“it will fade and it will wither but gold, it will never, and hey baby, don't you know diamonds are forever
Ivar&& Anita
Egészen újszerű élménynek éltem meg azt, hogy éppen egy hathatós nem tudom legyen az a válasz, ami meggyőz a további kérdezősködés felfüggesztéséről. Az ilyesmi általában csak szítani szokta bennem a tudás és megértés üldözésének tüzét, és meg sem tudtam volna mondani, pontosan mi győzött meg ennek az ellenkezőjéről: Ivar hangsúlya, esetleg a feszültség, ami olyan egyértelműen látszott megfeszülő állkapcsán, vagy a kettő egyszerre? Akárhol bújt is meg az igazság, a lényegen nem változtatott, elengedtem a kérdést, különösen, amikor újabb szavaival is csak a nem tudom részt erősítette meg. Furcsa volt nem érteni, hogyan nem lehet válasza valakinek erre a kérdésre, de még ennél is furcsább volt, hogy ennek ellenére elhittem, hogy igazat mond. Az autóút hátralevő részére mindenesetre nyugalmat szavaztam neki, inkább Hans gyermekeiről kérdezősködtem, hogy a kínos csendet is el tudjuk kerülni, mert azzal nem voltam különösebben jóban. Ahogy lassan közeledtünk a nagykövet háza felé, már egyébként is arra koncentráltam, hogy mentálisan is felkészítsem magam az elkövetkezendő órákra. A birtok leginkább egy túldíszített karácsonyfára emlékeztetett, és én úgy éreztem, az odabent rám váró események és az a rengeteg ember is úgy ül majd a nyakamra, mint a díszkivilágítás az esti sötétségre. Elnyomtam egy mély sóhajt, de az arcomra varázsoltam azt a nyugodt és kedves arckifejezést, amit mindenki elvárt tőlem. Ezzel próbáltam bátorítóan rámosolyogni a fiatal férfire is, aki egy kicsit megfordította (volna) a szolgálati sorrendet, ami a biztonságiakat illeti; nem haragudtam rá és nem akartam, hogy emiatt rosszul érezze magát, de csak a lépcsőn felfelé menet gondoltam végig, hogy talán félre is érthette azt a mosolyt. Reméltem, hogy nem így történt. A lépcső tetejére érve egyre szorosabbnak éreztem a hurkot a nyakam körül, talán ez is vett rá arra, hogy ismét megtörjem a csendet, természetesen egy újabb kérdéssel, még ha ez - egyelőre - nem is Ivart célozta. Átgondolt és udvarias, de őszinte válasza hallatán megengedtem magamnak egy halk, rövid nevetést. – Köszönöm, hogy nem kérdezte meg, miért érdekel – pillantottam rá a vállam felett egy kis mosollyal. Ezúttal nem kellett nagyon kicsavarnom a nyakam mindehhez, mert csak körülbelül fél lépéssel volt mögöttem, ahogy azt a jelenlegi, palotán kívüli helyzet megkívánta. Titkon azt hiszem, hálás voltam azért, hogy legalább mások nem is jöhetnek ennél közelebb hozzám az elkövetkezendő órákban - a családomat leszámítva, persze -, mert bár ez a bájcsevegések hosszú sorát nem rövidítette le, a tolakodó gesztusok ellen határozottan védelmet nyújtott. Folytattuk az utunkat, én pedig kibújtam a kabátomból, azt Ivar kezébe adva ezután, hogy ő adja tovább a személyzetnek. Még egy feleslegesnek tűnő, de kötelezően betartandó etikett-részlet, amit sosem tudtam mire vélni, de nem is azért léteztem, hogy megválaszoljam ezeket a kérdéseket. Feltűnésmentesen vettem egy mély levegőt, aztán azzal a nyugodt és kedves arckifejezéssel, és egy lágy, bájos mosollyal felszerelkezve léptem beljebb, amit mintha csak odarajzoltak volna az arcomra. Néha úgy is éreztem. Hamar kiderült, hogy Ivarnak igaza lesz: az elkövetkezendő körülbelül egy óra pontosan úgy telt, ahogy az várható is volt, végeláthatatlan üdvözlésekkel és udvarias, egyelőre csak néhány szavas beszélgetéssel, amelyek során mindenki a másik hogylétéről érdeklődött, miközben valójában nem érdekelt senkit. Először a családomhoz kellett csatlakoznom, azután pedig a dán küldöttség tagjait üdvözölnöm - az anyám szigorú pillantása által felügyelve, mintha arra számított volna, hogy elrontom egyikük nevét vagy pontos rangját -, de a legrosszabb mégis az volt, amikor nem sokkal a köszöntőt követően össze kellett állnunk a hivatalos fotókra. Mindig is nehéz volt eldöntenem, melyik a rosszabb: a bátyám állandóan kritikus és elutasító tekintete, vagy az, amikor egyáltalán nem nézett rám, vagy épp szólt hozzám, mintha azzal, hogy nem vesz rólam tudomást, megszűnnék létezni is. A fotókon persze kénytelen volt mellém állni, hiszen mi voltunk az idealizált királyi testvérpár; valószínűleg rajtam kívül senki más nem is érzékelte, hogy csak abban a másodpercben nyúlt a vállamért, amikor már feltétlenül szükséges volt, és abban a szent pillanatban el is engedte, hogy már szükségtelenné vált. Szerencsére elég hosszú ideje éltem már ebben ahhoz, hogy ne akarjam megérteni, megváltoztatni mindezt, és az arcomra se üljön ki semmilyen ezzel kapcsolatos érzelem. Mégis megkönnyebbülés volt, amikor a fotók elkészültével Ivar tért vissza az oldalamra, Andreasnak pedig ismét csak a hátát kellett látnom, még akkor is, ha ezután a nagykövettel kellett váltanom néhány szót, miközben egy pohár pezsgőt nyomott a kezembe. Nem szerettem alkoholt fogyasztani ilyen alkalmakkor, ezért nem kortyoltam a pezsgőbe, de kedvesen elfogadtam a poharat, hogy aztán - amint a nagykövet távozott - már keresni is kezdjem, hova tehetném azt le feltűnés nélkül. Eltűnődtem rajta, hogy vajon ha elég ügyes leszek, ezt egyben ki is használhatom-e arra a bizonyos levegőzésre, hiszen