Nyilvánvaló, hogy Storm nem magától jött ilyen messzire az otthontól, és, annak ellenére is, hogy nem tudom, hogy egészen pontosan ki is ez az istennő, igen erős sejtésem van azt illetően, hogy az ő keze van abban, hogy a csatamén most itt van Midgardon. Úgyhogy, ha eleve nem viseltetnék olyan veszedelmes ellenszenvvel az istenek-, és istennők irányába, minden bizonnyal éppúgy nem tetszene a cselekedete, mint így, mint amúgy. De van egy olyan érzésem – abból, ahogyan rám néz, ahogy végigméri a lovat, ahogy beszél -, hogy ő nagyon is jól tudja, hogy én ki vagyok. Nem, mintha érdekelne. Amikor szóvá teszi, hogy ő a Nappal kel, megemelem kissé a fejemet, mintha épp bólintani készülnék, de nem fejezem be a mozdulatsort. A lovarda, az éteri szépségű lovak, Storm itt léte, amihez nyilvánvalóan köze van, és most ez az ártatlannak tetszően elejtett félmondat felvilágosított arról, hogy mégis, kivel állok szemben. - Értem – felelem egyszerűen, színtelen hangon, érdektelen kifejezéssel a képemen. Ettől még mindig nem tudom, hogy miért van itt Storm, és miért kapta azt feladatául az istennőtől, hogy hozzon el engem őhozzá, és engem leginkább ez érdekel – nem a mibenléte, nem az, hogy ki ő. Ha valóban ismer, mint, ahogyan azt az arcáról leolvashattam az imént, akkor pontosan tudja, hogy velem nem megy sokra az ostoba kis játszmáikban. Soha nem állnék újra az istenek szolgálatába. Egyikébe sem, annak dacára sem, hogy biztosan vannak olyanok, akik nem feltétlenül rosszat akarnak. Következő szavait hallva, bár legszívesebben életével fenyegetném meg, nem teszem. Hallgatok, és eljátszom a hülyét, még meg is vonom a vállamat újra, és megingatom a fejemet. Amikor Liam-, majd hirtelen Syver halálára terelődik a szó, rettenetesen nagy erőfeszítésembe kerül, hogy vonásaim és mimikáim rezignáltak maradjanak, már-már érdektelenek. - Elismétlem még egyszer, ha nem lettem volna világos az imént – közelebb lépek hozzá, és bár, a hangom fenyegető, a testtartásom-, és az arcom nem; még egy gyalázatos mosolyra is rándul ajkam szeglete. – Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz. Hagyjátok a halandókat élni, és foglalkozzatok a saját, patetikus játékaitokkal és isteni drámáitokkal, Sol – oldalra döntött fejem tükörképe az övének.
Kiskép : Rendeltetésem : Sol vagyok play by : Yvonne Strahovski Posztok száma : 40 User neve : Nüx Csoport : Isten Pontgyűjtő : 31 Lakhely : Grünerlokka Foglalkozás : lótenyésztő Előtörténet : Mother is a verb. It's something you do. Not just who you are. Keresem : There can be no peace for us, only misery, and the greatest happiness.
The game begins where you end and ends where you began.
Tudtam, hogy el fog jönni, egyértelmű utasítást adtam a lovának, holott jogom se lett volna rá. Mégis isteni hatalmamat bevetve kényszerítettem, bár ez lehet túlzásnak tűnik, csupán elhúztam előtte a mézes-madzagot, hogy a testvérével lehet. Gyönyörű állat volt, kár lett volna veszni hagyni egy ilyen lehetőséget, Asgard mostanság túlságosan üres egy ilyen fenséges jószágnak. A legtöbb ló vagy a gazdája mellett volt vagy a lovardámban élt. Szemöldökeit összehúzza, ahogy közeledek felé. Nem hat meg a nézése, jól ismerem a múltját, tudom miért viseltet ilyen ellenszenvvel az irányomba csak a fajtám miatt. Nevetése sérti a fülem, ahogy tiszteletlen viselkedése is. - A nappal kelek, hogy minden teendőt elvégezzek a lovardámban - válaszolok könnyedén, hogy aztán a paripára szegezzem a tekintetem a válaszát hallva. Storm, maga a vihar a lova, míg a szél a lovardám egyik karámjában pihen. Ő túlságosan merev lenne egy olyan könnyed lényhez, mint Vinne, így inkább el is engedem magam mellett ezt az apró részletet. Szigorúan pillant rám, ahogy megemlítem a fiam nevét, mire még inkább kiszélesedik a mosolyom, úgy tesz mintha érzéketlen lenne a témára, de ez a gesztus éppen eléggé elárulta. Meglepettséget tettet, amit egy laikus könnyedén el is hinne, de számomra ennél sokkalta fontosabb Liam élete. - Az nagy kár, pedig a hollók azt csiripelték, hogy mostanában sok időt töltöttél Liam Andreassen társaságában - válaszolok könnyedén, a fiam teljes nevét említve, hogy tisztázzam a tényeket arra a bizonyos férfira gondoltam - Tudom, hogy érzed nem most találkoztatok először... De vajon megéri kockára tenni a férfi életét? Elfeledted mi történt az előzővel, akit szerettél? - kissé oldalra döntöm a fejem, miközben könnyedén leveszek Alsvid kantárját.
