Szerencsére letagadni sem tudta volna, hogy egy igazi nő bújt meg benne, valószínűleg ezért választottam nagyobb részben a hallgatást, mintha ezzel akartam volna tenni az ellen, hogy kiforgathassa a szavaimat. Mondjuk a mellékelt ábra azt mutatta, hogy nem is nagyon volt szüksége arra, hogy bármit is mondjak. Megoldotta a saját hergelését nélkülem is, én csak talajt teremtettem neki hozzá, de mikor már az én ingerküszöbömet is elérte a szavak súlya, nem bírtam ki, hogy ne tegyek hozzá semmit. Talán ezüst tálcán kínáltam fel neki a vita lehetőségét, és azt, hogy most jól megmondja a magáét, és elég sok mindenre felkészítettem magam a hazavezető úton, de még így is tudott meglepetéssel szolgálni.
Például azzal, mikor közölte, hogy szerinte én mindig csak magammal törődöm. Az arcomra is kiült, hogy mennyire szíven ütött ezzel a megjegyzéssel, bár talán eddig azt is kétségbe vonta volna, hogy egyáltalán van-e szívem, ahogy rajta kívül még sokan mások is. Még talán én is. Abban a pillanatban már tényleg bántam. Nemcsak a vitát, úgy körülbelül mindent, amire az elmúlt időszakban lehetősége nyílt velem, mellettem, vagy általam. Meg kellett volna őriznem a rideg távolságot vele, de már a viszontlátásunk alkalmával ott bujkált közöttünk a néma feszültség, a furcsa kémia, ami arra ösztönzött, hogy feszegessem a határait. Én pedig, mintha ő lett volna a legújabb kihívásom, minden alkalommal megtettem, mintha nem féltem volna attól, hogy ez a tűz egyszer majd jól megéget. Eddig, mert most mintha a lángok közé nyúltam volna.
Még mindig a karját szorítottam, bár talán el kellett volna engednem, mert egyelőre nem tűnt úgy, hogy folytatni akarná az utat. A gyomrom ismét összezsugorodott, hol a düh, hol a csalódottság csapott össze bennem, közben szinte egy másodpercre sem eresztve a tekintetét. - Mert én sem tudom, hogy mit akarok - jött ki belőlem ösztönösen, már-már megvadult hangon, mintha a két énem ebben a pillanatban feladta volna a küzdelmet, és az nyert, amelyik eddig mindig alulmaradt. Először nem is voltam biztos abban, hogy tényleg kimondtam-e hangosan, vagy csak az elmém játszadozott velem, de nem segített az sem, hogy azt a kis távolságot is megtörte közöttünk, amit meghagytam az imént. - Összezavarod az egész kibaszott életemet - nyeltem aztán, a szabad kezemmel a saját hajamba túrva, mintha ezzel le tudnám küzdeni a felgyúló feszültséget, és az ilyenkor szinte már zsigerből érzett vágyat, ami mindig úgy tört rám, mint egy kibaszott hívatlan vendég. Újra és újra visszhangzott a fejemben a kérdés, mit is akarok, de nem tudtam volna összeszedni egy épkézláb mondatot sem. Azon kívül, hogy tényleg eszembe jutott, hogy átjátszom annak a bájgúnárnak, de nem magam miatt, mégis, ma este jutott először eszembe az, hogy mi lenne, ha nem kellene elmennie... ha velem maradna. Talán tényleg elment minden maradék eszem is.
A tekintetem irányt váltott, inkább a lépcső egy fokát kezdtem bűvölni, mielőtt bármit is kiolvasott volna a szemeimből, bár talán már így is elkéstem. Lassan leengedtem a kezem, eleresztve a karját, majd nyelve egyet intettem az emelet felé. - Menj - adtam aztán szavakkal is a tudtára, hogy mit akarok - pedig valójában nem akartam, hogy felmenjen. A teste közelségére vágytam, a lágy parfümre, amit ma este viselt, a haja illatára. Az incselkedő mosolyára, a törődő érintésére. Rá. Miért kínzott meg ennyire ez az egész?

 Ahogy egyre inkább elharapózni látszódott a helyzet, már én magam sem tudtam volna megfogalmazni, milyen hasznot reméltem ettől a beszélgetéstől. Már ha egyáltalán annak lehetett nevezni a dühös, keserű szavakat, vagy a villámokat szóró tekintetet. Nem kételkedtem abban, hogy tényleg, a lelke mélyéig megbántottam, és habár nem volt hasonló tapasztalatom, de azt tudtam, hogy ide egy egyszerű sajnálkozás kevés lesz. Már csak azért is, mert csak további kérdéseket vet fel, és ezekre a kérdésekre valószínűleg nem is készültem fel igazán. Nem akartam visszakozni, nem bántam meg, hogy belekezdtem, azonban már közel sem olyat véget jósoltam a beszélgetésnek, mint néhány perccel ezelőtt. Megint két lehetőségem volt, vagy őszinte leszek vele és megmondom az igazat, vagy pedig egyszerűen a szemébe hazudok. Az utóbbi garantálta volna a sikert, már ha azt tűztem volna ki célul, hogy tényleg soha többé ne akarjon beszélni velem, és visszaszámolja a napokat, amiket még egy fedél alatt kell eltöltenie velem. Talán ezt kellene tennem, mert ez kevésbé ijesztett meg, mint a másik forgatókönyv. Ott már érzelmekről kellett volna beszélnem, és... eddig végig abba a hitbe ringattam őt is és magamat is, hogy itt nincs szó érzelmekről. Csak kényszerről, egy átkozott papírról és a szüleink kibaszott üzletéről.
