Axel & Aviva

Egyre nehezebbnek érzem ezeket a perceket. Tudom, hogy ezt elbasztam, hogy beszélnem kellett volna róla, megkeresni azt a bizonyos megfelelő pillanatot, de számomra ennek tényleg nincs akkora jelentősége, mint amennyire ő haragszik rám emiatt. Mintha azt sem hinné el, hogy előbb-utóbb elmondtam volna neki, ami azért egy kicsit rosszul esik, mert úgy hittem, tudja, hogy mennyire szeretem és mennyire fontos nekem. Nem hallgatnék el előle semmit szánt szándékkal, de tegnap este a halálból tért vissza hozzám és nekem mindennél fontosabbnak tűnt az, hogy ezt megéljem.
A kérdésem nem támadó, ő mégis úgy kérdez vissza. Szavai hatására kissé megbántva nézek rá, államat egy pillanatra elemelve a válláról. Az arcát fürkészve próbálok rájönni, hogy tényleg azt hiszi-e, engem mindez nem érdekelne, és sajnos úgy érzem, hogy igen. És ez az, ami bánt.
– Igen, például – felelem halkan, még ha érzem is, hogy részéről ez a kérdés inkább költői volt. – Nem csak az számít, hogy hogyan jutottál vissza hozzám, hanem minden, ami veled történt ott. Nekem számít. – Persze, amire nem emlékszik, arról nem is tudna mesélni, de azért remélem, hogy érti, amit mondani akarok és nem forgatja majd ki a szavaimat.
Úgy néz a hasam irányába, mintha valami felfoghatatlan dolog történt volna, és ekkor jövök csak rá, hogy valószínűleg egy kicsit át kell értékelnem magamban a dolgokat. Ami számomra nem bír különösebben nagy jelentőséggel, az számára igen, és fordítva. Sóhajtva rázom meg a fejem, kezem végigsimít a haján.
– Nekem ez nem olyasmi, mint amit te érzel ezzel kapcsolatban. Nem ez volt az első eset, hogy súlyosan megsérültem, és könnyen lehet, hogy nem is ez lesz az utolsó, de... nekem erről szólt az életem. Ha hibázol, ha akar csak egy pillanatra is nem figyelsz, azt valaki ki fogja használni, és akkor örülhetsz, ha ennyivel megúszod. Nekem ez természetes. Tudom, hogy ha rólam van szó, akkor neked nem az, mert fordított esetben én is ugyanígy éreznék, de én most hagytam, hogy a saját érzéseim vezéreljenek. – Nem hibáztatom azért, hogy így érez, hiszen pontosan emlékszem, nekem milyen érzés volt, amikor meglőtték. Képtelen lettem volna félvállról venni a dolgot, és tudom, hogy őt is ez vezérli, csak szeretném, ha megértené, én nem azért nem tettem említést róla azonnal, mert titkolni akartam előle, hanem azért, mert nekem ez tényleg bőven hátul volt a fontossági sorrendben.
Figyelmesen hallgatom őt, próbálom magam a helyébe képzelni, hogy megértsem, hogy meg tudjuk ezt beszélni, de amikor felemlegeti a történteket, el kell fordítanom róla a pillantásomat. Mintha nem tudnám. Mintha nem éltem volna le két hosszú hónapot azzal a tudattal, hogy egyetlen pillanat alatt elveszíthetek mindent. Érzem, hogy elnehezül a szívem, pontosan fel tudom idézni azt a sajgást, hogy szinte fizikai fájdalmat okozott a hiánya, de ugyanígy fel tudom idézni azt az érzést is, amikor ezt a sebet lassan begyógyította tegnap este.
– Éppen azért soroltam ezeket hátrébb, mert úgy akartam megélni a pillanatokat, mintha nem lenne holnap. – Nyelek egyet, de most már tudok uralkodni ez érzéseimen és az emlékeim súlyán, ezért visszafordulok felé. – Reggelig még csak abban sem voltam teljesen biztos, hogy nem álmodom, szóval igen, el tudtam képzelni fontosabb dolgokat is annál, mint hogy van rajtam egy varrat. Amint biztos helyen lettünk volna és egy kicsit én is jobban felfogom, hogy itt vagy, mindenről beszéltünk volna. – Felsóhajtok. Ezt soha nem fogjuk tudni ugyanabból a szemszögből látni. – Sajnálom, ha azt az érzést keltettem benned, hogy titkolózni akartam vagy ilyesmi, de azért nem fogok bocsánatot kérni, mert te fontosabb vagy nekem.
Malthe ügyét már nem is kommentálja szavakkal, én pedig nem erőltetem. Az a helyzet számomra is kényes, több szempontból is, és úgy érzem, a legjobb az lenne, ha tényleg soha többé nem kellene látnom, de főleg, ha ők ketten nem találkoznának soha. Valamiért úgy érzem, annak nem lenne túl szép vége.
Inkább én is arra koncentrálok, hogy megpróbáljam megbékíteni, elűzni a fejéből a dühöt és a keserűséget. Az első csók még olyan érzés, mintha egy kavicsot puszilgatnék, de a másodiknál már érzem a viszonzás szikráját, azt, hogy enyhül a feszültsége. Sóhajtva néz rám és én töretlenül nézek a szemeibe, csodálva őket, várva, hogy megenyhüljön. Amikor viszont megszólal, hitetlenkedve meredek rá.
– Megint?! – kérdezek vissza, a hangomba megrökönyödés és fájdalom egyvelege költözik. – Nem én feküdtem kómában a víz alatt öt hétig, Axel – vetem ellen halkan. Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy hogyan tud még mindig így beszélni magáról, hogyan képes lebecsülni azt, hogy nagyon kis híja volt annak, hogy meghaljon értem, miközben az előbb még egy rohadt vágás miatt volt kiakadva.
– Tudom, hogy féltesz. Elhiheted, hogy én sem vagyok ezzel másképp, főleg... az után, de neked is hinned kell abban, amit én tegnap megígértem. Egy csapat vagyunk. Nem azért bízom benned, mert elvakít a szerelem, hanem mert tudom, láttam, mire vagy képes – nézek rá komolyan. – Tudom, hogy vannak nehézségek, hogy van, amit még nem is mondtál el, de ha ezt jól akarjuk csinálni, akkor bíznunk kell magunkban, egymásban és ebben az egészben is. Én szilárd hittel tenném a kezedbe az életem. Kérlek, te se gondolj kevesebbet magadról – veszem a kezeim közé az arcát.
Most nem csókolom meg, csak figyelem őt, az arcát és a tekintetét, hüvelykujjammal finoman megsimítom a bőrét. Annyira szeretném, ha akár csak egy percre is az én szemeimmel láthatná magát. Ha tudná, hogy elég csak ránéznem, megpillantanom azt a heget az arcán, hogy szemernyi kétségem se legyen. Ha tudná, hogy annyira szeretem, amit talán már tettekkel sem tudnék eléggé kifejezni, nemhogy szavakkal.

Axel & Aviva

Az iménti forró pillanatokat mintha elvágták volna. Átkozom magam, hogy nem csináltam okosabban ezt az egészet, hogy nem készültem rá vagy mentem elébe a szituációnak, de aztán elvette az eszem és már nem is jutott el az agyamig a dolog. Most pedig már túl késő. Látom, hogy dühös, keserű, csak némán, feszülten hallgatja a válaszaimat, aztán újabb kérdéseket tesz fel. Elmondok neki mindent, még azt is, hogy nem volt nálam az M4 - pedig ezt a részletet valószínűleg sosem tudta volna meg -, és nem kell ránéznem ahhoz, hogy kitaláljam a reakcióját.
Leülök mellé, próbálom enyhíteni, békíteni, de nem igazán sikerül. Értetlen, keserű monológ tör ki belőle, és ahogy hallgatom, rosszul érzem magam, de leginkább azért, mert nem akartam ilyen érzeteket és gondolatokat ébreszteni benne. Pedig a mondandójának nem minden része van összhangban azzal, amire én gondolok.
– Te minden részletet elmondtál nekem? – kérdezek vissza puhán. Nem vádolom őt semmivel, a szavaim még csak nem is dühösek vagy számonkérőek, inkább csak tényleg érdekel, hogy ő az utolsó pillanatig kifejtett volna mindent. Ezzel pedig nincs is baj, mert most már van időnk, és én is erre alapoztam. – Mindent megválaszoltam, amit kellett, amit kérdeztél, ami abban a pillanatban fontosnak tűnt. Azon, ami történt, már egyébként sem tudtunk volna változtatni és közvetlenül nem kötődik semmihez, amiről tegnap beszéltünk. Nem hallgattam volna el előled, a megfelelő pillanatban előálltam volna mindennel, csak nem tudtam, mikor lesz a megfelelő pillanat. Elterelték a figyelmem bizonyos dolgok és nem ezzel foglalkoztam. – Nem csak arra a libára gondolok, hanem minden másra. Épp csak visszakaptam őt, fel kellett dolgoznom ezt, a vele történteket, a többi fontos és nehéz dolgot. – Úgy éreztem, lesz még időnk mindent megbeszélni. Még mindig így érzem.
Figyelem az arcát, nem húzódom el tőle, nem is engedem el, még akkor sem, ha ő csak a szeme sarkából hajlandó rám pillantani. Következő kérdésére apró sóhajjal rázom meg a fejem.
– Még nem tudom biztosan, hogy aggódnunk kell-e amiatt, ezért sem tettem róla említést – mondom el neki őszintén. – Ő is profi, nem árult el nekem konkrétumokat a megbízójáról, de megmutatta nekem az aktát, amit kapott rólam. Az itt történtekről vagy rólad nem volt benne semmi, de feltűnően sok anyagot tartalmazott arról, ami miatt Amerikában voltam. Azt a fickót vadásztam le, aki felelős volt az anyámék haláláért – teszem hozzá magyarázat gyanánt, mielőtt megint azzal vádolhatna, hogy nem osztok meg vele valamit. – Azt mondta, nem akar megölni, de azt nem tudom, hogy tud-e segíteni. Vagy hogy meggoldolja-e magát – teszem hozzá bizonytalanul. Tényleg fogalmam sincs, mire számithatok Malthe-tól, de egyelőre csend van, az biztos. – Azóta mindenesetre nem láttam.
Ha még mindig nem néz rám, ezek után már elkezdem egy kicsit magamhoz édesgetni, hátha végre hagyja magát megenyhíteni. A kezein lévő kezem az arcára simítom, ha engedi, magam felé fordítom a fejét, és finoman az ajkaira simítom az enyémeket. Valahogy muszáj lesz megbékítenem, és ha a szavak nem elegek, akkor jöjjenek a tettek.
– Ne haragudj rám – mormolom az ajkaira, hüvelykujjam megsimítja az arccsontját. – Nem így akartam – pillantok fel azokba a gyönyörű szemeibe, mielőtt újra megcsókolnám, finoman, esdeklőn, bocsánatkérőn.

