Axel & Aviva

Hiába az egyet nem értés és a komoly szavak, úgy simulok az ölelésébe, mint bármikor máskor, mint ahogy mindig tenném és tenni fogom, ameddig csak lehet. Borzasztóan hiányzott nekem, most mintha mindennél jobban és élesebben érezném, mennyire nehéz volt nélküle, hogy mekkora szükségem van rá. Úgy éltem le az egész eddigi életem, hogy mindig csak magamra támaszkodtam, csak magamra számíthattam, ő tanított meg először arra, hogy ezt másképp is lehet, most pedig elértem arra a szintre, amikor úgy érzem, egyedül már nem is menne. Nem is akarnám egyedül végigcsinálni. Épp ezért szorítom magamhoz és ezért nem kell gondolkoznom a válaszon, amikor ismét megszólal. Ezt meg tudom ígérni neki.
– Megígérem – nézek a szemeibe komolyan. – Szükségem van rád – teszem hozzá halkan, még mindig a tarkóján pihenő ujjaimmal megsimítva a haját.
Vallomása akkor is melegséggel tölti el a mellkasom, ha minden szavával, érintésével és pillantásával ezt mondta el eddig is. Vagy már önmagában azzal, amit a kikötőben tett értem, azért, hogy kihozzon onnan. Szorosabban fogom a tarkóját, ahogy megcsókol, lehunyom a szemem és a szívem minden szerelmével és ragaszkodásával viszonzom a puha érintést. Most, hogy újra itt van velem, szinte elképzelni sem tudom, hogyan bírtam ki nélküle akár egy napot is. Még mindig nem tudom, mivel érdemeltem ki őt, mivel érdemeltük ki azt, hogy életben maradt, hogy ismét itt lehetünk, együtt, de azt tudom, hogy minden erőmmel ezért fogok harcolni. Kettőnkért. Azért, hogy soha többé ne történhessen ilyesmi.
Amikor a szó visszaterelődik az apámra, látok a szemein átsuhanni egy különös árnyékot, amit először nem értek, különösen, amikor fészkelődni kezd egy kicsit. Végül aztán csak megszólal, és a halk, bizonytalan kérdés őszintén megmosolyogtat; nem azért, hogy kinevessem, hanem azért, mert kedves a gondolat, hogy szeretne neki megfelelni.
– Hiszen most is itt vagy – simítom az arcára a tenyerem. Persze tény, hogy az apám nem árulta el neki, ki ő nekem, de biztos vagyok benne, hogy erre meg is voltak a maga okai. Talán csak nem akarta ezzel befolyásolni. Az is igaz, hogy az elmondottak alapján kihallgatta egy kicsit, ami mondjuk nem feltétlenül hétköznapi, de biztos vagyok benne, hogy erre is jó oka volt. Sok mindent meséltem neki magamról, elmondtam neki, hogy milyen helyzetben vagyok... talán félreértette azt, hogy Axelt életben találták. Talán csak biztosra akart menni. Akárhogyan is, a megbeszélésük vége az lett, hogy elvitette őt a lakásomhoz, ez pedig csak egyetlen dolgot jelent: egy afféle rábólintást. – Úgy gondolom, meg fog bízni a választásomban. Ő is tudja, hogy nem szeretnélek ok nélkül, hogy nem véletlenül vagy ennyire fontos nekem. Ha látta volna, mit tettél értem ma este, szerintem már alá is írta volna az elfogadó nyilatkozatot – mosolyodom el. Nem tudom, hogyan fog viselkedni vele szemben, talán aláveti majd néhány... tesztnek, de összességében biztos vagyok abban, hogy soha nem bírálná felül a döntésemet, amíg nem lát rá okot. Márpedig Axel nem fog erre okot adni, tudom. – Kész voltál mindent kockára tenni és feláldozni értem, velem együtt küzdöttél ellenük, védted a hátam, és ha kellett, megmentettél. Nem hiszem, hogy egy apa kérhet ennél többet, ha olyan lánya van, mint én – teszem hozzá, mielőtt megcsókolnám az arcát.
A szakállával és a hajával kapcsolatban elmondom a véleményemet, ez pedig az, hogy nekem is nagyon is tetszik, bár nem igazán tudok elképzelni olyan helyzetet vagy állapotot, amiben ne tetszene. Számomra nem az a kérdés, hogy milyen hosszú a haja, mekkora az arcszőrzete, hogy van-e sebhely az arcán vagy bárhol a testén. Ameddig így néz rám azokkal a gyönyörű szemeivel, így csókol az ajkaival, ameddig hallhatom és láthatom a nevetését, addig nekem mindenhogy jó. A kiképző tisztjével kapcsolatos megjegyzésén viszont én is vele nevetek, a lelki szemeim előtt ugyanis megjelenik egy kép egy tipikus kiképző őrmesterről, amiben erős túlzásba viszem a szakáll mennyiségét.
A pizzára várva eljutunk Joe-hoz is, én pedig említést teszek róla, hogy ő is... valami más. Látom, hogyan ráncolja a homlokát és a szemeiből ugyanaz süt, amit én is éreztem nemrég: hogy mi jöhet még. Értőn mosolyodom el, de azért válaszolok, már amennyire tudok.
– Emlékszel Fenrir átváltozására? Nos, ő is... hasonlót tud, csak úgy nagyjából feleakkora kiadásban. – A kezemmel próbálom belőni neki a magasságot, hogy pontosan mekkora is volt Joe farkasalakban hozzám képest, ami még így sem kicsit, hiszen majdnem akkora lehetett, mint én magam. Ez kizárólag Fenrirhez képest nevezhető kisebbnek. – Viszont nem azért képes erre, mert Fenrir lánya vagy rokona lenne. Sőt, amit azt illeti, ők egész sokan vannak, azt hiszem – teszem hozzá, bár ebben már én is bizonytalan vagyok. Kissé zavart, értő mosollyal nézek rá. – Régen azt hittük, az isten-teóriát lesz nehéz megemészteni, de egyre biztosabb vagyok benne, hogy még nagyon sok mindent nem tudunk a minket körülvevő világról – ingatom a fejem.
Amikor végre megjön a pizza és nekiállhatunk, teszek egy pimasz megjegyzést a vele való kapcsolatára, ő pedig nem rest olyan választ adni, hogy még akkor is mindent értsek a pillantásából és a mosolyából, ha nem fejezte be a mondatot. Látom a szemeiben felcsillanó várakozást, amiben kizárólag osztozni tudok, de egyelőre nem hagyom elkalandozni a gondolataimat, mert van még néhány fontos dolog, amiről mindenképpen beszélnünk kell.
Mint például arról, amit hamarosan szóba is hoz: a hogyan továbbról. Egyszerre tölt el hálával és aggodalommal, amit mond, bár látom rajta, hogy nem teljesen érti, miért kérdezek vissza. Látom a tekintetén és hallom határozott szavain, hogy számára ez olyan magától értetődő, mint hogy az ég kék, és ettől úgy érzem, szétvetik az érzéseim a mellkasomat. Nyelnem kell egyet, egy pillanatra összefűzöm az ujjainkat, hogy igazán szorosan tudjam fogni a kezét.
– Még mindig nem tudom, mivel érdemeltelek ki téged – nézek rá halvány, de annál szerelmesebb mosollyal. Nem kell többször visszakérdeznem, pontosan tudom, hogy tisztában van a következményekkel, mégis kész megtenni értem ezt. Ezt is. Én pedig nem is lehetnék hálásabb azért, hogy itt van mellettem és itt is akar maradni.
Aztán kapok egy kis emlékeztetőt arról is, hogy nem csak nekem van szükségem rá, hanem ez fordítva is igaz. Amikor elmondja, hogy a félelmei örökre megfosztották őt az eddigi álmaitól, a hivatásától, aminek az egész életét szentelte, úgy érzem, megszakad érte a szívem. Nem is tudok erre semmi jót vagy vigasztalót mondani, egyszerűen csak odalépek hozzá és magamhoz ölelem, hogy tudja: én itt vagyok és mindig itt leszek neki. Nem vehetem el a félelmeit és a fájdalmát, nem adhatom vissza neki a régi életét, de ha csak egy kicsit is tudok könnyíteni a következményeken, reményt és új célt adni neki, akkor itt vagyok.
Ez viszont eszembe juttatja a rohamait is, és amikor leguggolva rákérdezek, a szemei rebbenése többet mond ezer szónál is. Érzem, hogy elszorul a szívem, és bár megpróbálja elviccelni a dolgot, én sem igazán tudok mosolyogni ezen, mert nem ad egyenes választ, ráadásul folytatja is.
– Axel – szólok rá puhán, de komolyan, miközben felemelem a kezem és ujjaimmal gyengéden magam felé fordítom a fejét, hogy az ujjai helyett engem nézzen. – Ne mondj ilyet, kérlek. Emlékszel még, mit tettél értem alig néhány órája? Hogy mivel kellett szembenéznünk együtt többször is, hogy milyen helyzetekben álltál helyt? Ugyanebben az állapotban – hangsúlyozom ki. – Nem vagy törött katona – jelentem ki határozottan, ujjaimat felsimítom az arcára. – Sajnálhatja az, aki azt mondja, nem vagy neki elég jó. Én az életemet is rád bíznám, bármikor, gondolkodás nélkül. – Tekintetem tovább kutatja az övét, mielőtt folytatnám, fogva tartom a pillantását, mert nem akarom, hogy elfordítsa a tekintetét, hogy ne lássa, mennyire komolyan gondolok minden szót. – Meg kell küzdened valamivel, igen. Az is lehet, hogy ezen sikerült csavarnunk még egy kicsit, de nem ez számít. Megígértem, hogy melletted leszek, igaz? Ezt továbbra is fenntartom. Most már én is itt vagyok, és együtt ezzel is szembe fogunk nézni, rendben? – simítom meg az arcát a hüvelykujjammal.

