Elyna & Dante

Rendkívüli óvatossággal jártam el, amikor legutóbb csapdába csaltam azt a kis kémet és Fredrikkel kihallgattuk őt. Teljesen biztos voltam abban, hogy nem bukott le a magánakciónk, és hogy sikerül fülön csípni a másik kémet, akit a Smolenskyék elhelyeztek nálunk. De valahol hibát követtünk el, ebben pedig a legdühítőbb az volt, hogy fogalmam sem volt, hogy hol. Talán volt egy titkos kódjuk, amit mi nem tudtunk, talán megbeszélték, hogy ha egy bizonyos időn belül nem jelentkezik a másik, akkor baj van. Vagy talán nem is két kém épült be közénk, hanem három és az egyikük úgy döntött, a saját élete fontosabb, mint a küldetés, és inkább eltüntette a nyomaikat. De az is lehet, hogy felsőbb utasításra történt a kivégzés. Mindez azonban nem változtatott azon a tényen, hogy hibáztam és egy lépéssel le voltam maradni az ellenségeink mögött.
Egész nap azzal voltam elfoglalva, hogy a második kémet kövessem észrevétlenül szerte az egész városban, amit siker is övezett jó pár órán keresztül. Valahol azonban a rendőrőrs közelében elveszítettem a férfi nyomát, és mire újból rábukkantam az egyik sikátorban a testére, addigra már halott volt.
- Basszus! – káromkodtam el magam dühösen, majd jókorát rúgtam az egyik kukába, amin ennek hatására egy hatalmas horpadás keletkezett. De jelenleg ez volt a legkisebb gondom. Nem akartam úgy Fredrik elé állni, hogy semmit nem tudtam felmutatni – az túlságosan is egyértelmű jele lett volna kudarcomnak, én pedig ezt nem voltam hajlandó elfogadni. Elhatároztam, hogy teljesen az ügy végére fogok járni, kerüljön bármibe.
További késlekedés nélkül oda is léptem a hulla mellé, és először megvizsgáltam a sérüléseit. Ugyan több késszúrás is eltorzította a mellkasát, az messze nem eredményezett annyi vért, mint amennyit kellett volna, ezért biztos voltam abban, hogy nem ez volt a halál oka. Gyorsan felmértem a sikátort, keresve a fegyvert, amit nem messze meg is találtam a földön. Felegyenesedve odaléptem, hogy felvegyem a pengét, és azt is jobban szemügyre tudjam venni, hátha abból rájöhetek a tettes kilétére (még ha elég egyértelmű is volt, hogy valaki a Smolenskyék oldaláról volt az elkövető), legnagyobb sajnálatomra azonban nem láttam rajta semmilyen megkülönböztető jegyet. Egy alaposabb vizsgálat valószínűleg nyomra vezethetett volna, ezért óvatosan az övembe tűztem a fegyvert, hogy magammal tudjam vinni.
Ezt követően ismét leguggoltam a fickó teste mellé, és ezúttal a ruháját kezdtem el tüzetesen átvizsgálni, hátha találok nála valami papírfecnit, telefont, pénztárcát, vagy bármit, ami hasznos lehetett volna. Sajnos ezek közül egyik sem volt nála. Minden bizonnyal a gyilkos vitte el magával – sóhajtottam fel, majd már egyébként is álltam volna fel, hogy elhagyjam a tett helyszínt, amikor hirtelen egy határozott hang csendült fel a hátam mögött.
Bassza meg – káromkodtam el magam ismét, ezúttal azonban csak magamban. Megint nem voltam elég óvatos, nem figyeltem eléggé a környezetemre, és most még egy rendőrrel is el kellett valahogy bánnom. Persze fizikailag nem bánthattam, mert nem hiányzott, hogy utána egy egész őrs lihegjen Fredrikkel a nyakunkban.
Óvatos mozdulatokkal álltam fel, miközben mindkét kezemet felemeltem, épp ahogy a rendőr is kérte. Mikor hátam már kiegyenesedett, lassan meg is fordultam, hogy ezúttal már a saját szemeimmel is láthassam a férfit, aki fegyverét egyenesen rám szegezte. Micsoda pech volt ez a mai nap, de tényleg!
- Ez nem az, aminek látszik – szólaltam meg nyugodt hangon, hiába tudtam, hogy mennyire hülyén is hangzott ez a mondat. Tagadhatatlanul nem néztem ki éppen ártatlannak, főleg ha végignézte azt, ahogy a halott pasit tapogatom az előbb. Tény, hogy számos gyilkosságot lehetett volna a számlámra írni, de ezúttal tényleg nem én voltam az elkövető. A probléma abban rejlett, hogy erről valahogy a rendőrt is meg kellett volna győznöm. – Nem én öltem meg a fickót – tettem még hozzá, miközben lázasan agyaltam azon, hogy hogyan tudnék a leghatékonyabban kimászni ebből a slamasztikából.

609 words ◆ New Horizon