Lazán rántottam egyet a vállamon, mikor arról beszélt, milyen is lett volna, ha Colint tényleg nyálasnak álmodja meg. Amúgy sem tudtam, hogyan is kellene viszonyulnom ehhez a dologhoz, bár a szavai nyomán nem is kellett volna annyira túlgondolnom. Kitalált egy fickót, aki akár én is lehettem volna, de abban azért talán kimondatlanul is egyetértettünk, hogy mindkettőnk élete unalmasabb lenne, ha nem Dimitriy lennék. Az pedig, hogy szinte biztos voltam Colin valódiságában, vagy abban, hogy egy élő fickóról mintázta, betudható volt annak, hogy semmit nem tudtam a szerelmi életéről, vagy arról, hogy milyen férfiakhoz vonzódott. És mivel nem voltam hülye, nem is szándékoztam rákérdezni, mert elég kevés közöm volt hozzá és az ízléséhez. Nem mintha jelenleg bármi értelme lett volna ebben mérni bármit. Az én esetemet sem Ő testesítette meg, ezt nem egyszer ki is tárgyaltuk, mégis minden alkalommal úgy hatott rám a jelenléte, mintha... mindegy. Nem kellett többet jelentenie.
Próbáltam elvonatkoztatni a közelségétől, és attól, hogy mintha szerepet cserélt volna velem, ezúttal ő élvezte ki azt, amivel én szoktam húzni az agyát. Ártatlannak tűnő érintésekkel, amiket megkívánt egy szerep. Jó lett volna tudni, pontosan hol is ért véget a színjáték, és hol kezdődött a valóság. A kettőnk valósága. - Nem tudom, bár ha van szabad tíz éved, felőlem végigveheted őket - vigyorodtam el, mintha egy pillanatra is komolyan gondoltam volna. Elég hülye javaslat lett volna, elvégre nem kurvát akartam csinálni belőle, hanem előcsalogatni a talpraesettséget és a tökösséget, ehhez pedig több kellett annál, minthogy összefekszik minden útba eső ficsúrral. Arról nem is beszélve, hogy ugyan soha nem beszéltem róla, és soha nem másítottam meg a legelső megnyilvánulásomat erre vonatkozóan, de zavart volna, ha megteszi. Főleg azért, mert én viszont nem érinthettem meg csak úgy, nem kaphattam meg úgy és annyiszor, ahányszor kedvem lett volna hozzá, ez pedig kimondatlanul is frusztrált. Arról pedig csak elképzeléseim voltak, vajon milyen életet élnék mellette, ha az apám nem vezeti be azt a bizonyos tiltást. Az életvitelemből fakadóan nem bírtam ki nők nélkül csak úgy, soha nem is éltem cölibátusban, de most teljes egészében Irisra voltam utalva. És ezt néha minden zsigeremből utáltam, mert nem voltam hozzászokva, hogy valamire egyszerűen... rá kell szolgálnom, hogy megkapjam.
A gondolatokból és a gyilkos pillantásomból végül Iris rántott vissza, mikor elém lépett. - Felőlem körbenézhetünk - biccentettem, letéve a pultra az időközben kiürült poharat. Nem fűztem hozzá egyéb megjegyzést, pedig lett volna egy-két gondolatom, helyette inkább elrugaszkodtam a pulttól, majd tettem egy pár lépést előre, onnan sandítva hátra Iris irányába, majd mikor csatlakozott hozzám, felé fordultam. - Most mindenki mást akarsz kerülni, vagy csak simán kettesben akarsz lenni velem? Mert arra otthon is lett volna lehetőségünk - suttogtam szemtelen vigyorgással.

 Megpróbáltam azonosulni Iris érzelmeivel, a sérelmekkel, amiket kénytelen volt elszenvedni az itt jelenlévők egy része miatt, de alapból más temperamentummal rendelkeztem, más vér dolgozott az ereimben, és olyan emberek között nőttem fel, akik között egyértelmű volt, hogy ha gyenge vagy, meghalsz. Ez határozta meg az életem, és mindenki, aki közel állt hozzám, így élte a sajátját, szóval Iris minden szempontból új nézőpontokat hozott a világomba, mikor belépett a házamba. Az életembe. Hagyhattam volna, hogy őrlődjön, vagy hogy eltiporja az a másik, mert ma estére nem életvezetési tanácsokat osztani jöttem, mégis, ahogy belenéztem a szemeibe, egy belső hang azt hajtotta a fejemben, hogy életemben először igazán megtehetném, főleg ha a szóban forgó nő amúgy a feleségem. Még ha ennyi idő elteltével is furcsa volt ezt így kimondani. - Hát, elsőkörben a gyengédebb módszert javaslom. Már csak azért is, mert a Dimitriy módszerhez nincs nálam fegyver - vigyorodtam el pofátlanul, nyilván nem gondolva komolyan, de amíg nem hallotta más, úgy ítéltem, hogy nem kell elfojtanom teljesen saját magam.