épp senki nem figyelt rám, és ez ideális alkalomnak ígérkezett az eltűnésre. Megcéloztam az asztalt, ami a legközelebb helyezkedett el a terasz ajtajához, és már majdnem el is értem, amikor a tervem mégis dugába dőlt, ráadásul elég kellemetlenül. - Anita hercegnő! - Ismerős hang volt, bár tisztán hang alapján még nem tudtam hová tenni. A megszólításom a lehető leghelytelenebb volt, de nem hívtam fel rá a figyelmét; ha akartam sem tudtam volna, ugyanis teljesen kizökkentett az, hogy a megszólalásával egy időben megéreztem az ujjait határozottan a felkaromra fonódni. Nem voltam az a fajta, aki ugrik az ilyesmire, de jelen körülmények között az érintés fokozott arcátlanságnak számított, már csak azért is, mert minden tömve volt kíváncsi tekintetekkel, és esetünkben egyetlen ilyen apró gesztusnak is túlontúl nagy jelentőséget titulálhattak volna. Ösztönösen léptem hátra és kicsit oldalra, Ivar irányába, hogy kibújhassak az ujjak szorításából, de arra azért ügyeltem, hogy ne lépjek a lábára a mozdulat közben, vagy ilyesmi. – Mr. Isachsen – üdvözöltem egy udvarias biccentéssel a férfit, amikor így, felé fordulva már fel is ismertem. Viszonylag gyakori vendég volt a palotában, ami talán nem is volt olyan furcsa; azt pletykálták, hogy ő volt az elsőszámú jelölt a hamarosan leköszönő honvédelmi miniszter helyére. Nem sokat tudtam róla azon kívül, hogy néhány évvel ezelőttig még aktívan szolgált a hadseregben és hogy mindenki alkalmasnak találta a posztra, részben emiatt, részben azért, mert a jelenlegi államtitkári pozíciójában is jól teljesített. Nekem sokkal fontosabb benyomás volt az, hogy a jelenlététől most is égnek állt a szőr a tarkómon. - Reméltem, hogy tudunk egy kicsit beszélgetni ma este. Már az érkezése óta próbáltam levadászni Önt. - Nehéz volt eldönteni, hogy a mosolyától vagy a szóhasználatától rázott-e ki a hideg, de az arcom tovább őrizte a nyugodt, udvarias kifejezést. – Nos, most megtalált – engedtem meg magamnak egy halvány mosolyt, kikerülve azt, hogy az általa választott vadászat kifejezésre kelljen reagálnom. – Hogy szolgál az egészsége? – tettem fel a legudvariasabb és egyben legvisszataszítóbb kérdést kerek-e világon, de őt ez láthatóan nem zavarta. - Remekül, köszönöm! És az öné? - Észrevettem, hogy vet egy pillantást az árnyékomként mellettem álló Ivarra, miközben beszélt, de alighogy kimondta a kérdést, a tekintete szinte azonnal vissza is villant rá, az arcára pedig sokatmondó mosoly költözött, bár számomra ez továbbra sem volt szimpatikus. - Ó, úgy látom, nem is nagyon kell aggódnunk a testi épsége miatt, hercegnő. Fogalmam sem volt róla, hogy a testőre egy háborús hős, személyesen. Halvorsen, ha nem csal az emlékezetem? - Miközben a férfi Ivar felé lépett, hogy kezet nyújtson neki, az én tekintetem már rég nem őt figyelte, hanem Ivart. Nem néztem őt túl élesen, mert bár tagadhatatlanul újra kíváncsi lettem, nem akartam őt kényelmetlen helyzetbe hozni. A szemöldökömet is épp csak annyira vontam fel, ami még belefért az udvarias érdeklődésbe.
A néhány rövid kérdést követően sikerült beszéd nélkül megtettünk a hátralevő utat az autóig, amiért rendkívül hálás voltam. Tagadhatatlanul kényelmetlenül éreztem magam a hercegnő fürkésző tekintete és ravaszan feltett kérdései tüzében, emiatt pedig még a csendet is szívesebben viseltem el a palotában munka közben, hiába volt ez egyike azon dolgoknak, amik elől szinte már kényszeresen menekülni próbáltam. Amikor otthon ültem egyedül a lakásban, a némaság, a mozdulatlanság szinte már fojtogató volt, és olyan emlékeket idézett fel akarva-akaratlanul, amikre nem szívesen gondoltam vissza. Az ingerszegény környezetben pedig nem tudtam leállítani az agyamat, annyira hozzászoktam ahhoz, hogy ezer meg egy dologra kellett egyszerre koncentrálnom, így amikor nem volt mit csináljak, nem volt, amire minden idegszálamat összpontosíthattam volna, gondolataim mindig visszataláltak a múlthoz. Egy ideig, miután leszoktam az állandó ivásról, a megállás nélkül bekapcsolva levő televízió sokat segített ezen a helyzeten – az ugráló, fényes képkockák és a háttérzajként futó beszéd biztosított épp elég ingert ahhoz, hogy legyen, amire koncentrálhattam a fejemben ólálkodó árnyak helyett, mostanra azonban már olyannyira hozzászoktam ehhez is, hogy szinte már fel sem tűnt, ha a háttérben be volt bekapcsolva. Ez is beszürkült, mint ahogy az életemben minden más is ilyen színt öltött lassacskán. Ütemterv szerint indultunk el a dán nagykövet birtokára, s habár a menetidőbe bele volt kalkulálva minden lehetséges dugó is, reméltem, hogy zökkenőmentesen fogunk eljutni odáig. Ahogy tekintetemet a kinti tájra függesztettem, és annak monoton suhanását figyeltem, éreztem, ahogy a szemhéjaim egy kissé nehézzé válnak, emlékeztetve arra, hogy jócskán a megszokott munkaidőn túl jártam már, az a néhány óra alvás pedig, amire képes voltam, nem regenerált eléggé. Már épp azon voltam, hogy belecsípek a combomba, amikor a hercegnő ismét megszólalt, ezáltal kirázva engem is a fáradtságból. Hangneme és kérdése egyből megfújta a riasztót a fejemben, különösen ahogy a munkám iránt érdeklődött. Szokásomhoz híven most is tömören válaszoltam neki, igyekezve nem túl sok mindent elárulni általuk