Axel & Aviva

Eljutunk arra a pontra, amire már azt hiszem, mindketten nagyon vártunk. A csókja heves, ajkai forrón égetik az enyémeket, akárcsak az érintése a bőrömet, a vérem forrni kezd, az agyam pedig lekapcsolódik a valóságról és áttér abba az állapotba, amiben csak ő létezik.
Hogy aztán az egész egy pillanat alatt semmivé váljon, és először még csak nem is értem, mi történt. Aztán rájövök, hogy ott van a rohadt varrat, és átkozom magam, amiért nem jutott eszembe előbb. Akkor talán kevésbé lett volna kellemetlen a dolog. Azért megpróbálkozom a tereléssel, de persze nem hagyja magát, még távolabb is lép tőlem, karját összefonja a mellkasán, és ha ez a testhelyzet önmagában nem hordozna elég üzenetet, még ott van a nézése is.
Végül elmesélem neki, úgy-ahogy, de a szemeiben felismerés csillan, talán valahol hallott vagy olvasott róla. A kanapéhoz lép, mondania sem kell semmit, hogy érezzem: mérges rám. Nem is kicsit. Megjegyzésére felsóhajtok, felé fordulok, de még nem megyek oda hozzá, látom rajta, hogy nem viseli jól; talán inkább a hallgatásomat mint azt, ami történt.
– Joe – felelem nyugodtan. – Akkor láttam farkasként. Megtalált és elvitt magukhoz. Szerintem kedvelnétek egymást, mert ő sem igazán akart utamra engedni utána – billentem oldalra a fejem egy kicsit, feszült vonásait figyelve. – Vele is megismerkedtek, de abban sem volt sok köszönet.
Újabb kérdésére összeszorítom az állkapcsom egy pillanatra.
– Nem, az egy másik történet, de kivételesen nem az én hibám volt – sóhajtok fel. Én is összefonom magam előtt a kezeimet, ellököm magam a faltól és közelebb sétálok hozzá, de egyelőre nem ülök mellé, mielőtt azt hinné, el akarom terelni a figyelmét. – Igazából akkor hatalmas szerencsém volt. Utánam küldtek valakit, de nem ők. Igazából még senki nem állt olyan közel ahhoz, hogy tényleg meg tudjon ölni, de... felismertük egymást. Mielőtt idejöttem, Amerikában töltöttem pár évet, ott találkoztam vele. – Ennél jobban nem fejtem ki, de talán nem is kell. – Ha nem ismertük volna egymást, valószínűleg mindketten otthagyjuk a fogunkat – fejezem be halkabban.
Kirohanása hallatán sokadszorra veszek mély levegőt, de egy pillanatra elfordítom a tekintetem és inkább a falat kezdem fixírozni.
– Nem volt nálam az M4-es – dünnyögöm, mert bár ezzel nem javítok sem a helyzetemen, sem a hangulatán, most már talán jobb, ha nem hallgatok el semmit.
Vosszafordulok hozzá, aztán megteszem a maradék távolságot a kanapéig és leülök mellé.
– Nem volt könnyű időszakom – szólalok meg halkan. – De azért elég távol álltak attól, hogy megöljenek – vonom fel a szemöldököm már-már sértetten. – Egyszerűen csak szerencséje volt az egyiknek és megtalálta az egyetlen védtelen pontot. – Sokadszorra is felsóhajtok és megrázom a fejem. – Azt nem vitatom, hogy nem ez volt életem legbölcsebb döntése – ismerem be halkan, felé fordulva.
Közelebb ülök hozzá, felé eső kezem békítően a hajára simítom, a másikat pedig a kezeire. A vállára csókolok, aztán odatámasztom az államat, szemeimet ráfüggesztve, még ha nem is fordul felém. Én a profilját is szeretem.
– Sajnálom – kérek bocsánatot halkan. – Tudtam, hogy haragudnál rám, mert hülyeséget csináltam és nem is jöttem ki belőle jól. Önző voltam és el akartam ezt kerülni, mert már egyébként is haragudtál rám amiatt, hogy feladtam volna magam... – Végigsimítok a haján, enyhülést keresve az enyhülést, az enyhítést. – Szerettem volna inkább kiélvezni azt az estét, ezért hallgattam erről. Nem titkoltam volna el előled, csak el akartam odázni egy kicsit.

Axel & Aviva

Be kell látnom, hogy eddig minden túl szép volt, hogy ez így is maradjon. Persze, a tegnap estében volt jó néhány nehéz pillanat is, de azokra mondhatni szükség is volt, hiszen szinte a halálból tért vissza hozzám és a történtek mindkettőnkön rajta hagyták a nyomaikat. A reggelünk viszont álomszerűen ránt vissza a két hónappal ezelőtti időkbe, és ezen még a rohama sem tud változtatni.
Aztán mindez hamar beszennyeződik, pedig a pékségben és a liftben, de még jóformán az utcán is elraktározom magamban a pillanatokat. A szőke ribanc megjelenése viszont kizökkent ebből az állapotból, még akkor is, ha elsőre Axel kedvéért visszafogom magam. Másodjára már ő sem tud megállítani, bár abból ítélve, hogy nem szed le róla azonnal, talán ő sem bánja annyira, amit teszek. Még csak nem is esek túlzásokba ahhoz képest, hogy szívem szerint mi mindent tennék még vele. Az orra mindenesetre örök emlékeztető marad majd, és a szemein azt látom, hogy az üzenet is világos volt, ezért hagyom, hogy Axel végül elhúzzon tőle.
Csak egy egészen kicsi aggodalmat érzek, hogy vajon nem mentem-e mégis túl messzire a szemeiben, de ahogy visszaérve mellém magához karol, tudom, hogy nincs baj. A kérdést sem gyanakvóan teszi fel, inkább természetesen, én pedig az igazsággal felelek. Ok nélkül én sem szoktam ölni - bár az a liba kifejezetten az a típus, akivel szívesen kivételeznék ebből a szempontból -, de ha megsejtem, hogy beszélt rólunk akárkinek is, nem kérdés, mi lesz a sorsa. A holttest megtalálásával kapcsolatban csak egy sokatmondó mosollyal felelek, és bár látom a szemeiben a kíváncsiságot, nem kérdez semmit.
Odaérünk a lakása ajtajához, én pedig ígéretemhez híven bejuttatom magunkat, gyorsan és károkozás nélkül. Megmosolygom az üdvözlést és azt is, hogy mennyire illik hozzá ez a hely. Leteszem a Berettát, kibújok a cipőmből, de először kezet mosni megyek, hogy ne kenjem össze a kabátomat, amitől aztán szintén megszabadulok. Mindent az asztalra viszünk, hogy meg tudjuk ejteni a kései reggelit, és bár ismét örömmel tölt el, amikor látom, milyen lelkesen eszik, ezúttal megjegyzés nélkül hagyom. Kelleni fog neki egy kis idő, míg nornalizálódik a helyzet, de ez így is van jól.
Evés utánig tartogatom a kérdésemet, bár nem számítok rá, hogy ennyire meglepem vele, máskülönben megvártam volna azt is, hogy letegye a poharat. Bocsánatkérő mosollyal pillantok rá, amikor kis híján félrenyel, de a tekintete szerencsére vidám, így nem érzem azt, hogy rossz néven vette volna a kerdést. Mi több, egyenesen visszafordítja azt.
Az ajkamba harapva gondolkozom el, miközben az arcát fürkészem. Nem titok előttem, hogy hogyan viszonyult az ilyesmihez, és nincs is ezzel baj, nem is érezném magam feljogosítva az ítélkezésre. Azt nem nehéz kitalálni, hogy ha akarta, minden egyes ujjára külön nőt találhatott minden éjszakára, hiszen valószínűleg elég volt rájuk néznie azokkal a gyönyörű kék szemekkel és villantani egy szívdöglesztő mosolyt, hogy a lábai előtt heverjenek, ha pedig esetleg megemlítette a tengerészetet, örülhetett, ha a lányok hazáig vártak a bugyi ledobásával. Inkább onnan közelítem meg a kérdést, hogy az ő igényei milyenek lehettek... bár, ahogy ebbe belegondolok, elönt néhány olyan emlék, amitől kis híján fészkelődni támad kedvem a széken. Mert hogy az igényeit elég jól ismerem.
Megköszörülöm a torkom, mielőtt még elkalandoznék, inkább visszaterelem a gondolataim a kevésbé pikáns részekre. Figyelembe kell vennem, hogy sok időt töltött távol és azért nem törvényszerű, hogy mindenkit idehozott, lehetett olyan, hogy ő ment hozzájuk. Az sincs kizárva, hogy voltak az életében visszatérő esetek, én már csak tudom, hogy ettől még senki nem szalad a házasságkötő terembe - bár kötve hiszem, hogy az ő ilyesféle kalandjai egy évvel később betörtek a lakásába és megpróbálták megölni. De megint elkalandoztam.
– Húsz? – tippelek vegül egy olyan számot, ami azért nem annyira nagyon sok, de nem is kevés.
Megrázza a fejét, bár ebből még nem jövök rá, hogy alul- vagy felülbecsültem-e a dolgot, de aztán azt mondja, hogy egy, amivel sikerül tényleg meglepnie. Egy pillanatra megütközve nézek rá, megfordul a fejemben, hogy az a liba talán több lehetett, mint sejtettem, de aztán, mintha csak olvasna a gondolataimban, megcáfolja ezt. A következő gondolatom az édesanyja lenne, csakhogy nem ebben a tekintetben beszélgetünk...
De aztán belenézek abba a csodaszép szempárba és elkezdem megérteni, mit üzen nekem a tekintete. A szívem akaratlanul is megdobban, az ajkaim pedig lassan értő és boldog mosolyra görbülnek. Az egy dolog, hogy a házukba elvitt akkor, de ott más volt... vagy legalábbis másképp indult a helyzet. Ez viszont most egy egyértelmű üzenet, amitől a szerelem újult erővel lobban fel a pillantásomban, és ezt csak tetézi az a mosoly, ami megjelenik az arcán. Nem is kellett mondanom semmit, hogy ő is értse.
Figyelem, ahogy feláll a székéről és felém indul, tekintetem le sem veszem az arcáról, miközben hagyom, hogy maga felé fordítja a székemet. Elveszek a szemeiben, ahogy rám néz, szavai megérintik a szívemet, nem is annyira az első, mint inkább az egyetlen szó miatt.
– Ez tényleg megtisztelő – mormolom, bár a szavak mintha értelmüket veszítenék, mikor megérzem keze simítását a combomon és látom megváltozni a tekintetét.
A szívem mellett egy pillanat alatt forrósodik fel a vérem is az érintésétől és attól, ahogy rám néz. A tekintetem felizzik egy pillanatra, mohón viszonzom forró csókját, és amikor felhúz a székről, kezeim már fonódnak is a nyaka köré. Engedelmesen hátrálok, egy elégedett sóhaj veszik el a csókunkban, ahogy a falhoz szorít. Az ajkai még hevesebben keresik az enyémeket, telhetetlenül viszonzom ezt a szenvedélyt, miközben egyik kezem ujjai elvesznek a hajában a tarkóján. Megborzongok, amikor kezei bebújnak a felsőm alá, érintése nyomán felforrósodik a bőröm, csak most jövök rá, mennyire éheztem már ezt az érzést. Testemet az övének préselem, bár eddig sem volt már sok hely köztünk, egyik kezem lejjebb vándorol, elölről simítva a pólója alá, fel a hasán. Lehunyt szemekkel sóhajtok fel, ahogy ajkai a nyakamra vándorolnak, hajába bújtatott ujjaim finoman markolnak bele a tincsekbe, végre kipróbálva az érzést, felsóhajtok a kettős élményre. Libabőr fut végig az oldalamon simítása nyomán, annyira elveszi az eszem, hogy tényleg fogalmam sincs, mi vár rám.
Nem értem, miért áll meg hirtelen, kinyitom a szemem, pillantásom ködösen és szinte méltatlankodva keresi az övét.
– Mi a baj? – mormolom, de aztán meglátom, hogy a tekintete lejjebb siklik, ugyanabban a pillanatban, amikor a felsőm elemelkedik a hasamtól, és akkor rájövök.
Bassza meg.
Tekintete rám villan, a szavai élesek, és rohadtul nem vágyom erre a beszélgetésre, főleg nem most.
– Ne foglalkozz vele, nem számít – próbálom meg visszahúzni magamhoz, bár magam is úgy sejtem, hogy nem fogja hagyni magát.
Nyögve ejtem a fejem a falnak, de ez a nyögés panaszos és bosszús, semmi más. Miért pont ezt a pillanatot kellett elrontania annak a rohadt szúrásnak? Felsóhajtva nézek rá.
– Említettem tegnap, hogy megpróbáltam előcsalogatni... – kezdem lassan. – Az egyiknek szerencséje volt. – Megvonom a vállam, mintha ez semmiség lenne, pedig a történet java része ebből igencsak kimaradt.
Úgy is sejtem, hogy nem fogja ennyiben hagyni, de látom a szemein, hogy felesleges is lenne próbálkoznom azzal, hogy eltereljem a figyelmét. Addig nem fog békén hagyni, míg el nem mondok neki mindent, ez a pillanat pedig már egyébként is el lett rontva. Még egyet sóhajtok, még nagyobbat.
– Van az a szórakozóhely a központban. Háromszintes, elég kétes hírű és nem olyan régen bezárták... egy kicsit... miattam. – Fordítom el a tekintetem róla. – Voltak néhányan a nyakamon és egyszer követtem őket odáig. Nem tudom, mi dolguk volt velük, hogy miért pont velük paktáltak le, de nem is igazán érdekelt. Üzenni akartam annak a rohadéknak, szóval szereztem néhány felszerelést Joe-tól, aztán egyik este odamentem. – Csak lassan fordítom vissza rá a tekintetem, és nem mondok többet, mert nem is biztos, hogy szükség van rá. A hely akkor még nem volt bezárva, magától is ki fogja találni, hogy nagyjából hogyan festhetett a dolog, és tudom, hogy nem fog neki örülni.
Pedig elég jó arányban jöttem ki onnan ezzel a szúrással.