A csók, amit a szájára hintettem, ösztönösen jött, engem talán éppen annyira lepett meg a mozdulat, mint őt, bár míg ő betudta annak, hogy ezt a szerepet vállaltam ma estére, én nem is igyekeztem megmagyarázni neki, hogy amúgy mindez tökéletes lehetőséget adott olyan mozzanatokra, amiket amúgy soha nem léptem volna meg. Így legalább egy álarc mögé bújva tehettem azt, amit talán más körülmények között soha nem tettem volna, és még csak eszébe sem juthatott, hogy ezt nem az előre megírt szerepek miatt csináltam. De így volt ez jól. Bár úgy tűnt, nemcsak én szolgálok ma este meglepetésekkel, mert amikor rákérdeztem a Colin nevű haverjára, még nem számítottam a válaszra, amit végül adott rá. Ismét eszembe jutott a sztori, amit körítésként a fickóról tálalt, és most, összevetve azzal, hogy ezt a szerepet amúgy úgy találta ki, hogy engem próbált egy másik környezetbe, hétköznapi emberként beilleszteni... - Hát ez érdekes - köszörültem meg végül a torkomat. - Pedig talán még fogadtam is volna abban, hogy valami nyálas exedről mintáztad - mondtam, de a hangomba ismét beköltözött a már jól ismert pimasz él. Vitatkozhattunk volna arról, mi számított nyálasnak, de Colin szerepe minden formájában a komfortzónámon kívül esett, és valószínűleg kurvára nem ilyen lenne közöttünk a hangulat, ha végül mégis úgy mutatott volna be a hülye barátnőjének.
Nem kerülte el a figyelmem, hogy miközben a férfiak gyűrűje felé kezdett mutogatni, átkarolta a derekam, ezáltal a teste kínosan közel került az enyémhez, a hajának illata egészen az orromig kúszott, erre pedig csak egy impotens férfi teste nem reagált volna. Túl közel merészkedett a tűzhöz, és habár a szavaival éppen valami nyápic senkiről mesélt, az én gondolataim már egészen máshol jártak, pedig jobb lett volna minél előbb gátat szabni az elfajuló fantáziaképeknek. Ő pedig nem segített azzal, hogy még inkább fokozta a testi kontaktust, és az államra csókolt. A lelki szemeim előtt egy olyan jelenet bontakozott ki, hogy jobbnak láttam megköszörülni a torkom, és újra belekortyolni a pohárba. - Úgy érzem magam, mintha előfizettem volna egy tini magazinra - szólaltam meg végül, szerencsére sikerült úgy beszélnem, hogy ne hallhassa a hangomon, mennyire nem tudok elvonatkoztatni a közelségétől. A fickó mindenesetre, akire éppen mutogatott, elég bénán festett, bár ki tudja, talán az elmúlt évek nyúzták meg ennyire. - Szóval a te Lynette barátnőd mindenkit felpróbált, aki valaha is rád mosolygott - sóhajtottam fel, majd eszembe jutottak az iménti szavai. Hogy a nő sportot űzött abból, hogy kevesebbnek állítsa be Irist, mint ami valójában volt. - Űzhetnél sportot belőle te is. Mondjuk elkenhetnéd a rúzsát. Ez amúgy sem az ő színe - vontam meg a vállam, fél szemmel megkeresve a Lynette nevű nő alakját, aki ki tudja, vajon mióta bámulta amúgy is a párosunkat. Mint valami hiéna, az is a legalattomosabb fajtából, és így, az eszköztáram híján azzal kellett beérnem, amim maradt. A tekintetem összekulcsolódott az övével, még csak nem is pislogtam, az arcom vonásai pedig ismét megkomolyodtak. Iris már túl jól ismerte ezt a már-már állatias tekintetet, és talán az egész csak öt másodpercig tartott, amikor a nő zavarba jött, szinte ekkora távolságból is láttam a megjelenő pírfoltokat az arcán, majd a haját igazgatva inkább elfordult, én pedig csak megrántottam a vállam. - Túl sokat képzelsz róla.

 Eddig csak azt láttam belőle és az életéből, amit én meg akartam látni, erre pedig minden okom megvolt, mert ez is egyfajta védekezésként szolgált. Most viszont, ahogy otthagyta azt a flegma nőszemélyt, majd rögtön egy pohár pezsgő után nyúlt, egy egészen új oldalát tolta az arcomra, még ha nem is szándékosan tette. Nem voltam egy nagy emberismerő, de azt azért tudtam, hogy soha nem könnyű kilépni a saját árnyékunkból, főleg ha egyszer már beskatulyáztuk magunkat mások szemében. Az én életemben mondjuk az volt a legnagyobb skatulya, hogy az apám fia voltam, ez pedig ugyan nagy terhet rótt rám, de nem ilyen eszközökkel kezeltem őket. - Hát. Mindenki elkezdi valahol - vontam meg lazán a vállaimat, mikor beszélni kezdett, majd végül szinte bocsánatot kért, amiért elrángatott ide. Talán tíz perce még elégtételt éreztem volna emiatt, mert éppen annyira érezte jól magát ebben a helyzetben, mint én, bár megkockáztattam volna, hogy még annyira sem. Közben végigpásztázta a jelenlévőket, mintha azt akarta volna felmérni, vajon hányan lesik éppen, mit csinál, vagy kivel, vagy hogy sejtenek-e valamit erről az egészről, de aztán nem adott hangot a kételyeinek.