Habár én akartam, hogy belekezdjen, mégis olyan bicskanyitogatóvá váltak a szavai, hogy kis híján elfelejtettem, most jogosan kapom azt, amit. Talán tényleg megérdemeltem, de nem volt itt egy döntőbíró sem, hogy igazságot tegyen, szóval a saját érzékeimre kellet hagyatkoznom. - Nem akartam, hogy elmenj vele, az istenért, Iris! - bukott ki belőlem, ekkor már megemelt hangon, mintha őt próbáltam volna túlharsogni. Mondjuk tényleg nem volt egyszerű mutatvány túlkiabálni, de úgy tűnt, van esélyem rá. Szerencsére nem sokáig kellett keresnem a hangomat hozzá. - És te is pontosan tudod, hogy ha meg akartam volna dugni azt a nőt, nem érdekelt volna, hogy ott vagy-e vagy sem - folytattam, ekkor már érezve, hogy az én hangom is erősödik, a düh pedig, amiről azt hittem, ma este az ő fegyvere lesz, már bennem is dolgozni kezdett. Főleg mikor arról beszélt, szerinte milyen az én esetem. Ott sajnáltam, hogy nem volt semmi a kezem ügyében, amibe bele tudtam volna kapaszkodni, talán éppen ezért döntöttem úgy, hogy áthidalom a kettőnk közötti távolságot, és úgy álltam meg a lépcsőkorlát mellett, mintha eddig is onnan fürkésztem volna az arcát. Mégsem szóltam semmit, csak megfeszülő állkapoccsal lestem rá, mintha azt vártam volna, hogy legalább lesz valami, legalább egyetlen dolog, egyetlen kimondott gondolat, amit visszaszív. Erre mondjuk várhattam, én se szívtam volna vissza semmit. Talán bizonyos dolgokban jobban hasonlított rám, mint azt gondoltam volna.
Az utolsó szavak azonban gyökeret vertek a fejemben, és már fordult is volna el, hogy felsétáljon a lépcsőn, mire reflexszerűen kinyújtottam a kezemet, és rámarkolva a karjára, visszafordítottam magam felé. Magam sem tudtam, mit kellene mondanom ezekre a szavakra, igazságtalannak éreztem őket, és erre az utolsó mondatra még szerinte se szolgálhattam rá. Mindahányszor szüksége volt rám, ott voltam, nem engedtem, hogy megüssék, leállítottam Igort, és még a baleseténél is utána rohantam. Ezek közül pedig egyik sem lett volna kötelességem. - Tényleg ezt gondolod? - kérdeztem vissza, továbbra sem eresztve a karját, de talán egy nagyobb lendülettel ki tudta volna tépni magát a szorításomból. - Akkor gyerünk, menj csak fel. Talán már nem kell sokat várnod arra, hogy megszabadulj tőlem - mondtam, de leplezni sem tudtam volna a csalódottságot a hangomban. A szavaimmal ellentétben azonban még mindig nem eresztettem el, mintha rajta felejtettem volna a kezem. Talán el kellett volna mondanom, hogy miért akartam Krystof karjaiba üldözni, hogy ez a világ, az én világom annyira távol áll az övétől, és hogy ha van jövője, akkor... azt egy olyan mellett fogja megtalálni, mint az a teszetosza bájgúnár.

 Talán mások hallgattak volna a józan észre, és nem provokálnak ki még egy vitát is, így az este végéhez közeledve. Én azonban nem féltem a konfliktustól, elég nagy kudarcokban lenne részem, ha kerültem volna a konfrontációt, de talán még engem sem vont volna senki felelősségre, ha hagyom, hogy elmenjen lefeküdni. Mert ez volt a szándéka, már rá is markolt a lépcső korlátjára, ezzel is jelezve, hogy nem akar mondani semmit, és ha nem szóltam volna  utána, valószínűleg szó nélkül hagyott volna. Nyoma sem volt annak a feszültséggel, tűzzel teli csóknak, amit még az épületben követeltem ki magamnak, a tekintete pedig semmi jót nem vetített előre. Mégsem bántam meg, hogy visszatartottam. - Ó, egészen biztos vagyok abban, hogy van mit mondanod - tártam szét a karjaimat, mintha azt akartam volna sugallni, hogy felkészültem a tetteim következményére. Habár sokszor szerettem nem tudomást venni a hibáimról, de volt önkritikám, és ennek köszönhette, hogy egyáltalán eszembe jutott hagyni neki a kiborulást. Amúgy valószínűleg leszartam volna az egészet.
Nem is kellett sokat várnom az első szavakra, bár a hangjában már az imént is felfedeztem azt a kegyetlen élt, amivel általában én szoktam beszélni vele. De nem esett túlzásba, szavakkal testesítette meg azokat a gondolatokat, amik már ott időztek a fejemben Krystof felbukkanása óta. Meglepődtem volna, ha nem ezt olvassa a fejemre, bár tény, talán tényleg ez volt ma a legfőbb bűnöm. Elvégre azzal nem vádolhatott meg, hogy kikezdtem volna bárkivel, és még a próbálkozó ribancot is úgy utasítottam vissza, ahogy arra talán még egész életemben nem volt példa. De ő honnan is tudta volna azt, mi volt eddig az életemben? Eddig ő sem képezte a részét, és nem is olyan régen még biztos voltam abban, hogy nem is fogom hagyni neki a beolvadást.
