Lara & Kirill

Igyekszem megőrizni a hidegvéremet, de az a fennhéjázó vigyor, ami az arcán virít, mióta csak ide pofátlankodott mellém, folyamatosan dühít és szinte könyörög azért, hogy eltüntessem a képéről. Legszívesebben fizikai úton tenném, mondjuk egy jól irányzott pofonnal majd a kezén csattanó bilinccsel, de mivel nem áll a rendelkezésemre semmi, ami miatt ezt megtehetném, maradnak a verbális ütések és a fenyegetések. És a tény, hogy engem nem Smolensky érdekel, se nem a nője, hanem kifejezetten csak az a pasas, aki a pofámba vigyorog éppen, bár ezzel ő is tisztában van most már, hogy ő az én asztalom.
A saját lelki békém a tét, hogy bebizonyítsam magamnak, neki és mindenki másnak is, hogy akármit is tett, akkor is, csak egy bűnöző, másképp az egész világom felborul, a feje tetejére áll, mert az agyam képtelen feldolgozni azt, hogy egy ilyen alak is lehet önzetlen és jó. Nem illik össze a verőlegény -vagy legyen bármilyen szerepe a maffián belül- és a hős, aki megmenti a rendőrnő életét egy összetűzésben és tényleg nem értem azóta se, hogy miért csinálta. Az már sokkal jobban passzol a képhez, ahogy pofátlanul elveszi tőlem a kávét és, mielőtt még egyetlen szót is szólhatnék, beleiszik, mintha olyan természetes lenne, hogy osztozunk a kávémon. -De. Máris összedobok egy szendvicset, nehogy marja a kávém a gyomrocskáját.- válaszolom mosolyogva, miközben a szemeim szikrát szórnak a pofátlansága végett, karjaimat pedig összefűzöm magam előtt inkább, mielőtt még tényleg lekevernék neki egyet és hátra dőlök a padon. -Na és milyen ártalmai vannak még annak a bizonyos szakmának?- kérdezem kíváncsian, bár őszintén kétlem, hogy annyira idióta lenne, hogy bármi hasznosat elkottyintana nekem véletlenül, viszont tagadni sem tudnám, hogy mennyire érdekel, mégis miféle élete lehet így, hogy egy nőt kell felügyelnie nap, mint nap.-Rossz fát tett a tűzre, hogy erre ítélték?- pillantok én magam is az üzlet felé, ahol a hírhedt Dimitriy Smolensky legújabb szórakozása vásárolgat, bár szent meggyőződésem, hogy ez a nő nem szerelemből és, még csak nem is jókedvében ment hozzá Smolenskyhez, de ez már ugye, nem az én asztalom, mert az itt ül mellettem és éppen engem fenyeget.
Dacos pillantásom le sem veszem az arcáról, miközben beszél, miközben emlékeztet arra a napra, amit azóta sem értek, amikor félre lökött egy nyíl egyenesen felém száguldó golyó útjából, majd kedvesen, mintha csak az időjárásról csevegnénk, már áttér a nyakam kitekerésére. -Nem biztos, hogy az olyan könnyen menne. Alaposan meg kellene dolgoznia azért, hogy megöljön.- jelenik meg pimasz, ördögi mosoly ajkaimon, mert bármennyire is kemény bűnöző is ő, azért engem sem kell félteni és az, hogy egyszer épp rajta múlt az életem, csak a szerencsétlen körülményeknek volt köszönhető. Egyéb helyzetben, azért én sem vagyok egy törékeny virágszál, de furcsa módon a gondolat, hogy ezt egyszer be is bizonyítsam neki, a normálisnál sokkal jobban lázba hoz. Örömmel kenném el a száját, sőt. -Minden esetre epekedve várom a percet, hogy szétrúghassam a hátsóját, ezt nem árt tudnia.- zárom is le ennyivel a fojtogatós témát, miközben körbe pillantok, végig nézek a körülöttünk járkáló embereken, akiknek sejtelme sincs arról, miféle alak ücsörög itt köztük, de az újabb kérdése hallatán felvont szemöldökkel visszanézek rá.
-Nem gondolja, hogy jobb a törvény jó oldalán állni? Én legalább nyugodtan alszom.- vágok is vissza, szinte azonnal, majd kicsit félre biccentem a fejem és alaposan megnézem magamnak. -Vagy talán, még élvezi is, amit csinál? Hogy ártatlan emberek életét teszi tönkre, már ha egyáltalán meghagyja az életüket?- kérdezem végül az arcát fürkészve, őszinte kíváncsisággal, mert valahogy sosem sikerült még belelátnom jobban az ilyen emberek fejébe. Eredendően rosszak vagy csak belesodródnak a bűnbe? Netán mindkettő? És ő vajon melyikhez tartozik, bár ne felejtsük el, hogy még mentett.