Lassan elengedtem a vállát, hogy én magam is egy pohár után nyúljak, aztán belekortyoltam, de valószínűleg kevesen tudtak úgy semmibe venni egy egész teremnyi embert, mint én. Igen, ez mondjuk tényleg elég sarkalatos különbség. Röviden körülírta, milyen kapcsolat fűzte ehhez a Lynette nevű bánatbogárhoz, a tekintetét fürkészve pedig csak megcsóváltam a fejem. - Na jó, ezt hallgatni sem bírom - sóhajtottam fel, majd letettem a poharat, ekkor azonban még dolgoztam az ösztön ellen, hogy ismét megérintsem. - Kit érdekel, mit csinált... ezer éve? - kérdeztem felvont szemöldökkel, majd közelebb hajoltam hozzá. Ciki lett volna bevallani, hogy amúgy fogalmam sincs, hány éves a nő, akit feleségül vettem. - Lépj túl rajta. Vagy inkább lépj át rajta és taposd el - vált a hangom suttogóvá, bár nem szántam túl nagy titoknak. Az én világomban az ilyenek nem éltek sokáig, de mégsem javasolhattam azt neki, hogy vágja el a torkát. Ez gondolom valami női dolog a kellemetlen gimis emlékek tárházában, valószínűleg nem érdemelne halált miatta, de ettől még megkóstoltathatja vele a hideg pengét. Képletesen értve. Vagy nem. Megtehettem volna én is, mert imádtam eltiporni azokat, akik erre voltak ítélve, de ez a nő nem az én démonom volt, Irisnak kellett felvennie vele a kesztyűt. Én csak a hátszelet tudom biztosítani hozzá. Legalábbis egyelőre, míg nem kér meg másra.
Végül biccentettem a szavaira, én sem akartam rögtön elmesélni itt mindenkinek, hogy amúgy miből kerestem a kenyerem, nem véletlenül hívták ezt alvilágnak. - Jól van, jól van. Te vagy a szemem fénye - bólogattam, majd elvigyorodtam, de egyelőre nem húztam hátrébb az agarakat, helyette gyengéden az arcára csúsztattam mindkét kezem, és gyengéd csókot leheltem az ajkaira. Nem esett nehezemre, mert zsigerből jövőnek éreztem, de ő talán betudja annyinak, hogy tudok én, ha akarok. Ha kell, éppen férjet is tudok játszani, bár nem csinálnám minden nap, ha nem muszáj. - Na - engedtem el aztán lassan, ismét kézbe fogva azt a bizonyos poharat, továbbra sem törődve azzal, vajon ki és milyen szemeket mereszt felénk. - Itt van az a bizonyos sármőr is, akiről a Colin nevű haverodat mintáztad? - kérdeztem körbepillantva, belekóstolva ismét a pezsgőbe. Ha nem csaltak az emlékeim, még soha nem érdeklődtem Iris szerelmi élete után.

 Nem szorongattam csak úgy bárki kezét, és jó ideig az sem szerepelt a terveim között, hogy vele megteszem majd, de hozta magával a pillanat, és a jól megírt szerep, ami valószínűleg egyedül a fejében tűnt jó ötletnek. Tényleg csak abban bíztam, hogy még akkor találta ki ezt a Colin pasast, mikor még hírből sem ismert, mert ha egy magányos éjszakán álmodta meg az én házamban, az túl sok jót nem jelentett volna rám nézve. Mintha akartam volna, hogy bármit is jelentsen. Nyilván ettől még nem váltak semmissé az előbbi szavaim, nem nagyon tudtam elképzelni olyan forgatókönyvet, ami szerint ennek az estének akár jó vége is lehetne, és amint leveszem magamról a jelmezt, szinte biztos, hogy újra dagadni fogok a haragtól. Bár jó lett volna tudni, melyikünkre voltam inkább mérges. Ő csak élt egy lehetőséggel, amit én adtam meg neki.
Vele együtt léptem be a tágas terembe, ahol bármilyen meglepő, egy ismerős arcot sem véltem felfedezni. Mondjuk ennek inkább örültem, nehéz lett volna egy ismerősnek megmagyarázni, hogy éppen mi is történik. Annyira nem vettem magamra, hogy tekintetek kereszttüzébe kerültem, mert ebben nőttem fel, és amúgy is hozzá voltam szokva az ilyesmihez. Iris viszont még azt is nehezen emésztette meg, ahogyan Irina nézett rám, ennyi erővel rám uszíthatta volna őt is, talán jobban jártunk volna. Mondjuk én egy kicsit sem bántam, bármikor elevickéltem a középpontban. Csak ez nem rólam szólt.