I bring life to others. But when can I take my own? I've been running, but now I want to stay. ☼ ☼
Vendég —
Amikor megérkezünk a lovardába, nemes egyszerűséggel csúszok le a fekete táltos hátáról, és indulok meg vele az oldalamon az istállók felé, tenyerem az izmos nyakon pihen, ujjaim a sörénybe túrnak. Nem véletlenül hozott engem ide, ez biztos, a többiről meg fogalmam sincs, de biztos vagyok benne, hogy hamarosan mindenre fény derül. És nem is kell sokáig várnom, vagy keresgélnem, mert az egyik karám magánya felől megérzem az istennő sugallatát, mire azonnal felé irányítom átható, brandy színű lélektükreimet, és türelmet tettetve megvárom, hogy magától vegyen észre engem, ami nem is olyan sokára be is következik. Fejemet kissé oldalra biccentem, szemöldökömet összevonva függesztem rá tekintetemet, és úgy kémlelem a vonásait. Fogalmam sincs, hogy ki lehet ő, vagy miért vagyunk mindketten éppen itt és most, de azt azért sejtem, hogy ez nem lehet véletlen. Pláne azért nem, mert Storm-ot valaki idehozta. Vagy idehozatta. Az eredeti nevemen szólít, amit az apám adott nekem, ahogyan a nővéreim és a fivérem szólítottak, ahogy senki más nem hív, csak Asgard népe. Unott pillantással viszonzom a kérdést, aztán halk, rövid nevetést hallatok. - Milyen érdekes, én is épp ezt akartam kérdezni tőled, istennő – futólag nézek csak a lóra mellette, és megfakult emlékeimben kutatok valaki után, aki ilyen nemes lények birtokosa lehet, ugyanis úgy tűnik, hogy a ló sem kevésbé isteni entitás, mint a gazdája. – Tulajdonképpen a vihar hozott – felelem mégis, negédes mosolyra rántva ajkam szegletét, a fekete csataménre utalva ezzel – no, meg arra, hogy a magamfajta korcs, a páncéllal, az acélos csontokkal, az ólomsúlyú szívvel, túl nehéz, hogy a szelek szárnyán érkezzen. Következő kérdésre arcom vonásai vasszigorba fagynak, mimikáim rezzenéstelenek, még csak a szívem sem árul el; blazírt képemen éppen csak az egyik szép ívű szemöldököm szalad fel tettetett meglepettségem nyomán. - Fogalmam sincs, miről beszélsz – megingatom a fejemet, és még az egyik, szép ívű vállamat is megvonom. Nem akarom, hogy az istenek – legyen szó bármelyikről – tudomást szerezzenek a férfiről. Nem akarom, hogy a régmúlt megismételje önnönmagát, nem akarom, hogy a férfi veszélybe kerüljön – énmiattam. El akarok szakadni Asgardtól, végleg, és a normális, köznapi emberek, egyszerű életét akarom élni. Liammel. Ezúttal pedig nem állhat senki, és semmi közénk. Mindez az eltökéltség nem ül ki rezignált arcomra, mely a teljes közönyt üzeni az istennőnek.
