A férfi sokat elárul ezzel az egy mondatával, miszerint csak azért tartom lenyűgözőnek ezt az eredményt, mert csak az állatot látom benne. Ami azt jelenti, hogy máshonnan megközelítve a dolgot könnyebb elérni ezt a célt. Érdekes. Az események haladnak, a farkas állkapcsa pedig a karjaim közé kerül. Lábai ugyan felém kapnak, felszakítják az öltöny és az alatta lévő ing szövetét, de közel sem olyan hegyes az a karom, hogy különösebb fájdalmat okozzon. A tüsszögés szele és permete ér ugyan, de kárpótol, hogy az ujjaim a bundába mélyedhetnek. A morgás és a vergődés lassan abba marad, jelzem az orosznak, hogy birtokba veheti a játékszerét. Fenrirre tett megjegyzése - és úgy ámblokk a szájalása - továbbra is idegesít, de innentől kezdve a tőlem megszokott némaságba burkolózok. Figyelmemet a karperec és ereje köti le, amelytől a farkas apró, meztelen leánnyá válik a kezeim közt. Fogást váltok rajta, aztán leengedem a földre. Felkelve arrébb lépek. Leveszem a szakadt, és poros zakót, elveszem a Rufio által nyújtott zsebkendőt, és megtörlöm az arcom, míg utolsó szavaimat a férfihez fűzöm a kennellel kapcsolatban. Közben nyugodtan figyelem, miként öltözik fel a leány, és rántja fel végül a földről az orosz. Utolsó szavaira biccentek, nem tartom fel. - Felkeresem, ha szükségem volna magára. - felelem nyugodtan, míg szemeim hűvösen követik őt, meg a kezében "dédelgetett" farkasát. Magam is elindulok Rufioval kifelé, ám oda kint más irányba indulok, mint ők. A kocsiban hátra ülök, míg ő előre. - Megjegyezted a rúnákat? - kérdezem, a sofőrülésen ülő felé pillantva. - Igen, uram. - válaszol a legény, mire bólintok, közben el is indulunk. - Helyes. A villában rajzold le őket, és nézz utánuk. Érdekel a teljes hatásuk. - felelem, kipillantva az ablakon, merengően.
Vendég —
- Maga csak az állatot látja benne, ezért tartja lenyűgözőnek. Minden esetre, köszönöm.- válaszol kurtán, Tolja, hisz ő pontosan tudja, hogy csak a felét teszi ki a vadállat annak, ami az egészet adja Dashában. Ha csak az állatot nevelte, verte, sanyargatta volna, akkor egy kezelhetetlen bomba lenne csupán, amely bármikor robbanhat, és még az sem biztos, hogy nem épp annak a kezét vinné le, aki elhajítja vagy akinek a testében lakik. Ha gyenge az emberi test, az állat sem bír sokat.. Ugyan ez igaz arra is, ha csak az emberrel foglakozik, akkor a büszke, fékezhetetlen dög benne túl öntelt lenne, és nem tudná pontosan mekkora is az a bunda, amit viselnie kéne. És hogy az elme játékai néha rosszabbak, mint a fizikai fenyítés, s a ketrecből valószabadulást kiérdemelni kell, nem pedig alanyi jogon jár. Egyensúly játék, türelmet, odaadást, és végtelen alázatot kíván a játék iránt azoktól, akik játsszák. Sok évtized alatt ezen türelme és csendes megfigyelőképessége miatt nem bukott le semmivel, még csak gyanúba sem keveredett soha, ezért sikerült neki az amiben más még csak meg sem látja a kiaknázatlan lehetőséget. Érzi, hogy Trygve nem tartja sokra, az sem újdonság neki. Teremtőjén kívül a fajtáját nem magasztalják az egekbe, és a legtöbbjük nem is érdemes rá. Nem arra lettek szánva. Csendes, önálló katonák, akik egy csettintés alatt halálos sereggé válnak. Alvósejtnek hívják a terrorizmusban, és gyönyörűen meg is van fogalmazva a lényege. Az, hogy rengetegen nem érzik a súlyát, és a veszélyét nem fogja depresszióba taszítani, ahogy az egóját sem kapargatja meg régóta a bizonyítani akarás vágya. Így nem is fele többet, mint amennyit szükséges, nem dicsekszik, kérkedik, húzza ki magát nagy büszkén a bókra. És az sem lepi meg, ami ez után jön. Blazírt arccal nézi végig. Nem úgy Dasha, akiből a nem várt ütközés, és földbe döngölés sípoló hangot hallatva préseli ki a levegőt. Megtépett bundája sajog, a puszi, amit a betontól kap a csontjaiig hatol, végigrezonál a testén fájdalmat küldve a legapróbb receptorokba is. Szívós teste ennek ellenére nem törik, lábai kapálózva kaparnak hol Trygvébe, hol a töredezett betondarabok közé, felverve a port, ami épp nem a plafonról hullik. Ahogy újra lélegzethez jut tüdejét betölti a felszálló mocsok, és törmelék elegye, kérdés nélkül prüszköli le a hüllőszagú fazont, aki a pofáját tartja fogságban, mint egy kicseszett élő szájkosár. Pillantásában