Axel & Aviva

A reggelünk későn indul ugyan, de nincs ezzel semmi baj, és még így sem sajnáljuk az időt arra, hogy egy kicsit élvezni tudjuk egymás közelségét. Miután összeszedtük magunkat, nehéz lenne figyelmen kívül hagynom egy ismerős érzést, ami igazolást is nyer, ahogy hátrapillantva látom: meg sem próbálja leplezni, hogy épp a hátsó felem méregeti ráérősen és alaposan. Persze nem hagyhatom szó nélkül a dolgot, de még csak meg sem próbálok változtatni a testhelyzetemen, hogy megfosszam a látványtól. Az állát dörzsölve gondolkodik el, mire a vigyorom kiszélesedik, talán el is nevetném magam, ha aztán nem lépne mögém. Nevetséges, hogy ilyen hatással van rám, de van valami átkozottul izgalmas abban a mozdulatban, ahogy a csípőmnél fogva magához húz, amikor pedig magához karolva a fülembe dörmögi a válaszát, végigfut rajtam egy finom borzongás. Tudom, hogy ő is látni fogja a libabőrt a nyakamon, de nem sajnálom, egyébként is azonnal veszem a lapot, hogy a saját szavaimat fordította ellenem, és ettől újra mosolyognom kell. Bizonyos szempontból sajnálom, amikor elenged, abból a szempontból viszont jó, hogy így van esélyem megőrizni a hidegvéremet. A pillantásomba azért nem vagyok rest beleszőni néhány ígéretet, amikor rácsap a fenekemre, aztán pimasz mosollyal rám kacsint; sandán nézek rá, sokatmondó, széles mosollyal, de szavakkal nem üzenek semmit.
Amikor szóba kerül az apám meglátogatása, gyorsan eloszlatom az irányú gondolatait, hogy ezt most azonnal akarnám megejteni, köszönetére pedig csak mosolygok és hüvelykujjammal megsimítom az arcát, mielőtt elengedném.
A pékségben van egy kis női momentumunk a kedves nénivel, természetesen úgy időzítve, hogy Axel épp ne lássa, és bár látom az arcán, hogy próbálja összerakni fejben, mi történhetett, nem segítek neki, csak mosolygok. Miután mindennel felszerelkeztünk, gyalog indulunk a lakásáig, én pedig egy kósza, de talán nem is olyan helytelen gondolattól vezérelve engedem el a kezét és ölelem át inkább a derekánál. Amikor rám néz, felpillantok rá, és a tekintetéből pontosan tudom, hogy jó volt a megérzésem. Rámosolygok, a rövid, finom csókból is kiérzek mindent, és melegséggel telik meg a mellkasom, mert egyszerűen boldoggá tesz, ha ilyen dolgokban is a segítségére lehetek. Arról nem is beszélve, hogy ahogy átkarolja a vállamat, egészen nosztalgikus hangulatba kerülök, már azt leszámítva, hogy az előző alkalommal sokkal jobb klímában csináltuk mindezt, mert itt még mindig rohadt hideg van.
Elérünk a lakását is magában foglaló háztömbhöz, én pedig mindent kíváncsian figyelek, egészen addig a pillanatig, míg be nem lépünk a liftbe. Egyébként is kihívás lenne ilyen kis helyre bezárva lenni vele, de neki is megvannak a maga tervei, míg felérünk, amik ellen egy pillanatig sem tiltakozom. Készséggel fogadom a csókját, ajkaim megadóan nyílnak el az övéi alatt, miközben egyik kezem a hajában veszik el, a másik pedig a kabátja alatt. Ahogy felém lép, én is közelebb húzom magamhoz a hátára simuló kezemmel, a testünk így már összeér, és én mindennél erősebben érzem, hogy két hónap telt el, de szerencsére a lift előbb felér a legfelső emeletre, mint hogy ez elködösítené a fejem. A szemeiben és a mosolyában mindenesetre hasonló érzéseket látok, de egyikünk sem siettet semmit. Van időnk.
A sarkon befordulva viszont egyébként is olyasmibe botlunk, ami könnyen megölte volna a hangulatot. Annak a hülye libának a kicicomázott képe már önmagában is irritál, és elég felidéznem azt az estét, hogy viszkessen a tenyerem, de először visszafogom magam Axel kedvéért. Először. Elsétálhatna, tényleg elengedném, de ő inkább úgy dönt, hogy túlfeszíti a húrt. Az, amit rám mond, lepereg rólam, de hogy úgy beszél Axelről, mint egy használati cikkről, amit kedvére húzhatott fel vagy épp dobhatott el kedve szerint, hogy úgy tesz, mintha ő lenne itt az atyaúristen, aztán pedig nekiáll fenyegetőzni, az már bőven túlmutat azon a határvonalon, amikor hajlandó vagyok visszafogni magam. Ebben Axel sem tud már megállítani, sem a kezével, sem pedig szóval.
Elképesztően jól esik végre eltörni a liba orrát. Már annak idején is szívesen megtettem volna, de ha már itt vagyok, nem is érem be ennyivel, alaposan gyomorszájon is térdelem, mielőtt nekivágnám a falnak. Élvezettem figyelem az eldeformálódott testrészt és ahogy összevérezi mindenét, szívesen fokoznám még az élvezeteket, de azért nem fogom itt, a folyosón alaposabban összeverni. Ha már felemlegette a Berettát, szívesen megmutatom neki újra, még akkor is, ha ki sincs biztosítva; ha megverni nem verném meg itt, akkor a fegyveremet sem fogom használni, de ezt ő nem tudja, sőt. A tekintetem egész más dolgokat üzen, miközben lefolytatom vele a kis bájcsevejt, de amikor Axel odalép hozzánk, hagyom, hogy elfordítsa a fegyvert a ribanc fejétől, és azt is, hogy elhúzzon tőle. A szemeimet viszont nem veszem le róla és a Berettát sem teszem el, pillantásommal végigkövetem, ahogy Axel kicsit sem finoman a lifthez tessékeli, aztán útjára küldi.
Veszek egy mély levegőt, csak hogy elűzzem a mérget, amit ez a liba beleültetett a fejembe. Ahogy Axel visszajön hozzám és átkarol, megadóan simulok az oldalához, kérdésére pedig először csak felemelem a Berettát, a tenyeremben fogva, eltartva az ujjaimat tőle, hogy lássa: még csak ki sem volt biztosítva.
– Ha kinyitja a száját, meg fogom – jelentem ki aztán egyszerűen. Komolyan gondoltam minden egyes szót, amit a nőnek mondtam, és még tudnám is fokozni olyanokkal, hogy mit tennék a szemeivel, ha még egyszer Axelre mer nézni, vagy az ujjaival, ha hozzá mer érni. Esetleg a nyelvével, ha még egyszer a szájára veszi őt.
Amikor azt mondja, hogy csak ne találják meg, felpillantok rá, az arcomon pedig kicsi, de veszélyes mosoly jelenik meg. Azt ugyan tudja, hogy mi volt a szakmám, de arról még nem igazán meséltem neki részleteiben, hogy én csak a legritkábban kaptam olyan célpontokat, akiket mondjuk elég volt fejbe lőni a sikátorban. A specialitásom sokkal inkább az olyanok voltak, mint ez a liba is; nyomtalan eltüntetés, balesetnek álcázott halál, ésatöbbi. Ha erre kerülne a sor, nem kell aggódnia.
Inkább el is engedem a ribanc gondolatát is, főleg, mivel időközben Axel megáll az egyik ajtó előtt. Rámosolygok, aztán a megvásárolt szerszámkészletből előveszek egy vékony imbuszkulcsot és egy hasonlóan kisméretű csillagfejű csavarhúzót. Először az imbuszkulcsot csúsztatom a zárba, gyorsan megtalálva a megfelelő helyet, aztán fölötte benyúlok a csavarhúzóval és néhány másodperc alatt kipiszkálom a zárat. Felegyenesedve rámosolygok, egy teátrális kézmozdulattal jelezve, hogy a lakása előállt, de amikor maga elé enged, átlépem a küszöböt.
Kíváncsian nézek körbe odabent, és mosolyognom kell, amikor rájövök, hogy pontosan valami ilyesmit képzeltem volna el neki. Nem túl nagy, praktikus, férfias, és bár igazi legénylakás, rend és tisztaság uralja.
– Megtisztelő – fordulok felé mosolyogva, amikor megszólal.
Még azt a kis puszit is kiélvezem, aztán, míg ő a konyhába megy előkészíteni a terepet a reggeli-ebédhez, én felfedezem magamnak a fürdőszobát, hogy lemossam a kezemről az utolsó emlékeztetőjét is annak a libának. Visszatérve hozzá segítek az asztalra vinni a poharakat és a tányérokat, hogy leülhessünk enni. Bár annak a ribancnak a megjelenése jó emlékeztető volt arra vonatkozóan, hogy miért jobb, ha az én lakásomat választjuk ki magunknak, nem érzem úgy, hogy sietnünk kellene. A szendvics még mindig olyan finom, mint máskor, és jól is esik enni, de még jobban esik, hogy ezt újra az ő társaságában tehetem meg, úgy véve fel a fonalat, mintha nem csak az előző kis malőr a folyosón, de az elmúlt két hónap sem létezett volna. Na nem mintha le tudnám venni a szemeimet róla huzamosabb időre.
A fejemben viszont ott motoszkál egy kis kérdés, amit ugyan megtartok az evés befejezése utánra, de a szőke liba felbukkanása óta ott motoszkál a fejemben.
– Szóval itt mennyien jártak? – nézek rá somolyogva. A kérdés nem rosszindulatú, de még csak nem is féltékeny, egyszerűen csak kíváncsi vagyok, mert emlékszem, amikor még azzal viccelődött, hogy a házukba soha nem vitt egyetlen lányt sem.