magamról, de azt nem tudtam megjósolni, hogy a hercegnő mi mindent tudott magatartásomból leszűrni. Növekvő érdeklődése pedig azt a benyomást keltette, hogy túlságosan is sokat. Más helyzetben valószínűleg visszavonulót fújtam volna mindennek hatására – akár fel is mondtam volna a munkahelyemen, ha ez megakadályozta volna azt, hogy titkaim napfényre kerüljenek, jelenleg azonban nem engedhettem meg magamnak ilyen gyáva viselkedést. Ezen a testőri álláson kívül nem volt már semmim, és ha ezt is elveszítettem volna, nem volt elképzelhetetlen, hogy ismét az ital után nyúltam volna. - Ha Hans kérdezné, se tudnék felelni erre a kérdésre, királyi fenség – szólaltam meg, igyekezve hangszínemet továbbra is semleges zónában tartani, miközben figyelmen kívül hagytam az újabb szánakozó pillantást, amit a sofőr küldött felém a szeme sarkából. Egyértelmű volt, hogy nem kívántam válaszolni ezekre a kérdésekre, ezúttal azonban nemcsak azért, mert rejtegetni valóm volt, hanem azért is, mert egész egyszerűen nem volt válaszom rájuk. Nem voltak elvárásaim, reményeim, céljaim. Szerencsére a hercegnő is észrevehette, hogy nem én vagyok a legmegfelelőbb személy a bájcsevegéshez, ezért az út hátralevő részét inkább a Hans-szal való fecsegéssel töltötte el, engem pedig békén hagyott ostromával. Tisztában voltam azonban azzal, hogy még nem végzett – az este pedig épp elég hosszú volt ahhoz, hogy találjon még néhány pillanatot arra, hogy engem faggathasson. Ismertem már a szokásait, és azt is, hogy a maihoz hasonló bálok hogyan szoktak zajlani a tehetősek körében, Anita hercegnő pedig szeretett sokszor kimenni levegőzni a teraszra. Nem sokára megérkeztünk a dán nagykövet birtokára is, amit már messziről fel lehetett ismerni – a villa karácsonyfa módjára világított, bennem pedig egy pillanatra felébredt a késztetés arra, hogy véget vessenek az egésznek. A sok fény túl sok figyelmet vont magára, és ezáltal az ellenség könnyű célpontjává is tette. Ösztönösen nyúltam is volna már az adóvevőmért, hogy véget vessenek ennek a cirkusznak, de aztán hirtelen rájöttem, hogy már nem a hadseregnél voltam; hogy már nem voltam többé osztagkapitány, és nem a frontvonalon küzdöttem az ártatlan életek megmentése érdekében. Szerencsére senki nem vette észre baklövésemet – a fények, amelyek minden figyelmet lekötöttek az autóban is, ezúttal megmentettek egy igencsak kellemetlen beszélgetés és magyarázkodás elől. Bekanyarodva a hatalmas építmény elé már ketten szaladtak is a biztonságiak közül, hogy fogadják a hercegnőt. Sejtettem, hogy kezdőkről volt szó, ezért nem tudhatták azt, hogy mindez az én feladatom volt. Rezzenéstelen arccal szálltam ki az autóból, majd szakszerű és alapos pillantásokkal felmértem a környéket, biztosra véve azt, hogy nem jelentett semmi potenciális veszélyforrást. Csak ezután léptem a hátsó ajtóhoz, amit az egyik itteni dolgozó már ki is nyitott. Biccentettem egyet a hercegnőnek, hogy kiszállhat, aki csak ezt látva emelkedett ki a fekete autóból. A fiatal fiú zavarában elvörösödött, különösen miután meglátta a hercegnő mosolyát. Az én arcom továbbra sem árult el semmit érzelmeimről vagy gondolataimról, de befelé menet azért biztatóan megszorítottam a fiatal flótás vállát, hogy ezzel biztosítsam őt arról, nem történt semmi gond. Ezt követően megindultam a hercegnő után, ezúttal azonban csak egy fél lépéssel voltam lemaradva mögötte, készen állva arra, hogy bármelyik pillanatban biztonságosan a hátam mögé tudjam őt rántani, ha véletlenül valaki rá szándékozott volna támadni; tekintetem pedig mint a sasé, mindent szemügyre vett, mindenre figyelt. - Az elkövetkező egy órában nem hiszem, királyi fenség – válaszoltam neki, miután végiggondoltam a ma este menetrendjét. Üdvözölnie kellett minden rangos személyt, aztán volt egy köszöntő beszéd is, majd egy újabb sor bájolgás következett. Megértettem, hogy a hercegnő miért utálta az ilyen eseményeket, én magam sem kedveltem őket, hiába volt számomra ez csak egy munka – az ilyen bálok nyújtottak mindig tökéletes lehetőséget egy-egy merénylet vagy támadás kivitelezésére, ez ellen pedig egy-két testőr nem tudott volna sokat tenni. Nagyon kiszolgáltatottnak éreztem magunkat, a tehetetlenség pedig egy olyan érzés volt, amit a legkevésbé tudtam elviselni. Feltűnt, hogy a hercegnő testtartása kissé merev volt, ami némi idegességről árulkodott, s habár sejtettem, hogy egy-két biztató szó segített volna neki feloldódni, nem én voltam az a személy, akinek jogában állt volna így cselekedni. A nyelvem hegyén volt már ugyan, hogy szóljak hozzá egy-két szót, ám aztán eszembe jutott, hogy a kapcsolatunk messze nem volt ilyen közeli, ezért inkább legyőztem magamban a védelmező ösztönöket. Egykori bajtársaim voltak az utolsók, akiket ilyen módon nyugtattam meg egy-egy bevetés előtt, ez a szokás pedig nagyon úgy tűnt, mélyen csontjaimba ivódtak. Az épületbe beérve elvettem a hercegnőtől a levetett kabátot, és én nyújtottam azt át a személyzet tagjainak, mert nem engedhettem meg azt, hogy ők közelebb kerüljenek a védencemhez. Egyikük sem volt gyanús, de az előírások ebben a pozícióban szentírásnak számítottak. Szerencsére ezzel ők is tisztában voltak, ezért különösebb fennakadás nélkül tovább tudtunk haladni.