Axel & Aviva

Tudom, látom, hogy ez egy ahhoz hasonló pont lesz, mint amikor arról beszéltünk, kinek az élete ér többet. Halkan sóhajt fel a szavaim hallatán, aztán elengedi a kezem, hogy tenyerét az arcomra simíthassa. Belenézek a legszebb kék szemekbe és figyelmesen hallgatom, amit mond, mert számomra az egyet nem értés nem arról szól, hogy nem figyelek rá, vagy meg sem próbálom befogadni az ő álláspontját - különösen, ha igaza van. A szavai határozottak, akárcsak a hangja, de nem veszem magamra, mert tudom, hogy nem ellenem szól, hanem értem, és azt is tudom, hogy nem csak a levegőbe beszél, hanem mindent komolyan gondol. És hogy tényleg igaza van. Az egyetlen különbség az, hogy én két hónapot éltem azzal a tudattal, hogy elveszítettem őt, és tudom, hogy még egyszer nem bírnám ki.
Ahogy homlokát az enyémnek dönti, egy pillanatra lehunyom a szemem és vele együtt veszek egy mély levegőt. Vállán fekvő kezemmel végigsimítom a haját, aztán hagyom ujjaimat megpihenni a tarkóján, amikor ismét rám néz.
– Soha nem tudnálak kizárni az életemből – rázom meg a fejem, először erre reagálva. – Szeretlek, Axel. Az életem része vagy, az én részem vagy. Pont ezért nem fogom tudni soha elfelejteni az elmúlt két hónapot, de ez nem jelenti azt, hogy el akarnálak üldözni az életemből, sőt... Régen azt hittem, elég lenne, ha a távolból figyelnélek és látnám, hogy jól vagy, de ez már soha többé nem lenne elég. – Ujjbegyeim egy kicsit erősebben simulnak a tarkójára, kifejezve a ragaszkodásomat. – Szeretném, hogy mellettem legyél, ha te is úgy akarod. Egy csapat vagyunk, ezen semmi nem változtat. Láttam, mire vagyunk képesek együtt és feltétel nélkül bízom benned és minden képességedben – jelentem ki szilárd, őszinte hittel. – Én csak... Nem tudom, mi vár még ránk. Félek, hogy egyszer előáll egy olyan helyzet, amikor választanom kell, és akkor nem foglak tudni nem téged választani – fejezem be halkan. Szeretném, ha tudná, ha értené, hogy ez nem ellene szól, nem arról van szó, hogy ne szeretném őt magam mellett tudni, hogy ne tudnám, mire lenne képes értem... de még egyszer nem tudnám túlélni. Ezt biztosan tudom.
Miután beszéltünk az apámról, értelemszerűen mindkettőnknek eszébe jut az ő apja is, én pedig hangosan is kimondom, amit talán nem kellett volna, bár ő nem rám haragszik. Halk sóhajjal ölelem magamhoz, amikor visszafordulva homlokon csókol, és csak remélni merem, hogy egyszer nekik is lehetőségük lesz rendezni kettőjük ügyét. Aztán visszatereli a szót az én apámra, én pedig mosollyal az arcomon nézek rá.
– Jó ember... vagyis, nem ember – igazítom ki magam. – Biztos vagyok benne, hogy fogalma sem volt a létezésemről, máskülönben megkeresett volna. Már akkor szívén viselte a velem történteket, amikor először meséltem el neki... nos, szinte mindent. Ennek te vagy a legékesebb bizonyítéka – lágyul el a tekintetem, ahogy ránézek.
Amikor kiderül, hogy majd' éhen veszik, nem kérdés, hogy azonnal cselekszem az ügy érdekében, bár képtelen vagyok tőle távol tartani magam, és ezt ő is észreveheti, mert amikor sokadjára is a hajába simítok, szóvá teszi. Halkan elnevetem magam a példáján, aztán lehajolok hozzá, hogy ajkaimat az övéihez érinthessem, mintha csak tesztelném, milyen érzés a szakálla érintése közben. Mintha nem teszteltem volna már le.
– Nekem tetszik – jelentem ki elégedett mosollyal. – Bár egyszer mintha azt mondtad volna, nem tudsz szakállat növeszteni – vonom fel a szemöldököm célzatosan.
Miközben a fürdőbe megyek, hogy visszategyem a kontaktlencséket, meghallom a kérdést, amivel szóba hozza Joe-t, és ahogy eszembe jut, hogy én magam is meglehetősen téves következtetést vontam le a nevével kapcsolatban, nem kérdés, hogy őt is behúzom-e a csőbe. Ahogy sorolja a jelzőket, visszatartom a nevetést - bár néhány dologra azért rátrafál -, de aztán mégis hagyom kitörni belőlem, mielőtt leleplezném az igazságot. Velem együtt nevet, de aztán ő is elkomolyodik, amikor elárulom neki, tulajdonképpen hogyan kerültem a köreibe.
– A legkevésbé sem – mosolyodom el halványan, de sokatmondóan, megerősítve a sejtését. Azt az éjszakát még mindig nem meséltem el neki, amikor ennek magam is ékes bizonyítékait tapasztaltam, de tudom, hogy előbb-utóbb úgyis eljutunk oda.
A kérdésére felsóhajtok és odalépek elé, kezemet kinyújtva megérintem az arcát, miközben sokadjára is tudatosul bennem, hogy milyen átkozottul szerencsés vagyok.
– Megölték a férjét. Régebbi történet, ő nem volt olyan szerencsés, mint én – mosolyodom el halványan. Tudom, hogy Joe nem irigyelné el tőlem ezt a pillanatot, de neki sem kívánnék ennél kevesebbet. – Ő is az apját kereste, és ő sem... átlagos ember, bár nem is olyan, mint te és én. A habitusunk pedig egész hasonló – teszem hozzá somolyogva.
Miután megérkezik a pizza, gyors ütemben veszem ki a lencséket, hogy ne várakoztassam meg, aztán nem győzöm vidáman figyelni, milyen élvezettel eszik. Még egy vicces megjegyzést is teszek rá, és amikor bocsánatot kér, szélesen mosolyogva rázom meg a fejem, de aztán félbehagyja a mondatot, és pontosan úgy somolyog az orra alatt, hogy nagyon is jól értsem, mit akart mondani. A szemeimben megcsillan valami, de egyelőre én is visszafogom magam.
– Értelek – mosolyodom el sokatmondóan.
Miután eleget evett ahhoz, hogy már legyen ereje komolyabb vizekre is visszaevezni, újra minden figyelmem az övé. Amikor azt mondja, nem akar hivatalosan is visszatérni a halálból, egyszerre önti el a szívemet a melegség és az aggodalom. Nagyon sokat jelent nekem, hogy tényleg, szó szerint mindent feladna értem, de aggódom azért, hogy ez jó döntés lesz-e. Hogy az az élet, amit velem élhet, elég lesz-e neki. Az én helyzetem csak annyiban más, hogy nekem halotti bizonyítványom sincs, én hivatalosan soha meg sem születtem, de ez nem okoz különbséget a következményekben. Tudunk neki hamis papírokat szerezni, mindenhez megvannak a kapcsolataim, de... egy kicsit akkor is azt érzem, hogy ezzel végleg elvágom őt egy normális élettől.
Megszorítom az ujjait, a tekintetemben ott csillog a hála, a szerelem és az aggodalom.
– Ha elindulsz ezen az úton, nem tudom, hogy valaha vissza tudsz-e majd térni a normális életedbe – mondom óvatosan. Nem fogom lebeszélni róla, ha tényleg ezt akarja, én leszek a leghálásabb és legszerencsésebb nő a világon, de szeretném, ha pontosan érezné a döntése súlyát, mielőtt meghozza azt.
Aztán viszont mond valamit, ami miatt rossz sejtéseim támadnak. Rákérdezek, a tekintete zaklatottá válik és el is fordítja a fejét egy pillanatra, mielőtt visszanézne rám. A szavai halkak és súlyosak. Még súlyosabbak, ha mögéjük teszek mindent, amit tudok róla, és összerakom a teljes képet. Nyelek egyet, aztán felállok és odalépek mellé, hogy magamhoz tudjam ölelni, még akkor is, ha ezzel elszakítom egy kicsit a pizzától. Szorosan ölelem, kezem végigsimítja a haját, aztán amikor úgy érzem, el tudom engedni, nyomok egy csókot a fejére mielőtt leguggolnék mellé.
– Sajnálom – nézek a szemeibe, megsimítva az arcát. A haditengerészet volt az élete, szó szerint egy életet szentelt volna a hivatásának, és összetöri a szívem a tudat, hogy ezt tönkretették számára. Hogy a félelme megfojtaná.
És bár tudom, hogy most nem a rohamaira gondolt, akaratlanul is eszembe jutnak róla a reggeleink a yachton, és az a pillanat, amikor egy kicsit elveszítettem a merülés után. Ha pedig belegondolok, hogy mindezt tetéztük azzal a robbanással és eltelt számára két hónap segítség nélkül... Összeszorítom az állkapcsom és aggódva nézek rá.
– A rohamaid...? – kérdezek rá szinte félve.

Axel & Aviva

Nem hagyja annyiban a dolgot, de persze tudhattam volna hogy nem fogja. Már a szemein is látom a kétkedést, az egyértelmű tényt, hogy nem tudom ennyivel elintézni, de aztán át is helyezkedik, hogy közelebb legyünk egymáshoz és igazán komolyan a szemembe tudjon nézni. Látom rajta, hogy milyen éles a tekintete, és bár én sem vagyok komolytalan, én sem veszem ezt félvállról, nem tudom neki megadni azt, amit kér. Ezt őszintén sajnálom, de vannak dolgok, amiken nem fogok tudni túllépni.
– Nem ígérhetek olyasmit, amit nem tudok betartani – idézem fel azt, ami már ő is mondott nekem korábban. Ujjaim megszorítják a kezét és ismét az ajkaimhoz emelem azt, de ezúttal folytatom is. – Azt megígérem, hogy lemondok a bosszúhadjáratról és annak minden velejárójáról, hiszen igazad van, itt vagy, nincs rá szükség. – Ahogy ezt mondom a szemeimbe újra beleköltözik az a boldog megkönnyebbülés, amit érzek. – De úgy érzem, te ennél többet vársz tőlem és azt nem ígérhetem meg. Kétszer sodortalak kis híján a halálba és ez a második alkalom már... nagyon közel volt. Ha bármikor választanom kell közted és magam között, soha nem fogom magamat választani. Semmilyen körülmények között. – Hozzá hasonlóan halkan, de határozottan beszélek, végig a szemeibe nézve és nem engedve el sem őt, sem a kezét. Tudom, hogy ez nem az a fajta ígéret, amit várt tőlem, de az elmúlt két hónap nem fog nyomtalanul eltűnni a fejemből. Már tudom, milyen érzés nélküle élni, és köszönöm szépen, ez az idő is sok volt belőle.
Amikor szóba kerül az apám, azt a fajta csendes beletörődést látom a szemeiben, amit én is éreztem annak idején, a képességei tesztelésekor. Az én apám viszont egyben eszembe juttatja az övét is, és tudom, hogy ezzel nem vagyok egyedül. A szavaimra adott reakciója ezt biztossá is teszi, nekem pedig egy pillanatra elszorul a szívem és meg is bánom, hogy ezt hangosan kimondtam. Nem fordítom vissza a fejét magam felé, csak a homlokomat támasztom oda hozzá.
– Sajnálom – súgom halkan, egyszerre kérve bocsánatot és fejezve ki, hogy értem, mit érezhet. Nem tudom, lesz-e valaha mersze az apjának ahhoz, hogy szembenézzen vele, de valószínűleg nem fogja megköszönni, amit kap... és ezt meg is érdemli.
Amikor szóba kerül a jövő, bevállja, hogy tulajdonképpen éhezik, de amikor megjegyzem, hogy szólhatott volna, elmismásolja a dolgot egy bókkal. A mosolyom kiszélesedik, megrázom a fejem és megcsókolom az arcát, mielőtt kiszállnék az öléből, hogy a tettek mezejére lépjek. Megrendelem a pizzát, de aztán már megyek is vissza hozzá, mintha nem tudnám tőle távol tartani magam... és talán nem is tudom. Ujjaim belesimulnak a hajába, miközben ő is ugyanúgy mozdul és ölel, mintha hasonló érzések dolgoznának benne. A kérdése megmosolyogtat, ujjaimat mélyebbre fútrom a hosszabb tincsek között.
– Minden tetszik, ami rajtad van – közlöm először egyszerűen. – De tényleg határozottan kedvemre való – teszem hozzá a puha és selymes tincseket simítva, és bár eszembe jut egy olyan megjegyzés, hogy valószínűleg jól bele lehet kapaszkodni, egyelőre inkább a nyelvemre harapok.
A kérdésemre bólintással felel, és ahogy az édesanyjával kapcsolatban kifejti a terveit, de aztán félbehagyja a mondatot, nem kell magyaráznia, mire gondol.
– Tudom. Értem. – Egyetértőn biccentek, ujjaim ezúttal az arcát simítják végig.
Elmosolyodom, ahogy megpuszilja a hasam, de aztán el kell szakadnom tőle, hogy betehessem a lencséket. Már eltűnök a fürdőszobában, amikor meghallom a kérdését, de emiatt muszáj oldalra lépnem és kihajolni az ajtón, hogy lássam. Ajkaimon széles mosoly ül, ahogy visszakérdezek.
– Rendben, de előtte te mondd el: milyennek képzeled a neve alapján? – Gyorsan beteszem a lencséket, még végiggondolja, aztán kimegyek hozzá.
Kíváncsi vagyok, mit mond, előttem az a kopasz kigyúrt fajta fazon képe lebegett első tippre. Akármit is mond, kötve hiszem, hogy a valóságnak akár csak a közelében is lehetne, és ha ez igaz, elnevetem magam.
– Akkor jó, mert félhosszú, szőke hajú, kék szemű nő, akinek a becses neve Joanne – árulom el az igazságot vidáman. – Lőszert vettem tőle, és az M4-est – fűzöm hozzá egy fokkal komolyabban. – Kiderült, hogy elég... sok közös vagy bennünk, bár az egyiket, az egyik legfontosabbat, kihúzhatjuk a listáról. – A mosolyom egyszerre boldog és kissé szomorú, ahogy ránézek, magamba szívva a látványát ezredjére is. Sajnálom, hogy Joe életébe nem sétálhatott vissza a férje, hogy nem lehetett olyan szerencsés, mint én.
Megérkezik a pizza, de hiába az ínycsiklandó illatok és a felcsillanó szemei, meg akar várni, a válaszán pedig halkan elnevetem magam. Gyorsan távolítom el a lencséket, hogy ne húzzam az időt, aztán én is letelepszem az asztalhoz. Egyetértően bólintok, széles mosollyal az arcomon, aztán én is elveszek egy szeletet. Nekem is jól esik, de szinte majdnem jobban élvezem az Axel arcára kiülő mámort, mint a saját pizzámat. Öröm nézni, ahogy eszik.
– Lehet, hogy féltékeny leszek erre a pizzára – jegyzem meg kuncogva két falat között.
Nem siettetem a kérdésemre a választ, de miután eleget evett ahhoz, hogy késznek érezze magát rá, enélkül is belefog a válaszba. Ráemelem a tekintetem és figyelmesen hallgatom, de nem mondhatnám, hogy nem nehezül el a mellkasom a szavaira.
– Biztos vagy ebben? – kérdezem halkan. Az egy dolog, hogy velem akar lenni, az uis egy dolog, ha elbújt velem a világ végére egy kis időre. Az, hogy mi mindenre volt képes értem, már egy másik, olyasmi, ami nekem rengeteget jelent, de az, hogy szó szerint feladja miattam az egész életét... nem igazán érzem magam érdemesnek erre.
Viszont az, amit utána mond, felkelti a figyelmem, más szempontból is. Látom a szemeiben a keserűséget, és nem vagyok biztos benne, hogy mire céloz.
– Nem valószínű, hogy bármit is összekötnének a neveddel – felelem először, a letartóztatásra célozva. A Cég egyik előnye, hogy maradéktalanul el tudják tüntetni a saját nyomaikal, még akkor is, ha porszem kerül a gépezetbe. – De miért gondolod, hogy leszerelnének...? – kérdezem aztán óvatosan. Valamiért az az érzésem, hogy nem a szemére céloz.