Axel & Aviva

Még mindig nehezemre esik elhinni, hogy ez a valóság, pedig jóformán órákon át csak nézem őt, nyugodt, mélyen alvó arcát. Vissza kell fognom magam, hogy ne érintsem meg, de véletlenül sem akarom felébreszteni, és amikor végül magától is megteszi ezt, a rohama sem olyan szörnyű, mint amitől féltem. Segítek neki kikecmeregni belőle, ahogy mindig, aztán pedig csak élvezem ezeket a pillanatokat, a vidámságát, a mosolyát, az ölelését, a közelségét. A jelenlétét. Most már minden szempontból ő az én csodám, és soha többé nem fogom hagyni, hogy elvegyék tőlem akár csak egy napra is. Soha. Senkinek.
Miután sikerült elszakadnunk egymástól, mindketten összeszedjük magunkat. Amikor javaslok egy helyet a kései reggelihez - vagy inkább korai ebédhez -, rögtön belemegy, a mosolya az én arcomra is mosolyt csal, látom rajta a kíváncsiságot, és nem is leszek rest megismertetni vele. Aztán eltereli egy kicsit a figyelmem egy ismerős érzés, amitől a mosolyom kiszélesedik.
– Tetszik, amit látsz? – fordítom felé csak a fejem, miután eltettem a fegyveremet. A szemeim huncutul csillannak meg, nekem az a kis mosoly tetszik a szája sarkában, és talán ezért sem fordulok felé teljes testtel; hadd nézelődje ki magát kedvére.
Elmondom neki azt is, hogy most nem sürget minket az idő, nem kell szigorú napirendet tartani vagy nagyon meghúzni magunkat, lesz időnk rendezni a sorainkat - főleg neki. A tegnap este valószínűleg nem is felfordulást okozott és fog még okozni a fejekben, ami a mi malmunkra hajtja a vizet, ezt biztosan tudom. Látom, hogy a válasz megnyugtatja, bár amikor említést teszek a látogatásról az apámnál, ez gyorsan tovaszáll. Mosolyogva lépek oda hozzá, tenyerem az arcára simítom és finoman megcsókolom.
– Tudom – mosolygok rá aztán megnyugtatóan. – Én sem azonnal gondoltam – teszem hozzá, hogy tudja, nem sürgetésnek gondoltam a dolgot.
A következő kérdésére azt hiszem már önmagában a vigyorom is elég egyértelmű válasz, de amikor azt mondja, hogy bezzeg a saját lakása zárját nem szívesen tenné tönkre, elnevetem magam. A terve mindenesetre logikusan hangzik, nincs is semmi ellenvetésem, és mivel sima zárról van szó, valószínűleg körülbelül tíz másodpercembe fog telni, hogy megbütyköljem. A nem szívbajos jelzőre csak elmosolyodom, majd megnézem az arcát, változik-e a véleménye, ha látja, milyen gyorsan jutok be.
Végül magunk mögött hagyjuk a motelt, Axel pedig megmondja a címet. Egy kis somolygok az orrom alatt, amikor rájövök, ez milyen közel van a pékséghez, és egy kicsit el is gondolkoztat, hogy tulajdonképpen egy ártatlan véletlen is összehozhatott volna minket egyszer. Érdekes belegondolni, hogy akkor vajon hogyan alakult volna minden, de nem is ez számít. Én vezetek, és gondolatban feljegyzem magamnak, hogy szereznünk kell egy bukósisakot neki is, mert ha sokat flangálunk így a városban, előbb-utóbb le fognak minket kapcsolni, azt pedig jobb lenne elkerülni.
A pékségnél parkolok le és ez a bukósisak-téma meggyőz arról, hogy ott is hagyjuk a motort, innen már gyalog is közel lesz Axel lakása. Ahogy elindulunk, látok rajta egy pillanatnyi bizonytalanságot, először nem is igazán értem, miért, de amikor végül megfogja a kezem és közel tart magánál, pillantásom a szemeire siklik és azt hiszem, megértem. Rámosolygok, megszorítom az ujjait és nem is engedem távolabb magamtól. Ugyanazt kéri, amit én is, és amikor egy pillanatra nem figyel, az idős hölgy a szendvicsek készítése közben ránéz, aztán rám kacsint. Elmosolyodom, csak egyetérteni tudok ezzel a kis gesztussal, és ennyit arról, hogy bármi aggasztó lenne az új fizimiskájában. Eljátsszuk a szokásos kis játékunkat, aminél megpróbál visszaadni, de én meg sem próbálom elvenni azt, aztán még útba ejtünk egy kisboltot, mert bár megy a zártörés, eszköz is kelleni fog hozzá.
Sétálva tesszük meg a maradék utat Axel lakásáig, először hasonló felállásban, mint az előbb, de aztán meggondolom magam és inkább átölelem a derekánál, közel simulva az oldalához. Ez egyrészt nagyon is szép emlékeket idéz fel bennem a randevúnk utáni pillanatokból, másrészt pedig talán neki is több magabiztosságot ad, miközben sétálunk. A háztömbhez érve megáll, így én is megállítom a lépteimet, felpillantva az arcára. Látom, hogy végignézi a parkoló autókat, és bár nem tudom pontosan, mit keres, úgy tűnik, megnyugtató választ talál rá, mert végül bemegyünk. Kíváncsian szemlélem a környéket, az épületet kívülről és belülről is, mert ezzel az életének egy olyan szegletébe nyerek betekintést, amit eddig még nem ismertem, és engem minden érdekel, ami ő.
Beszállunk a liftbe, és bár ott már egyébként sincs sok látnivaló - vagyis de, egy nagyon is jó látnivaló van, de az nem az épülethez kötődik, és egyébként is éppen ő az, aki talál nekem egy sokkal jobb elfoglaltságot a nézelődésnél. Ahogy keze a tarkómra simul, csillogó szemekkel nézek fel rá egy pillanatra, mielőtt lehunynám őket, hagyva, hogy ajkai birtokba vegyék az enyémeket. Az ő kezével átellenes oldalon az arcára simítom a tenyerem, majd hátrébb fúrva őket beletúrok a hajába, míg másik kezem a kabátja anyaga alá csúsztatom, hogy úgy tudjam a hátára simítani a tenyerem, hogy csak a pólója álljon köztünk. Kevésnek érződik a hét emelet, mert ahogy a lift megáll, el kell szakadnunk egymástól, a mosolyát viszont ha akarnám sem tudnám nem viszonozni. Elengedem őt, aztán a liftből kilépve megfogom a kezét és hagyom, hogy a megfelelő irányba vezessen a folyosón.
Most már sokkal magabiztosabbnak tűnik, de ahogy befordulunk egy sarkon, megtorpan, nekem pedig már azelőtt elkezdődik a furcsa csiklandozás a fejemben, mielőtt a folyosóra látnék. Nem figyelmeztetés ez, inkább csak amolyan megérzés, hogy ennek nem fogsz örülni, ezért nem esek kétségbe, de ahogy meglátom a szőke fürtös, kicicomázott arcot, nem igazán érződik elégnek a "nem fogok örülni" kifejezés. Már a puszta látványától el tudnék fintorodni, csak azért nem rándul meg az arcom, mert tökéletesen tudok uralkodni magamon. A hangjától feláll a szőr a hátamon, és amikor meglátom a fintorát és meghallom azt a kis hangot a szájából, amivel Axelt illetné, a vérnyomásom lassan emelkedni kezd. Képes lennék már ennyitől felé lódulni, de azt hiszem, Axel már túl jól ismer, mert ugyanebben a pillanatban szorítja meg a kezem és húz egy kicsit hátrébb, mintha csak jelezni akarná, hogy vegyem finomabbra a figurát, mint legutóbb. Pedig ha tudná, milyen finom voltam legutóbb...
Csak és kizárólag miatta vagyok hajlandó összeszorítani az állkapcsomat és visszafogni magam. A nőnek csak az a szerencséje, hogy legalább nem merészkedett két lépésnél közelebb hozzá, különben valószínűleg Axel sem lenne elég ahhoz, hogy visszafogjon. Nem szólalok meg, hagyom, hogy ő próbálja meg rendezni a szituációt, de, természetesen, az a hülye liba nem ért a szép szóból. Már pusztán a mosolyától tovább emelkedik a vérnyomásom, az ujjaim egy kicsit erősebben szorítják Axel kezét, de aztán beszélni kezd, és minden egyes szavával elszakít egy-egy kis darabot abból a kötélből, ami a helyén tartja az idegeimet.
Nem az zavar, amit rám mond. Hidegen hagy a felsőbbrendűség-érzete, felőlem egész hátralevő életét tölthetné a sértegetésemmel, de az, hogy fenyegetőzik és ezzel akár őt is veszélybe sodorhatja, az sok. Annyira sok, hogy az a kötél el is szakad egy kicsit.
– Kedves, hogy emlékeztetsz... – sziszegem. Elengedem Axel kezét, vagy ha kell, egyenesen kirántom az ujjaimat az övéi közül, és ha megpróbál utánam nyúlni, lerázom magamról a kezét.
Két lépéssel szelem át a köztünk lévő távolságot, a fenyegetés hullámokban árad belőlem, valami mintha finoman meg is libbentené azokat a tökéletes hullámokba állított rohadt szőke haját, de nem érdekel. Túl gyorsan mozgok ahhoz, hogy esélye legyen, de vagyok olyan kedves, hogy legalább az erőmet visszafogom; neki bőven elég lesz egy ember fizikai ereje is. A jobb tenyerem tövével vágom orron, csont reccsen, vér fröccsen a kezemre, elrontva a kibaszottul tökéletes sminkjét is, nem is beszélve az ábrázatáról. Ha esetleg ennyitől össze akarna esni, előzékenyen kapom el a ruhája elejét és tartom meg, ha netán bármilyen hangot támadna kedve kiadni, legyen az akár csak vinnyogás is, gyorsan beléfojtom a hangokat, ahogy a térdem találkozik a gyomorszájával. Ha még ezután sem maradna csendben, készséggel fogom be a száját is, miközben felkenem a mellettünk levő falra, úgy, hogy a feje koppanjon a téglán, de ha végre rájött, hogy jobb, ha befogja a száját, akkor csak az alkaromat nyomom neki a torkának.
– A plasztikai sebészed majd rendbe hozza – pillantok a törött orrára, miközben belemászok az arcába. A hangom jéghideg és olyan élesen vág, mint ahogy a tőröm tudna belemetszeni a bőrébe, de nem ez az, ami már ott van a másik kezemben, ahogy a háta találkozik a fallal. A Beretta csöve ezúttal nem simogatja finoman a fejét, hanem durván ékelődik be az álla alá, én pedig rámosolygok. – Ismerős? – vonom fel a szemöldököm, mielőtt a fegyverrel feljebb kényszeríteném a fejét. Ha nem ott lennénk, ahol, hanem mondjuk egy sötét sikátorban, kettesben, kéjes örömmel loccsantanám szét a fejét itt helyben, de egyelőre beérem azzal, hogy szemeimet mélyen az övébe fúrva szűrjem a fogaim közt a szavakat, pontosan láttatva vele, hogy nagyon rossz emberrel állt neki baszakodni. – Azt javaslom, hogy húzd meg magad és felejtsd el, hogy valaha is láttál minket. Ha egyetlen szót is mersz szólni rólunk bárkinek, meg fogom tudni. – Talán nem kell emlékeztetnem rá, hogy pontosan tudom, hol lakik. A füléhez hajolok, az utolsó szavakat odasuttogva neki. – Akkor viszont mindenképpen olyan ágyneműt húzz majd fel, amin jól mutatna az agyvelőd – közlöm hidegen.
Az ő érdekében őszintén remélem, hogy ennyi elég volt neki, mert ha nem, nem vagyok rest még egy kicsit szemléltetni számára, hogy mennyire nem jó ötlet, ha velem akar ujjat húzni. Nem érdekel, ki a francnak képzeli magát, felőlem akár a Dalai Láma is lehetne; biztos vagyok benne, hogy öltem már meg nála magasabb rangú embereket is. Amikor a fegyver elsül, teljesen tök mindegy, kinek mi van a neve mellé írva, és ha ez a liba veszélyt jelent ránk, nem fogok gondolkozni, hogy megtegyem-e.