fill the space between the lines hold fast your faith and your mind
Újabb kérdés, újabb rövid, tömör lényegre törő válasz. A folyosón sétálva úgy pillantottam rá a vállam felett, mintha nem éreznék ki ebből egyfajta elutasítást; na nem azt az a jellegűt, amitől az anyám teátrális mozdulattal helyezte volna a tenyerét a mellkasára, hanem azt, ami azt mondta, ennél többet ne várjak tőle. Azt hiszem, az a rövid pillantás volt az, aminek mindig sikerült végképp összezavarni, az a néhány pillanat, míg kék szemeivel tényleg rám nézett. Nem azt láttam a szemeiben, hogy az idegeire mennék, hogy ténylegesen zavarná a társaságom, inkább csak az a túl vastag páncél volt útban, aminek a megtörését elhatároztam. És ebben - sajnos vagy nem sajnos, de - csak megerősített minden egyes ilyen pillanat. Ezt egyelőre ráhagytam, már csak azért is, mert időközben odaértünk az ajtóhoz, és annak ellenére, hogy kíváncsi voltam, mindig figyeltem arra, hogy a folyamatos érdeklődésemmel ne zavarjam meg a feladataiban. Megfejteni akartam őt, nem a figyelmét elterelni és emiatt kellemetlen helyzetbe hozni. Ennek megfelelően vártam meg a következő kérdésemmel a megfelelő pillanatot, egy kis időt hagyva neki még az elindulás után is. A visszakérdezésem utalhatott volna arra, mintha számon akarnám kérni, de szerencsére sikerült épp elkapnom a pillantását a visszapillantó tükörben, így biztos lehettem benne, hogy nem veszi azt rossz néven. Válaszára meglepve vontam fel a szemöldökömet, a szám sarkából így nem is tudtam eltüntetni a mosolyomat, valami ugyanis azt súgta, hogy nem csak lerázni akar a válasszal hanem valóban önként jelentkezett. Ezen tudás birtokában nagyon is elkezdtek érdekelni a miértek, ismételten, valamiért mégis úgy döntöttem, hogy egyelőre nem kérdezem meg. Figyelembe kellett vennem azt is, hogy az autóban hárman ültünk, és nem akartam őt kényelmetlen helyzetbe hozni a sofőröm, Hans előtt sem azzal, hogy magamhoz képest is túl sokat faggatózom - ez ráadásul akár személyes okokra is visszavezethető lett volna. A családjáról még mindig nem tudtam semmit, de ha önkéntesen lépte túl a tizenkét órás műszakot, az nem sok jót jelentett. Inkább a másik kérdésemre koncentráltam a figyelmemet, és gyorsan kiderült, hogy ezt bizony jól is tettem. Ugyanúgy válaszolt, mint bármikor máskor, tömören, de udvariasan, mégsem tudtam nem észrevenni a változást a hangjában. Nem volt annyira steril és kimért, mint máskor, emiatt pedig a visszapillantó fixírozása helyett egy kicsit oldalra fordítottam a fejem és a profilját kezdtem el tanulmányozni, már amennyire ráláttam. Láttam azt az enyhe feszültséget az állkapcsában, és valamiért úgy éreztem, ha most a szemeibe pillantanék, az a bizonyos sötét árnyék a tekintete mélyén még erősebben látszana. Vajon menekült valami elől? Ez afféle figyelemelterelés számára? Az önként jelentkezést mindenesetre indokolta volna az ilyesmi... – És ha Hans most megkérdezné, hogy a testőrség beváltotta-e a hozzá fűzött reményeit, mint mondana? – tekintettem ismét a visszapillantóba egy kis mosollyal. Játékosan tettem fel a kérdést, aminek nyilvánvalóan semmi értelme nem volt, hiszen mindhárman az autóban ültünk, de úgy éreztem, nem lenne helyes tovább ütnöm az előzőleg felforrósodott vasat; még nem, itt nem. Inkább választottam ezt a módszert arra, hogy oldjam az előző pillanat súlyát, noha a szavaim mögött ezúttal is ott volt egy bizonyos célzás arra, hogy valamiről feltételezhetően próbálja elterelni a saját figyelmét. Magamat is megleptem azzal, hogy az autóút további részére nem tartogattam számára több kérdést, inkább Hansra tereltem a figyelmet, akinél már régen rájöttem, hogy ha a gyerekeiről mesélhet, akkor ő is szívesebben szólal meg. Nem felejtettem el viszont azt a pillanatot, Ivar előző válaszát és azt, amit a hangja sugallt - talán ezért is döntöttem úgy, hogy megkímélem őt magamtól. Egyelőre. A nagykövetség közelébe érve már éreztem, hogy kezd egy kicsit eluralkodni rajtam az az enyhe feszültség, ami minden ehhez hasonló esemény előtt elfogott. Hiába az évek gyakorlata, hiába a kifogástalan beszéd és viselkedés, ha egyszer valami túl sok volt, akkor túl sok volt, márpedig a sok ember és a sok bájolgás mindig megülte a gyomromat az este végére. Vagy inkább a közepére. A nagykövet háza úgy ki volt világítva, mintha az amerikai filmek módjára öltöztette volna karácsonyi díszbe, épp csak a télapó nem mászott fel éppen a tetőre. Két öltönybe bújtatott férfi állt a fényűző villába vezető lépcső aljánál, és amikor Hans lefékezett, egyikük már előre is lépett, hogy kinyissa az ajtót nekem, én pedig elfojtottam a mosolyomat. Nyilvánvalóan nem volt tisztában a szabályokkal, vagy talán csak zavarban volt, én mindenesetre addig nem mozdultam az autóból, ameddig Ivar oda nem ért és nem jelezte azt, hogy megtehetem. Nem voltam olyan kényes a szabályokra, mint például az anyám, de ha idő előtt kiszálltam volna és bármi történik, Ivart tették volna felelőssé érte. Kiszállva azért bátorítóan rámosolyogtam a fiatalemberre, hogy érezze, nem neheztelek rá, az arca ugyanis feltűnően vöröses színt öltött zavarában. Megigazítottam a ruhámat, aztán Ivarra pillantottam, és ha jelezte, hogy elindulhatunk, úgy is tettem. A lépcsőn felérve a villa ajtajai nyitva álltak, és én valamelyest megnyugodva konstatáltam, hogy meg kell tennünk néhány métert ahhoz, hogy elérjük a személyzet első, kabátokért felelős vonalát. Vettem egy mély levegőt. – Mit gondol, mennyi idő múlva lehet majd először feltűnésmentesen friss levegőt szívni? – pillantottam rá egy apró mosollyal. Nem csináltam titkot abból, hogy nem voltak a kedvenceim az ilyen események; tekintve, hogy neki kellett az árnyékomként funkcionálnia, egyébként is ő volt az, akinek minden egyes levegőzésnél is a sarkamban kellett maradnia. Még ha nem is tett megjegyzést arra, ha ezek sűrűn érték egymást, amiért egyébként rendkívül hálás voltam.