Meg sem próbáltam közbeszólni, olyan voltam, mint egy nagy szikla, ami gyökeret vert az ajtóban, a tekintetem azonban szorgalmasan követte őt, figyelte a reakcióit, még ha túl sok érzelmet ezúttal sem tudott volna leolvasni az arcomról. Aztán elcsendesült, mintegy jelezve, hogy befejezte a szónoklatot, de még továbbra sem akartam megmozdulni. Ebben a távolságban talán pont biztonságban voltunk egymás mellett, ő a lépcsőnél, én az ajtónál. A menekülő útvonal mindkettőnknek biztosított, bár kétség sem fért hozzá, hogy ha valaki menekülni fog innen, az ő lesz. - Ennyi? Befejezted? - kérdeztem, megtörve a beálló csendet, aminek jegessége szinte szurkálta a bőrömet. Ellazítva az izmaimat, sóhajtottam egyet, majd megszakítva az eddigi távolságot, közelebb merészkedtem. - Sajnálom. Oké? - bukott ki belőlem, és talán a hangomból is kiérezhette, hogy elég kényelmetlenül érint a szavak kimondása. Nem voltam hozzászokva a bocsánatkérésekhez, ő viszont most megérdemelte, még ha ezzel nem is tudtam jóvátenni a mai baszakodást. Nem kezdtem bele a magyarázkodásba, nem akartam elmondani neki, hogy miért tettem vagy miért akartam, hogy elszakadjon tőlem, helyette elfogadtam, hogy egy szívtelen és utálatos baromnak könyveljen el. - Sajnálom, hogy egy fasz voltam. Tudom, hogy megígértem. Elbasztam - tártam szét ismét a karjaimat, de furcsamód nem vártam feloldozást. Kicsit sem tetszett, ahogyan jelenleg rám nézett, pedig ezerszer méregetett már ilyen tekintettel, mégis most először tűnt fel, mennyire tud fájni az ilyesmi. Tisztára megőrültem. - Sajnálom - ismételtem el még egyszer utoljára, majd elengedtem a tekintetét, az eddig széttárt kezeimet pedig visszasüllyesztettem a farzsebembe.

 Néha még magam is meg tudtam lepődni azon, mennyire igényeltem, hogy újra és újra megérintsem. Mindahányszor egymás társaságában voltunk, mindig ott bújkált bennem a késztetés, és mindig éltem is vele. Még akkor is, mikor amúgy dühös voltam rá, és erre rögtön tudtam volna legalább három esetet sorolni. Most ráadásul elég távol voltam attól, hogy mérges legyek rá, az ösztön pedig, hogy megcsókoljam, vagy éppen simogassam, úgy ragadott magával, mintha belém programozták volna. Pedig nem voltam ilyen típus, soha nem érintettem senkit így, de még hasonlóan sem, de ő ezt nem is tudta. Nem tudhatta.
A feszültség lassan szűnni kezdett, legalábbis bennem, majd egy halvány mosolyt villantottam, mikor egyetértett velem. Tényleg nem sok okunk volt maradni, bár ki tudja, hathatott volna rá úgy is az adrenalin, hogy csak most akarja elkezdeni úgy igazán a bulizást. Visszasétálhatna a többiek közé, miután már-már botrányosan viselkedett, bár a botrány elég széles skálán mozgott az én értelmezésemben. Ahhoz képest, amihez én hozzászoktam, ez még csak egy kis bevezetője lehetett volna az igazi balhénak. Igaz, talán ha nem kapom el a nő kezét, már nemcsak a vörösbor folyt volna ki ott mindenki szeme láttára. És ezzel Irisnak is tisztában kellett lennie.
Biccentettem egyet, mintegy beleegyezésként, hogy vele maradok, talán valahol a történtek után még jól is esett, hogy ezek után még akarja, hogy mellette legyek, de minden porcikám felkészült arra, ami otthon, a négy fal között várhat ránk. Lett volna miről beszélnünk, ez pedig jobban megijesztett, mint eddig bármi az életemben. Már sokkal többről volt szó, mint eddig gondoltam, és minden kimondott szónak hatalmas súlya volt. Nem szorult tanácsra, mikor bevetette magát az iménti tömegbe, én azonban ahelyett, hogy a kezét fogtam volna meg, jó szokásomhoz híven a hátára simítottam a tenyeremet. Ez az ő diadala volt, én pedig ha fogadhattam volna rá, soha többé nem találkozom egyikükkel sem, és nem tudom, ez melyikünknek jobb hír. Mindenesetre magamban jót derültem azon, amit Iris arcáról véltem leolvasni. Mintha tényleg lerúgta volna magáról a múlt egy komoly terhét. Ideje volt másra koncentrálnia.
A friss levegőre érve leengedtem a kezem a hátáról. Előtte még érzékeltem, hogy végigfutott a hátán a libabőr a hideg miatt, mire levettem a bőrdzsekit, és a vállára akasztottam. - Bújj bele, mielőtt megfagysz - tettem hozzá, mintha szükség lett volna magyarázatra. Mintha ebben a pillanatban ért volna véget az előre leegyeztetett színjáték, pedig... már nem is tudtam volna megmondani, mióta nem a megírt szerepemet játszottam. Talán az eleje óta, de nem kezdtem el bontogatni a témát. - Beszállás - adtam ki az egyszerű utasítást, hozva a formámat, mintha még ebben a helyzetben se tudnám elengedni az irányítást. Kinyitottam neki a kocsiajtót, majd megkerülve az autót, beszálltam én is. Mivel fel voltam készülve arra, hogy hamarosan szavak és talán átkok armadája zúdul rám, inkább kihasználtam a csendet, nem kerestem a tekintetét, de nem is kellett ahhoz, hogy tudjam, még mindig nagyon büszke magára. Én is az voltam rá, ezt pedig valószínűleg egy életre megjegyezte.
Megálltam a ház előtt, és ahogy eddig mindig, most is kinyitottam neki az ajtót, csak hogy utána sétálva belépjek a nappaliba, zsebre vágtam a kezeimet, és szinte rögtön meg is álltam, úgy sandítva utána. - Ha van valami mondanivalód, szerintem... most essünk túl rajta - mondtam egy sóhaj kíséretében, és nagyon meglepett volna, ha nem kezdi el rögtön a képemre olvasni mindazt, amit ma este elbasztam. Elég szép lehetett a lista. És most megadtam neki a lehetőséget, a jogot arra, hogy kiakadjon. Először és talán utoljára.

