Axel & Aviva

Ma este meg kell tennem. Sajnálom, tudom, hogy azt ígértem, szólni fogok előtte, de nem akartalak megzavarni. Tudom, hol vannak, és készen állok. Remélem, egyszer el fogod tudni mesélni, miért voltál ennyire izgatott mostanában.

Ha valami mégis félresikerülne, kérlek, keresd meg Joe-t a városban és add vissza neki a motort. Érteni fogja.

Köszönöm, hogy megérted.

A lányod,
Aviva

A papírlapot összehajtom és az asztal szélére teszem. Nem írok rá nevet, hiszen a mai estét követően egyetlen ember marad majd, aki be akarhat jönni ide, és be is fog jönni ide, ha nem jelentkezem, még akkor is, ha tudni fogja az okát. A Ducati kulcsát a papír mellé helyezem. Magam sem tudom igazán, hogy mire számítok, de az biztos, hogy nincs garancia arra, hogy visszajövök. Ezt elmondtam az apámnak is, és azt hiszem, akkor értettem meg igazán, hogy tényleg az ő vére vagyok, amikor azt mondta, megérti. Nem akart megakadályozni, mert tudta, tudja, milyen fontos ez nekem.
Magamhoz veszem a Berettát, a tőreimet már eltettem, és más fegyvert nem viszek magammal; úgyis csak elvennék. A kis jelzőeszközt, amit az apámtól kaptam, biztonságos helyre rejtem, ahol biztosan nem fogják észrevenni, aztán még egyszer végignézek a lakáson. Pontosan olyan személytelen, mint mindig is volt, talán csak a motor kulcsának és a bukósisaknak van némi szentimentális értéke. A Joe-tól vásárolt lőszereket és az M4-est a szekrénybe zártam, de tudom, hogy ha kell, az apám mindenről gondoskodni fog.
Magamra veszem a kabátomat, de még nem tudok kimenni az ajtón. Visszamegyek a hálószobába, leguggolok az ágy melletti kis szekrényhez és kihúzom a fiókot. Előveszem a kissé már megviselt fényképet és a hozzátűzött kis, fehér cetlit, amin már rég megkoptak a számok, de én fejből tudom őket. Megérintem a papírt, tekintetem elidőzik Axel arcán, ahogy a fényképen mosolyog mellettem állva, aztán az ajkaimhoz érintem a fotót.
Meg fog fizetni érted.
Nem teszem vissza az ereklyéket a fiókba, az éjjeliszekrény tetején hagyom őket, aztán elhagyom a lakást. A szemeimet csak addig égetik a könnyek, míg leérek a lépcsőn és az arcomba vág a kinti hideg; onnantól kezdve az egyetlen dolog, amit ismerek, a tettvágy, amit csak táplál a mellkasomban érzett monoton üresség és fájdalom.