Axel & Aviva

Úgy tűnik, sikerül magunk mögött hagyni a nehezebb vizeket és a fájdalmas vagy érzékeny témákat, én pedig kimondhatatlanul örülök, hogy szorongó, feszült tekintete helyett most a mosolyát láthatom és a nevetését hallgathatom. Vidáman csillogó szemei megdobogtatják a szívemet, és amikor a javaslataim után elmondja a saját ötletét is, sokatmondóan mosolyodom el. Nem csak huncutság csillan a szememben, de felidéződnek bennem az emlékek is, amikor erről beszéltünk, és bármi történt is, rengeteg szép emléket őrzök a yachton töltött időnkről, ezt pedig nem teheti tönkre vagy veheti el semmi.
– Megbeszéltük – kacsintok rá.
Nehéz bármit is kiválasztanom, amit megtartanék rajta, mert számomra úgy tökéletes, ahogy van. Nem azért szerettem belé, mert szívdöglesztően néz ki, az csak a pláne az egészben, hogy a feje búbjától a lábujja hegyéig meg kellene festeni, de éppen ezért nem változtathat semmi ezen a képen az én szememben. Hosszabb haj vagy rövid haj, sima áll vagy szakáll, heg vagy nem heg. Számomra mindig tökéletes marad, az a sebhely az arcán pedig kifejezetten szexi, ha engem kérdeznek. Végül csak azért mondom a szakállát, mert félek, ha a Kék lagúnás utalás után hangosan is kimondanám a megjegyzésemet a hajával kapcsolatban, nehéz lenne tartani magam ahhoz, hogy a fáradtságára tekintettel visszafogom magam.
Mielőtt ágyba bújnánk, végül mégis vár rám még néhány nehéz pillanat. Nehéz szembesülnöm a robbanás nyomaival, nehéz nem hibáztatni magam, mert bár tudom, hogy amikor legközelebb ránézek ezekre a hegekre, ugyanúgy fogom látni őket, mint az arcán levőt; mint annak a bizonyítékát, hogy mi mindenre lenne képes értem, de most még nem könnyű. Most még frissek a sebek és nem tudom nem marcangolni magam azért, mert fájdalmat okoztam neki, még ha csak közvetve is.
Ő viszont segít. Ahogy én ott vagyok és leszek mellette mindig, úgy van ő is ott nekem, amikor kell. Ölelése, csókjai, megnyugtató suttogása és finom érintései elűzik a szívemből a sötét gondolatokat, úgy ragyogja be a lelkem újra és újra, mint ahogy mindig is tette. Két hónapnyi sötétséget is olyan könnyedén üldöz el a lelkemből, mintha sosem lett volna ott. Amikor pedig a takaró alatt összefonódik a testünk, újra azt érzem, hogy ott vagyok, ahol lennem kell.

Az alvással meggyűlik a bajom, az álmaim egyelőre nekem sem túl kedvesek, bár ez egyáltalán nem hasonlítható össze azzal, amivel neki kell együtt élnie nap mint nap. A rémálomból felriadva egyébként is kárpótol a látványa, a jelenléte, a közelsége, és az a kis mocorgás, mintha csak álmában is megérezné, hogy most épp szükségem van rá.
Ugyanígy vagyok neki én is ott, amikor végül felébred. Valamennyire megnyugtat, hogy a roham nem olyan szörnyű, mint amire számítottam, az utolsó napokban sokkal rosszabb volt a hajón, de ettől még nem fektetek kevesebb energiát abba, hogy kihozzam belőle. Ölelem, simítom, csókolom, megnyugtató hangon suttogok neki, és amikor látom a szemein, hogy visszatért hozzám, mosolyogva üdvözlöm. A csókját ugyanolyan mély szenvedéllyel viszonzom, élvezem a közelségét és minden érintését. Utána pedig csak néz, olyan hosszan és tekintettel, hogy szinte zavarba jövök tőle, de ugyanúgy nem veszem le róla én sem a szemeim. A figyelmét persze nem kerüli el, hogy a fáradtság kiül az arcomra - vagy talán csak ő ismer túlságosan és ezért veszi észre -, de nem vallom be neki a teljes igazságot.
– Csak próbálja feldolgozni az elmém, hogy visszakaptalak – simítom meg az arcát mosolyogva.
Mielőtt megválaszolhatnám a második kérdését, a hátára fordulva az órára pillant, a reakcióján pedig halkan elnevetem magam és bűntudatos arckifejezését látva gyorsan megrázom a fejem.
– Én örülök, hogy sokat aludtál – húzom magamhoz, hogy megcsókolhassam az arcát. Engem az sem zavart volna, ha átalussza az egész napot, akkor is elgyönyörködtem volna benne, ameddig csak kell és tudok.
Azért rákérdezek, hogy jól van-e, és őszinte, vidám reakciója széles, boldog mosolyt csal az arcomra, mielőtt újra a csókjának szentelném az ajkaimat. Mélységesen együtt tudok érezni vele, valószínűleg azért sem zavar, hogy én nem aludtam olyan sokat, mert a jelenléte mindenben kárpótol. Utána az éhséggel kapcsolatban is meginterjúvolom - mielőtt megint elfelejti -, a fürdéssel kapcsolatos megjegyzésén pedig kuncogni kezdek.
– Nem panaszkodom – jelentem ki széles mosollyal, és oda is húzom magamhoz, átölelem, most én fúrom az arcom a nyakába, és csak lehunyt szemekkel szuszogva élvezem egy kicsit, ahogy a testünk szorosan összefonódik.
Utána kiengedem az ágyból, és amíg ő fürdik, én is kihasználom az alkalmat, hogy felöltözzek - ismét elkerülendő néhány kellemetlen kérdést. Miután végzett, én is megmosakszom, amíg öltözik, aztán visszaadom neki a terepet, hogy meg tudja tisztítani a bakancsát is. Addig rendet teszek a szobában, bár csak a pizzás dobozt kell kidobni tulajdonképpen, aztán megnézem a kabátját természetes fényben is, de nem feltűnőek rajta a foltok, szépen megszáradtak és viszonylag jól beleolvadnak a feketébe.  
– Attól függ, hová megyünk – felelem a kérdésére, miközben felveszem a bakancsomat. – De tudok egy jó helyet a központban, ahol a világ legjobb szendvicseit csinálják – teszem hozzá, aztán becsúsztatom a Berettát a nadrágom derekába, éppen akkor, amikor kijön a fürdőből.
Mosolyogva nézek rá, magamba szívva a látványát, következő kérdésére pedig elgondolkozom egy kicsit.
– Semmilyen szempontból nem sürget az idő, szerintem, de ha mégis, észre fogom venni. Csak azt kell eldöntenünk, hol legyen a főhadiszállásunk. Amíg nem látjuk jelét, hogy megfigyelnének minket, nem kell folyamatosan helyet változtatnunk. – Ha már úgyis megbeszéltük, hogy a városban maradunk, az a legjobb, ha kijelölünk egy helyet magunknak. A lakásom biztonságos, az egy jó tipp lehet, és valószínűleg az apám is örülne neki, ha tudná, hogy ott vagyok, csak a zárat kellene megcsinálni. Egyébként is kényelmesebb, mint huzamosabb ideig motelekben élni. – Ha van egy helyünk, onnan már könnyebb mindent átgondolni. Valamikor el kellene mennem az apámhoz is, hogy megköszönjem neki... bár, oda akár te is velem jöhetsz majd – sandítok rá a szemem sarkából.
A következő kérdésére lassú, széles mosolyra görbülnek az ajkaim.
– Nem ostoba, csak felesleges – kacsintok rá. – Mondjuk tegnap neked is egész jól ment – teszem hozzá vigyorogva. Az én módszerem mondjuk egészen más, de hát egy magára valamit adó orgyilkosnál alapvető követelmény, hogy bármilyen zárat fel tudjon törni, lehetőleg hang, de garantáltan minden nyom nélkül.
– Miért? – kérdezem aztán kíváncsian, bár nagyjából sejtem, hogy mi lehet a terve. Ha ezt meg is osztja velem, értőn bólintok, egyébként is logikusabb így, mintsem boltokban császkálni, ami amúgy is kényes tud lenni a sok kamera miatt.
– Biztonsági zár vagy sima? – teszem fel az egyetlen fontos kérdést indulás előtt.
Miután mindketten belebújtunk a kabátunkba is, magamhoz veszem a hátizsákot, egy pillantással ellenőrzöm a szobát, majd a motor kulcsával felszerelkezve hagyom azt magam mögött. A szoba kulcsát nem adom le, belülről hagyom a zárban, mint mindig. Axelre bízom, hogy szeretne-e hódolni ismét a motoros lány képének és csak elmondja a címet, vagy most inkább ő visz el minket a lakásához. A hely, amit említettem neki, egyébként is ott van a közelben, talán három sarokkal odébb, így akár a kései reggelikkel felszerelkezve is mehetünk betörni hozzá.
Ha ő vezet, akkor csak jelzek neki a megfelelő helyen, hogy álljon félre, ha én, akkor magamat navigálom el a kis pékséghez. Az sem baj, ha ő csak a motornál vár meg, mert gyors leszek, de ha velem akar jönni, megfogom a kezét és boldogan viszem magammal. Eldugott kis ékszerdoboz ez, és bár sok helyen megfordultam már a világban, eddig itt bukkantam a legfinomabb és leglaktatóbb szendvicsekre. A pult mögött álló idős hölgy már ismerősként üdvözöl, én a szokásos sonkás szendvicset kérem tőle. Ha Axel velem van, rábízom, akar-e mást választani, de ha nem, akkor neki is ugyanazt kérem, mielőtt természetesen túl sokat fizetnék és nem várnám meg a visszajárót. A kis zacskóval felszerelkezve még betérek a pékség melletti kis mindenes-boltba is, ahonnan egy miniatűr szerszámkészlettel távozom, de aztán tényleg nincs más hátra, mint hogy megcélozzuk Axel lakását.