semmi emberi nincs, csak az állati vágyakat, éhséget és mérhetetlen dühöt sugározza, de némi káröröm is csillan, ahogy a portól szürke orrváladék szétterül a markáns arcon. Képtelen feladni, vakmerőn bámul a delejező szemekbe, és vergődve igyekszik kiszabadulni, miközben földön túli hangon hörög, ami zárt pofájából is épp oly fenyegető, mintha teli fogsorral acsarogna. Már rég nem érdekli, hogy beteríti a hüllőszag, vagy hogy a gyengébb zsenge szagú falatot akarta idáig. Szét akarja tépni ezt a fickót, addig ropogtatni a csontjait, míg épp olyan pici darabokra nem morzsolódik, akár a törmelék alattuk. Darált húst akar csinálni belőle! - Biztos vagyok benne, hogy a nagy Fenrir koránt sem milyen kezes. - söprögeti a ruhájáról a port higgadt mozdulatokkal Anatolij, továbbra sem sápítozva a vergődő nevelt lánya miatt. Ha tudna, büszke is lenne rá, amiért nem fél egy akkora horderejű Istentől, amekkora épp szorongatja. Aztán persze ott van a parancsa megszegése, amit milyen következetes gazda lenne, ha büntetés nélkül hagyna? - Biztos? Pedig már kezdtem úgy érezni élvezi a kis kötött forgású birkózást a homokozóban. - nem látja értelmét vitatkozni, sem ágálni a másik férfi szavai ellen, de az utasításokat akkor sem kedveli. Szórakozott megjegyzése is csupán ennek hozadéka, semmi többé. - Ezt visszavenném, vagy szeretné feltenni? - érdeklődik élcelődve a némával. - Nem? Kár. - válaszolja meg a saját kérdését, miközben már a kezében a karpereccel tart az ölelkezőpáros felé. - достаточно!**- szól hideg határozottsággal a farkashoz, akár csak egy neveletlen kutyához. Lassan de még így is pár másodperc alatt beér az információ Dasha agyába, aki prüszkölve még egy nagyot szünteti be az eddig vég nélkülinek tűnő kapálózását, és kaparását. A levegő a szorítás miatt nehezen jut a tüdejébe, mellkasa kaotikus ütemben emelkedik és süllyed. Teste feszült, mint a prédát leső ragadozó, akinek egy óvatlan mozdulat is elég, hogy a halálos dermedtségből kiragadja. A draugr gyorsan cselekszik, és nyitja a karkötőt, amit a farkas lábára pattint, akár egy bilincset – mert ha azt vesszük az is. Pár másodperc kell, a bestia érzi a felmelegedő fémet, és a mágiát, ami forró marokkal ragadja meg az egész lényét, s mintha a kohóban izzó vas érné, úgy érzi a bundája és bőre sercegését, holott kívülről csak a teste rándul görcsbe, merevedik ki mint egy darab fa, és kíntól nyüsszenő hanggal olyan gyorsan formálódik vissza emberré, mintha belülről valami tépné a szőrt. Utolsó velejéig utálkozó pillantást vet...de most a draugrra, és a szem lecsukódik. Immár a pucér lány fekszik Trygve karjai közt, amíg el nem engedi, és ki nem sétál a folyosóra. Ernyedten heverne továbbra is a betonon, de Anatolij az ajtóba rakott táskáért nyúl, és kirángatja belőle a melegítőt. Aprót pofoz a lányon, aki összerezzenve,hasogató fejjel, kábán ébred, mormolni próbál valamit, de a férfi lepisszegi. - Öltözz fel. - teszi az ölébe a ruhákat. Mint egy jól programozott gép, Dasha teszi, amire utasítják, pedig azt sem tudja hol van. Igazán nem szűrődik be sok a leterhelt tudatába, gyomra forog, és nem igazán képes eldönteni, hányni fog avagy sem. Kínlódva cipzároz, de a felállás nem megy elsőre. Lába nem tartják meg, feje pedig kurvára húzza lefelé. - R-rosszul vagyok....- leheli kiszáradt, fémízű szájjal, torkán ott tapad valami, aminek hatására a nyelés felér egy ledugott ujjal, öklendezve tántorog a falnak, és görnyedve köhög, elkínzottan nyög, könny szökik a szemébe, de felrángatja magára szerencsétlenül a nadrágot, majd visszarogyik a faltövébe, mint egy részeg. Orrát bántja a szag, fülét a hangok, szemét a fény. - Ezt örömmel hallom, ha a szolgálatainkra lenne szüksége újfent, állunk a rendelkezésére, Mr Nesheim. - karol bele a lányba, és felrántva a földről eltámogatja a táskáig,amit a kezébe nyom, és úgy kapja csak ölbe Dashát, mintha tollpihe lenne. Mindez a máris összegömbölyödött lánynak fel sem tűnik, nem érzékel valami jól, azonban a mondat valahogy furán megragad benne, visszhangot vet, miközben újra beszippantja a fekete homály. -Most pedig ha egyéb dolog nincs, hazavinném, mielőtt telehányja a kocsim. - néha még az orosz draugr is tud humorizálni.