Lara & Kirill

Nem igazán vettem számításba annak a lehetőségét, hogy ez a fajankó majd észrevesz és egyszerűen ide szambázik hozzám, hogy az önelégült stílusával az őrületbe kergessen. Azt reméltem, hogy talán fel sem ismer, hiszen már nem most történt az az incidens, azóta pedig a nyomába vagyok ugyan, de biztosan nem vett észre soha. Vagy az is lehet, hogy igen, csak épp úgy tett, mintha nem tudná, hogy követem? Talán, túlságosan alábecsültem az ellenfelemet. -Ahogy mondja. Olvasok, kávézok és nézelődök.- válaszolok egy gúnyos mosoly kíséretében, de aztán újfent a lap mögé temetkezek, mintha nem akarnék elsüllyedni szégyenemben, amiért lebuktam. Pedig, ügyeltem rá, hogy láthatatlan legyek, mindent úgy csináltam, ahogy a nagy könyvben meg van írva, mégis nagyon úgy fest, hogy valahol elszúrtam. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a kérdésemre adott válasza a nő kapcsán, aki tudom jól, hogy nem a barátnője és azt is, hogy Ő valami testőr-féle poszton van jelenleg.
De akkor is rohadtul felbosszant egyrészt azzal, hogy kiejti a száján a szót, hogy nyomozó és ahogy egyértelműen utal rá, hogy tudnom kellene, ki a szöszi. Tényleg alábecsültem, mert ezek szerint tudja, hogy nem először lihegek a sarkában. -Engem nem érdekel sem Smolensky sem a nője. Nem az én asztalom.- vonok vállat a nő felé pillantva, egyben hős megmentőm tudtára adva, hogy igenis, jól végzem a munkámat, valamint finoman célozva is arra, hogy más miatt vagyok itt. Miatta.
Bár eddig legalább nyugodtan tudtam végezni a dolgom és nem vigyorgott a képembe a célszemély, mint most, amit azzal próbálok kiküszöbölni, hogy megint úgy teszek, mintha valami izgalmas dolgot látnék a béna sajtóra nyomtatva. Nem is bírom sokáig fenntartani a látszatot, mert végül a férfi felé fordulok és végre nyíltan a képébe vágom, miért is koslatok utána, mert akár megmentett, akár nem, akkor is egy pitiáner bűnöző. Bármennyire is hálás vagyok az életemért, nem fogok emiatt elpuhulni és folytatom a munkát, amit előtte is csináltam. Ő mégis gúnyolódik tovább, mintha semmi fenyegetést nem jelentenék rá nézve, amivel csak tovább bosszant. Pedig tudom, hogy a kérdésével csak sunyi módon meg akarja tudakolni, mennyit is tudok róla, mennyire van sarokba szorítva vagy épp mennyire nem. El is töprengek azon, hogy hallgassák-e vagy inkább ijesszek rá mindazzal, amit tudok. -Nem a diszkóba járok pletykákat gyűjtögetni, úgyhogy nem. Nem hallottam semmi...szaftosat.- vágok vissza szándékosan kiemelve az utolsó szót, miközben arcomon érthetetlen módon megjelenik valami gúnyos mosoly. Én is tudok pimasz lenni, nem csak Ő.-Azt már tudom, Kirill, hogy tíz évvel ezelőtt majdnem ott maradt egy kórházi ágyon, mint ahogy azt is, hogy Smolensky-ék embere.- osztom meg vele azt a kevéske információt, amit eddig sikerült összeszednem, na nem, mintha a nevét könnyű lett volna megtudni. Az sem volt egy egyszerű séta. -Nem a szaftos dolgok érdekelnek, hanem hogy mi miatt dughatnám rács mögé.- súgom végül halkan, kicsit közelebb hajolva hozzá, elszánt arccal bámulva a képébe, remélve, hogy letörlöm azt a nyavalyás mosolyt a szájáról.