Amikor eljött az idő, hogy a hercegnőt átkísérjem a dán nagykövet birtokára, magabiztos, ám nyugodt léptekkel léptem a szalonba, és adtam ki az indirekt utasítást. Elvégre, én nem parancsolhattam a királyi család tagjainak, ám a szabályokat és a betervezett ütemtervet mindig betartattam még a hercegnővel is. Általában nem szokott lázadozni és megpróbálni keresztbe tenni nekem, amiért hálás voltam. Anita hercegnő viselkedése ezzel pont ellentétes volt: most is küldött felém egy köszönetteljes pillantást és mosolyt – amit csak a szemem sarkából láttam -, és az ellenállás legkisebb jele nélkül állt fel, hogy indulhassunk. Ugyan én kerültem minden kontaktust a palotában dolgozó többi alkalmazottal, így sem kerülte el figyelmemet, ahogy többen alkalom adtán halk diskurzust folytattak a hercegnőről. Csodálták őt, amiért volt olyan figyelmes, hogy velük is szóba elegyedjen, és soha nem nézte őket láthatatlannak, amikor a közelben voltak. Ezt a fajta viselkedést én is napi szinten tapasztaltam a hercegnő részéről, s noha ez más körülmények között talán szimpatikussá tette volna, jelenleg épp ez okozta frusztrációimat. Ezúttal ugyanis engem szemelt ki, én pedig bármennyire is adtam tudtára, nem kívánok bájcsevejt folytatni vele, ő nem adta fel, és egyre csak próbálkozott a legkülönfélébb kérdésekkel. Nem mondtam volna, hogy bántott a viselkedése, inkább csak kezdtem egyre frusztráltabban érezni magam állandóan kutató tekintete alatt. Túl sok rejtegetni valóm volt. Túl sok titok, melyeket a sírba terveztem vinni magammal. A folyosóra érve a hercegnő ismét beszélgetést kezdeményezett. Tőmondataim nem törték lelkesedését, és egy pillanatra esküdni mertem volna arra is, hogy ettől csak még jobban felvillanyozódott. Talán stratégiát kellett volna váltanom, és egyáltalán nem válaszolni a kérdéseire, mivel azonban királyi vérrel álltam szemben, az udvariasság és etikett kimondta, hogy felelnem kell neki, bármit is akarjon megtudni. Ezért csak lenyeltem bosszúságomat, nem hagyva, hogy ez bármilyen mértékben is kiüljön arcomra. - Természetesen nem, királyi fenség – feleltem ismét, egy pillanatra elkapva a hercegnő pillantását. Láttam a szája sarkában ülő huncut mosolyt, amit úgy küldött felém, mintha lett volna egy közös titkunk, amiről ő tudott, és épp most adta tudtomra, nem szándékozik ezt senkivel sem közölni. Tekintetemet ezért inkább el is kaptam rögtön arcáról, mintha az égetett volna, s mielőtt valóban ki tudta volna olvasni szemeimből valamelyik féltve őrzött titkomat. A hátralevő utat csendben tettük meg, mivel nem sokára kiértünk a palota épületéből, aminek bejárata előtt már várt is a hercegnőre az autó. Teljesítve kötelességeimet, nyitottam neki ajtót, ellenőriztem a környéket indulás előtt, majd foglaltam el én is a saját ülésemet a sofőr mellett. Szokásomhoz híven rövid, de lényegre törő mondatokkal elismételtem a sofőrnek az útvonalat, amit a mai alkalomhoz előírtunk, majd végül megindultunk. Már szinte vártam is, hogy a hercegnő mikor fogja figyelmét ismét felém fordítani – mert már megszoktam, hogy előbb-utóbb mindig ez lett a végeredmény -, s szinte erre a gondolatra varázsütés szerűen már meg is szólalt. A visszapillantó tükörből figyeltem épp arcát, ezért sikerült elkapnom ismét azt a cinkos mosolyt ajkain, amit látva inkább elfordítottam tekintetemet, és az ablakon keresztül figyeltem a mellettünk elsuhanó tájat. - Önként jelentkeztem, királyi fenség – válaszoltam, mert tudtam, a hercegnő akkor is tudásra szomjazott, ha valamit nem kérdés formájában tett fel. Azt pedig végképp nem akartam, hogy holnap a fejemre jöjjenek a felettesek, amiért én azt mondtam a hercegnőnek, kényszerítettek a mai bálon való felügyeletre. Valójában önként jelentkeztem, mert még mindig jobb volt a sok kiöltözött és elkényeztetett gazdag között lenni, mint otthon, a saját lakásomban, amelynek minden szeglete azt ordította az arcomba, hogy mi mindent veszítettem. A bútorok és néhány ruhadarabom, amelyek mélyen magukba szívták feleségem illatát, amíg még együtt éltünk, mára már egyáltalán nem hordozták azt a kellemes, virágos illatot. Túl hosszú idő telt el azóta, hogy szétköltöztünk, én pedig minden este azért imádkoztam, bár az én emlékeim is úgy el tudnák hagyni az elmémet, mint ahogy a bútorok tették azt feleségem illatával. - Nem tudom, királyi fenség – feleltem, s az eddigiekkel ellentétben most először fel lehetett lelni némi őszinteséget is a hangomban. Ez volt ugyanis a teljes igazság: ha nem helyeztek volna át a rendőrséghez, majd a testőrséghez, fogalmam sem volt, hogy mivé váltam volna. A legjobb forgatókönyv az lett volna, ha elpatkoltam volna májelégtelenségben az alkoholizmusom miatt, vagy ha egy olyan verekedésbe keveredtem volna, amiben én húztam a rövidebbet. Ehelyett még mindig itt voltam, életben, és őszintén, fogalmam sem volt, hogy mihez tudnék kezdeni magammal. Megígértem ugyan a mentoromnak, hogy nem fecsérlem el az életemet és az áldozatot, amit a szüleim hoztak, de azt már nem tudtam, hogyan vihetném ezt véghez is. Egy olyan megváltásra vágytam, amiről tudtam, soha nem fog eljönni értem. Mert nem érdemeltem meg. Bűnös voltam. Egy kegyetlen gyilkos.