 Ahhoz képest, hogy általában mindig tudtam, mit kell tennem, vagy mondanom, ebben a helyzetben inkább a megfutamodást választottam, és bíztam abban, hogy Irisnak sem lesz ellene kifogása. Nem vállaltam volna felelősséget a következményekért, ha tovább kell tűrnöm ezt a nőszemélyt, és ha ismét megpróbált volna nekimenni Irisnak, már tényleg nem tudtam volna kontrollálni saját magam. Jobbnak tűnt elhagyni a süllyedő hajót, így megragadva a lány karját, meg sem álltam addig, míg úgy nem ítéltem, hogy már nem lát és nem hall minket senki. Amúgy is kellett idő, míg a barátnője felocsúdik, és letörli magáról a vörösbor minden nyomát, ráadásul habár nem ismertem, de tipikus primadonnának képzeltem. Rá kellett jönnie, hogy közel sem ismeri Irist, legalábbis azt nem, akivé időközben vált. Nekem viszont csak halvány sejtéseim voltak arról, vajon milyen lehetett a gimis évei alatt, és ha tényleg igaz, amit Lynette mondott róla, egészen elképesztő változásokon mehetett át.
Miután elengedtem, a falnak döntötte a hátát, én azonban ekkor még nem mozdultam, a szemeit fürkésztem, onnan próbálva kiolvasni mindent, pedig aligha tudtam volna megfogalmazni, milyen kérdésekre keresem jelenleg a választ. Egyszerre éreztem dühöt, feszültséget, és talán össze tudtam volna roppantani egy egész emberi testet, mégsem mozdultam, nem kezdtem el sorjázni őt szavakkal, most amúgy sem volt okom dühösnek lenni rá. Nem ő vívta ki a haragomat, voltaképpen mindenkire dühös voltam, őt kivéve. Beleértve saját magam is. Ami őt illette, inkább büszkeség töltötte meg a mellkasomat, mert képes volt átlépni a saját árnyékán és szembeszállni valamivel, ami még sok-sok évvel ezelőtt elhatározta, hogy megkeseríti az életét. És mi ez, ha nem tökösség? Talán mégis megvolt benne az, amit hiányoltam, ami talán alkalmassá tette volna arra, hogy... még azelőtt megállítottam a gondolatmenetet, mielőtt túl sokat képzeltem volna az egészbe.
Talán a csókkal nemcsak az ő szavait akartam elfojtani, de a saját gondolataimat is. Az, amit csinált, minden porcikámra hatással volt, lángra lobbantotta bennem a vágyat, amit szinte szüntelenül tápláltam iránta, és mikor nem próbált meg eltolni magától, hanem éppen ellenkezőleg, a pólómba kapaszkodva közelebb vont magához, tudtam, hogy ő is érzi. Az ajkaim mohók voltak, szinte követelték a viszonzást, nem is tudtam volna megmagyarázni, miért csinálom vagy hogy miért támadtam le, de mikor elszakadt a számtól, egy újabb levegőt véve a homlokának döntöttem a sajátomat. Nem akartam, hogy beszéljen, én sem akartam mondani semmit, mégsem léptem ismét a tettek mezejére, hogy újra elfojtsam a szavait egy tüzes csókkal. - Én büszke vagyok rád - szólaltam meg mégis, úgy keresve a tekintetét, mintha egy új holnap ígéretét keresném benne. Talán az is volt, egy új remény, mert valami ilyesmit éreztem, mégsem tudtam volna megfogalmazni. Ő folytatni akarta, taperolásról beszélt, mire megcsóváltam a fejem. - Ne beszélj - súgtam oda neki, viszont nem léptem el tőle, az egyik kezem végigsimított az arcán, majd lassú mozdulatokkal a nyakán, a fedetlen vállán, majd a tenyeremmel megtámaszkodtam a falon a feje mellett. Sok mindent kellett volna megmagyaráznom, mert olyan döntéseket halmoztam fel az este folyamán, amik magyarázatot követeltek volna. Mégsem kezdtem bele, helyette nyeltem egyet, lassan elhúzva a homlokom az övéről. - Menjünk haza, jó? - billent oldalra a fejem, tekintetem pedig a szája és a szemei között cikázott, mint azon tűnődtem volna, helyénvaló lenne-e ismét letámadnom az ajkait. Talán nem lett volna túl jó ötlet, mert hiába tűnt csábítónak a gondolat, nem egy jelenleg üres folyosón akartam letámadni és megkapni őt. Még ha tudtam is, hogy alakulhat akár kellemetlenül is a hazaérkezés pillanata, talán mindent rám olvas majd, amit ma elbasztam, de vállalnom kellett a felelősséget a tetteimért. Ha valamire, hát erre nem lehetett panasza se neki, se senkinek. Álltam elébe.

 Már hozzászoktam ahhoz, hogy az emberek, akik körülvettek, pontosan tudták, hogy mikor elég, hol húzódik az a bizonyos határ, amit ha átlépnek, én már nem felelek a következményekért. Valami ilyesmi történt akkor is, mikor Igor megragadta Iris karját, majd az első kérésem ellenére sem akarta elereszteni. Ha Iris azon a ponton nem állított volna meg, vér folyt volna, annak ellenére, hogy apám egyik leghűségesebb embere forgott szóban. Most is valami hasonló ülhetett ki az arcomra, a tekintetem megtelt dühvel, mikor az egyértelmű elutasítás után sem lépett el tőlem, éppen ellenkezőleg, tovább csökkentette a távolságot, egy pillanatra mintha éreztem volna a mellkasomon a melle súrlódását. Próbáltam valami kapaszkodót találni, leginkább abban, hogy ha szabadjára engedem az ösztöneimet, Irist szégyenítem meg vele, mert éppen annyira voltam a férje, mint ő a feleségem. Ez már önmagában egy furcsa jelenség volt, mert soha nem gondoltam volna, hogy valaha is érdekelni fog bármi - vagy bárki.