Amikor egy hang megszólította Iris-t, kezdett értelmet nyerni az a furcsa megfelelési kényszer, amit felfedeztem rajta nap közben. A nyájas, már-már sátáni hanglejtés ugyan engem nem ugrasztott ki a bokorból, bár viszonylag elég korán el kezdett dolgoznom azon, hogy eltüntessem a nyelvem hegyéről azt, amit Dimitriy mondott volna. Meg amúgy is, Iris megtette helyettem. Nem is akárhogyan. Mikor kiejtette a nevemet, először azt hittem, lányos zavarában tette, elfelejtette, vagy tudom is én. De ahogy rám nézett, az ujjain pedig éreztem azt a vibráló feszültséget, már tudtam, hogy kurvára nem véletlenül csinálta. És ez tetszett, de a hirtelen váltás után már nem voltam biztos abban, pontosan melyik szerepet akarja eljátszatni velem. Amíg ezt nem tisztázom vele, inkább visszanyelem a megjegyzéseim zömét, és egy negédes vigyort villantva hagyom, hogy elhúzzon onnét.
Rászorítottam az ujjaira, mintha ezzel akartam volna megfékezni, mikor a pulthoz értünk, ő pedig felmarkolta az első keze ügyébe kerülő poharat. - Ezt úgy veszem, hogy jelenleg rám nagyobb szükséged van, mint Colinra - mondtam ki azt, ami eddig nyilvánvalónak tűnt, de én egyelőre nem kutattam semmilyen alkohol után. Elengedtem az ujjait, csak hogy a tenyerem a csupasz vállára simítson, közben egy pillanatra sem eresztve a tekintetét. Ha öt perccel ezelőtt valaki azt mondja, hogy ezt fogom tenni, bizonyára nem hittem volna neki. Még most sem hittem volna. De úgy tűnt, most tényleg szüksége van... rám? - Tökös volt, amit csináltál - ismertem el aztán, továbbra is őt fürkészve, mert valljuk be, azért nem ez volt a terv. És ha előre tudom, mi is pontosan a terv, valószínűleg nem hagyom szó nélkül az egykori legjobb barátnőt, de ahhoz tudnom kellett, jelenleg mit - vagy kit - vár tőlem. Ki tudja, talán azóta már megbánta, hogy ezt az utat választotta. Mégis, azt a látszatot keltette, hogy megvan benne az erő ahhoz, hogy képes legyen letérni a már járt ösvényről. - Ha jól sejtem, ő inkább amolyan toxikus barátnő volt, nem? - kérdeztem aztán, kissé ellazítva magam, mielőtt szentté avattam volna azért, hogy végre hajlandóságot mutatott kitörni egy kibaszott skatulyából. - Szóval... most hogy mégis Dimitriy vagyok... - kezdtem bele, halvány mosollyal a szám szélében, mintha azt vártam volna, hogy engedélyt ad valamire. Bármire. Na nem arra, hogy lekaszaboljak itt mindenkit. Csak mondjuk... hogy ha a helyzet úgy hozza, ne kelljen ketté harapnom a nyelvem, ha netán kommentárt akarnék fűzni egy Lynette-hez hasonló picsa savanyú megjegyzéseihez.

 Próbáltam nem mondani semmit, helyette elszámoltam tízig fejben. Aztán megint tízig, mert rájöttem, hogy egyszer nem lesz elég. Felvetődött a kérdés, vajon meddig lennék köteles lenyelni ezt a békát, amit éppen próbált leerőltetni a torkomon, mert ugyan én is köteleztem bizonyos programokra, de neki úgy igazán soha nem kellett megjátszania magát. Ha nem is vallotta volna be, éppen annyira szerette rajtam tartani a kezeit, mint én rajta, de a jelenlegi szituációban még csak gondolni se akartam erre. Pedig kevés olyan helyzetet tudtam elképzelni, ami ilyen szinten befagyaszt, a jól ismert tűz pedig, ami általában mélyen bennem szunnyadt a társaságában, jelenleg inkább a meghunyászkodást választotta, és nyugovóra tért. Most még megtehettem, hogy fancsali pofát vágok az egészhez, mert itt csak Ő látta, de tettem egy ígéretet, hogy ha mást nem, legalább megpróbálom hozni az elvárt szintet a semmirekellők előtt is. És jobb volt előtte kidühöngeni magam, mint hagyni későbbre. Az egy időzített bomba lett volna a fejünk felett.