Axel & Aviva

Megosztunk egymással mindent, ami fontos. Ő kezdi, elmesélve azzal, hogy mi történt, és befejezve - furcsamód - az apámmal. Ez utóbbi egyszerre lep meg, tölt el mérhetetlen hálával és tűnik átkozottul logikusnak, hiszen ő az egyetlen, akinek erre oka is lehetett és a lehetőségei is adottak voltak hozzá. Amikor szóba kerül a heg és a látása, akaratlanul is eltűnődöm rajta, hogy vajon máshol is lehetnek-e nyomai rajta a robbanásnak, amit nem tudott teljesen begyógyítani a víz, de nem kérdezek rá. Előbb-utóbb egyébként is felfedezném őket. Láthatóan meglepi a tény, hogy az apámmal találkozott, de igazából nem csodálkozom rajta, hiszen ezek szerint nem osztotta meg vele, egyébként pedig... nos, igen, nem éppen olyan idősnek néz ki, mint egy felnőtt nő apja, előbb tűnne a bátyámnak, de hát éppen ez bizonyítja, hogy valójában ki ő.
Ezután én következem, és bár most kivételesen nem abban értünk egyet, hogy ki a fontosabb, hanem abban, hogy ki hibáztathatja magát, nem számít. Amíg ez a legnehezebben eldönthető kérdésünk, addig nem. Aztán persze elérünk a kellemetlenebb részhez is, már ami a bosszúval kapcsolatos terveimet illeti, és látva, milyen reakciót vált ki belőle ez az egész, egy kicsit tényleg aggódni kezdek a sebhely miatt, ami elég egyértelműen el fog árulni, azt hiszem. Talán ráfoghatnám, hogy az is egy hasonló dolog eredménye, mint Malthe visszatérése volt az életembe, de úgysem tudnék neki hazudni. Pedig a rosszallása elég egyértelmű, szóval ha megtudná, mit csináltam és majdnem mi lett a vége, nos... Igen, az nem lesz könnyű beszélgetés.
– Tudom – nézek a szemeibe olyan komolyan, ahogy ő néz rám. Megfogom a kezét és az ajkaimhoz érintve megcsókolom az ujjait ott, ahol nem díszelegnek rajta a ma este nyomai. Komolyan is gondolom, mert tényleg tudom, hogy igaza van, de ezt eddig még csak nem is sejtettem.
Miután elmondom neki, hogy beszéltem az édesanyjával, a hálája megmelengeti a szívemet, legalább annyira, mint amikor utána a vállamra hajtja a fejét. A közelsége életre kelt, élvezem ujjaim alatt a haja érintését, ajkaim egy pillanatra elidőznek a homlokán. A seb, ami egész idáig vérzett a szívemen, tovább gyógyul, a mellkasom és a lelkem megtelik élettel, és ezt neki köszönhetem. Mintha az elmúlt két hónapban tényleg csak félember lettem volna.
Elmeséli, hogy milyen kapcsolata alakult ki a vízzel, ez pedig rögtön felkelti a kíváncsiságomat. Visszakérdezek és a példája megmosolyogtat, de azt hiszem, nagyon is értem, mit akar mondani. Az én ösztönöm is éppen ilyen megfoghatatlan dolog, és ez megint csak azt igazolja, amit én már biztosan tudok.
– Mint az ösztönöm – pillantok rá mosolyogva, hogy ő is tudja, nagyon is van mihez kötnöm, amit próbál elmondani.
Ezután - nem meglepő módon - visszaterelődik a szó az apámra, én pedig amellett, hogy elmesélem, hogyan találtam meg, vagyis inkább ő engem, megpróbálom neki elmondani azt is, hogy honnan tudom: tényleg igaz, ő tényleg egy isten. Hálásan mosolygok rá, amikor azt mondja, ez pontosan olyan lehetett, mint neki a tenger, mert tudom, hogy igaza van, és ennél jobb példát keresve sem találhattam volna. Csendben, figyelmesen hallgat, és úgy érzem, már ő is könnyebben fogadja... ezt az egészet. Persze azok után, ami történt vele, nem is csoda, és ma este én is pontosan azt láttam rajta, amit én is éreztem: egyre jobban megélte, hogy ő más. Erősebb, több.
Miután befejezem, egy kicsit hallgatunk, és ahogy a szavaimat emészti, nem tudom nem felfedezni a szemeiben fellobbanó bosszúságot, aminek, azt hiszem, az okát is sejtem. Úgy érzem, a saját apjára gondol, és meg is értem, amiért így érez.
– Azt mondta, hogy mindannyian itt vannak, köztünk – szólalok meg halkan. Tudom, hogy ezzel nem segítek igazán, és nem vagyok benne biztos, hogy megkérdezte volna, de valamiért úgy érzem, joga van tudni. Nem fér a fejembe, hogy én miért érdemeltem meg egy olyan apát, mint a sajátom, miközben az övé akkor sem törődött vele, ha végig tudott róla, de ezt a kérdést nem is nekem kell megválaszolnom. Csak azt remélem, egyszer kap majd rá választ.
Felteszem a következő kérdésemet, egy kicsit talán félve, és amikor ingatni kezdi a fejét, ez felerősödik, de aztán megadja a válaszát, én pedig halkan elnevetem magam és rögtön bólogatni kezdek.
– Hát persze! Szólhattál volna, hogy álljunk meg valahol út közben – rázom meg a fejem mosolyogva. Nekem eszembe sem jutott, persze az elmúlt több mint huszonnégy órában én sem voltam eleresztve étellel, de ez azért arányaiban jóval kevesebb, mint amit neki kellett kibírnia rendes étel nélkül.
– Nekem jó lesz, ha csak lopok a tiédből – mosolygok rá.
Arcon csókolom, aztán kikászálódom az öléből, még ha nehéz is elszakadnom tőle és a combomat simogató kezétől. Megtudakolom tőle a választását, miközben a telefonhoz lépek, mellette az asztalra fel is van ragasztva egy kissé már megkopott, laminált lap, rajta telefonszámokkal. Ez azért is jó, mert ők sem fognak kérdezni, és elég lesz a szoba számát elmondanom, nem kérnek majd mellé nevet is. Rendelek egy nagy szalámis pizzát, aztán előveszek annyi készpénzt, hogy a borravaló is bőséges legyen; legalább most én tudom meghívni őt mindenre. A Berettát egy kicsit arrébb pakolom, hogy ne legyen majd szem előtt, de más miatt nem kell aggódnunk.
Visszalépek hozzá, ujjaim belesimítanak a hajába, és azt hiszem, most már tényleg bele kell törődnünk, hogy nem fogom tudni nem állandóan megérinteni. Legalábbis egy darabig biztosan.
– Holnap szerezzünk neked néhány ruhát? – kérdezem elgondolkodva, ha már az alapvető szükségleteknél tartunk. – Vagy el akarsz menni az anyádhoz? Vagy ne faggassalak a terveidről, amíg nincs itt a pizza? – jelenik meg az arcomon egy széles mosoly.
Nem mintha egyébként sokat kellene várnunk, körülbelül húsz perc múlva már felhangzik a kopogás az ajtón. Addigra már visszahelyeztem a szemembe a kontaktlencséket - elkerülendő a felesleges feltűnést -, az ajtó túloldalán pedig valóban a futárt találom, bár ennek az ellenkezőjét már elárulta volna az ösztönöm is. Bőséges borravalót kap, mielőtt visszazárnám az ajtót kulcsra, aztán mosolyogva szervírozom a pizzát Axelnek.
– Ne várj meg – kacsintok rá, és fel is nyitom a dobozt, hogy az illatok és a látvány végképp elcsábítsa, bár csak addig hagyom magára, míg ismét kiveszem a lencséket a szememből.

