Nyilvánvaló, hogy Storm nem magától jött ilyen messzire az otthontól, és, annak ellenére is, hogy nem tudom, hogy egészen pontosan ki is ez az istennő, igen erős sejtésem van azt illetően, hogy az ő keze van abban, hogy a csatamén most itt van Midgardon. Úgyhogy, ha eleve nem viseltetnék olyan veszedelmes ellenszenvvel az istenek-, és istennők irányába, minden bizonnyal éppúgy nem tetszene a cselekedete, mint így, mint amúgy. De van egy olyan érzésem – abból, ahogyan rám néz, ahogy végigméri a lovat, ahogy beszél -, hogy ő nagyon is jól tudja, hogy én ki vagyok.
Nem, mintha érdekelne.
Amikor szóvá teszi, hogy ő a Nappal kel, megemelem kissé a fejemet, mintha épp bólintani készülnék, de nem fejezem be a mozdulatsort. A lovarda, az éteri szépségű lovak, Storm itt léte, amihez nyilvánvalóan köze van, és most ez az ártatlannak tetszően elejtett félmondat felvilágosított arról, hogy mégis, kivel állok szemben.
- Értem – felelem egyszerűen, színtelen hangon, érdektelen kifejezéssel a képemen. Ettől még mindig nem tudom, hogy miért van itt Storm, és miért kapta azt feladatául az istennőtől, hogy hozzon el engem őhozzá, és engem leginkább ez érdekel – nem a mibenléte, nem az, hogy ki ő. Ha valóban ismer, mint, ahogyan azt az arcáról leolvashattam az imént, akkor pontosan tudja, hogy velem nem megy sokra az ostoba kis játszmáikban. Soha nem állnék újra az istenek szolgálatába. Egyikébe sem, annak dacára sem, hogy biztosan vannak olyanok, akik nem feltétlenül rosszat akarnak.
Következő szavait hallva, bár legszívesebben életével fenyegetném meg, nem teszem. Hallgatok, és eljátszom a hülyét, még meg is vonom a vállamat újra, és megingatom a fejemet.
Amikor Liam-, majd hirtelen Syver halálára terelődik a szó, rettenetesen nagy erőfeszítésembe kerül, hogy vonásaim és mimikáim rezignáltak maradjanak, már-már érdektelenek.
- Elismétlem még egyszer, ha nem lettem volna világos az imént – közelebb lépek hozzá, és bár, a hangom fenyegető, a testtartásom-, és az arcom nem; még egy gyalázatos mosolyra is rándul ajkam szeglete. – Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz. Hagyjátok a halandókat élni, és foglalkozzatok a saját, patetikus játékaitokkal és isteni drámáitokkal, Sol – oldalra döntött fejem tükörképe az övének.

Amikor megérkezünk a lovardába, nemes egyszerűséggel csúszok le a fekete táltos hátáról, és indulok meg vele az oldalamon az istállók felé, tenyerem az izmos nyakon pihen, ujjaim a sörénybe túrnak. Nem véletlenül hozott engem ide, ez biztos, a többiről meg fogalmam sincs, de biztos vagyok benne, hogy hamarosan mindenre fény derül. És nem is kell sokáig várnom, vagy keresgélnem, mert az egyik karám magánya felől megérzem az istennő sugallatát, mire azonnal felé irányítom átható, brandy színű lélektükreimet, és türelmet tettetve megvárom, hogy magától vegyen észre engem, ami nem is olyan sokára be is következik. Fejemet kissé oldalra biccentem, szemöldökömet összevonva függesztem rá tekintetemet, és úgy kémlelem a vonásait. Fogalmam sincs, hogy ki lehet ő, vagy miért vagyunk mindketten éppen itt és most, de azt azért sejtem, hogy ez nem lehet véletlen. Pláne azért nem, mert Storm-ot valaki idehozta. Vagy idehozatta.
Az eredeti nevemen szólít, amit az apám adott nekem, ahogyan a nővéreim és a fivérem szólítottak, ahogy senki más nem hív, csak Asgard népe. Unott pillantással viszonzom a kérdést, aztán halk, rövid nevetést hallatok.
- Milyen érdekes, én is épp ezt akartam kérdezni tőled, istennő – futólag nézek csak a lóra mellette, és megfakult emlékeimben kutatok valaki után, aki ilyen nemes lények birtokosa lehet, ugyanis úgy tűnik, hogy a ló sem kevésbé isteni entitás, mint a gazdája. – Tulajdonképpen a vihar hozott – felelem mégis, negédes mosolyra rántva ajkam szegletét, a fekete csataménre utalva ezzel – no, meg arra, hogy a magamfajta korcs, a páncéllal, az acélos csontokkal, az ólomsúlyú szívvel, túl nehéz, hogy a szelek szárnyán érkezzen.
Következő kérdésre arcom vonásai vasszigorba fagynak, mimikáim rezzenéstelenek, még csak a szívem sem árul el; blazírt képemen éppen csak az egyik szép ívű szemöldököm szalad fel tettetett meglepettségem nyomán.