Axel & Aviva

Lassan átbeszélünk mindent, de számomra a legnehezebb pillanat - a robbanás felidézése mellett - mégis az, amikor szóba kerülnek a félelmei és a rohamai. Borzasztóan nehéz így látnom őt és tudni, hogy tulajdonképpen semmi nincs, amivel segíthetnék neki. Csak attól tudom megóvni, hogy legalább ne törje el a saját ujjait idegességében, de amikor egy rövid, zaklatott mozdulattal megrázza a fejét, tudom, hogy nem szabad tovább erőltetnem. Bólintok egyet, jelezve, hogy értem, aztán felegyenesedve megcsókolom a homlokát, és én is elengedem a témát.
Inkább a felvidítására próbálok koncentrálni, és én magam is felszabadult boldogságot érzek, ahányszor csak rám mosolyog vagy sikerül megnevettetnem. Amikor azt mondja, Amerikában biztosan nem lenne akadálya az Aquaman névnek, halk nevetéssel bólogatok, egyetértésem jeléül, aztán az alternatív Aquaman-javaslatra elgondolkodva, az ajkamat lebiggyesztve nézek rá, mintha csak mérlegelném a lehetőséget.
– Hmm. Nincs valami Arthur-os fejed – vigyorodom el aztán, megrázva a fejem, de nem tudom ennyiben hagyni, a tekintetemben kajánság csillan. – Akkor már inkább Robinson Crusoe. Esetleg Chuck Noland, vagy mondjuk Forrest Gump? Mondjuk ő csak futott – főzöm tovább, de én sem bírom ki nevetés nélkül.
Az új megjelenésével kapcsolatban csak egy sejtelmes megjegyzést teszek, amivel láthatóan felkeltem a kíváncsiságát. A kérdésére kiszélesedik a mosolyom.
– Én mondtam, hogy így is tetszel – vonom meg a vállam könnyedén. Úgy teszek, mintha ismételten csak elgondolkozva nézném, azon tűnődve, mihez ragaszkodjak, de valójában csak kihasználom az alkalmat, hogy magamba ihatom a látványát. – A szakállhoz mindenképpen ragaszkodom – mondom végül, csak hogy mondjak valamit, pedig a hajával kapcsolatban is van a nyelvemen néhány megjegyzés, de azokat talán jobb, ha most sem mondom ki.
Végül aztán utamra enged, hogy megfürödhessek, és bár nem töltök el ezzel sok időt, valahogy nem lep meg, hogy mire kiérek, ő már elaludt. Finoman érintve ébresztem fel, csak azért, hogy kényelmesebben fekhessen, és amikor összerezzenve ébred, kitartom ezt az érintést és megnyugtatóan mosolygok rá. De ha azt hittem, az este már nem tartogat számomra nehéz pillanatokat, hamar rá kell jönnöm, hogy hatalmasat tévedtem.
Egyáltalán nem könnyű látni azt, amit a robbanás tett vele. Nem azért, mert zavarnának a sebhelyek, a legkevésbé sem érdekel az ilyesmi, sőt, számomra csak az erejét bizonyítják, de borzasztó érzés belegondolni, hogy min kellett keresztülmennie. Hogy mennyi fájdalmat kellett kibírnia, és mindezt azért, mert a rossz emberbe szeretett bele. Tudom, hogy ő nem sajnálja, hogy ha bármit mondanék ezzel kapcsolatban, lerázná magáról, de nekem akkor is nagyon nehéz szembesülnöm ezzel. Soha nem akartam volna, hogy ilyesmi történjen vele, főleg nem miattam.
Amikor érzem, hogy a gondolat kezd elviselhetetlenné válni, inkább csak magamhoz ölelem, szorosan, hogy érezzem őt. Ajkamat a vállánál kezdődő hegre simítom finoman, összeszorított szemhéjaim alól megszöknek a könnyek, de nem bánom. Megnyugtató hangon suttog a fülembe, de nem tudok hinni neki; talán akkor, abban a pillanatban nem érzett fájdalmat, de kételkedem benne, hogy később sem. Gondoskodó ölelése és érintései segítenek abban, hogy most ne ragadjanak annyira magukkal az érzéseim, de ettől még nem húzódom el azonnal, elraktározom magamban a pillanatokat, újra és újra tudatosítva magamban, hogy tényleg itt van velem. És ez az, amire koncentrálnom kell. Ahogy elhúzódom, tenyere az arcomra simul, egyik oldalon ujjával, a másikon az ajkával tünteti el a könnyeimet, és ez a gyengédség segít abban, hogy elűzze a rossz érzéseket a mellkasomból. A szívem minden szerelmével nézem őt, sokadszorra is magamba iszom a látványát, gyönyörű szemeinek kissé aggodalmas, törődő, szerelmes csillogását. Tudom, hogy ő nem haragszik rám és azt sem akarná, hogy én haragudjak magamra. Kezeim közé veszem az arcát, hagyom magam elveszni szemeinek kék tengerében, vallomása ott van a csókjában és az én szívemben is. Rám mosolyog, keze gyengéden simítja végig a hátam, én pedig visszamosolygok, még ha halványan is, de őszintén. Ezzel még meg kell küzdenem magamban, de ő az, aki igazán számít.
Ez pedig még fokozódni is képes, ahogy őt is az ágyra vonom, magamhoz húzva és ölelve a takaró alatt. Úgy bújik hozzám és fonódik körém, mintha csak azt akarná, hogy összeolvadjon a testünk, ez pedig őszinte mosolyra fakaszt, már csak azért is, mert a magam részéről cseppet sem bánnám, ha így történne. Készségesen simulok hozzá mindenhol, ahogy csak tudok, karjaimat köré fonom, egyikkel a vállát ölelem át, míg másikat a hajára simítom, és ahogy a nyakamhoz bújik, arcomat egy ragaszkodó mozdulattal hajtom a fejére. A szakálla finoman csiklandozza a bőrömet, de egyáltalán nem zavar. Amikor megcsókolja a nyakam, kiráz a hideg, a szó lehető legjobb értelmében, és amikor nagyot sóhajt, mintha csak megtalálja volna a helyét, egy kicsit szorosabban ölelem, mert ezzel nagyon is együtt tudok érezni. Szavaira újra mosolyt csalnak az arcomra, oldalra fordítom a fejem, hogy meg tudjam csókolni a halántékát, aztán arcomat visszasimítom hozzá és tovább simogatom a haját. Keze finoman simogatja a hátam, én pedig hagyom magam elveszni egy kicsit ebben a pillanatban, ahogy a testünk teljesen összefonódik, a nyakamon érzem a lélegzetét, a mellkasomon a szíve dobogását, a testemen az ő teste melegét, a bőr érintését. Ha valaki tegnap este azt mondja, ma éjjel újra így fogok aludni vele, valószínűleg gondolkodás nélkül megöltem volna, és most mégis itt vagyunk.
Ujjaim még akkor sem hagyják abba a gyengéd cirógatást, amikor érzem, hogy az ő simogatása már abbamaradt, a légzése pedig egyenletessé vált. Lehunyom a szemem, de nem merem magam túl mély álomba engedni, inkább csak őrzöm őt és az ő álmait, mert ez tűnik a legfontosabbnak, és egy kicsit talán félek is attól, hogy ha most elalszom, mégis felébredek majd valahol és kiderül, hogy ez az egész csak egy álom volt.

Végül mégis érvényesül rajtam az a hatás, amit már régen is gyakorolt rám és az éberségemre, amikor az ösztönöm is tudja, hogy nincs veszély: elalszom. A szemeim valamikor kora reggel pattannak ki hirtelen, és bár a testem mozdulatlan marad, az elmémben még ott táncolnak a hajó narancssárga lángjai az éjszaka sötétjében, a mellkasomon pedig ott ül az a jól ismert mélységes veszteségérzet és reménytelenség. A pulzusom az egekben van és a légzésem is sűrűbb a kelleténél, az állkapcsomat olyan erősen szorítom össze, hogy kis híján elroppannak egymáson a fogaim, de aztán lassan eljut a tudatomig a szorosan az enyémhez simuló test melege, a tenyerem alatt nyugodtan dobogó szív lüktetése, a szemeim előtt pedig kirajzolódik Axel arca, ahogy nyugodtan, mélyen alszik mellettem. Mintha mázsás súlyok gördülnének le a mellkasomról, szinte nem is pislogok, csak nézem őt, ki tudja mennyi ideig.
Nem álom volt.
Egy kicsit fészkelődik álmában, az oldalára fordulva von közelebb magához, én pedig odafészkelem magam hozzá és kiengedek egy hosszú lélegzetet magamból.
Itt van.

Ezután már nem tudok visszaaludni és tényleg csak felszínes, éber álomba engedem magam bele-belesüllyedni, ami a legkevésbé sem pihentető, de nekem nem igazán számít az ilyesmi, hozzá vagyok szokva. Amikor pedig végleg úgy döntök, hogy elég volt ebből is, ugyanott maradok, ahol voltam: nincs szívem felébreszteni őt, ezért mellette maradok, gyönyörködöm benne, magamba iszom a látványát.
Teljesen éber vagyok, amikor elkezdődik. Szinte előbb érzem, hogy legyek résen, minthogy a teste megfeszülne a karjaimban. Szorosabban ölelem magamhoz, és bár érzem, hogy nem vesz levegőt, hagyom, hogy elkezdjen magához térni, mert még a szemei sincsenek nyitva. Ajkaimat a halántékára simítom, amikor pedig látom, hogy kinyitja a szemét, egyik kezem elveszem a hátáról és az arcára simítok vele, míg a másik a hátát simogatja, próbálva oldani a görcsöt a testében.
– Semmi baj – mormolom megnyugtatóan. – Minden rendben. Itt vagy velem. – Látom, hogy kell még neki egy kis idő, a szemei még mindig tompán merednek maguk elé, de kitartóan simogatom, a homlokára csókolok, hangom lágyan suttog neki, próbálva előcsalogatni őt az emlékeiből.
Ahogy a pillantása lassan fókuszálni kezd, megnyugtatóan mosolygok rá, hüvelykujjammal az arcát simogatva gyengéden, és szinte látom, amikor felismer, mert ugyanaz tükröződik a szemeiben amit én is éreztem: azt a mélységes megkönnyebbülést, hogy itt vagyok vele. Heves szenvedéllyel csókol meg, de egy cseppet sem bánom, arcán nyugvó ujjaimat finoman elbújtatom a hajában és késlekedés nélkül viszonzom azt. Hagyom, hogy az én lelkemet is átjárja minden érzés, a tudat, hogy tényleg együtt vagyunk. Amikor elhúzódik tőlem, szemeit rám függeszti és hosszan néz rám némán; egy kis idő után elmosolyodom és megsimogatom az arcát, mert bár én is ugyanezt csináltam a kora reggeli órákban, szinte zavarba hoz ezzel az intenzív nézéssel.
Halk, aggódó kérdésére szelídül egy kicsit a mosolyom, elmondhatnám neki, hogy két hónapja nem alszom jól, de nem szeretném, ha akár csak egy kicsit is rosszul érezné magát bármi miatt.
– Túl sokat jár az agyam és korán ébresztett – mondok inkább egy fél-igazságot.
Tenyerem újra végigsimít az arcán, szemeim pedig követik a mozdulatot, mintha nem tudnék betelni vele és nem is tudok.
– Jól vagy? – kérdezem inkább a szemeit fürkészve. Nagyon sokat aludt, ami valószínűleg jó jel, de azért csodát az alvás sem mindig tesz.
Még egy kicsit muszáj magamhoz ölelnem és csak élveznem, éreznem, hogy itt van. Nem tudom, mikor fogom igazán feldolgozni ezt a csodát, bár engem az sem fog zavarni, ha minden egyes napot csodaként élek majd meg vele. Hiszen bizonyos szempontból mindig is az volt nekem.
– Nem vagy éhes? – pillantok aztán rá mosolyogva, amikor már úgy érzem, hogy ha kell, képes vagyok elengedni és kibújni mellőle az ágyból. Ki tudja, mennyit dolgozott már fel a szervezete a pizzából egy ekkora alvás után, és egyébként is beszéltünk róla, hogy ma beszerzünk neki is néhány dolgot.