**Elég!
Trygve & Dasha
A farkas szőrét cseréli, de jellemét nem.
xxx ; music ; notes
Vendég —
Dasha | Trygve
My blood runs cold Like the killer you know The killer you chose I'm the devil you know
A kérdéseim egyértelműek, de a válasz kevésbé. Míg a farkast, és a véráztatta pofáját nézem, és várom a választ, Rufio a karperecet szemléli meg, igen közelről. Megnézi a bele vésett rúnákat, amely erejét adja, bár elolvasni nyilvánvalóan nem tudja - ilyesmire nem lett kiképezve. Azt tudja, érzi ő is, és én is, hogy a farkas az ő vérét kívánja a legjobban, de meg is értem. Félig halandó, és közel sincs olyan erős kígyószaga, mint nekem. A gazdáját meg nyilván nem bántaná az állat, hozzám pedig nem mer érni. Kíváncsi lennék, mit tenne, ha Rufio végül nem lenne itt, vajon megpróbálna-e engem megkóstolni, de kísérletezni máskor fogok ezzel. Lesz még alkalmam Anatolijjal és a kutyájával találkozni. Az említett orosz válasza, és kérdései azonban merengésbe küldenek. - Csupán lenyűgözőnek tartom, hogy egy draugr képes betörni egy ilyen vérengző állatot. - ezzel Anatolij meg is veregetheti a saját vállát, mert nem sokszor szoktam mások munkáját dicsérni. Mindenesetre valóban lenyűgöző, amelyet elért annak ellenére, ami. Hiszen még csak nem is félisten, vagy isten, egyszerűen csak egy élőholt Hel seregében. Lehet van bennem némi lenézés feléjük, de hát valóban nem a legerősebb lények a világon. Viszont erejük hiányát elméjük csiszolásával helyettesítik, az orosz pedig jól hasznosította a tudását. Rufio vissza is adja neki a karperecet, és épp ez alatt a mozdulat alatt meg is torpan, mert a farkas, kirúg. Az elmém persze már akkor összerakja a képet, amikor a bestia szemeit rá szegezi, és izmait megfeszítve hajtja lábait rugaszkodásba. Azzal viszont nem számol, hogy én még mindig közöttük állok. Hiába próbál átugrani, az egész eredménye csak annyi, hogy jobbommal elkapom szügyén a szőrt, és akkora erővel rántom le a régi hajópadlóra, hogy az megreped, a szoba finoman rezeg meg a földetérésre, a plafonról apró porfelhő keretében vakolatomlást, és repedést keltve. A mozdulatba fordulva bal karomat azonnal átvetem a szörnyeteg pofája körül, szoros bilincsbe fogva azt, nehogy oda tudjon marni felém. Ujjaim mélyen a bundára fognak, a közel került állatnak pedig mélyen, elégedetten nézek a szemébe. Nem akarta, hogy hozzáérjek, most viszont még is az érdes, hosszú szőrbe marnak hosszú, erős ujjaim. Ha túl sokat erőlködik a farkas, nem félek olyan erősen szorítani, hogy fájjon neki, ha próbálkozik. Összetörni nem fogom a csontjait, de azt se engedem, hogy szórakozzon velem. - A bátyámra emlékeztet. Mintha csak egy kisebb másolatát látnám annak a részének, amelyet a Ragnarök alatt szokott megmutatni. - mondom, már-már nosztalgikus, de szintén halovány érzelmekkel rendelkező hangnemben, fürkészve a bundát. - Most már rá teheti a béklyóját. Ennyi nosztalgia elég volt mára. - emelem fel a jeges pillantásom a farkaséról a folyosón üldögélő oroszra. Ha tudja kontrollálni a farkast, és az a draugr szavára ellazul, érzem rajta, hogyha elengedem se okoz majd gondot, akkor lefejtem róla a karomat. Ha Anatolij parancsára se hallgat, akkor tartom tovább a pofáját, hogy az orosznak lehetősége legyen feltenni a karperecet oda, ahová való.
Amennyiben helyére kerül a mágikus tárgy, a folyosóra sétálok, és megigazítom a zakómat. Leszedem magamról a rám tapadt farkasszőrt, aztán nyugodtan zsebre süllyesztve a kezemet pillantok be ismét az ajtón a gazdára, és kutyájára. - Ha netalán kennelbe kezdene, a támogatásomat élvezi. - mondom, szemeimmel a bestiát figyelje, amely lassan visszanyeri "eredeti" alakját, bár ezen is lehetne vitatkozni, hogy melyik az eredeti. Kicsit olyan ez a kérdés, mint hogy mi volt előbb, a tyúk, vagy a tojás.