fill the space between the lines hold fast your faith and your mind
Nem mondhatnám, hogy különösebben felvillanyozott volna az aznap este gondolata, de túl hosszú ideje éltem már ezt az életet ahhoz, hogy ettől különösebben mélabús vagy kétségbeesett legyek. Egy szinte egész estés bájolgás, a műmosolyok és a semmitmondó csevegések végeláthatatlan rengetege ugyanolyan természetes volt számomra, mint az, hogy azt is előre megtervezték számomra, melyik napon éppen merre álljanak a szempilláim. Ébresztő és takarodó, mintha csak egy laktanyában élnék királyi palota helyett, pedig ezek még a legkevésbé voltak zavaróak. Percre pontos, grammra kiszámolt reggeli, olyan szoros napirend, hogy tulajdonképpen a mosdóba is csak akkor mehettem ki, amikor épp beírtak a javamra öt percet - és persze oda is kísérővel, aki, amennyiben nem a palotában voltunk, még át is vizsgálta előtte a helyisége(ke)t. El tudtam volna képzelni egy másik életet. Egy nyugodt és szabad életet. Mégsem tartottam valószínűnek, hogy ez valaha is megadatik majd számomra; különösen akkor nem, amikor épp talpig kicicomázva, gondosan beállított hajjal és precízen megtervezett, méregdrága öltözékben csücsültem a szalonban, készen a kivégzésre. Ez utóbbi gondolatot persze nem engedtem kiülni az arcomra, még akkor sem, amikor a testőröm kopogott - pontosan hármat -, majd belépett az ajtón. Hálásan elmosolyodva biccentem, bár a hálám inkább az előzékenységnek szólt - ami tulajdonképpen a munkája volt -, mintsem annak, hogy az autó csak arra vár, hogy elindulhasson velem. A tekintete is tartotta azt a körülbelüli hármas számot, három másodpercnél tovább sosem nézett rám, aminek tudtam az okait, csak épp nem értettem egyet velük. Szerettem szóba elegyedni a testőrség tagjaival, csakúgy, mint bárki mással azok közül, akik a palota szolgálatában álltak - általában jobban szerettem, mint a saját családtagjaimmal beszélgetni. Szerencsére gyorsan fel tudtam mérni, ki az, aki ezt nem bánja és ki az, akinek nagyon is ellenére van, de Ivar, aki csak nem túl régen csatlakozott a testőrség kötelékébe és avanzsált az én testőrömmé, üdítő kivétel volt mindkettő alól. Ritkán találkoztam olyan emberekkel, akiknek olyan vastag páncéljuk volt, hogy rendre visszapattantam róla, de, talán az ő legnagyobb bánatára, éppen ezért kezdett érdekelni. Ahogy kiléptem a folyosóra és elindultunk, szokás szerint nem maradtam csendben, ő pedig szokás szerint olyan tömör választ adott, amilyet csak tudott. Egyetlen szóban válaszolt, mert nem akart udvariatlan lenni, hozzátette a megszólításomat, mert betartotta a szabályokat - és ennyi. Más ezt valószínűleg zokon vette volna, nekem azonban mosoly költözött a szám sarkába és felvillanyozott. – Meglep, hogy még ezt a fogadást is Önnek kell végigcsinálnia – fűztem tovább a gondolatot. Jól ismertem a beosztásukat, tudtam, hogy normál esetben tizenkét órás váltásokban dolgoznak, bár véleményem szerint ez is embertelennek minősült. Az anyám azért mindig megnyugtatott, hogy ez nagyon is rendben van, és csak azért nem dolgoznak ennél is hosszabb műszakokban, hogy ne lankadjon a figyelmük. A mi érdekükben, természetesen, a legkevésbé sem azért, mert esetleg ők fáradtak lehetnek és kijárna nekik a pihenés. – Remélem, senki nem kényszerítette – sandítottam rá a szemem sarkából, ugyanazzal a kis mosollyal az ajkaim szegletében, abban reménykedve, hogy sikerül elkapnom a pillantását arra a bizonyos három másodpercre. Ivar tizenkét órás munkaideje ugyanis éppen mostanában járt le az óra szerint, az előttünk álló fogadás pedig jócskán bele fog még lógni az este további részébe is. A magunk jól megszokott, fegyelmezett módján tettük meg az utat az autóig, ahol aztán beszálltam a hátsó ülésre és be is kötöttem magam. Úgy szívta magába az ilyesmit az ember, ha eleget élt benne, mint egyfajta tudást, amitől pontosan tudtad, mikor kell megállnod egy pillanatra, várnod egy kicsit, mikor indulhatsz egy újra, mikor mozdulhatsz meg. Mint valami fura, gépies koreográfia. Megvártam, hogy ő is elfoglalja a helyét az anyósülésen, egyeztessék az útvonalat, aztán elinduljunk, de nem sokáig maradtam csendben; ezúttal sem. A válaszok rövidségében és tömörségében sem kellett csalódnom, és valahogy úgy sejtettem, a legkevésbé sem bánná, ha ezzel végül le tudná törni a lelkesedésemet, de sajnos nagyon rossz ajtón kopogtatott ezzel. – Tehát mégis csak kényszerítették? – utaltam vissza az előző párbeszédünkre, de ha sikerült elkapnom a tekintetét a visszapillantó tükörben, akkor a tekintetemből kiolvashatta, hogy ezzel csak ugratom; még ha válaszokra valóban vágytam is. – Ha lett volna beleszólása, mit választott volna? – kíváncsiskodtam tovább. Azt meg sem kérdeztem, hogy ezt választotta volna-e, mert nem tartottam kifejezetten valószínűnek. Azok közül, akik szívesebben elegyedtek szóba velem - miután megtanultál, hogy én nem rosszindulatból kérdezem őket, pláne nem azért, hogy visszaéljek azzal, amit a tudomásomra hoznak -, azért megtudtam egyet s mást arról, milyen a testőri szolgálatot valóban megélni. Ez pedig bizony sokuknak jelentette azt, hogy tulajdonképpen a saját családjukat áldozták fel egy másik családért, ha kellett; a napirendjük és az életük a miénkhez igazodott, nem például ahhoz, hogy a gyermekeiknek mikor volt születésnapja. Tudtam, hogy ennek aligha kellene érdekelnie engem, de valahogy mégsem tudtam kizárni a fejemből azt, hogy az ő szemükkel is próbáljam szemlélni a világot.