Egyedül Iris megjelenő sziluettje zökkentett ki a kínzó gondolatok rám nehezedő súlya alól, mintha ráérzett volna arra, hogy éppen mit forgattam a fejemben, de nem volt mellette a legújabb barátja. A tekintetemmel csupán egy pillanatra kalandoztam el oda, ahol az imént még egymás társaságát élvezték. A ficsúr ezúttal már egyedül élvezte a vetítést, bár a tekintet, amivel Iris megtisztelte a régi barátnőjét, inkább arról árulkodott, hogy hamarosan akad itt más érdekes látnivaló is. Amiről én hajlandó lettem volna lemondani, mert szerettem a balhékat és az izgalmat, de nem két verekedő nőre vágytam. Próbáltam rájönni, hogy minek szól Iris dühe. Talán csak a saját nevét, a megjátszott házasságát nem akarta szégyenbe hozni, talán miattam tette, talán... nem jutottam a gondolat végére, mert Lynette még mindig nem tudta, mikor és hol kell abbahagynia sem az én, sem Iris hergelését. A következő pillanatban azonban érzem, hogy némi vörösbor fröccsen a kezemre, a nagy része pedig egyenesen Lynette arcában landolt. Nem láttam a mozdulatot, mikor Iris a pohár után nyúlt, talán az kötött le, hogy továbbra is küzdjek a belső démonom ellen, a körénk alakuló tömeg viszont nem igazán ütötte meg az ingerküszöbömet. A vörösbor azonban megtette a hatását, a nőszemély először ledöbbenve kapott az arcához, de a hátán ekkor már láttam, hogyan is rajzolódnak ki az izmok, és pontosan tudtam, mi lesz a következő lépése. - Te hülye... riba... - kezdett bele, egyik kezét már jól láthatóan megemelve, de még azelőtt rámarkoltam minden ujjammal a csuklójára, hogy megpróbálhatta volna megütni Irist. Valami hasonlót éreztem akkor is, mikor Igor rángatta őt, mintha joga lett volna kezet emelni rá. De kurvára nem volt joga semmihez. - Ne merészeld - szólaltam meg mellőle, szinte a fülébe suttogva a szavakat, de a tekintetemet közben le sem vettem Irisről. Küzdenem kellett az ösztönöm ellen, ami ezúttal kegyetlenül megfenyegette volna a nőt, úgy, ahogyan tettem Igorral is. A rettegését és félelmét akartam, éreztetni vele, hogy rossz lóra tett, és hogy közel állt ahhoz, hogy az ország egyik legkeresettebb eltűntjévé tegyem. Meg akartam semmisíteni azért, amiért megpróbált kezet emelni a feleségemre, de megfeszülő állkapoccsal nyeltem egyet, majd egy váratlan mozdulattal eleresztettem, és szinte rögvest elléptem mellőle, csak hogy ezúttal én kapaszkodjak Iris karjába, és minden szó nélkül elvezessem magunkat innen. Hacsak nem akart tiltakozni ellene, de reméltem, hogy nem akart belemenni minden régi ismerőse előtt egy nyílt bunyóba ezzel a repedt sarkú picsával.
A lábaim egészen addig meg sem álltak, míg egy hosszú folyosó azon részére nem értünk, ahol már rajtunk kívül nem volt senki. Megtorpantam, a légzésem is felgyorsult, majd szembefordultam vele, de egyelőre nem mondtam semmit. Utáltam magam, amiért hagytam, hogy elmenjen azzal a másikkal, de közben túl nagy volt bennem a hiúság, hogy ezt a szemébe is megmondjam. Helyette elengedtem a karját, mielőtt ő kért volna meg rá, vagy netán kirántotta volna magát az ujjaim közül. Egy halk sóhajon kívül semmivel sem törtem meg a csendet, legalábbis nem úgy, ahogy arra ő számíthatott; kezeimmel az arcára simítottam, majd mielőtt bármit is szólt volna, egy csókkal belefojtottam mindent. Önző voltam, és kétségeket kizáróan merész, már-már bolond, de annyira volt most szükségem erre, mint egy falat kenyérre. Éreznem kellett, hogy itt van velem.

 Egy ideig próbáltam nem feltűnően bámulni Irist és a legújabb hercegét, de csak ideig-óráig tartott a kitartásom, főleg azután, hogy feltűnt, milyen jól mulatnak együtt. Ha máshoz nem is értettem, de úgy tűnt, tökéletesen átjátszottam a feleségemet egy másik ficsúr karjaiba, de nem is értem, miért voltam ezen meglepődve. Mióta belépett az életembe, ezt akartam elérni, elüldözni, távol tartani, és most, mikor esélyem nyílna kiszállni, azon gondolkodom, vajon milyen módszerrel tépjem ki a daliás lovag nyelvét. Nem mintha tehetett volna bármiről, ő csak próbálkozott, és úgy tűnt, Irisnak sincs ellenére a küzdelem. Ő legalább szemmel látható módszerekkel küzdött, én viszont... magamban fortyogtam, mint egy felbőszített bika, közben újra belekortyolva a pohár tartalmába. Jó pár lehetőség végigcikázott az agyamon erről az estéről, jótól a legrosszabbig, de erre még a legmerészebb álmaimban sem gondoltam. És talán pont azért volt a legrosszabb, mert tehettem volna ellene, még az elején, mikor ez a Krystof felbukkant mellettünk. Megakadályozhattam volna az egészet, ahelyett, hogy elküldöm vele Irist a naplementébe. Nem tudtam, hogy mit akarok. Az egyik felem, az, amelyik mindent és mindenkit irányított, azt akarta, hogy így történjen. Olyan, mint a többi nő, nem különb semmivel, azon kívül, hogy egymáshoz láncoltak minket egy papírral. Viszont neki köszönhettem azt, hogy életre kelt bennem az a másik fél, aki most viaskodott a saját zöldszemű szörnyetegével. Ő egyértelműen akarta Őt, testestül és lelkestül, mintha az utolsó lehetősége lenne arra, hogy megőrizze a józan eszét. Hogy lehetett valakit egyszerre így gyűlölni, és közben... mégis tőle remélni mindent?