Vendég —
Mindazok ellenére, hogy most ismét sarokba van szorítva, akár csak akkor, mikor a satnya kis lány testbe kényszerül, élvezi a minimális szabadságot. Akkor is ha legszívesebben átharapná a csendes, pofátlan férfi torkát, hogy megszüntesse a taszító, hideg hüllőszagot amit áraszt. Idegen, fenyegető, és veszélyes. Anatolij féle élettelen szaghoz már hozzászokott, ahogy a kiontott bensőségek és ürülék szagához is, azok - még ha gazdája veri is néha - nem jelentenek rá életveszélyes fenyegetést. Ez a férfi? Ő igen, minden porcikájában érzi azt a hideglelős hatalmat. Nevetséges, hogy ha ilyen óriási, miért ő védi mégis a szótlan falatot? Dasha figyelmét cseppet sem kerüli el, hogy akárhogy sétál, köröz, lopakodik, képtelen úgy moccanni, hogy pici rés is nyíljon Rufio felé. Pedig az az ínycsiklandó uzsisdoboz még azt a förmedvény karperecet is a kezébe veszi...Úgy nézegeti, mintha meg tudná fejteni...próbálkozz csak kis husi... A farkas eljátszik a gondolattal, mi történne vajon ha az elegáns piperkőcre kerülne? Az ő erejét is képes lenne ketrecbe zárni, mint az övét? Akkor bizony mindkettőt kibelezhetné, és olyan tort csaphatna, hogy végre talán jól lakna... A borzongató gondolatra csámcsogva nyalja meg a pofáját, miből már kezd kiveszni a vér és a hús íze. - Aki keres, talál. Csak tudni kell mikor és hol érdemes. - jön kintről a hűvös hang, ha Trygve azt hiszi, majd készséges választ fog kapni, azt elfelejtheti. Vannak olyan információk, amik megfizethetetlenek. - Miért talán beruházna egyre? - azért az orosz sem hülye, kíváncsi,miért is pont most jutott eszébe a másiknak, hogy erre rákérdezzen, holott nem egy munkát elvégzett már neki. Persze lehetséges, hogy csak szeszély, de orosz hon fiai nem a bizalmukról híresek. - Netán Dasha ennyire megnyerő? - Rettentően unja ezt a kis helyiséget, és most, hogy nem nyomja agyon metafizikai síkon a kígyó, fürkészve figyeli a beszélgetés fonalát, és nyújtózkodva mozgatja át a tagjait. Dühíti a helyzet, unatkozik, minden porcikája szabadságért kiált, és ez csak jobban tüzeli. Fogalma sincs mikor volt utoljára farkas alakban szabad levegőn, mikor marta fel a mancsa a talajt a nyomorult beton vagy csempe helyett, mikor érezte, hogy a szél a bundájába túr... Ha ember lenne most, lehet elsírná magát, de a fenevad nem ismeri az efféle érzelmeket, szinte kivétel nélkül mindent haragba és vérszomjba konvertál át, akár a legtöbb berserker, de persze még ezt sem tudhatja, sosem találkozott még hasonszőrűvel. Kivár, Trygve válaszra nyitja a száját. Alig nyög ki egy fél mondatot, Dasha izmai megfeszülnek,és a hatalmas farkastest szinte valkűr gyorsasággal rugaszkodik Rufio felé, és ha tudja dönti fel vicsorogva, hogy szándéka szerint neki iramodjon az ajtó felé.
Trygve & Dasha
A farkas szőrét cseréli, de jellemét nem.
xxx ; music ; ismétegy béna fos, ne haragudj
Vendég —
Dasha | Trygve
My blood runs cold Like the killer you know The killer you chose I'm the devil you know
Érdekes, mennyire jelentéktelennek tűntem a farkas szemében, míg el nem eresztettem mindazt, amely akkor a legerősebb, ha vissza alakulok azzá, ami valójában vagyok. Anatolij szerencséjére nem kell kétszer szólnom, hogy most hagyjon békén. A farkasa érdekel, nem a nő, akiből előmászik, de főleg nem a draugr. Attól nem tartok, hogy a bestia rám támadna, vagy esetleg Rufiora. Neki valamivel nehezebb dolga lenne, de sok trükk van a tarsolyában, amely tőlem származik. Látom az állaton, hogy ideges, és azt is, hogy felbőszítettem, de őszintén szóval nem hat meg a felállított szőr, a vicsorgás, vagy a villanó szemek. A legidősebb, és legerősebb farkas a bátyám. Már úgy ismerem ezeket az állatokat, mint a tenyeremet. Figyelmen kívül hagyom a draugr szavait, Rufio pedig átvéve amit a kezébe adnak, tüzetesen megszemléli azt. Engem nem kell félteni, amikor a farkas felém kap, egy tapasztalt, isteni lény, egy kígyó reflexével hajtom félre a kezem, így a fogak a levegőben csattannak. Némi élettel telik meg a szemem. Élvezem ezt a haragot és tüzet, amely a bestiából árad, de azt is tudom, hogy pár perc alatt nem lehet a világot megváltani, főleg nem egy ilyen állat bizalmát. Még jó, hogy a nyugalmamról, és a türelmemről vagyok híres. Évezredek tervezgetése és lépései vezetnek mindig oda, hogy elhozzam a Ragnarököt. Ha valaki azt hiszi, nem vagyok elég türelmes egy helyben álldogálni ahhoz, hogy egy állat felfogja, a fenyegetés nem ellene szól, az bolond. Ezek a lényeg úgy is kitűnően olvassák a metakommunikációt, mivel nagyrészt másból nem is tudnak egymás között. Noha arcomról nem tud leolvasni semmit, a testtartásom sokat elárulhat számára. Leengedem a kezem, de még mindig nem engedem el a pillantásommal, érdeklődve fürkészem a vadat, és merengek el. - Hogy sikerült egy ilyen ebet találnia magának? - a kérdés a draugrnak szól. Sose kérdeztem igazán őt erről. Őszintén, sose beszélgettem igazán Hel szolgájával, mert a legkevésbé sem érdekelt. Most viszont - talán a szabadidő, talán az unalom hatására - még is érdekel a téma. Egyetlen egy lépést hátrálok, hogy a farkas kevésbé érezze feszélyezve magát, de hátat nem fordítok neki, és továbbra sem engedem, hogy megkerüljön, vagy elmenjen mellettem, ha netán ismét a legényemet szemelné ki arra, hogy megkóstolja. Jobb szeretném a figyelmét magamon.