Axel & Aviva

Még akkor sem könnyű erről beszélni, ezt hallgatni, ha tulajdonképpen ott ülök az ölében és látom, hallom, érzem őt. Ennél tisztábban nem is tudatosulhatna bennem, hogy tényleg itt van, és ez csak erősödik, hogy még mindig ugyanúgy érzékeli minden rezdülésemet; elég, hogy egy kicsit megfeszüljenek az izmaim az emlékek hatására, a hátamon pihenő keze máris megnyugtatóan simogatni kezd. Nem tudok osztozni abban, hogy ennyire hibáztatja magát, még ha tényleg az a rohadt molotov koktél tehetett is a robbanásról, én még mindig sokkal nagyobb felelősséget tulajdonítok magamnak, na meg az összes rohadéknak, mint neki. Ha én nem vagyok, soha nem kellett volna ott lennie. Ha ők nincsenek, soha nem kellett volna olyan helyzetbe kerülnie, hogy használnia kelljen a molotovot.
Végighallgatom, amit elmesél, még akkor is, ha nem könnyű. Tudva, amit tudok, annyira már meg sem lepődök azon a részen, hogy milyen sokáig volt a vízben... és hogy ennek milyen hatása volt. Még akkor is, ha szemmel láthatóan nem tudott minden meggyógyítani. Ismét megérintem a heget egy pihekönnyű simítással, mintha csak annak a bizonyítéka lenne, hogy mit állt ki miattam. Hogy mire képes miattam. Ez pedig olyan mély érzésekkel tölt el, mintha csak most ébrednék rá, hogy szeretem őt. Rákérdezek arra is, hogy a látását mennyi kár érte, a szavaitól pedig elnehezül kissé a szívem, mert soha nem szerettem volna, hogy bármi maradandó következménye legyen rá nézve mindannak, amit vállalnia kellett miattam. Egy pillanatra odahajolok hozzá, ajkam lágyan megérinti a sebhely arccsontjára nyúló részét, mintha csak bocsánatot akarnék kérni tőle, és közben azt kívánom bárcsak én is úgy tudnám gyógyítani őt, ahogy azt egyik éjjel mondta.
Aztán elmeséli azt is, hogy hogy jutott haza, a szavai nyomán pedig az én fejemben is csak lassan áll össze a teljes kép, de amikor ez megtörténik, kétségem sincs afelől, hogy kiről beszél. Ahogy belegondolok, hogy mindezt az apám tette lehetővé, mérhetetlen hála önt el, a lelkembe beleköltözik egy másfajta melegség is, amit még szintén sokat kell majd gyakorolnom. Még akkor is, ha Axel elmondása alapján a találkozásuk inkább kihallgatás-szerű élmény volt, és ezek szerint nem is árulta el neki, hogy ki ő nekem. Én viszont megteszem, és az az őszinte, hosszantartó döbbenet halk, zavart nevetést csal elő belőlem.
– Erre a fordulatra én sem számítottam – vallom be az igazságot. Tényleg fogalmam sem volt arról, hogy az apám kerestetni kezdte őt, hogy egyáltalán volt benne erre vonatkozó szándék.
Ezután viszont én következem a válaszadásban, és ahogy sejtettem, rögtön - jogosan - azzal indít, hogy mégis mit kerestem a kikötőben, velük. Nem tagadom meg tőle az igazságot, és ahogy őszintén elmondom neki, mit éreztem, látom a szemeiben, hogy neki sem könnyebb ezt hallgatni. A keze ismét simogatni kezdi a hátam, amikor pedig szorosan magához ölel, egyetlen pillanatig sem késlekedek, hogy ezt viszonozzam.
– Ne sajnáld – mormolom a nyakába. Végigsimítok a haján és magamba szívom az illatát, a közelségét, a teste melegét. Úgy érzem magam, mint akiből egész idáig hiányzott egy darab, amit most illesztettek a helyére. – Az a fontos, hogy most itt vagy. És ha mindez visszavezetett téged hozzám, akkor minden egyes pillanat megérte – simítom végig az arcát a szemeibe nézve, mosolyogva.
Amikor folytatom, vet rám egy sanda pillantást, amit először nem is értek, de aztán a kérdése elárulja, hogy mást is megtalált a lakásomban. Apró mosollyal pillantok rá és felhúzom egy kicsit a vállaimat, mint aki lebukott, de nem igazán bánja.
– Azt kifejezetten neki szántam – válaszolom meg a kérdést is, így egyben megkerülve az előzményekre vonatkozó részleteket.
Magam sem vagyok biztos benne, hogy ez mennyire jó stratégia, mert előbb-utóbb fel fogja fedezni azt, amit a tervem első lépése hagyott rajtam, és abban nem feltétlenül bízhatok, hogy nem kérdez majd rá. Látszik rajta, hogy viszonylag friss dolog, még annyira sincs begyógyulva, mint a homlokomon húzódó heg. Inkább arra terelem a szót, hogy végül nem sikerült előcsalogatnom Uzit, ezért másik, kevésbé jól tervezhető lépésre szántam el magam, ő pedig pontosan olyan rosszallást fejez ki, amit vártam is tőle. Tudom, mire gondol, hiszen már az apámról is tudomást szerzett, de ez a kérdés nem erről szól.
– Ez az én harcom volt. Lett volna – helyesbítek, aztán felsóhajtok. – Pontosan tudod, hogyan állok ahhoz, hogy másokat is magammal rántsak ebbe az egészbe – nézek a szemeibe. Alapos tapasztalatai vannak ezzel kapcsolatban, pedig az apámra még csak nem is fogtam fegyvert... illetve, de, majdnem, de nem emiatt. – Úgy akartam a szemébe nézni, hogy közben ne kelljen senki másért aggódnom, senki másra gondolnom. Az... – Először elhallgatok, de aztán inkább mégis folytatom a mondatot, mert nem akarok hazudni neki. – Az nem igazán számított, hogy én élve kerülök-e majd ki belőle. Akkor már nem. – Halkan mondom ki ezeket a szavakat, de nagyon is komolyan gondolom őket. Nem arról van szó, hogy öngyilkos akartam volna lenni a halála miatt, hanem arról, hogy kész voltam bármire azért, hogy megfizessek azoknak, akik ártottak neki. Nem menekültem volna a halál karjaiba, de nem számított volna, ha én sem élem túl, egészen addig, amíg végignézhetem, ahogy Uzi szemeiben kihuny a fény.
Elmondom neki, hogy megtartottam az ígéretemet is. Köszönetére egy lágy mosollyal felelek, arcomat belehajtva kissé az érintésbe. Ezen nincs mit megköszönnie, hiszen a szavamat adtam neki, és egyébként is egyetértettem azzal, hogy megérdemlik az igazságot, még akkor is, ha nem volt könnyű. Fejét a vállamra fekteti, én pedig elmosolyodva nyúlok utána a vállán pihenő kezemmel. Ujjaimmal a haját kezdem simogatni, miközben beszél, és ez már kicsit meglep olyan értelemben, hogy igazán kíváncsivá tesz.
– Hogy érted, hogy tudtad, hogy a tengernél vagyok? – kérdezem kíváncsian. Eszembe jut, hogy minden este lejártam a mólóhoz, ahányszor csak megtehettem, az érzés, hogy mintha ez fontos lenne... De eddig nem gondoltam bele, hogy talán tényleg, igazán fontos lehetett. Azonnal érdekelni kezd, hogy vajon ez is az ő erejének egy része lehet-e; hogy a tenger úgy kommunikál vele, mint velem az a furcsa ösztön, ami védelmez.
A szó aztán visszaterelődik az apámra, én pedig elmosolyodom, mert nem lep meg, hogy erre is rákérdez. Még azelőtt az éjszaka előtt együtt próbáltuk összerakni a kirakóst ekörül az egész isten-teória körül, és bár én magam sem hittem volna, hogy én előbb kapok majd válaszokat a kérdéseimre, végül mégis így történt. A kérdésre, hogy ő valóban egy isten-e, úgy bólintok, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, pedig emlékszem még az érzésre, hogy milyen hihetetlenül hangzik ez. Kíváncsian néz rám, én pedig mesélni kezdek.
– Igazából ő talált meg engem, és nem én őt, azt hiszem. Emlékszel, amikor Fenrir valami olyasmit mondott, hogy... éreznek minket, ha a sajátjaik vagyunk? Ugyanez történt velünk is. A mólónál voltam, mint minden este, és épp haza akartam menni, ő pedig ott volt. Először azt hittem, hogy ő is közülük való – vallom be mosolyogva, így visszatekintve igazán szerencsétlenre sikerült az az egész szituáció, de talán éppen ez volt benne a szép. – Nagyon furcsa volt az egész, mert az ösztönöm... nem is tudom, hogyan fogalmazzam meg. Úgy kushadt az elmém legmélyén, mintha nem akarna szembeszállni vele. Már ennek is gyanúsnak kellett volna lennie, de engem csak összezavart vele, és azzal is, hogy nem akart rám támadni, pedig idegenektől leginkább ahhoz vagyok szokva. Azt mondta, hogy beszélni akar velem és meg akart hívni kávézni. – Elnevetem magam, mert így elmondva ez az egész tényleg hihetetlenül abszurdnak hangzik. – Én válaszul inkább rá akartam támadni, de akkor... hát, fogalmazzunk úgy, hogy te is gyors vagy és én is, de azt nehéz lett volna leutánozni. Az egyik pillanatban még méterekre állt tőlem, a következőben pedig ott volt az orrom előtt és már fogta a Berettát a kezemben, pedig még csak ott tartottam, hogy előhúzzam a hátam mögül. Olyan volt, mintha saját magamat látnám, csak valami extrém módon felturbózott változatban – rázom meg a fejem. – Azt hiszem, végül ez vett rá, hogy tényleg leüljek vele beszélgetni.
Veszek egy mély levegőt, mert úgy érzem, ennél azért neki is többre van szüksége annál, hogy mindent elhiggyen nekem, pedig tudom, hogy nem lesz egyszerű megfogalmazni azt, ami ott történt. Hogy mit éreztem.
– Nem tudom, hogy meg tudom-e pontosan fogalmazni neked, hogy miért hiszem el neki, hogy az, ami – nézek a szemeibe. – Ő maga hozta szóba Fenrirt, és ezt a nevet is ő használta rá kettőnk közül először. Nem is próbált tagadni előttem semmit, elmondta, hogy ő Tyr, aztán... Nem is tudom, mi történt. Olyan érzés volt, mintha kiengedte volna az erejét, mindazt a hatalmat, amit birtokol. Mintha egy energiahullám lett volna, de ahelyett, hogy engem is letarolt volna, inkább olyan érzés volt, mintha... ismerném. Nem tudom szavakba önteni. Mintha a része lettem volna annak az erőnek, mintha életemben először igazán hazataláltam volna, érted? – pillantok rá egy kicsit kétségbeesve, mert fogalmam sincs, szavakkal át tudom-e adni neki mindazt, amit ott megéltem. Azt, ami miatt bennem nem maradtak kétségek, csak kérdések.
– Azóta sokkal inkább meg tudom élni azt, ami vagyok. És minden, amit most te is elmondtál nekem, azt bizonyítja, hogy ennek az egésznek igaznak kell lennie. – Végigsimítok az arcán, az én szemeimben már szilárd hit ül, de ahogy őt nézem, nem tudom nem újra és újra megélni azt, hogy tényleg itt van velem. – Beszéltem neki rólad, de fogalmam sem volt, hogy megpróbál majd felkutatni. Nem tudom, mi vette rá erre, hogy vajon sejthette-e valahonnan, hogy életben lehetsz, vagy csak... – Ezt a mondatot inkább tényleg nem fejezem be, csak veszek egy mély levegőt. – Az a fontos, hogy megtalált. Hogy itt vagy. – Újra magamhoz vonom, szorosan átölelem és egy pillanatra lehunyom a szemem. Még mindig alig tudom elhinni, és nem tudom, mikor jön el az a pillanat, amikor ismét természetesnek fogom érezni azt, hogy mellettem van.
Megcsókolom az arcát, mert félek, hogy az ajkai elterelnék a figyelmemet, pedig még nem fogytam ki a kérdésekből. A tekintetem egy kissé elkomolyodik, ahogy ránézek.
– Mik a terveid... ezek után? – kérdezem halkan. A kérdés nagyon is többértelmű, hiszen perpillanat mindenki halottnak hiszi őt, és nem feltétlenül lesz egyszerű folyamat, ha ennek a végére akar járni. Másrészről pedig ott van az a tény is, hogy az én helyzetem változatlan. Már másodszorra halt meg ki híján miattam, és ugyan a ma esti tetteivel egyértelművé tette, hogy a céljai valószínűleg továbbra is változatlanok velem kapcsolatban... ez azért felvet néhány kérdést.