Kiskép : Rendeltetésem : Sol vagyok play by : Yvonne Strahovski Posztok száma : 40 User neve : Nüx Csoport : Isten Pontgyűjtő : 31 Lakhely : Grünerlokka Foglalkozás : lótenyésztő Előtörténet : Mother is a verb. It's something you do. Not just who you are. Keresem : There can be no peace for us, only misery, and the greatest happiness.
The game begins where you end and ends where you began.
Mióta a földön vagyok sokkalta nehezebben követem figyelemmel a gyermekeim életét, így néha előfordul, hogy hónapok telnek el információk nélkül. Kristine élete gyönyörű, könnyed és boldognak tűnik, míg Liamé megkeresedett és a munkába menekült, de így még mindig jobb, mert életben van. Ezen semmi se változtathat, bármit megtennék érte újra. Mindennél jobban szeretem őket, ezért képes voltam arra, hogy elvegyem az emlékeiket hét évvel ezelőtt. Most mégis megint különleges praktikákhoz kell folyamodnom, mert egymásra találtak. Liam és a valkűr egy véletlen folytán egymásba botlottak és újra elindultak az úton. Ezt meg kell akadályoznom vagy megint ugyan oda jutunk, ahonnan évekkel ezelőtt indultunk és veszélyben lesz az élete. Tudtam, hogy egyetlen mód van arra, hogy beszélni tudjak a nővel. Arvak és Alsvid különleges lények és nélkülem is képesek utazni a kilenc világban, ezért megkértem őket, hogy menjenek Asgardba és hozzák el onnan Stormot Sigrun lovát. A két gyönyörű paripa pár nappal később egy fekete szépséggel az oldalán tért vissza, mire büszke mosollyal az arcomon a helyükre tessékeltem a lovaimat. Ellenben a szöktetett lónak hagytam, hadd keresse meg a gazdáját, majd hozza elém. A nap első sugaraival keltem, a hűvös levegő jólesően hatott rám. Meg akartam járatni a lovakat mielőtt neki láttam a tennivalóimnak. Elkerülve a hisztit előbb Arvakot mozgattam meg, ezután jött Alsvid. Éppen az edzés végéhez közeledünk, amikor a domb tetejéről megérzem az ismerős idegen jöttét. Az érkezésükre a karám széléhez vezetem a nyugodt kancát, így szemtől szemben találom magam a nővel, aki kezeit összefonja a mellkasa előtt. - Sigrun, mi szél hozott erre? - teszem fel a kérdést, az eredeti nevén hívom, hiszen fogalmam sincs mostanság milyen álnevet használ. Mindamellett nem szándékozom elrejteni isteni valómat előtte, hiszen őszintén kell beszélnünk. Bár van egy olyan sejtem ő sem emlékszik rám igazán. Szerencsénk van, hogy a munkások és a lovászok még nem érkeztek meg, így félszavak nélkül tudok vele beszélni. - Liam hogy van? - egy újabb kérdés szalad ki belőlem, jelezve felé honnan van az ismeretségünk és azt is miért hívtam ide ilyen körülményesen. Valószínű haragudni fog rám, de ez sem érdekel különösebben, másként úgyse állt volna szóba velem.