Vendég —
Anatolij sosem volt az a fajta férfi, aki késztetést érez, hogy faszt méregessen mással. Talán még életében... de élőholtában? Túlságosan is sok évtized, és évszázad van még előtte, hogy ostoba meggondolatlan pöcsként viselkedjen. A leélt évszázad pedig nevelt belé annyi tapasztalatot, hogy tudja, mikor nem érdemes vitába bonyolódnia. Tisztában van vele, melyik kutya az erősebb ebben az épületben, és az nem ő. Ennek ellenére azt kurvára nem szeretné, ha a kígyó összetörné a játékszerét, csak mert a farkas meggondolatlan, és vad. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy Dasha újabb lépést tesz Rufio felé, de a feléledő erő kizökkenti. Orra mélyet szippantva ízlelgeti a szagot, hirtelen az egész terem megtelik azzal a borzongató érzéssel, ami a barlangok mélyén fogja el az embert, mikor tudja, bármelyik pillanatban a bokájába marhat, vagy a fejére eshet egy kígyó, méghozzá egy akkora, amikről az Amazonas menti esőerdőkben suttognak. Csakhogy ez nem csak fojtással öl... Prüszkölve rázza meg magát, próbálja levakarni a fojtó érzést, ami egészen a csontjaiig ivódik. Az állatnak más a tudata, máshogy érzékeli a félelmet, Dasha emberi énje pedig olyannyira elbújt, vagy lehet inkább torzult ebben a testben, hogy az, aki felé elindul Trygve, sokkal inkább egy vadállat. Méghozzá rosszul szocializált, traumatizált, fogva tartott vadállat. Hátracsapva a füleit hajtja lejjebb a fejét, s habár bundája minden szőrszála égnek áll, csak azt tudja biztosan, hogy nem akarja, hogy ez a hideglelős alak hozzáérjen. Az pedig egyenesen felbőszíti, hogy a szemeibe mered. Mi jogon meri őt pofátlanul kihívni egy csúszómászó?! Mosrgása még mélyebb, és dühödtebb lesz, vértől iszamos pofájában világítanak a fehér agyarak, amiket nem fél kivillantani, közülük lassú cseppekben éra padlóra a vörös nyál. Mancsait megfeszíti, a másik közeledtével. - Ha maga mondja. Ne mondja, hogy nem szóltam.- Anatolij hangja feszültebb, hiába a holtak nyugodtsága, az erőt ő is érzékeli, és hogy egy élőholtat meg lehet e ijeszteni? Nos...minden bizonnyal egy frisset igen, de rá már nem hat olyan letaglózó erővel Trygve. A halott testben nem szökik fel a pulzus, csak a józan ész és az elmére ható hatalom diktálja, hogy hagyja rá a férfira a dolgot. Hogy tehet mást? Igen, de a saját élete jóval hosszabb, mint a berserkeré, így a 'kiért érdemes meghalni' listáján egyenlőre nem szerepel a kis ruszki. Hél annál inkább, és ha mérlegelni kell, nem apríttatná fel magát feleslegesen, királynője érthető okokból nem repesne az ötlettől. Uralkodva a léptein, fogcsikorgatva ül le a székre kint, és minden idegszálával megfeszülve küzd az erő ellen, amit a kígyó áraszt. Ha frissebb lenne, minden bizonnyal elmenekült volna már. Mind e közben a felé nyúló kézre Dasha úgy harap rá, mintha ingyen kínált jutalom falat lenne, de nem kapaszkodik belé hosszan, mint pitbull a prédájába, sokkal inkább egy figyelmeztetésnek szánja, majd tovább hörögve elhátrál, fogait tovább csattogtatva, idegesen nyalva a száját. Teste reszket az idegtől, a saját forró, perzselő dühe, és az idegenből áradó hatalom harcol a testében. Túl rég nem volt már szabad, és vérszomja túl nagy. Anatolij odakint mélyet sóhajt, nem érzi igazán diadalittasnak a pillanatot, hogy megjegyezze, ő szólt, így inkább csak Rufio felé nyújtja a karperecet, jelezve, másként, ha agyon verik sem fogja a farkas feladni, bármennyire is fél. Tetszik vagy sem ezt nevelte belé...és a vadállatban túlságosan is messze tolta a józan határokat....már ha nem oldotta fel teljesen.... Ölj vagy meghalsz. Küzdj amíg élsz. Csak egy embernek engedelmeskedj....
Trygve & Dasha
A farkas szőrét cseréli, de jellemét nem.