Axel & Aviva

Csak mosolyogva ingatom a fejem, amikor biztossá válik, hogy én aztán téphetem a számat, nem fogja elhinni nekem, hogy nem csak elég, hanem már így is több, mint amire vágyhatnék, amit akarhatnék. Abban persze igaza van, hogy az apám döntése az apám döntése lesz, de én akkor is bizakodó vagyok ezzel kapcsolatban. Soha nem kezdett volna Axel után kutatni, ha nem érezte volna, mennyire fontos ő nekem, és pláne soha nem engedte volna hozzám, ha úgy gondolta volna, hogy nem akar neki esélyt sem adni.
Megfordul a fejemben, hogy mivel egyébként is mindenképpen el kell majd mennem hozzá - hiszen azt, amit értem tett azzal, hogy visszahozta nekem Axelt, nem hagyhatom szó és köszönet nélkül -, esetleg mehetnénk együtt is, hogy... kiderítsük ezt, de egyelőre elnapolom a kérdést. Holnap is ráérünk erről beszélni, most már egyébként sem mennénk sehova.
Amikor felfedem előtte Joe valódi kilétét, pontosabban azt, hogy micsoda ő, látom rajta a zavartságot és a feszültséget. Megértem, valószínűleg hasonló gondolatok futnak át a fején, mint annak idején az enyémen is - hogy akkor mi lehet még és vajon hányan lehetnek és kik -, de egy kicsit megnyugtat, hogy végül inkább viccbe fordítja a dolgot ahelyett, hogy túlgondolná. Ráérünk még később is aggódni emiatt, ha kell. A megjegyzésére viszont újra kuncogni kezdek.
– Ez fordítva is igaz – kacsintok rá, mondjuk ezt komolyan is gondolom. Ha valaki más próbálná meg belemélyeszteni a fogait, akármilyen okokból is, kénytelen lennék egyesével kitörni azokat, legyenek hegyes szemfogaik vagy sem.
Nemsokára egy kicsit szerepet kell cserélnünk, ezúttal én nem tudok mit kezdeni azzal, ahogyan ő lát engem, mert még ha nem is kételkedem a szavai valóságtartalmában, én ezt az egész csak egy nagyon kis részének könyvelem el, hiszen ez olyasmi, amit csak neki engedtem láttatni magamból. A szavai hatására mindenesetre eltűnik a feszültség nagy része a mosolyomból, mert legalább azzal egyet tudok érteni, hogy ez szerencse. Szerencsés vagyok, hogy megtaláltam, vagyis inkább hogy ő talált meg újra engem, és valami csoda folytán úgy döntött, nem is enged el. Nem tartom valószínűnek, hogy bárki más ki tudta volna ezt hozni belőlem, vagy hogy egyáltalán ki akarta volna, de nem is ez számít. Már az első találkozásunkkor volt bennem egyfajta megnyílási kényszer az irányába, amit sem előtte, sem utána nem tapasztaltam senkivel kapcsolatban, pedig nem éltem szent életet. Azt nem tudhattam, hogy ez végül ide fog vezetni minket, de örülök, hogy így történt. Hogy ő az, akiről azt sem tudtam, hogy keresem.
Ez az öröm aztán gyorsan szívfacsaró érzéssé válik, amikor újra róla kezdünk beszélni. Nem azért, mert elijesztenének a nehézségek, vagy kevesebbnek gondolnám azért, amitől szenved, amin keresztül kell mennie. Továbbra is meghagyom neki, hogy ezt hibának élje meg, én megmaradok a támogatásánál. Megüti a fülem, hogy a hajón majdnem történt valami, vissza is kérdezek, a reakciója pedig egy kicsit megijeszt. Nem a majdnem miatt, hanem azért, amit látok rajta. Becsukja a szemét, újra elfordítja a fejét, olyan idegesnek tűnik, hogy mintha a légzése is sűrűbbé válna. Szeretném ismét magam felé fordítani az arcát, de a szemem sarkából látom, hogy ha így folytatja, el fogja törni a saját ujjait, ezért inkább mindkét kezem arra használom, hogy kibányásszam egyik kezét a másikból és határozottan, de gyengéden megfogjam mindkét kézfejét, ujjaimat az övéi köré simítva, hogy legalább ebben meg tudjam akadályozni.
– Axel... – suttogom a nevét lágyan, de ha nem válaszol, nem erőltetem tovább. Látom, hogy felzaklatja, bármiről is van szó, és nem akarom a végletekig feszíteni a húrt, majd beszél róla, ha úgy érzi, képes rá.
Inkább arra koncentrálok, hogy gyengéd, bizakodó, szeretetteljes szavakkal próbáljam láttatni vele azt, amit én látok benne és rajta, meggyőzni arról, hogy én itt vagyok és leszek is mellette, ahogy ígértem. Megköszöni, pedig nekem ez olyan természetes, mint neki az iménti döntése, de látva a fáradtságot a szemeiben, nem erőltetem tovább a témát.
Áttérünk az én terveimre, bár abban nem sok konkrétum akad, mivel szerencsére alaposan összekuszálta őket ma este. A megfelelő résznél persze kapok némi rosszalló fejcsóválást, ahogy számítottam is rá, de hát... így jártam. Inkább át is terelem a szót arra, hogy a döntése nyomán áll még előttünk néhány feladat, és amikor a nekem tetsző nevekről beszél, széles mosoly kúszik az arcomra.
– Nem hiszem, hogy az Aquaman szerepel az engedélyezett keresztnevek listáján – jegyzem meg vontatottan. Nem titkolt célom, hogy minél több mosolyt, vagy még inkább nevetést csikarjak ki belőle, hogy ha mással nem is sikerült, legalább ezzel eltereljem egy kicsit a figyelmét az iméntiekről.
Megmelengeti a szívem, hogy már ő is vidámabbnak tűnik, mert persze szót kell ejteni a Robinson-stílusról is. Úgy tűnik, mindenben nekem akar megfelelni, ami simogatja a lelkem, de nem mondok le arról, hogy tovább húzzam egy kicsit az agyát. Látni akarom azt a vidám csillogást a szemében és azt az édes mosolyt az arcán.
– Talán megegyezhetünk majd valamiben – mosolygok rá pimaszul.
Ahogy a pizza elfogyott, engem a fürdés iránt kap el az elkötelezett vágy, aminek szót is adok. Látok a szemeiben egy villanást, amit azt hiszem, pontosan értek, de egyikünk sem fűzi tovább a gondolatot. A csókját mindenesetre készségesen viszonzom, mielőtt eltűnnék a fürdőszobában. Felszabadítóan jól esik a fürdés, és be kell vallanom, hogy egy kicsit örülök, amiért büntetlenül magamra húzhatok egy hosszabb pólót, ezzel elfedve bizonyos nyomokat magamon, így egyelőre megúszva egy kellemetlen beszélgetést. Persze lehet, hogy végül rá sem kérdezne, elvégre a homlokomat sem jegyezte meg, talán csak úgy van vele, hogy nem sokat változott az életvitelem két hónap alatt sem.
Amikor kilépek a fürdőből, elmosolyodom; Axel az ágy végében fekszik, a szemei csukva, a légzése pedig egyenletes. Odalépek hozzá, ujjaim lágyan simítanak végig a homlokán, és amikor összerezzenve tér magához, megnyugtatóan folytatom is ezt a mozdulatot, belefuttatva kicsit az ujjaimat abba a bizonyos hosszabb hajba. Rámosolygok és megrázom a fejem, amikor bocsánatot kér.
– Inkább gyere és aludj tovább – csókolom meg a halántékát.
Az ágy mellé lépve bebújok a takaró alá, de mielőtt elhelyezkednék, a mozdulat valamennyire félbemarad, amikor rápillantok, és most kivételesen nem olyan okok miatt, mint eddig, amikor vetkőzni kezdett a szemem láttára. Tekintetem végigfut a póló hiányában feltáruló hegeken, vagy inkább egyetlen, hatalmas hegen, ami mintha összefüggően simulna a bal oldalára. A vállánál kezdődik, végigfut a mellkasán, a bordáin, a csípőjén. A tompa fényben látom az égésre utaló fénylést a bőrén, de ennél sokkal feltűnőbben azok a nyomok, amik arra utalnak, hogy a yacht a robbanás pillanatában úgy működhetett, mint egy hatalmas repeszgránát. Ami mintha telibe kapta volna a bal oldalát.
Érzem, hogy ráül valami nehéz a mellkasomra, a légzésem elnehezül egy kissé, a torkom pedig kiszárad és szorítani kezd. Leveszi a nadrágját is, látom a már ritkásabban, de azért a combján a térdéig húzódó nyomokat, és úgy érzem, bele tudnék pusztulni a gondolatba, a tudatba, hogy mi történt azon az éjszakán. Eddig is egy felfoghatatlan csodaként éltem meg, hogy itt van velem, de mintha ez most válna igazán élessé a fejemben. Hogy mekkora csoda is ez valójában.
Tudom, hogy fáradt, és nem akarom visszatartani az alvástól, de képtelen vagyok csak úgy elmenni ez mellett. A másik oldalra mászva térdelek fel az ágyban, és ahogy a ruhákat ledobva felém fordul, ujjaim óvatosan megérintik a heg kezdetét a vállán. Nem nézek az arcára, mert nem hiszem, hogy most kibírnám, ha a szemeibe kellene néznem, a látásom így is homályossá válik, bár tudom, hogy a nehéz légzésem így is el fog árulni. Tudom, hogy arra kell koncentrálnom, hogy itt van velem, hogy él, de a gondolat, hogy mit kellett túlélnie ehhez, hogy milyen kevesen múlt már megint, összepréseli a mellkasom. Ujjaim leheletfinoman, szinte csak pihekönnyen érve hozzá követik végig a sebhelyeket, de a csípőjéig sem jutok el, mert úgy érzem, nem megy. Karjaimat a dereka köré fonom, összeszorított szemekkel ölelem őt magamhoz, és miközben ajkam finoman a vállára szorítom, érzem a forró könnycseppeket legördülni az arcomon.
Veszek egy mély levegőt, hogy meg tudjam nyugtatni magam. Tenyerem a hátát simítja végig, magamba szívom az illatát, kiélvezem a teste melegét és érintését, hogy minden lehetséges módon tudatosítsam magamban, hogy ez tényleg a valóság. Csak ezután vagyok képes elengedni őt. Kezeim közé fogom az arcát, most már úgy érzem, képes vagyok a szemeibe nézni.
– Szeretlek – suttogom magunk közé kissé rekedt hangon.
Lágyan megcsókolom, de csak röviden, aztán a kezénél fogva behúzom magammal a takaró alá. Magamhoz ölelem, a kezemet úgy helyezem, hogy egyik kezemmel simogatni tudjam a haját, egyébként is úgy hiszem, hogy ő hamarosan szó szerint elájul a fáradtságtól, nekem viszont van még mit megemésztenem, és egyébként sem merem túl mély álomba engedni magam. Gondolatban egyébként is felvértezem magam a reggelünkre, de nem csak akkor leszek itt. Álomba simogatom és csak remélni tudom, hogy a jelenlétem legalább egy kicsit enyhít majd azokon a rémképeken, amiket látnia kell éjszaka. Reggel pedig én is itt leszek, hogy újult erővel küzdjünk meg a démonaival; már csak azért is teszem le a voksomat a minél éber álom mellett, hogy az én rémálmaim ne zavarhassanak bele ebbe.