Nem szóltam egy szót sem, miután megadta a címet, amúgy is minden az arcomra volt írva, de ő helyettem is megtörte a csendet. Vetettem rá egy pillantást fél szemmel, míg a másikkal az utat figyeltem. Talán hagynia kellett volna, hadd fortyogjak magamban, ilyenkor felesleges erőlködés volt szavakra kényszerítenie, mert csak megteremtette annak a lehetőségét, hogy ismét úgy istenesen megsértsem. Például azzal, hogy nem érdekel sem semmilyen vacsora, sem semmi, amivel le akarna kenyerezni, de ahelyett, hogy ezeket kimondtam volna, ismét tízig számoltam, ujjaimmal pedig rámarkoltam a kormányra. - Ezt majd megbeszéljük visszafelé - böktem ki végül ennyit, kivételesen nem téve sem pimasz, sem perverz megjegyzést a felajánlásra. Fejben már régen máshol jártam, próbáltam memorizálni azokat az adatokat, amiket délután közölt velem saját magamról, vagyis arról, aki ma este kellett, hogy legyek. Észre sem vettem, hogy milyen gyorsan megtettük a távolságot. Nem kellett sokat kutatni a parkolóhely után, majd megállva rögtön megkerestem a tekintetét. - Ó. Hidd el, tudni fogod, ha betelik a pohár - jegyeztem meg könnyedén, mintha nem lettek volna súlyosak ezek a szavak már magukban is, majd kiszálltam, átsétáltam a túloldalra, hogy kinyissam előtte is az ajtót. Ekkorra már többnyire megembereltem magam, mert habár távol voltunk a bejárattól, de bármikor jöhetett egy olyan ismerős, akinek ugyebár sokat számít a véleménye. Nem nekem, de Irisnak igen. Egy pillanatra úgy éreztem magam, mintha áruba bocsátottak volna, és mondhatni, szörnyű érzés volt. Talán ő is így érezte magát mellettem az elejétől kezdve, és mintha ez az egészt azt a célt szolgálta volna, hogy egy görbe tükrön keresztül lássam magam és az életem. - Csak utánad - intettem a bejárat felé, viszont a ahelyett, hogy a jól megszokott módon a hátára csúsztattam volna a tenyerem, helyette megkerestem a kezét, hogy összekulcsoljam vele az övéivel az ujjaimat. Kéz a kézben még soha nem sétáltam vele, nyilván nem véletlenül, de ezúttal tehettem kivételt. A kedvéért. Bár azt az energiát, amit annak szentelt, hogy megfeleljen másoknak, fordíthatta volna másra is.

 Kicsit sem zavartattam magam, mikor csak úgy besétáltam a szobába, bár arra számítottam, hogy már összeszedte magát, és tényleg indulásra készen állt. Naiv gondolat volt, amit minden férfi elkövet, mikor egy nőre várakozik, mindenesetre mikor beléptem, ő még a fürdőszobában készülődött, csak az ágyra készített ruha jelezte, hogy amúgy indulni készül valahova.
Amíg vártam, újra és újra körbepillantottam a szobában, mintha nem ismertem volna minden négyzetcentijét. Talán otthonosabb volt, mint amúgy, mert végre lakta valaki, de az adott pillanatban azt kívántam, bár soha ne tette volna be se ide, se az életembe a lábát. A gyomrom szinte bukfenceket hányt ettől az egésztől, arról nem is beszélve, hogy még ő maga is tisztában volt a bennem rejlő veszélyekkel. Mégis hajlandó volt ekkora kockázatot vállalni. Talán teljesen elveszítette a józan ítélőképességét. Vettem egy nagy levegőt, majd mikor hallottam, hogy nyílik a fürdő ajtaja, rászegeztem a tekintetem. Szinte biztos voltam abban, hogy frászt fog kapni, de ennek ellenére továbbra sem zavartattam magam. Elvégre nem zárta be a szoba ajtaját. Megvontam a vállaimat, miközben végigfuttattam rajta a tekintetem, és habár láttam már ennél alul öltözöttebben is, azért még mindig nem volt ellenemre a látvány. Legalább a szemeim hadd lakjanak jól. A ruhára bökött, mikor megállt az ágy szélénél, én pedig ismét a fekete darabot kezdtem méregetni. Még hogy milyen ruhát szeretek látni a feleségemen... - Leginkább semmilyet - adtam egyszerű választ a kérdésére, csípőre csúsztatva mindkét kezemet, az arcom azonban ezúttal ismét nem árulkodott semmiről. Mintha arra szerződtetett volna, hogy tökéletesen játsszam a kifejezéstelen és merev mamlaszt, de egyelőre még úgy vettem, hogy nem kezdődött el az este húzósabb része. És amíg a saját felségterületemen vagyunk, azt csináltam, amit akartam.
Követtem a tekintetemmel, ahogy felvette a ruhát, megigazította magán a tükör előtt, de elég gyorsan eltűnt róla a melltartója, mire nagyot sóhajtottam. Szerencsére nem hagyott sokáig dilemmázni, rögtön jött a nevetségek cirkuszának következő felvonása, mikor közölte velem, hogy amúgy ma este nem Dimitriy a nevem, hanem... nem tudom, nem jegyeztem meg. Talán ki is ült az arcomra, hogy nem hittem a fülemnek. Ennyi erővel lassan ki is herélhetett volna. - Akarsz még esetleg közölni velem valamit az új életemről, vagy ez volt az utolsó? - kérdeztem, szándékosan hagyva jó pár másodpercnyi szünetet, hogy valamennyire megnyugtassam a saját idegeimet. Elég kevés sikerrel. Egy ilyen tökéletesen megírt férfi szerepére talán egy vérbeli színészt kellett volna fogadnia, de legalább számos dolog értelmet nyert, és egyre biztosabb voltam abban, hogy soha nem akarok megnősülni.
Nem is szóltam mást, csak intettem az ajtó felé, és hacsak nem volt más mondanivalója, én is elindultam. Odalenn még megragadtam a kocsikulcsot, majd megőrizve az udvariasságom legutolsó szikráit, kinyitottam neki a kocsi ajtaját. - Adj valami támpontot, hogy hová is megyünk - kezdtem új gondolatmenetet, mikor beültem mellé, és elfordítottam a kulcsot. Nekem már késő lett volna visszakozni, de ő még meggondolhatta magát. Bár neki kellett tudnia, hajlandó-e ekkorát kockáztatni.