xxx ; music ; notes
Vendég —
Dasha | Trygve
My blood runs cold Like the killer you know The killer you chose I'm the devil you know
Rufio visszabiccent a férfinek. Sok nyelvet ismer, de muszáj is, megkövetelem tőle, hogy tájékozott és okos legyen. Nem csak termetes és erős, de okos is, épp ezért tartottam meg. Arra lett nevelve, hogy mindent ésszel csináljon, és sose hagyja magán eluralkodni az érzelmeit. Nem érzelem mentes, mint én, de legalább olyan jól kezeli a gondolatait. Ő pedig egyáltalán nem beszédes. Ha engedélyt nem adok neki, akkor se szól semmit, ha ütik. Éppen ezért nem zavarja a beálló csend, már ha csendnek lehet nevezni az ajtó túl oldalán lévő kiabálást és csontok ropogását, hús caffogását. Amikor oda érek, már szinte végzett is a bestia, a felálló férfire pillantok. Oda lépve Anatolijnak átnyújtom a szokásos összeget a borítékban, és innentől kezdve nem is figyelek arra, hogy mihez kezd vele, mert érdeklődésemet lefoglalja az ajtó, és az, ami mögötte van. Olyan nyugodtan nyitok, és lépek be, mintha enyém lenne az egész kóceráj, és minden, mindenki, aki benne van. Tekintetemmel megnézem a mocskot, aztán a farkasra pillantok. Morog rám, miközben az utolsó csontokat rágja el, de én csak figyelem, mintha az állatkertben lennék, a ketrec túl oldalán, és már vagy ezerszer láttam volna ilyet. Nem mondom, hogy unott vagyok, de szokásomhoz híven érdektelennek tűnök. Pedig nem vagyok az. Most nem. Az állat fel is kel, olyan nagy, hogy feje egy szintben van az enyémmel - pedig nem vagyok alacsony-, háta magasabb nálam, még sem kelt bennem félelmet. Nyugodtan fürkészem, míg felborzolja a szőrét. Az orosz rá szól a farkasra, az pedig egy pillanatra elkushad, de még se nyugszik le teljesen. Megnyalom az ajkamat, mintha csak mintát vennék érzéseiből, pedig a szeméből is könnyű olvasni. Vérre áhítozik. Jön az újabb parancs, én pedig azon kapom magam, hogy a draugr végtelenül idegesít. Amikor pedig már majdnem felszólít, hogy mit csináljak, mindezt tegezve, tényleg bosszantani kezd. Elengedem magamból az eddig elnyomott, hűvös aurát, azt a borzasztóan gyomorforgató érzést, ami az ember tarkójában hidegrázásként kezdődik, hogy a gerincén végig haladva már majdnem rosszul legyen tőle. Egy olyan zsigeri félelmet, ösztönt szokott okozni, amely a legtöbbször elég ahhoz, hogy körülöttem mindenki befogja a lepcses száját. Ragadozó vagyok, az egyik legnagyobb. Rufio nem a parancsra, hanem az érzésre maga mellé engedi a kezeit az iménti összefont állapotból, mintha mindenre készen lenne. Ő másképp reagál, mint a legtöbben, mert tudja, hogy ilyenkor szoktak jönni a gyilkos parancsok, de most még visszafogom a dühömet. - Nyugodjon meg, Anatolij. - szólalok meg tökéletes orosszal, ám sose jó jel, ha kimondom valaki nevét. Ha valakinek címzem a szavaim, főleg akkor, ha ezt azzal a földön túli hanggal teszem, amibe bele vegyül a szellemek és kígyók suttogása. Mint egy harmonikus kórus, amely a fejben szólal meg, diszharmóniát okozva, bekúszva az elme tekervényeibe. Mintha nem is a füleken át hatolna be a hang, hanem már eleve, gondolatként manifesztálódna a fejben. Szemeim továbbra is a farkason tartom, és közelebb lépek felé, egyik kezemet kiveszem a zsebemtől. A tartásom nem fenyegető, de a farkas már veheti dominancia harcnak azt, hogy pislogás nélkül nézek a szemébe, és meg is indulok felé a magam ráérős lépéseivel. - Nem fogja bántani a legényem, és én se az Ön farkasát. - nyugtatom meg az oroszt, míg kezem felemelem magam elé, tenyerem felfelé fordítva. Akárha csak zablát akarnék egy ló szájába adni, úgy tartom azt a farkas felé, és megengedem neki, hogy megszagoljon, mielőtt még ujjaimmal a bundájába akarnék fúrni a homlokán, fülei közé.
Vendég —
Anatolij potosan a fél óra leteltével érkezik, kényelmesen parkol le nem sokkal odébb, és nem túl elegánsnak ható - valójában kéthavi fizetésed - ruhájában nagyon fel sem tűnik senkinek, merre is tart,és tűnik el. A seggfej tud öltözködni, és pontosan tudja, ha Dashát úgy kell hazatámogatnia, inkább ez legyen lehányva, mint egy olyan, amit tisztíttatni kell. - Хорошего дня!** - biccent Rufionak - nem túlzottan érdekli, ha nem érette amit mond, az oroszok szájából a 'szeretlek' is úgy hangzik, mintha azt mondaná 'kurva anyád'így jelentősége amúgy sincs -, és az ajtóhoz lép, de csak azért, hogy az elé leesett karkötőt felvegye. Visszahátrál pár lépést, és kényelembe helyezi magát a Dasha által használt széken. Holtak nyugalmával ül, arról, hogy él, és még nem kövült meg csak az ujjai közt simogatott kis arany karperec ad bizonyosságot. Mivel nem ebben a hazában született, de még csak nem is ebben az évszázadban, pláne nem ebben a kultúrában, nem érez késztetést rá, hogy megtörje a csendet. Inkább kiélvezi. És annak kifejezetten örül, hogy Trygve izomembere sem az a szófosó típus. Mindent hall, ami az ajtó mögött zajlik, tudja jól, hogy nevelt lánya ismét jó kis farkas módjára szorgosan befalt mindent. Mily' szerencse, hogy a farkas gyomor oly' feneketlen és mohó... A cipők halk hangjára udvariasan feláll, szófukarsága ellenére nem egy falu végén felnevelkedett paraszt, nem is maradt volna észrevétlen az évtizedek alatt, ha az volna, bár kétségtelen, valahonnan onnan indult. Biccentve veszi el a borítékot, de nem számol, csupán kimért mozdulatokkal elővesz egy vízhatlan tasakot, és belesüllyeszti a pénzt, majd a táska után nyúl,amit ahány elhagyott, és annak egyik zsebébe ejti az egészet.
