához simulok, felül lévő karomat és lábamat is átvetem rajta, szinte köré fonódva, mintha csak attól félnék, hogy másképp eltűnik majd reggelre. Orrommal megsimogatom a nyakát és finoman oda is csókolok, mielőtt fejemet a mellkasára fektetném, és elégedetten szusszannék egyet. Becsukom a szemem, ezúttal nem is gondolok arra, hogy tegnap ilyenkor még mindig alig akartam elhinni, hogy visszatért hozzám, egyszerűen csak élvezem ujjai finom simogatását, a teste melegét, és azt, hogy itt van velem.

Az éjszakám ezúttal sokkal nyugodtabban telik, mint az előző, bár az ébredés így sem túl kellemes. Most is visszatérek oda, arra az éjszakára, álmomban még mindig nem találom őt, de ahogy hevesen zakatoló szívvel, összerezzenve felébredek, szinte rögvest beúszik a tudatomba a tény, hogy nem vagyok egyedül. Szemeim magukba isszák a látványát, elmém pedig a tényt, hogy a karja engem ölel, meleg teste az enyémhez ér, és igenis itt van. Remélem, hogy nem ébresztettem fel, és ha így van, most már nem is alszok vissza, de nem mozdulok mellőle. Sokkal kipihentebbnek érzem magam, mint tegnap, vagy mint egy ideje bármikor, most már nekem is sikerült rendesen aludnom, így nem érzem szükségét a további pihenésnek, inkább csak gyönyörködöm benne, készen állva a pillanatra, amikor ő is felébred.
Ha meglátom az ébredése első jeleit, a megrebbenő szemeit, az egyenletes légzése pillanatnyi élesedését aztán megszűnését - amit még mindig nem könnyű átélni -, a megfeszülő testét, én már készen állok. Kezem akkor simít az arcára, amikor szemei kinyílnak, még ha egyelőre vakon is, másik kezem a haját kezdi el simogatni, miközben megnyugtatóan suttogok neki, hogy érintésemmel és a hangommal lassan visszacsalogassam őt a felszínre, közben folyamatosan figyelve, hogy mikor tisztul ki a pillantása, tudatva velem, hogy visszatért. Amikor pedig ez megtörténik, lágyan mosolygok rá, hüvelykujjammal megsimítva az arcát.

wildfire || coded by eirik