Nem kell asztrofizikusnak lennem ahhoz, hogy tudjam, az újdonsült partnerem nem bízik bennem. Mert Reidun – avagy Hel, az ilyen-olyan alvilágok koronázatlan királynője – nem vált a főnökömmé azzal egyidejűleg, hogy megállapodtunk abban, hogy kisegítjük egymást a vészterhes időkben. Én a saját kontaktjaimat használom, ha szüksége van rám, de cserébe ő is előveszi a kapcsolatait, ha én szeretnék valamit. Továbbá, bár én úgy gondolom, erre nem lesz szükségem, mozgósítja az embereit, ha és amennyiben a Smolensky család apraja-nagyja, egy nap feltűnne az udvaromban, vagy a laktanyában. Így szól a megállapodás.
Annyira nem lepett meg, hogy felkeresett, nem is sokkal az után, hogy megköttetett az egyezség kettőnk között, miszerint lenne számomra egy munkája – és ezúttal tényleg, komolyan felhívott, és nem akart elcitálni az egyik csicskájával a Vortexbe (micsoda megtiszteltetés, mi?). Máris. Azonnal. Nem adott meg túl sok konkrétumot, éppen csak annyit, készüljek úgy, mint bármikor máskor korábban, amikor a csapatommal együtt valamiféle bevetésre vagy akcióra indultunk, és persze egy címet. Azért még figyelmeztetett, mielőtt letette a telefont, hogy ne csináljak semmi hülyeséget, ha egy mód van rá, és felhívta rá a szíves figyelmemet, hogy nem azon a címen találjuk majd a célpontot, hanem ott fog majd felszedni az a titokzatos, új kollégám, aki minden információnak birtokosa.
Két órát adott az időpontig, még éppen volt időm letusolni – nem, mintha bármit is számítana, éppen csak a saját közérzetem-, és jó kedélyem végett álltam be a zuhany alá, és mindenkinek jobb, ha jó kedvemben találnak, jobb, ha ennyiben maradunk -, meg összeszedni pár fegyvert. Kis-, és nagy kaliberűeket egyaránt, előbbieket egy bőr hámmal, a csípőm helyett, a derekam környékére, a felsőtestemre került, a muníció a vállamon keresztben átvetve, mindezen apróságok a kabát takarásába kerülnek majd úgyis. A nagyobb fegyvert egy-, eredendően nagyobb molinók hordozásához használt táskába fektettem majd becipzáraztam. A bakancsom szárába pedig egy kést csúsztattam, csak a biztonság kedvéért.
A Chevybe ülve felbőgetem a motort, és pár utcányira a címtől parkolok le, a fennmaradó távot gyalog teszem meg, ezzel sem vesztek sok időt, mi több: jól nevelt úrinő módjára hét perccel a megbeszélt időpont előtt érkezem, és halálos nyugalommal, ülök le az épület előtt egy padra, és gyújtok rá. Semmi feltűnő sincs bennem, tulajdonképpen ennél jobban elvegyülni sem lehetne: fekete farmer, fekete, hosszú szárú, bőr csizma, fehér garbó, hosszú, szürke szövetkabát, egyelőre begombolva. Csak egy sikkes, szőke, skandi nő, összemosódva a többi, szürke, skandi emberrel. Még a telefonomat is nyomkodom, mintha éppen azt érdeklődném meg partneremtől, hogy hol van, és mikor ér ide.
Nem is kell soká várnom, bár, a halálrudat már eltapostam, amikor felbukkan az újdonsült társam, így hát egy ragadozó mozdulatával emelkedek fel ültemből, és biccentek röviden.
- Joe – gondolom, hallott felőlem, így nem is kell bő lére ereszteni a bemutatkozás unalmas köreit. – Te pedig...? – jó volna tudni, hogy milyen néven szólíthatom az úriembert, ha már közös munkát kaptunk. – Mivel Reidun meg akart lepni ezzel az egésszel – forgatom a szemeimet, ajkam szegletében mégis kétes mosoly játszadozik -, neked kell eligazítást tartanod – én meg minden megtisztelő figyelmemet neki szentelem.