 Valószínűleg bármilyen életet is vázolt volna fel, unalmasnak tartottam volna. A saját életemet szerettem, ez volt nekem az izgalmas, bár elég nyilvánvaló, hogy nem szándékoztam volna amúgy sem világgá kürtölni, hogy amúgy miből is élek. Bár a családnevem árulkodott helyettem is, szóval vagy kitalál egy új nevet is rögtön, vagy vállalja a kockázatát annak, hogy egy-két barátnőjének leesik a tantusz. - Legalább spontán vagyok - sóhajtottam fel megkönnyebbülten, mikor elhangzott a szájából ez is, legalább akadt valami, amivel tudtam azonosulni. Mondjuk fogalmam sem volt arról, hogy ezt az álomférjet mikor találta ki, vagy mikor beszélt róla ezeknek a nőknek, talán még azelőtt, hogy engem megismert volna. Mondjuk a tényeken így sem változtatott volna semmit.
Csak egy grimaszt villantottam, mikor vigyorogva reagált a teljesen ártalmatlan gesztusomra, de nem tűzdeltem hozzá újabb fenyegetést, pedig isten lássa lelkem, én akartam. Inkább a csendet választottam, miközben újra a papírokat bámultam az asztalon, bár ezzel legalább tényleg egy dolgos, tevékeny férj látszatát keltettem, csak éppen nem azt terveztem a térkép segítségével, amit egy hétköznapi férj tervezett volna. Bár ne vesszünk el a részletekben, legalább produktív voltam. - Izgatottan várom - mormogtam az orrom alatt a szavakat, de nem kellett zseninek lenni ahhoz, hogy érezze a hangomon, mennyire nem vágyódtam erre az egészre. Ő is így érezte magát, mikor eljött velem azokra a partikra?
Mikor becsukódott mögötte az ajtó, kiengedtem magamból egy gondterhelt sóhajt, de be kellett látnom, hogy ez a minimum, amit kiérdemelt a sok szar után, ami történt vele ebben a házban, vagy éppen mellettem. Nem volt egy életbiztosítás ez az életvitel, ebbe pedig ő is egyre gyakrabban kapott betekintést, mégsem rugózott egész nap azon, hogy veszélyben van mellettem. Szóval erre a pár órára talán én is tudok felnőtt, normális embert varázsolni magamból, még ha egyelőre nem is tudtam elképzelni, hogy szokványos témákról beszélgessek idegenekkel. Hacsak az egyik nem fegyverkereskedő vagy drogbáró. Ezekre elég kevés esély mutatkozott. Egy ideig még szünet nélkül bűvöltem a város különböző kerületeit a térképen, behúzgálva egy-két vonalat, majd az órámra néztem. Gyorsabban telt az idő, mint gondoltam, persze ha valami olyasmi lett volna készülőben, amire nagyon vártam, minden másodperc óráknak tűnt volna. A picsába az egésszel.
Kiléptem a dolgozószobából, majd megindultam a lépcső felé, hogy mikor felérjek, szinte rögtön az ajtajában találjam magam. Nem volt szokásom kopogni, ez nem hatott újdonságként számára, viszont mikor megpillantottam az ágyra kikészített fekete ruhát, egy elégedett sóhajjal összegeztem, hogy legalább ennyi ráhatásom volt az én gyönyörű feleségemre, akinek a szöszmötölését egyelőre a fürdő felől hallottam.

 Lehettem volna együttműködőbb és kevésbé kukacoskodóbb, de pápa is lehetettem volna ugyanazon az elméleti síkon, szóval nem nagyon szakadtam bele az erőlködésbe. Rossz szokás volt, valahogy soha nem éreztem sajátomnak más emberek problémáit, ez az egész pedig, ami jelenleg zajlott, az ő tevékenykedésének eredménye volt. Nagyjából el tudtam képzelni, hogy nem akart kilógni a sorból, és talán ezt nevezték cikinek a nők, de mennyivel volt jobb ez a kamu, mint a valóság, ami ma este várni fog rá, azzal a veszéllyel, hogy rám bízta magát?
Meghallgattam az előadását arról, szerinte milyennek kell lennie egy férjnek, bár vitatni se tudtam volna, hogy szándékosan kérdeztem vissza, csak hogy lássam, ő maga hogyan is képzeli el azt a bizonyos férjet, aki mellett ő is boldog lenne. Túl nagy meglepetéssel mondjuk nem tudott szolgálni, és talán azt hitte, ez annyira adja magát, de nyilván nem vette észre azokon a partikon, hogy a mi köreinkben egészen mást jelentett a házasság intézménye. Már csak azért is, mert egészen mást gondoltunk a női szerepekről. Amikor visszakérdezett, csak sóhajtottam egyet egy szemforgatással. Ha ezt tovább folytattam volna, holnap reggelig itt álltunk volna, mert minden kérdésre volt egy másik tökéletes kérdésem, de nem láttam értelmét belemenni ebbe a vívódásba. Igaz, így első blikkre nem is jutott eszembe olyan alkalom, mikor kényelmetlen helyzetbe hoztam volna. De ki tudja, talán tényleg történt ilyen.