Axel & Aviva

Megteszem neki az ígéretemet, mert úgy érzem, amit kért, azt meg fogom tudni tartani. Az nem kérdés, hogy én is szeretném őt magam mellett tudni, hogy a társamként gondolok rá minden lehetséges értelemben, hogy bízom benne és a képességeiben, abban, hogy szeret és segíteni akar nekem. Az sem kérdés, hogy ha van olyan lehetséges befejezés, ahol magam mögött hagyhatom az eddigi életem és vele maradhatok, az a legtökéletesebb és azt választanám. Ez lesz az, amiért küzdeni fogok, fogunk. Ezért teszek neki ígéretet és ez érződik a csókunkban, a szorosodó ölelésünkben.
– Szavadon foglak – mosolygok rá csillogó szemekkel, végigsimítva az arcán. Ez minden, amit kívánhatok, amit valaha kívánnék.
Kellemes és szívet melengető meglepetés, amikor az apám kapcsán az jut eszébe, hogy vajon elég jó lesz-e az ő szemében. Nekem szemernyi kétségem sincs efelől, bár még én sem tudtam megismerni például az ezzel kapcsolatos álláspontját, hiszen... egyetlen egyszer került köztünk szóba ilyesmi, de akkor Axelt halottnak hittem. Ilyen formán fogalmam sincs, hogy áll ehhez a kérdéshez, de azt nagyon is jól le tudom vezetni magamban, hogy mi mindennel rendelkezik, ami az apám szemében azt bizonyítja, hogy méltó hozzám. Nevetséges, mintha nem Axel lenne ajándék az én életemben, hanem fordítva...
– De én nem akarok – jelentem ki határozottan. – Végtére is ez számít, nem? – mosolyodom el, próbálva az ő arcára is visszacsalogatni a vidámságot. Szemeimmel az arcát fürkészem, látom csodaszép szemeiben a feszültséget és azt, hogy nem hisz nekem, hogy nem ért velem egyet, ami egyszerűen nem fér a fejembe. Fogalmam sincs, mi jobbat vagy többet akarhatnék nála, de azt sem tudom, hogy verjem ki a fejéből azt a képtelenséget, hogy ő nem elég; na nem szó szerint.
– Tudok egyáltalán bármi olyat mondani, amitől hinnél nekem? – kérdezem inkább, mosolyogva ingatva a fejem. Ha csak egy másodpercre is az én szememen keresztül láthatná magát, szemernyi kétsége sem lenne semmi felől.
Amikor a kérdésekben eljutunk Joe-hoz, megosztom vele kapcsolatosan azt is, hogy ő sem egyszerű ember, de közben nem is olyan, mint mi. Ugyanazt látom az arcán, amit én is éreztem, mikor elkezdtem komolyabban belecsöppenni ebben az egészbe, és őszintén szólva örülök, hogy ismét együtt tudjuk majd tovább fejtegetni ezeket az eddig ismeretlen szálakat, mint ahogy azelőtt együtt kezdtük el felgöngyölíteni a származásunkat is. A kérdésére viszont őszintén felnevetek.
– Esküszöm, azokkal még nem találkoztam – rázom meg a fejem vigyorogva.
Miután enyhítettünk egy kicsit az éhségén, ismét egy kicsit komolyabb témákra térünk rá. Hagyom, hogy kiüljön az arcomra minden aggodalmam és bizonytalanságom, amikor kifejezi, hogy tulajdonképpen ő is azt az életet választja magának, amit én is élek, ameddig csak kell. Az árnyékokban, árnyékként, egy másik, sosem létezett emberként, a hátunk mögé tekintgetve. De kéz a kézben, vállt vállnak vetve. Érzem, hogyan önti el a határtalan melegség a mellkasom, amikor tudatosul bennem, hogy ez számára mennyire természetes döntés. Képtelen vagyok felfogni, mivel érdemeltem ki ezt, Őt, és amikor ezt kifejezem, olyan választ ad, hogy egy kicsit úgy érzem, helyett kell cserélnünk a beszélgetés egyik korábbi szakaszához képest.
Nagyon sokat jelent számomra, hogy ilyennek lát engem, a mosolyom mégis feszült, mert én tudom, hogy nem ez vagyok. Nem csak ez, sőt, a legkevésbé ez. Az, amit ő lát, egy olyan arc, amit csak ő volt képes elővarázsolni valahonnan a lelkem mélyéről a szerelmével és mindennel, amit adott nekem, de... ebben a tekintetben is ő a kivételes, nem én. Én egy hidegvérű gyilkosként éltem le az életem java részét, és bár ő előhozta ezt az eddig számomra is ismeretlen oldalamat, tudom, hogy az sem tűnt el. Sőt.
– Körülbelül három hónappal ezelőttig ezeket valószínűleg sértésnek vettem volna – próbálom inkább elviccelni az egészet ahelyett, hogy vitába szállnék vele. – Nem is kívánhatnék annál többet, mint amit adni tudsz nekem – fordítom aztán át rögtön rá a beszélgetést, hüvelykujjammal finoman megsimítva a kezét.
Ezután viszont egy kicsit komolyabban is kibontjuk az ő helyzetét, ami nem kis aggodalommal tölt el. Fáj a szívem azért, amit úgy tűnik, végérvényesen elveszített, és fáj a szívem azért, hogy valamiért úgy érzem, az állapota is romlott egy kissé. Talán részben emiatt a felfedezés miatt is. Eddig is tudtam, hogy nincs jól, hiszen többször is szemtanúja voltam mindennek, mégis... nagyon rossz érzés így látni őt, szinte megfojt a tehetetlenség, mert nincs más eszközöm arra, hogy segítsek neki, mint a szavaim és a belé vetett hitem, de úgy érzem, most ez sem elég.
– Mi történt majdnem a hajón? – kérdezem értetlenül ráncolt szemöldökkel. Arra inkább nem is mondok semmit, hogy szerinte elfogult vagyok, mert azt hiszem, vitatkozhatnánk, ez melyikünkre illik jobban... de most egyébként is róla van szó.
– Ne csorbítsd az értékeidet, kérlek – szólalok meg inkább lágyan. – Nem az számít, hogy hogyan ne sikerülhetett volna mindez, hanem hogy sikerült. Ott voltál velem és nem is egyszer te védted a hátamat. Nélküled valószínűleg nem lennék most itt. – Szabad kezemmel megfogom az övét, a másikat még mindig az arcán nyugtatom.
Elmondom neki, hogy még mindig tartani akarom az ígéretem, hogy már itt vagyok mellette és itt is leszek, de úgy érzem, most nem vagyok elég és ez feszültté tesz, mert nem tudom, mi mást tehetnék még. Hálálkodására csak megrázom a fejem.
– Nem kell megköszönnöd – mondom gyengéden, de látom a fáradtságot megcsillanni a szemeiben, ezért nem erőltetem tovább a témát.
Felegyenesedve megcsókolom a homlokát, aztán visszaülök a helyemre, bár a pizza maradékát már meghagyom neki. Felteszi a következő kérdését, ami bár logikusnak tűnik, meglepő módon elég felkészületlenül ér. Összevonom a szemöldököm és kissé tanácstalanul sóhajtok fel.
– Be kell valljam, hogy fogalmam sincs, mik a terveim. Egy kicsit felülírtál mindent, ami eddig a fejemben volt – vallom be egy zavart mosollyal, nem mintha panaszkodnék. – De... azt hiszem, igen, ameddig csak tehetem. Eredetileg is az lett volna a tervem, hogy visszajövök ide, ha... – Elharapom a mondatot és inkább megköszörülöm a torkom, bár tudom, hogy tudni fogja, mit akartam mondani. – Nem tudom, hogy mi jön majd ezután. Szerintem teljes zavar lesz a fejükben, ez viszont időt fog adni nekünk – mosolyodom el halványan. – Nem kell elmennünk a városból, amíg nem érezzük égető szükségét. Biztos vagyok benne, hogy az apám is segíteni fog nekünk eltűnni a radarról. – Azt is szeretném, ha nem kellene kapkodnunk a felkészüléssel és Axelnek is lenne ideje elvarrni azokat a szálakat, amelyeket muszáj, akármilyen utat is választott. Tudom, hogy a családjáról sosem mondana le és nem is várnék el tőle ilyesmit; én mondtam el az édesanyjának a rossz hírt és nagyon szeretném, ha időben megkaphatná a jó hírt, és ha lenne ideje kiélvezni is.
– Neked pedig új papírokat kell szereznünk – nézek rá aztán elgondolkozva. Azt nem tudom, hogy az apám ebben tud-e segíteni, de ha nem, az sem baj, mert meg tudjuk oldani, hiszen nekem is kellettek annak idején. – Elkezdhetsz gondolkodni az új neveden, és azon is, hogy mennyit akarsz megtartani az új stílusodból – teszem hozzá somolyogva.
Ha elpusztította a maradék pizzát, vagy csak belé sem fér már több - bár ezen meglepődnék -, félreteszem a dobozt, aztán az asztaltól felállva a hátizsákomra esik a pillantásom.
– Ha te a pizzáért vesztél meg, akkor én egy fürdésért – sóhajtok fel, és a szavaim mögött kivételesen nincs semmilyen egyéb célzás. Egyébként is láttam a szemein a fáradtságot, nekem az is bőven elég, ha magamhoz ölelhetem a takaró alatt.