Axel & Aviva

Amikor az utcára érve megválaszolja a kérdésemet, vele együtt nevetek, a mosoly pedig az arcomra is ragad, azt hiszem, hiszen ha úgy nézzük, lehetne benne igazság. Talán egy párhuzamos valóságban vagy a következő életünkben tényleg ez lesz a legnagyobb bonyodalom az életünkben.
Sima utunk van a motelig, ott pedig már biztosan tudom, hogy nem lesz baj. Látom a kacsintásomra megjelenő kis mosolyát, miután alaposan megnézett magának a motoron, de nem fűzök hozzá semmit, inkább megyek és intézem magunknak a szobát. Szerencsére úgy tűnik, itt nem sok minden változott azóta, hogy utoljára itt jártam, ez pedig sokat segít abban, hogy teljes egészében megélhessem ezeket a pillanatokat, magam zárhassam a tudatot, hogy tényleg itt van, mert még mindig nehéz elhinnem. A szobában nem is szöszölök sokat, csak a feltétlenül szükséges dolgokkal foglalkozom, hogy aztán vissza is térhessek hozzá. Örömmel tölt el a tudat, hogy mintha őt is az motiválná, hogy minél közelebb maradjunk egymáshoz, minél több helyen érjünk össze. Persze, valahol érthető is, hiszen az elmúlt két hónap nem csak számomra telt nélküle, és úgy tűnik, ő pontosan tudja, én mit hittem, de nekem egyelőre fogalmam sincs, ő min ment keresztül. Megmosolyogtat, ahogy feljebb tornázza a kezem magam mögött, de készséggel emelem azt feljebb, könnyedén a válla vonalára simítva a karom, ujjaimmal a tőlem távolabb eső vállát simogatva lágyan. Kapva kapok az alkalmon, hogy én kezdjem a kérdéseket, bár nem úgy tűnik, mintha meglepném ezzel.
Minden figyelmem az övé, ahogy beszélni kezd, bár bevallom, sikerül meglepnie az első szóval, amit kiejt a száján. Összevonom a szemöldököm, tekintetem az övét kutatja, amíg rám pillant, de nem vágok közbe. Nem egészen ilyen indításra számítottam, de hagyom, hogy kifejtse, és miközben ujjai játszani kezdenek az enyémekkel, ő pedig azt figyeli, én a profilját tanulmányozva hallgatom. Még sosem vizsgáltam a történteket ebből a szemszögből, bár nem is igazán tudtam, mi történt odabent... és igazából nem is ez számított. Számomra nem.
Amikor újra rám pillant, szemeiben tanácstalansággal, gyengéden mosolygok rá. Nem akarom elhúzni a kezemet az övétől, ezért csak a homlokomat döntöm egy pillanatra az övéhez egy ragaszkodó mozdulattal.
– Úgy tűnik, mégsem – felelem halkan. Azt már csak gondolatban teszem hozzá, hogy vagy nem teljesen, hiszen a java még csak ezután jön, és én hagyom is, hogy folytassa.
Amikor azt mondja, hogy a robbanás kivetette a hajóból, össze kell szorítanom az állkapcsomat, de nem szólok semmit. Egy részem hálás azért, hogy a robbanás ereje engem is ellökött, mert ha végig kellett volna néznem, ahogy... nyelek egyet, és inkább nem is folytatom a gondolatot. Az óceán ölelése már sokkal inkább olyasminek hangzik, amit meg tudnék emészteni, kíváncsian billentem oldalra a fejem egy kissé. Jól emlékszem, hogyan gyógyította be a sebeit a tengervíz, hogyan tüntetett el rövid idő alatt egy lőtt sebet a mellkasáról. Lehetséges lenne, hogy...?
– Én sem emlékszem tisztán azokra a pillanatokra – fűzöm hozzá halkan, amikor azt mondja, hallott engem. Felrémlik előttem az az éjszaka, pontosan át tudok élni minden érzést, hiszen azóta is minden éjjel viszontlátom azt a rémálmaimban, de azok mindig csak magára a robbanásra koncentrálnak, és arra, hogy nem találom őt. Csak haloványan emlékszem arra a... lökéshullámra, amit mintha én idéztem volna elő. A kiabálásra. Ahogy mindenkit megöltem, aki még megmaradt, ha kellett, a puszta kezemmel. Azt hiszem, akkor félig egy másik világban lehettem.
Ahogy folytatja és azt mondja, talán másfél hónapot lehetett a víz alatt, egy pillanatra megdöbbenek, de sokkal gyorsabban túl tudom tenni magam ezen, mint amikor annak idején azt próbálgattuk, meddig bírja levegő nélkül. Azóta már én is megtudtam egyet s mást, és ha innen nézem, akkor ez az egész nagyon is... logikus. Ettől pedig egyszerre támad kedvem átkozni magam, hiszen eszembe juthatott volna, hogy ez lehetséges, de közben tudom, hogy örülnöm kellene, hogy nem jutott eszembe. Ha tudtam volna, kibírtam volna, hogy ne keressem meg, hogy ne hozzam fel, akárhogyan is, akárhonnan is? Ha idő előtt megtettem volna, nem éppen azzal öltem volna meg? Nehéz kérdések ezek, amikre nem is biztos, hogy szeretnék válaszolni, inkább csak arra koncentrálok, hogy végtére is visszakaptam őt.
– Ahogy mindig is tette – mosolyodom el gyengéden, viszonozva ujjai szorítását az enyémeken, majd odahajolva hozzá, hogy megcsókolhassam a halántékát. Ez az, amiért hálásnak kell lennem, ezért megérte az elmúlt két hónap is, minden egyes percnyi fájdalom, minden, ha ez végül ahhoz vezetett, hogy elég türelmes voltam és ő visszatérhetett hozzám.
Folytatja, én pedig ugyanolyan figyelemmel hallgatom, és amikor azt mondja, hogy a víz hatásosabb volt mindenféle fűnél, akaratlanul is elmosolyodom. Ez a mosoly csak akkor komolyodna el, amikor a szeméről tesz említést, de rögtön utána közbeszúr egy bókot is, ami miatt muszáj tükröznöm az ő mosolyát, miközben a tenyerébe simítom az arcomat. Én is felemelem a kezem, ujjaim ismét végigrajzolják a heget egy gyengéd, szeretetteljes mozdulattal.
– Mennyire látsz vele? – szúrok közbe egy extra kérdést, bár nem hiszem, hogy megharagudna érte.
Ezután pedig egy meglehetősen... érdekes része jön a történteknek. Először csak összevonom a szemöldököm, amikor azt mondja, hogy érte mentek, hiszen ennek nem sok értelmét látom. Én voltam az egyetlen, aki tudta, mi történt azon az éjszakán, és bár azokkal, akikkel szükséges és érdemes volt megosztanom részleteket erről, megtettem, de... én is azt hittem, hogy halott, és ennek megfelelően beszéltem róla. Ki és miért állt volna neki keresni őt? Amikor viszont tovább beszél, különösen, ahogy ahhoz a részhez ér, hogy valami pasas kettőnkről kérdezgette, elkezd megfogalmazódni bennem valami, ami csak egyre biztosabbá válik a következő részekkel. Aztán odaér, hogy elvitette a lakásomig, és akkor már biztosan tudom az egyetlen lehetséges magyarázatot.
Egy kissé zavart, vagy talán inkább megszeppent arckifejezés jelenik meg rajtam, egy pillanatra még a tekintetét is kerülöm, aztán megköszörülöm a torkom.
– Lehetséges, hogy... az apámhoz volt szerencséd – vezetem aztán lassan vissza a pillantásomat az arcára. Ebből a megközelítésből mondjuk a terrorelhárító részen mosolyogni támadna kedvem, de túlságosan lefoglal a gondolat, hogy ez tulajdonképpen mit is jelent. Ő az egyetlen, akinek meglehettek az eszközei ehhez, aki tudja a lakcímemet... aki megtette volna ezt értem. Beszéltem neki Axelről, elmondtam neki mindent, de nem kértem semmire, hiszen mire is kértem volna? A halálból ő sem tudta volna visszahozni, ezek szerint viszont valami mégis rávette arra, hogy... kutasson utána. És meg is találta. Visszahozta nekem. Ettől a gondolattól pedig ismét egy ahhoz nagyon hasonló érzés költözik a mellkasomba, amikor őt találtam meg.
Axel következő szavai viszont visszarántanak a valóságba, a szavai pedig gyorsan átmennek követelőző és - sajnos vagy nem sajnos, de jogosan - vádló kérdésekbe. A pillantásom egy kissé feszültté válik, mert bár nem kerülöm a tekintetét és nem tervezek neki hazudni, nagyon jól tudom, hogy amit hallani fog, az nem lesz ínyére. És azt még nem is tudja, hogy ez a történetnek csak... egy bizonyos része.
– Halottnak hittelek, Axel – kezdem halkan, mintha ez mindent megmagyarázna, mert a fejemben meg is magyaráz mindent. – Sosem voltam még annyira... céltalan és elveszett, mint azután az éjszaka után. Csak két dolgot láttam magam előtt, és ezek közül az egyik a bosszú volt. Nem hagyhattam, hogy... ne legyen következménye. Elvettek tőlem – nézek a szemébe azzal a fájdalommal és elkeseredettséggel, amit akkor éreztem. – Az a rohadék elvett tőlem, és én azt akartam, hogy ezt a szemeibe mondhassam, amikor kileheli a lelkét, hogy pontosan értse, mit szabadított magára. Nem hagyhattam annyiban. Nem én lettem volna, ha csak otthon ülök és telesírom a párnámat. – Szilárdan nézek a szemeibe és nem kérek bocsánatot azért, mert így éreztem, mert ezt akartam tenni.
– Megpróbáltam előcsalogatni, elérni, hogy ő jöjjön ide és ne nekem kelljen visszamennem Izraelbe, de úgy tűnt, nem voltam elég hatásos. – Nem bocsátkozom részletekbe és egy kicsit remélem, hogy ő sem fog rákérdezni. – Utána már nem volt más választásom, mint nekem odamenni, ezt pedig legkönnyebben úgy érhettem volna el, hogy... hagyom magam. Hagytam magam elkapni, és nekik még csak nem is volt furcsa, hogy ilyen könnyen sikerült. – Megvonom a vállam, mert nem igazán tudom, ez kit minősít jobban. – Elvittek abba a raktárba és vártunk, de végül nem a hajó ért oda – mosolyodom el, és felemelem a kezem, hogy újra megsimíthassam az arcát. Nem hiszem, hogy képes leszek nem hozzáérni minden ötödik percben... vagy inkább minden másodikban.
A bosszúvágyam ténye viszont eszembe juttat még valamit, azt a bizonyos másik célt, amit még mindezek előtt teljesítenem kellett, és amitől most furcsa érzés kerít hatalmába.
– A hajón ígértem neked valamit – szólalok meg halkan, óvatosan pillantva rá. – Megtartottam a szavam. Beszéltem édesanyáddal. – Tudom, hogy ezt a részét nem fogja rossz néven venni, de ez... fel fog vetni néhány kérdést. Hiszen az édesanyja ebben a pillanatban ugyanúgy halottnak hiszi, mint ahogy én is annak hittem idáig.