- Fogalmam sincs, miről beszélsz – megingatom a fejemet, és még az egyik, szép ívű vállamat is megvonom. Nem akarom, hogy az istenek – legyen szó bármelyikről – tudomást szerezzenek a férfiről. Nem akarom, hogy a régmúlt megismételje önnönmagát, nem akarom, hogy a férfi veszélybe kerüljön – énmiattam. El akarok szakadni Asgardtól, végleg, és a normális, köznapi emberek, egyszerű életét akarom élni. Liammel. Ezúttal pedig nem állhat senki, és semmi közénk. Mindez az eltökéltség nem ül ki rezignált arcomra, mely a teljes közönyt üzeni az istennőnek.

Kivételesen, egy megbeszélés révén később kell a múzeumba mennem, így nem a közeli parkba megyek futni, helyette kiautózok az erdőig, az egyik turistaútvonal elején leparkolva a Mazdát. Pár percet a nyújtásra szentelek, de aztán nekiindulok a körnek. Az útvonalat meredek dombok, és lejtők alkotják, kavicsos ösvény vezet végig az erdőn, egy patak mentén, ami a hegy túloldalán ömlik le, és azon az oldalon már folyót alkot. A leheletem páraként kavarog, az izzadság szinte azonnal a bőrömre fagy; nem is hűvös-, hanem kifejezetten hideg a mai korareggel.
Egyenletes-, de gyors tempót veszek fel, nem hoztam magammal sem telefont, sem fülhallgatót, sem semmi mást. Egyedül akartam lenni. Abban bízok, hogy ki tudom üríteni a fejemet, legalább egy ideig, mert abban már nem is reménykedem, hogy a gubancokat ki tudom bogozni – egyedül legalábbis nem fog sikerülni, ebben biztos vagyok. Ami Liam és köztem van az valami egészen különleges, és egyben hátborzongató, nem evilági kötelék. Valami, aminek meg kellett történnie, és, úgy érzem, mintha egyszer már megtörtént volna. Mintha csak egy álomból ébredtem volna, aminek ő is a részese volt, csak egyszerűen nem tudok visszaemlékezni rá, nem tudom elkapni az emlékét az ezüstös szálak között; egyszerűen érzem, hogy valamikor ő is ott volt, valahol, talán egy képzeletbeli síkon velem. Őrültség, mi? Hát... ha nem az lennék, ami vagyok, ha nem láttam volna azt, amiket, hosszú életem során, talán nem is hinnék az ilyesmiben. De így van valami a megfoghatatlanságában, ami arra sarkall, hogy utána kapjak, hogy kergessem, űzzem, próbáljam elkapni, finoman megfogni, és nem ereszteni.
Régről ismerős érzés hasít belém: egykori otthonomé, Asgardé. Azonnal megtorpanok, és hevesen emelkedő és süllyedő mellkassal nézek körbe, pásztázom a környéket az egyik hegyoldalon lévő ösvényen. Nem is kell sokáig fürkésznem: egy szívdobbanással később már meg is pillantom a pompás, fekete csatamént a lábaim alatt elterülő mezőn. A fejét felemeli, forgatja, a levegőbe szagol – tudja, hogy itt vagyok, és engem keres. Gondolkodás, vagy hezitálás nélkül indulok el a tisztásra, a lehető legrövidebb úton: a meredek hegyoldalon sietek lefelé, egy ragadozó ügyességével, a kövek éles szélei között lavírozva. Úgy ötven méterre állok meg Stormtól, hogy magamba igyam a szurokfekete telivér alakját, és látványát, mikor megindul felém, de én meg sem moccanok. Csak a kezemet nyújtom ki felé, tenyeremet felé mutatva, hagyva, hogy megszagoljon, busa fejét kezemnek nyomja, majd vállamra hajtsa a fejét. Azt hittem, már elfelejtett, hogy nem bocsájtotta meg, hogy magam mögött hagytam, de jó okom volt rá: az ő otthona Asgard, éppúgy, mint az enyém, és nem akartam kitenni annak, hogy itt sínylődjön velem. De most már tudom, érzem, minden vágy ez volt, nem számít, hogy mikor és hol, csak ketten, együtt, a világ ellen.
- Hiányoztál, barátom – dorombolom a reggel-, és a mező csendjébe, mielőtt felkapaszkodnék a hátára, és hagynám, hogy magával ragadjon a szabadság és a gondtalanság felemelő elegye a lovam hátán.
(...)
Fogalmam sem volt, hogy hova akar vinni engem, de most itt vagyunk, az egyik helyi lovarda udvarában. Mozgást hallok az istállók felől, a nyerítések és a prüszkölések mellett, de valami megakaszt abban, hogy tovább menjek, méghozzá nem is akármi: egy idegen isten sugallata vág mellbe az egyik karám mellett elhaladva. Brandy színű lélektükreimet a nőre-, meg a fehér lóra szegezem, és kezeimet összefonom mellkasom előtt, de nem szólok egyetlen szót sem.