– Tényleg sokat csökkent a színvonal – szólalok meg teátrális sóhajjal, héberül, mire a kis helyiség túlsó sarkában ülő alak rám mered. Jelentőségteljesen felvonom a szemöldököm, de ő sem tud jó magyarázattal szolgálni arra, hogy hogyan lehetünk még mindig itt.
Ezzel persze csak engem igazolnak, és azt, hogy fogalmuk sem volt, mire készülök. Úgy tűnik, még az a rohadék sem hitte el, hogy tényleg el tudnak majd kapni - persze, ha nem akartam volna én is, hogy elkapjanak, nem is tudtak volna -, mert egyáltalán nem tűnik kiforrottnak a stratégia, amivel ki akarnak vinni az országból. Már több mint huszonnégy órája rostokolunk ebben a nyomorult raktárépületben, és még mindig nem történt semmi, én pedig kezdek türelmetlen lenni. Igaz, ha odahaza is ennyire felkészületlenek lesznek, azzal csak engem fognak segíteni, és én örömmel fogom kihasználni ezt.
Előző este alig akartam elhinni, amikor éppen itt szedtek ki a kocsiból. Nem gondoltam volna, hogy ez az egész terv lehet még annál is sorsszerűbb, mint ahogy eddig alakult, de amikor elhúzták a furgon ajtaját és engem megcsapott a tenger sós illata, kis híján kitört belőlem egy örömtelen nevetés. Ha forgatókönyvírók írták volna az egészet sem lehetett volna ennél tökéletesebb. Én sem találhattam volna ki szebben, hogy hogyan erősítsenek meg bennem minden bosszúvágyat, minden dühöt; az összes érzést, amibe a fájdalmamat bele tudtam fojtani. Márpedig az érzés, ahogy a friss, sós szellő végigsimította az arcomat, miközben berángattak a raktárba, egyetlen egy dolgot juttatott az eszembe.
Őt.
Ha lehunyom a szemem, most is érzem a tenger illatát, és ettől egy kicsit mindig olyan, mintha még itt lenne velem. Mintha soha nem vették volna el tőlem.
A fickó feláll az őrhelyéről és kimegy az ajtón, ami elzárja ezt a kis szobát a raktár többi részétől. Becsukja ugyan maga mögött az ajtót, de így is tökéletesen értem az odakint elmormolt szavaikat. Még mindig a hajóra várnak, ami majd az éjszaka folyamán ki tud minket csempészni az öbölből, és most már én is alig várom, hogy végre ideérjen. Tényleg nem állnak a helyzet magaslatán, vagy talán csak nem volt elég idő felkészíteni őket rám; még csak a megkötözésemmel sem vesződtek sokat, egyszerűen összekötötték a hátam mögött a csuklóimat gyorskötözővel és leültettek erre a székre. Az sem tűnt fel nekik, hogy alig egy kis birkózás és néhány ütés hatására hagytam magam lefegyverezni, de tulajdonképpen nem is számít.
A cél az, hogy elvigyenek ahhoz a rohadékhoz, addig ígyis-úgyis együtt kell működnöm velük.
Nem az a furcsa, amikor a fickó visszatér a helyére és nem is az, hogy továbbra sincs beszédes kedvében. Elfog egy különös érzés, amit nem igazán tudok hová tenni, ez pedig csak fokozódik, amikor az első zajok beszűrődnek odakintről. A fickó kihúzza magát a széken és fülelni kezd, én pedig felvont szemöldökkel pillantok rá. Lövések összetéveszthetetlen hangja csattan odakint, és ezzel már hirtelen én sem tudok mit kezdeni. A fejemben gondolatok cikáznak át, de csak két névre tudok gondolni, ami ezt indokolná, és egyik sem tűnik logikusnak. Az apám és Joe is pontosan megértették, milyen fontos ez nekem, és egyébként is: ha meg is gondolták magukat, honnan tudták volna meg ilyen rövid idő alatt, hogy hol vagyok? Márpedig az ösztönöm nem jelez semmit, sőt... még mindig ott van az a furcsán ismerős érzés, amit nem tudok teljesen megfogni.
Már-már sztoikus nyugalommal ülök a székemen, egy kicsit szórakoztat is, hogy az őrzésemre rendelt fickó nem igazán tud mit kezdeni a helyzettel és saját magával. Csak a hold fénye világít be ide, de az legalább pont minket világít meg, az ajtót sötétben hagyja, és ez láthatóan idegesíti, különösen, amikor a tűzharcnak vége szakad odakint és csend lesz. Én mégis valahogy érzem, mi fog történni, és talán ő is sejtheti, mert a következő pillanatban felpattan. Felránt a székről, mögém lép, pajzsként tartva maga elé; bal karját a nyakam köré kulcsolja, jobbjával pedig a halántékomhoz szorítja a saját Berettáját, éppen abban a pillanatban, amikor a velünk szemben lévő ajtó kis híján kiszakad a helyéről.
Még mindig csak az a furcsa érzés dolgozik bennem, mert nem tudok rögtön kivenni az alakot a sötétben... és aztán rájövök, de nem arra, hogy mennyire sorsszerűen ismerős ez a pillanat.
A testem szinte teljesen elzsibbad, a fejem zsongani kezd, és hiába tudnám könnyedén leszerelni a fickót magam mögött, képtelen vagyok megmozdulni, a végtagjaim mintha kővé dermedtek volna. A szívverésem a fülemben dobol, azt hiszem, még levegőt is elfelejtek venni, és csak azok vagyok képes eltűnődni, hogy vajon mikor és mivel drogoztak be, hogy hallucinálni kezdtem. Egyetlen pillanatig sem kell ugyanis gondolkodnom azon, hogy ki áll velünk szemben.
Minden egyes éjjel őt látom az álmaimban és minden egyes nappal őt látom magam előtt, amikor megengedem magamnak, hogy emlékezzek.