- Nem áll rá a szám ilyesmikre - vontam egyet a vállamon, már szándékosan húzva az agyát. Édesem, szívem... talán mégsem kellett volna rögtön elvetnem a gondolatát annak, hogy Kirillt küldjem el vele. Ő legalább gyakrabban villantotta meg az emberi oldalát, és ha megerőltette magát, tényleg csodákra volt képes. Talán ez a csoda kellett volna Irisnak is ma estére. Azt persze nem tudta leplezni, hogy benne is megmozdult a vér, főleg az érintésem nyomán, így mikor ismét távolságot vett fel kettőnk között, elégedetten mosolyodtam el. A múltkori estén szinte mindenben rá bíztam az irányítást, eldönthette, hogy mit akar, vagy éppen mit nem, de a jelenlegi helyzet ráébreszthette, hogy az volt a limitált kiadás, helyette itt voltam megint én, csak én, aki minden momentumát megragadta annak, hogy zavarba hozza, vagy éppen demonstrálja, hogy kié az irányítás. Furcsa volt ez a kontroll-mánia, de én nagyon éltem.
Jól láthatóan lebiggyesztettem az ajkaimat. - És mi mióta vagyunk normális emberek? - kérdeztem felvont szemöldökkel. Igencsak lehervadtam a "Köszönöm, Dimitriy'" lehetőségétől, már egészen izgalmas lehetőségek cikáztak a fejemben, de úgy tűnt, ezeket vissza kell süllyesztenem abba a bizonyos fiókba. De mielőtt bármi mást hozzáfűztem volna, ő máris nekikezdett a sztorinak, amit eddig előadott magáról, a házasságáról és rólam a barátnőinek. Vajon hányszor fogom ma este megkérdezni, hogy mégis hova a kénköves pokolba kerültem?
Biccentettem egyet, majd még egyet, mintha így memorizáltam volna az elhangzott szavakat, közben összekulcsolva magam előtt a karjaimat, lassan megkeresve a tekintetét. - Szóval unalmas vagyok - összegeztem az elhangzottakat, majd felsóhajtottam. - A maffiózós vonal jobban tetszett, de - vontam meg a vállamat, mintha lenne bármi más választásom. Azon kívül, hogy inkább itthon maradok. - Ez a te estéd, nem az enyém - adtam meg végül magam, majd leengedtem a karjaimat, és visszaléptem az asztalomhoz. Talán ennyi tényleg kijárt neki, miután ő is számtalanszor tett nekem szívességet, és ha jópofát nem is feltétlenül tudtam vágni hozzá, de annyit megtehettem, hogy nem gurítok elé újabb akadályokat. - Most is én öltöztesselek fel? - sandítottam aztán rá a vállam felett, majd halkan felnevettem. Jó, a fekete ruha telitalálat volt, de utána az a másik se volt semmi. Szóval talán megoldja maga is a ruhaválasztást.

 Félrebillentettem a fejemet. Próbáltam felidézni, volt-e valaha olyan, mikor szerelmes vagy romantikus voltam, de kit akartam ámítani, ezek álltak tőlem a legtávolabb. Egyszerűen nem illett a profilomba, de amúgy meg egy szava sem lehetett ellenem, mert minden partira, amire mentünk, nekem ugyanúgy el kellett hitetnem a saját körömben, hogy ő a feleségem, mint neki azt, hogy boldog mellettem. Senkinek nem tűnt fel, szóval csak nem lehettem annyira borzalmas abban a szerepben sem. Csak eddig nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget. - Hát erre a gyorstalpalóra már csak az előadásmódért kíváncsi lennék - válaszoltam kíváncsian, pimasz éllel a hangomban, vajon szerinte milyen egy szerelmes férfi, bár reméltem, hogy nem idealizálja túl a tökéletes, szerelmes hímet. Bár ki tudja, talán még lehet szerencséje ilyen téren, ez a házasság csak ideiglenes, utána megtalálhatja az ideált, mert nem mindenki volt ekkora farok, mint én.