Ezekből a gondolatokból zökkentett ki az egykori legjobb barátnő és az ő ragadozó vigyora. Magára vonta a tekintetem, főleg mikor a karomra simította ujjait, én pedig egy időre nem is mozdultam, csak álltam ott, azon gondolkodva, vajon vágyom-e én erre. Az első gondolatom az volt, hogy nem, nem vágyom egy olyan rongyra, amivel már mindenki feltörölte egyszer a padlót, és még egy escort lányba is több erkölcs szorult, mint ebbe itt. Ha éppen felejteni akartam volna, kétség kívül beérhettem volna vele, és talán nem is ártott volna felejtenem. Mindent. - Iris még mindig ugyanolyan ostoba, mint volt, ha csak úgy itt hagy téged - jött az újabb már-már hízelgő suttogás, az ujjai ekkor már jól érezhetően a karomra markoltak, mire kihúztam magam egy nagy sóhaj kíséretében. - Figyelj, cicuska. Már nem a gimiben vagy - billent oldalra a fejem, miután eljutottam a végső elhatározásomig. - Szóval ezt itt - böktem állammal a piócaként tapadó ujjaira, de a tekintetemmel szinte felökleltem - Tartogasd azoknak az elkeseredett haverjaidnak, akik rászorulnak - nyúltam aztán az ujjai után, csak hogy hozzá hasonló erőráfordítással lefejtsem magamról. Még magamhoz képest is elég visszafogottan fogalmaztam, mindezt azért, hogy ne hozzak szégyent Irisra azzal, ha netán... erősebben rántom meg a nő karját vagy tényleg szó szerint elkenem a rúzst a száján. Ezt a döntést azonban elég gyorsan megbántam, mert nem tűnt úgy, hogy ennyi elég lenne a lerázásához. Helyette tovább mosolygott, és lépett egyet felém. Ez már nekem is egy egészen új tapasztalás volt, egy egészen új szintre alacsonyodás, éreztem, hogy megfeszül az állkapcsom, és imádkoztam, hogy történjen valami, mert ha tesz felém még egy lépést, előtör belőlem az a Dimitriy, akit Iris még soha nem látott, csak hírből ismert.

 Talán ennyire nyers valójában még soha nem érintett meg minket a valóság, mióta egymás társaságába kényszerültünk. Eddig minden alkalommal az én köreimben kellett megjelennie, mellettem tetszelegnie, megjátszania a boldog feleséget, és esélye sem volt arra, hogy ehhez akár csak hasonló jelenet kibontakozzon. Annyira nem kellett volna meglepnie, hogy a saját világában csak úgy beköszöntött egy ilyen lehetőség, szinte ezüst tálcán kínálva fel magát előtte. Ő pedig hülye lenne nem élni vele és kihasználni a lehetőséget, mert valljuk be, tőlem a legjobb indulattal sem számíthatott semmi ehhez hasonlóra. Én nem voltam sem Colin, sem Krystof, én csak én voltam, az erőszakos, bántalmazó gengszter, aki szemernyi javulást nem tudott produkálni még ennyi idő elteltével sem. Ő legalább megpróbálta, alkalmazkodott a világomhoz, a szabályaimhoz, hozzám, miközben bennem valami leírhatatlan dac uralkodott, a szemeim előtt pedig az lebegett, hogy el fog menni. Elmegy most ezzel a bátortalan kis harcossal, aztán elmegy, mikor el kell majd mennie, és soha nem látom többé.
- Jó - mondtam csak ennyit, lazán rántva egyet a vállamon, mikor száraz hangon közölte, hogy ő inkább a vetítést választja és az új barátját. Magam sem tudtam megfogalmazni, honnét jött ez a furcsa érzés, ami rátelepedett a gyomromra, egyszerre voltam megbántott és megbántó, mert ha valamit ennyi idő elteltével már profin tudtam, az az, hogy mikor gázoltam át Iris-on. - Jó szórakozást - Feleslegesen tagadtam volna, hogy minden alkalmat megragadtam, mintha csak emlékeztetni akartam volna arra, hogy ki vagyok. Márpedig bármit is látott tőlem néhány napja, a sérülésem éjszakáján, nem tudtam csak az a Dimitriy lenni. Szükségem volt az erőmre, a hatalmamra és az önbecsülésemre, ezek gyúrtak össze és tartottak egyben, de miközben bámultam a távolodó hátát, eszembe jutott, vajon ezek mennyire fogják melegíteni a szívem vagy éppen a testem, ha Iris tényleg elmegy majd. Nekem pedig vagy Ő kellett, vagy senki.