A farkas pillantása rögtön a nyíló ajtó felé rebben, de a rágást nem hagyja abba, egészen addig a pillanatig, míg be nem lép a másik szörnyeteg. Akkor sem a félelem az, ami mozgatja abban, hogy fogait villantva odamorranjon a férfira, sokkal inkább egy csendes jelzés, hogy ami a lábai közt hever az az övé - nem osztozik! Csupán ennyi figyelmeztetés, és folytatja a csont elpusztítását, pár roppantás, és el is tűnik a pofájában. Elégedett pofanyalogatással áll fel, és nyújtózkodás után megfontolt léptekkel, de pillantásában nulla bizalmassággal elindul a szenvtelen alak felé. Érzi a közelben a gazdáját, és azt a förtelmes fémet is, ami a haszontalan, csupasz, esendő testbe kényszeríti. Hátán a homok színű bunda tarajként borzolódik fel, jelezve nem örül annak ami az orrát megcsapja. Hideg, idegen, kihűlt kotorékokat és sziklák közt megbújt barlangokat idéző hüllőszag. - достаточно. вести себя!** - csak a csend miatt dörren akkorát a hűvös parancs. Gazdája tűnik fel az ajtóban, ha már előtte be nem tülekedett a fincsi illatú csendes kis vérzsák... Pofáját nyalva pillant a nyílás felé, majd prüszkölő hangot hallatva visszahúzza a bőrt a fogaira, megrázva magát, pedig bundája is visszarendeződik a hiéna állapotból. De ha a hideg alakkal nem játszhat el, hát nekiindul megkeresni Rufiot, hátha őt kibonthatja a csomagolásából...mert ugyan jól lakott, vérszomja nem csillapodott, túl meggyengített volt már a préda...túlságosan is keveset küzdött. Szinte ki volt kötve neki, mint valami áldozati kecske... Mégis mi a fasznak nézik őt?! Labradornak?! Viszont aki belökte....óóóigen mert a pici Dasha tudatában már ott volt amikor belökte... Benne ott van a küzdeni akarás...olyan jó lenne játszani vele kicsit.... - Даша, я опять не говорю.** - jön a figyelmeztetés - Вы снова получаете ошейник и клетку!** - Felmorogva torpan meg a négy lábán, és mintegy testtartásából látni a tépelődést, valamint tapintható a dühe. - Küldje kijjebb az emberét, Trygve. - hangneméből kihallatszik némi hűvös udvariasság, ha már a mondatából nem. Nem attól fél, az üzlettársának baja esik, vagy esetleg a fogdemgjének. Csupán anélkül akarja rátenni a karkötőt a szukára, hogy a kelleténél nagyobb kárt okozzon neki. Néha egy halott szíve is lehet vajból...
**Szép napot! ** Elég, viselkedj! ** Dasha, nem mondom újra! ** Megint kapsz egy nyakörvet és a ketrecet!
Trygve & Dasha
A farkas szőrét cseréli, de jellemét nem.
xxx ; music ; notes
Vendég —
Dasha | Trygve
My blood runs cold Like the killer you know The killer you chose I'm the devil you know
A lépteim kopogása szinte visszahangzott az üres folyosón, ahogy sétáltam. Kicsit sem illettem bele az idő által megmart helyre. Minden mocskos, penészes, vizes és áporodott volt, én viszont a megszokott eleganciámmal haladtam a célom felé. Nem volt már ismeretlen a hely, gyakorta jártam ide, ha kellett. Általában nem kellett, de van, amikor a halandók túl messzire mennek, ilyenkor pedig kénytelenek vagyunk elővenni ezt az elhagyatott épületet, és kihasználni, hogy a madár se járja. De még a hajléktalanok, vagy drogosok sem. Még a legbátrabb fenegyerekek is elkerülik, mióta tudják, hogy néha megfordulunk itt. Az okosak legalábbis elkerülik a helyet, a kevésbé okosak pedig Darwin díjas halált halnak. Ugyan nem voltam ott, amikor Rufio megtudta, hogy mennyi ideje van kikérdezni az illetőt, én még is pontosan akkor indultam el, amikor megéreztem, hogy a bestia felébredt. Mire oda értem a folyosóra a kényelmes tempómban, addigra már elültek oda bent a zajok. Ott volt Rufio, és a bestia gazdája is, akihez oda lépve, az öltönyömből elővettem egy vaskos borítékot, majd át nyújtottam. Amíg számolt, kinyitottam az ajtót, és könnyedén beléptem, a félelem távol állt tőlem. Se a gazda, se az állata nem okozhat bennem kárt, és nem csak azért, mert Rufio ugrik, ha valamelyikőjük megpróbálná. A farkassal egyszerűen el tudom dönteni a dominancia harcot, a gazdája pedig jobb, ha csak befogja a száját. Orrom megtelt a vér szagával, és éreztem a nyelvemen a vas mellett a farkas illatát. Pillantásom először a véres tócsán akadt meg, és az apró húscafatokon, amik maradtak - ha a leszakított ruhákat és az összetört széket nem vesszük. Ezután szemeim felemelkedtek a sarokban lévő állatra, amely még épp jóízűen falatozta a maradékát a prédának. Kezeim zsebre csúsztatva figyeltem az állatot, és arra gondoltam, mennyivel egyszerűbb lenne, ha nem kellene várnom, hogy éppen rá érjenek. Azonban türelmem, vagy időm nem nagyon volt, hogy magam is befogjak és betanítsak egy ilyen állatot, épp mint ő. Ez a gondolat szöget ver a koponyámban. Miért kéne másik, ha itt van ez is?