Axel & Aviva

Még mindig nehéz elhinnem, hogy ez a valóság, talán egy részem továbbra is csak reménykedni mer abban, hogy nem csak valami furcsa, VR-szerű álomban lebegek éppen, amiben visszakaphattam Őt, mert ha ebből fel kellene ébrednem, abba belepusztulnék. A viseltes emlékek szinte melegítik a bőröm a mellkasomnál, csak úgy, mint a mosolya emléke, ahogy a motoron ülök mögötte, arcomat a hátához simítva. Egy álom nem lehetne ennyire valóságos, ugye?
A lakásomhoz megyünk, és ha akarnék sem tudnék rá haragudni a tönkrement zár miatt, mert egyszerűen nem számít, úgy érzem, semmi sem fontos most azon kívül, hogy itt van. Még mindig vissza kell nyelnem a kérdéseimet, de elfoglalom magam azzal, hogy egy kicsit helyrepofozzuk magunkat - főleg őt -, hogy ne keltsünk majd feltűnést. Megtisztítom egy kicsit a kabátját is, és bár érzem magamon a tekintetét, nem adom ennek jelét, csak magam elé mosolygok. Aztán visszatérek hozzá, szemeim újra és újra magába isszák a látványát, most már tiszta arcát, minden egyes vonását. A lámpafényben még tisztábban ki tudom venni a heget az arcán, a szeme opálosságát, és azt hiszem, ez a látvány mindig meg fogja melengetni a szívemet. Soha nem kívántam volna neki ilyesmit, hogy bármi hasonlót meg kelljen élnie ahhoz, mint aminek a nyomát most magán hordozza, de tudva, amit tudok, én soha nem láttam ennél szebbet.
Nosztalgikus érzések kerítenek a hatalmukba, ahogy letérdelek elé, miközben ő a kád szélén ül, és az ő szemeiben is ugyanezt látom. Az a legfőbb különbség, hogy most nem kell féltenem az életét, hiszen... épp most tért hozzám vissza talán egyenesen a halálból. Ellátom a sebeit és bekötöm a vágást az alkarján, aztán viszont nem bírom ki, hogy ne öleljem magamhoz újra. Lehunyom a szemem egy pillanatra, és csak élvezem ezt az érzést, a szorosan körém fonódó karjait, az ismerős mozdulatot, amivel ujjaim elvesznek a hajában, az illatát. A szívem hevesen ver a mellkasomban, és ez csak tovább fokozódik, ahogy ránézek. Pillantásom találkozik a világ legszebb kékjeivel, ismerős, kedves mozdulattal simítja a hajam a fülem mögé, hogy aztán ajkunk ismét rátaláljon a másikéra. Újra és újra átjár minden érzés, szinte érzem, ahogy a szívemen tátongó seb tovább gyógyul, ahogy még tovább enyhül az a tompa szorítás, ami két hónapja fojtogatott. Az érintés hosszabbra nyúlik és sokkal több érzés van benne, mint abban a lopott pillanatban a raktárépületben, de mindketten tudjuk, hogy indulnunk kell. Homlokomat az övének támasztom, elraktározom magamban a pillanatot, és miközben említést teszek a motelről, élvezem a finom érintést a hátamon.
Egyetértő szavaira elmosolyodom, még egyszer végigsimítok a karján, aztán gyorsan összepakolok néhány dolgot és nem felejtem el berakni a kontaktlencséket sem, biztos ami biztos. Megmosolyogtat, hogy végig a sarkamban maradva követ, még akkor is, ha csak a szoba egyik sarkától a másikig megyek, de nem teszem szóvá, mert... azt hiszem, nekem is hiányozna a közelsége, ha a szoba másik felében maradna. Utolsó lépésnek felvesszük a kabátjainkat, aztán kézen fogva útnak indulunk, behúzva magunk mögött az ajtót.
– Min mosolyogsz? – nézek rá somolyogva, amikor az utcára érve rápillantok és meglátok az arcán egy vidám mosolyt.
Ezúttal rám bízza a vezetést, ezért felülök a motorra és be is indítom azt. Feltűnik, hogy nem száll fel mögém azonnal, és amikor ránézek, még el tudom kapni a pillanatot, ahogy alaposan megbámul a motoron. A látvány széles mosolyt csal az arcomra, de nem teszem szóvá... egyelőre biztosan nem. Amikor felült mögém és megkapaszkodott bennem, elindulunk, célba véve a motelt. Jól emlékszem rá, mert kezdetben meg kellett húznom magam ott néhányszor, és ez tipikusan az a hely, ahol jól el lehet bújni. Nem kérdeznek, és kérdésekre sem válaszolnak, csak ha nagyon muszáj, a szobák pedig bár motelhez illőek, nem mocskosak vagy visszataszítóak.
Odaérve leteszem a motort és nem is aggódom miatta, ide inkább a magamfajták járnak, mintsem azok, akik járműveket akarnak lopni. Ismét kiszúrom Axel pillantását, amikor ő már leszállt, de én még a motoron ülök. Válaszul rákacsintok, de nem húzom az időt, inkább bemegyek a főépületbe, hogy szerezzek magunknak menedéket ma éjszakára. Ha fel is ismer a nő a pult mögött, szeme sem rebben - épp ezért jöttünk ide. Arab akcentussal, angolul szólalok meg, ő pedig tört angolsággal, de érthetően válaszol. Ugyanúgy szeme sem rebben, amikor többet fizetek a szükségesnél, csak a pillantásunk találkozik egy másodpercre, értőn. Megköszönöm a kulcsot, ő pedig megdicséri a motort, értésemre adva, hogy annak sem fog baja esni. Apró mosollyal nézek rá, majd a kulcsot felmarkolva visszamegyek Axelhez; a szívem még mindig akkorát dobban, amikor meglátom, mintha arra számítottam volna, hogy már nem lesz itt.
A szoba pont arra jó, amire nekünk kell; viseltes, de nincs odabent kosz, még csak dohos szag sem, bár engem most az sem zavarna, ha egy barlangban lennénk. Belülről ráfordítom a kulcsot a zárban, aztán leteszem a hátizsákomat és leveszem a kabátomat és a bakancsomat is, utóbbiban hagyva a tőröket a rejtekhelyükön. Fél percre tűnök csak el a fürdőszobában, hogy kezet mossak és kivegyem a kontaktlencséket, aztán már vissza is térek. A függöny már behúzva, leteszem a Berettát a szekrény tetejére, és ahogy Axel a kezemért nyúl, már lépek is vele a fotelhez. Az ölébe húz, amiért különösen hálás vagyok, mert így érezhetem a legjobban a teste közelségét, azt a megmásíthatatlannak tűnő tényt, hogy tényleg itt van velem. Felé eső kezem becsúsztatom a háta mögé, hogy minél közelebb lehessek hozzá úgy, hogy még látom az arcát.
– Egyet én, egyet te, de én kezdem – jelentem ki, de aztán bocsánatkérőn rámosolygok, amikor rájövök, hogy ez talán túl akaratosnak is hangozhatott. Kezem végigsimít az arcán, a tekintetem pedig elkomolyodik kissé a mozdulat közben.
– Meséld el nekem, mi történt – kérem lágyan, gyönyörű szemeit az enyémekhez kötve. – Órákig kerestelek, de nem találtalak... – teszem hozzá, tekintetembe beleköltözik az emlékek fájdalma, de ez már nem olyan intenzív, hiszen biztosan érezhetem, hogy itt van. Ezután nem szólok közbe, hagyom, hogy elmondjon mindent, legalábbis amire emlékszik, figyelmesen nézve az arcát, a szemeit, hallgatva a hangját, ami mintha a legszebb szimfóniaként formálná a szavakat.

Axel & Aviva

Ahogy ott állok a karjaiban, szoros ölelésének rejtekében, csak lassan tudok megnyugodni, de ugyanolyan hatással van rám, mint bármikor máskor. Mintha ő lenne a nyugalom szigete a lelkemben, ahová bármikor visszavonulhatok, ha békére vágyom. Nem könnyű és nem is rövid idő, mire kiadok magamból mindent, aminek szükségét érzem, két hónap végtelen fájdalma gyűlt össze bennem, amelyet bár néha, kivételes emberek társaságában hagytam megmutatkozni és a felszínre törni, de soha nem így. Ez a helyzet egyikhez sem fogható, mert nem megélem a fájdalmat, hanem engedem, hogy átvegye a helyét egy olyan mérhetetlen megkönnyebbülés, amit még soha nem éreztem. Amiről soha nem gondoltam volna, hogy érezni fogom. Azt hittem, el vagyok kárhoztatva, hogy az volt a sorsom, hogy megtaláljam őt, aztán elveszítsem azért, hogy nélküle kelljen tovább élnem, azzal a tudattal, hogy én vettem el őt az egész világtól... valamiért mégis visszakaptam.
Minden apró érintése segít abban, hogy visszanyerjem a lélekjelenlétem; a fejemre adott finom csókok, szoros ölelése, ujjai simítása a hajamon. Amikor képes vagyok engedni az ölelésem szorításán és végre ismét normálisan lélegezni, gyengéd mosolya beragyogja a lelkem, mintegy elűzve az utolsó sötét felhőt is onnan. Ahogy kezeim az arcára simulnak, ő is felém hajol, érzem az ajkaink érintésén, hogy mindketten szívesen elvesznénk egy kicsit ebben a pillanatban, de nem lehet, és ezt mind a kettőnk tudja. Várnunk kell ezzel is és a kérdéseimmel is, amíg biztonságba nem érünk.
Egymás kezét fogva indulunk el kifelé, és én ismét úgy bízom rá magam, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga - számomra az is. Hiszen épp annak bizonyítékán vágunk át, hogy miért bízhatom rá az életemet bármikor. A kapu helyett egy kerítésen mászunk át, és amikor a túloldalon felismerem a Ducatit, önkéntelenül is mosoly kúszik az arcomra. Előveszi a kulcsot a zsebéből, de nem ül fel rögtön a motorra, hanem lehúzza a kabátja cipzárját, amit először nem értek, de aztán meglátom a kezében a képet és azt a bizonyos cetlit. Ahogy felém nyújtja, ismét elmosolyodom, de ebben a mosolyban benne van minden érzés, ami ezekhez az ereklyékhez köt, csakúgy, mint a szemeimben, és abban a mozdulatban, ahogy elveszem tőle.
– Nem gondoltam, hogy téged fognak majd hazahozni – szorítom meg egy pillanatra a képet, mielőtt vigyázva eltenném a saját kabátom belső zsebébe. A mosolyom az arcomon marad, ahogy a homlokomra csókol, aztán amint felült és beindította a motort, én is felülök mögé és megkapaszkodok a derekában.