Nem tudtam, hogy valaha is képes leszek-e kimondani ezeket a szavakat, vagy még azelőtt halálra ítélem majd őket, mielőtt szavakba önteném, mindenesetre éreztem, hogy megfeszült az állkapcsom. Mégsem indultam el utána, pedig ha a saját önzőségemet helyezem előtérbe, már régen emlékeztettem volna, hogy amúgy velem jött ma este, és minden próbálkozó bájgúnár elmehet a picsába. Nem tettem, mert ki tudja, talán tényleg... új horizontokat fedezhet fel. Egy horizontot, ami bizonyítja, hogy lesz élete utánam is, és mindaz, amiben jelenleg élt, csak egy átmeneti állapot, és egyszer kitárul a kalitka ajtaja. Nem éreztem jól magam a gondolattól, így mikor a svédasztalhoz léptem, és válogatni kezdtem a különböző falatkák között, mély levegőt kellett vennem. Próbáltam nem gondolni erre az egészre, a furcsa féltékenységre, ami beette magát a mellkasomba, vagy arra, ahogy Iris az imént nézett rám. Fogalmam sem volt, mi lett volna a helyes lépés, így mikor semmi kedvemre valót nem találtam, ráadásul étvágyam sem sok maradt, inkább ismét egy alkoholos poharat fogtam az ujjaim közé, de ez már jóval töményebbnek festett, mint az iménti pezsgő. Mint aki megtalálta a legjobb helyet, ismét a pultnál kötöttem ki, háttal nekitámaszkodva, közben fél szememet azon az izgalmasan beharangozott vetítésen tartva, de a másikkal vitathatatlanul Irist tartottam szemmel. Furcsa volt a dinamika, amivel működtünk, egyszer fenn, egyszer a pokol tornácán, aztán megint fenn. És most megint a pokol szintjére süllyedtünk, ebből a földbéli pokolból pedig a mellettem megjelenő szőke nő billentett ki. - Lynette, igaz? - kérdeztem tőle, próbálva megerőltetni a memóriámat, hogy vajon milyen néven is mutatta be az elején Iris, mire ő biccentett, tovább őrizve azt a jól ismert, szinte irigylésre méltó sátáni vigyort. - Innen elég szar a kilátás - világosítottam fel elég nemtörődöm stílusban, kortyolva egyet a poharamból, az első komolyabb meglepetést azonban az okozta, hogy a ragadozó karmait a mozdulatban lévő karomra csúsztatta. - Szerintem tökéletes a kilátás - szólalt meg, a tekintete pedig elég egyértelműen jelezte, mit is ért a szavak alatt. Tényleg elég nagy hiénának tűnt, bár én az ilyeneknek soha nem szenteltem túl sok időt, egy cseppnyi tartás nem szorult beléjük, és az, hogy szinte felkínálta magát, nem hordozott magában túl sok izgalmat. Talán csak most kezdtem el értékelni azt, amivel Iris bolondított. Érte meg kellett küzdenem, míg ez a nő szinte egy darab rongyként feküdt bárki alá.  

 Minden más, normális ember valószínűleg megkönnyebbült volna a ténytől, hogy nem félnek tőle. Engem azonban nem nyugtatott meg, mert mindvégig próbáltam fenntartani kettőnk között valami bizarr látszatot. Azt, hogy bármi is történjék, én ugyanaz maradok, aki voltam, nem lesz bennem több becsület, főleg nem több jóság. Persze érthette volna úgy is, hogy a jelenlegi helyzetben nem félt tőlem, de pontosan láttam a szemeiben, mire érti. És ettől görcsbe rándult a gyomrom. Tőlem mindenki félt, így ezt sem megemészteni, sem felfogni nem igazán tudtam. Igyekeztem annak betudni, hogy éppen egy kellemesebb és emberibb oldalamat látja, ami talán tényleg nem volt ijesztő. Legalábbis neki, mert én személy szerint ettől féltem igazán.
Már éppen táncra adtam volna a fejem, egy fontos kikötéssel, mikor megjelent a harmadik kerék. Egyelőre nem tudtam, hogyan is tekintsek rá, bár Iris is hozzászokhatott már a közös estéinken, hogy az ilyenek nem nagyon törődnek semmivel, odajönnek és kikövetelik maguknak a figyelmet. Így tette ezt Igor is, amire ő valószínűleg kevésbé emlékezett szívesen, rólam nem is beszélve. Ez a ficsúr pedig elég egyértelműen kimutatta, hogy Iris figyelmére áhítozik. Próbáltam leolvasni valamit a lány arcáról, bár azon kívül, hogy egy zavart mosolyt villantott felé, és megtette a nagy felfedezést, hogy ki is ez, egyelőre nem tudtam mást megnevezni. Talán nem is akartam, szinte a saját bőrömön éreztem a zavarát, mikor ez a Krystof a vállára simított, majd egy puszit nyomott az arcára. Talán nem voltam otthon az ilyesmiben, és azt sem tudtam, miként kezelik egymást a régen látott ismerősök, de arra azért még mérget is vettem volna, hogy nem így. Még soha nem néztek ennyire levegőnek, bár talán ez volt a néma bosszú azok után, amit Irisnak végig kellett néznie, mikor minden régi barátnője engem stírölt ma este. Igaz, megilletődtem volna, ha Krystof is engem tüntetett volna ki a figyelmével, de szinte teljesen keresztülnézett rajtam. Némileg jobb vágásúnak tűnt a másik, kék zakós exnél, de ki vagyok én, hogy megítéljem. Talán Irisnak ez jön be, és ki vagyok én, hogy az útjába álljak? Csak a férje. Igen, a kibaszott férje. - Helló, Krystof - szólaltam meg végül, egész emberi hangon, pedig három másodperccel ezelőtt még egészen más hangszínt készültem villantani. Egyelőre mégis a kivárást választottam, mert még nem tett semmi olyat, ami indokolta volna, hogy közbeavatkozzak, és jelenleg egy forgatókönyv volt a fejemben, mégpedig hogy eltöröm az ujjait, azzal pedig valószínűleg szereztem volna egy fekete pontot Irisnál. De azért csak nem lesz olyan elvetemült szegény pára, hogy az orrom előtt hívja pettingelni a feleségem, nem?