A mai nap is pontosan ugyanolyan volt, mint az összes többi azóta az éjszaka óta. Szürke, nyomasztó, kilátástalan. Olyan érzés volt, mintha egy apró szobába zártak volna, amelynek a falai szép lassan, de biztosan közeledtek felém azzal fenyegetve, hogy hamarosan végérvényesen összeroppantanak. Én pedig alig vártam már, hogy eljöjjön ez a pillanat. Hogy ne kelljen többé elviselnem a bűntudat és a létezés állandóan jelenlevő kínjait. De addig is kötelezettségeim voltam: a norvég hercegnő személyi testőre voltam. Nem volt önmagában egy izgalmas feladat, de legalább minden időmet és gondolatomat lekötötte. A mai nap is pontosan ugyanolyan volt, mit az összes többi a mókuskerékben. Néhány óra éber alvás után felkeltem az ágyból, pontban, amikor az ébresztőóra is 4:30-kor csörgött. Gépies mozdulatokkal nyomtam ki azt, és vettem az irányt a fürdőszoba felé. Betanult mozdulatokkal mostam meg az arcomat, addig dörgölve a szemeimet, amíg legalább egy keveset sikerült eltüntetnem az alatta éktelenkedő fekete karikákból. Megmostam a fogam, megborotválkoztam, felöltöztem, bekaptam egy szelet száraz kenyeret, majd pontban 5:00-kor kiléptem a lakásom ajtaján, beültem az autómba, és a királyi palotához vezettem. 5:30-kor már az épületben tartózkodtam, ahol a biztonságiak részére fenntartott öltözőben magamra vettem a golyóállómellényt, egy új inget és a tiszta öltönyt. Övembe tűztem a pisztolyt, elhelyeztem a fülhallgatót a jobb fülem mellett, majd a hercegnő szobáját céloztam meg. Pontosan 6:00-kor már ott is álltam az ajtóban felvéve pozíciómat, lecserélve az éjszakai műszakban dolgozó testőrt. És ezzel kezdetét is vette egy újabb eseménytelen nap. A királyi család tagjainak általában igen szoros volt a napi beosztása, amit nekem is kívülről fújnom kellett. Ezért is voltam tisztában azzal, hogy ma este a dán nagykövet birtokán kellett tiszteletüket tenniük. Amikor pedig elérkezett az idő az induláshoz, határozott léptekkel közelítettem meg a szalont, ahol a hercegnő tartózkodott. Hármat kopogtam az ajtón, mielőtt beléptem volna azon, és félreállva utat nem hagytam annak, hogy Anita hercegnő kifáradhasson előttem. - Az autó indulásra készen áll, királyi fenség – szólaltam meg, gondosan ügyelve arra, hogy egy rövid pillantásnál hosszabb ideig ne legeltessem tekintetemet a hercegnőn. Igaz, hogy ő nem volt olyan szigorú és szabálykövető, mint a királyi család tagjainak a többsége, és egyáltalán nem vette volna zokon azt, ha egy pillanatig szemkontaktust tartunk, de nekem tartanom kellett magamat az előírásokhoz. Csak egy egyszerű közember voltam, egy testőr, aki a királyi család cipőjének a talpáig sem ért fel. Csak egy eldobható, bármikor feláldozható gyalog a sakktáblán. De ez így is volt rendben. Türelmesen megvártam, amíg a hercegnő felállt a helyéről, és magához vette a kabátját. Szemem sarkából láttam ugyan, ahogy egy nem túl kecses mozdulattal összegyűrt egy papírfecnit és eldobta azt, de nem tettem rá megjegyzést, sőt, úgy tettem, mintha semmit nem is láttam volna. Megvártam, hogy Anita hercegnő kilépjen a folyosóra, majd követve őt becsuktam a hátunk mögött az ajtót, és egy lépéssel lemaradva mögötte követtem a parkoló felé. Felajánlottam volna segítségemet a kabátja felvételében, de már hozzászoktam, hogy a hercegnő jobb szeretett bizonyos dolgokat egyedül elvégezni – nem úgy, mint a királyi család többi tagja, akiknek sokszor még a táskáját is nekünk kellett tartanunk. - Igen, királyi fenség – feleltem kurtán a hercegnő kérdésére. Mára már hozzászoktam ahhoz, hogy időnként mindenféle kérdéssel bombázott, mintha meg akart volna fejteni. Fürkésző szemekkel szokott figyelni, azt a benyomást keltve, hogy a velőmig lát, hiába volt arcom állandóan az érzelemmentesség tökéletes mása. Abból ítélve azonban, hogy még mindig volt munkahelyem, és nem a katonai bíróságon ítéltek el éppen gyilkosság vádjával, tudtam, hogy továbbra sem tudott rólam semmit. Nekem pedig eszem ágában sem volt a szükségesnél többet elárulni neki. Biztos voltam abban, hogy ha elég makacsul hallgatok, akkor egy idő után rám fog unni, és egy izgalmasabb elfoglaltság után néz. Katonás rendben hagytuk el a palotát, majd a parkolóba kiérve két nagy lépéssel megelőztem a hercegnőt, és kinyitottam előtte az ajtót. Megvártam, amíg beszállt, majd gyorsan végigkémleltem a környezetünket, bármilyen potenciális veszélyforrás után kutatva. Miután azonban nem találtam semmit, én is elfoglaltam a helyemet az anyósülésen, majd leegyeztetve ismét a dán nagykövet birtokáig vezető utat végül elindultunk. Szemeimet végig a körülöttünk elterülő tájon pihentettem, de nem lazsálás céljából – sasszemekkel figyeltem mindent és bármit, ami nem volt szokványos. Közben néha egy-egy pillantást vetettem a visszapillantó tükrön keresztül hercegnő arcára, ellenőrizve, hogy minden rendben volt-e vele. Előfordult, hogy olykor összetalálkozott tekintetünk, ami csak annyit jelentett, hogy ő is figyelt engem. Ezt azonban tudtam anélkül is, hogy láttam volna. - Ide helyeztek át, királyi fenség – válaszoltam tőmondatban, amikor ismét beszélgetést próbált kezdeményezni velem. – Nem volt beleszólásom – tettem még hozzá, és részemről lezártnak is tekintettem a témát, habár sejtettem, hogy a hercegnő még nem fejezte be. Ennél sokkal állhatatosabb szokott lenni. A dán nagykövet birtokáig vezető út nagyjából 20 percet vett igénybe, én pedig csak remélni tudtam, hogy nagyrészt csendben fogjuk tudni megtenni az utat. Közben szemem sarkából láttam, ahogy a hercegnő sofőrje egy szánakozó pillantást küldött felém, pontosan azért, mert ő is tudta már jól, Anita addig nem fog békén hagyni, amíg kielégítő választ nem kap.