I bring life to others. But when can I take my own? I've been running, but now I want to stay. ☼ ☼
Vendég —
Kivételesen, egy megbeszélés révén később kell a múzeumba mennem, így nem a közeli parkba megyek futni, helyette kiautózok az erdőig, az egyik turistaútvonal elején leparkolva a Mazdát. Pár percet a nyújtásra szentelek, de aztán nekiindulok a körnek. Az útvonalat meredek dombok, és lejtők alkotják, kavicsos ösvény vezet végig az erdőn, egy patak mentén, ami a hegy túloldalán ömlik le, és azon az oldalon már folyót alkot. A leheletem páraként kavarog, az izzadság szinte azonnal a bőrömre fagy; nem is hűvös-, hanem kifejezetten hideg a mai korareggel. Egyenletes-, de gyors tempót veszek fel, nem hoztam magammal sem telefont, sem fülhallgatót, sem semmi mást. Egyedül akartam lenni. Abban bízok, hogy ki tudom üríteni a fejemet, legalább egy ideig, mert abban már nem is reménykedem, hogy a gubancokat ki tudom bogozni – egyedül legalábbis nem fog sikerülni, ebben biztos vagyok. Ami Liam és köztem van az valami egészen különleges, és egyben hátborzongató, nem evilági kötelék. Valami, aminek meg kellett történnie, és, úgy érzem, mintha egyszer már megtörtént volna. Mintha csak egy álomból ébredtem volna, aminek ő is a részese volt, csak egyszerűen nem tudok visszaemlékezni rá, nem tudom elkapni az emlékét az ezüstös szálak között; egyszerűen érzem, hogy valamikor ő is ott volt, valahol, talán egy képzeletbeli síkon velem. Őrültség, mi? Hát... ha nem az lennék, ami vagyok, ha nem láttam volna azt, amiket, hosszú életem során, talán nem is hinnék az ilyesmiben. De így van valami a megfoghatatlanságában, ami arra sarkall, hogy utána kapjak, hogy kergessem, űzzem, próbáljam elkapni, finoman megfogni, és nem ereszteni. Régről ismerős érzés hasít belém: egykori otthonomé, Asgardé. Azonnal megtorpanok, és hevesen emelkedő és süllyedő mellkassal nézek körbe, pásztázom a környéket az egyik hegyoldalon lévő ösvényen. Nem is kell sokáig fürkésznem: egy szívdobbanással később már meg is pillantom a pompás, fekete csatamént a lábaim alatt elterülő mezőn. A fejét felemeli, forgatja, a levegőbe szagol – tudja, hogy itt vagyok, és engem keres. Gondolkodás, vagy hezitálás nélkül indulok el a tisztásra, a lehető legrövidebb úton: a meredek hegyoldalon sietek lefelé, egy ragadozó ügyességével, a kövek éles szélei között lavírozva. Úgy ötven méterre állok meg Stormtól, hogy magamba igyam a szurokfekete telivér alakját, és látványát, mikor megindul felém, de én meg sem moccanok. Csak a kezemet nyújtom ki felé, tenyeremet felé mutatva, hagyva, hogy megszagoljon, busa fejét kezemnek nyomja, majd vállamra hajtsa a fejét. Azt hittem, már elfelejtett, hogy nem bocsájtotta meg, hogy magam mögött hagytam, de jó okom volt rá: az ő otthona Asgard, éppúgy, mint az enyém, és nem akartam kitenni annak, hogy itt sínylődjön velem. De most már tudom, érzem, minden vágy ez volt, nem számít, hogy mikor és hol, csak ketten, együtt, a világ ellen. - Hiányoztál, barátom – dorombolom a reggel-, és a mező csendjébe, mielőtt felkapaszkodnék a hátára, és hagynám, hogy magával ragadjon a szabadság és a gondtalanság felemelő elegye a lovam hátán. (...) Fogalmam sem volt, hogy hova akar vinni engem, de most itt vagyunk, az egyik helyi lovarda udvarában. Mozgást hallok az istállók felől, a nyerítések és a prüszkölések mellett, de valami megakaszt abban, hogy tovább menjek, méghozzá nem is akármi: egy idegen isten sugallata vág mellbe az egyik karám mellett elhaladva. Brandy színű lélektükreimet a nőre-, meg a fehér lóra szegezem, és kezeimet összefonom mellkasom előtt, de nem szólok egyetlen szót sem.
2023. május 1-jén az óriások vezére összehívta tanácsát, amelyre a nornát is meghívta, aki segített neki az istenekkel szemben. Kezdetben úgy tűnt, ez alkalommal sem történik majd semmi különös, ám amikor Hildr távozásra készült, fültanújává vált két óriás sutyorgásának, s a hallottaktól égtelen harag támadt a norna szívében. A szavak arról szóltak: Thrym azt tervezi miképpen szabadulhat meg Hildr-től, mivel a norna követeléseit nem kívánja a nagyhatalmú óriás teljesíteni, akkor sem, ha az átokkal legyőzik és feledésbe taszítják az isteneket. Hildr elnyomta abban a pillanatban dühét, s ahelyett, hogy szembesítette volna Thrym-et rossz döntésével, a norna úgy határozott, megbosszulja, amiért megpróbálták kijátszani. De nem kapkodott el semmit sem, és mindent gondosan előkészített.
Jelenleg 164 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 164 vendég :: 2 Bots és A legtöbb felhasználó (386 fő) Szer. Okt. 16, 2024 2:56 pm-kor volt itt.