Tulajdonképpen meg sem lep, hogy a lakásomat is rejtő épülethez térünk vissza, de nincs is ezzel semmi baj. Leszállok mögüle, aztán egy apró mosollyal veszem el a kulcsot és együtt felmegyünk a lakáshoz. Néhány kérdésre választ kapok, amikor az ajtó kilincs nélkül is könnyedén kinyílik; szám sarkában mosoly bujkál, ahogy jelentőségteljesen felvonom a szemöldököm és rápillantok, szavaira és reakciójára megengedek magamnak egy halk nevetést.
– Nem számít – rázom meg a fejem, és így is van. Felőlem az egész lakást is lebonthatta volna az utolsó tégláig, ha ez lett volna az ára annak, hogy visszatérjen hozzám és megtaláljon.
Megfogom a kezét és behúzom magam után, bár az agyam már lázasan jár azon, hogy mi tévők legyünk. A lakás biztonságos, nem tudnak róla, efelől nincs kétségem, de most nincs kedvem azzal foglalkozni, hogy vajon be akar-e majd jönni mégis valaki azon az ajtón, vagy sem, legyen az barát vagy ellenség. Csak ő számít. Csak vele akarok foglalkozni. Kérdésére lassan megrázom a fejem, de látszódhat rajtam, hogy már a megoldáson gondolkozom. Az biztos, hogy így nem mehetünk vissza az utcára, pláne nem vehetünk ki egy szobát sehol, szóval azzal kezdem, hogy az egyik székkel kiékelem az ajtót, amíg egy kicsit rendbe hozzuk magunkat. Ideiglenes megoldásnak ez is tökéletes.
– Gyere – fogom meg a kezét, magammal viszem a fürdőszobába. Levetetem vele a kabátját, mert azzal kezdenem kell valami minimálisat, bár legalább fekete. Ekkor nyílik rálátásom a bal alkarján éktelenkedő vágásra is, ami miatt rögtön átrendezem a fejemben a prioritásokat, de először megvárom, hogy megmossa az arcát a mosdókagylónál, amennyire tudja. Én addig a konyhában mosom le magamról azt a kevés vért, ami átkenődött rám, aztán egy megnedvesített konyharuha segítségével átdörgölöm a kabátját, úgy, hogy ne nedvesedjen át teljesen, de a sötét foltok a lehető leginkább belevesszenek a kabát fekete anyagába. Legalább lesz ideje egy kicsit száradni, amíg én a gazdájával foglalatoskodom.
Visszamegyek hozzá, és bár a fürdőszoba nem túl nagy, van a végében egy zuhanyként is funkcionáló fürdőkád, aminek a szélére le tudom ültetni. A kezemben már ott az elsősegély felszerelés, és ahogy letérdelek elé a csempére, akaratlanul is elmosolyodom és felpillantok rá. Hosszú ideje ez az első alkalom, amikor eszembe jut egy emlék és nem összeszorul a szívem a gondolatra, hanem megélhetem a nosztalgikus érzéseket, még akkor is, ha a nagyon hasonló emlékem az ő fürdőszobájukhoz kötődik is. Akkor is volt olyan pillanat, amikor rettegtem, de tudom, hogy egyben azok a pillanatok vezettek ahhoz is, hogy végérvényesen neki adjam a szívemet. Emlékek ide vagy oda, gyorsan és hatékonyan dolgozom, alaposan lefertőtlenítem a vágást, aztán precízen és szorosan be is kötözöm, és még arra is fordítok időt, hogy felsebzett kézfejét is megtisztítsam, amennyire tudok.
Csak ezután engedélyezek magamnak, magunknak néhány pillanatot; még mindig előtte térdelve ölelem magamhoz újra, szorosan, mintha csak ismét éreznem kellene, hogy itt van. Azt hiszem, erre még szükségem lesz az elkövetkező időszakban néhányszor. Ujjaim elvesznek a hajában a tarkóján, megismerkednek a hosszabbra nőtt tincsek selymes érintésével, mielőtt ajkaim újra megkeresnék az övét. Ezúttal sem húzom túl sokáig a pillanatot, de most tudom, az ösztönöm is tudatja velem, hogy nincs veszély, már egyikünket sem szennyez vér, ezért hosszabban és sokkal jobban meg merem élni az érzést. Hagyom, hogy átjárjon az ismerős melegség, a ragaszkodás, a megkönnyebbülés, a boldogság.
Soha többé nem hagyom magunkat olyan helyzetbe keveredni. Nem tudom, hogy fogok kimászni ebből az egészből, de nem kockáztathatom még egyszer az életét; még egy ilyet nem élnék túl.
– Tudok egy motelt, ahol diszkrétek – szólalok meg halkan, miután elengedtem és már csak az ujjaim simítják az arcát, miközben ismerős mozdulattal a homlokának döntöm az enyémet. Még egy pillanatig kiélvezem az érintést, a közelségét, az illatát, de aztán elengedem, mert tudom, hogy mennünk kell.
Egy kisebb hátizsákba összepakolok néhány dolgot, veszek egy tiszta kabátot - miután a másikból magamhoz vettem a fotót és a cetlit -, és neki is visszaadom az övét, aminek a nyomai a sötétben nem is fognak feltűnni senkinek. Veszek magamhoz készpénzt, aztán utolsó simításként visszatérek a fürdőszobába és két-két gyakorlott mozdulattal behelyezem a szemeimbe a barna kontaktlencséket. A legjobb az lesz, ha én kérem ki a szobát, könnyedén eljátszom a turistát és az én ruháim nem is véresek.
Nem aggódom, amikor magam mögött hagyom a nyitott ajtajú lakást, hiszen minden, ami fontos, itt van velem; ezt különösen akkor érzem, amikor Axel kezét fogva megyek vissza a motorhoz. Ha szeretné, visszaadom neki a motor kulcsát és csak a címet mondom meg neki, de én is el tudom vinni magunkat oda. Csak legyünk végre nyugodtan a négy fal között.

Axel & Aviva

Egyszerűen képtelen vagyok felfogni azt, ami itt van az orrom előtt, pedig ha  képes lennék gondolkodni, tudnám, hogy van valami átkozottul sorsszerű abban, hogy megjelenik a semmiből és keresztülhúzza minden számításomat és tervemet azért, hogy megmentsen. Ki tudja, hányadik alkalommal. Így lépett be és aztán így sétált vissza az életembe, most pedig, miután azt hittem, hogy minden elveszett, hogy örökre elveszítettem őt, ismét ugyanígy tér vissza. Nem hiszek a szemeimnek, hosszú pillanatokig csak bámulom a holdfénybe burkolózó alakját, és ha ő nem mozdulna meg, talán napokig képes lennék még ott állni, egy helyben, őt nézve.
Végül mégis képes vagyok működésre bírni a testem, hogy aztán félúton találkozva vele ugyanolyan hevesen és szorosan öleljem magamhoz, ahogy ő engem. Félig még mindig arra számítok, hogy eltűnik a kezeim közül, vagy hogy csak álmodom és mindjárt felébredek, de olyan élesen érzek mindent, hogy lassan, nagyon lassan, de elkezdem elhinni, hogy ez a valóság. Tekintetünk találkozik, de képtelen vagyok elengedni őt, csak nézem az arcát, az ajkain megjelenő apró mosolyt. Ujjai érintése fájóan, mégis csodálatosan ismerős az arcomon, a könnyeim ködén át is tisztán látom őt. Kiszúrom rajta a változásokat, a hosszabb haját és arcszőrzetét, a heget és a bal szeme finom tompaságát. Érintésem finoman fut végig a hegen, és tudva, hogyan és miért kerülhetett az oda, egyszerre fog el fájdalom és az a mély szerelem, amivel soha nem szűntem meg égni iránta, akkor sem, amikor biztos voltam benne, hogy örökre elveszítettem. Még mindig nem értem, hogyan lehetséges ez, de a kérdést sem tudom befejezni; forró könnyek égetik végig az arcom, de nem szégyellem őket. Előtte nem.
Ujjai gyengéden simítják le a könnyeket, ismerős, megnyugtató hangja lassan ér el a lelkemig, és ahogy újra magához von, karjaim ismét olyan szorosan kapaszkodnak belé, hogy szinte figyelmeztetnem kell magam, hogy ne okozzak neki fájdalmat. A letörölt könnyek helyére újabbak költöznek, arcomat a válla és a nyaka találkozásához rejtem. Nem érdekel, ha összekenem saját magamat is, de amikor rájövök, mennyire átkozottul hasonlít ez a pillanat az utolsó ölelésünkre, érzem, ahogy lassan leválnak azok a ragtapaszok, amikkel eddig próbáltam összetartani a darabjaimat, amik azon az éjszakán maradtak belőlem. A ragasztás végleg elenged, én pedig hagyom magam összetörni a karjaiban, hogy aztán az ölelése, gyengéd simítása a hátamon, a közelsége, a jelenléte lassan újra összerakjon egy teljes egésszé. Két hosszú hónap végtelen fájdalma tör elő belőlem, a lélegzetem szaggatottan nyer csak utat magának, úgy kapaszkodok belé, mintha ő lenne az egyetlen dolog, ami a felszínen tart - és azt hiszem, ő is az. Úgy érzem magam, mintha egész eddig a víz alatt tartottam volna a fejem és most kapnék először levegőt.
Nem tudom, mennyi időre van szükségem, hogy megnyugodjak. A helyzet kísértetiesen emlékeztet egy hűvös éjszakára a város másik részén, de ha akkor azt hittem, egy egész hegyoldal zúdul le a mellkasomról, amikor rájöttem, hogy él, akkor most nem is tudnék jó hasonlatot mondani arra, amit érzek. Még mindig nehéz elhinni, hogy nem álmodom, pedig tudom, hogy ez a valóság. Egyetlen álom, egyetlen illúzió sem lenne képes így visszaadni őt nekem. Egyetlen álom sem lenne képes arra, amire ő: arra az érzésre, aminek hatására elmúlik az a konstans, hol tompa, hol élesen hasító fájdalom a mellkasomban. Mintha valaki visszaillesztené a helyére azt a darabot, amiről eddig azt hittem, valahol az óceán fenekén fekszik, mintha begyógyulna a seb, az a hatalmas, vérző üresség, amit az Ő helyén maradt.
Nincs üresség, mert itt van. Itt van velem.
Amikor úgy érzem, képes vagyok megnyugodni és normálisan lélegezni, elhúzódom tőle, hogy meg tudjam törölni az arcomat és az orromat, aztán vegyek még néhány mély lélegzetet. Szemeimet azonban nem tudom huzamosabb ideig levenni róla, másik kezem még mindig őt érinti, mintha attól félnék, hogy talán mégis eltűnik a következő pillanatban. A tekintetemben ott ül minden: a hitetlen döbbenet maradéka, a csodálat, a megkönnyebbülés és az a mélyen égő szerelem, amiről azt hittem, csak az emlékének tartogathatom majd. Ott van a szememben az az ezernyi kérdés is, amit szeretnék feltenni neki - és úgy hiszem, ezzel nem leszek egyedül -, de tudom, hogy sem a hely, sem az idő nem alkalmas.
Kezeim közé fogom az arcát, lábujjhegyre állva hajolok hozzá, ajkaimat az övéire szorítom és most először merem behunyni a szemem arra a néhány pillanatra, amíg ajkai érintéséből egyébként is biztosan tudom, hogy nem megy sehová. Az érintés felszínes és röpke, de szükségem van rá, és amikor elengedem, még néhány pillanatig nézem őt.
– Menjünk innen – szólalok meg halkan.
Biztonságos helyre akarok menni vele, minél hamarabb, bár fogalmam sincs, hogyan talált meg, hogyan jutott ide, hogyan jutott haza. Ez mind annak az ezernyi kérdésnek a része, amit fel kell tennem neki, de nem itt és nem most. Csak addig engedem el, míg a kis irodában elhelyezett szekrény ajtaját feltépem, hogy visszaszerezzem a fegyvereimet, aztán visszatérek hozzá, ujjaimat az övéi köré fonom és hagyom, hogy kivezessen. Látom a pusztítást, amit véghez vitt értem, és a tudat, hogy mire képes csak azért, hogy eljusson hozzám, olyan erősen táplálja a tüzet a mellkasomban, hogy csoda, ha nem égek el itt helyben. Én sem lennék képes kevesebbre érte. Én sem tettem kevesebbet az emlékéért.
Amikor meglátom a motort, elmosolyodom, még akkor is, ha a tudat, hogy ezek szerint a lakásomon járt, újabb kérdéseket vet fel. Mégsem kérdezek semmit, még azt sem, hogy hová megyünk, mert ha azt mondaná, hogy a világ végére visz el, akkor is ugyanúgy ülnék fel mögé a motorra és ugyanazzal a bizalommal kapaszkodnék belé, hagyva, hogy magával vigyen, amilyen messzire csak akar.