Vetett rám egy pillantást, egészen addig, míg kezet nem fogott velem, a szorítása nem tűnt túl határozottnak, de ahhoz már amúgy is hozzászoktam, hogy ilyen téren is mindig én domináltam. Tőle sem kellett sok lányt féltenem ma este. - Lesz mindjárt egy vetítés. Amolyan videós összeállítás régi fotókból és videókból. Tudod a gáz évekből. - És még vigyorog is. - Csak meg akartam kérdezni, hogy nincs-e kedved... - Itt megállt egy pillanatra, és újra rám nézett. - Kedvetek csatlakozni - javította ki magát, de szinte rögvest visszafordult Iris felé. Ő talán látta rajtam, hogy szinte kettéharapom a nyelvem, csak hogy ne szóljak be az újdonsült barátjának. A legrosszabb az volt az egészben, hogy nem tudtam nevén nevezni ezt a furcsa, rám telepedő érzést. Mert bárhogy is próbáltam elvonatkoztatni, és hiába volt esetlen a srác, nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy Iris helye inkább egy olyan mellett lesz, mint ő. - Hát, ez igazán izgalmas felvezetés volt - szólaltam meg végül a sajátos sunyi vigyorommal. - Én inkább ennék valamit - fordultam végül Iris felé, ekkor már ignorálva az új haverját. - De te menj, ha nosztalgiázni akarsz - tettem aztán hozzá. Elég furcsa volt ez a kettősség, mert az egyik részem akarta, hogy elmenjen, míg a másik szinte már most rámarkolt volna az ujjaira és elvonszolta volna innét.

 Elég régen éreztem ehhez hasonló frusztrációt magamon, ezen pedig nem segített sem az, mikor átkarolta a derekam, sem pedig az apró csók, amit az államra lehelt. Talán szándékosan csinálta, hogy játsszon az érzékeimmel, és kiélvezze azt a bizonyos vágyat, amit egyértelműen iránta éreztem, pedig mindannyiszor önuralomra intettem magam. Nem akartam egy nő csapdájába esni, ebben eddig még soha nem is vallottam kudarcot, most mégis valami furcsa peremen táncoltam. Emlékeztetnem kellett magam arra, hogy már legutóbb is visszautasított. Volt rá oka, nem tudtam elvitatni tőle a döntést, utólag már én is beláttam, hogy nem volt szép, amit Igor próbálkozása után még a nyakába borítottam grátiszként, éppen ezért hagytam annyiban. Most mégis... picsába az egésszel.
- Fogalmam sincs - vontam meg a vállam egy szokványos vigyor kíséretében. Pimasz játékot űzött, ami engem is arra sarkallt, hogy összeszedjem magam, mert ha győzni akartam, nem hagyhattam, hogy kicsússzon a kezemből az irányítás. A kérdés inkább az volt, vajon mi a jutalom, mert ha kettőnkről volt szó, elég széles skálán mozogtak a lehetőségek. Az viszont nem kerülte el a figyelmem, hogy bármerre is indult, mindig gondoskodott arról, hogy véletlenül se maradjon velem kettesben, pár lézengő akadt társaságként minden második négyzetméteren. - Bár ha ennyire félsz tőlem - pislogtam ekkor már ártatlanul, mint valami kiskutya, újabbat vonva a vállamon. Habár délután eljátszottam a gondolattal, hogy egy kietlen folyosón kapom el, azzal sem törődve, hogy bármikor besétálhat valaki a képbe, ezen a gondolaton túl kellett lendülnöm és el kellett engednem. Már csak azért is, mert pontosan tudta, mire vágyom, mik a céljaim, és a legrosszabb forgatókönyv mindig az, ha az ellenség számít a következő lépésedre. Még ha ő nem is a szó hagyományos értelmében volt az, mégis taktikát kellett változtatnom, ami ebben a fázisban már kockázatosnak számít, de talán a legcsúnyább veszekedéseinket már magunk mögött hagytuk. - Az emberek még szoktak táncolni ilyen bulikon? - kérdeztem vissza, bár talán el is haladtunk pár ilyen elvetemült figura mellett. Még elég élénken élt a fejemben, mi volt akkor, mikor utoljára táncoltunk. Merőben más volt a hangulat, más volt a zene, és még a dühöt is fel tudtam volna idézni, ami akkor munkálkodott bennem. Soha nem akartam újra átélni azt a fajta veszekedést, amit előtte lefolytattunk, de vele ellentétben tudtam, hogy túl sok szellem van még ebben a palackban. Bár ne mentem volna bele ennyire. Bár tudnék rá úgy nézni, ahogy eleinte akartam: kívülálló, közömbös kisegérként. Erre most... minden porcikám arra vágyott, hogy hozzám érjen, és hogy én is érinthessem, de egy sóhajjal próbáltam palástolni a belső vívódásomat. - Talán tehetünk egy próbát, de... - kezdtem bele, visszautalva a táncra. - Csak akkor, ha... - Nem tudtam befejezni, mert a tekintetem egy Iris mellett felbukkanó fickóra lett figyelmes. Az előbb már láttam egyszer, méghozzá mikor Iris a kék zakós pasasról mesélte a cseppet se kellemes tapasztalatait. Ez a ficsúr állt a kék zakós mellett, és már szemmel láthatóan akkor is jobban érdekelte Iris bámulása, mint a saját baráti köre. Bár tény, jobb vágásúnak tűnt, mint a kék zakós haverja. - Iris, szia. Emlékszel még rám? - szólalt meg, közben le sem véve a szemét a lányról, én pedig szinte rögtön sajnálni kezdtem, hogy nincs a kezemben egy pohár tömény.