Vendég —
"скажи ему, что у него есть полчаса!" ** Egy darab utasítás, amit az elvártaknak megfelelően tolmácsolt Rufionak, amikor beért az épületbe. Hogy érdekli milyen fejet vágott a férfi? Nem, túlságosan is elmerült a kis buborékjában, ami jelenleg a félelmet, a bizonytalanságot, és a szorongást borítja rá olyan mértékben, hogy azt se hallja, amikor a másik rámorran, maradjon a folyosón és határozottan letolja egy székbe, utasítva meg se moccanjon - nem ilyen szofisztikált verzióban. Esze ágában sincs bemenni abba a kis szobába, ahonnan eleinte halk mormogás, és dühödt válasz érkezik. Testének ismerős a szituáció, várakozó feszültséggel telik meg, míg szíve továbbra is a menekülni akarás ütemére ver. Eközben gondolatai vadul kergetik egymást. Képtelen emlékeket idézni, pedig kellene. A csendes idegen úgy köszönt neki, mintha már ismerné. Ha pedig ismerik egymást, akkor ő miért csak a nevét tudja? Azt is az apja mondta, mielőtt bement. Mi van ha ennek is köze van a sok üres folthoz, ami a memóriáját olyanná teszi,mint egy érett ementáli? Mi van ha megint úgy fog ébredni? Mi van ha megint rémálmai lesznek? Meleg van! Reszkető kézzel válik meg a kabátjától, egyúttal teszi le a fém lábhoz a táskáját, a karkötője beleakad a puha bélésbe, mire rángatni kezdi, szerencsétlenkedése folytán pedig felborítja a zsákot. - Remek... - sikerül a művelet, és az ölébe passzírozva az anyagot, lehajol a hátizsákért. Ha nem kapott volna már ő is sokszor, akkor is felismerné az ütések hangját, de ezt még ki is zárná a tudata, a kiszökő vér illatára viszont bukfencet vet a gyomra, Amúgy is mióta van a vérnek ILLATA?! és szédülve kapaszkodik vissza ültébe, nem is izgatja már annyira az a táska. A bensőjében mintha forgolódna valami, és erre az érzésre leveri a víz. Képtelen eldönteni, hánynia kell, vagy sem, ahogy arról sincs halvány fogalma sem, mi a fene történik. Tudata szélén megtelepszik valami, az ajtó felé akarja lökni, de az éles fejfájás megszünteti. Nyögve hunyja le a szemeit, ujjaival a halántékát szorítja. Sokszor tör rá ez a hasogató érzés, leginkább ilyen furcsa helyzetekben, és imádkozik, hogy most is olyan gyorsan elmúljon, mint általában szokott. Az már biztos, hogy valami nem stimmel vele, és hogy az apja rohadtul elhallgat valamit előle. Szörnyeteg vagyok, vagy mi baj van velem...? Fájdalmas kiáltások hangzanak fel a nem túl jól szigetelő ajtó mögül, és értelmetlen, megkínzott hangvételű beszéd. Szapora légvétele mögül is hall mindent, azt is, amikor nyílik az ajtó. Percek? Órák teltek el? Nem, órák biztosan nem, mert fél órája van...de mire? - Kelj fel, bemehetsz. - Mi? Ő? Oda? Biztos nem. Az valamiért meg sem lepi, hogy Rofio nem kérdi, hogy van. Általában ez Hakonon és Andersen kívül senkit sem szokott izgatni,még az apját sem...vagyis néha igen, de... - N-nem akarok...m...miért mennék? - nem akar több rémálmot, válaszokat akar. És a feje sem lett jobb. Hiperventillálva pislog az érzéketlen arcra, a nyomás a testében és a fejében is egyre nő, kezd elviselhetetlen lenni. Válasz helyett a férfi csak érte nyúl, és a karjánál fogva felrántja, majd betaszítja a szobába, s már csukódik is az ajtó. Mint egy rossz vallatós maffia film, úgy görnyed előre esett fejjel az ismeretlen férfi a székben, kezei megkötözve, nem is biztos hogy lélegzik. Ami viszont biztos, hogy mindene véres....mintha a szájából? álláról? - lehetetlen az ajtónak támaszkodva megítélni- is csöpögne a friss, hívogató vér....
Nem hallatszik bentről női sikoly, csak állati morgás, és a kikötözött félholtra vert utolsó ordítása. A farkas pedig tobzódik a vérben, a szervekben és a húsban, a csontot sem veti meg, de nem siet. Kiélvezi a tort amit ül, mert végre szabad! Pofája, és nyakának bundája már bíbor színben fürdik, mancsai alatt cuppan a kiontott vér, s ideig-óráig jóllakva, komótosan hord arrébb egy megmaradt szövetektől lucskos lábszárcsontot, és lefeküdve, akárcsak egy átlagos - bár annál jóval nagyobb - farkas, ropogtatni kezdi. Nem érdekli ki, vagy mi jön be az ajtón.
2023. május 1-jén az óriások vezére összehívta tanácsát, amelyre a nornát is meghívta, aki segített neki az istenekkel szemben. Kezdetben úgy tűnt, ez alkalommal sem történik majd semmi különös, ám amikor Hildr távozásra készült, fültanújává vált két óriás sutyorgásának, s a hallottaktól égtelen harag támadt a norna szívében. A szavak arról szóltak: Thrym azt tervezi miképpen szabadulhat meg Hildr-től, mivel a norna követeléseit nem kívánja a nagyhatalmú óriás teljesíteni, akkor sem, ha az átokkal legyőzik és feledésbe taszítják az isteneket. Hildr elnyomta abban a pillanatban dühét, s ahelyett, hogy szembesítette volna Thrym-et rossz döntésével, a norna úgy határozott, megbosszulja, amiért megpróbálták kijátszani. De nem kapkodott el semmit sem, és mindent gondosan előkészített.
Kezdőlap