fill the space between the lines hold fast your faith and your mind
Miután az anyám magamra hagyott a szalonban és biztosan hallottam azt is, hogy elindulnak, fellélegeztem arra az időre, ami még megadatott, akkor is, ha csak nagyjából fél órára saccoltam. Újra hagytam a hátamnak, hogy egy kicsit meggörbüljön, de szigorúan csak annyira, amennyire a rajtam lévő fekete estélyiruha szaténja engedte. Kis híján beletúrtam a hajamba; a kezem már félúton volt a levegőben, mikor emlékeztettem magam, hogy ez talán nem olyan jó ötlet. Semmi esélyed nem lenne rendbe hozni azt a műalkotást a fejeden. Hát még visszatenni a tiarát, amit ki tudja hány hajtűvel rögzítettek hozzá. Nehéz sóhajjal ejtettem le a kezem, aztán úgy döntöttem, inkább szórakozást csinálok a feladatomból – megfordítottam a lapot, amire a dán küldöttség tagjainak nevei és címei voltak feljegyezve, és inkább azzal ütöttem el az időt, hogy olyan dolgokat vessek a papírra, amitől az anyám egészen biztosan a szívéhez kapott volna. Egészen bele is merültem, néha csak magam elé mosolyogtam az orrom alatt, de a külvilágot azért nem zártam ki teljesen, hiszen épp készenlétben álltam. A folyosón felhangzó léptek zaja rántott vissza a gondolataimból. Felemeltem a fejem és a szalon ajtajának irányába néztem, várva a felbukkanó alakot, pedig szinte előre éreztem, ki lesz az. A szám sarka akaratlanul is apró mosolyra görbült, amikor tekintetem találkozott egy ismerős kék szempárral; még akkor is, ha az ő arca azt a szokásos kiismerhetetlen, steril kifejezést viselte magán. Mindig kifogástalan öltözet és viselkedés – meg kellett volna hívnunk a királyi családba. Jelzésére, miszerint az autó már csak rám vár, felálltam a székről, majd egy – egyébként nem túl hercegnős – mozdulattal összegyűrtem a papírt és kidobtam a szemetesbe az egyik szekrény mellett. A tollat hanyag eleganciával helyeztem el a szekrény tetején; szabálytalan szögben, egyharmadrészt a terítőn, kétharmadrészt a finom mahagónin, elvéve a szalon tökéletességét. Magamhoz vettem a méretre szabott szövetkabátot, aztán ismét Ivar fegyelmezett arcára pillantottam, jelezve, hogy mehetünk. És közben ismét, sokadszorra is elgondolkoztam azon, hogy vajon tényleg csak én látom-e azokat a komor, sötét, szomorú fényeket a szemei mélységében. Elhessegettem a gondolatot és inkább elindultam; út közben bújtam bele a kabátba, és rendkívül büszke voltam magamra, amiért gond nélkül tudok egyensúlyozni a magassarkúban, pedig minden pillanatát gyűlöltem, amit benne kellett töltenem. Megpróbálkoztam az elkerülésével, de Ylva hallani sem akart róla. – Felkészült a hosszú estére? – mosolyogtam rá a vállam felett, ahogy végighaladtunk a folyosón. Hozzászokhatott már, hogy én nem az a típus vagyok, aki csak csendesen sétálgat vele a sarkában, mintha a néma árnyékom lenne. Megtehettem volna, de sosem tudtam, rosszul éreztem volna magam tőle, és akkor azt még számításba sem vettük, hogy ő volt az első olyan testőr, aki elkezdett érdekelni. Nem félreérthető okokból, nem volt ebben semmi hátsó szándék, de még soha nem találkoztam senkivel, aki ennyire be lett volna zárkózva. Annyira tökéletes volt az a fegyelmezett, komoly maszk az arcán, hogy talán még én is elhittem volna, ha nem látok a tekintetében valamit. Valami megfoghatatlan mélységet, amit meg akartam fejteni. Arról nem is beszélve, hogy bár egy-két alapvető dolgot azért ki tudtam deríteni róla, arra még mindig nem jöttem rá, hogyan nem írták el a születési dátumát. Az autóhoz vezető út a szokásos módon zajlott: a folyosón mögöttem jött, az ajtónál viszont megálltam, hogy elém léphessen és csak akkor folytattam az utamat kifelé, ha jelezte. Megszokásból köszöntem meg neki, ahogy kiengedetten az ajtón és ugyanígy történt akkor is, amikor a lépcső aljánál parkoló autó ajtaját kinyitotta; nem lett volna rá szükség, a bátyám nézett már rám furcsán emiatt (is), az anyám is elmagyarázta már, hogy nekik ez a dolguk, nekem viszont nem fért a fejembe, hogy hogyan írhatnak vaskos könyveket az etikett szabályairól, ha alapvető udvariassági formulákat meg nem tartunk be. Amint az autó elindult, vettem egy nagy levegőt, mintha csak fel akartam volna készíteni magamat az elkövetkezendő ki tudja hány órára, de szerencsére tudtam, hogy még van időnk. Ha sűrű lesz a forgalom, akár húsz percbe is telhet odaérni a dán nagykövet birtokára, ahol ezt az egész hajcihőt megrendezik. A figyelmemet viszont szívesebben tereltem volna el erre az időre, ezért kíváncsi szemeim ismét Ivart találták meg. – Még nem árulta el, mi vette rá, hogy a testőrséghez csatlakozzon – szólaltam meg egy kis mosollyal az ajkaim szegletében. Nem szerettem volna őt túlságosan nyíltan faggatni, de közben célomul tűztem ki, hogy megfejtsem, ezért muszáj volt tapogatóznom. – Tapasztalataim szerint nem jár túl sok szabadidővel – fűztem hozzá, nem mondva ki nyíltan olyan dolgokat, mint hogy ez meglehetősen sok időt vehet el a családjától, vagy ilyesmi, de tekintetem kíváncsian kutatta őt, lesve, ad-e valami árulkodó reakciót ezzel kapcsolatban.
2023. május 1-jén az óriások vezére összehívta tanácsát, amelyre a nornát is meghívta, aki segített neki az istenekkel szemben. Kezdetben úgy tűnt, ez alkalommal sem történik majd semmi különös, ám amikor Hildr távozásra készült, fültanújává vált két óriás sutyorgásának, s a hallottaktól égtelen harag támadt a norna szívében. A szavak arról szóltak: Thrym azt tervezi miképpen szabadulhat meg Hildr-től, mivel a norna követeléseit nem kívánja a nagyhatalmú óriás teljesíteni, akkor sem, ha az átokkal legyőzik és feledésbe taszítják az isteneket. Hildr elnyomta abban a pillanatban dühét, s ahelyett, hogy szembesítette volna Thrym-et rossz döntésével, a norna úgy határozott, megbosszulja, amiért megpróbálták kijátszani. De nem kapkodott el semmit sem, és mindent gondosan előkészített.
Kezdőlap
A néhány rövid kérdést követően sikerült beszéd nélkül megtettünk a hátralevő utat az autóig, amiért rendkívül hálás voltam. Tagadhatatlanul kényelmetlenül éreztem magam a hercegnő fürkésző tekintete és ravaszan feltett kérdései tüzében, emiatt pedig még a csendet is szívesebben viseltem el a palotában munka közben, hiába volt ez egyike azon dolgoknak, amik elől szinte már kényszeresen menekülni próbáltam. Amikor otthon ültem egyedül a lakásban, a némaság, a mozdulatlanság szinte már fojtogató volt, és olyan emlékeket idézett fel akarva-akaratlanul, amikre nem szívesen gondoltam vissza. Az ingerszegény környezetben pedig nem tudtam leállítani az agyamat, annyira hozzászoktam ahhoz, hogy ezer meg egy dologra kellett egyszerre koncentrálnom, így amikor nem volt mit csináljak, nem volt, amire minden idegszálamat összpontosíthattam volna, gondolataim mindig visszataláltak a múlthoz. Egy ideig, miután leszoktam az állandó ivásról, a megállás nélkül bekapcsolva levő televízió sokat segített ezen a helyzeten – az ugráló, fényes képkockák és a háttérzajként futó beszéd biztosított épp elég ingert ahhoz, hogy legyen, amire koncentrálhattam a fejemben ólálkodó árnyak helyett, mostanra azonban már olyannyira hozzászoktam ehhez is, hogy szinte már fel sem tűnt, ha a háttérben be volt bekapcsolva. Ez is beszürkült, mint ahogy az életemben minden más is ilyen színt öltött lassacskán.