Lara & Kirill

Hetek óta mással se töltöm az időmet, csak ezt a pasas figyelem és követem, amikor csak alkalmam adódik rá. Várom, hogy valami olyat tegyen, ami miatt a nyakára taposhatok, ami miatt végre bevihetem és az arcába vághatom minden bűnét, de jelenleg még nem tudok mivel előrukkolni. Látszólag, egy szöszit kísérget ide-oda, vagy legalábbis nagyon gyanús, hogy nem Ő mászkál plázáról plázára önszántából, ami ugye még nem elég ahhoz, hogy elővegyem.
Inkább csak csendes megfigyelőként követem továbbra is mindenhova, most például ülök az egyik padon az üzlet előtt, ahova a szöszi bement és miközben úgy teszek, mint aki a kávéját szürcsölve újságot olvas, fél szememet a férfin tartom. Ő meg a nőt figyeli, a telefonját nyomkodja, látszólag unja magát és még, csak észre sem veszi, hogy szemmel tartom. Szerintem, úgy általában fogalma sincs róla, hogy a nyomában vagyok, hiszen óvatos vagyok és ügyelek rá, hogy ne feltűnően csináljam.
Ezt a gondolatmenetet mondjuk kénytelen vagyok csírájában elfojtani, amikor a férfi végül felém pillant, majd feláll a padról és egyenesen hozzám indul. Idegesen megnyalom ajkaim, még jobban az újságba burkolózok, mintha menthetném még a helyzetet egy ilyen gyenge próbálkozással, de mivel helyet foglal mellettem és beszélni kezd hozzám, kénytelen vagyok végül cseppet sem nyugodtan az ölembe ejteni kezeimet a mai lappal együtt. -Nem, nem igazán. Inkább, csak nézelődök.- jegyzem meg egy túlságosan is bájos mosoly kíséretében, ahogy felé pillantok, alaposan szemügyre is veszem az ismerős arcot, de aztán újfent az újságot választom inkább, mint hogy Őt nézzem. Újra és újra lejatszódik előttem a jelenet, amikor megmentett, amit azóta se tudok hova tenni, hogy egyáltalán miért csinálta, de minden bizonnyal volt valami hátsó szándéka vele. Talán, azt akarta elérni, hogy szimpatizáljak vele és békén hagyjam vagy fogalmam sincs, de azt várhatja. A fejére fogok nőni és nem lesz egyetlen nyugodt perce sem, ha rajtam múlik. -Na és maga? Kísérgeti a barátnőjét szoknyát venni? - kérdezem végül gúnyosan, ha már ő is merészel velem élcelődni, és bár ezt még úgy kérdezem, hogy egy pillantásra se méltatom, azért végül mégis felé fordulok. -Kit akar hülyének nézni? Bizonyára sántikál valamiben, én pedig biztosíthatom róla, hogy ott leszek, hogy lefüleljem, amikor majd megteszi.- vágom önelégülten a képébe, majd megrázom az ekkorra már lekonyult újságot és újra olvasgatni kezdem a sorokat. Őszintén szólva, fogalmam sincs, hogy mi áll a lapokon, de azért jó úgy csinálni, mintha fikarcnyit sem frusztrálna, hogy itt ücsörög mellettem azzal a hülye vigyorral az arcán.