Felsóhajtottam, mikor csípőre vágta a kezét, a tekintetéből sütött a sértettség, és úgy tűnt, csak magunkra találtunk. Ismét. Már majdnem hiányzott. - Nem tudom, én miért akarnálak megalázni? - kérdeztem vissza, mint minden kényes kérdésnél. Ez mindig egyszerűbbnek tűnt, mint bármit  is megmagyarázni, bár tény, hogy kettőnk közül neki volt több joga félni attól a bizonyos megalázástól, mert míg az ő vére nem diktálta mások megszégyenítését, az enyém igen. A további szavak helyett azonban inkább a tettek mezejére lépett, közvetlenül előttem állt meg, majd megölelt. Az én kezeim ekkor már megint a csípőmön időztek, így fürkészve a tekintetét, de aligha tudott volna bármit leolvasni az arcomról. Nagyon messze voltam attól a szinttől, ahová legutóbb eljuttattam magamat az alkoholnak köszönhetően. - Nem a fizikai kontaktusra gondoltam. Bébi - válaszoltam a feltevéseire, a végére csak odacsempészve valamit, amitől talán ledobja az agya a gépszíjat. Addig az ölelése sem zavart, míg egy színjáték részét képezte, a csókja pedig általában nem azt hozta ki belőlem, hogy bosszút akarjak állni rajta. - Úgy tapizol, ahogy akarsz, bár tény, ez is vonhat maga után következményeket - vált pimasszá az arckifejezésem, ekkor már ismét elvigyorodva, majd a füléhez hajoltam. - De az tetszeni szokott - suttogtam, a mutatóujjammal végigsimítva a nyaka vonalán, de nem folytattam tovább a játékot, szinte rögtön visszavonulót fújtam, mielőtt elszabadult volna a fantáziám, azzal együtt pedig a kezeim is. Fogalmam sem volt arról, hová megyünk, milyen helyszínt választottak ehhez a csúfolkodáshoz, arról is maximum sejtésem volt, hogy mennyire bevállalós, és hogy mennyire fűtené a vérét a lebukás veszélye, de ha felhúzná az agyam - a szó ígéretesebb értelmében -, ott helyben vége lenne. - Hát hogy köszönnéd meg a segítségemet? - kérdeztem aztán, visszatérve az eredeti gondolathoz, bár sokkal szívesebben agyaltam volna azon, milyen lenne újra és újra felfedezni a testét. Ha viszont így folytatom, még azelőtt visszavonulót fúj, mielőtt elindulnánk.

 Szavai szinte rögtön megerősítették a sejtésemet, mégpedig, hogy ez az egész másról sem fog szólni, csak a farokméregetésről. Nyilván nem tagadtam volna le, hogy néha én is belecsöppentem olyan helyzetekbe, mikor nekem is ki kellett játszanom ezt a kártyát, de ritkán fordult elő, nyilván azért, mert a többség tudta, kivel áll szemben. Aztán folytatta, reagálva a maffiózó mivoltomra, mire rögtön a homlokomig szaladt a szemöldököm, főleg mikor valami pasiról beszélt. - Nem tudom, kiről beszélsz, de gondolom ez is valami női dolog - tettem aztán hozzá, megrántva a vállaimat. Nézhettem volna a jó oldalát ennek az egésznek, mert jelenleg szemernyi kétségem sem volt arra nézve, hogy az én életem, ezáltal pedig Iris-é is, jóval izgalmasabb annál, mint amit az emlegetettek el tudtak volna képzelni, de nem is én akartam versengeni. Soha nem hittem volna, hogy egyszer így nyal majd vissza ez a fagyi, eddig mindig Iris megtiszteltetése volt biodíszletet játszani, most pedig könnyedén ruházta át rám ezt a szerepet. Volt különbség kettőnk temperamentuma között, és nem is tudtam volna előre megjósolni, hogy számíthat-e bármi jóra, ha valami netán nem a számításai szerint sül el.
Kihúztam magam, továbbra is szemtelenül vigyorogva, miközben az arcvonásait méricskéltem. Nem próbáltam megnyugtatni, pedig egyértelmű volt a feszültsége, de nem akartam a szemébe hazudni vagy elhamarkodott ígéretet tenni arra vonatkozóan, hogy jól viselkedem ezen a találkozón. A helyében én sem bíztam volna Dimitriy Smolensky-ben és a színészi képességeiben, de ő is jól tudta, hogy nem vagyok az az önmegjátszós típus. - Tehetek egy próbát - tártam szét a karjaimat, bár maga az elképzelés is szürreális volt. Tényleg képes lett volna egy mondatban említeni engem és azt, hogy megjátszom a szerelmes férfit? Azt se tudtam, milyen az. Eszik-e vagy isszák. - Megteszem - adtam be a derekam, de mielőtt nagyon beleélte volna magát, felemeltem a mutatóujjamat. - Egy feltétellel - tűnt el a vigyor a képemről, az arcom pedig már nem árulkodott sem derűről, sem jókedvről. Ez már a kőkemény biznisz helye, ami túlmutatott azon, hogy milyen ruhában jelenek meg, üzletben pedig nem ismertem tréfát. Hozzá közelebb állt az a szerep, amit én általában szántam neki, de rám egy kőkemény komfortzóna kívüli élmény várt. - Ne akarj kínos helyzetbe hozni - mondtam ki végül a nyilvánvalót. Ez nagyjából olyan volt, mint mikor ő kért engem, hogy soha ne alázzam meg mások előtt. Nem érdekeltek a barátnői, a nyápic, papucs férjeik még annyira sem, de az már igen, ha csorbát ejt a férfiasságomon. Ő ne tudta volna, milyen kényes vagyok az ilyesmire? Nem kezdtem bele a továbbiak boncolgatásába, mert pontosan ki tudta olvasni a szememből, hogy ha mégis így történne, az egyezségünk érvényét veszti, és tudtam rosszabb lenni annál, mint amit jelenleg elképzelt rólam.