Axel & Aviva

Nincs bennem szemernyi kétség vagy bizonytalanság sem, ahogy nem volt az elmúlt napokban és hetekben sem. Kezdetben biztos voltam benne, hogy képtelen leszek együtt élni azzal a fájdalommal, amit az Ő hiánya okozott, de aztán rá kellett jönnöm, hogy egy valami mégis van, ami rá tud bírni, hogy felkeljek reggelente, hogy elinduljak, hogy egyik lábam a másik elé rakjam: a bosszúvágy. A tudat, hogy a halála nem maradhat megtorolatlanul, az övé nem. Mindenre kész voltam ennek érdekében, a halál gondolata sem volt képes elriasztani, mert nem az volt a fontos, hogy velem mi történik, hanem hogy minden egyes nyomorult, aki részt vállalt abban, hogy elvegyék őt tőlem, a világtól, megfizessen. Csúnyán. Fájdalmasan.
Tudom, hogy ez nem fogja nekem visszaadni Őt, és ez olyasmi, amivel még mindig küzdenem kell. Ha lenne rá mód, bármilyen mód, kiforgatnám a világot a sarkaiból, csak azért, hogy visszahozhassam Axelt, de ehhez még én sem vagyok elég. Be kell érnem azzal a pillanattal, amikor annak a rohadéknak a vére folyik majd végig az ujjaim között. Be kell érnem az emlékekkel, a pillanatokkal, amiket olyan tisztán tudok felidézni magamban, mintha nem telt volna el két hónap azóta a végzetes éjszaka óta. Ha nagyon erősen koncentrálok, még mindig fel tudom idézni az illatát...
Most mégis a tenger illata az, ami felidézi őt az emlékeimben. Ez is segít abban, hogy kitartsak az eredeti tervem mellett, hogy ne tépjem le a csuklóimról a kötözőt, aztán roppantsam vagy vágjam el egyesével mindegyikük torkát. Épp eleget mészároltam már le közülük ahhoz, hogy az ezirányú dühöm csillapodjon valamelyest, a legutóbbi alkalomról még mindig viszonylag friss emlékeztetőt őriztem a hasam bal oldalán, de most az origóhoz kell eljutnom, és ehhez szükségem van rájuk, mert nagyon úgy tűnik, hogy nem tudom előcsalogatni azt a rohadékot Izraelből.
A terveimet viszont mintha mégis újragondolná valaki helyettem, és egészen biztosan tudom, hogy az a valaki nem közülük került ki. Az ösztönöm sem jelzi, hogy túljártak volna az eszemen, a velem egy helyiségben lévő fickó viselkedése pedig mindent elmond, amit tudnom kell - bár arra egyikünk sem kap választ, hogy mégis mi, vagy inkább ki van odakint. Nem tudom megfogni azt az érzést, ami a fejemben próbál megfogalmazódni, de végül nem is kell sokáig erőlködnöm azon, hogy rájöjjek. Amikor a hangok már nem csupán odakintről szűrödnek be, hanem a raktár épületén belülről hallom őket, a zárt ajtón keresztül, tudom, hogy hamarosan úgyis megtudjuk majd. Hasonló elhatározásra juthat a fickó is, meg sem lep, hogy engem használ élő pajzsnak, és bár a helyzetről eszembe ötlik egy nagyon régi emlék, nincs sok időm ezen filozofálni, ugyanis az ajtó olyan lendületesen vágódik ki velünk szemben, hogy félig kiszakad a helyéről.
Mégsem ez az, amitől megdermedek.
Érzem, hogy a testem teljesen elzsibbad, amikor a szemeim és az elmém - egyszerre, vagy talán egymás után, magam sem tudom - összerakják a képet. Magyarázatot nyer az az ismerős érzés a fejemben, és ezzel egyben minden dolog, amit meg tudnék magyarázni, értelmét veszti. A képzeletem játékának hiszem, hallucinációnak, hiszen nem létezhetne más magyarázat arra, hogy itt áll előttem, pedig még én magam is kételkedem abban, hogy ennyire valóságosnak tudnám képzelni. Csak az emlékeimből tudok táplálkozni, de még azok az emlékek sem lennének elegek ahhoz, hogy ezt láttassam magammal.
Még mindig képtelen vagyok megmozdulni, idejét sem tudom, hogy kerültem-e valaha ennyire képtelen helyzetbe, de az ösztönöm készséggel dolgozik az ő keze alá. A tekintetem még mindig úgy követi minden lépését, mintha szellemet, vagy inkább egy valóságos csodát látna, még akkor is, ha ő nem rám koncentrál. A fegyver felé fordulna, de ő egyetlen gyors mozdulattal terem ott, hogy a plafon felé fordítsa azt, és bár én még mindig a sokk hatása alatt állok - különösen most, hogy itt áll közvetlenül előttem és érzem a teste melegét, amit biztosan nem tudnék csak úgy elképzelni -, az ösztöneim így is képesek kimozdítani onnan. Elhajolok és oldalra lépek, hogy ne legyek útban, aztán még egy lépést teszek hátra és talán életemben először tényleg csak figyelem az előttem kibontakozó jelenetet.
Nem tudnám megmondani, pontosan mikor dolgozom fel, hogy ez tényleg nem csak a képzeletem szüleménye. Semmilyen épkézláb magyarázatot nem tudok felhozni arra, hogy hogyan lehetséges ez, egyszerűen csak tudom, hogy itt van, hogy visszatért hozzám, és ugyanolyan dühös elhatározással védelmez, mintha egyetlen nap, egyetlen pillanat sem telt volna el azóta az éjszaka óta. Egy ponton a kezeim egyetlen határozott, erőteljes mozdulatával szétszakítom a csuklóimat összekötő műanyagot, de továbbra is csak nézni vagyok képes. Olyannak látom őt, mintha valamiféle bosszúálló isten lenne, aki minden haragját kitölti azon, aki még ott van a kezei között, és ez a látvány olyan elemi erővel éleszt fel bennem minden érzést, hogy szinte teljesen letaglóz.
Pedig ez még semmi ahhoz képest, amikor a feladata végeztével és néhány másodperc elteltével felém fordul. Továbbra is földbe gyökerezett lábakkal állok, nem tudom, mikor leszek képes legközelebb megmozdulni; elnyílt ajkakkal, a döbbent hitetlenségtől tágra nyílt szemekkel nézem őt. A vérem a fülemben dobol, a légzésem sűrűbbé válik, pedig eddig azt sem tudom, vettem-e egyáltalán levegőt. Nézem a holdfény által megvilágított alakját, de nem látom a rengeteg vért, ami a bőrét és a ruháját borítja, és most még talán a változást sem. Csak őt látom, a szemeim magukba isszák a látványát, az ellágyuló vonásokat, a szemeibe költöző minden érzést, és amikor felém indul, végre én is képes vagy rábírni magam, hogy megmozduljak.
Valahol félúton találkozom vele, a karjaim azonnal körbefonják a testét, és egy részem még mindig biztos abban, hogy ennek a mozdulatnak a hatására eltűnik majd, mintha csak az elmém ködéből lépett volna elő az alakja, de nem ez történik. Szilárdan érzem őt a kezeim között, az ölelését az én testemen, a teste melegét, sűrű lélegzetvételeit, a szíve heves dobogását. Egyre szorosabban ölelem magamhoz, ahogy ezeket egymás után feldolgozom, ujjaim belemarkolnak a kabátjába, és nem merem becsukni a szemeimet, mert félek, hogy a következő pillanatban felébredek majd.
Nem tudom, mennyi ideig szorítom őt magamhoz, de amikor még mindig nem tűnt el és én még mindig nem ébredtem fel valahol, lassan elhúzódom tőle, de csak annyira, hogy fel tudjak nézni rá. Képtelen vagyok megszólalni, nem találom a szavakat, csak nézem őt, szemeim magukba szívják minden vonását.
– Axel... – A neve nem több elhaló suttogásnál az ajkaimon, miközben lassan feljebb csúsztatom egyik kezem az arcához. Nem érdekel a vér, szinte nem is látom, a szemeim őt kutatják, és ahogy a holdfény megvilágítja az arcát, most először veszem észre rajta a változást.
Ujjaim leheletfinoman futnak végig a hegen ami a bal szemöldöke felett kezdődik, és a szeme mellett végigfutva lekanyarodik az arcára. A bal szeme tompábban, homályosabban néz rám, de semmit nem veszített a szépségéből, akkor főleg nem, ha az én tekintetemen át nézzük őt. Pillantásomat elhomályosítja valami, de nem törődöm vele, csak csodálom őt, ujjaim pontosan úgy érintik az arcát, mint aki nem tudja elhinni, hogy itt van.
– Hogyan...? – nézek bele szemeinek gyönyörű, végtelen kékjébe. Nem értem, hogyan lehetséges ez, de nem csak a hitetlenséggel vegyes döbbenet dolgozik bennem. A hangom megtörik, ezekkel együtt kínoz az önvád; órákon át kerestem őt, még az ösztönöm is azt súgta, hogy nincs értelme, soha nem hagytam volna hátra, ha tudom, hogy...